Elfojtott érzelmek - 7. A másnap

Fejfájásra ébredek. De hol vagyok? Bele telik pár pillanat mire rá jövök a saját szobámban, a saját ágyamban, a saját takaróm alatt. De mért fázom? Mindegy jobban magamra húzom a takarót, ekkor mormogás jön mögülem.

Mi… betörő?

Ijedten fordulok oda csak, hogy szemeim még meglepettebben és fájdalmasan nyíljanak nagyobbra. A fény kicsit el vakít, de amit látok az nem lehet valóság!

Kyo morogva búik közelebb hozzám, mert majdnem lehúztam róla a takarót.

-Tooru – motyogom.

Óvatosan ki nyitja a szemét és döbbenten pislog párat.

-Szia – köszönök neki.

Kicsit meg rázza a fejét.

-Ez nem lehet – motyogja.

Valószínűleg még fél álomban van.

-Ugyan úgy iszod a kávét? – húzódom ki az ágy szélére.

-Igen – leheli és még magára húzza a takarót.

Kicsúszok mellőle, ahogy megcsapja bőröm a hideg meg borzongóm. Lenézek és rájövök, hogy egyszerre elsápadni és pirulni is tudok.

Gyorsan köntösöm után nyúlok, ami szerencsémre mindig itt felejtek.

Rutinszerűen főzöm meg neki a kávéját. A konyha asztalra téve. Na azért ágyba nem viszem. Nem vagyok holmi cseléd.

Nem sokára meg jelenik, de csak nadrágot húzott még a felsőjét nem találta meg szerintem.

-Szóval hol vagyok? – kérdezi pár korty kávé után.

-Nálam – összébb húzom a köntösömet és lehajolok Mamuszért. – Szia cica – puszilom meg a fejét – Hogy aludtál? – kérdem tőle, mire felnyávog – Ugye nem zavartunk nagyon – teszem a pultra és veszem elő konzerves kajáját.

-Mit keres a macska a pulton?

-Azt, amit mindenki más – felelem vissza se fordulva – kaját.

Tálkába teszem az eledelt és lerakom a szokott kis tálcájára.

-A temperamentumod mit se változott – nevet fel Kyo.

-Te se sokat változtál – ülök le az asztalhoz saját kis teácskámmal.

-Van valami emléked arról, hogy kerültem ide?

-Nem – vállat vonok – Valahol ott volt kép szakadás, hogy leraktam az üres üvegsörömet.

Hümmögve ülünk még egy darabig mikor a nappaliban fel csendül valamilyen dallam. Kyo fel pattan és a mobiljáért rohan. Fojtott hangon beszél valakivel.

Nem értem miről folyik a szó, de nem is érdekel. Nem sokára visszatér és fel hajtja a maradék kávéját.

-Azt hiszem, megyek – motyogja.

Nem felelek.

Figyelem, ahogy összeszedi a cuccait, fel öltözik.

-Ezt ne hagyd itt – bökök az asztalon hagyott pénz tárcájára.

-Kösz – fel veszi és el rejti az egyik zsebében.

Egy pillanatra meg állunk. Egy más szemébe nézünk. Most mit kéne tenni? Minden szó felesleges. Ígérgessünk egymásnak? Minek így se tartjuk be őket.

-Hát… szia – int és kilép az ajtómon.

Némán csukom be utána. Visszabotorkálok a konyhába, lerogyok a székre. Mamusz az ölembe fészkeli magát, gépiesen simogatom.

Vége?