5. fejezet:
-Rengeteg tini kori problémával küzdöttem, mint a többi gyerek - nevetek. - Persze annyiban volt más, hogy közelget az iskolaválasztás, és sikerült eldöntenem, hogy hős leszek. Ebben rengeteg minden bele játszott, de a lényegen nem változtatott.
-Hogy érti, hogy rengeteg minden bele játszott?
-Volt egy eset melyet egy, azóta is kedves barátnőm oldott meg, szörnyen félt mindenki, a lábuk is a földbe gyökerezett, sajnos nekem is, viszont Ő beugrott a képbe és elküldte a rendőrségre az idegent. Akkor döntöttem úgy, hogy ez nem mehet így tovább. Ezek után volt egy másik iskolás diákkal megeset történet, amikor egy iszapszörny foglyul ejtette a diákot, és a barátja rohant segíteni neki. Az is nagy hatást gyakorolt rám. Végül az U.A. –ba felvételiztem. Tényleg ott pörögtek fel az események igazán, alsós koromban átlagos srác voltam, átlagos problémákkal. A következő teszt eredmény volt a legnagyobb kihívás, vagy épp a srácokkal megtalálni a közös hangot, hogy tudjunk együtt játszani, vagy csak együtt lógni. Igazán érdekes tényleg csak felső középben lett az életem. Persze ha végig élsz egy háborút és benne vagy a sűrűjében, akkor eléggé meg tudja nehezíteni az életed. Mégis azt hiszem jó szívvel, gondolok vissza azokra az évekre.
-Ha már visszagondolás, esetleg előre is gondolkodik?
-Igyekszem – nevetek fel – Főleg most. Rengeteg új problémával kerülünk szembe nap-nap után. A visszatérésem körüli problémák, a szüleim költözése, és persze a család, a barátokat még csak nem is említettem.
-Mik a tervei a jövőben?
Felnevetek.
-Sokszor kapom meg, hogy milyen mázlista vagyok. És azt hiszem igazuk van. Nem mindig vannak terveim, de van valaki az életemben, akinek mindig van egy kész tökéletes stratégiája. Nem aggódom igazán. Mindig lesz valahogy az élet, sose volt, úgyhogy ne lett volna valami. Valamint mindent meg tudunk oldani közösen. Előre megyek. Nagy terveim nincsenek. Sok mindent elértem, lehet fogok még pár dolgot. Élvezem az életem, a családom, és hogy vannak barátaim. Az élet apró örömeit minden területen igyekszem megtalálni.
A rajongók tapsolva felállnak. Meglep a reakciójuk. Mégis jólesik. Fel állok meghajolok.
-Köszönöm, hogy eljöttetek – integetek, visszaülök a helyemre és ekkor szép sorba rendeződnek az emberek. Kicsit meghökkenek. Nem vagyok olyan felkapott hős, mint pár ismerősöm, vagy mint maga All Migth. Mégis kígyózik a sor, hogy közös képet vagy autogramot esetleg kezet fogjanak.
„Kirishima Eijiro! Te mindig is mázlista voltál. Több szerencséd volt, mint eszed.”
Ez a gondolat kísér haza. Otthon végre a megszokott zsivaj fogad. Négy apró kar fonódik a nyakamba és két gyönyörű zöld szem pár nézi, ahogy beljebb evickélek az ajtón.
-Szia – köszönök félszegen.
-Mennyire kavarták fel a múltat az interjún? – kérdi.
-Nem tudom – vállat vonok. Persze már tudja, biztos, hogy végig nézte. – Ott voltál? – kérdezem mellékesen.
-Hol? – játssza a tudatlant.
-Az interjún – felelem, közben a gyerekek elszaladnak a konyha irányába.
-Gyere, még nem vacsoráztunk – mosolyog.
Akkor még várat magára ez a beszélgetés. Mégis mázlista vagyok.
A napok visszazökkennek a régi kerékvágásba. Bakugo ugyan olyan kíméletlen főnök, mint mindig. Izu pedig külön utakon mégis velünk folytatja tevékenységét. Néha csak pár percre látjuk egymás, ahogy a gyerekek felügyeletét átadjuk egymásnak. Néha pedig egymás idegein táncolunk, ha össze vagyunk zárva, és néha úgy várom, hogy elmehessek már dolgozni. Valahogy mégis hiányérzetem van. Mint mikor valami nagy és veszedelmes készülődne. Igyekszem lerázni ezt a rossz előérzetet.
Hosszú és kimerítő nap után érkezem haza. Egy forró zuhany ellazít. A gyerekek már alszanak, megölelem. Csókja kedves, édes, sokat sejtető. Mégis hulla vagyok, ölelésre futja csak. Alig hogy párnát ér a fejem elalszom.
Hangjára ébredek.
-Tudom… de akkor is – itt kis szünet – Vágyom rá, de vajon ez kölcsönös? – megint szünet, most hosszabban. – Elvégre már itt a hét éves forduló. Hát tudod hét éves ciklusokra bontják a kapcsolatokat. Hogy a nagy problémák és a sűrű szétválások, először három, majd hét és végül tizennégy évnél vannak, és így tovább. – feszült szusszanás – Nem majrézom, de tegnap is haza jött és még csak rám se nézett.
Na itt lesz elegem. Fel ülök, nem játszom tovább, hogy alszom. A konyha asztalnál ül és telefonál a laptop elötte. Kicammogok, nem vesz észre, nagyon elmélyülten ecseteli az idő és a megunás illetve elhidegülési együtt mutatókat.
-Izu – hangom karcos, pont annyira erélyes, hogy mikor hátra néz meglássam a szemében. Igen is még domináns vagyok. Kiveszem a kezéből a telefont. – Bocs, ma este nem ér rá – hallom még a vonal túl oldaláról Ochako kuncogását és kinyomom. Előre hajolok, lecsukom a laptop monitorját finoman. Kiélvezem, hogy teljesen rám figyel. Minden porcikája remeg. Tökéletes.
-Ideje megmutatnom mennyire is vágyom rád? – zöld tekintetében az árnyalatnyi változás pontosan elég nekem. Ajkammal finoman érintem az övét, még nem szabad vadul csókolóznunk. Még ki akarom élvezni hogy fölé kerekedtem.
-A gyerekek? – kérdezem hirtelen
-Kacchan vigyáz rájuk – hebegi. Ennél szebb már csak az mikor felemelem és lábaival át kulcsolja derekam.
Fél szemmel a hálószobába menet még rá pillantok a naptárra csak reflexből. Holnap nem dolgozik, és ma valamiért van egy piros X a kis rublikában. Alig lépek be a hálóba és megvilágosodom. Ma van a házassági évfordulónk én meg majdnem átaludtam a napot. Nem baj. Most megmutatom mennyire is nem múlt el az a hév, amivel már felső közép óta vágyódom utána és rá. Talán ezen pár év távlatából kicsit kapizsgálja majd ezután a csodás délután után.
Vége?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése