Hajnal alkonyat és a tűző nap - 11

Rémálomból riadok. Egyre többször álmodom ugyan azt. Fehér bundám vérfoltos, üldöznek, de nem a hidegek, hanem a saját falkám.

Zihálva ülök fel. Seht még békésen alszik mellettem. Fogalmam sincs, hogy férünk el az ágyán, ketten.

Óvatosan kimászok mellőle. Jó lenne egy forró zuhany, de még mindenki alszik így, hogy ne zavarjak senkit csak egy gyors mosdást engedek meg magamnak lavórban. Sajnos a fürdőszobában rá kell döbbenjek, hogy nem rejtegethetem a végtelenségig a pocakom. Már egyre nagyobb a dudor rajtam. Félelem lesz úrrá rajtam.

A hajnal már a konyhában talál rám Sue képében.

-Jó reggelt Lee – köszön rám.

-Reggelt – köszönök vissza és bámulok ki az ablakon.

-Mi bánt Lee?

-Nem tudom – vonok vállat nem törődöm módon.

-Tehát beléptél a minden mindegy és a hiper érzékeny stádiumba? – kérdezi, és elém tesz egy bögre teát.

-Tessék?

-Hányadik hónapban vagy? – azt hiszem, kiestem a számon. Sue a megtestesült nyugalom és csak így simán meg kérdezte, mintha csak arról lenne szó, hogy már megint szemerkél az eső.

-Nem tudom – hebegem, még mindig nem tudom össze szedni az államat.

-Még nem voltál orvosnál.

-Nem mertem el menni – vallom meg.

-Akkor fel kéne hívni egy olyan orvost, aki megbízható.

-Sajnos ilyet nem ismerek – próbálok túl lépni azon, hogy a pótanyám mindent levágott mondhatni pillanatok alatt.

-Nehogy azt hidd hogy csak most jöttem rá – mosolyog rám együtt érzőn – Már egy ideje tudom. A fiam nem sejti igaz?

-Nem… nem az övé – suttogom.

-Megnyugodtam – sóhajt nagyot és csak most veszem észre mennyire feszült volt eddig – Már azt hittem felelőtlen gyereket neveltem belőle.

-Nem az Seth egyáltalán nem felelőtlen.

-Akkor?

-Hát… - kicsit meg zavarodtam.

-Kié ha nem Seth volt a hibás?

-A… - a mondatom félbe szakitja egy dühödt kiáltás. Seth lerobog az emeletről és még látom el suhanni a konyha ajtó elött.

-Bocsánat, egy pillanat és jövök – indulnék meg de Sue meg fogja a kezem.

-Nem biztos, hogy ez most jó döntés – szeme komor nem az a mosolygós, amit megszoktam.

-Sajnálom – hajtom le a fejem, és hirtelen mozdulattal tépem ki magam szorításából.

Pár pillanattal később érem csak utol Sethet. Bár nem kell messzire sietnem, nem messze a háztól az erdőben már álla bál. Paul még nem változott át de már a határán van, mondjuk csodálom az önuralmát. Sam is itt van és mikor észre vesz arca el komorul. Seth szemben áll Embryvel. A felismerés mellbe vág. Olyan rég nem láttam már, megfosztottam magam a látványától is. Fáj látni keserűségét és tudom, hogy szenved, szenved ahogy én szenvedek.

-Annabel – mondja ki a nevem, mikor meg lát. Reszketés fut végig rajtam.

-Embry állj le – Seth hangja józanító, visszarángat a földre. – Annabel engem választott, már mondtam az indokaimat is.

Értetlenül nézek a két férfira, és olyan érzésem van, hogy már megint külső szemlélődő vagyok a saját sorsom eldőlésében.

-Terhes vagy – szólal meg Paul reszelős hangon. – Ezért menekültél el? – vádló szavai meg rémítenek. A falka ki fog tagadni, el fognak üldözni vagy hajtó vadászatott indítanak utánam.

Körbe nézek az oly jól ismert arcokon, mind engem bámul. Óhatatlanul is elégé árulkodó pocakomra teszem kezem.

Embry elsápad.

Szólásra nyitom a szám, de nem jönnek a hangok, könnyeim utat törnek maguknak. Szégyen a futás, neki iramodok. Kihasználva a döbbenetet és azt, hogy egyáltalán nem tudnak velem mit kezdeni. Elrohanok.

Menekülök a családom, a falkám, a barátaim elöl.

Csak Forksban térek magamhoz. Még csak nem is lihegek. Leülök a buszmegállóba, annyi emlék köt ide. Mi lesz velem? Mihez fogok most kezdeni?

-Anie? – mindig mikor nem számit rá az ember.

-Igen? – pillantok fel és nem Dalton áll előttem, hanem Jasper a stratéga.

-Alice szólt hogy jöjjek ide, nem értette miért kell ezt tennem.

-Véletlenül nem tudod mikor rendel Dr. Cullen? – kérdem félve.

-Mi baj?

-Kéne egy megbízható doki – vonok vállat.

-És pont Carlai jutott eszedbe? – felvonja szemöldökét, belőlem meg kirobban a nevetés. Na nem a jókedvű féle hanem inkább a hisztérikus és kétségbe esett fajta.

-Dalton itt van a közelbe szólok neki – motyogja.

-köszönöm – karolom át magam fázósan.

A hideg el tűnik, én pedig megint magam maradok a kétségbe esésemmel és tehetetlenségemmel. Üveges tekintettel bámulom az aszfaltot.

-Mi baj Anie? – lép elém Dalton.

-Szia – köszönök neki esetlenül.

-Szia – le ül mellém a padra és körbe néz. – Buszra vársz?

-Orvoshoz kéne mennem – hajtom le a fejem.

-Baj van a kicsivel?

-Nem – rázom a fejem – Csak elvileg az átlagos nők ilyenkor már rég voltak legalább egy vizsgálaton.

-És?

-Farkasként nem igazán mehetek átlagos dokihoz – elfintorodom.

-La Pushban nincs orvos?

-Ő se tud a farkas dolgokról… - felhagyok a flaszter bámulással – Nem tudod véletlenül Cullen foglalkozik kutyákkal? – Dalton fel nevet bele borzol a hajamba mint régen Paul, Embry és még oly sokan tették, automatikusan nyúlok a hajamhoz, hogy helyre igazítsam és közben érzem, hogy valami nedves végig folyik az arcomon.

-Gyere – fel huz a padról és elindulunk valamerre. Lágy szél libben. „Szajha” – sodorja felém Embry hangját. Keserves zokogásba török ki.

Foglamam sincs hogy hova visz el Dalton de már nem érdekel. Ha meg halok hát legyen ugy. Csak azt sajnálom a gyermekem nem ismerheti meg az apját, aki számomra mindenél fontosabb.

-Anabel – köszön rám dr. Cullen.

-Jó napot – köszönök reflekszből.

-Gyere ülj le és válaszolj nekem pár apró kérdésre – kedvesen egy székhez vezet és elő vesz egy lapot. Kérdések sorát teszi fel. Mikor jöttem rá hogy van a kicsi, milyen vitaminokat szedtem, mit eszek, pontosan hány éves vagyok, ki az apa, voltam e már orvosnál és ha nem miért nem és ha igen hol mit mondott az az orvos? És így tovább vég nélkül. Kiszárad a torkom mire minden kértére válaszolok.

-Kérlek, feküdj ide fel – mutat egy vizsgáló asztalra, követem az utasításait. Hideg kezétől ki ráz a hideg, de nem ró meg, mert össze rezzenek mikor hozzám ér.

-A baba remek állapotban van – mosolyog rám – Egészséges és jól fejlődik – segít fel ülni. – Szeretnéd tudni a nemét?

-Nem – rázom a fejem.

-Miért? – lepődik meg.

-Nem biztos, hogy nálam maradhat – horgasztom le a fejem.

-Mért nem?

-Hát a szüleim még nem tudnak róla. Eddig egy barátomnál húztam meg magam, és lehet ki leszek tagadva – a végére már suttogok.

-Jó lenne ha be vonnád a szüleidet.

-Tudom, de félek.

-Mitől?

Fel nézek kék szemébe és rá kell jöjjek nem tudom mért, és mitől félek. Zavaromat észre véve el mosolyodik és vissza ül az iró asztalához.

-Gyógyszert nem írok fel mert teljesen egészséges vagy ráadásul a bevitt tápanyag mennyisége minősége is megfelelő. Viszont azt ajánlom ne változz át amíg állapotos vagy.

-Eddig… - és rá kell ébredjek valami nincs rendben velem – Képtelen voltam átváltozni – elképedve kapom szám elé kezem.

-Ez egy érdekes fejlemény – mondja ö aki csak megvizsgált és más dolga nincs is ezenfelül – Dalton haza visz egy darabon – int az ajtó felé és tényleg ott áll már önkéntes hurcolóm.

-Köszönöm.

-Ha gondolod hivj fel – oda ad egy névjegykártyát – Remélhetöleg nem akad komplikáció, de azért szeretném ha egy hónap múlva megint el jönnél, addigra hozok egy ultrahang készüléket.

Csak bólintani vagyok képes.

Dalton kiterel a dokitól, beültet a kocsiba, beköti az övemet és közben véletlenül hozzá ér a hasamhoz, többször bocsánatot kér, majd elvisz a határig. Ott kiszállok magamtól és csak állok.

-Minden rendben? – kérdi Dalton aggodalmas hangon.

-Persze – suttogom le hajtott fejel – haza kéne mennem igaz? –inkább csak magamnak mondom, mint Daltonnak – és bevallani anyáméknak. Apa nem fog örülni – fel sóhajtok.

Morgás üti meg a fülem.

-Szerintem menjél – fordulok felé mosolyogva és búcsút intek. Látom rajta, hogy kelletlenül száll vissza a kocsijába és hajt el. Még mindig a határon állok és nem tudok mit kezdeni magammal.

-Lee – lép ki a sűrűből Seth.

-Szia – köszönök neki.

-Igaz hogy állapotos vagy? – hát mindenre számítottam csak erre nem. Válasz helyett megfogom a bő pólóm és rá szorítom a hasamra na meg oldalra fordulok. A várt reakciót kapom. Seth álla a földön landol és mögüle is hallok egy-két elhaló nyögést.

-Mért titkoltad el?

-Senki nem kérdezte – mosolyodom el – Egyébként édesanyád tudja. – nem mentség ezt én is tudom.

Ott hagyom az út szélén. Hallom hogy követnek az erdőből, direkt nem lépek be. Bármikor kiléphetnének a sűrűből és meg büntethetnének, mégsem teszik. Érzem Samet, érzem a többieket is, mégis minden olyan távolinak tűnik. Olyan rég volt, hogy együtt nevettünk az asztalnál a nappaliban, vagy Emily utasításait követve kikotródtunk a konyhából a verekedés miatt, és ott van az a harc is, mindent meg változtatott.

A ház előtt meg torpanok. Anyám áll az ajtóban és néz rám, ö már tudja mért menekültem el, apám áll mellette és nem tud mit kezdeni a helyzettel, zavarban van.

-Gyere haza – kéri anya. Egy lépés előre, felderül az arca, kicsit bátrabban megyek felé. Éveknek tűnik, mire oda érek az ajtóhoz, és apám vállamra ejti hatalmas kezét.

-Nem akartok mesélni nekem? – kérdezem, mikor már túl jutunk a bejárati ajtón. Itthon semmi nem változott még az illatok is ugyan olyanok, béke vesz körül és biztonság, haza érkeztem.

-Ülj le – int anyu a fotelbe ők a kanapét foglalják el, közénk szorul be apa által készített dohányzó asztal.

-Szóval…

-Azt már tudom, hogy nem ti vagytok a vérszerinti szüleim, csak rokonok vagyunk valamilyen szinten.

A feszültség tetőfokára hág.

-Honnan?

-Farkas vagyok, mint Paul, van két fülem, kitűnően hallok velük – intek az említet érzékszervem felé.

-A farkasosságodról jut eszembe – lép be Paul a nappaliba – Mikor változtál át utoljára?

Kinyitom a szám, hogy rá vágjam a választ, de bent akad a levegő. Tényleg mikor is változtam át utoljára?

-Majd segítek jó pár hónapja, mikor Sam utoljára elküldött őrjáratra. – karba font kézzel közelebb lép közelebb, fenyegetően fölém tornyosulva.

Tenyerembe temetem az arcom.

-A történetet ezek szerint hallottad?

-Csak hogy nem a ti gyereketek vagyok.

-A húgom lánya vagy mégis sajátomként neveltelek az én lányom vagy! – bukik ki anyámból.

-Ezen lépjünk tovább – sóhajtok fel – Mért nem tudtam róla? Egy fényképet nem láttam róla.

-Hasonlóan megszökött mint te, és bele halt a szülésbe. Késve érkeztem.

-És az apám?

-Nem tudni hol van – rázza a fejét apa.

-Remek – fel állok – Azt hiszem én most elmegyek aludni mert elfáradtam – azzal a szobám felé veszem az irányt.

-Kicsim – szól utánam anya.

-Hüm?

-Suenek van képe róla – mért nem mondja ki a nevét? Mért nem tudhatom hogy hivják? Csak bólintok hoyg meg értettem és tovább lépeka szobámba, Paul még mondani akar valamit vagy utánam jönni de apa leállitja.

-Hagyd így is sok volt neki ez mára… - a többit kizárom a tudatomból. Becsukom magam mögöt az ajtót kitárom az ablakot.

-Seth – sóhajtok kikönyökölve.

-Igen? – áll fel az ablakom alól a srác.

-Segítenél? – és már mászom is kifele. Majdnem a nyakába esek, de nem bánja csak nevet és már szaladunk is, az nem is zavar hogy közben fogja a kezem.

-Mért ide jöttünk? – lepődik meg mikor meg állok a konyhában Sue nekem háttal áll és valamit épp készít.

-Sziasztok – köszön vidáman pótanyám.

-Ne haragudj de nincs véletlenül képed az édesanyámról? – megdermed szavaim hallatán.

-De van – azzal meg törli kezét és megy ki. Legszívesebben zokognék. Miért történik ez velem? Lerogyok a konyha asztal mellé. Seth eltűnik, gondolom, nem érti a helyzetet. Nem is bánom hogy nincs itt. Sue leül velem szembe, és elém tolja a képet. Nincs keretben nincs nagyon meg gyűrve, valószínűleg eddig egy doboz alján kuksolt a többi képpel együtt. Hárman fiatalok nevetve kapaszkodnak egymásba. Egyet ismerek csak fel körülük.

-Ez Paul – hebegem.

-Igen – rámutat a másik férfira – Nem tudtuk meg sose hogy melyik az apád de valószínűleg ö – kocogtatja meg a fényes lapot – Ez pedig gondolom tudod – fel pillantok, gyengéd mosolya megrémít – Bell…

-Bell? – olyan furcsán cseng ez a név.

-Igen ez volt a beceneve, eredetileg őt is Annabel.

Kihagy egy ütemet a szívem. Remeg a kezem és úgy meredek a benne tartott képre. A sors fintora? Vagy minek köszönhetem ezt a játékot?

-Akit most hívsz anyának ö nevezett el így – Sue mintha olvasna a gondolataimba – A húga után.

-Mi lett vele?

-Senki se tudja – fel sóhajt – Elszökött innen félt a szülei haragjától és attól hogy Paul megharagszik rá.

-De mért?

-Együtt jártak mégis a legjobb haverjával össze feküdt. Viszont az rejtéj hogy ki az igazi apád Bell ezt nem mondta meg. Legalábbis mostoha anyád sose mesélte el. Ezeket is csak Bell leveleiből tudom. Szinte minden itt pihen tőle a padláson.

-Hogyhogy?

-Harry unoka öccse van a képen ő a harmadik – keserűen elmosolyodik, még mindig fáj neki férje elvesztése. Bár tudnék segíteni neki de egy családfőt nem lehet helyettesíteni sőt pótolhatatlan is.

-Sajnálom a tapintatlanságomat – motyogom magam elé.

-Lee te jó gyerek vagy – meg veregeti a vállam – Jó gyerek csak kicsit meggondolatlan. Voltál már orvosnál? Mit mondott? És miért nem mentél el előbb? Szüleiddel beszéltél már? – kérdezi hirtelen és csak pislogok, majd vesz két mély levegőt és még hozzá teszi – Hívtak már hogy mi van veled, itt vagy e még. Reggel azt hittem innen is tovább állsz.

-Orvosnál most voltam mert eddig nem éreztem szükségét, és ugyan kihez mehettem volna el? – azt hiszem még mindig kicsit sok a keserűség bennem.

-Rendben akkor majd rendszeresiteni kell – rendezi le ezt és már megy is a dolgára. – Ja és nyugodtan meny fel Seth szobájába, a ruháid tisztán ott vannak az ágyon, szerintem feküdj le aludni, elfáradhattál.

Sue a megtestesült nyugalom és gyakorlatiasság. Elkotródom aludni miután mindent vissza gyömöszöltem a táskámba.

Meg kezdem az utolsó stádiumot. Nincs vissza út.