Mágiával átitatott kotta - 1. fejezet

Kyo pov:

Fáradtan esek be a lakásomba. Sötét van, szinte üres minden. Hiába vannak tele a polcok értéktelennek tűnő kacatokkal és poszterek a falon. Talán évek óta nem is változtattam rajtuk. Mióta is? Mióta elindult a La:Sadies, aztán a Dir en Grey befutott. És nem változtattam, megtartottam, mikor ő jött. Aztán mikor mások jöttek mentek az életemben. Kivettem egy lakást, de a fészkem közelébe senkit nem engedtem, egy valakit kivéve, bár hívatlanul jött és nem is akartam, hogy jöjjön, de megtalált. Ő volt Daisuke után a második, aki feljött. Természetesen a bandán kívül. Most pedig nem értem miért gondolok erre.
Gyors tus, utána az ágy. Valahogy hetek óta ez a felállás. Utálok stúdióban dolgozni, mégis muszáj, hogy a színpadon már elő tudjuk adni. Kaoru mindent tökéletesre fejleszt a végére.
Napok mosódnak össze, mire befejezzük a munkát, még interjút is készítenek velünk, bár nem örülök neki, mert nem szeretem. A stúdióhoz közeli kis étterembe menekülök. Valami magára vonja a figyelmem. Valaki figyel. Pontosabban lyukat éget a hátamba. Megfordulok és egy nagyon kíváncsian csillanó napszemüveggel találom szembe magam.
- Hüm? – morranok, hiába nézek rá rondán, nem tágít. Sőt közelebb jön.
- Kyo mond – pislog rám. – Nálad van? – ül le velem szembe a kis bokszba.
- Mi? – hördülök fel. Mi a fenét akar tőlem, és mi a jó életet keres itt?
- Az… - és pillog hatalmas táskái mögül. Nos, igen, íme a Gazette énekese teljesen másnaposan.
- Ruki, ha nem kommunikálsz értelmesen és konkrétan, nincs miről beszélnünk – vetem oda, és végre elhagyom a kajáldát.
Értetlenségem egészen az utca másik feléig tart, ahol is Shou éhes tekintetével találom szemközt magam. Ö is napszemüveg mögé bújik. Remek.
- Keiyuu, ezért még kapni fogsz, csak kerülj a kezeim közé – mérgelődöm.
- Szólítottál? – terem mellettem a kis énekes.
- Mi a fenének szabadítottad rám az összes most épp unatkozó énekest?
- Szerintem egyik sem unatkozik – kuncog fel. – Adj nekik jövőt – hajol közel. – Vagy vedd el minden reményüket… - megnyalja a fülkagylómat.
Érintésétől kiráz a hideg, és felvillan előttem egy megsárgult boríték képe, amit szekrényem legmélyére süllyesztettem.
Mérgesen megyek hazafelé, még ilyet! Keiyuu mit képzel magáról, rám engedi ezeket a dögkeselyűket? Nem elég nekem megküzdeni a saját sötétségemmel, még ez is?
Mire elmerülnék saját homályos gondokkal és keserűsséggel teli mocsaramba, újra mehetek be a stúdióba.
- Kyo minden rendben? – kérdi mellékesen Kaoru. Minek hazudjak neki?
- Nem – morgom.
- Ki próbált bejutni a magánszférádba? – hogy miért ismer engem ennyire?
- Kivételesen a szférában nyugalom honol és ez az, ami furcsa – gondolkodom, majd végig nézek zenész társamon. – Ahogy elnézem, a te háztájadon sincs minden rendben – összerezzen, tehát igazam van.
- Talán – tér ki a válasz elől, telitalálat.
A nap gyorsan eltelik, a sok szerencsétlenkedés sem könnyíti meg a dolgunkat. Kaoru tényleg nincs a toppon. Shinya szintén a föld másik részén jár. Die mosolyogva próbálja mutatni, hogy otthon minden rendben van, de persze ahogy közeledik a turné ideje, a barátnője egyre morcosabb, egyre jobban magához akarja láncolni. Toshi szintén magányos, én adom a nagy antiszoccot. Nehéz zenésznek lenni. Talán ezért adtam fel azt, hogy bárkit is beengedjek az életembe. Persze vannak, akik megkeserítik nyugodalmam. De velük most nem akarok foglalkozni.
- Na, jó, mára legyen elég a szerencsétlenkedésből, most pedig mars haza – ásít egy hatalmasat Kaoru. Talán aludni is kéne.
Ahogy én elképzeltem, aludni nem tudtam, mert a szavak nem hagytak nyugodni és egy dallam sem. Muszáj leírnom, különben elvész a hirtelen ötlet. Egy szusszanásnyi szünetben felpillantok, és szembe találom magam a szekrénnyel, ahol a boríték lapul. El kéne vinnem magammal a turnéra? Ha betörnek hozzám, ezt ne találják itt. De hát ez csak a zenészeknek értékes. Ekkor felvillan előttem Ruki és Shou éhes tekintette. Inkább viszem magammal.
- Lassan össze kéne szedni a cuccaidat, nem gondolod? – kérdezi a szoba sötétjében egy ismerős hang.
- Keiyuu, hogy kerültél ide?
- Mit viszel magaddal? – mintha nem is hallotta volna előbbi kérdést.
- A szokásos dolgokat – vonok vállat.
- Új szövegen dolgozol?
- Valami olyasmi – motyogom. Nem szeretem, amikor bejön hívatlanul, főleg úgy, hogy be se engedtem. Aztán itt van az is, hogy ha jól emlékszem kulcsra zártam az ajtót. És neki nem adtam kulcsokat. Kaorunak van, meg a többieknek, de neki nincs.
- Ne agyalj ilyen kis butaságokon – nevet. – Kinek fogod oda adni a kottát? – kérdezi a lényegre térve.
- Miért kéne bárkinek is odaadnom? – vágok vissza flegmán.
- Meg akarod tartani? – értelmes kérdésre, még értelmesebb kérdéssel válaszol. Miért érzem úgy, hogy semmi értelme ennek a beszélgetésnek?
- Mit keresel itt Keiyuu? – kérdezem a halántékomat masszírozva.
- Csak jöttem, hogy ellazítsalak – szót tett követ, mögöttem terem és már vállaimból próbálja kimasszírozni a görcsöket. Elég nehéz dolga van, a stressz megteszi a hatását.
- Menj el fürdeni, talán úgy egyszerűbb lesz rajtad eloszlatni az olajt – terel be a fürdőszobába.
Ellenkezni nincs értelme, és ha egy kellemes masszírozásról van szó, akkor azt hiszem, kihasználom az alkalmat.
Gyorsan letusolok és csak egy boxerben megyek át a szobámba, elvégre kényelmesebb a matracon, mint bárhol máshol. A kanapé túlságosan göröngyös.
- Már kész is vagy? – áll meg az ajtóban Keiyuu.
- Miért, órákat nem szoktam zuhanyozni. – vonok megint vállat.
- Akkor terülj el – lép a polcon lévő testápolóért.
- Az hogy került oda? – csúszik ki a számon értetlen gondolatom.
- Még én hoztam, lehet ki kéne venned lassan egy lakást, Ruki nagyon rád szállt - átveti lábát fenekem felett és elkezdi eloszlatni a krémet rajtam.
- Majd ha konkrétan betámad.
- Nem veted meg a könnyű prédát… - kuncog és már nyomkodja is fájó izmaim.
- Miért vetném meg? – nyögök fel jólesően. – Ha magától jön az ágyamba – a megszólalásomnak többlet tartalma van, ezt ő is tudja, megremeg a keze, ezt kihasználva megfordulok és lelököm magamról. – Eleget cicáztál, most miért vagy itt? – nézek a szemébe. Felül és újra átveti lábát felettem, és igen hergelő pózba ül le az ölembe.
- Szerintem tudod magadtól is – mosolyog rám azzal a tekintettel, ami nekem egy kialvatlan, de kipihent éjszakát jelent.