Elvesztés fájdalma

 Egy Naruto fandomu kis szösszenet. Rég történt, régen fájt... Jó olvasást.

Iruka sensei története, valamint egy teljesen szürke tanárnőről szól a történet és arról mien nehéz valakit el engedni.

Miért hiszi magáról valaki hogy értéktelen?

Ismeretlen katonák támadtak Konoha városára. A nagy tengeren túlról valóak voltak. A falu ninjái mindent megtettek, hogy elkerüljenek egy háborút az idegenekkel. Yami az akadémia egyik általános tanára volt. Miért beszélek róla múlt időben? Mert a nagy összecsapásban, mellyel végül győzött Konoha és ö is ott volt az áldozatok közt.

Hogy is történt?:

A kiküldött különítmény megállította a betolakodókat, mégis egy kisgyerek tévedt a harc mezőre. Yami vette észre a kis árvát mikor az egyik katona pisztollyal akarta le lőni. Míg a férfi célzott a nő oda óda rohant és testéve védte meg a gyermeket.

Mikor végre meg érkeztek az ANBU különítményei és a nagyobb erejű ninják Yami bevitte a biztonságos akadémia épületébe. Sebével mit sem törődve vissza tért a csatatérre. A harc nem volt olyan, mint a meg szokottak itt lőfegyverek harcoltak puszta erő ellen. Végül mégis a falú leverte a támadást! Yami fel lélegzett mikor az utolsó katona is meg halt.

Iruka ált mellette. Mikor meg tántorodott rá támaszkodott.

-Bocsi – szabadkozott és elengedte a férfit.

-Jól vagy? – nézet végig tanártásán Iruka.

Yami csak bólintott és elindult az iskola felé. Útközbe lebotlott és teljes hosszába elnyúlt a véráztatta utcán.

-Yami – kiáltott kétségbe esve Iruka.

-Semmi baj! – mosolygott kedvesen a nő.

-Hányszor találtak el?

-Nem számoltam – vonta meg a vállát.

-Orvost!

-Nem, nem kell – rázta a fejét – jó lesz ez így…

-Mért?

-Nem vagyok pótolhatatlan – pár könny csepp gördült le az arcán – Kérem vigyen fel a friss esti szélhez.

Iruka teljesítette a haldokló kívánságát.

-Szép – suttogta a lemenő napnak.

-Az vagy – mosolygott rá a férfi. Az érintett elfordult tőle.

-Sose voltam ki emelkedő – gondolt a múltra hangosan Yami – Mindig közepes voltam mégis tanár lettem. Gyönyörű éveket töltöttem az akadémián és nem is sajnálom az egészet, mert élvezetem bár csak ennyi jutott nekem. Köszönök mindent Iruka és kérem, adja át mindenkinek az üdvözletem.

-Mért magáz?

-Mert megérdemli hisz olysokk mindent tett és kibírta és megnevelte azokat a rosszcsontokat. Ezért mélységesen tisztelem!

-Kérlek tegez.

-Nem tehettem hisz maga nagyszerű ember! Megmutatta, hogy nincs megnevelhetetlen gyerek csak meg nem értet zsenik, akiket különböző módon kell lefoglalni. Hiányozni fog az akadémia de remélem, meg lesznek nélkülem – elmosolyodott.

-Semmi nem lesz a régi nélküled.

-Lenne ég egy kérésem.

-Mi az?

-Ha elmegyek, kérem a hamvaim, szórják szét, nem vagyok olyan fontos, hogy nagy ceremóniát kapjak és mindenki miattam, sírjon. Sőt aki eljön a búcsúra, az mosolyogjon, hisz én így akarok rájuk emlékezni!

-Ha ezt szeretnéd – nyögte elszorult torokkal Iruka.

-Ja és üzenem a srácoknak, ne adják fel ők, elérhetik az álmaikat, hisz te adtál nekik lehetőséget! Különösen Sakura, rendes lány, és ha kicsit oda figyel bármi, lehet belőle!

-Átadom – a férfi szemeiből patakokba folyt a könny – Bár jobb szeretném, ha te tennéd ezt meg.

-Nem! Nekem ennyi jutott és most, mint egy egyszerű jelentéktelen ninja távozom is!

-Nem vagy jelentéktelen! – kiáltott fel Iruka – Nekem igenis számítasz!

-Köszönöm a szép szavakat – egy könny cseppent az arcára – Nem érek ennyit, hogy egy ilyen nagyszerű ember, aki kitűnő ninja miattam könnyet ejtsen. Mindenért Köszönet Iruka s… - itt elcsuklott a hangja és félre bukott a feje.

A sensei magához ölelte. Így találtak rá Kakasiék.

-Mi történt? – kérdezte Naruto

-Yami sensei – suttogta Sakura.

-Elment – nyögte ki Iruka. Kakasi némán fel segítette társát. Nem kelletek a szavak.

A ravatalnál álltak nem sokan jöttek el a temetésre, hisz Yami tényleg nem volt ismert tanár az akadémián. Iruka nem rendezett nagy felhajtást néhány régi barát és diákon kívül senki nem volt ott.

-Yami igazából hamvasztást szeretett volna, és hogy szétszórjuk a hamvakat, de közös megegyezéssel ezt a kérését nem teljesítettük. Viszont az itt megjelenteket arra kérem a másik kérését, teljesítsük, és mosolyogva vegyünk búcsút tőle.

Irukának könnyei ki csordultak de elmosolyodott.

-Emlékszem mikor először lépet az akadémiára, mint tanár kicsit elveszet volt de nem adta fel soha.

-Akkor most mért nem kért segítséget? – süvöltötte Naruto kétségbe esetten.

-Nem akart – hajtotta le a fejét Iruka – És ha valakit nagyon szeretsz el tudod engedni. És teljesíted, amit kért.

Az emberek lassan el szálingóztak a sírtól.

Iruka és Sakura maradt ott.

-Szerettem Yami senseit. Sajnálom hogy elment.

-Azt üzeni ne ad fel még sokra, viheted – tette a vállára a kezét Iruka.

-Köszönöm sensei. – és ott hagyta egyedül a sírnál.

-Mért hitted hogy jelentéktelen vagy? Még ott lett volna az egész élet előtted!

Pár nappal a temetés után Iruka fel ment Yami lakására, és amit ott talált meg rémítette.

Egy lelet volt az asztalon olvasni kezdte majd mikor a dokumentum végére ért minden világossá vált számára.

Mindig is tudta hogy Yami nem volt se magas se nőies de hogy halálos beteg. Ez meg döbbentette. A papírból ki derült, hogy nem volt már sok hátra neki, mert egy szörnyű szív probléma kínozta. Nem ment kezelésre ezért állapota csak romlott. – Így végül a becsületes ninjához méltó halált választottad – motyogta félhangosan Iruka.

-Mit találtál? – állt meg a nyitva felejtett ajtóban Kakasi.

-Yami halálos beteg volt és nem tudott róla senki – felelte és visszarakta a papírt az asztalra ahogy, elvette. – Ezért volt rosszul sokszor… a gyerekek ki is használták de, azért nem bántották. Néha nagyon hiányzik a kis ügyetlenek. Nem volt ki emelkedő de a gyerekek nagy része szerette. Hiányzik nekik és nekem is az akadémia, mintha üres lenne.

Kisétált Kakasi mellett.

-Mintha gyászolnál?

-Nem Kakasi azt nem tehetem de, a gyerekek érzik a hiányát senki nem tudta a tekercseket ilyen, rebben tartani neki mindene volt a könyvtár maga, igazgatta és mióta nincs ki ürült azon része az akadémiának – sóhajtott. Visszament az akadémiára és benézett a könyvtárba. Tényleg üresen tátongott hát végig járta az öreg falak közt felgyülemlett tudást csodálta majd azok az órák mikor lopva bejött, hogy figyelje a serénykedő nőt.

A szája mosolygott de a szeme könnyben úszott. Leroskadt az egyik polc alá és ott ült becsengetésig.

Vége…