Második esély

A Gazettefanfiction - G-Portál nevű oldal október 29.ei születésnapjára készült fanficiton.

Szereplők Kai (The GazettE) Toshiya (Dir en Grey)

Figyelmeztetés: elég depressziós és halál vágy is rendesen meg található benne.
Erős idegzetűek olvassák.

Kai pov:

Fáradt és kedvetlen vagyok, a srácok nem engedik, hogy a próbán vegyem be a gyógyszerem, amit az orvos felírt, mondjuk azon adag már nem hat. Csak kétszeres dózis lazít el.

Az utolsó kapcsolatom nagyon csúnyán ért véget, már fenyegetések is előtérbe lettek helyezve, hogy kinek a részéről, már nem is érdekel. Ami még ennél rosszabb, édesanyám is itt hagyott. Elment egy olyan helyre, ahol nem érhetem utol, ahol már senki nem bántja. Csak nézheti, mivé züllesztettem magam.
Nem bírom, nem is akarom így folytatni. Látványos se akarok lenni, mert az nem tenne jót a bandának. Ha csendben csinálom, akkor talán eltussolhatják az ügyet – igen, az lesz a legjobb!
Mindent előkészítek az estére. Már csak haza kell mennem, és leülni a dohányzóasztalhoz. Senki nem veszi észre, hogy búcsúzom tőlük. Figyelem minden mozdulatukat. Egy kis darabot magammal szeretnék vinni belőlük, hisz volt pár nagyon jó évünk együtt. Ruki félszeg, zavart mosolyai, Uruha, akit alkoholistának hittek a rajongók, pedig dehogy volt az! Csak engem fedezett. Aoi és az antiszociális viselkedése azóta feloldódott. Reita, nos Reita maradt az, aki eddig is volt, egy álarc mögé bújt, rendes krapek. Színpadon játszik, de a próbateremben ugyanolyan normális, mint bárki más. Tisztelem ezért. Mindegyiküket tisztelem, becsülöm, szeretem. Oly sok mindent köszönhetek nekik. Most mégis önző módon hazamegyek, és mindent a tudtuk nélkül teszek meg.
Ruki dönt az elválás időpontjáról. Hátulra maradok, mint mindig, nem akarok feltűnést kelteni.
A kocsim felé menve még eldöntöm, hogy beugrok a boltba.
- Holnap találkozunk! – búcsúznak még a fiúk, mire csak mosolyogva intek nekik.
Hazudni nem fogok, tettem azt már eleget. Nem kell több hamis szó, hamis mosoly, hamis rajongó, hamis világkép.
A lakásomtól nem messze lévő kis éjjel-nappaliban veszek egy kis édességet, meg némi alkoholt.
Kifelé menet azonban belebotlom valakibe.
- Elnézést! – szabadkozom.
- Kai? – kérdi meglepett hangon a magas idegen.
- Nem – hadarom és menekülőre fogom. Nem jutok messzire, mert hosszú karjával utánam nyúl, és vállamnál fogva megállít.
- Tohsiya vagyok – fordít maga felé. – A Dir en Grey Toshiyája.
- Oh… – Megkönnyebbülés hullám csap át rajtam. – Akkor igen, Kai vagyok – mosolygok rá.
- Ezt elejtetted – ad a kezembe egy tábla csokit, amit valószínűleg az ütközésnek köszönhetően hagytam el.
- Köszönöm! – rejtem vissza a szatyorba.
- Oh, alkoholizálni készülsz? – vidul fel az arca.
- N… nem igazán… – Azt hiszem lángra gyúlt az arcom. Lelepleztek, pedig nem akartam feltűnést.
Most kicsit szidom magam, hogy gyalog jöttem el és a kocsit ott hagytam a ház előtt.
- Hát, azt hiszem, én megyek – köszönök el. Persze nem tágít, jön utánam.
Megállok a kocsim mellett és kiszedem a bent maradt cuccom.
Toshiya mellettem áll és figyeli mozdulataim.
- Jó éjszakát! – köszönök el tőle és megyek befelé, mikor is mint a filmekben, leszakad az ég. – A francba! – káromkodom, és hátra fordulok, ahol Toshiya áll és bámul az ég felé, miközben hagyja, hogy az esőcseppek simogassák bőrét. Felém fordul és végtelen bánatot látok a szemében.
- Bejössz, amíg eláll? – kérdem félszegen. Hatalmas mosoly terül szét az arcán.
Alig léptünk be a lakásba, mikor tudatosult bennem, hogy mire is készültem ma, hogy minden ott van a dohányzóasztalon. Sajnos képtelenség elkerülni az elkerülhetetlent, Toshiya gyorsabb, mint én. Vajon mit gondolhat rólam? Kétségbeesésemben inkább a konyhába menekülök.
- Tényleg jó kis buli készülődik itt – hallom a hangját mögöttem.
- Úgy is vehetjük – vonok vállat megjátszott könnyedséggel.
- Mire készülsz Kai?
- Semmire! – Nem merek a szemébe nézni. Teát rakok fel főni.
- Azt hiszem, hülyének nézel – mosolyog és lezuttyan az asztalhoz.
- Pontosan miét?
- Mert épp öngyilkos akarsz lenni és tagadod – von vállat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy megtudja, egy másik banda dobosa épp meg akar halni. – Engem Kaoru hozott ki a kórházból. – Szemei üvegessé válnak és elkezd mesélni. Szakított vele a barátnője, mert nem bírta elviselni a turnékat és a távolságot. Teljesen összetörte a dolog, droghoz és alkoholhoz fordult, a kettő együtt pedig teljesen kiütötte. A kórházban, az orvosok le akartak róla mondani, de Kaoru nem engedett és most itt van, felépült, tiszta immár egy éve.
Rám néz és vár valamit.
- Kicsit irigyellek, – mosolygok rá – hogy ennyire fontos vagy a barátaidnak. – Visszagondolok a bandával töltött napokra. Mennyit nevettünk, szenvedtünk, ökörködtünk együtt és még ez se volt elég. Valami hiányzik a napjaimból. – Hiába voltak ott velem egyszerűen nem bírom – elmosolyodom. – Nem vagyok képes leszokni a hazug mosolyról.
- Miért jutottál idáig? – int a nappalim felé.
- Fogalmam sincs – sóhajtok. – De itt az ideje, hogy bevegyem a gyógyszerem – nézek az órára.
- Milyen gyógyszert?
- Antidepresszánsokat – felelem csípőből és megyek a dohányzó asztalhoz. Már oda se kell figyelnem és veszem ki a megfelelő dobozból a megfelelő mennyiséget.
- Kérlek ne! – fogja meg Toshiya a kezem. Döbbenten állok, olyan közel van hozzám, akár meg is csókolhatnám, de mért tenném? Hisz az előbb mondta, hogy barátnője volt és nem barátja. Nos igen, ez is egy nehéz pont az életemben. Amiért nem tudok teljes életet élni. Vonzódom a saját nememhez és hiába voltunk VK banda, akkor is kimaradtam belőle és most is kimaradok belőle. Nem azért lettem zenész, hogy a nemi identitásom miatt imádjanak a rajongók, hanem azért, amit csinálok.
- Elállt az eső – pillantok el az ablak irányába.
- Akkor mennem kéne, igaz? – mosolyog keserűen.
- Ha gondolod, még megihatjuk a teát.
- És utána elmész te is? – pislog rám, de ellép előlem és megy a konyhába.
Válaszolni nem tudok.
Leülünk a konyha asztalhoz, csendben fogyasztjuk el a félig kihűlt teát.
- Köszönöm a menedéket és a teát – áll fel és megy az előszobába. Gépiesen követem és engedem ki.
- Szeretnék veled még találkozni – mosolyog rám.
- Mikor? – pislogok rá kétségbeesetten és szedem elő fejben a naptáramat.
- Esetleg holnap után? – Gépiesen bólintok.
- Akkor majd jövök – int búcsút és kilép az éjszakába.
Most mit csináljak? Miért ígértem meg neki, hogy találkozunk? Nem szeretek úgy ígérni, hogy nem tartom meg.
Beveszem a gyógyszereket. Azt hiszem egy kicsit többet is a kelleténél. Leöblítem az asztalra készített pohár tartalmával.


Tompa hangok körülöttem, nem akarom érezni a világot. Várjunk csak mért is? Valami hiányzik valamit elrontottam, de mit? Elegem lett az életből és nem akartam tovább szenvedni, nem akartam tovább játszani egy olyan játékot, ahol én csak egy báb vagyok. Irányitani akartam az életem de nem láttam értelmét, miért irányítsak egy olyan életet, ahol nincs az édesanyám, és nem vár haza a barátom. Gyerekes dolog a saját anyánkhoz ennyire ragaszkodni és még önzőbb olyan valakit haza várni, aki kerekperec meg mondta, hogy nem kellek neki. Nem voltam elég jó. Akkor nem akarok már semmit. Ebből a gödörből nincs kiút.
- Ne halj meg! – a sok összemosdott zümmögésből kiválik ez az egy és kérlel. Szinte könyörög, hogy térjek vissza abba a világba, amit nem akarok. Mégis énem egy része talán a józanabbik fele tudatára ébred.
Megpróbálom kimondani a nevét, de nem megy. Teljesen ki van száradva a szám.
- Magához tért? – valaki nagyon közel hajol hozzám. Ugyan nincs kinyitva a szemem, mégis érzékelem.
- Igen – ezt a hangot ne… nem akarom.
- Kérem, nyissa ki a szemét Uke-san – és a gépezet beindul. Követem a kintről jövő utasításokat. Kinyitom a szemem, hagyom hogy az orvos meg vizsgáljon. Még véletlenül se nézek fel. Konokul figyelem a lábam alatt lévő linóleumot.
Az orvos távozik, megérkeznek az aggódok. Egy arc hiányzik közülük. Mindig ott volt ha beteg voltam, még akkor is ha csak simán meg fáztam. Most nincs. Kétségbeesésem üres kongássá változik. Nem engednek merengeni. Faggatni, hogy miért, hogyan, mivel… és még sok ezer kérdés. Nem tudok válaszolni.
- Gyertek – könyörül meg Uruha. – Fáradt, aludnia kell.
Elköszönésnél végre felnézek, azt látom, amit nem akartam. Szánalom csak úgy csöpög a tekintetük. Még Rukié is, pedig… mindegy azt jobb el felejteni.
Ne szánjatok, nem érdemlem meg. Ruki te se szánj, ismerlek, tudod milyen nehéz letenni valamit, ami könnyű megoldást hoz. Végig csináltam veled az elvonódat. Te még se segítettél. Azt is tudom miért. Félsz, hogy ha segítenél te is vissza csúsznál a gödörbe. Nem baj én megértem, mert én mindent megértek, elnézek, csak fáj.
Toshiya marad. Az Ő hangjára éledtem.
- Miért tetted? – hangja tompa és nem vádló, mint azt elvártam volna.
- Nem jött el – suttogom és bámulom az ajtót.
- Kicsoda? – kérdezi az épp itt lebzselő nővér.
- Az édesanyám – motyogom, szégyen de mindig is az ö kicsi fia leszek.
- Sajnálom – teszi a vállamra a kezét – De ez még nem ok arra, hogy két hetet komába töltsön – hatalmasra tágulnak a szemeim. Két hét?
Nem tudom meg kérdezni, hogy mi is történt, mert már itt is hagy. Csak Toshiya marad és néz. Nagyon néz, mintha a vesémbe látna. Ezer meg egy kérdést látok a szemében, vajon melyik fogja először mondani? Hogy mért vagyok ilyen hülye? Vagy mért tettem ezt az egészet?
- Az édesanyád halála miatt akartál öngyilkos lenni? – kérdezi végül.
- Nem teljesen – motyogom.
- Kérlek, mond el – közelebb húzza a széket – Hátha attól könnyebb lesz – von vállat kíváncsi tekintettemre.
Mérlegelek egy kicsit, de bizalmat kell szavazzak neki ö is bízott bennem.
- Volt egy kapcsolatom anya örült neki hogy végre van valakim, de nem mertem bemutatni neki, aztán összevesztem Vele nagyon csúnyán épp sok volt a programom fellépések, interjúk, készülés az új albummal; és nem tudtam 100%-ot nyújtani még az ágyban és a háztartásban, megbuktam, mint szerető. Visszamentem anyához, mert nála mindig vigaszt találtam – keserűen elmosolyodom – igen anyu pici fia voltam. Anya nagyon lebetegedett, az orvosok nem tudtak vele mit kezdeni. Ő pedig bele törődött a sorsába. Nem volt megállás, nem volt pihenés. A mókuskerék forgott tovább, gyászolni se volt időm. A srácok csak elküldtek egy pszichológushoz, aki gyógyszerekkel tömött tele. Azt hiszem ott kezdett el tompulni minden és vált minden mindegyé.
Hangom elhal. Még senkinek nem mondtam el így ezt az egészet. Mégis üresnek érzem magam, nincs az a nagy meg könnyebbülés, mint amit előír a doktor.
Következő pillanatban ajkakat érzek magamon. Megdöbbenni nincs lehetőségem a pilla könnyű puszi átvált egy kicsit követelőzősebb csókká.
Elválik ajkaimtól, és kicsit zavartan tekinget mindenfelé.
- Miért? – bukik ki belőlem.
- Én nem akarlak elengedni – most Ő motyog zavartan.
- Köszönöm – söpör át rajtam egy olyan boldogság hullám, amit nem is hittem, hogy létezik még.
- Egyébként boldog születésnapot utólag is – pillant fel félszegen mosolyogva.
Nagyon értelmesen nézhetek, mert nevetve közli hogy ma október 29.-e van és hogy tegnap volt a harmincadik születésnapom.
Azt hiszem, most megragadom az alkalmat és belekapaszkodom a második esélyt nyújtó kézbe. Történetesen Tosiyába, aki egy olyan világot mutat meg, ahol nem baj, ha nincs édesanyád, mert van barátod, akihez mindig mehetsz és pontosan tudja milyen problémákkal jár a zenélés, hisz ö is benne van. Megmutatja milyen a szerelem, ha nem a hírneved miatt kellesz, és még annyi mindent.


Örömmel emlékezem vissza arra a kórházban történt felébredésemre, hisz akkor kaptam meg első csókom tőle és kaptam meg október 29.-én az esélyt az újra kezdésre. Ruki pár hónappal később bocsánatot kért, amiért nem segített, csak nevetve legyintettem, hogy tudom mért nem tette.
Azóta pedig mindegy mi jön. Ha Toshiya itt van, már semmi nem számít, mindent kibírok!

Vége