Mágiával átitatott kotta - 3. fejezet

Kyo pov:

Rukit legközelebb egy új album kiadásánál látom, amint riportot ad a TV-ben. Mosolyogva figyelem, hogy mennyire zavarban van és mennyire nem szereti a felvevő szörnyeteget. Nos igen, ez már ő, saját magát adja, kicsit kifacsarva, de teljesen érthető okokból.
- Csak nem jó volt az éjszakád? – kérdezi Toshi, mikor mellém áll és nézi a kivetítőt.
- Nem hiszem, hogy olyan értelemben volt jó mint neked – vetem oda és tovább sétálok termünk felé.
- Kyo, veled valami történt – konstatálja Kaoru.
- Talán ugyan az, mint veled? – pimaszkodom.
- Sikerült átaludnod az éjszakát? – csodálkozik rám.
- Ezek szerint ez ennyire nagy szó – értek egyet.
- Holnap már indulunk – sóhajt és újra elmerül papírjai közt és intézi a turnét.
Negyedévnyi nyugalmam lesz mindenféle zaklatástól. Buszban alszunk vagy épp hotelben, az mindegy, de nem lesznek a közelben semmilyen konkurens, feltörekvő üres mosolyú bandák.


Első állomásunk szállása kényelmesnek is mondhatná magát, ha nem lenne mindenhol liliom. Daisukéra emlékeztet. Az ő temetésére vittem egy szálat. Gyönyörű fehér volt, mint az ő lelke. Miért hagytál itt minket? Keserűségemből egy kutató szempár riaszt fel.
- Kyo? – kérdezi óvatosan. – Kyo a Dir en Grey-ből? – közelebb óvakodik, felnézek rá.
- Ki vagy? – kérdezem nem túl kedvesen.
- Akanishi Jin – nyújt kezet, csak lefitymálóan nézek rá. Döbbenten bámul rám.
- Kyo, végre megvagy – sétál be mellettem tök lazán Kaoru. – Die valami ivászatot emlegetett koncert utánra, készülnöd kéne – néz le rám. Elég felpillantanom, máris tudja, baj van.
- Elnézést, ha megzavartam valamit – szabadkozik a kis srác.
- Ismerős vagy nekem, de honnan? – morfondírozik Kaoru.
- Mentem készülni – szólok közbe.
- Ne fojtsd bele magad a kádba.
- Igyekszem – intek és otthagyom őket.
Miért talál be mindenki? Most igazán nincs kedvem senkihez. Letusolok és felveszek valami ruhát, ami először rám ugrik a táskámból.
Most jó lenne, ha ide jönne Keiyuu, lenyugodnék a kétértelmű megjegyzéseitől. Mégis mit gondolok? Neki is csak a kotta kell. Csak azért nem vette el, mert mindig a tulaj önszántából adja tovább. Nekem, pedig nem áll szándékomba tovább adni, ez velem fog halni.
Kimegyek a folyosóra és megint megcsap a liliom illata, megőrülök. Vagy már az vagyok?
- Kyo! – szól mögöttem Shinya.
- Hüm? – fordulok felé.
- Remélem, nem valami őrültségen jár az a kis buksid? – mindezt olyan hangsúllyal, amit anyám is megirigyelhetne tőle. Vajon miért lát át rajtam? Lehet azért, mert a halála óta nem vagyok képes elviselni a liliomnak még csak a látványát sem. Minden rá emlékeztet.
- Na, végre megvagytok – csapódik be Die – Menjünk, mert már csak hangolás van hátra – azzal díszes társágunk megy a koncert helyszínére.
- Mit keres itt ennyi mindenki? – morgolódom, mikor pár popfiucska is elhúz előttem.
- Előttünk ők lépnek fel, bár nem örülök neki, mégis hagynunk kellet – von vállat Kao. Hát ennyiben kell hagynom a dolgot.
Pár nyávogós nyálas szám után, végre mi jövünk, és bele csaphatnak a srácok a húrokba. A zene elragad, a fájdalom újra átjár. Édes tömény liliom illat eltömíti orrom. Megveszek tőle. Daisuke miért hagytál itt minket, engem? Ha nem hívlak, hogy gyere gyorsan, még most is itt lennél? Fájdalom hasít a fejembe. Vége a ráadásnak, letántorgok a színpadról, törülközőbe bugyolálom a fejem és úgy ülök egy fotelban, mint aki már nem is akar semmit a külvilágától.
- Lassan vissza kéne menni a szállásra – motyogja Shinya mellettem, neki a válla fáj. Egyetértően morranok.
Holnap folytatódik a hajtás.
- Jó volt a koncert – hallok egy ismerős hangot.
- Szerintem elcsúsztam egy-két lépést – mondja egy másik.
- Uedo, te kis maximalista.
- Most mond, hogy nincs igazam! – befordulok a folyóson, és szembe találom magam hat ismerősen ismeretlen egyénnel. Mint aki ott sincs, próbálok eltűnni. Szerencsére sikerrel járok. Végre szobám magányában ülhetek. Sajnos nem sokáig, kopognak.
Morogva és morcosan nyitok ajtót, és ott áll a délelőtt folyamán látott srác.
- Mit akarsz? – kérdezem teljes tudatában, annak milyen búnkon hangzik minden egyes szavam.
- Hallottam valamit – mondja és valami megcsillan a szemében.
- Gyere be – invitálom beljebb.
Besétál, de nem engedem messzire az ajtótól.
- Hallgatlak – fonom karba a kezem.
- Öm… - zavarba jön, mintha nem is tudná, mit akar.
- Tudod, ki vagyok? – térek át egy másik témára.
- Igen, Kyo a Dir en Grey énekese, akiről az a hír járja, hogy birtokában van a híres Mágikus kottának.
- Hümpf – kuncogok. Értetlenül kapkodja a fejét, muszáj felnevetnem. Kacajom örömtelen és színlelt. Amilyen gyorsan kezdem el, olyan gyorsan fejezem be.
- Menjél vissza öcsi pók és játssz a többi popfiúkával – veregetem vállon.
- De biztos vagyok benne, hogy nálad van! – makacsolja meg magát.
- Te is olyan vagy, mint a liliom – érintek meg egy virágot a vázában, amit a szorgos takarítok ide raktak. – Kívül gyönyörű reménységet, szépséget, ártatlanságot sugallsz, de igazából romlott vagy már belül. Ahogy a liliom, te is csak a halál hírnöke vagy – rávillantom szemem. Párat pislog, de nem érti. Ő még nem érti, de én már tudom, hogy elfogja hagyni a bandáját és szólóban fogja folytatni a dolgait, a többiek pedig majd bele rokkannak hiányába.
- De tudom, hogy nálad van! – erősködik.
- Te olyan álmokat kergetsz, amihez tiszta szívvel hozzá juthatsz – morranok – Tűnj el a közelemből és még a létezésemet is felejtsd el! – azzal kipenderítem az ajtón.
Még egy ilyen akaratos dögöt. Felrémlik előttem egy alak. Mosolyog és várja, hogy morogjak vele. Miért gondolok rá?
Nem tudok vele foglalkozni, a fáradság kiütéssel győz.
A turné tovább robog és végre kiszabadulok abból a förtelmes bűzből. Daisuke emléke kísértett álmomban.