Dobok és egy gitár?/ Én vagyok a bolond!

Készült az Átjáróra egy kihívásra.

Idézet: Nem hierarchiát tisztelek, hanem személyeket. Azokat, akik ezt érdemeikkel kivívják. (Vavyan Fable)

Kai pov:

Lassan sétálok végig a PS épületén a saját próbatermünkig. Furcsa most itt lenni. Talán, azért mert a The GazettE befutott és immár sok éve együtt zenélhetek egy kitűnő bandával. Egyre feljebb kerültünk a zenei ranglétrán. Ugyan utolsóként csatlakoztam, nehezen fogadtak el, de mégis olyannak és úgy fogadtak el, amilyen vagyok. Furcsa visszagondolni az együtt töltött évekre, de mindig csak a jóra kell emlékezni. Most pedig még egy apró dolog fogja meg a figyelmem. Egy elsuhanó kis termetű valaki. Érdeklődve fordulok utána, de csalódnom kell csak egy gitárost látok rohanni a próbatermébe. Talán a magány az, ami minden zenészt elragad egyszer?

Nagyot sóhajtok és megyek tovább.

Természetesen még mindig én érek be elsőnek utánam a többiek is csak pár perces késéssel. Nem probléma, neki állunk dolgozni.

Ruki szünetet kér, mert ötlete van, ekkor kinyílik résnyire az ajtó. Nem figyelek, a dobokkal babrálok.

-Elnézést Kai-san itt van? – kérdezi egy ismerős hang.

-Itt vagyok – emelkedek fel és az ajtóban egy megszeppent Nao áll – Miben segíthetek? – lépek elé.

-Öm… - kicsit elbizonytalanodik – egy kis segítséget szeretnék kérni – suttogja. Mivel a srácok mögöttem egyre kíváncsibban méregetik a dobos társam, így inkább kihúzom a folyosóra.

-Miben lehetek szolgálatodra Nao-kun? – kérdezem kedvesen.

-Öm… - látom, hogy nagyon zavarban van – Véletlenül hallottam mikor az egyik staffos lány dicsérte a tiramisud és hát én már többször próbálkoztam vele, de egyszerűen nem jött össze, kérlek, segíts – a végén hatalmas szemeket mereszt rám. Ennek a könyörgő tekintettnek nem tudok ellenállni.

-Rendben – mosolyodom el. Erre mintha el is pirulna – Mikor és hol?

-Öm… Nálam?

-Inkább nálam és ma este, persze csak ha megfelel.

-Nekem megfelel – bólint elszántan – Munka után megvárlak.

-Oké, aztán elmegyünk vásárolni – csak bólogat. Majd egy picit álmatagon tovább állna, de meg fogom a vállát – Szabad tudni ki miatt fáradozol így? – a reakcióján muszáj mosolyognom. Biztos, hogy valaki fontos van a dologban, mert fülig pirul. Biztatóan vállon veregettem és vissza megyek a termünkben. Gondolatban kikeresem a tiramisu receptjét míg várunk, hogy Ruki befejezze a dalszöveg részletét.

-Folytathatjuk! – jelenti ki és ugyan úgy telik a nap mint eddig. Egy dolgot kivéve fel kell hívnom anyát hogy meg mondja a receptedet hogy le írhassam mielőtt valamilyen hozzávalót kifelejtek a vásárlási listáról. Így már nem lesz probléma.

Próbának elég későn van vége, mert Aoiban fel csillan az ihlet áldása és muszáj neki állnunk a Ruki által kitalált soroknak így kicsit később végzünk, de nem bánom amikor a srácok ennyire bele lendülnek nem zavar a dolog nagyon élvezem.

-Ne haragudj Nao-kun – mosolygok a terem előtt szobrozó dobosra.

-Semmi probléma – motyogja, bár látom rajta hogy mérges egy kicsit.

-Gyere – nevetek rá – Tudok egy boltot, ami ilyenkor is nyitva van még, és kárpótlásul a késésemért készítek neked valami különlegeset – erre fel csillan a szeme és máris mosolygósabban fogja fel a világot.

A boltban régi ismerősként üdvözöl az eladó pár kedves szót is váltunk mikor a pénztárnál fizetek. Nao kicsit feszeng mellettem, de ezt betudom annak, hogy még nem szokott hozzá a közvetlenségemhez. Hosszú nap után végre haza érkezünk.

-Jó itthon – sóhajtok egy nagyot – Ne haragudj Nao-kun, de le fürödnék mielőtt nekiállunk a sütésnek, kicsit leizzadtam a próbán.

-Nem probléma én már fürödtem bent – mosolyog.

-Foglalj helyet a nappaliban nyugodtan TV-z, igyekszem – azzal rohanok tusolni. Bár most nem pacsálok annyit amennyit szoktam, de jólesik egy kis meleg víz. Gyors törülközés és itthoni ruha fel vétele után megyek a nappaliba.

-Nos kedves tettes társ bele foghatunk a munkába? – kérdezem kicsit viccesre fogva a témát.

-Persze – csap a térdeire és fel áll, követ a konyhába.

Nos a tiramisut, amit kért, már rég készítettem, szóval kicsit ügyetlennek érzem magam miközben alkotok. Persze magyarázok és megígérem, hogy az egész receptet megkapja írott formában.

A mű kész, már a hűtőben várja a megfelelő hőmérsékletet. Hullafáradtan roskadok le a konyha asztal mellé, veszek egy lapot és tollat majd vissza mondatom Naoval mit hallott és mit hogyan kell. Néhol kiigazítóm és leírom neki a receptet.

-Kész – mosolygok rá, átadom a lapot – Most pedig kérlek fáradj a nappaliba össze ütöm a bocsánat kérésemet.

Csak elmosolyodik.

-Ja igen valami zenét is betehetsz, ha gondolod – intek és már fordulok is vissza edényeim felé. Elmosogatom a szennyest és kikészítem, amire szükségem van. – Hé nem leskelődni – fordulok a még mindig ajtóban álldogáló felé. Felnevetünk és végre bemegy a nappaliba.

Egyedül neki álok a másik specialitásomnak, mert hát ezt nem sűrűn emlegetik, csak különleges alkalmakkor készítem el és most azt hiszem ez az.

Mert egy nagyon kedves zenész társsal tölthetek el egy estét. Valamint egy igen jó hangulatú sütésen vagyunk túl.

A málna ízesítésű és málna darabkás puding igen hamar el készül, hála a boltosnak, hogy este még van gyümölcse. A finomságot három főre készítem el.

-Parancsolj – teszem le elé a pudingot. Csak pislog – a bocsánat kérésem jeléül a késésért és hogy csak holnap tudom el vinni a tiramiszut, mert most meg kell várni míg össze érnek az ízek. Általában egy egész éjszakára szoktam a hűtőben hagyni, hogy jó legyen.

-Köszönöm – motyogja és míg el fogy a málnás puding beszélgetünk.

Sajnos nagyon fáradt vagyok, így muszáj haza engednem Naot, de ha egyszer olyan egyszerű vele beszélni.

Másnap a pudinggal és a tiramisuval felszerelkezve érkezem meg a próbaterembe.

Megint elsuhan mellettem a kis ember, de most fel ismerem Hiroto az, az Alice Ninéből.

-Hitoto-kun – szólok utána. Nagyon nehezen fékez be, de meg áll azért.

-Igen? – kérdi kicsit kásás hangon valószínűleg még nincs teljesen ébren.

-Nao-kun bent van már? – egyszerű kérdés, mégis elgondolkodik a válaszon.

-Nem tudom – feleli őszintén és hozzá olyan elveszet képet vág, hogy ha nem lenne tele a kezem isten bizony megölelgetném ahogy anyám tette velem.

-Akkor elkísérhetlek a terembe? – határozottan bólint, együtt megyünk tovább.

A teremben már ott van Shou és Saga és nagyon beszélgetnek valamit. Lehet egy új slágert forgatnak a fejükben.

-Reggelt’ – köszön Hiroto és levágja magát a gitárjához.

-Szia…sztok – néz fel Saga és döbbenten bámul rám.

-Nao-kunt keresem – felelem meg a ki nem mondott kérdést.

-Még nincs bent – közli a tényt, amit magam is fel tudtam mérni.

-Megvár…

-Jó reggelt – köszön Nao mögöttem.

-Szia – fordulok felé – Elhoztam, amit ígértem – és a kezébe nyomom a tálcát rejtő szatyrot valamint a külön lévő papír zacskót – És ezt is – teszek még a zacskóba egy borítékot amibe a receptet raktam mert ott hagyta nálam.

-Köszönöm – mosolyog rám.

-Viszlát – köszönök el és megyek a saját termem felé.

Reita nagy szemeket mereszt rám.

-Mi történt veled? Hogy hogy én értem be előbb? – ad hangot furcsálatának.

-Volt egy kis dolgom már negyed órája bent vagyok – lombozom le mosolyogva, de csak mag nyugszik.

Természetesen a napok peregnek tovább a maguk egyhangúságában. Egy dolgot leszámítva.

-Öm szia – köszön rám Hiroto reggel.

-Neked is jó reggelt – mosolygok rá és mennék tovább. Ez azért furcsa eddig nem köszönt rám.

-Várj Kai-san! – fogja meg a karom mikor majd azonnal el is engedi.

-Mi baj Hiroto-kun? – állok meg és teljesen felé fordulok.

-Mi… - zavarban van ez látszik rajta – van közted és Nao között? – motyogja.

-Miből gondolod, hogy volna köztünk valami? – na ezzel teljesen összezavarom.

-Láttam, amikor a minap bejöttél, onnantól kezdve Nao teljesen felvillanyozódott – elpirul. Lehet miatta kérte a titkos hozzávalós receptemet Nao-kun? Meg is érteném ha ezért tette.

-Kai-kun – kiált mögöttem Nao.

-Ne haragudjatok, de rohannom kell – nézek Nao mögé, ahol épp a menedzserünk suhan el sok papírral a kezében.

Ott hagyom őket, hogy a menedzsert elkapjam, mert képes és valamit elintéz úgy, hogy ne tudjak róla. Persze ebből nem szokott rossz sülni csak talán kevesebb időnk van létezni.

Srácokat hamarabb szélnek eresztem mint hitték, még papírokat kell intéznem. Fáradtan lépek ki nap végén kínzótermünkből és Hirotoba ütközöm. Köszönök neki és mennék mikor megint elém áll.

-Kai-kun szeretném a segítséged kérni. Szeretnék venni egy új szett cintányért és nem tudom hol lehet és milyet érdemes én a gitárokban vagyok csak jártas.

Kicsit meg hökkenek, de hamar túlleszek az első sokkon.

-Akkor mikor menjünk?

-Most? – imádom ha kérdéssel a kérdésre válaszolnak. Mindegy órámra nézek még biztos nyitva van a kedvenc hangszer üzletem.

-Akkor gyere. Elvigyelek vagy követsz a…

-Motorral vagyok, inkább megyek mögötted – azzal megyünk a parkolóba. Ő a motorjával követ én autóba ülök. Mondjuk később szereztem meg a jogsimat mint a többiek, de már legalább meg van.

Visszapillantó tükrömből figyelem, ahogy követ. Vajon mért kell neki cintányér készlet? Majd úgy is elmeséli, remélem.

A boltban a pultnál lévő eladó régi ismerősként köszönt, nem is lepődök meg rajta, tőle vettem életem első dob felszerelését még régen. Mikor meglátja Pont bizalmasan hozzám hajol.

-A tanítványod?

-Nem – mosolygok rá – Hiroto gitározik, de szeretne egy cintányér készletet.

-Akkor erre gyertek – jön ki a pult mögül és hátrébb a dobokhoz vezet minket – itt van egy két újabb fajta és néhány azokból amiket te szoktál használni. Melyiket szeretnétek?

-Még egyelőre megnézzük őket – intek, az eladó vissza megy a pulthoz, én pedig a fejét kapkodó Hirotot nézem.

-Valami különlegeset keresel? – kérdezem végül, hátha szóra bírom – Különleges alkalomra?

Érdeklődésemre valami hónap fordulóról habog. Gondolom a kedvesét szeretné meg lepni aki szeret dobolni.

Akkor különleges alkalom, végül kiválasztunk egy egyszerű szettet ami minden féle méretett tartalmaz a szükséges cinekből. Már a pultnál állunk és fizet mikor meg szólal.

-Finom volt a tiramisu – értetlen pillantásomra folytatja – Nao adott kóstolót.

-Oh – mosolyodom el.

-Miért különleges, amit készítesz?

-Mert nem hazai kávé van benne.

-Akkor milyen?

-Még mikor Európába mentünk először akkor vettem édesanyámnak, mert mindig is meg szerette volna kóstolni. Egyszer csináltam vele süteményt, azóta ez a titkos hozzávaló.

-Hüm – motyogja és elrakja szerzeményét – Köszönöm a segítséget.

-Szívesen – a bolt előtt elválnak utjaink.

Hazaérve már csak egy szerény vacsorára futja az erőmből még veszek egy gyors zuhanyt és bedőlök az ágyba.

Fogalmam sincs, hogy jutottam be a céghez, nagyon fáradt vagyok, pedig rendesen aludtam.

-Jó reggelt Kai-kunk – köszön rám Nao fülig érő szájjal a lift ajtajában.

-Jobbat – sóhajtok és elnyomok egy ásítást.

-Mi a baj Kai-kun egy ilyen szép napon? – érdeklődik kedvesen dobos társam. Most mondjam hogy reggel le öntöttem magam kávéval és csak azért borostás a képem mert elfelejtettem pengét venni a borotvámba? Áh nem rontom el a kedvét.

Végül a liftbe össze zárva teljesen át ragad rám a jó kedve és egyszerűen már nem tud érdekelni az indulás előtti ballépéseim.

-Kai-kun kérhetnék egy kis segítséget? – állit meg a folyosónkon.

-Persze miről lenne szó?

-Öm… - látom rajta hogy zavarba jön.

-Mit szeretnél megtanulni, sütni vagy főzni? – kíváncsiskodom hátha ráhibázok.

-Főzni és töltött csirkét.

-Azt is sütik – mosolygok rá – Rendben a szokásos módon jó?

-Lehetőleg hamarabb végez – nevet rám.

Azzal megy a saját próbájára. Valahogy ennek a beszélgetésnek köszönhetően sokkal jobb hangulatban folytatom a napom. Minden kárpótolni látszik

Naoval délután találkozunk ugyan úgy a termünk előtt vár megint utolsónak lépek ki és megyünk vásárolni.

Most engedem segíteni ö csinálja végül is az egész töltött csirkén, én csak néhol bele szólok meg a hozzávalókat össze készítem.

-Kész – neveti el magát mikor berakja a sütőbe.

-Még nem most figyelni kell rá, nehogy oda égjen – figyelmeztettem ezért egy-egy bögre teával le ülünk beszélgetni a konyha asztalhoz. Leírom a receptet és persze vissza mondatom vele a fontosabb dolgokat.

Vacsorázni még van időnk így nyugodt és békés jó hangulatban el költjük amit meg sütöttünk. Nao áradozik a tiramisuról és hogy mennyire ízlett neki és hogy a csirke is most nagyon finom lett.

Bizalmasan meg súgja, hogy a héten ö is el fogja készíteni, mert szeretne valakit meg lepni.

Valahogy így történhetett meg az hogy Nao minden másnap nálam van és az általa mondott ételeket készítjük el. Valamikor csak desszertet, valamikor csak főételt, persze a levesemet is meg kóstolja. Ha tudná hogy még nagyon régen Kyo mesélte a receptet teljesen véletlenül, biztos meg hökkenne, de mivel az énekesnek is megígértem hogy csendben maradok így Naonak se kell féltenie a meglepetését.

Hiroto-kunal valami történt. Mikor utoljára láttam nagyon lehangolt volt. Most épp a büfébe igyekszem mikor össze futok a kis gitárossal.

-Szép napot – köszönök rá hátha fel vidul.

-Jobbat – morogja.

-Valami gond van Hiroto-kun? – érdeklődök kedvesen, de csak legyint.

-Gyere, egy nagy adag puding mindig megoldás – karolom át a vállát és magammal húzom. Csak egykedvűen baktat mellettem.

A büfés néni persze megnéz magának minket.

-Kai-san nagyon kirúg a hámból – próbál viccelődni.

-Muszáj – mosolyok, Hiroto kezébe nyomom a másik adag pudingok és elfoglaljuk az egyik asztalt. Csendben vagyunk, míg elfogy a puding fele.

-Aggódom – mondja végre ki a gitáros gondolatait. Nem vágok közbe hátha folytatja csak felé fordítom tekintettem és leteszem a kanalam. – Félek, elveszítem – motyogja és majdnem el bújik a pudingos dobozba. Bátorítóan vállára rakom kezem és kicsit meg is szorítom.

Fel néz hatalmas őzike szemeket mereszt rám.

-Ha szeret Téged nem fogod el veszíteni, tudod minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek és hegyek, ez megszokott, nem szabad megijedni tőle. – vélem.

-Biztos? – kérdez azért még rá.

-Igen – bólintok komolyan és megerősítés képen kezembe veszek egy kis adag pudingot és gondolkodva elcsócsálom.

-Neked már volt hasonló eseted?

-Hogy elveszítettem valakit a munkám miatt?

-Nem egészen – nagyot sóhajt és bátorság merítés céljából lenyel még egy falatot az édességből – Attól tartok, hogy van valaki más, akiért oda van.

Csak fel kuncogok. Értetlenül néz rám.

-Velem hányszor volt ilyen, hogy egy általuk kialakított egyént láttak bennem és nem rám voltak kíváncsiak – szomorkásan elmosolyodom – Hiroto még fiatal vagy még nem ragadt rád nagyon a maszk még képes vagy tiszta érzésekre – azzal fel állok.

-Köszönöm a pudingot – mosolyog rám.

-Szívesen, és fel a fejjel! Ez csak egy völgy még leszel te hegytetőn is! – azzal ott hagyom. Alig érem el a próbatermünk ajtaját Naoba botlom.

-Este szabad?

-Recepted van?

-Hozok – bólint és szétterül arcán egy aranyos mosoly.

Most már csak így megy ez. Nao reggel megtalál, hogy este szeretne nálam tevékenykedni a konyhában, este pedig megvalósítjuk a recepteket. Na várjunk csak Nao nem a vezetőjük? Akkor valószínűleg neki kéne felelni a bandáért. Este beszélnem kell vele.

Gondolataimba merülök. Hiroto sok érdekes emléket felszínre hozott bennem. Nem mondom nem szűkölködtem kapcsolatban, de valahogy egyik se volt az igazi. Nem keresem az egyéjszakás kalandokat, mint egy-két banda tagjai, de egyedül se voltam. A munka mindenhol közbe szólt. Nehéz úgy összeegyeztetni egy randit egy energia túltengéses Rukival. Nem bánom egyik kapcsolatom végét sem. Ha nekik jobb nélkülem az csak jó nekik. Persze megviselt mindegyik.

-Kai-kun itt vagy? – ránt ki merengésemből Nao.

-Szia, igen – mosolygok rá.

-Akkor mehetünk is – nevet és már megyünk is.

Minden úgy történik, ahogy eddig. Nincs hiba a konyhában tökéletes az összhang.

-Nao-kun – azt hiszem itt az ideje, hogy fel hozzam Hiroto ügyét – Ma beszéltem egy nagyon lekenődött gitárossal.

-Kivel?

-Hiroto-kunnal. Nagyon el van kenődve a kedvese miatt – nagyot sóhajtok – Valamiért nincs elég bátorsága – az asztallapot fixírozom – Nao-kun te vagy a vezetője a bandának mért nem segítesz neki? Elvégre ilyen ügyekben is fordulhatnának hozzád nem? – a mondat végén fel pillantok és egy leeset állú Naot látok az asztal túloldalán.

-Pon veled beszélt?

-Persze napi szinten köszönünk egymásra és váltunk pár szót. Most láttam rajta, hogy nagyon el van kenődve, ezért meg hívtam egy pudingra a büfében.

-Erm… ez nagyon kedves tőled, ígérem figyelni fogok rá – bólint eltökélten.

Megvacsorázunk és haza engedem Naot.

Napokig nem látom őket biztos külső felvételeket csinálnak a következő PV-hez. Kicsit hiányzik a társaságuk. Mit kicsit, nagyon. Hiányoznak az esték amiket a dobossal töltök. És a reggeli párszavas beszélgetés Hirotoval. Talán meg kedveltem őket egy kicsit… kicsit nagyon. Gondolataimból egy ismerős hang hozz vissza.

Naoval futok össze a folyosón, még korán van szinte üres az épület. Csodálom, hogy bent van ilyenkor.

-Neked is – viszonzom kicsit késve a köszöntést.

-Mi járatban?

-Ezt én is kérdezhetném? – nevetek fel – Általában ilyenkor még mindenki a másik oldalára fordul. Te hogy-hogy nem?

-Hamar be szerettem volna érni, még gyakorolni szeretnék… – ekkor tekintettem ajkaira téved és nem fogom fel mit mond a továbbiakban csak felé lépek egyet ezzel megszüntetve köztünk a távolságot. Nem gondolok tetteim következményére, egyszerűen Naoba fojtom a szót és végre megérzem azokat az édes ajkakat amiket már rég szerettem volna. A pillanat hamar elészáll. Ködös tekintetét enyémbe fúrja, vágyat látok kavarogni benne. Egyszerre mozdulunk és újra össze forrunk egy csókban. Beletúrok tarkójánál a hajába, remegés fut rajta végig és egy sóhaj szakad fel belőle.

-Kai – suttogja mikor elválunk egymástól homlokom övének nyomom.

Csak elmosolyodom. Most valahogy egésznek érzem magam, bár még mintha lenne ami hiányzik. Furcsa érzés kúszik fel a gerincemen. Nao hirtelen elrántja a fejét.

-Pon! – kiált fel és ott hagy. Még látom, amint befordulnak a sarkon, elől szalad a gitáros mögötte a dobos.

-A francba – csapok a homlokomra. Előbb is leeshetett volna. Idegesen vakarom meg a fejem és megyek tovább.

Hogy lehettem ekkora barom? Mérgelődve és magam korholva ülök be a dobok mögé. Levezetőnek lejátszok pár pörgősebb számot, aztán lágyabbakra téved a kezem. Végül megállok és már kimelegedve ülök a helyemen.

-Miért tettem? – kérdezem hangosan is hátha kapok választ. Sajnos a terem üres, holnap koncert én is csak a papírok miatt vagyok itt egyébként otthon kéne készülnöm. A koncert a nyakunkon most nem érek rá szenvedi a saját elcseszet életem miatt. Majd a buli után rá érek szenvedni.

A koncert fergetegesre sikerült. Most pedig van időnk egy kicsit pihenni. Azt hiszem az első nap úgy kezdem, hogy alszok, rám fér. Bár a gondolatok nem hagynak nyugton, még mindig látom Hiroto meg lepet arcát és után ahogy el szaladt. Bocsánatot kell kérnem tőlük. Nem kell, hogy bekavarjak még én is. Hiába kedvelem mindejtőjüket, nem akarok feszültséget köztük. A gondolatot elhatározás követi. De tett még nem. Bocsánatot fogok kérni tőlük, de előbb kipihenem a hajtást. Még van egy egész napom.

Mit is kéne csinálni alváson kívül. Hanyatt fekszem az ágyban és bámulom a plafont. Ki kéne takarítani sok a pók a sarokban, aztán mosni kéne, mert ha anya jön és halmokban áll nálam a szennyes, kiakad. Miután végig gondolom bokros teendőimet, vissza bújok a takaró alá. Nem szokásom menekülni a feladat elöl, de még egy picit had lustálkodjak. Egész nap így is csak a munka van. Itthon egy kis lazítás… hát igen lazítás képen neki eshetnék a tavaszi nagytakarításnak.

Félórás órás fetrengés után nagy nehezen ráveszem magam arra, hogy rendes polgári életem is rendbe tegyem. Nem minden a rivalda és a zene. Ahhoz hogy dolgozni tudjak tisztaságnak kell lennie.

A napokban egyszer se találkozom se Naoval, se Hirotoval így sajnos a bocsánat kérés el marad és csak később tehetem meg. Viszont fáradtnak fáradt vagyok, azért hogy nem tudok bocsánatot kérni a lelkiismeretem furdal rendesen.

-Mi haza megyünk – int Ruki és már megy is a többiekkel. Én csak a papír halmot nézem, ami rám vár. Ásítok egy hatalmasat. Abból nem lehet baj ha fekve intézem el azoknak a szörnyű száraz szövegű papíroknak az elolvasását hisz már senki nincs bent. Lassan a sorok kezdenek össze mosódni.

Valami puha ér a számhoz, alig fogom fel, hogy valaki épp meg csókolt már vége is szakadt. Pislogok párat mire kitisztul a kép és egy döbbent Hirotoval nézek farkas szemet. Még mindig fölém hajol. Csak nekem tűnik kicsit abszurdnak a helyzet?

-Bocsánat – suttogja és fel pattan mellőlem és már rohan is kifelé.

-Várj – krákogom, de a hangom nem állítja meg és a nyakam is hirtelen nyilall, elaludtam.

Merev mozdulatokkal állok fel és nyújtóztatom meg elgémberedett izmaimat. Valami nincs rendben. Mért csókolt meg? Hisz nem is olyan rég még azért rohant el, mert Naoval tetem ugyan ezt. Vajon mi folyik itt? Mért nem értem a teteiket.

Ajkamhoz érek, még mindig bizsereg, ahogy az esetlen csókra gondolok.

Teljesen kába vagyok a történtektől, nem tudom, hogy jutottam haza, de csak remélni merem, hogy nem okoztam bajt útközben. Mért csókolt meg Hiroto? Mért csókoltam meg Naot? Ezek a kérdések dübörögnek a fejemben. Nem hagynak aludni, enni és zenélni.

-Mi baj Kai-chan? – kérdezi Uruha, mikor már három napja csak lézengek.

-Semmi – legyintek és próbálom továbbra is minden figyelmem a papírra összpontosítani, ami épp a kezembe van, de valahogy nem sikerül.

-Ennek így semmi értelme! – csattan fel Ruki – Menj haza Kai és aludd ki magad, nincs apelláta, nem érdekel hogyan, vegyél be altatót csak aludj már egy normálisat! – azzal kalap kabát és már ki is dobtak a próbáról.

Persze előtte kedvesen betoloncolnak a kocsiba Reita még be is indítja a motort helyettem csak menjek már a fenébe.

Otthon csak az üres néma ház vár. Furcsa eddig ez megnyugtatott, de most csak még jobban felerősíti zavaromat. Mért tették, amit tettek? Hiába gondolom végig a tetteiket mindig ugyan arra jutok. Nao a kis gitárosnak szeretett volna imponálni, Hiroto pedig a dobosnak. Én… én pedig bele zavartam. Mindent összekuszáltam.

Hiába fáradoztam Nao főző tudományának kifényesítésével, hiába öntöttem lelket Hirotoba csak elrontottam mindent.

Még mielőtt bevehetném az altatót megszólal az ajtó csengő.

Ki akarhat tőlem most bármit is? Úgy ahogy vagyok melegítő nadrágosan frissen mosott még nedves hajjal megyek ajtót nyitni.

-Szia – mosolyog rám gondolataim egyik fő tárgya és lelkiismeretem azonnal működésbe lép, mikor is a dobos beljebb tessékeli magát és mögötte fel tűnik Hiroto. Döbbenten pislogok. Majdnem tátott szájal nézem végig ahogy lekabátólnak és cipőiket pedáns rendben - ami Naonak köszönhető - ott hagyják az előszobában.

-Minek köszönhetem ezt a meglepetést? – nyögöm ki végre.

-Szeretnénk meg beszélni veled valami nagyon fontosat.

Nao lazán besétál a nappaliba helyet foglal, míg Hiroto csak félve követi a dobost. Hozok teát és leülök velük szembe a kezembe tartott gyógyszert a tálcára teszem majd beveszem ha el mentek. A percek némán folynak el mellettünk, mi meg csak nézzük egymást. Nagy nehezen rá szánom magam, hogy meg szólaljak és bocsánatot kérjek.

-Bocs a múltkoriét, de… – szól közbe Hiroto, nagy levegőt vesz – egyszerűen nem bírtam megállni, úgy feküdtél ott mint valami herceg, kiterülve a kanapén papírral a mellkasodon.

Csak pislogok. Ezt még fel kell dolgoznom. Naora pillantok, csak mosolyog és meg fogja a gitáros kezét. Nem értem… mi történik itt?

-Pon azt szerette volna mondani, hogy szeretné megkóstolni a puding különlegességedet, mert a múltkor is evet belőle egy picit…

-Picit – horkan fel Hiroto – Most képzeld azt, hogy mikor otthagytad a tálcával és a papír zacskóval este át jött hozzám és meg kínált és közölte a pudingot kutya kötelességem megenni – a dobos erre csak bele borzol a hajába.

-Azt hiszem van még hozzávalóm – motyogom és kimegyek a konyhába, muszáj egy kicsit gondolkodnom. És erre a főzés az egyik megoldás. Már nem is figyelek oda mit mivel keverek össze, csak a gondolataim kavarognak. Nao nem lökött el magától mégis Hiroto után szaladt. A gitáros letámad, mikor alszom, aztán bevallja, hogy tetszettem neki. Most mit kéne tennem? Nem mondom, hogy hidegen hagynak, de akkor is. Ezt így lehet? Kétfelé húzni? És bírni fogják? Nem lesz féltékenykedés nem lesz problémázás, hogy ők nap mint nap együtt vannak én meg máshol töltöm ezt az időt? Miken nem gondolkodom már, hisz még azzal se vagyok tisztában én mit akarok.

-Tessék – teszem le eléjük a pudingos tálakat.

Mindketten egyszerre nyúlnak érte és mintha begyakorolták volna egyszerre kapják be az első falatot.

-Ez felséges – motyogja Hiroto tele szájal.

Csak mosolyogva figyelem, ahogy bepuszilják az adagjukat. Az üresé vált edényeket kiviszem a konyhába, hogy ne kelljen ott ülnöm és némán figyelni, ahogy egymásra mosolyognak.

Mosogatás közben két kar fonódik a derekamra. Felismerem Nao az, de mért? Meg dermedek, a tálat kiveszi a kezemből és vissza rakja a mosatlanok közé közben el zárja a vizet. Maga felé fordít közben megtörli vizes praclim.

-Nagyon hiányzott már a közösen eltöltött esték itt a konyhában, hiányzott a jó hangulatú főzőcskézés.

Hallgatom szavait és nézem, ahogy rám is ugyan úgy mosolyog mint eddig Hirotora. Egy kérdés kavarog a fejemben amit most fel is teszek.

-Mért vagytok itt? – hangom nem remeg csak szimplán kong az értetlenségtől.

Nao csak mosolyog meg ragadja a tarkóm és magához húz egy csókra finoman kóstolgat nem kér bebocsátást csak meg mutatja fontos vagyok neki.

Alig enged el a dobos és pislogok kettőt már Hiroto ajkai nyomodnak enyémnek. Hozzá kicsit le kell hajolnom, mégis olyan hevesen próbál magához húzni, hogy hagyom neki magam. Döbbenten pislogok hol egyik férfira, hol a másik srácra. Teljesen összezavarodtam. Nao csókja visszafogott mégis szenvedélyes volt. Míg Hiroto félénk mégis tűzess, érződik még mindig benne az ellentét, a gyermeki lélek és a felnőttség.

Nem tudom el dönteni melyikük vonzz jobban magához, annyira különböznek mégis annyira egy hullámhosszon vannak.

-Nekem most muszáj le ülnöm – nyögöm ki pár szív dobbanásnyi idő elteltével.

Visszatámolygok a nappaliba és leroskadok a kanapéra. Egyik oldalamon Nao foglal helyet a másikon a gitáros.

-Elmagyarázzátok? – kérdezem akadozva, félve a választól.

Egymás szavába vágva és kiegészítve mesélik el mennyire nem értik ők sem a helyzetet, hisz már egy ideje tetszenek egymásnak.

-Nao nagyon fontos a számomra és mikor meg tudtam, hogy minden második estét valakivel tölt teljesen el kámpicsorodtam. Aztán jöttél és mondtad, hogy ne adjam fel, beszélgettünk vetünk Naonak ajándékot és ahogy kezeltél – itt hatalmas csillogó szemeit rám emeli – Egyszerűen barát voltál és nem akartál kioktatni csak egyszerűen segíteni – megragadja  a kezem – ez annyira jól esett!

-Nekem kérdés nélkül segítettél főzni akármilyen hülye recepttel álltam elő…

-Szeretek új dolgokat kipróbálni – vonom meg a vállam és kezd nagyon homály lenni a dolog. – Azt odáig értem, hogy megpróbáltatok imponálni egymásnak és az én segítségem kértétek mindketten… de hogy jövök én a képbe és mért… - Nao ujjai számra kerülnek ezzel el némít.

-Mikor meg csókoltál rájöttem, hogy nekem mi hiányzott, de össze is zavarodtam, mert Pon még nagyon labilis volt velem kapcsolatban és így egy átbeszélgetet éjszaka után kibékültünk.

-Aztán – veszi át a szót Hiroto – mikor ott a próbateremben meg láttalak aludni annyira… - elgondolkodik – Szerettelek volna meg csókolni és meg tettem. Nem tudom miért, hisz akkor már Naoval voltam, de megbeszéltük. Megijedtem azért szaladtam el. Eredetileg azért voltam ott, hogy a tanácsodat kérjem és kiderítsem mit érzel pontosan.

-Aznap este arra jutottunk, hogy te vagy, ami hiányzik mind kettőnknek – fejezi be Nao.

Még emésztem a hallottakat hátra dőlök a támlára hajtom a fejem és lehunyom a szemem.

-Ugye furcsák vagyunk? Mármint Nao meg én. – kérdezi félve a kis gitáros.

-Jaj Hiroto… - fordulok felé.

-Csak Pon – mosolyog rám.

-Pon… mért lennétek furcsák? – bele borzolok szőke hajába.

-Ezért akár a társadalom ki is vethet magából – látom, hogy ezeket a félelmeit még Naoval se osztotta meg. – mi lesz ha lecsúszunk a rang létrán?

-Pon ne beszélj rémeket! – feddi meg dobos társam. Valahol érthető a srác félelme. Hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz ölelem, a meglepetéstől meg nyikkan, de hamar észhez tér és karjaim közé fészkeli magát.

-Nem badarságokat beszélsz csak félsz attól, hogy ha két embert szeretsz az kihat rád, a munkádra és akár széthúzást is eredményezhet. De higgy nekem nincs értelme. Nem hierarchiát tisztelek, hanem személyeket. – figyelmeztető hangnemem megdöbbenti mind kettőt – Azokat, akik ezt érdemeikkel kivívják. – ellágyul az arcom, ahogy figyelem őket.

-Akkor nem bánod? – bújik közelebb Nao.

-Hogy ide jöttetek meg lepett – neki is átkarolom a vállát ezzel közelebb húzva magamhoz – kellemesen meg lepett. És rájöttem nekem is hiányzott valami a napjaimból – kérdőn néznek fel, ezért mindkettő feje búbjára adok egy-egy puszit.

Maradtak estére és megbeszéljük mi legyen.

-Nekem nincsenek elvárásaim – mosolygok – Csak szeressetek, minden feltétel nélkül.

-Kai! – ugrik a nyakamba Pon.

-Ez szerintem megoldható – mosolyog Nao megállás nélkül őszintén. – Kezd fájni az arcom – masszírozza meg az említett helyet, csak nevetünk valószínűleg nagyon rég nem mosolygott ennyit.

Az átbeszélt éjszaka után hulla fáradtan mentem be másnap Ruki dühöngött hogy nem vagyok képes kipihenni magam, de mikor végre a szemembe nézet csendben maradt, amin a többiek is meg lepődtek. Valószínűleg nem voltam képes a levakarni a reggeli bárgyú vigyorom, ami rám nézet a tükörből. De most mondja valaki azt, hogy ne legyen boldog az ember, ha végre van valakije… nem is egy hanem kettő és mellettük ébred reggel.

-Mi van Kai nem aludtál hanem gyakoroltál? – kérdezi Aoi mikor hatalmas táskáim alól nevetve el játszom az új számot hiba nélkül.

-Aludtam én csak keveset – mosolygok és próbálom vissza fogni magam. Persze sikerül mert azért még nem akarom velük meg osztani hogy mi is történt.

A büfében összetalálkozunk. Pon jönne hozzám, de Nao megállítja ö tudja, hogy ilyenkor nem lenne jó. Látszik, hogy tapasztaltabb ilyen téren. Kicsit fáj, hogy láthatom köszönök nekik, de nem érhetek hozzájuk. Megveszem az uzsonnámat és leülök egyedül. Mellém telepednek.

-Szép reggelt – nevetünk fel egyszerre.

-Nagyon hamar leléptél – csodálkozik Pon.

-Sietnem kellett ma próba van és Ruki már így is ki akar nyírni, mert napok óta használhatatlan voltam.

-Ennyire meg viselt? – kérdezi Nao.

-Igen – bólintok és elgondolkodom, hogyha külsős hallaná ezt a beszélgetést biztos azt hinné szerelmi bánatom van pedig nem is voltam bánatos csak össze kavarodtak az érzéseim de tegnap nagyon jól éreztem magam.

Ez a kellemes lebegő érzés meg marad, míg Ruki mindentudó pillantásával nem találom szembe magam.

-Kikel telefonálsz ilyen lelkesen majdnem minden szünetben? – kérdezi.

Szó bent szakad, lehelet meg szegik. Lebuktam. Na de még nem tudja kikről van szó.

-Azt hiszem meg találtam a párom – végül is nem hazudok csak nem a teljes igazságot mondom. Mert azt még nem akarom, még félek a reakcióktól.

Este közös főzőcskézéssel zárjuk a napot. Pon a konyha asztalon ül lóbálja a lábát az asztal alatt Mogun üldögél és várja a neki jutó finom falatokat, édes a kutya csak ne nézne ugyan olyan hatalmas elárvult szemekkel mint a gazdája mert egyszerűen nem lehet ellen állni nekik. Hogy a kutyának vagy a gazdának… néha én se tudom el dönteni.

-Megterítenél? – kérdi Nao és segít elővenni a megfelelő tányérokat és minden szükséget letörlik az asztalt addig tálakba rakom a vacsorát.

Gyertyafényes hármas randink beszélgetéssel, viccelődéssel telik és olyan jól érzem magam. Annyira kellemes így együtt nem akarom őket haza engedni, de az én lakásom kicsi hármunk számára. Miket gondolok én még hisz alig tart pár hete ez a csoda.

Vajon mikor szokom meg ezt, és ők vajon, hogy viszonyulnak hozzám? Kétségeimet kérdések követik amikre válaszokat kapok.

Annyira különös ez… meg van a közös hang nincsenek csak kisebb fennakadások, miszerint ki aludjon középen, ki menjen először a fürdőbe. Közben felötlik bennem egy furcsa gondolat. Mi lenne ha egy nagyobb lakásba költöznénk ahol mindenünk elfér és nem kéne haza ugraniuk mindig persze mindenki meg tartaná a saját lakását menekülésnek hisz zenészek vagyunk mindenkinek kell az alkotói magány.

Mikor fel hozom az öletett összenéznek és nevetnek majd mindkettőtől kapok egy-egy csókot.

-Gyere akkor előrébb hozzuk a születés napi ajándékod – mosolyog Nao. Pon karon ragad és megyünk fogalmam sincs hova. Szívem ül a volánnál, hátul a kis gitáros kendőt köt a szememre. Nem megyünk sokat, de eleget ahhoz hogy el veszek a kanyarok között.

-Eredetileg úgy volt, hogy csak októberben kapod meg hivatalosan addig mi kicsinosítjuk, de már rég kész vagyunk vele. – magyarázza Nao.

-Szóval boldog születés napot előre is – nevet Hiroto és kulcszörgést hallok.

Belépünk valahova. Leveszik rólam a cipőt és beljebb vezetnek.

-Ez ugyan közös ajándék de mindannyiunknak kicsit önös érdekből is – veszi le végre rólam a kendőt Hiroto, ott álok egy olyan nappaliban ami álmaimból lépett ki.

-Ezt mind… - nyögöm, de nem tudom végig mondani. Kezdődik a lakás körbe vezető túra. Van zene szoba gitárral és dobok helyével Naoé már itt van. A hálószobában egy hatalmas ágy terpeszkedik, ahol mind a hárman kényelmesen elférünk.

A konyha pedig csodálatos. Miden van benne, amire szükség lehet egy átlagos és egy igen torkos családban. Mert nekem már a családom Nao és Hiroto.

-Remélem tetszik – mosolyog kipirult arccal Pon.

-Nagyon – nevetek és csak csókolgatni, ölelgetni tudom őket.

Túl éltük a telet, túl éltünk sok koncertett, végre haza érkeztem a közös házba ahol hárman élünk és ahol boldog vagyok. De mielőtt még egyáltalán leparkolhatnék a kocsibejáróhoz fel tűnik a két kedvesem. Mindketten nagyon be vannak zsongva már egy hónappal előttem végeztek eltudom képzelni mit műveltek nélkülem csoda hogy a ház még áll.

Visszatérésem örömére azonnal le támadnak és hiába mondom hogy fáradt vagyok nem hagynak pihenni.

Teljesen kifacsarnak ennyi energia hol fér el bennük? Végre le zuhanyozzunk és vissza dőlünk az ágyba még van annyi erőm hogy kinyissam az ablakot és be engedjem a friss levegőt. Vissza fekszem a puha ágyra, kis gitárosom azonnal eltehénkedik rajtam

-Tudtad, hogy a tavasz illata édes? – kérdezem Naotól.

-Igen – vigyorog fel Pon a hasamról

-Nao – szólok a dobosra.

-Ne piszkáld – pisszeg le drágám – Elaludt – homályosít fel és a dobos másik oldalára fekszik. Átölelem őket, Pon vállát cirógatom közben Nao békés arcát figyelem. Ilyenkor annyira nyugodt és az a kis mosoly a szája szegletén egyszer Hiroto mondta, hogy mikor ö aludt középen mind a ketten mosolyogtunk.

Már eltelt vagy két év, észre se vettem. Gyorsan szalad az idő ha jól érzi magát az ember. Belépek a közös lakásunkba, leveszem a cipőm. Hangos trappolás jelzi, hogy már itthon vannak.

-Szívem, drágaságom – mosolygok rájuk mikor fel tűnnek előttem.

-Melyik melyikünk? – kérdezi értetlenül Pon.

-Nao a szívem, mert ö csupa szív és mindig az érzelmei vezérlik – egy mosolyt és egy csókot kapok – Te vagy Pon a drágaságom – magamhoz húzom – Mert kincset érsz és vigyázni kell rád, mert fontos vagy.

-Akkor te leszel a kedvesünk – nevet Nao és Pon feje felt kapok még egy csókot – Mert mindig kedves vagy velünk.

Vége