Elfojtott érzelmek - 8. Vége?

Telnek a napok. Lassan túl jutok a sokkon, és a történteket elkönyvelem egy görbe estének. Továbbra se vagyok hajlandó tudomást venni a tényről, miszerint a Dir en Grey újra beférkőzött az életembe. Azok után sem, hogy végig néztem majdnem egy huzamban az összes DVD-jüket. Végig hallgattam minden albumukat újra és újra. Kyo verses kötetét, pedig az éjjeli szekrényemre költöztettem.

Nem, nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy felszakadtak azok a régi sebek. Hogy megint a sötétség uralja minden egyes szavamat.

Mina személyesen jön és ad át egy borítékot.

-Fontos lenne elmenned erre a vacsorára – fűzi hozzá és amilyen gyorsan jött olyan gyorsan megy.

Döbbenten ülök le a konyhában és nyitom ki a borítékot. Cím, időpont és a név, amire lefoglalták az asztalt. Hát ha Mina ennyire fontosnak tartja ezt a találkozót, hogy maga jött el oda adni a meghívót. Akkor muszáj elmennem.

Nem kerítek nagy feneket az öltözet kiválasztásának. Mért csak ma adta oda a levelet? Lehet azért, hogy ne tudjak ki bújni alóla?

Pontosan érkezem. A pincér az asztalhoz vezet. Egyelőre egyedül ülök.

Telnek a percek és unottan dobolok az asztal lapján.

-Jó estét – köszön rám valaki.

-Magának is – felelem reflexből és csak utána nézek fel, meg fagy bennem a vér is és körülöttem a levegő – Touru? – nyögöm ki nagy nehezen.

-Meril – motyogja.

A döbbent viszont látást a pincér zavarja meg.

-Kérem, foglaljon helyet, itt az étlap – húz ki egy széket Kyonak szemben velem. Annyi féle gondolat suhan át rajtam.

Nagy nehezen kiválasztjuk a vacsorai menüt, pingvin elvonultéval némaság borul ránk.

-Rég láttalak – kezd könnyed a társalgást.

-Nem rég volt a születésnapod – vonok vállat.

-Tényleg emlékeztél rá? - mintha gyermeki öröm költözne az arcára.

-Nehéz lett volna nem emlékezni rá – morgom megjátszott sértettséggel. Uhh a kép. Kotorászni kezdek a táskámban – Ezt visszaadom – csúsztatom elé.

-Ez hogy kerül hozzád?

-Shinya adta egy meghívóval a születésnapodra.

-Hát még mindig nem bírod a piát – neveti el magát. Ezzel pedig elindul a lavina. Mint oly sok évvel ezelőtt megered a nyelvünk. Mesél a csalódásairól, a külföldön meghódított színpadokról; faggat, mit csinálok, van-e barátom, milyen az írói élet. Minden olyan olajozottnak és gördülékenynek tűnik. De mint mindig, minden jónak vége szakad, ennek is.

A vacsora elfogyott, a pincért kihívtuk, hogy fizetünk.

-A számlát előre rendezték, és ezt küldték – két fehér boríték landol előttünk a tányérok helyett – és egy ráadás desszertet – mellékel egy kistányéron süteményt.

A borítékon csak a nevem van szépen cizellált betűkkel. Felpillantok, és körülbelül ugyanazt látom az aszta túloldalán.

-Touru? – suttogom alig hallhatóan, hogy ha akarja figyelmen kívül hagyhatja, de csak felnéz és az ezer gondolat és érzelem, ami kiül az arcára. Felmarkolja a borítékját és nem túl kedves mozdulatokkal kibontja, követem példáját. A következő sorok tárulnak elém:

„Kedves Meril!

A minap megkeresett egy Niikura Kaoru nevű illető, közös problémával álltunk szemben és ezt a megoldást sütöttük ki. Remélem nem haragszol, rossz volt nézni, ahogy szenvedsz.

Élvezd a vacsorát, máshogy nem tudtunk volna odacsalni titeket. Használd ki ezt a lehetőséget, jó mulatást!

Üdvözöl Mina”

Nem tudom eldönteni, hogy dühös legyek, vagy egyszerűen tegyem azt, amit tanácsol és használjam az estét arra, hogy vele lehetek. Asztaltársamra nézek, döbbenten olvassa uszkve századszor a sorokat.

-Csirio – emelem fel a villám és élvezem a sütemény ízét.

A sütemény végeztével kihörpintjük poharaink tartalmát, ruhatárnál felsegíti a kabátom, és mielőtt elbúcsúzhatnék, megkérdi:

-Gyalog jöttél? - Mit lehet itt tenni? Rábólintok, haza fuvaroz.

Nem kérdezem, honnan tudja a címem, és azt sem miért teszi azt, amit. Megállunk a ház előtt, mielőtt elköszönhetnék tőle a kocsiban, kiszáll. Elkísér a kapuig, megint nagy levegő, de lekövetek egy nagy hibát, a szemébe nézek. Sóhajként hagyja el tűnőm a benntartott lélegzet. Néma kérésére bólintással válaszolok. Újra beengedem a lakásomba. Érdeklődve pillant végig a rendetlenségemen. Nem szégyellem a széjjelséget, legalább látszik, hogy itt élem a mindennapjaim.

-Múltkor nagyobb rend volt – nyögi be, fel is húzhatnám magam, de meglátom mosolyát, és csak legyintek.

-Flancos emberekre készültem, meg puccos estére – pár kint feledett ingem visszarakom a szekrénybe – Foglalj helyet. Egy teát?

-Még mindig nem tartasz itthon alkoholt?

-Én nem iszom – pillantok vissza a konyhaajtóból – más meg nem issza meg. Minek porosodjon?

-Jöhet az a tea – nevet fel.

Elkészítem a forró italt, és elé teszem. Mellé telepedek a kanapéra és kortyolom a sajátom, felmelegít.

-Meril – fordul felém Touru, kiveszi kezemből a bögrémet.

-Hm? – pislogok és nézem, ahogy biztonságban megérkezik a másik mellé a dohányzóasztalra.

-Szeretném, ha megpróbálnánk újra – hirtelen nem is tudom mit feleljek. Akkor kezdjük lassan, először is kontrolálni a testem, becsukni a szám. Másodszor, gondolkodni és feltenni azokat a kérdéseket, amik foglalkoztatnak.

-Miért pont én? - látom elsötétülni az arcát, de mielőtt begubózna, hozzá teszem – zenész vagy ezt tény, de tegyük hozzá, hogy világhírű. Kérlek, gondold át még egyszer; biztos, hogy egy lerobbant, másodrangú írót akarsz magad mellé? – kicsit gondolkodik, látom felfogja nem vele van a baj.

-Nem vagy másodrangú.

-Elkaptad a lényeget - nem tudom visszatartani gúnyos szavaim. De a kérdés a levegőben lóg. Mit feleljek? Lehet el kéne magyaráznom neki, mit érzek? Mielőtt bármit tehetnék kiszúr valamit a polcon. Feláll, odasétál, még visszafordul engedélyező bólintásomért. Miután megkapta, levesz onnan egy könyvet.

-Sose értettem, miért kell egy megadott példányszámot aláírnom. Miért nem elég, ha a verseim, dalaimat, gondolataimat adom? Miért kell még a kézjegyem is?

-Nem ilyen szerteágazóan, de én se értettem, miért akarnak tőlem aláírást, ezért nem volt sokáig nyilvános dedikálásom. Aztán ott ülve válaszolva a kérdésekre, rájöttem – hátra dőlve figyelem, ahogy ujjai közt forgatja az általa dedikált verseskötetet.

-Mi a válasz? – követeli, mikor már hosszúra nyúlik a csend.

-Még nem jöttél rá?

-Nem – vallja be.

Megroggyan a válla és meglátom azt a Tourut, akinek elege van a hírnévből, aki csak ki akarja énekelni magából azt, amit érez.

-Azért szeretnének látni, hogy megértsék, miért van benned ennyi fájdalom, hogy lássák, tudsz mosolyogni, és hogy bizonyságot szerezzenek arról, létezel. Esetemben megtudják végre, hogyan nézek ki, hogy megértség vagy legalábbis lássák, miért vagyok az, aki. A tolakodónak tűnő kérdések is ezért vannak. Megszeretnének ismerni, hogy megértsenek.

-Nem elég nekik a zene? – kérdi kétségbeesetten.

-Touru, gyere, ülj le – paskolom meg magam mellett a kanapét.

Engedelmesen lezuttyan mellém.

-Sajnos a szórakoztatóipar azon ágában, amelyben te tevékenykedsz mára már nem elég az, ha csak a zenéd adod. Régebben igen, elég volt, de ma már nem. Sok olyan együttes van, ami csak abból tud fennmaradni, hogy magamutogató.

Szusszan egy nagyot. Kicsit közelebb araszol, nekem meg az a késztetésem támad, hogy át kell ölelnem. Óvatosan húzom csak közelebb magamhoz, majd a bújásán felbátorodva, szorosan ölelem.

-Úgy hiányzol Meril – suttogja.

-De hát itt vagyok – értetlenkedek.

-Nem így… - kibontakozik a karjaim közül, és a szemembe néz – az életemből hiányzol! Nincs senki, aki pótolni tudott volna.

-Touru – arcát tenyereim közé fogom – sose voltam a csöpögős lányregények híve – halvány mosolyt csalok ajkaira – ha engednék szívemnek, hogy eljátsszon a gondolattal, még jobban fájna, ha az eszem győzne. Egyszer már eljátszottad a bizalmam, még egyszer megteheted. Félek… - a végét már suttogom.

-Én is – tenyerét kézfejemre fekteti. Nézem a szemét, keresem a válaszokat a miértekre, de nem találok mást, csak egy kétségbeesett kiáltást a magány mocsarából.

Kételyek gyötörnek, látja rajtam, hogy tépelődök. Mielőtt dönthetnék, megteszi helyettem. Elengedi kezem, s feláll mellőlem. Valami elpattan bennem. Karja után kapok, értetlenül néz, de visszahúzom magma mellé a kanapéra.

-A fej tudja, hogy baj lesz, de a szív mást akar – motyogom magam elé.

-Mit akar a szegény rokon?

Füléhez hajolok, de nem tudom kimondani, így csak egy puszit nyomok az arcára, visszahúzódom. Látom értetlenségét, elmosolyodom és megvilágosodik.

-Köszönöm – suttogja.

Vége…

(szeretnétek folytatást? Írjátok meg :P )