Ladón csillagkép nyomában 1. fejezet

Történetem egy verekedéssel kezdeném, mely egy ilyen felvezetés után nem is meglepő, hogy megtörtént, a furcsa inkább az egészben az, aki szétválasztott minket.

Greg nem akarta vissza szívni, amit mondott öklöm keményen csattant puha kövér arcán. Ezek után nem pontosan emlékszem, hogy mi történt, de azt biztos, hogy gyomorszájon kaptam egy térdet és az arcom is két helyen megrepedt.

-Elég, no suhancok! – állt meg felettünk egy öreg tengeri medve robot karját vállamra tette és visszatartott attól, hogy a másik kezébe szorongatott Gregnek ugorjak.

-Ö kezdte – mutatott rám a kis hazudozó, megint pancsolnék.

-Igaz ez kölök? – néz rám az öreg kiborg.

-Mi? – hökkenek meg.

-Te ütöttél először? – ráz meg egy kicsit.

-Igen. – felelek dacosan.

-Miért? – csodálkozva teszi fel a kérdést, semmilyen mellékzöngét nem vélek felfedezni benne.

-Szidta az apámat! – nem tudom eltüntetni a keserűséget, ami a torkomat szorongatja.

-Oh… az apádat… Ki a te apád? – nevet fel az öreg.

-Hiába állítod, - mutat rám válóan Greg az ujjával - hogy James Hawkins az apád, úgy se hiszi el neked senki! Mindenki tudja, hogy Hawkins kapitánynak nincs gyereke, a felesége meg meghalt évekkel ezelőtt egy ütközetben.

-Igaz ez? – fordul a fiú felé.

-Persze! Egy megbízható öregtől tudom a kikötői kocsmából.

-Mit kerestél te a kocsmában? – vonja fel a szemöldökét.

-Az apámé a hely, néha besegítek neki. – vonogatja a még mindig fogságban lévő vállát Greg. Az idegen felém fordul.

-Mesélj csak hogy ki is a te apád? – néz rám huncut mosollyal.

-James Hawkins az apám – leszegem a fejem és végre kiszabadítom a vállam szorításából. – Ha elhiszik, ha nem, akkor is Ő az… - hangom elcsuklik, és még hozzá teszem – bár ne ő lenne… - látásom homályosul – A francba! – azzal elszaladok.

Haza, lábaim óhatatlanul is arra nyargalnak, a házhoz mely fogadó és az otthonom egyben.

Sarah nagyi meglepetten néz fel a kiszolgálásból, barna hajába vegyülő ősz tincsei mintha megsokasodtak volna.

-Mi baj kincsem? – kérdezi kedvesen látva dúlt arcomat.

-Semmi – vágom rá és bemenekülök a konyhába. Ott a várt látvány fogad. Mosatlan edények és néhol kajamaradék. Neki állok mosogatni és elpakolni. Ezzel is hasznosabban telik az időm. Hasznos… sose voltam elég hasznos apám számára hogy a fáradságot vegye és figyelmét pazarolja rám.

Örömüdvözlés, némi zsivaj kelti fel a figyelmem. Megérkezett a Doppler család. Amelia Doppler valamikor kapitány volt és a tengerészetnél szolgált. Jelenleg családanya és próbál rendet tartani egy tudós házában. Három lánya és egy fia született mind körülbelül négy évvel idősebbek, ezáltal okosabbaknak is hiszik magukat. Danian Dopplerrel vagyok a legjobban. Most is ő az egyetlen, aki megtalál a konyhában.

-Szia – köszön mosolyogva.

-Szia... – sóhajtok és próbálok még mélyebben eltűnni a tálaló szekrényben.

-Megint verekedtél, ezért nem mutatod az arcod?

-Nem verekedtem – morgom, de végre felé fordulok.

-Gyere, bekötöm a fejed – nevet és karon fog. Leültet a konyha egyetlen kis sámlijára és előveszi az elsősegély dobozt. – Most mivel húztak fel? – kérdi, miközben már keni össze azzal a vacak tutyival a vatta pamacsot, hogy fertőtlenítse horzsolásaimat.

-Hazugnak neveztek.

-Ki?

-Greg.

-Miért húzod fel ezen magad? – kérdezi, és ragtapaszt tesz a homlokomra.

-Mert…. – elakadok. Apa mindig is kényes téma volt Danian és én köztem, az ő apja mindig otthon van, vagy kutat, vagy előadásokat tart. Az én apám az űrben kószál valahol, ki tudja milyen célból. – Mindegy, nem volt igaza.

-Ezért kellett az öklödet használnod? – firtatja.

-Hagyjuk – kérem és elfordulok.

-Ennek megint köze van hozzá? – áll fel és visszarakta a dobozt. Csak bólintok. – Amúgy haza jön. – említi meg mellesleg.

-Micsoda? – pattanok fel.

Ekkor nyílik a konyhaajtó és ott áll ő, teljes valójában. A Hadi Tengerészeti kapitányi egyenruhában, rövidre nyírt barna hajával.  Az élet egy kicsit meggyűrte már, az arcán van egy heg melyet még akkor szerzett, mikor anyámat mentette. Most pedig néz, és csak néz azokkal a kék szemekkel, melyek olyan élénken tudnak lenni, ha épp nem rám néz, és feltűnik a szomorúság és elég volt ennyi. Sarkon fordulok, és már vetem is ki magam az ablakon. Puhán érkezem átfordulok a vállamon, és a falnak vetem a hátam. Felpillantok és látom, ahogy kinéz az ablakon.

- Audry! – kiált, de nem lát. Megint érzem azt a szorítást a mellkasomban legalább négy éve nem hallottam tőle a nevem. Fáj.

Behúzódom a perem alá halkan, hogy ne reccsenjen a deszka. Figyelem a zajokat. Hallom, ahogy áttrappol a fogadó részbe. Kifújom a levegőt. Megvárom, míg felhangzanak a szokott fogadóbéli zajok. Felkapaszkodom a tetőre. Minek jött haza? Miért nem szólt előre, ahogy szokott. Bekukucskálok a tetőtéri ablakon. Nézem, ahogy Nagyi mellé ül és beszélget vele, mozdulatai fáradtak. Tenyerébe temeti arcát, Nagyi átkarolja széles vállát és vigasztalja.

-Szóval megint elmenekültél – szusszan mellettem Danian és végre felkapaszkodik és biztonságban le ül a tetőre.

-Mit tehetnék? – kérdezek vissza – Folyton csak szomorú miattam, mindig csak a gond van velem. Ma is biztos jelentették neki, hogy verekedtem. Az összes kis csetepatémról tud, akkor meg minek szenvedjek vele? Inkább ne is lásson. Most se tudom miért úgy jött, hogy nem szólt?

-Igazából Sarah néni nem mondta el neked, hogy jönni fog. Meg akart lepni.

-A nagyi? – visszanézek az ablakra. Nem kellett volna. Megint felnéz, és engem néz, egy végtelen pillanatra talán még reményt is oda képzelhetem a tekintetébe, de a pillanat elszáll, ő pedig újra szomorú. Sírni szeretnék. Hova meneküljek, hogy sírni tudjak?

-Gyere, épp készülök a könyveimet rendezni – fogja meg a vállam Danian – Segíts – azzal magával húz.

A Doppler ház mindig is hatalmas volt. Most hogy Danian is kutatni kezdet bár nem apja nyomdokaiban a csillagokat, hanem új ösvényen a növényeket és egyéb furcsa dolgokat a könyvtár kibővült. Most is oda megyünk a bővített részlegbe.

Leültet egy eldugott zugba teát ad, és ott hagy foglalkozik a könyveivel. Eddig bírom, könnyeim utat találnak, és hangtalan zokogás ráz.

Annyi mindent szerettem volna az évek során mesélni neki, még többet kérni tőle, hogy meséljen az útjairól, hogy vigyen magával. Végül gyermeki álmaimról lemondtam, mikor már felfogtam, hogy nem is kellek neki. Annyira szerettem volna neki megfelelni. Jó jegyeket szereztem még az iskola elsőséggel is megpróbálkozhattam volna, ha nem kezdenek el verni. Irigykedtek rám, hogy ki az apám, és hogy milyen jó nekem. Eleinte nem foglalkoztam vele, mert mért tettem volna. Ellöktek párszor oda se neki. De most. Most már nem érdekel. Danian nővérei jók a harcművészetben segítettek nekem megtanulni pár fogást, amit édesanyjuktól tanultak.

Most pedig csapongó gondolataim elfolynak könnyeimmel.

Valamikor elaludhattam, mert arra kúszik elő a tudatom halvány pisla fénye, hogy erős karok tartanak, és egy vágyott mély hang dörmög.

-Kösz hogy szóltál Danian. – sóhajtással együtt megemelkedik a fejem a mellkason. Biztos csak álmodom, ilyen nem történhet meg a valóságban. Mosolygok a helyzet groteszkségén, és hagyom, had történjenek a dolgok úgy, ahogy azok akarnak. A léptek zaja és ringatásától elalszom újra.