Telnek a napok. Lassan túl
jutok a sokkon, és a történteket elkönyvelem egy görbe estének. Továbbra se
vagyok hajlandó tudomást venni a tényről, miszerint a Dir en Grey újra
beférkőzött az életembe. Azok után sem, hogy végig néztem majdnem egy huzamban
az összes DVD-jüket. Végig hallgattam minden albumukat újra és újra. Kyo verses
kötetét, pedig az éjjeli szekrényemre költöztettem.
Nem, nem vagyok hajlandó
tudomásul venni, hogy felszakadtak azok a régi sebek. Hogy megint a sötétség
uralja minden egyes szavamat.
Mina személyesen jön és ad
át egy borítékot.
-Fontos lenne elmenned
erre a vacsorára – fűzi hozzá és amilyen gyorsan jött olyan gyorsan megy.
Döbbenten ülök le a
konyhában és nyitom ki a borítékot. Cím, időpont és a név, amire lefoglalták az
asztalt. Hát ha Mina ennyire fontosnak tartja ezt a találkozót, hogy maga jött
el oda adni a meghívót. Akkor muszáj elmennem.
Nem kerítek nagy feneket
az öltözet kiválasztásának. Mért csak ma adta oda a levelet? Lehet azért, hogy
ne tudjak ki bújni alóla?
Pontosan érkezem. A pincér
az asztalhoz vezet. Egyelőre egyedül ülök.
Telnek a percek és unottan
dobolok az asztal lapján.
-Jó estét – köszön rám
valaki.
-Magának is – felelem
reflexből és csak utána nézek fel, meg fagy bennem a vér is és körülöttem a
levegő – Touru? – nyögöm ki nagy nehezen.
-Meril – motyogja.
A döbbent viszont látást a
pincér zavarja meg.
-Kérem, foglaljon helyet,
itt az étlap – húz ki egy széket Kyonak szemben velem. Annyi féle gondolat
suhan át rajtam.
Nagy nehezen kiválasztjuk
a vacsorai menüt, pingvin elvonultéval némaság borul ránk.
-Rég láttalak – kezd könnyed
a társalgást.
-Nem rég volt a
születésnapod – vonok vállat.
-Tényleg emlékeztél rá? -
mintha gyermeki öröm költözne az arcára.
-Nehéz lett volna nem
emlékezni rá – morgom megjátszott sértettséggel. Uhh a kép. Kotorászni kezdek a
táskámban – Ezt visszaadom – csúsztatom elé.
-Ez hogy kerül hozzád?
-Shinya adta egy
meghívóval a születésnapodra.
-Hát még mindig nem bírod
a piát – neveti el magát. Ezzel pedig elindul a lavina. Mint oly sok évvel
ezelőtt megered a nyelvünk. Mesél a csalódásairól, a külföldön meghódított
színpadokról; faggat, mit csinálok, van-e barátom, milyen az írói élet. Minden
olyan olajozottnak és gördülékenynek tűnik. De mint mindig, minden jónak vége
szakad, ennek is.
A vacsora elfogyott, a
pincért kihívtuk, hogy fizetünk.
-A számlát előre rendezték,
és ezt küldték – két fehér boríték landol előttünk a tányérok helyett – és egy
ráadás desszertet – mellékel egy kistányéron süteményt.
A borítékon csak a nevem
van szépen cizellált betűkkel. Felpillantok, és körülbelül ugyanazt látom az
aszta túloldalán.
-Touru? – suttogom alig
hallhatóan, hogy ha akarja figyelmen kívül hagyhatja, de csak felnéz és az ezer
gondolat és érzelem, ami kiül az arcára. Felmarkolja a borítékját és nem túl
kedves mozdulatokkal kibontja, követem példáját. A következő sorok tárulnak
elém:
„Kedves Meril!
A minap megkeresett egy
Niikura Kaoru nevű illető, közös problémával álltunk szemben és ezt a megoldást
sütöttük ki. Remélem nem haragszol, rossz volt nézni, ahogy szenvedsz.
Élvezd a vacsorát, máshogy
nem tudtunk volna odacsalni titeket. Használd ki ezt a lehetőséget, jó
mulatást!
Üdvözöl Mina”
Nem tudom eldönteni, hogy
dühös legyek, vagy egyszerűen tegyem azt, amit tanácsol és használjam az estét
arra, hogy vele lehetek. Asztaltársamra nézek, döbbenten olvassa uszkve
századszor a sorokat.
-Csirio – emelem fel a
villám és élvezem a sütemény ízét.
A sütemény végeztével
kihörpintjük poharaink tartalmát, ruhatárnál felsegíti a kabátom, és mielőtt
elbúcsúzhatnék, megkérdi:
-Gyalog jöttél? - Mit
lehet itt tenni? Rábólintok, haza fuvaroz.
Nem kérdezem, honnan tudja
a címem, és azt sem miért teszi azt, amit. Megállunk a ház előtt, mielőtt
elköszönhetnék tőle a kocsiban, kiszáll. Elkísér a kapuig, megint nagy levegő,
de lekövetek egy nagy hibát, a szemébe nézek. Sóhajként hagyja el tűnőm a
benntartott lélegzet. Néma kérésére bólintással válaszolok. Újra beengedem a
lakásomba. Érdeklődve pillant végig a rendetlenségemen. Nem szégyellem a
széjjelséget, legalább látszik, hogy itt élem a mindennapjaim.
-Múltkor nagyobb rend volt
– nyögi be, fel is húzhatnám magam, de meglátom mosolyát, és csak legyintek.
-Flancos emberekre
készültem, meg puccos estére – pár kint feledett ingem visszarakom a szekrénybe
– Foglalj helyet. Egy teát?
-Még mindig nem tartasz
itthon alkoholt?
-Én nem iszom – pillantok
vissza a konyhaajtóból – más meg nem issza meg. Minek porosodjon?
-Jöhet az a tea – nevet
fel.
Elkészítem a forró italt,
és elé teszem. Mellé telepedek a kanapéra és kortyolom a sajátom, felmelegít.
-Meril – fordul felém
Touru, kiveszi kezemből a bögrémet.
-Hm? – pislogok és nézem,
ahogy biztonságban megérkezik a másik mellé a dohányzóasztalra.
-Szeretném, ha
megpróbálnánk újra – hirtelen nem is tudom mit feleljek. Akkor kezdjük lassan,
először is kontrolálni a testem, becsukni a szám. Másodszor, gondolkodni és
feltenni azokat a kérdéseket, amik foglalkoztatnak.
-Miért pont én? - látom
elsötétülni az arcát, de mielőtt begubózna, hozzá teszem – zenész vagy ezt
tény, de tegyük hozzá, hogy világhírű. Kérlek, gondold át még egyszer; biztos,
hogy egy lerobbant, másodrangú írót akarsz magad mellé? – kicsit gondolkodik,
látom felfogja nem vele van a baj.
-Nem vagy másodrangú.
-Elkaptad a lényeget - nem
tudom visszatartani gúnyos szavaim. De a kérdés a levegőben lóg. Mit feleljek?
Lehet el kéne magyaráznom neki, mit érzek? Mielőtt bármit tehetnék kiszúr
valamit a polcon. Feláll, odasétál, még visszafordul engedélyező bólintásomért.
Miután megkapta, levesz onnan egy könyvet.
-Sose értettem, miért kell
egy megadott példányszámot aláírnom. Miért nem elég, ha a verseim, dalaimat,
gondolataimat adom? Miért kell még a kézjegyem is?
-Nem ilyen szerteágazóan,
de én se értettem, miért akarnak tőlem aláírást, ezért nem volt sokáig
nyilvános dedikálásom. Aztán ott ülve válaszolva a kérdésekre, rájöttem – hátra
dőlve figyelem, ahogy ujjai közt forgatja az általa dedikált verseskötetet.
-Mi a válasz? – követeli,
mikor már hosszúra nyúlik a csend.
-Még nem jöttél rá?
-Nem – vallja be.
Megroggyan a válla és
meglátom azt a Tourut, akinek elege van a hírnévből, aki csak ki akarja
énekelni magából azt, amit érez.
-Azért szeretnének látni,
hogy megértsék, miért van benned ennyi fájdalom, hogy lássák, tudsz mosolyogni,
és hogy bizonyságot szerezzenek arról, létezel. Esetemben megtudják végre,
hogyan nézek ki, hogy megértség vagy legalábbis lássák, miért vagyok az, aki. A
tolakodónak tűnő kérdések is ezért vannak. Megszeretnének ismerni, hogy
megértsenek.
-Nem elég nekik a zene? –
kérdi kétségbeesetten.
-Touru, gyere, ülj le –
paskolom meg magam mellett a kanapét.
Engedelmesen lezuttyan
mellém.
-Sajnos a szórakoztatóipar
azon ágában, amelyben te tevékenykedsz mára már nem elég az, ha csak a zenéd
adod. Régebben igen, elég volt, de ma már nem. Sok olyan együttes van, ami csak
abból tud fennmaradni, hogy magamutogató.
Szusszan egy nagyot.
Kicsit közelebb araszol, nekem meg az a késztetésem támad, hogy át kell
ölelnem. Óvatosan húzom csak közelebb magamhoz, majd a bújásán felbátorodva,
szorosan ölelem.
-Úgy hiányzol Meril –
suttogja.
-De hát itt vagyok –
értetlenkedek.
-Nem így… - kibontakozik a
karjaim közül, és a szemembe néz – az életemből hiányzol! Nincs senki, aki
pótolni tudott volna.
-Touru – arcát tenyereim
közé fogom – sose voltam a csöpögős lányregények híve – halvány mosolyt csalok
ajkaira – ha engednék szívemnek, hogy eljátsszon a gondolattal, még jobban
fájna, ha az eszem győzne. Egyszer már eljátszottad a bizalmam, még egyszer
megteheted. Félek… - a végét már suttogom.
-Én is – tenyerét
kézfejemre fekteti. Nézem a szemét, keresem a válaszokat a miértekre, de nem
találok mást, csak egy kétségbeesett kiáltást a magány mocsarából.
Kételyek gyötörnek, látja
rajtam, hogy tépelődök. Mielőtt dönthetnék, megteszi helyettem. Elengedi kezem,
s feláll mellőlem. Valami elpattan bennem. Karja után kapok, értetlenül néz, de
visszahúzom magma mellé a kanapéra.
-A fej tudja, hogy baj
lesz, de a szív mást akar – motyogom magam elé.
-Mit akar a szegény rokon?
Füléhez hajolok, de nem
tudom kimondani, így csak egy puszit nyomok az arcára, visszahúzódom. Látom
értetlenségét, elmosolyodom és megvilágosodik.
-Köszönöm – suttogja.
Vége…
(szeretnétek folytatást? Írjátok meg :P )
Szia ! Még jó hogy igen ez nagyon nincs befejezve...:P nagyon aranyos lett olyan kis esetlenek mindketten és féltik a szívüket ...szóval muszáj leszel folytatni :D
VálaszTörlésköszi nekem nagyon tetszik