Az eső leánya

Hello! Először is bemutatkozom: a nevem Teno vagy Tenio ki hogy hív. Emberszabású vagyok, csak ép nem vallom annak magam, főleg hogy tudok repülni. A szárnyaimmal nem tudok mit kezdeni és sajnos arra sem emlékszem honnan jöttem. Csak annyi rémlik, hogy zuhanok és egy úton térek magamhoz. Ahol jött valami fényes fájdalom aztán az árokban ébredek. Több helyen vérzek a szárnyam is eltört. Jó lenne tudni hol is vagyok. Fekete köpenyem ugyan eltakarja törött szárnyam, de akkor is csupa vér vagyok.
Elindulok valamerre, az eső szakadatlanul esik és elrejt olyan vihart kavar. Gyönyörű erdőben sétálok. Az egyik domb tetején egy házra bukkanok, vagyis inkább palotára. Világosságot látok az egyik szobában. Szóval meg próbálok el tűnni. Ekkor eltolódik az egyik fal és ki lép négy fiatal férfi. Bár az egyiket lánynak véltem első rá nézésre. Meg csap az erejük. Meg tántorodom.
- Szóval te vagy Teno – mondja egy öreg nő, pici mégis hatalmas erőt érzek benne.
- Maga ki és hogy kerültem ide? – körbe nézek ez nem az erdő széle – Mi történt?
- Úgy néz ki el veszteted az emlékezeted – sóhajt az öreglány. – A földön vagy Japánban pontosabban a birtokomon vagy és én Genkay mester vagyok.
Bólintok. megnyugtat az öreg hangja.
- Mester – szol egy srác talán ha 20 lehet fekete bozontos üstöke és nagyon fájdalmas barna szeme van mért olyan ismerős?
- Yusuke ezt majd később, előbb rendbe kell hozni Teno szárnyát és utána jöhet minden kérdés.
Eszeveszetten fáj de nem ordítok azt nem szabad. Helyre rakják a csontjaim. Ellátják a sebeim
Hason fekszem úgy potyognak a könnyeim. Lassan mindenki ki szállingózik a szobából.
- Kurama hagyd – szol az öreg hang.
Kurama visszhangzik a fejemben a név. El alszom. Furcsa évszázadok óta talán most alszom először nyugodtan és békésen.
Mintha folyton bántottak volna és elűztek volna. De miért mi rosszat tettem?
Saját kiáltásomra ébredek. Valaki ül mellettem és most ö is fel riad zavartan körbe néz. A szoba csöndes csak a kint tomboló vihar töri meg a csendet.
- Jól vagy? – kérdi a srác.
- Izé… ja – nem igazán tudok vele mit kezdeni. Gyönyörű zöld szemei van. Meg érintem az arcát. Meg lepődik de nem ellenkezik. Mintha nem csak ez az arc lenne itt. Mintha mást is rejtegetne a fiatal maszk mögött. Már látom is. Ezüst hajú férfi, sárga hideg szemekkel. Akit csak a harc érdekel.
- Elég – kiált a fiú. Lihegve látom viszont a kis srácot. Úgy néz ki hanyatt eset. – Ki vagy te?
- Nem tudom – felelem őszintén és megint az üldözés. Fejemhez kapok – Nem akarom! – motyogom és megint fáj. Érzem hogy több sebből vérzem. –De hol vagyok?
- Még mindig Genkay mester birtokán.
Ez a hang … Mintha téli éjszakákon a vihar csendesedne de a zord szél még mindig fújna.
- Ki vagyok én?
- Tenio figyelj! – egy férfi lép a szobába.
- Tenio igen így hívtak, de folyton üldöztek és a véremet akarták a lelkek.
- Te vagy az egyetlen aki képes esőt fakasztani puszta akarattal, sőt csak az érzelmeiddel.
- Ne hazudjon! – kiáltom. Mindig hazudnak csak az érdekli őket mikor lesz újra eső és ezért képesek a véremet ontani. - Nem megyek vissza abba a térbe! – sikítom. Egy erős kéz meg fogja a vállam. Vakon tapogatózva bújok a karok tulajdonosához. Nem ellenkezik, sőt át ölel. Mintha végre biztonságba lennék. Könnyeim el uralkodnak rajtam és megint álomba sírom magam. Ugyan úgy karok közt ébredek. Fel pillantok és egy vörös tincs csikizi az orrom.
- Egész este melletted volt – veti oda egy érdes hang. Fekete foltot látok csak belőle.
- Ki vagy?
- Hiei – feleli és már kezd rémleni a dolog.
Nem merek mozdulni hátha fel ébresztem, de így az öleléséből meg vizsgálom a környezetem. Egy nuku berendezésű szoba sarkában ülünk. Az egyik fal el van tolva és ott áll a fekete paca az az Hiei. A karok tulajdonosa is lassan ébredezni kezd. Hát elhúzódom még fáj egy kicsit a mozgás így nem próbálkozom fel állással.
- Jó reggelt – köszön kedvesen a srác.
- Reggelt – felelem – Köszönöm – bököm ki nagy nehezen.
- Nincs mit – azzal fel ál és ki fele veszi az irányt.
- Hogy szoktak hívni? – meg áll a kérdésemre. Lassan fordul meg látszik rajta hogy gondolkodik valamit latolgat. Vajon menyit mondjon el nekem?
- Shuichi Minamino, vagy Youko Kurama. – feleli végül.
- Kurama – ízlelgetem a szót valahogy nagyon ismerős.
- Igen? – néz érdeklődve. Csöppet zavarban vagyok. Meg rázom a fejem. Mosolyogva távozik. Nem értem én ezt a világot. Eddig mintha nem mosolygót volna rám senki. Ezt az ajándékot nem felejtem el.
Be jön Genkay mester olyan fura ez a pici néni és milyen sok energia van benne.
- Gyere most meg fürdetlek nagyon koszos vagy – mondja ö. Én meg mint egy jó kislány követném csakhogy hogyan? Járás, ez az, ezt kéne alkalmazni. Fel kecmergek és a falba kapaszkodva követem a nénit.
A fürdő egy kellemes dolog. Egy nagy kád meleg vízbe dugott először hogy ázzak aztán jött a sika-mika. Hát igen testemet ezer meg egy seb ékteleníti.
- Ki tette ezt? – kérdezi csendesen Genkay miközben mossa a hátam.
- Lelkek mert nem adtam esőt – felelem, magam is meg lepődve a válaszon.
- Tegnap míg aludtál itt járt Koemma nagy úr. Szeretné ha vissza mennél.
- Ne – nyögöm nem akarok újra üldözött lenni. – Mért kell engem üldözni? Mért nem tudnak csak kérni és mért nem várják meg míg képes vagyok teljesíteni? Mért nem lehet várni egy kicsit? Egy picit nem maradhatok itt csak míg össze szedem magam? – kérdezem bár a felét magamnak tetem fel. De mégis válaszol.
- Az emberek nem élnek olyan hosszú ideig mint a sárkányok. Ezért kell minden kicsit sürgősebben nekik mint neked. Maradhatsz csak alítsd el a vihart mióta itt vagy megállás nélkül zuhog.
- Nem emlékszem hogy kell – sóhajtok és leöblítem a szappant.
- Nekem nem vagy útban maradj amíg jól esik – mosolyog kedvesen az öreg. Megint mosoly. Mért olyan fura ez az érzés?
Felveszem szakadt gönceim amik ugyan ki lettek mosva mégis nagyon csapzottak. Ép teát szürcsölgetek a szobámban nagy magányomban mikor kopognak.
- Szabad! – kiáltom és Kurama telepedik le elém.
- Bocsi a zavarásért csak kíváncsiságom győzőt.
- Mi a baj? – valami rosszat sejtek.
- Szeretném meg tudni miért menekülsz mindenki elöl. És hogy mért belém kapaszkodtál a minap. Mért nem engedtél el? – sok kérdés mégis a legfontosabbat nem tette fel, de ezeket is nehezen mondja. Vajon miért?
- Azt hogy miért… hát talán azért mert meg akarnak ölni. Nálad biztonságban éreztem magam. Szeretném meg tudni ki vagyok, de amint ezen gondolkodom meg fájdul a fejem és mindenhol csak a fájdalmat érzem. – átölelem magam. Fekete gönceim és sötét kék hajam fura kontrasztot ad a villámok cikázásában. – Segítesz ki menni? – nézek fel hirtelen Kurama meg lepődik talán zavarba is jön de nyújtja a kezét. Felsegít és ki támolygok a szabadba. Tényleg ítélet idő van a szél süvít, az eső úgy ömlik mintha dézsából öntenék, a fák fájdalmasan hajolgatnak. Fájdalom hasit belém egyszerre a felismeréssel, ezt én műveletem. Mikor le estem akkor is fájt mert megint bántottak. A láncaimat sikerült le szakítanom de én magam megint meg sérültem és úgy zuhantam le. Önkéntelenül is a csuklómhoz nyúlok ott a heg mint az összes többi is. Az ostor a kés és más kínzó eszközök nyomai. Kurama meg fogja a kezem.
- Ezeket mivel csinálták? – látszik rajta, hogy meg döbbent és el szörnyedt egyszerre.
- Ami most a csuklómon van, azt egy több ezer éves lánc elszakításakor szereztem a hátamon kések és ostorok nyomai vannak a lábamon kötél és mindenféle szúró eszköz nyomai vannak. Nemeik ezer évnél is idősebb de van olyan ami csak pár hónapos – felelem könnyednek szánt hangon. Elkerekedik a szeme. Én meg ki használom a lehetőséget és ki álok az esőbe. Át jár az a fura érzés amit akkor tapasztaltam mikor rám mosolygót. Kellemes érzés. És a vihar csendesedik. Aztán amilyen hirtelen jöhetett olyan hirtelen elütnek a felhők. Ki süt a nap. Ázottan és rongyosan le csüccsenek egy sziklára.
- Ezt te csináltad? – Kurama kérdezte de már mindenki kint ál a kertben.
Semmi nagy dolog nincs az egészben csak meg nyugodtam. Mégis megint el szomorodom, mert ez azt jelenti, hogy el kell mennem innen. Nem akarok! Kiáltom magamban és keserűen az égerre nézek ami most csoda szép kékben tündököl.
- Vissza kell mennem a kínok tengerébe – sóhajtottam.
- Az hol van? – bukik ki a kérdés egy másik rozsda vörös hajú fiúból.
- A folyón túl nem mesze az Emma palotától – feleli egy fájdalmasan ismerős hang. Koenme. – Mikor jössz vissza? – a kérdést nekem szánta de Genkay mester válaszol.
- Még csak most ismerkedik annak a világnak egy másik oldalával ahonnan a kínjai fakadnak, egy kicsit légy türelemmel. Legalább pár napig nem esik – nevet az öreg és már vissza is tért a házba. Koenmára nézek, ö csak fuj egyet és már el is megy.
- Gyere szárítsuk meg a ruháid – ajánlja Kurama.
- Mért vagy ilyen kedves hozzám? – kérdezem mikor a szobájában ülök egy törölközővel a fejemen és köntösben.
- Mert úgy érzem ezt kell tennem.
- Kell… mért kéne tenned bármit is értem?
- Az érzékeim azt súgják és követem a meg érzéseim. Mert sok szór jót súgnak.
Értetlenül bámulok rá mikor hozz pár ruhát. Fehér ing és egy rövid nadrág.
- Sajnálom csak ezt találtam. – adja át őket. Én fel veszem és az eredmény nem várt. A gatya csak kicsit lötyög rajtam de amúgy tűrhető. Az inget félre gombolom. Bár erre Kurama hívja fel a figyelmem majd átgombolja gyorsan. Legalább nem csak én pirulok el. Olyan jó a hangulat. Mesél a világról, mi hogy történik. Lassan sötétedni kezd.
- Ne haragudj mennem kell – búcsúzik.
- Hova? – még mosolygok bár érzem hogy belül kezd el tűnni az a bizsergés ami ki váltja belőlem ezt a fajta dolgot.
- Holnap iskola és anyukám is biztos aggódik hol járhatok de ha gondolod meg látogatlak.
Bólintok de már nyoma sincs a jó kedvemnek. El megy és majd egyszer valamikor jön csak. Tényleg el megy. És nem is jön következő nap . Azután sem. Az ég kezd be borulni. A hangulatom egyre rosszabb de legalább már tudok segítség nélkül járkálni. Kint sétálok teljes elkeseredettségemben mikor elered az eső. Nem zavar csak hogy egyedül vagyok megint és úgy néz ki ez így is marad örökre. Az eső jobban rá kezd és már a vihar is tombol mikor le rogyok egy fa tövébe és ott el eresztem a könnyeimet.
Valaki engem szolit.
- Teno! Teno! Teno! – kiáltja. – hol vagy? – egyre hangosabb a hangja. – Meg vagy!
Kurama az bőrig ázva de szeme boldogan csillog.
- Mért bújtál el? – kérdezi – Gyere kezd egyre cudarabb lenni a helyzet. – át ölel és már fel is húzna de eltolom magamtól.
- Vissza megyek a tengerbe ott az én helyem – mondom halak és szárnyaim el emelnek a földtől.
- Hé – kapaszkodik a kezembe – Nem engedem még egyszer nem! – vissza húz a földre. – Mért nem törődsz azzal a kis érzéssel ami mindent képes meg változtatni és láttam hogy képes vagy érezni most nézd meg hogy látsz e engem! – azzal az arcához húzza a kezem. Igen látom az ezüst rókát és látom a fájdalmat a szemében szenved de mért? Az nem tudom. Mért szenvedhet egy harcos? Hisz harcokból győztesen került ki mégis szomorú.
- Kérlek ne menj – szol Kurama. Itt áll előttem a vörös haja teljesen le lapult és fájdalmas zöld szemei olyan dolgokat mutatnak meg amiket nem is tudtam hogy léteznek. Szeretet! Igen ez az a szó amit már régóta meg akartam érteni. De sose sikerült mert nem ismertem az érzést.
Kurama közel hajol és átölel.
- Kérlek ne hagy itt! – kéri. Lassan bólintok vizesen és össze fagyva térünk vissza a házba.
Genkay csak ki utalja a törülközőket és ott hagy csöpögni az egyik szobában.
- A kedvességed foga sírba vinni – szol Hiei az ajtóban állva. Ö is csöpög de nem jön be.
- Mi a bajod?
- Csak annyi hogy ö már rég nem kedvességre született. Ö csak szenvedni szánták.
Felismerem ezt a kegyetlen hangot.
- Te! – remegek meg a düh önt el azonnal. Neki akarok rontani de Kurama nem enged.
- Nyugodj meg – szol rám. Le ülök de nem veszem le a szemem róla.
- TE is ott voltál te is meg tetted mint a többi pedig azt hittem szenvedtél annyit hogy ne tedd!
Kurama pislogva néz ránk. Újabb villám cikázik át az égen. Ekkor olyan történi amit sose tapasztaltam. Meg csókol. Nem, nem durván csak az ajkunk ér össze, de annyira össze zavar, hogy ennyi elég is hogy a vihart le csendesítse. Nem kapok levegőt egy pillanatra.
- Te már ugyan nem emlékszel rá de volt régen egy Yoko Kurama nevű démon róka aki meg akart szerezni magának. Nos rosszul sült el a dolog. Ugyanis a sárkány nem lehetett az övé csak ha meg nem öli. De nem tette így útjaik el váltak. Most viszont nem engedem hogy még egyszer ezt tedd velem! Mért akarsz minden áron vissza menni oda ahol nem vár más csak szenvedés?
Nem felelek minek úgyis vállszolt már a saját kérdésére. Ö volt az. Most már biztos, de mégis én ki vagyok? Mért kell vissza mennem a tengerhez? Mért kell megint szenvednem? A csók még égeti az ajkaim. De tudom ezért is bűnhődnöm kell. Koenme érkezik vizesen és kicsit morcosan.
- Le járt az időd. – közli és le ül – Vissza kell jönnöd különben Emma király nagyon mérges lesz, így is morog, hogy meg szöktél.
- Mért? Mi olyan fontos bennem? – csodálkozom – Hisz ott csak fájdalom vár. Mért akartok bántani?
Nem felel mért is tenné? Hisz ö csak azt teszi amit mondanak neki. Viszont itt most rólam volt szó. Mindegy. Fel kecmeregtem.
- Mehetünk – törődöm bele. Újra csak a kínok és semmi szeretet. Mért megyek bele? Ez valamiféle kötelesség tudat? Megrázom a fejem. Ne tehetek semmit ez van. Most ezt kell csinálnom? Bár meg halnék és akkor végre pihenhetek egy kicsit. Szomorúan Kuramára nézek.
- Köszönöm a törődést. – hajolok meg előtte ekkor Genkay robban a szobába.
- Most azonnal le ülsz! – kiáltja reflexből le ülök. – Koenme ha most azt hiszed hogy el viheted tévedsz. – meglepetten pislogok a nénire. – Kurama – szol rá erőteljesen. A fiú le veszi a felsőjét és a vállán látható lesz egy sárkány alakú égési seb. Sajnos teljesen nem de részben tudom mit jelent.
- Fel ajánlottad az érzéseid – nyekken meg Hiei. - Bolondabb vagy mint gondoltam.
- Lehet de ezzel Teno kap egy lehetőséget miszerint megpróbálhat szeretni. – hangja olyan kellemes teljesem be burkol és végig simogat.
- De én nem érek ennyit – nyögöm. Hisz ez azt jelenti, hogy velem kell lennie végig és boldoggá kell tennie. De ha ez igaz végig kell néznem ahogy el sorvad. Azt meg nem akarom. Meg rázom a fejem – Megtisztelsz hogy ilyen nagylelkű vagy, de nem fogadhatom el mert az azt jelentené hogy te is meg halsz!
Vissza térő emlékek rohamoznak meg. Zug a fejem. A terem ahol rab voltam. A láncok csörgése. Fájdalom. Ahogy menekülök. A vihar szele. A zuhanás ahogy el vesztem az irányítást. A csattanás. Törnek a csontjaim a kocsi lökése ahogy az árokban kötök ki. Az egész egy pillanat alatt tört rám. Térdre rogyok. Mikor álltam fel? Nem emlékszem nem is akarok.
- Mért? – kiáltom.
- A szél – suttogja valaki. – Te magad vagy az eső – igazat suttog. De ki ez. A vihar be tör a szobába. Felkap és tova repít. Suttogások a szélben. Eső az arcomon. Érzem ahogy szakad le rólam a ruha. Vissza változom azzá a szörnyé amit mindenki utál és meg vet.
A ház előtt landolok már tudom irányítani az erőmet.
Ott ál mindenki. Ledöbbenve ernyők alá rejtőzve. Kék pikkelyeimen le pereg a víz. Nem hittem volna hogy ilyen szép szabadon a vihar. Kurama közelebb lép.
- Ez vagy te? – szeme szomorú de látom hogy boldog is. Furcsa keverék de biztos több érzelem tombol benne mint bennem.
- Szeretnéd látni az emberi alakomat? – hangom mély talán a sárkány torok teszi.
- Nem nekem így is szép vagy – közelebb jön ki nyújtót tenyérrel – Szabad? – furcsa eddig nem kértek engedélyt arra hogy hozzám érjenek. A tenyerének dörgölöm pofám egy kis részét.
- Repülsz velem? – kérdezem. Meglepettségét látva fel nevetek. – Hála neked szabad sárkány lettem. Kérlek oszd meg velem az első szabad repülésemet.
Félénken bólint. Fel mászik a hátamra.
- Kapaszkodj – kiáltom és már suhanunk is. Csodálatos érzés láncok nélkül a szabad és féktelen széllel szállni. Gondolok egyet és vissza változom emberibb alakomba.
- Mindent köszönök – bújok Kuramához. – Sokat köszönhetek neked.
- Ne köszönd inkább maradj velem! – kéri én csak meg csókolom. Vissza térünk a földre amint talajt fogunk vissza változom rendes alakomba.
- Mindent köszönök. – felnézek és bele szimatolok a levegőbe – Mindjárt le csendesítem a vihart és jöhet a tavasz. – el mosolyodom. Igen a tavasz. De most túl sok minden van bennem ki kel tomboljam magam.
- Mikor látlak? – Kurama kétségbe esetten lép közelebb.
- Ha el ered az eső csak állj ki és meg talállak bárhol legyél.
Azzal ott hagyom őket. Hajnalra el fáradok.
- Mikor jössz vissza?
- Nem megyek a kínok termébe vissza, szabad vagyok, egy olyan élet árán amit meg sem érdemeltem volna. – meg vonom a vállam. Mindjárt itt az én időm addig éjjelenete a kosza felhőkről figyelem mit csinál. Ha napközben van rá lehetőségem hát onnan de nem bánom a messzeséget ha itt az eső ideje akkor itt az én időm. Vele lehetek.

Nyáron egy könnyű zápor kíséretében én is meg érkeztem a földre.
Kurama egy fa alatt várt Genkay birtokán.
- Hát eljöttél? – sóhajt. Átölelem
- Meg ígértem, de mintha mostanában nem menne a tanulás.
- Te látsz engem?
- Persze ha egy kosza felhőt találok a közeledben ott vagyok és várom hogy mikor lesz elég nagy hogy eshessen.
- Köszönöm – meg csókol és boldog. Végre én is érzem ezt a meg foghatatlan kellemes bizsergés az egész testemben.
- Én tartozom köszönettel. – súgom.