Yuki:
-Úr isten! Ezt nem hiszem el! Tuti!!! – hallatszik az izgatott kiáltás a teremből. Sorstársammal csak összemosolygunk hát igen ezek a srácok tényleg nem normálisak.
-Kérem, fáradjanak be – nyit ajtót, a menedzserük akinek még mindig nem sikerült meg jegyezni a nevét. Pedig nem lehet olyan nehéz.
Belépünk a szobába, a kanapékon a négy sztár foglal helyet és még pár egyén.
Nem igazán tud lekötni a dolog papír része, pedig foglalkoznom kéne vele. Csak a srácokat figyelem. Elégé fel vannak pörögve végtére is egy nagy álmuk teljesül most. Bepillantást nyernek Tokyo világába. A nevüket is a városról vették. Kíváncsi leszek, hogy fogják viselni azt a nyüzsgést, mert míg itt Németországban el lehet bújni egy kicsit ott nagyon nehéz.
Végig hallgatjuk az instrukciókat, miszerint kettesével lesznek be osztva, látom, hogy az ikrek tuti együtt lesz. Nem mintha meg lepő lenne és hogy válasszanak kalauzt ja és itt jön az hogy bemutatnak minket.
-Üdv Minako Yuki vagyok – hajtom meg a fejem.
-Sziasztok Konrád Derek – hajtja meg magát a másik srác is. Mondjuk engem tuti elsőre lánynak néztek, hiszen vékony vagyok ráadásul még a nevem is fura.
-Öm… - ezt most tényleg Tom nyögte ki? Rá pillantok és rá van írva minden az arcára. Nem tudja el dönteni, hogy fiú vagy lány vagyok.
-Fiú vagyok – mosolygok rá. Döbbenten pislog párat, de adja továbbra is a laza srácot. Hát igen a művészek csupa meg játszás.
-Nos döntsétek el ki kivel lesz és utána, hogy Yuki vagy Derek legyen a vezetője a kis csapatnak. Most nem megy veletek sok ember úgy, hogy jól válasszatok csak a vezetőtök lesz felelős értetek.
Összesúgnak, de már tudom mi a végeredmény. Derek sokkal szimpatikusabb Gustavnak és Georgnak.
-Minek lesz a fekete – dönti el Tom. Bill csak mosolyogva bólint. Remek mintha nem tudnám, hogy a kisebbik döntése volt. Na mindegy. Még hogy fekete a nevem jelentése hó, az meg tudtommal fehér.
Végül csak sóhajtok és egy mosolyt varázsolok az arcomra.
Dereknek jó dolga van könnyen szót ért a másik kettővel.
-Mikor szeretnétek indulni? – kérdezem. Persze látom, hogy mindkettő azonnal indulna, de persze a menedzserük bele szól. Jön az útlevél és az egyéb papírok, hogy minden rendben menyen.
Már a repülőtéren unatkozok. A testvérek el vannak.
-Mond csak Yuki miért ilyen fura a neved? – kérdezi hirtelen Bill.
-Anyám japán volt ott nevelkedtem anyanyelvi szinten beszélem a japánt. Apám német volt és csak évekkel később tudta meg hogy én is létezem. Ezért elhozott anyám halála után ide német országba. Sok nyelvel meg ismerkedtem de például angolul is kitűnően beszélek ha épp ezt hozza a sors. – azt persze nem teszem hozzá, hogy hála Dereknek az olaszom is egész jó, de még ha kell franciául is makogok pár dolgot. Na de ami még feltűnőbb, hogy nagyon közel ülnek egymáshoz és éppen nagyon pusmognak valamin. Természetesen úgy teszek, hogy nem veszem észre őket, inkább elmegyek valami ihatóért. Találok narancslevet.
-Én is egy olyat kérek – áll meg mellettem Bill. Rá mosolygok. Viszonozza.
Kis semmiségekről beszélgetve vissza megyünk Tomhoz. Valószínűleg megérintette a zöld szemű szörnyszárnya. Csak mosolyogni tudok rajta. Leülök az egyik távolabbi székre még kellő közelben, de kelően messze bele temetkezem egy ujjságba mikor meg szólal a telefonom.
-Mushi-mushi? – szolok reflexből bele meg se nézve ki hiv.
-Na végre fel vetted Yuki-kun! – örömködik nekem azonnal az összekötöm.
-Nem kell aggódni annyit Nisa – mosolyodom el – Most indulunk el a program még nem forrt ki, de ha ott leszek úgy is fel hívlak a másik telefonról.
Még szóba kerül pár apróság, mikor indulunk, mikor érkezünk, melyik gépel megyünk, de nem tart fel sokáig.
-Nos fiúk – lépek a testvérek elé – Mit szeretnétek Tokyoban elsőször meg nézni? Múzeumok, sétányok, kertek. Esetleg üzletházak. De van még lehetőség betekinteni egy két zenei kulissza titokba – az utolsóra fel csillan a szemük, úgy érzem sínen vagyunk.
-Akkor ezt vehetem bele egyezésnek – húzom mosolyra számat. – De akkor is beszélnem kell előbb a menedzseretekkel… uh mi a neve? – eszeveszetten keresem a tárcám, hisz bele raktam a névjegyét.
Miután lezavarok egy gyors báj csevelyt németül a menedzserrel és minden apró kis részletet meg osztok vele, mert azért nagyon figyel az ö pici hímes tojásaira. Végre eljutok arra a szintre, hogy elfáradtam. De csak agyilag. Ennyi fárasztó kérdésre régen kellet válaszolnom.
Az út alatt jó ízűt alszom nem figyelek a másik kettőre mindnek el turbékolnak mögöttem.
Nos igen ez az aminek furának kéne lennie, de valahogy az én világomban nem az. Az eldugott puszik a rejtett simogatások a közvetlen érintkezés engem nem zavar. Ha nekik így jó, bár látom, hogy Bill fél az emberek véleményétől, míg Tom a saját érzéseivel küzd.
Végre meg érkezünk a hatalmas repülő térre és míg a csomagjainkat figyeljük a kifutón csörög a telefonom.
-Igen itt vagyunk már – szólok bele meg se nézve ki az. Majd leteszem úgy is tudom, hogy Nisa türelmetlenkedik.
Az én kis hátizsák méretű sport táskám letörpül a fiatalabb testvér batyuja mellett.
-Na végre Yuki! – kiált rám valaki kifele menet.
-Nisa! – hatalmas vigyor terül el az arcomon. Nos igen az enyhén punkos beütésű srác nagy port kavar. Hihetetlenül vékony, na nem mintha én vastagabb lennék, akár egy dekával is, ezt persze úgy próbálja ellensúlyozni, hogy hasonlóan öltözik mint Miyavi. Történetesen a kedvenc zenésze de ez más tészta.
Meg lapogatjuk egy más hátát és vígan indulunk a kocsi felé. Szerencsére az ikrek is jön szépen jóságosan, nem kell őket hívogatni.
-Na új kocsi?
-Nem a régi csak perbolal mosva. – felnevetünk – Egyébként tényleg csak le van mosva – simít végig a kocsi tetején.
-Az jó, utoljára nagyon sáros volt még a színére se emlékszem csak az össze függő szürkés barna masszára – fel nyitom a hátsó ajtót – Üljetek be – intek a srácoknak, közben a cuccaikat beparentáljuk a csomagtartóba.
-Gusztáv és George? – kérdezi hirtelen Tom.
-Ezen a telefonon eléritek őket – ad hátra egy készüléket Nisa. – De ők is ugyan úgy tudnak hívni benneteket Derek még nem érkezett meg – von vállat – Addig meg úgy se tudtok beszélni.
-Öm te honnan ismered?
-Egy fé… - nos itt lépek közbe befogom a száját.
-Ugyan annál a cégnél dolgozunk a japán összekötő Nisa és én. De mivel én most tolmácsként vagyok jelen így Nisa az egyetlen össze kötő, de szerencsére helyinek számítok, így Nisa nélkül is el tudunk majd boldogulni, ö addig Dereket és a barátaitokat fogja boldogítani – angyalian mosolygok közben gyilkos pillantásokat küldök Nisának.
-Most mi bajod van? – vált japánra.
-Az hogy semmi közük ahhoz hol ismertelek meg nincs kedvem a sajnálkozásukat hallgatni így is össze leszünk zárva több napig! – hadarom – Indíts – kötöm be a biztonsági övet és össze fűzöm karjaimat magam előtt jelezve mérges vagyok. Vigasztalóan meg simogatja az arcomat, de elfordulok tőle.
-Haragszom – közlöm a tényt és mereven bámulok kifelé.
Végre elindulunk. Városmézéi szinten közlöm, mikor mit látnak jobb illetve bal oldalon.
-Hol lesznek el szállásolva? – kérdez közbe Nisa.
-Tényleg – csapok a homlokomra. Hátra fordulok – Hova szeretnétek menni? Hotelbe bár nem olyan kényelmes és nyugodt vagy hozzám és akkor sokkal lazább tempót tudunk meg ütni?
Egymásra néznek és némán vitatják meg a dolgot végül Bill bólint.
-Hozzád – közli Tom a döntést.
-Tudod az utat – veregetem vállon Nisát és megyünk hozzám már nagyon fáradt vagyok. És még így se fekhetek le aludni. Ágy húzás vacsora készítés, nem mintha olyan hü de éhes lennék.
-Már megint nem akarsz enni – morogja Nisa.
-Közöd?
-Elég sok mivel én lettem a múltkor is lebaszva, mert őnagysegge nem volt hajlandó enni.
-Majd meg beszéljük máskor – legyintek.
Megérkezünk a házamhoz nem túl nagy és még csak nem is kertes. Bár van kert, de azt a többi lakóval együtt gondozzuk.
A fel cuccolás gond nélkül meg van bár a macskám már kicsit dühös, hogy több mint hat napja nem voltam itthon.
-Legalább neki adtál enni? – fordulok Nisa felé a kezemben tartott fekete szőr golyóval.
-Nem, éheztetem, mint a gazdájával szoktam tenni – forgatja a szemét.
-Oké – azzal ejtem a macska témát, de adok enni neki.
-Segíts ágyat húzni – kérem. És a vendégszobába megyünk, ami eredetileg Nisa szobája is lehetne amennyit nálam szokott lenni. Fel húzzunk két garnitúra tiszta ágyneműt és a nappaliban álldogálókhoz megyünk.
-Lakjátok be a vendégszobát nyugodtan, ma nem megyünk sehova – intek a szoba felé – Remélem nem baj, hogy együtt kell nyomorognotok egy ágyon – mosolyodom el – Egyébként holnap hova szeretnétek menni?
Az ajtófélfának dőlve figyelme, ahogy pakolásznak.
-Mik a lehetőségek? – kérdezi Bill.
-Hm… mehetünk a… - meg szollal a telefonom. – Remek ez a főnök lesz – káromkodok még egy sort, de már veszem is fel.
Persze leüvölti a fejem mért nem a szállodába mentünk. Mire közlöm vele, hogy nem paparazzikat akarok, hanem nyugodt kiegyensúlyozott japán túrát, ahol a két emlegetett zenész éppenséggel szokványos kölykök, nem pedig azok amiknek mutatni kell magukat. Lehiggad, igazat ad, meg dorgál és közli holnap mehetünk meg nézni a majmokat a JEbe. Végre leteszem.
-Nos irányított foglalkozásként el látogathatunk a JE épületébe – kicsit éretlenül néznek rám – A Johnny's Entertainment céghez ami a japán fiatalok fel fedezésével foglalkozik valamint később ha mutatnak valamit akkor foglalkoztatja is őket.
Bólintanak és folytatják a paskolást.
-Pont azt a majom kertet kell meg mutatnod?
-Most jobb lenne, ha a PSben kezdenénk? Ott még állattabbak az egyének és a Diru még nincs is ott.
-Na igaz csak éjszaka vigyáz rájuk, mert itt nem tuti a kocsma élet, még mindig túl közel vagy egy-két érdekes szeméj törzs helyéhez.
-Mintha ezt annyira bántad volna a múltkor – fintorgok.
-És azután hova?
-Hidd el ha végzünk azzal a központtal nem biztos, hogy bárhova menni akarnak majd – mosolyodom le.
-Akkor fel töltöm az ital készleted.
-De ezek még kis korúak.
-Itt – vigyorog – De otthon már felnőttek.
-Nem baj nekem nem itt kezdik el az alkoholizmust!
-És te.
-Nekem jöhet pár doboz sör és ha találsz valami finom bort az is jó.
Bólint egy puszit nyom az arcomra és már indul kifelé.
-A kulcsokat! – szólok még utána.
Morog valamit és levágja az asztalra a kért tárgyakat.
Bevetem magam a konyhába és össze ütök valami vacsora szerűséget.
-Ugye a spagetti jó? – kérdezem, meg se fordulva tudom, hogy ott támaszjak a pultot.
-Aha – jön az egyöntetű válasz.
-Ti se esztek valami rendszeresen – motyogom.
Amint kész a vacsora eléjük rakom. Csengetnek.
-Végre – sóhajtok mikor Nisától átveszem a pár üveget és még egy zacskót.
-Ezt minek? – pillantok bele.
-A gerléidnek, meg neked sem árt, ha van kéznél – von vállat.
-Szóval ismersz – nevetek.
-Csak egy egészen kicsit – vereget vállon együtt érzően.
-Akkor hoz el Dereket és utána szólj neki hívják fel ezeket mert kezdenek magukba zuhanni.
-Oké – int és már megy is.
Visszamegyek a konyhába.
-Mi van, nem esztek? Ennyire nem főzök rosszul – csóválom meg a fejem.
-Csak meg vártunk – pislog Bill.
-Oh – lepődök meg. – Kösz.
Elrakom az italokat és a zacskót hanyagul a konyha pultra dobom. Majd később elrakom őket. Szedek magamnak is és végre el költjük a vacsorát.
-Öm… - szólok utánuk. – Csak egy fürdő van – világosítom fel őket – Lehetőleg ne pacsáljátok el az összes meleg vizet… valamint – nyúlok hátra a zacskóért – Ezt… bár remélem nem lesz rá szükségetek, tartsátok magatoknál – adok egy-egy kis csomagot oda nekik.
Tom döbbenten pislog Bill totálisan el vörösödik.
-Ez nem célzás! – vetek gátat a gondolatiknak – Egyszerűen féltem az egészségeteket és nem árt, ha van nálatok egy-két fontos dolog. Ezek például direkt fiataloknak van kifejlesztve – azzal előveszem a harmadikat. – Na tessék Nisa rám is gondolt mintha olyan meg gondolatlan lennék – forgatom meg a szemem.
Az este további része csendes én a szobámba fel hívom a JE-s összekötőmet, időpontot egyeztetünk utána végre én is el jutok fürdeni gyors tus majd egy szál boxerben beslattyogok a szobámba ahol is Bill áll az asztalomnak támaszkodva.
-Segíthetek? – kérdezem fáradtan. Lehet nyúzott vagyok, mert ahogy végig mér kicsit el is csodálkozik.
-Öm igen… - itt mintha zavarba jött volna. Talán a félhomály játszik vele talán a tudatom nem tudom.
-Miben? – leülök az ágyamra és onnan pislogok fel rá.
-Ez a csomag most komoly? – emeli fel a kis dobozkát.
-Mi baj van vele?
-A tartalma! – leül a földre velem szembe és kinyitja.
-Tudod, Nisa néha fura figura, de csak jót akar – szemem sarkából látom, hogy Tom most az ajtófélfámat támasztja és vígan mosolyog az öcsén.
-De Yuki! – és el kezd kipakolni belőle – Mi a csodák ezek? – bök a számára értelmezhetetlen feliratokra. Leereszkedem az ö szintjére, a padlóra és fel emelem a csomagokat.
-Higi kendő, zsebkendő, síkosító, óvszer, nedves törülköző, fogkefe, fogkrém.
-Ezek nekünk minek? – emeli fel az óvszeres tasakot.
-Talán nehogy elkapjatok valami betegséget, ha véletlenül valakinek az ágyában kötnétek ki – vonok vállat.
-Én mondtam hogy az óvszer – nevet fel Tom.
-De a fogkefét te se tudtad be azonosítani – mérgelődik a fiatalabb.
-Ha meg válaszoltam a kérdéseket mennétek aludni? Vagy csak engem hagyjatok aludni – ásítok egy hatalmasat.
-Bocsi – vigyorog Tom és felrántja Billt. Végre ki mennek a szobából én meg elnyúlhatok az ágyon.
Perceken belül elnyom az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése