Ne kérdez, nincs válasz!

Kis szösszenet.. rég múlt idők homályából. Jó olvasást hozzá :)

Fandom: J-rock

Páros: Kai (TheGazettE) - Kyo (Dir en Grey)

Kai pov:

A mosolyok nem hazugok, vagy ha azt hiszik azok mindenkinél mást mutat, mosolyoghatsz ha fáj, sírhatsz, ha örülsz.

Én a mosolyt választottam, hisz édesanyám mindig arra tanított, hogy bármi rossz történik, mindig a jó oldalát nézzem. De most nem tudok mosolyogni. Most nem megy, itt állok a nézők között és figyelem, ahogy a színpadon énekel és kiadja magából a fájdalmát. Hogy gyűlhet fel ennyi keserűség valakiben?

Érzem, ahogy átjár engem is ez a fájdalom.

Valami nedves csiklandozza az arcom, odakapok. Most elengedhetem a könnyeimet, senki nem látja, csak neked adhatom őket büntetlenül.

Vége a koncertnek a hömpölygő tömeg elhagyja a dühöngő színterét, én még maradok, még a bűvkörben akarok maradni egy kicsit.

Lassan összeszedem magam és vissza kell térnem a rendes kerékvágásba. Letörlöm könnyeimet, felállok és elhagyom a nézőteret.

Kifele menet a hatalmas csarnokból még megnézem a plakátjukat. Hiába vagyunk mi is a zenei világban, még mindig klasszisokkal felettünk vannak. És nem azért, mert ők már kinőtték a VK-t, hanem azért mert régebb óta töretlen szinttel hozzák a minőséget.

Végig simítok a plakát elé rakott üveglapon, és egy keserédes mosolyt engedek meg.

- Kai? – hallok magam mögött egy kíváncsi hangot, nem merek megfordulni, hátha rajongó, de az üveglapban egy férfi tükröződik vissza.

- Jó estét Kaoru! – köszönök a vezér-samanak. – Jók voltatok – mosolygok.

- Végig nézted a koncertet? – csodálkozik.

- Persze – nevetem el magam.

- Nem jössz be? – int a hátsó ajtók felé.

- Dehogy, nem akarlak zavarni titeket, mi is kikészülünk a fellépések után – legyintek. Még váltunk pár semmitmondó szót és kikeveredek az esti hűs levegőre. Kicsit csíp a szél a benti forrósághoz képest.

- Biztos ő is elfáradt – mosolygok magamnak, a földet nézve indulok el valamerre.

Gondolataim elöntenek. Vajon mi lenne, ha bevallanám neki? Biztos kinevetne. Mióta tart ez nálam? Nem tudom meg mondani, mindig is csodáltam a hangját, a zenéjét, a szövegét, Őt. Évek alatt a rajongásból átkerült valami másba, akárhányszor találkoztam vele mindig ököl nagyságura zsugorodott a gyomrom és össze-visszaugrándozott. Tisztára, mint egy kis tinilány, aki találkozik élete nagy ikonjával.

Nem volt soha elég bátorságom, pedig én vagyok a csapat vezetője, kéne legalább egy kicsinek lennie. De ha ő kerül szóba, akkor menekülök. Félek, félek, hogy visszautasít, félek, mert meglenne rá minden oka. Ki akarna szeretni egy ilyen gyáva férfit?

Az évek elteltek, én tovább menekültem és csak a koncerteken figyeltem minden mozdulatát, az interjúk, képek nézegetése mellet.

Keserű gondolataimat nem tudom megállítani még akkor sem, mikor hazaérkezem. Ahogy csukódik mögöttem lakásom ajtaja, elönt a hiányérzet. Visszavágyódom a koncertre. Nekidőlök a hűvös lapnak.

- Estét! – köszön egy ismerős hang.

- Estét! – köszönök vissza.

- Megint koncerten voltál? – kérdezi, vádlónak szánja szavait mégse érzek benne egy cseppnyi szemrehányást sem.

- Igen – lekabátolok, a nappaliban ott ül Ruki, összevont szemöldökkel figyeli mozdulataimat.

- Miért… - beléfojtom a szót egy csókkal.

Az est további része úgy zajlik le, mint mindig, mikor egy koncertről hazajövök, vad kielégülés utáni vágyak beteljesítése. Sose kérdezte miért, mikor megtette, nem válaszoltam, vagy nem engedtem, hogy feltegye a kérdéseit. Némán elfogadta és valahol mélyen ö is tudta, hogy másra vágyom.

Aktus után gyors zuhany. És már a kanapén üldögélek. Ruki az ágyában piheni ki magát, én nem vagyok képes ott maradni. Nem vagyok képes szembenézni a teteimmel. Ahogy Ruki se képes szembenézni a saját gyávaságával. Ő egy másik férfire vágyik, nem rám. Csak egymást segítjük ki.

Készülök a következő koncertre, na nem a sajátomra, hanem a Dir en Grey ismét koncertet ad a közeli városban. Rukival szavak nélkül megegyeztünk, hogy ez nem mehet így tovább.

- Nem akarom, hogy vissza gyere! – szólal meg mögöttem Ruki.

- Rendben! – bólintok, a tükörből látom a keserű pillantását.

- Jó utat! – köszön el.

Úgy is mondhatjuk, hogy örökre bezártam magam mögött ezt az ajtót.

A koncert megint megérint, és magával ragad, mint minden egyes alkalommal.

Most összeszedem minden nem létező bátorságom, és koncert végén hátramegyek. Persze a staffosok azonnal átengednek, amit lejjebb tolom a napszemüvegem. Az ajtó melletti falnak dőlök és hallgatom a zajokat, bemenni nincs erőm. Viszont innen is kitűnően hallom a hangját, ahogy nevet.

- Kai? – kérdezi döbbenten Kaoru. Ijedtemben felnyomódom a falra, észre se vettem, hogy kijött. – Oh, végre itt vagy – terül szét egy hatalmas vigyor az arcán. – Kerülj beljebb – azzal karon ragad és berángat a terembe. A következő pillanatban már üres az egész helység, csak Kyo pislog rám értetlenül.

- Szia! – köszönök félszegen és a gyomrom máris zsugorodni kezdett.

- Szia, mit keresel itt? – kérdezi.

- A koncerten voltam – intek a hátam mögé.

- És hogy kerültél ide?

- Ez öm… - zavartan vakargatom a tarkómat.

- Ma visszamész Tokyoba? – vált témát és feláll, közben táskájába dobálja a cuccait.

- Igen.

- Elvinnél egy darabon? A srácok úgy is buliznak egész este, nekem meg nincs kedvem maradni.

- Persze – mosolygok, megvárom míg összeszedi magát, és kimegyünk a kocsimhoz. A rajongok még mászkálnak, de senki nem vesz észre minket, amin csodálkozom is.

Beülünk a kocsiba, miután becsatolom a biztonsági övet, adnám a gyújtást, mikor Kyo megfogja a kezem, feléfordulok, a következő pillanatban már csak a haját látom, és édes ajkait érzem. Döbbenten pislogok, de készségesen simulok hozzá. A csodának hamar vége szakad.

Még egy pillanatig lehunyva tartom a szemem, ez csak álom lehet.

Óvatosan pillantok fel, Kyo még mindig mellettem ül és engem vizslat, szája szegletébe egy apró mosoly bujkál.

- Hova? – kérdezem. Bemondja címet.

Próbálok az útra koncentrálni, de a combomon nyugvó keze nem sokat segít benne.

Megállunk a ház előtt.

- Hát megérkeztünk – fordulok felé, de nem állítom meg a motort. Fogja és elveszi a kulcsot.

- Várj meg! – azzal felrohan a házba. Még ocsúdni sincs sok időm. Itt maradtam a gondolataimmal egy néma autóba. Persze agyalni sincs sok időm, mert Kyo amilyen gyorsan ment, olyan gyorsan jön.

- Mehetünk – adja vissza a slusszkulcsot.

- Hova? – pislogok rá nagy szemekkel. Erre bemondja az én laksásom címét. Lassan elvesztem a fonalat, de hazafuvarozom, akkor úgy néz ki a vendégemet.

Beállok a parkolóba, kiszállok és várok.

Kyo is kiszáll, de mielőtt felmehetnénk, nekinyom a kocsi oldalának, nyakamnál fogva húz le magához.

- Nem kérdeztél, nem válaszolok – azzal újra ajkaimra mar. Készségesen engedek neki. Átveszi felettem az uralmat. Pihegve válunk szét.

- Ezt igennek veszem a ki nem mondott kérdésemre – vigyorodik el. Értetlenül nézek rá.

- Milyen kérdés?

- Úgy hangzott: Szeretsz? – suttogja.

- Igen – hajolok most én közelebb hozzá, és finoman visszahívom egy lágyabb csókba.