Hajnal alkonyat és a tűző nap - 10

Valami nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel velem. Késik. Mért késik, eddig se volt túl rendszeres de ennyit nem késett soha. Lassan egy szörnyű dolog körvonalazódik bennem.

-Elmentem Forksba – kiáltok mikor kirohanok a házból. Most a maradék pénzem seggére verek és muszáj vennem egy olyan tesztizét.

Futok a határig, élvezem, hogy természet feletti erőm nem hagy cserben. Mikor elérem a beton utat lépésre váltok. Nem lenne jó dolog ha száguldoznék a sima emberek között. A patika nyitva van.

-Jó napot – köszönök kedvesen – Egy terhességi tesztet szeretnék.

-Hány éves vagy?

-Tizenhat leszek – felelem dacosan.

-Oh ilyen fiatalon?

-Nem nekem lesz édes anyámnak – füllentek helyből. Nem kell mindenkinek tudnia mi a bajom.

-Jaj kedvesem, ne haragudj – és már adja is a megfelelő fajtát. Fizetek és megyek a benzinkúthoz persze előtte kitérek még hogy ne legyek annyira feltűnő.

-Rég láttalak Annabel – köszönt a kutas.

-Régóta parlagon fekszik a motorom – mosolygok rá – Embry nem akarja hogy működjön így Jake nem szereli meg.

-Ezek a fiuk – csóválja a fejét nevetve.

-Azok, fiuk és azt hiszik mert fiuk én már nem motorozhatok – fel húzom az orrom – Kérnék egy tanknyit azért – kacsintok rá kacéran.

-Persze mindjárt töltök.

-Oh a fenébe – motyogok.

-Mi baj?

-Használhatom a mosdót? Otthon bevedeltem vagy két liter vizet és úgy néz ki csak most tudatosult a szervezetembe, hogy sok.

-Persze nyugodtan – int hátrafelé.

Gyorsan hátramegyek. Csak a fülkében bezárva merem kibontani a csomagot. Lassan elolvasom a használati útmutatót és próbálok a megfelelő módon eljárni. Várom az eredményt de nem várhatom meg itt. Visszanyom a szerkentyűt a dobozba és így az egészet a zsebembe gyömöszölöm.

-Minden rendben? Már azt hittem el raboltak a klotyó manók.

-Persze csak mire két liter átzubog az emberen, az hosszú idő – nevetek. Meg kapom a kanna benzint, fizetek és megyek. Leülök a buszmegálló padjára. Elég kihalt ezen a helyen. Így nem zavar meg senki. Ülök és várok. Magamban számolom a másodperceket. Nem bírom tovább, előkotrom azt a vackot és nézem. Nézem és nem értem. Még gondolkodik. Aztán megjelenik a végeredmény. Gyorsan kutatok a jelmagyarázat után és kihagy egy ütemet a szívem. Terhes vagyok. Nem lehet. Ezt nem hiszem el. Kétségbe esésemben el sírom magam. Mért teszi ezt velem az élet. Könnyeimet törölgetve megyek a kukához és beleszórom a dobozt és tartalmát. Visszarogyok a padra. Mért történt meg ez?

Egy ismerős kocsi gördül be a látóterembe.

-Anei? – szól ki egy még ismerősebb hang az autóból.

-Dalton? – nyögöm elcsukló hangon.

-Mi történt? – kipattan a kocsiból, és mellém siet.

-Semmi – legyezem el. Nem hagyja magát. Csak annyit érek el, hogy leállítja a motort miután félre áll az útból.

-Meséld el – kéri. Azt hiszem tartozom neki ennyivel.

-Dalton én… én farkas lettem – döbbenten mered rám – Nem bírom elviselni a hidegek közelségét. Nem birok magammal, ha a közelemben vannak. És… most… most terhes vagyok a barátomtól – zokogásba fulladnak szavaim. Átöleli a vállam. Nem zavar, sem az érintése sem az illata, hiába édes nem vagyok tőle rosszul és még csak nem is akarok át változni.

-Mit tegyek? – teszem fel az engem oly feszítő kérdést.

-Hát… esetleg… abortusz?

-Mi? – annyira elvékonyodik a hangom, hogy majdnem sikításnak is beillik.

-Akkor marad a bevallás – sóhajt színpadiasan.

-Minden élet fontos nem szabad kioltani még akkor is ha nem várt – sokkosan ülök és hasamra szorítom a kezem.

-Anie – fogja meg a másik kezem, ami eddig a pad fáját markolta. – Nyugodj meg – kéri – Haza viszlek.

Fel segít és be ültet a kocsiba.

-Sajnálom Dalton, hogy hitegettelek – lehorgasztom a fejem.

-Semmi baj – veregeti meg a térdem – Tudok várni – rám kacsint – Nem hiszem, hogy olyan sokáig kéne – elhagyjuk Forkst. Meg állunk a nagy semmi közepén.

-Sajnos csak eddig jöhettem – áll félre az úton.

-Nem baj – lassan kikászálódok – Sajnálom, hogy gondot okoztam – visszanézek – Köszönöm, és kérlek, bocsáss meg nekem.

Végig néz rajtam, követem pillantását. Toprongyos ruhám kicsit még szakadt is, a visszapillantóban meglátom arcom, elborzadok, sápadt. Fel vannak dagadva a szemeim és még vörösek is.

-Remélem, még majd tudunk beszélni – mosolyog rám. Halványan követem példáját, intek neki és megyek haza. Legalábbis arrafelé, sajnos a házig nem jutok el.

-Miért nem mondátok el neki? – Paul üvölt.

-Mért mondtuk volna el?

-Mert átváltozott – bátyám tombol – Nem takargathatom örökké az igazságot előle. Vagy el mondjátok neki záros határidőn belül, hogy nem a báty vagyok, hanem a nagybátya és hogy a húgod az igazi anyja! Az apja meg csak szimplán lelépett miután fel csinálta Lizt.

Döbbenetemben meg dermedek. Most mit tegyek? Anya húga… de hát ö meg halt.

-Paul ne kiabálj – apám szava mennydörög végig bennem – még egyszer ne mert Lizt a szádra venni! Bele halt a szülésbe.

-Épp ez az és a nyakatokban hagyta Annabelt csak nevet adott neki és meg hallt.

-Paul – anyám könyörgő hangjára meg remegek. Nagyon rég nem volt ilyen kétségbe esett.

Lábaim gyökerei elengednek, futásnak eredek, eszeveszett sebességgel majdnem bele csapódok a felbukkanó falba. Még időben lefékezek és lihegés nélkül kopogok, zaklatottságom leplezvén gyűrögetem pólóm alját.

-Szia Lee – köszön a kedves asszony – Kerülj beljebb.

-Jó napot Sue, Seth itthon van?

-Persze a szobájában van. – int felfele.

-Köszönöm – és már rohanok felfele.

-Szabad – kapok bebocsátást a szobába.

-Szia – köszönök neki. Azonnal fel pattan az ágyról.

-Mi történt veled?

-Semmi nem lényeg – hárítok, Seth pedig megérti és inkább csak átöleli a vállam, leültet az ágyra. Elszakad bennem valami és pólóját markolva, zokogásba kezdek. Erős karjai szorosan tartanak.

Nem tudom meddig itatom az egereket azt se tudom mennyi idő telik el.

-Nem akarok most a falkával találkozni – suttogom magam elé.

-Ha gondolod, maradj itt, anya örülni fog egy szorgos kéznek a ház körül, én nem vagyok elég hüm… jó itthon az ilyen dolgokban. – Ajánlja Seth a barát.

-Köszönöm. – fel pillantok rá.

-Persze, csak ha nem bánod, hogy velem kell egy szobában lenned – mosolyog.

-Nem – legyintek.

-Az egy ágyat se bánod? – hallom még a kérdést egy erőtlen fej rázásra még futja, de már alszom is. Úgy ahogy vagyok, felöltözve, összegömbölyödve, idegi sokkos állapotban.

Álmomban újra élem a nap eseményeit. Hallom Paul ordítását bár most kicsit bővebben. Mindenfélét hozzá mond, hogy anyám tényleg nem az meg hogy az igazi az milyen egy utolsó útszéli éjszakai pillangó volt. Anyám, vagy legalábbis akit eddig anyámnak hittem kikacag mikor meg tudja, hogy terhes vagyok. Embry elfordul tőlem és letagadja, hogy övé lenne. Kétségbe esésemben hánykolódok.

Csatakosra izzadva riadok fel. Lentről hangok szűrödnek fel. Sam ezt tisztán hallom.

-Nem sokáig tarthatom távol tőled.

-Csak még egy kicsit – ez Seth.

-Mondott már valamit?

-Nem, még nem és szerintem most hagyjuk békén.

-Nem azért mondod…

-Nem – Sam biztos valami fontosat tud, amit én nem, és Seth is ugyan azt tudja. Vajon mi lesz? Az alfa haragja nem ért el, sőt mintha együtt érzést véltem volna fel fedezni benne.

Lassan leülök az ágyra. Akkor most nem fog zaklatni a falka? Vajon miért? Mit mondott Seth Samnek?

Nyílik az ajtó.

-Oh fel ébredtél már? – mosolyog rám az említett.

-Jó reggelt – köszönök reflexből.

-Ha magadhoz tértél meny elfürdeni, de ne pacsálj sokat kérlek és utána anya készített finom reggelit, gyere enni.

Meg teszem, amit mond. Találok egy lavórt, tele engedem forró vízzel és megfürdök, a szappan finom illatú és kellemes érzéssel tölt el, hogy lesikálhatom vele magam.

Tiszta ruhát ugyan nem kaptam de minek? Úgy is csak szétszaggatom. Fel kapom rongyos göncöm és letrappolnék, de az utam állja Seth.

-Vegyél ki a szekrényből egy normálisabb cuccot – int a fejével a szobája felé. Mérgesen szusszanok egyet, de megyek.

Már tisztán, új kölcsön ruhában ülök asztalhoz. Leah eltűnt valamerre, de nem zavar. Kedvelem a csajt, de néha elviselhetetlen a modora, meg nem is az én korosztályom. A korosztályról eszembe jut Embry, fáj, hiányzik, mellkasom össze szorul ha rá gondolok hogy miket mondott álmomban.

-Nyugtalanit valami? – kérdi Sue.

-Nem – tagadok helyből. Persze pótanyám nem vághatom át, hisz ő nevelt anyám helyett. Csak meg érinti a vállam és tudom, pontosan tudja, miért nem mondom el az igazat. A reggeli elfogy. Set elköszön és megy. Én maradok és segítek a ház körül, de leginkább bent.

-Anyukád keresett – mondja mit egy mellékesen Sue.

-Igen? – adom a lezser figurát.

-Mondtam, hogy itt maradsz pár napra. Nem örült neki, de elfogadta.

-Köszönöm.

-Jól érzem, hogy összevesztetek?

-Nem egészen.

-Akkor.

-Egy szót se szóltak hozzám, nem velem kiabáltak.

-Lee.

-Sajnálom Sue, de még nem dolgoztam fel.

-Rendben – ezzel beleegyezik, hogy még egy éhes szájat etet. Bár igyekeztem minél kevesebbet fogyasztani, de akkor meg csúnyán néznek rám. A napokból hetek lesznek. Jó persze haza járok, de csak és kizárólag akkor, maikor nincs otthon senki.

Lassan járom körbe a házat semmi nem változott. Paulnak semmi nyoma. Beljebb óvakodom. A szobámból összeszedem a ruháim maradványait, nem viszek el mindent, van pár darab, amit inkább emléknek tartok mintsem igazán hordani. Aztán ott van a magnóm is. Nem merem el mozdítani. Táskába gyömöszölöm a cuccom és tűnnék el mikor is az ajtóban össze futok a bátyámmal, aki lehet inkább a nagybátyám.

-Lee – nyögi ki.

-Sajnálom – suttogom és elhúzok mellette.

-Lee várj – kapna utánam.

-Ne – és már szaladok is.

Zakatol a szívem és addig nem is nyugszom meg, míg Seth szobájának ajtaja bennem csukódik mögöttem.

Estig nem is merészkedem elö a szoba sarkába kucorogva fogom a fejem és hajtogatom magamnak, hogy minden rendben lesz.

Vacsora asztalnál Seth úgy néz ki mint akinek jól bepancsoltak és valószínűleg ez is történt. Na meg az hogy eltört legalább egy bordája el van törve, és nem tudja az egyik kezét rendesen használni.

Nem merem szóba hozni, míg mindenki jelen van. Csak és kizárólag miután becsukódott mögöttünk az ajtó.

-Mi történt?

-nem fontos…

-Seth – szólok rá erélyesen.

-Rendben de akkor te is mesélsz – vág vissza.

-Előbb te.

-Nem ér.

-Te vagy szarabb állapotba.

-Jól van na – mérgesen le ül az ágyára – Embry kiakadt Paul is mondjuk de öt megértem.

-Mért akadtak ki a fiuk? – egy mozdulattal leülök a szoba közepére.

-Embryvel közöltem valamit és nem hitt nekem. Paul meg… látott ma és kiakadt, mert egy szó nélkül ott hagytad. Tényleg látott ma?

-Hazamentem pár cuccomért – intek a kis sport táskám felé.

-Ezek szerint még maradsz? – vidul fel a hangja.

-Egy kicsit még igen, de igyekszem hasznos lenni. – bizonygatom.

Csak nevetve legyint.

-Anya örül mindig mikor itt vagy, valahogy ellensúlyozod Leah savanyuságát.

Mosolyom meg fakul, szóval Leah tényleg ennyire meg keseredett volna?

-ne haragudj – hajol közelebb.

-Semmi – legyezem arrébb – Csak annyira furcsa hogy édesanyád ilyen könnyen veszi, oké tudom régebben is a fél életemet itt töltöttem. – nagyot sóhajtok – Mégis most otthonról menekültem el és nem járok estére haza.

-Sose bánd. – átkarolja a vállam, nekem pedig végre oly sok nehéz nap után, végre egy kis béke jut.