4. fejezet

 Midoria Izuku:

 

-Gyertek – invitál egy sudár alkatú, szőke rövid hajú nő, aki kiköpött mása a betegnek. – Izuku – megölel, értetlenül tűröm – Olyan pici voltál mikor utoljára láttalak. – Gyere, a tanács már vár, fontos dologban kell döntenünk.

Beterel és menetközben leültet édesanyám mellé. A sok idegen arc, a feszült hangulat, feszélyez. Kicsit mocorgok, de a rosszalló tekinteteket észlelve inkább megpróbálok nyugton maradni. A beszélgetésből azt fogom fel, hogy anyámat mindenképpen szeretnék marasztalni, de hogy velem mi lesz. Mitsuki kardoskodik amellett, hogy mindenképpen Katsukinak szánnak. Elenben az egyik mester közli, hogy a fiú nem érdemel ekkora kegyet. Elvégre az omegák ritka kincsnek számítanak. Először hallok olyat, hogy ritka kincs lennék. Ez annyira meghökkent, hogy csak késve veszem észre, hogy nekem szolnak.

-Mit gondolsz? – kérdezi anyám. Körbe nézek, mindenki engem bámul.

-Nem ismerem – felelem. – Nem tudom milyen – kicsit zaklatottan körbe nézek, a gondolataim kavarognak.

-Akkor talán adjunk esélyt, hogy megismerje az itteni szokásokat életet – dörmögi egy nagyon vékony és beteges úr hátulról.

-Toshinorinak igaza van – lép előrébb egy nagyon öreg nagyon pici emberke. Ősz haja rövidre nyírva, szeme mégis élesen villan. – Masaru - fordul a főnök felé – tedd be az alap képzésbe.

-Rendben – bólint a főnök és ezzel úgy érzem el dőlt a sorsom.

Alap képzés? Mit takarhat? Annyi kérdésem lenne. Viszont egyet se tudok feltenni mert a tanács kitessékel a sátorból, ezek után anyám ragad karon. Sugárzik mióta megérkeztünk.

-Megmutatom a kedvenc helyem – mosolyog rám és már visz is magával.

-Anya – szólalok meg menet közben nem is figyelve már rá, hogy a levegőben lépkedünk – Hol… - a mondat félbe marad, a látvány, ami elém tárul csodálatot. Öreg fóliások és fa és papirusz tekercsek tömkelege gyönyörű rendben egymás mellett.

-Majdnem minden kérdésedre itt találsz választ. – azzal beljebb lök. – Kezdj neki, három napod van olvasni, ennyit sikerült ki harcolnom mielőtt megkezdődik a felkészítésed a harcos képzőben.

Tátot szájjal hagyom, hogy rám csukja az ajtót. A fényt rengeteg tükör biztosítja, illetve mintha a falról valami fluoreszkáló valami lógna le. Most még süt a nap és elég fényt biztosít. Óvatosan leemelek egy fóliást, felütöm bele olvasok. Ez épp etikett. Az jó az kell. Van itt történelem, karom ápolási tanácsadás, sebek, és egyéb gyógyításról szóló könyvek is.

Az asztalon ott vár a könyvem és irónom.

 

Kirishima Eijiro:

 

A tanácsülés után Izuku felszívódik. Katsuki még lábadozik a saját fészkében. Masaru azért oda enged minket is, hogy meglátogassuk. Persze Katsuki mufurc, hogy egyedül ő sérült meg ráadásul miatta gyógyított kellett hívni. Utálja a felhajtást és még jobban, hogy másoktól függ az élete.

-Szar haj – mordul két nappal a felébredése után – Még itt van az a hülye omega? – kérdezi mellékesen miközben fekszik az ágyában és a plafont bámulja.

-Úgy tudom igen, bár nem láttam már egy ideje – vállat vonok. – Nem vagy éhes? – kérdezem elterelés képen. Izukura most nem szívesen szeretnék gondolni. Főleg, ha igaza mit Mina meg tudott Aizawa mestertől.

-Egyedül is oda tudok menni! – morogja.

-Persze – hagyom rá. Hóna alá nyúlok és lábra segítem. Mondja a magáét, hogy képes mindenre egyedül, nem kell segíteni neki. Elhiszem, mindent elhiszek, azért kísérem oda a tűzhöz és azért ültetem az asztalhoz, mert képes rá egyedül is.

Nézem ahogy eszik, de a gondolataim teljesen máshol járnak. Mina tegnap mondta, hogy a vének döntöttek és az új srác maradhat, csak részt kell vennie a kiképzésen. Ami csak azért lesz nehéz neki mert én se éreztem varázserőt benne. Ráadásul nem is tartozik ide, hogy fogja meg tanulni azt a rengeteg szabályt és törvényt, amit be kell tartani, ha ennek a sárkány klánnak a tagja vagy? Aggódom, még mi se vagyunk teljes értékű harcosok, a mi képzésünk se fejeződött be, pedig már több éve folyamatban van. Mégis, hogy akarja ezt Aizawa mester véghez vinni, vagy Toshinori mester?

Vissza segítem Katsukit az ágyba. Hagyom pihenni. Lassan tényleg teljesen jól lesz. Inko néni tökéletesen helyre pofozta. Annyira jó, hogy visszajött. Remélem marad, a káoszban nem tudtam vele beszélni.

-Megyek a könyvtárba – döntök végül.

-Minek? – zsörtölődik Katsuki.

-Inko néni ott szokott lenni, hátha ezt a szokását nem hagyta fel.

Csak hümmög és elfordul, magára húzva a pokrócát. Ilyenkor hagyni kell, had főjön a saját levében. Pontosan tudja, hogy gyerekesen viselkedik. Békés tempóban haladok a könyvtár felé, mikor meghallom Inko néni hangját. Fordulok oda, mozdulat közben mégis megakadok. Toshinori mesterrel beszélget. Eltűnők a látótérből és elbújok egy fa lombkoronájának takarásába és fülellek. Csúnya dolog tudom, de egyszerűen nem bírok magammal. Olyan hirtelen és megmagyarázhatatlan módon tűnt el, hogy ha bármit meg tudok így már az is jó.

-Yogi kérlek értsd meg, muszáj volt elmennem.

-Mindent meg tudok érteni, ha elmagyarázod, mert eddig csak azt hajtogattad, hogy el kellett menned, de azt nem, hogy miért! Kérlek mond el, így több év távlatában hátha most már megértem. Miért hagytál itt?

-Mert szeretlek – suttogja Inko néni. Elvörösödőm.

-Te kis butus varázsló – suttogja a mesterem és azt hiszem itt most nekem már tényleg nem kéne itt lennem. Minél csendesebben menekülőre fogom.

Könyvtár. Oda kell mennem. Ott hátha kapok választ.

Tisztázzuk… Becsukom magam mögött a könyvtár ajtaját. Inko néni szerelmes Toshinori mesterbe. Ez tiszta sor, oké. Mégis miért nem lehettek együtt? Hisz a mester az egyik legjobb bajvívó ráadásul a régi nagy csapat tagja, a főnök tanácsnoka. Mégis miért kellett akkor ennek így lennie?

Gondolataim közé beférkőzik egy édeskés nagyon vonzó illat. Meg látom ahogy ül a faragott asztalnál több fóliás társaságában és gőz erővel jegyzetel valamit az egyik tekercsből.

-Izuku – hangom rakettnek hangzik a csendes falak között.

-Igen? – pillant föl. – Kirishima-kun? – félre billenti a fejét és elvesztem. A nyaka íve, az illata, a látványa. Ökölbe szorítom a kezem. Nem lesz jobb. A vágy kezd eluralkodni rajtam.

-Ekkora önuralmam nincs – lihegem.

-Mi? – suttogja riadtan a srác. Olyan fiatal, olyan törékeny.

-Ki az apád? – kérdezem és leülök vele szembe az asztal túlsó oldalára. Elég masszív asztal, jó lenne rá fel fektetni. A képbe bele remegek. Nem, erre nem szabad gondolni.

-Ne… - nyel egyet – Nem tudom – fájdalom villan a szemében – Reménykedtem benne, hogy itt találok választ rá.

-A családfák nem a könyvtárban vannak őrizve – biccentek a fa falak mentén lévő polcok felé.

-Akkor se mehetek ki – szorítja össze a száját – már csak egy napom van megtanulni a törvényeket és szokásokat. Az etikett elég könnyű volt sok eltérés nincs, talán csak a kézfogások jelentésénél. - el gondolkodva motyog tovább és a jegyzetei fölé hajol. Elvesztette irántam az érdeklődését. Meg nyugszom. Az illata körbe ölel, de nem hergel, hanem megnyugtat.

 

Izuku Midoriya:

 

A könyvtár magányát meg töri Kirishima-kun, láthatólag zaklatott, még olyan intim kérdést is feltesz amire nem, hogy válaszolni nem tudok, de a választ se ismerem. Vissza temetkezem tanulmányaimba. A könyvek nem adnak választ, de elterelik a gondolataimat arról a tényről, hogy nemsokára kezdődik a felkészítésem.

-Félek – motyogom és felpillantok. Kirishima-kun átható tekintettel bámul rám. Vörös szemei csak úgy villognak a félhomályban, amibe burkolódzik. Valószínűleg nem is sejti milyen félelmetes és vonzó egyszerre ahogy ott ül az asztal túl oldalán az asztalra könyökölve mozdulatlanul.

-Hozok enni – áll fel hirtelen – hallom, hogy korog a hasad – somolyog és magamra hagy.

Vissza temetkezem a tanulmányaimba. Nincs értelme azon gondolkodni, hogy mit hoz a jövő, ha szépen lassan úgy is eljön.

Édesanyám harmadik nap este megjelenik új tanítóim gyűrűjében. Bemutatja őket. Mindenki fog mindenfélét tanítani, a sok információt elraktározom későbbre majd kibogozom, ha lesz időm rá.

Megkezdődik a tanításom. A napok peregtek körülöttem. A rendszer beállt, a hajnal első sugarai elött riadtam elcsigázott izmokkal. A könyvtárban olvastam pirkadatig. Utána következett a nehéz fizikai edzés, majd bőséges ebéd, végül harc technikai tanulmányok, vacsora közben és után pedig megint a könyvtárban a nap folyamán elhangzott ismeretlen dolgoknak utána nézni.

Már a hó hull mikor elcsípek egy beszélgetést két mesterem között. Hatalmas sziklákat kell húznom és tolnom a tér egyik feléből a másikba. Hogy nehezebb legyen a feladat Toshinori mester egy tálka vizet tett a szikla tetejére, ha kilöttyen büntetésből kezdhetem ellőről, miután friss vizet hordtam a forrástól egészen a víztározóig.

-Gyorsan fejlődik – állapítja meg az öreg mester.

-Néha úgy érzem túl gyorsan.

-Ne aggaszd magad édes fiam – szuszan a mester – Te is ilyen voltál fiatalon, bár nem ennyire nyeszlett, mint most.

-Gran Torino mester – méltatlankodik Toshinori mester. – Kérem ne a fiatal elött.

-Miért ne? – azzal nevetni kezd az öreg.

Néha nem értem a poénjaikat, de egyszerűen csak át lépek felette. Toshinori mester mostanában így is túl sokat legyeskedik anyám közelében. Ezt csak azért nem teszem szóvá mert édesanyám végre boldognak tűnik. Az emlegetett illető meg is jelenik az edző pálya szélén. Kezében az elmaradhatatlan kosár. Nem merem abba hagyni a feladatom amíg nem szólnak. A mesterek elébe sietnek váltanak pár szót és végül nekem is megadják a lehetőséget, hogy szuszogjak kicsit. Anyám mellém áll.

-Ezt idd meg – ad a kezembe egy kulacsot – az utolsó cseppig – tekintetében féltés, szófogadóan iszom, ismerős a főzet íze – A téli napforduló ünnepe közeledik. Szeretném, ha nem vennél részt annyira az ivászatban. És vigyáznál magadra, ezt a főzetet pedig minden reggel idd meg – azzal a kezembe adja a kosarat.

-Köszönöm – mosolygok rá.

Végre megölel, annyira hiányzott, az itt eltöltött idő alatt alig láttam és akkor fel se tűnt mennyire hiányzott.

-Mára végeztünk ifjú tanítvány – jelenti be Gran Torino mester. – A fiataloknak ilyenkor fürdeni és készülni kell a közeledő eseményekre.

Anya is a téli napfordulót emlegette. Emlékszem valami fontos eseményre, csak nem jön össze, hogy mi volt az.

A hó elkezd egyre nagyobb pelyhekben esni. Kicsit fázósan burkolom be magam a köpenybe míg megyek a melegvízű forráshoz megmosakodni. Örömömre senki nincs ott. Így nem látják a testemet borító hegeket. Az edzés nem volt annyira kemény, de a harc technikai képzés nem sikerült olyan jól. Az eltelt hónapok alatt többször kellett sebgyógyító kenőcsöt kevergetnem, mint bármi mást. Óvatosan ereszkedem be a friss még piros hegekre figyelve a melegvízbe. Egy pillanatra ellazulok. A csend és a béka körbe ölel. Nagyon rég nem éreztem magam ilyen nyugodtnak. A víz segít elmosni az egésznapos munkát.

Sajnos békességem nem tart sokáig. Megjelennek a felettem járó sárkány ifjoncok. Az egész banda. Katsukival az élen. Ha elég ügyes vagyok nem vesznek észre és békésen el lehetek az egyik félre eső medencében. Lebukom a víz alá és a kinézett irányba úszom. Tartok tőlük. Jól össze szokott társaság, és idegennek érzem magam köztük. Van egy két elméleti órám, amit velük hallgatok. Látszik rajtuk, hogy inkább csatába mennének, mint hogy megtervezzék előre a lépéseiket. Bár a stratégiai alapjaik fantasztikusak, a következtetéseik pedig rendre bejönnek. Behúzódom a sziklák takarásába. Akkor zajt csapnak, hogy észre se vesznek. Hallgatom beszélgetésüket, készülnek a nagy bulira estére. Legszívesebben kihagynám az egészet, annyi tanulni való felgyűlt mostanában. Mégis ott kell lennem. A főnök fia a fő probléma, tudom, hogy nem csíp. Főleg azért nem mert egy hajnalpír színű arc vonzza. Persze ezt még magának se árulta el. Én is csak azért tudom mert felismertem a tekintetében azt a csillanást, amit magamban is érzek.

Nem rá vágyom. Ezt pedig nem tudom, hogy mondjam el anyámnak. Őrlődésemből a víz örvénylése zavar fel. Felpillantok. Kirishima-kun döbbent vörös szemébe fúrom a tekintetem.

Látom ahogy levegőt vesz, gyorsan a szám elé kapom az ujjam.

-Mi baj? – tátogja.

Hátam mögé bökők. Oda néz és elvigyorodik. Meglepetésemre ahelyett, hogy felhívná magára a figyelmet, elhelyezkedik kényelmesen és figyel, engem.

Félre billentet fejjel pislogok rá. Csak egy lusta mosolyt kapok válaszul.

3. fejezet

Midoriya Izuku:

 

Anyám emelt fővel pillanatok alatt összepakol a házban. Teljesen kivirul és olyan jó látni ezt a ragyogást rajta. Pont úgy néz ki, mint kölyök koromban volt és mesélt hihetetlen kalandokról melyek talán meg is történtek. Bár ezek után úgy gondolom ténylegesen megtörténtek. Tényleg ő volt a történetei főhőse, aki megmentett olya sok életet, aki remek varázslatokat kántált, hogy falvakat védelmezzen, vagy gyógynövény keverékeket készített és a leg szörnyűbb sebesülteket is meggyógyította.

Kis rettegés szalad végig rajtam, nem hittem volna, hogy valaha visszatérek arra a helyre. Rengeteg rémálmom volt míg sikerült rendeznem az érzelmeimet és azt a sokkot mely az a bántalmazás okozott bennem. Lehet még nem vagyok kész erre az útra? Mit kéne tennem? Hogy kell viselkedni, ha visszamész egy borzalom helyszínére?

A ládákat a fekete hajú, nyurga fiú viszi ki a házból. Kis csomagomat felveszem én is.

-Jól van, fiam – fordul felém anyám – Most pedig – lendül a keze és ahogy a homlokomhoz ér elsötétül a világ. Miért? Miért nem láthatom, hogy hogyan repül? Miért nem láthatom merre megyünk? A sötétség körbe ölel, értetlenségem még ide is követ. Rossz voltam? Mit kellett volna másképp csinálnom?

 

Kisihima Eijiro:

 

-Inko néni! – döbbenten nyikkanok meg, ahogy a fiú után kapok. Elkapom és ölbe veszem.

-Egyszerűen nem vagyok felkészülve arra, hogy ezt lássa. – megrázza magát és a megjelenő fehér tollas szárnyát kicsit megmozgatja. – Nagyon régóta nem váltottam erre az alakomra – sóhajt fel – olyan rég láttam – simítja meg a tollak végét. Ezt látva olyan furcsa érzés kerít hatalmába. Itt állok egy idegen falú, idegen házának hátsó kertjében és azt nézem, hogy az általam ismert legnagyobb gyógyító megérinti a saját szárnyát. Olyan intim ez a pillanat.

-Eijiro – fordul felém – kérlek hozd Izukut – megérinti fia homlokát – még nincs felkészülve erre az útra, de muszáj menni, Katsuki vár – azzal elő varázsolja botját, koppint a földre. Felemelkedünk a földről és csak a magasban jövök rá, hogy nem bontottam én is szárnyat. Olyan szél sebesen haladunk, hogy ha nem lennénk egy láthatatlan buborékban a menetszél jéghidegen vágna. A varázsbot tetején lévő zöld gömb halvány derengése egyre fényesebb. Az idő telik és a hajnal pírja megjelenik a láthatáron. Át bukunk a határt jelentő hegy vonulat felett. Még se lassítunk.

-A levélben Mitsuki azt írta, hogy fia sok sebet szerzett és valami fegyverrel sikerült megsebesítenie az ellenségnek és ezért nem gyógyul.

-A fegyvert elhoztuk – szólal meg Hanta hosszú idő óta először.

-Remek, legalább van miből ki indulni – bólint. Egyenesen a főnök fészkénél landolunk.

-Masaru – üdvözli Inko néni a kilépő férfit és ellibben mellette és már térdel is le a fiú mellett. Zöldes fény villan a keze körül. Valahol a gyomrom körül enged egy kis szorító érzés.

- Köszönöm – veregeti meg a vállam a főnök.

-Igazából a levél hatott. – lehajtom a fejem. Ekkor tudatosul, hogy Izuku még mindig a kezembe van eszméletlenűl.

-Inko néni – hebegem kint toporogva.

-Csak fektesd le oda kint – fel se pillantva válaszol – Vagy ha úgy gondolod, hogy tudsz jobb helyet vidd oda – rám pillant a válla felet – körülbelül egy óra múlva felébred.

Ezzel lezártnak tekinti a témát. Rám hagyja.

Olyan furcsa érzés kerít hatalmába. Vigyem a fészkembe? Tényleg? Inko néni csak így rám bízza? Ez a felelősség dagadó büszkeséggel tölt el. Nem teszem le a hideg földre a fészek bejárata mellet felreppenek és a saját fészkemhez veszem az irányt. Pár szárnycsapás és ott is vagyok. Már saját fészkem van, igazából már csak egy megfelelő partner kellene és tökéletes lenne. Viszont most még magányos és kissé kopár. Izukut befektetem a puha fészekbe. Meglepetésemre a hátizsákjából kikandikál a takaró, amibe bele bugyoláltam legutóbb, ezzel takarom be. Egy óra. Ennyi ideig engedem meg magamnak, hogy leplezetlenül bámuljam szeplős arcát, aranyosan kócos zöld göndör haját, zöld gyönyörű csillogó szemét. Mire a gondolatom ide ér felfogom, hogy vissza bámul rám.

-Jó reggelt – ásítok és nyújtózom egyet leplezve a zavaromat.

-Jó reggelt? -fel ül, körbe kémlel – Hol vagyok?

-A fészkemben a klán területén. Édesanyád épp Katsukit foltozza össze, bár jó lenne megtudni milyen méreg mérgezte meg.

-Méreg? – zöld szemében csillan a kíváncsiság. Megmutatom neki a fegyvert. Hümmög kicsit és figyelmesen vizsgálja a még Mingi derengő tört. Szagolgatja és fel áll.

-Hogy van anya? – elindul kifelé, de mielőtt leesne elkapom.

-Oda viszlek – vigyorgok rá – Itt nem egészen úgy mennek a dolgok, mint egy átlagos ember faluban – vissza hátrál és felveszi oldaltáskáját.

-Kérlek vigyél oda.

Biccentek és átkarolom.

 

Midoria Izuku:

 

A sárkány klán faluja vagy fészkelőhelye elvarázsol. Mondjuk itt a varázslat csak úgy vibrál. Bár ez lehet, hogy édesanyám érkezésének oka. Mégis olyan jó beszippantani a levegőt. Kirishima le rak egy másik fészek ajtaja elött. Meg hajol a kilépő férfi elött én pedig csak tátott szájjal bámulok rá. Kedves arca aggodalmat sugároz.

-Üdvözöllek Izuku – kezet nyújt, elfogadom – Masaru vagyok, kérlek lépj be – azzal betessékel – Még csak kisbaba voltál mikor utoljára láttalak – megborzolja a hajam – Jól megnőtél – rám mosolyog és megmutatja anyám lelőhelyét. Egy nagyon sápadt fiút gyógyír éppen.

-Anya ne zárd be a sebet – szólalok meg hirtelen látva mit csinál – A méreget ki kell szedni a szervezetéből. – mellé állok és felmutatom a tört – ez egy igen ritka mérgező növény kivonata, mivel még mindig fluoreszkál nagyon nagy koncentrátumban kapta a dózist. Mikor sérült meg? – firtatom a férfira nézve.

- Körülbelül két nappal ezelőtt.

-Erős szervezete van, hogy eddig bírta. – elkomorodom. – Talán segít neki a…- táskámban matatok és motyogva veszem elő a hozzávalókat. Anyám bólint mikor meglátja az üvegcsét és oda enged, hogy a még nyitott sebbe csepegtessek.

-Négy csepp elég kell, hogy legyen – bólint.

Zsebkendőt veszek elő és letörlöm a homlokát.

-Most már csak várni kell – ül a sarkára ahogy befejezi a seb beforrasztását. – Katsuki erős, fel kell gyógyulnia a sérülésből, és a mérgezésből.

-Készítek teát – ajánlkozom és már megyek is a tűzhöz, ahol látok egy kis kannát.

-A táskámban találsz megfelelő tealeveleket – szól utánam anya. Még biccentek és a gondolataimba mélyedve készítem a főzetet.

Eltelik az első nap és éjszaka. Semmi. Tudom, hogy a kritikus ponton csak akkor vagyunk túl, ha anyám feláll a beteg ágya mellől. Ez pedig csak másnap délután történik meg.

-Izuku maradj itt – kéri, nyújtózkodik – Elmegyek hozok egy kis elemózsiát.

A gyógyító álomban lévő fiatal férfi, aki az ágyon fekszik csodásan fest, elcsípett félszavakból meg tudom, hogy neki szántak eredetileg mikor ide kellett volna jönnöm. Nagyon ritka az omega errefelé. Csüggedten gubbasztok az ágy melletti kis párnán némán bámulom a szőke üstököt a mostanra kisimult erős karakteres arcot. Izmai csak úgy dudorodnak, bár a lassan egy hetes fekvés meglátszik rajta is. Erősítő főzetteket ugyan rendszeresen itattunk vele mégis kissé lefogyott. Milyen lett volna az életem, ha mellette lettem volna? Ha tényleg ide érek és tényleg a párjává tett volna? Akartam volna én ezt?

Nagyot sóhajtok, nem, valószínűleg nem lett volna jó a vége. Ráadásul ott van az a furcsa érzés amit nem igazán merek meg piszkálni magamban mélyen eltemetve, amit egy bizonyos vörös hajú csillogó szemű egyén élesztett fel.

Merengésemből az ágy felől érkező nyögés riaszt fel.

-Magadhoz tértél – konstatálom elég sután.

-Mi? – hökken meg – Hol?

-Ha jól sejtem otthon van a saját fészkedben, vagy legalábbis a szüleidnél. – darálom neki – úgy fest a nehezén túl vagy, szólok a többieknek.

Felállok ekkor megfogja a kezem, mintha satuba kerültem volna, vissza ránt. Honnan van ennyi ereje? Annyira meg hökkenek, hogy a mellkasán landolok. Felszisszen, szabadkozva próbálom el tolni magam az ágytól és tőle is. Nem enged. Olyan közel hajol, hogy zavaromban elpirulok.

-Te egy omega vagy – szimatol a nyakamba.

-Mi? – most rajtam a sor, hogy hebegjek habogjak. Végre elenged.

-Ja te vagy az – mér végig és elfordul fintorogva.

-Örülök, hogy meggyógyultál – mormogom és kimegyek a szobából. Anyám pont szembe jön így megkönnyebbülök.

-Fel ébredt a beteg – kérdezi mosolyogva, bólintásomat látva mosolyogva elrohan mellettem, még a kezembe nyomja az étellel meg pakolt tálal.

Azt hiszem innentől megint magamnak kell boldogulnia, ami csak azért lesz nehéz mert fogalmam sincs, hogy jutok le innen. A fészek ajtajában állva tekingetek körbe. Nem foghatja mindig valaki a kezem. Végül megtalálok egy oldalsó lejutási lehetőséget. Ott lent oldalt mintha láttam volna az indák takarásában egy padot. A fa amin vagyunk gyönyörű és ős öreg lehet. Talán valami az ősidőkből. A sárkányokról annyira kevese tudok. Az indák és ágak össze kötetésének köszönhetően megtalálok egy ösvényt ami a padhoz visz. Le ülök megeszem az ebédem. Talán meg kéne keresnem valakit. A tudatalattimban fel rémlik egy vörös haj. Megrázom a fejem. Nem támaszkodhatok mindig rá. Vajon mi lesz velünk most hogy a főnök fia felébredt? Hova fogunk kerülni? Anyát oké, hogy haza várták, de vajon velem mi lesz? Kívülállóként kicsit aggódom.

-Megtaláltam! – kiált egy ismerős ismeretlen hang, amikor bedugja a fejét az odú bejáratán a nyurga fekete hajú fiú a fejét felismerem. Azt hiszem Sero Hanta a neve és ő is jött, hogy anyát haza hívja. – Gyere, a tanács látni akar – azzal megragadja a kezem és már citál is maga után félig repülve félig lépkedve érkezünk meg a fatörzs lábához, ahol egy szőtt sátor áll.

 

2. fejezet

 Midorya Izuku:

 

Még mindig bele pirulok a gondolatba. Jó ég… Olyan testet még nem láttam. Zaklatott fejem igazi káosz. Pontosan tudom, hogy botor gondolat és sehova se vezet. Mégis magam elé képzelem napbarnított izmos testét, a mosolygó vörös szemét. Arcom égni kezd, felhevülök. Bebújok a takaró alá. Nyöszörögve érintem meg magam. Túl gyorsan ér utol a gyönyör nagyon hamar vége szakad a pillanat. Kicsit szégyenkezve nyúlok a mosdó szélén lévő rongyért. Kelletlenül letörlöm magam. Visszabújok még egy picit a takaró alá. Alig nyugszik meg a lélegzetem, kipattannak szemeim A takaró! Alaposan megnézem és tényleg. Ez az a takaró. Ebbe bugyolált bele és ez volt, ami oly nyugodt álmot hozott. Olyan finom puha az anyaga, bele temetem arcom, az illata is olyan jó. Alig veszek még egy mély levegőt máris hallom édesanyám motoszkálását. Tudom, hogy soha többet nem adhatom vissza neki. Egy jó emléket szeretnék őrizni róla. Ahogy a karjában tartott, a bőre illata és a szemei, amivel nézett. Még most is bele remegek. Pedig letelt már a párzási időszakom. Vége van a nagy hormon dömpingnek.

Egy nagyobb csörrenés kiszed végül az ágyból.

-Segíthetek? – kérdezem álmos hangon belépve a konyhába.

-Kipakolhatod a csomagokat – sóhajt és hátra dől az asztalnál.

-Biztos? – firtatom miközben előveszek pár csomagot, amit még könnyű visszarakni.

-Igen – szusszan fáradtan. – Kellően messze vagyunk a fővárostól, és még messzebb a kéretlen kíváncsiskodóktól.

Ezen hümmögök egy kicsit. Alig telt el két nap a sárkányifjonc távozásától számolva, ahogy édesanyám nevezte, összepakolt és tovább mentünk.

Ezt még eljátszotta legalább négyszer, de már a második alkalomtól számolva résen voltam és csak a harmadik vagy negyedik nap kérdeztem meg, hogy kipakoljak.

-Miért fontos ez? – kérdeztem csak úgy mellékesen és elkezdtem a konyha berendezését.

-Aki megtámadott – itt elsötétül a tekintete – sajnos egy herceg. Ráadásul a mostani ember király legkisebb fia. Nem hittem volna, hogy rá is hatással lehetsz. – megdermedek - Azért próbáltam az emberek közt elrejtőzni, hogy ne legyen ilyen problémánk. A sárkányok közt nem sokáig húztad volna. Nagyon kevés Omega születik ott. Szerettem volna, ha szép gyerekkorod van. – gondterhelt sóhaja és szomorú szavai mozgásra bírják bénult testem.

-Édesanyám – ölelem meg. – Annyi mindent adtál nekem, az életen kívül – csókot lehelek orcájára – Ne aggódj miattam. Igyekszem jó gyermek lenni.

-Az vagy – borzol a hajamba és elenged – Kipakolom az ágyneműket és a ruhákat – azzal otthagy a konyhában.

Olyan furcsa most, hogy igazán láttam mire képes mintha egy gát szakadt volna át benne, már nem rejteget előlem semmit. Minden kérdésemre egyenesen válaszol. Viszont vannak kérdések, amiket én nem merek feltenni. Hogy apa vajon hol van és ki is ő valójában. No és miért is kellett eljönni a sárkány klántól? Egyáltalán anya, hogy került oda?

Ezek a kérdések még várnak rám. Tudom meg fogom kapni a választ, de félek. Rettentően félek tőlük.

 

A napok telnek és édesanyám, tényleg nem szeretne tovább menni. A falubeliek lassan megszoknak minket. Egy idő után megjelennek az első vásárlók is akik terményt hoznak a gyógykenőcsökért, főzetekért cserébe. Tyúkot próbálok nevelni, a ház körüli teendőket végzem. Szerencsére az erdő közelében lakunk így nincs probléma, ha magányra vágyom csak pár méterrel beljebb megyek az erdőbe, máris sokkal jobban érzem magam.

-Izuku! – kiáltja el magát édesanyám és vár a hátsó ajtónál.

-Itt vagyok – rohanok oda hozzá pár szál szép virággal.

-Hoztam neked valamit – azzal betessékel a konyhába.

Leültet az asztalhoz kézmosás után.

-Igen?

-Tessék – elém rak egy barna papírba csomagolt nagy valamit. Óvatosan kopogtatom meg és nézem, hogy mi lehet az.

-Egy könyv – csodálkozom el, ahogy lehull a lepel.

-Igen! – nevet fel. – a saját patikus könyved – vállon vereget – ebbe írhatod receptjeidet és hogy miket fedeztél fel. Jó munkát hozzá.

-Várj! – elcsodálkozom – Kitanítasz? – alig merek hinni neki. Tényleg megtanít a mesterségre? Gyógyíthatok?

-Igen – bólint komolyan – de szörnyen szigorú tanár vagyok!

Jóízűen nevetünk.

Megkezdődik hát a tanulás.

 

Kirishima Eijiro:

 

Ezt a balhét most nem ússzuk meg egyszerűen. Néha nem értem Aizawa mestert. Miért küld minket ilyen helyzetbe? Pontosan tudja, hogy Katsuki még nem készült fel arra, hogy rendesen vezessen minket. Az apja is pontosan tudja ezt. Évek teltek el a balul elsült menyasszonyválasztás óta. Mégis ez a küldetés. A minotauruszok földjén áthaladni nem nehéz, csak ne álljunk meg, de nekünk egy a területen lévő barlangból kell megszereznünk valami kristályt. Ezzel egészen addig nem lett volna probléma, amíg nem futunk össze pár nehézfiúval. Az összecsapás elkerülhetetlen volt.

Ellenfelem egy igen ronda bikafejű krapek, fülében orrában nehéz fém karika valószínűleg réz, mégis úgy mozog mintha nem is húzná. Egyik pillanatban még büszke orrkarikájába másikban annál fogva rántom hátra a fejét. Fröccsen a vér, tudom ez nem volt még elég. Már villan a kés is és végre elvágom a torkát.

Ember alakban kisebbek vagyunk, mint ezek a behemót félállat fajankók, viszont erősebbek is. A látóhatáromban megcsillan egy idegenül zöld fény. Katsukit eltalálja a zöld derengéses tőrrel az ellenfele. Látom, ahogy a húsba belemélyed a penge.

-Denki! – üvöltöm. – Kapd el! – intek Katsuki felé, érti és már rohan is. Hantával ketten rontunk rá ellenfelére. Puszta kézzel töröm el a nyakát a taurusznak.

-A francba – kiált fel Denki, mikor a test puffan mellette – Nem tudom elállítani a vérzést – tapicskol Katsuki vérében, miközben próbál egy rongyot szorítani a sebre. – Ehhez egy normális orvos kell!

Körbe nézek a földön és megtalálom a még mindig zölden derengő fegyvert. Vissza csúsztatom hüvelyébe és derekamra szíjazom.

-Hazarepülünk – rázom meg magam.

-De Aizawa mester azt mondta most…

-Igen tudom gyalog kéne, de néz már rá, nem bírná ki a három hetes utat gyalog. Csoda ha három óráig bírni fogja – kétségbe esésem hat. Hanta köpeny maradékból rögtönzött szorítókötést készít.

-Induljunk – biccentenek társaim, felkapom Katsukit. Szárnyat bontunk és irdatlan tempót diktálva, haza repülünk.

Mikor megérkezünk, nem bíbelődök azzal, hogy bejelentkezzek, rögtön Bakugo fészekhez repülök.

-Főnök! – kiáltok.

-Mi történt? – bújuk ki a fa indái közül Masaru – Te jó ég! Azonnal gyertek be – oldalra fogja az indákat és betessékel – Kaminari, Sero menjetek, fürödjetek meg, aztán Aizawa mesternél várjatok meg – rendelkezik, miközben nekem mutatja, hogy hol fektessem le fiát.

-Gyógyító kell – suttogom. Felnézek rá és tudom, hogy pontosan tudja, mire gondolok.

-Fürödj meg te is – küld szelíden – Nemsokára megyek én is. Megoldunk mindent. – bíztat. Mielőtt bármit tehetnék, kilökdös a fészkéből.

-Sajnálom – nyögöm még ki mikor meglátom Mistukit.

Még a melegvizű forrásnál összefutok társaimmal.

-Hogy van? – esik nekem Hanta.

-Fogalmam sincs – vonok vállat, és törülközővel dörgölöm le magamról a vért – Ki lettem tessékelve körülbelül azonnal.

-Most mi lesz? – kérdi Denki összekuporodva a vízben.

-Semmi – sóhajt Hanta – egyszerűen megfürdünk és megyünk meghallgatni Aizawa mester mérgelődéseit. Hogy mennyire egy tesze-tosza mihaszna banda vagyunk, akik egy egyszerű feladatot se képesek véghez vinni. – tárja szét a karját. Halvány mosoly fut végig az arcomon.

Szívem nehéz marad, de ez a kis megkönnyebbülés jólesett.

Lehajtott fejel sorjázunk be a mester oktató helyére. Leülünk a tűzhely körül lévő farönkökre, várunk. Nem sokáig kell.

Meglepő módon a mester nem egyedül érkezik. Az egész tanács jön. Felpattanunk. Várjuk a reakciókat, de a felnőttek csak megállnak és nem szólnak, néznek. Mitsuki is befut és még súg valamit Masaru fülébe.

-Rendben – bólint a főnök. Elénk áll. – Eljött a pillanat. Vissza kell hoznotok Midorya Inkot – elakad a lélegzetem. Hisz…

-Nem érdekel miért ment el. Kerítsétek elő akár a föld alól is! – végig néz rajtunk – Kirishima – jelentőségteljes pillantásának súlya összenyom – Te találkoztál vele?

-Igen – nyögöm ki – de az már évekkel ezelőtt volt – felemelt keze belém folytja a szót.

-Emlékszel rá, hogy hol volt?

-Igen – bólintok.

-Akkor menjetek és hozzátok haza, ha kell ezzel – azzal a kezembe nyom egy tekercset.

-Értettem – kántáljuk hárman egyszerre.

-Haladéktalanul induljatok – szólal meg Aizawa mester. Ekkor meg kordul Denki haza. – Rendben előtte egyetek, vegyetek magatokhoz készletet, és utána siessetek. – enyhül meg.

Tesszük, amit mond.

Evésnél látom Hanta szemén, hogy mondana valamit, de vissza fogja magát. Felvont szemöldökömre csak fejrázással válaszol, és Denki felé biccenti fejét. Megértem.

A szőke srác még fiatal nem tudja ki Inko, és mi mindet tett már értünk az a nő. Végül neki durálom magam.

-Figyelj Denki – szólalok meg – Ezt a balhét most kihagyhatod – rávigyorgok – Maradj itthon és figyelj Katsukira, ha felébred, hátha megtudsz tőle valamit – vetem fel. Látom kék szemén, hogy erősen vívódik, végül bólint.

-Rendben – vigyorodik el.

Hanta alig észrevehetően megnyugszik. Evés végeztével összeszedjük magunkat. A ciklon fel is szívódik.

-Mi a gond? – kérdem Hantát.

-Te voltál a felelőse annak, hogy ide hozd Midoryát? – szegezi nekem azonnal.

-Inko nénire gondolsz? – játszom az értetlent.

-Nem – csap a homlokára – Amikor Katsukinak akartak menyasszonyt. Elvileg hoztál egy Omegát, de nem ért ide.

-Így igaz. – elsötétülő arccal nézek rá. Nem akarok most visszaemlékezni.

-Az Inko néni fia volt igaz? Találkoztál vele akkor? Mármint Inko nénivel?

-Igen, igen és igen – sóhajtok.

Hanta arca felragyog. Mindketten nagyon szeretjük Inko nénit, a süteményei mindig gyógyír volt léleknek és testnek.

Részletes kifaggatás következik, hogy mikor hol és hogyan történt.

Végig vezetem azokon a helyeken, ahol megálltunk. A barlang azóta is elhagyatott, a vadállatok széthordták már a fészkem. A falut messze elkerüljük. Viszont első ledöbbenés akkor érkezik, mikor keresem a másik faluban Inko néni házát. Amit olyan könnyű szerrel szerzett meg. Most még is más lakik ott.

-Elnézést – kopogtatok be.

-Igen? – nyit ajtót egy öregember?

-Mi történt a ház előző tulajdonosával?

-Az öreg Hörmut meg hallt, rám hagyta a házat – morran az öreg és csapja is be az ajtót.

Fagyottan állunk az ajtóban.

Egy néni áll meg mellettünk – a csinos asszonyt keresitek a fiával? – firtatja, bólintásomat látva szélesen elvigyorodik – tovább állt – félre érthetetlen mozdulatot tesz a kezével, hogy ha további információt szeretnék, fizessek. Pár másodperc után benyúlok a zsebembe és kimarkolok onnan három garast, csak egyet adok oda – Gyorsan és hirtelen távoztak. Mint akik nem is voltak itt – kap még egy garast – nyugat felé indultak, minél messzebb a fővárostól – oda adom az utolsó garast is a kezemből.

Hanta felvont szemöldökkel néz rám. Intek, hogy kövessen. Nem szólok, gondolataimba mélyedek. A nő többet elárult, mint akart.

-Mi az? – firtatja, amint kiérünk a lakó övezetből.

-Inko néni körülbelül egy héten belül tovább költözött. Ami azt jelenti tudja ki volt az, aki megbecstelenítette a fiát, tekintve az irányt – nyugat felé nézek – Akkor elindulunk arra. Minél messzebb a fővárostól. A peremvidékre költöztek. Felesleges faluról falura próbálkozni. Ha jól emlékszem a mester térképére – itt Hanta matatni kezd a táskájában.

-Tessék – hajtogatja ki a pergamentekercset – Erre gondoltam szükség lesz.

A térkép egy gyors másolata a mester példányának. Rajta van a szigetországunk, különböző terület határok jelölésével. Meg pár fontosabb város és kikötő.

-Akkor errefelé kell repülnünk, hogy megtaláljuk Inko nénit.

Gyalogunk, míg nem érünk erdő területére ott szárnyat bontunk és felszállunk a magasba.

A peremvidék hegyek tövében elterülő csodálatos rész. A táj sokkal változatosabb dimbes-dombos, kellően hangulatos, fákban bővelkedő. Vizei tiszta hegyi patakok. Rengeteg gyógynövény él itt meg. Inko néni számára tökéletes. Fent magason kerengünk a hegyek csúcsainak magasságában, mikor megérzem a varázslatot, végig bizsergeti bőröm. Hantára nézek, ijedt képtét elnézve ő is érzi. Lejjebb ereszkedünk. Csak egy falu van egészen az erdő közelében. Mélyen az erdőben ereszkedünk le. Igyekszem kerülni a feltűnést, az itteni népek nincsenek ki békülve a sárkányokkal.

A házhoz közelítve furán ismerős illatot érzek. Tenyerem bizsereg a bőrének tapintásának emlékétől. Hantát csendre intem, lassítunk, mint az árnyék úgy közelítjük meg a ház mögött fát vágó embernek kinéző egyént. Háttal áll nekünk figyelme a fejszére fókuszál és hogy találata biztos legyen. Nézem fehér bőrét, alatta az izmok játékát. Felemeli a fejszét. Lecsap. Tökéletes mozdulat sor, ahogy izmai dolgoznak úgy kap el a hév, hogy máshol is dolgozzanak azok az izmok. Ökölbe szorítom a kezem.

-Francba – szűröm a fogaim között. Meghátrálok. Sarkon fordulok és addig nem állok meg míg egy kisebb tisztásra nem érek.

-Mi baj? – lohol mögöttem Hanta. Vállamra teszi a kezét, rá nézek és elborzad.

-Nem tudok oda menni – lihegem.

-Rendben – verteget vállon – Valamit nem vallottál be – itt rám kacsint – az Omega szaga megcsapott rendesen, igaz?

-Frászt – nyögöm, leguggolok. Átölelem a térdeimet.

-Oké, oké – hangja bocsánatkérő mégis hallom benne bujkáló nevetést. – Megyek, megpróbálok hatni Inko nénire. Ha nem megy, te jössz a tekercsel.

-Rendben – bújok még mélyebbre a karjaim között.

Elhagyja a tisztást. Szétterülök. Erekciómat nyomja a nadrágom. Jó lenne kézbe venni az ügyet. Viszont nem vagyok állat, hogy csak úgy hagyjam az ösztöneimet győzni. Mélyeket lélegzem. Felrémlik zöld reménykedő szeme. Ez hat. Ő csak egy ember kölyök. Nem is bírná ki a rituálét.

Légzésem megnyugszik. A nadrágom is újra kényelmessé válik. Nézem, ahogy a nap tovább vándorol a tisztás felett. Közelít az alkony, mikor feltápászkodom. Hol a csudába jár Hanta?

Felállok és nekidurálom magam.

Újra megközelítem a házat. A szag most elkerül. Így nyugodtabban téblábolok közelebb. Az egyik ablakból fény szűrődik ki, belesek. Hanta ül az asztalnál és Izukuval beszélget. A fellángoló haraggal hirtelen nem is tudok mit kezdeni. Mi ez az érzés? Miért kapott el? Hisz nem is csinált semmit. Hanta vigyora még jobban felbosszant. Vívódásomból az ráz fel, hogy kinyílik az ajtó. Kilép Inko néni.

-Kirishima-kun – pillant rám. A gépezet beindul, féltérdre ereszkedem és szertartásosan öklömmel érintem a földet.

-Jaj, ne butáskodj már – ragadja meg a vállam – Gyere befele, mielőtt meglát valaki – azzal szinte betuszkol a házba. A következő pillanatban már az asztalnál találom magam egy tál kásával a kezemben. Hantára pillantok és látom, hogy nem bírt a varázslónővel, nem tudta meggyőzni. Akkor most jön az adu ász.

-Sajnálom jelenleg csak ennyit tudok adni, Izuku holnap fog vadászni menni így már csak kása van, nem számítottunk vendégekre.

-Inko néni! – szólalok meg végre – Azt hiszem Izuku holnap nem megy vadászni – azzal át adom a tekercset.

Döbbenten veszi át, remegő kézzel töri fel a törzsi pecsétet. Sebesen jár a szeme, mire a pergamen aljára ér már potyognak a könnyei.

-Anya – áll fel mellé fia és átöleli.

-Haza megyünk. – suttogja – Végre meg láthatod az igazi otthonom – átöleli fiát.

1. fejezet

Kirishima Eijiro:

 

Rossz érzés fog el, amikor elindulunk vissza Katsukival. A barlang körül terjengő szagok nem épp bizalomgerjesztők, vér és izzadság, idegen alfa és keserű könnyek.

-Mi a szar? – hördül fel társam.

-Ez valami vicc? – csörtetek közelebb. Az erdő szokásos zörejeibe egy nagyon halk szipogás és visszafojtott sírás hangja vegyül.

-Francba – rohanvást érkezem a barlang belsejébe.

Megrázó látvány fogad. A kis törékeny Omega ott kuporog véres ruhájának maradványait szorongatva a földön némán sír. Oldalán fekszik és pontosan látom, hogy erőszak volt.

-Francba – suttogom. Letérdelek mellé – Ne haragudj – suttogom. Még erre a halk hangra is összerezzen. Rám emeli zöld tekintetét, elkínzottan felsóhajt.

-Ki merte ezt tenni veled? – felnyalábolom. Ahogy hozzáérek, teste görcsbe rándul. Nem felel. Fél kézzel még magamhoz veszek egy takarót a fészekből, amit neki készítetem és kiviszem a fényre. Sajnos, ahogy tisztán látom összetört testét, tudom itt már semmi jó nem lesz.

-Ez meg mi? – hördül Katsuki. Fintora sok mindent elárul, mégis tudom, hogy leginkább az elborzadás, amit érez.

-A számodra felajánlott Omega meggyalázását láthatod – mordulok, és a közeli patakhoz megyek. A parton megszabadítom maradék ruhájától és hideg vizet locsolgatva megkínzott testére. Próbálom leszedni róla az egyik ronggyal róla a vért és koszt. Néha felnyög, moccanni mégse mer. Finoman próbálom takarítani, mégis mikor érzékeny területek jönnek, arcát takarja, érzem szégyen érzetét. Torkomból mély morgás tör fel, szemem enyhén elhomályosul, türelmetlenül dörgölöm meg. Még finomabban próbálom bőréről leszedni a vért, mocskot és gyalázat jeleit.

-Találtam egy levelet, amit a vén banyának címeztek. Ezt azért elviszem. A többit rád bízom Kirishima – jelenik meg mellettem Katsuki.

-Mi legyen a szerződéssel? – pillantok rá.

-Semmis – vállat von – Egészben és érintetlenül kellett volna ide kerülnie, nem érdekelnek a körülmények, és hogy ki tette. Neki meg az anyjának egérút jár, nem tehet róla, de a többi pusztuljon. Egy tiszta érintetlen Omega volt az alku ára. Azt nem kaptam meg.

-Értettem.

Megvárom, míg a szárnyai által keltett légáramlat elcsitul körülöttem, meg még pár pillanatot. Mélyről feltör belőlem egy borzalmas üvöltés. Keserűség, tehetetlen düh, és kétségbeesés.

Izukut magamhoz szorítva besétálok a patak vizébe. Tudom, hogy borzalmasan hideg a víz, de megmosdatom. Szörnyetegnek érzem magam mikor a nem rég bántott részénél is benyúlok és ott is kimosom.

-Sajnálom – suttogom zöld bozontos hajába, mely izzadtan tapad a fejéhez. Kétségbe esetten feszül ívbe teste és kapaszkodik mellényem szegélyébe.

Visszatérek a barlangba, a csomagja szerencsére érintetlen, átkutatom és keresek benne valami felvehető ruhát. Találok egy komplett váltás ruhát. Felöltöztetem, hang nélkül tűr mindent. Fejét lehajtja és várja a következő mozdulatom.

-Haza viszlek – vezetem ki a barlangból. – Otthon sietnetek kell. Katsuki nem mondta mennyi előnyt ad. Szóval lehet csak annyi idő, míg összeszedi a csapatot, de lehet pár nap is. Csendben kell távoznotok, feltűnés nélkül. Ebben még tudok segíteni. – felnézek az égre, teleszívom tüdőm levegővel, miközben kifújom, koncentrálok, szárnyaim előbukkannak lapockacsontom formálódásával. Izuku most először néz rám ámulattal a szemében. Büszkeség önt el. Rég csodáltak már meg így. Egy pillanatot hagyok magamnak, hogy kiélvezzem. Aztán kezébe adom a takarót és táskáját. – Repülni fogunk – közlöm vele, nincs sok ideje felfogni, már fel is kapom és szárnyalunk az ég felé.

Ami neki három napba telt, hogy ide érjen nekem elég pár óra hozzá. A légáramlatok is segítenek ebben. Fél szemmel figyelem, ahogy csodálja a tájat. Az a tiszta öröm, ami kiül az arcára megérte ezt a kockázatot, hogy ilyen közel repülök a földfelszínhez. Hamar megérkezünk, még legalább fél óra van napnyugtáig. Kicsit sajnálom, hogy ilyen gyorsan vége lett. Leszállok a lombok között. Lábra állítom utasom és kicsit megtornáztatom elgémberedett karjaimat. Megrázom magam és eltüntetem szárnyaim.

-Még jó, hogy az erdő szélén laktok – somolygok. – Így feltűnés nélkül haza tudlak vinni.

A ház szerencsére hátul nyitva van. Izuku megy előre, némán követem.

-Anya – reszketeg hangjára egy zokogó hang válaszol.

-Kincsem! – lép elő a konyhából egy apró termetű vékony nő. Hosszú zöld haját kontyba viseli melyből jó pár hajszál megszökött, arca mely mindig szertetettől sugárzott most megviselten keretezi karikás szemeit.

-Asszonyom – suttogom meglepetten, és fél térdre ereszkedem, lehajtom a fejem, jobb öklömmel padlót érintem.

-Kirishima-kun? – csodálkozik rám. – Kelj fel, kérlek – pihekönnyű érintés a vállamon, puha kedves kezétől. – Hogy-hogy itt vagytok? – zavarodott tekintete elárulja, hogy fél perce még fiát siratta. Most mégis kihúzza magát és tartásából árad az erő – Csak semmi formaság – kéri még rám villantva zöld szemeit.

-Hát… - most, hogy valljam be, hogy megerőszakolták a fiát, azok után, hogy rám lett bízva?

-Anya – suttog a fiú – Jött egy ismeretlen férfi. Először kedves volt, de utána, ahogy nem engedtem, hogy megérintsen – nyel egy nagyot – mérges lett – átöleli magát – letépte a ruhám. Annyira sajnálom, elszaggatott mindent. – szaggatottan veszi a levegőt – Nem tudtam ellenállni.

-Hogy nézet ki mikor még kedves volt? – kérdezek közbe felemelve a fejem, de még mindig térdelve.

-Gyertek beljebb – int az anya. – Itt hívj nyugodtan Inkonak – súgja még oda.

-De… - hebegem. Mielőtt válaszolna, belökdösi fiát a konyhába.

-Izuku nem tud semmit és nem ért semmit – fedd meg – Borzalmakat élt túl. Most gyógyítani kell a testét és a lelkét.

Bólintok. Követem a konyhába, némaságba burkolózom. Csendes kedves anyai szavak hangzanak el. Mindig is ilyen volt Inko. Kedves és szeretetre méltó. Nem is értettem miért hagyta el a klánt évekkel ezelőtt. Olyan jó varázsló volt, értet a gyógynövényekhez és mérgekhez. Mégis miért ment el akkor?

-Az egyik oldalt vörös a másik oldalt fehér volt a haja, de többet nem láttam – ébreszt fel a gondolataim közül egy ismerős leírás.

-A francba – suttogom az orrom alá.

-Mi baj Kirishima-kun? – fordul felém a zöld aggódó anyai tekintet.

-Ismerem azt, aki ezt tette. Nem fog sokáig élni, ha rajtam múlik – fogadkozom.

-Nem neked kell elégtételt venned – torkol le azonnal Inko. – Kincsem – fordul a fiához – Most pakolj össze gyorsan. Ez már nem a mi falunk többé. Mennünk kell. Mindent pakolj össze, a többit megoldom én.

-Értem – suttogja a fiú és elmegy a ház belsejébe.

-Kirishima-kun – fordul felém, nagy levegőt vesz – Izuku nem tudja ki ő és azt se, hogy én ki vagyok. Neki csak egy szerető anya vagyok, aki mindent megpróbál megtenni, hogy ne legyen baja. Szeretném, ha ez így is maradna. Elmegyünk innen. A ház üres lesz, felgyújthatjátok, jobb szeretném, ha te csinálnád. Katsuki túlzásokba tud esni, ha valami nem úgy van, ahogy azt ő eltervezi. – hangja csendes és határozott.

-Értettem va…

-Inko, ha kérhetem – hajába túr és két mozdulattal megigazítja. Csettint az ujjával a konyha életre kel. Katonás sorrendben vándorolnak az üvegek és cserépedények minden különböző dobozba, a növények lebegve foglalnak helyen kosarakban, zsákokban és ládákban. A fiókok maguktól nyitódnak ki, tartalmuk szintén egy megadott pont felé igyekszik a levegőben.

Ebbe a sürgés-forgásba érkezik meg Izuku.

-Anya – hebegi – de azt mondtad nem szabad! – kéri ki magának.

-Ma elmegyünk innen, és senki nem lát többet minket. Így most az egyszer megengedtem magamnak – mosolyog már szinte nevet.

-És én még két kézzel pakoltam össze – duzzog a fiú. Szívesen megborzolnám haját, de türtőztetem magam, emlékeztetem magam, hogy párzási időszakban van, bármilyen testi kontaktus elindíthatja a feromon termelését.

Ahogy az utolsó edény is a helyére került a konyhában lévő ládák zsugorodni kezdtek. Inko egyetlen intésére tornádó támadt a konyhában és minden egyetlen kisebb ládába került. Ugyan ezt elvégezte a szobákban is és már készen is álltak az indulásra.

-Kirishima-kun, kérlek hozz egy ládát. – intet a legnagyobb felé. Izuku hátán egy nagyobb kosár foglalt helyet tele mindenféle kisebb csomagocskákkal, valószínűleg ruhák és ágyneműk. Inko a konyhai felszerelést hozza.

-Ebbe mi van? – nyögve veszem hátamra a nagyobb ládát.

-Anya könyvtára – súgja Izuku.

-Aha – hát ez az információ nem vigasztalt meg.

Utunk lassú és unalmas. Inko minden előzetes nélkül az erdőn keresztül vezet át minket. A nap lebukik a látóhatáron. A vaksötétet egy apró fénygömb fénye oszlatja szét.

-Honnan ismered anyát? – kérdi csendesen egyszer csak mellettem lépkedő Izuku.

-Régen vigyázott rám többször is, míg kis srác voltam és a szüleim elmentek otthonról.

-Hmm – gondolataiba mélyed.

Hosszú órák után megállunk, de csak azért, hogy Inko a fényforrást lámpába helyezze. Elértük a hosszú főutat, ami a fővárosba vezet.

-Köszönöm Kirishima-kun – levenné a hátamról a ládát. – Innentől már nélküled megyünk tovább. Nem való ez egy sárkányifjoncnak. Nem tudom, mennyire tudod kontrolálni magad. De az emberek világa nagyon veszélyes.

-Nem kell értem aggódni Inko néni – vigyorogva tarkómra rakom kezem – Már tapasztaltunk ezt azt Katsukival. Igyekszem vissza fogni a hülyéjét. Meg szeretném, ha biztonságos helyre kerülnétek. Masaru nem biztos, hogy jó néven venné, ha csak úgy itt hagynálak titeket.

-Rendben – kicsit megereszkedik a válla. – Akkor gyorsítsunk a tempón. Izuku csukd be a szemed, koncentrálj a lélegzetvételeidre. Addig maradjon csukva a szemed, amíg nem szólok. Kuporodj le, öleld át a térded.

A fiú bólint és teszi, amit anyja mond. Inko buborékot fúj a szájából akkorát, hogy beleférjen.

-Hogy akarsz gyorsítani? – firtatom, miután lebegtetni kezdi a buborékot.

-Miért te, hogy közlekedsz? – csillan meg huncutul a szeme.

Felnevetek és megrázom magam. Szárnyra kapunk.

Csodálatos érzés a repülés. Éjszaka még jobb, mert nem kell félnünk az emberek vasvilláitól, amiket ijedtükben utánunk hajigálnak.

Fogalmam sincs milyen messzire megyünk, de már közeledik a hajnal mikor leszállunk megint az erdő fái között találjuk magunkat.

-Izuku – szolt Inko és kipukkantja a buborékot – Kelj fel kincsem – simogatta meg fia arcát.

-Mi történt? – álmos arca annyira aranyos.

-Gyere kincsem, megérkeztünk. Itt keresünk egy kiadó, vagy eladó házat. Nagyobb mint a régi falú több emberrel, de tán más szerzetek is vannak itt, viszont még messzebb a fővárostól ami nekünk csak jó.

A házkeresés gyorsan megy, túl egyszerűen. Rosszat sejtve nézek Inko nénire. És igen a szeme csak úgy csillog, és világít. Tehát varázslatot használ, nem is keveset, ahogy elnézem, egyre jobban fárad.

-Végre – sóhajt, amikor már csak hárman vagyunk a kis falú széli házikóban. Nagyot szusszan és lerogy a konyha asztalhoz. Izuku kérés nélkül mozdul, vizet hoz a kútról, fát készít be és miután talál egy poharat elmossa és oda adja anyjának, friss vízzel megtöltve. Neki áll a takarításnak egy zokszó nélkül. Fura egy kis srác.

-Gyógyítottad ide úton? – kérdem Inko nénit, amikor fia átmegy egy másik helységbe.

-Természetesen. Legjobb lenne a felejtést rá hozni, viszont az veszélyes is lehet, inkább meghagytam az emlékeit. Féljen csak az idegenektől, legalább meg marad az egészséges távolságtartása.

-Még mindig meglep, milyen erőknek parancsolsz – hajtok fejet.

-Nem véletlenül voltam Mitsuki jobb keze. – kacsint. Mégis látom rajta a fáradságot.

-Gondolom, lassan menjek.

-Igen. – gondterhelten körbe pillant – jobb lett volna messzebb az emberektől, közelebb a természethez, de ez is jó lesz. Nagyobb falu könnyebb elrejtőzni, messzebb a fővárostól még jobb.

-Egyszer majd elmeséled miért is mentél el? – ásítok egy hatalmasat.

-Elfogom, de most azt hiszem ideje nyugovóra térned. Izuku kitakarította a padlást ott van elég hely neked is.

-Köszönöm – bólintok, szertartásosan összeütöm két öklöm és meghajtom magam – Varázslónő – kérem az elbocsátását.

-Botor fiú – legyint és elhesseget. Mosolyáért megérte előhozakodni ezzel.

A padlás tényleg tiszta és tágas. Nagyot nyújtózkodom, biztonságérzést ad, hogy Inko vigyázza álmom. Leveszem fegyvereim. Már a mellényem veszem le mikor meglátom Izukut a feljáróban. Kezében tálca rajta gőzölgő finom illatú vacsorám.

-Köszönöm! – ragyog fel arcom, fel se tűnt eddig, hogy milyen éhes is vagyok.

-Anya küldött és hoztam törülközőt is. Befűtöttem a fürdőben. – lepakol. Kicsit toporog, mintha mondana még valamit. Várok. Még motoz az asztalnál, végül csak kiböki.

-Köszönöm, hogy haza hoztál anyához, és hogy vigyáztál rám. – hajol meg.

-Sajnálom, hogy nem voltam elég gyors, és így végződött. – viszonzom gesztusát.

-Én nem bánom annyira, így találkozhattam veled, és anyához is visszajöhettem – halványan elmosolyodik. – Holnapra, ha nem találkoznánk, jó utat. Remélem, látjuk még egymást. – int búcsút és eltűnik.

Furcsa érzést hagy maga után. Reménykedő zöld szemei és vékony teste. Ahogy a kezembe remegett, amikor megmosdattam. Megrázom a fejem. El kell felejtenem. Komótosan eszem a vacsorámat közben hallgatom a többiek neszeit. Izuku elfoglalja az egyik szobát és olvas, miután megágyaz magának. Inko még pakolászik, de ő is készül lefekvéshez. Elfogy a szerényes, de finom vacsorám. A fürdő kellemesen meleg ellazulok. Mire visszaérek a padlásra, már félig alszom. Pihe-puha párnát ér a fejem és már nem is érdekel ki ágyazott meg addig, míg a fürdőben voltam.

Reggel a madarak csicsergésére ébredek. Jól elalhattam, a nap már messze fent jár.

Nagyot nyújtózva lépkedek lefelé.

-Inko néni – kémlelek körbe.

-Itt vagyok – mosolyog a konyhából ki.

-Azt hiszem ideje haza mennem. – megvakarom a tarkóm, esetlenül körbe nézek.

-Izuku kint van épp fát vág, hogy este legyen mivel főzni. – feleli meg a ki nem mondott kérdést. – Akkor elválnak útjaink – mosolya kicsit szomorkássá válik.

-Igen – felveszem az oldal erszényem.

-Szeretném, ha átadnál egy üzenetet.

-Kinek és mit?

-Mitsukinak mond meg, hogy sajnálom – sóhajt egyet – azt hiszem, többet nem mehetek haza hozzá – keserűség csöpög a hangjából – pedig milyen jó lett volna, ha ti együtt nöttök fel, annyira élveztétek volna. Szerettem volna, ha barátok lettetek volna a fiammal, az egész csapat. Még talán bírtátok is volna – felkacag, bántja a fülem – Annak ellenére, hogy megszállottan tud kutatni, igazán okos és értelmes gyerek. Néha elfelejt a jelenben lenni, mert arra koncentrál, amit csinál, de pont ezért szerethető. Ha otthon nevelkedik kitűnő stratéga lett volna. Így viszont csak az én tudásomat tudom átadni neki. Nem hiszem, hogy találkozunk még Kirishima-kun – megérinti arcom, valami nedveset ken el rajta – Vigyázz magadra.

Kedves mosolya elkísér, míg repülök hazafelé.

Bevezetés

Midorya Izuku egy egyszerű gyerek volt egészen a tizennegyedik születésnapjáig. Amikor is kiderült róla, hogy Omega. Ágynak esett hatalmas lázzal és két hétig mozdulni se tudott, legalábbis ennyire emlékezett. Édesanyja, aki egyedül nevelte őt, mindent megtett, hogy megkönnyítse ezt a borzalmas két hetet fia számára. Itatgatta az izzadságot sötétzöld hajáról mely okos és szeplős arcába hullott. Véget ért a két hét és mintha álomból ébredt volna fel, újra jól érezte magát. Anyja aggodalma viszont nem múlt el. Napi rutinná vált egy gyógynövényes főzet elfogyasztása, illetve a napi edzések is, hogy ne legyen egy kis nyeszlett naplopó. Ezzel önmagába nem lett volna probléma. Egészen két téllel későbbig.

Hírvivő érkezett a faluba, ahol édesanyjával élt kettecskén egy kis házikóban az erdőhöz legközelebb. Az elöljárók több órára beárkoztak a központi épületbe. A falusiak kíváncsian tolongtak, hátha elcsípnek egy-két szót. Izuku is oda somfordált hátha meglátja a rejtélyes idegent. Nem szeretett a falusiak közelébe lenni. Mindig ferde szemmel néztek rá az öregek, míg a fiatalabbak és a korabeliek kicsúfolták, vagy megdobálták. Most mégis erőt vett magán és kíváncsisága győzött.

Hogy elkerülje a tömeget pár hordó mögül leselkedett, így viszont csak hátulról tudta szemügyre venni. Hihetetlenül magas volt majdnem két fejjel magasabb, mint Izuku. A haja vörös és az ég felé meredezett, a hosszabb tincsei hátul össze fogva egy bőr fonott pánttal. Széles hátán dagadtak az izmok, minden mozdulatánál. Ruhája díszes volt, mint a többi sárkány klán tagnak. Izukut a felismerés megrázta, ez az idegen az egyik sárkány klántól érkezett. Ráadásul az egyik legvadabbtól. Felismerte a jelet is, ami a kis szütyőn volt látható mely a derékszíjáról csüngött le egy csöppet hátra tolva, hogy ne zavarja a mozgásban. Innen kapott édesanyja is leveleket. Az egyetlen, aki tartotta Inkoban a lelket, egy Izuku által ismeretlen nő, ráadásul ilyen pecséttel ellátott levéllel, mint amilyen ezt a táskát is díszíti.

Mielőtt a hírhozó megfordult volna Izuku döntött és haza szaladt. Sok dolog volt az életben, amit már megtanult az Omegaságával kapcsolatban, például ha idegen jön, jó ha el bújik, mert a vének tán még meg is verik, hogy rossz helyre mert menni.

 

-Mi történt kincsem? – kérdezte kedvesen Inko amikor belépett a kis házikóba.

-Semmi – vont vállat – Megérkezett a hírvivő, vörös haja van, mint a szeles napokat ígérő hajnal, és olyan minta van az egyik táskáján, mint a leveleiden – motyogta mellékesen Izuku.

-Vajon mi lehet Mitsukival? – merengett hirtelen Inko és kibámult az ablakon – Gyere, kész az ebéd – azzal asztalhoz hessegette fiát.

A konyhát elárasztották a különböző gyógynövények és a belőlük készült kencék tároló edényei. Inko volt a faluban élő egyetlen gyógynövényes. Kencéinek köszönhetően a vének elnézték, hogy fia kicsit fura és mivel az asszony megszüntette a hátfájdalmaikat így elviselték, hogy kicsit különcök.

Alig fogyott el a szerény ebéd és mosogatott el Izuku míg édesanyja visszatért a növények előkészítéséhez, kopogtattak. Inko szemöldök ráncolva ment ajtót nyitni. Izuku a vízzel és edényekkel való csörömpölés miatt nem hallotta, mit beszélgetet édesanyja és a jövevény.

Mire az utolsó tiszta kiskanalat is visszarakta a helyére belépett édesanyja a konyhába.

-Anya? – fordult felé, Izuku érezte, hogy valami nincs rendben.

-Oh kisfiam! – borult a nyakába azonnal édesanyja és zokogásban tört ki.

-Mi történt? – faggatózott értetlenül a fiú.

-El kell menned – zihálta és kétségbe esetten ölelte még szorosabban – A tanács úgy döntött, hogy Téged ajánlanak fel. A hírvivő azért jött, hogy menyasszonyt kérjen a klán vezérének fiának, és Téged akarnak elküldeni feleség jelöltnek.

Izuku fejében gondolatok ezrei száguldottak végig. A vágy, hogy elmehetne innen és a bűntudat, hogy egyedül hagyja édesanyját.

-Feleség jelöltnek? – kuncogott fel Izuku – Anya, hisz fiú vagyok – tárta szét a karját és ezzel kibontakozott az anyai ölelésből – Hogy lehetnék én feleség – kérdezte.

-Jaj, édes kisfiam – sóhajtott reszketegen Inko. – Nagyon sokáig halogattam, mert abban bíztam, megtalálod a párod, vagy sikerül kifejlesztenem a szert, ami elfedi kiléted, esetleg egy orvosságot ellene. De mint Omega, ha egy Alfa az uralma alá hajt, neked meg kell hajtanod a fejed, és azt tenni, amit mond.

-De hát a faluban nincs senki ilyen – hebegte a fiú.

-A faluba nincs, de a vörös sárkány klánban, ahonnan a küldött jött, sok van. Ráadásul a klán vezér maga Bakugo Masaru küldte a hírhozót. A klán szabályok szerint pedig, ha egy Alfa igényt tat egy Omegára akkor bizony az Omegának nincs választása.

-Nem vagyok klán tag – suttogta a fiú, egyre növekvő félelemmel.

-Sajnálom kincsem – ölelte megint magához egy szem gyermekét Inko és megint zokogásban tört ki.

Izukuban szörnyű balsejtelem ütötte fel a fejét.

Éveken át nem kérdezte meg hogy ki is az apja, miért nincs velük és egyáltalán miért is csak ketten vannak? Most mégis legyűrte a késztetést, ha eddig nem tette, akkor ezután se fogja megkérdezni.

 

Másnap hajnalban indult el egyedül, édesanyja becsomagolt neki mindent, amire az úton szüksége lehetett és még átadott egy levelet, hogy majd adja oda Mitsukinak, ha oda ér.

Az utazás unalmas és egykedvűségben telt. Egyedül egy térképpel a kezében nem volt egészen olyan, mint amilyenről álmodott gyermekkorában mikor még oly együgyű álmokat kergetett, hogy megy és megkeres egy hatalmas kincset, vagy felfedezi a legritkább növényt.

Gondolatai szanaszerte szárnyaltak. Éjszakára tüzet rakott megette anyukája által csomagolt elemózsia egy részét. A térképe szerint még két nap és egy éjszaka várt rá a szabad ég alatt. Az üzenet szerint, pedig egy nap, egy éjszaka; és várja valaki az úton, hogy oda kísérje jövendőbelije elé. Jövendőbeli… na persze. Sötét gondolatai egyre csak gyülekeztek. Nagy nehezen elaludt, és a hajnal első sugaraival folytatja útját. Eseménytelenséget próbálta kitölteni a körülötte elterülő táj csodálásával. Sose lépett még ki a kis faluból, ahol született, vagy legalábbis amióta az eszét tudta. A növények közt felismert jó pár gyógynövényt. Párat össze is gyűjtögetett, hogy ha esetleg megérkezik, elfoglalhassa magát. Elvégre fogalma se volt mi vár rá. Elterelésnek tökéletes volt.

A második éjszaka is eseménytelen volt.

Hajnalban egy kicsit nehezebben ébredt és kótyagosnak kezdte érezni a fejét. Ez délre egyre rosszabb lett. Nem tudta, hogy jut el a megadott pontra, ha a szédelgése így folytatja tovább, ráadásul úgy érezte a teste is forrósodni kezd. Még látta a napot a horizonton mikor beért a fák közé. Az erdőben mindig korábban sötétedik. Már rég ott kellett volna lennie a megadott helyszínen. Mégis léptei egyre nehezebbek lettek, a légzése egyre szaporább lett és a világ kezdett egyre kuszább lenni.

-Mi…? – nyögte nehézkesen. A föld egyre közelebb került a fejéhez. Egy erős kar kapta el.

-Hopp! – mély hang végig szánkázott Izuku gerincén – Még szerencse, hogy eléd jöttem – vörös hajszálak kerültek a fiú kóválygó szemének látóterébe – Ó… a francba – nyögte a karok tulajdonosa – Miért most van a párzási időszakod? – kicsit kétségbe esetnek tűnt a hangja, Izuku már majdnem megsajnálta mikor homályos agyával felfogta, hogy milyen szavakat használt.

-A mi? – préselte ki magából nagy nehezen.

Egyenesbe állította az ismerős ismeretlen. Felismerte, hogy a hírhozó kapta el.

-Nem tudod mi vagy? – szemébe nézett. Vörös tekintete szinte felperzselte Izuku bőrét. A fiú arca akaratlanul is égni kezdett.

-Mi? – úgy érezte a térdei helyén édesanyja féle finomam rezgő kocsonya vette át a helyet.

-Gyere – valahonnan elővarázsolt egy takarót és a meleg kelmébe bugyolálta a remegő fiút. – Biztonságosabb helyre megyünk.

Izuku még két lépést tett és elsötétült a világ.

 

Lassan tért magához. Nem is igazán akarta kinyitni a szemét. Egy meleg takaró és valami igazán puha és jó illatú fekhelyen volt. Viszont tudta, hogy oda kell érnie. Hirtelen ült fel.

-Elkéstem! – nyögte kiszáradt torokkal, visszahanyatlott a puha fekhelyre.

-Végre felébredtél – konstatálta egy kellemes hang a sötétből.

-Mi? – nyöszörögte a fiú és érezte, hogy szája lassan homoksivataggá változik.

-Gyere, igyál – erős kéz segített felülni Izukunak, hideg éltető finom víz érkezett egy cserépedényből.

-Köszönöm – krákogta a fiú, miután végre úgy érezte, meg tud szólalni.

-Kirishima Eijiro vagyok – mutatkozott be az idegen, és Ahogy Izuku előtt tisztult a kép felismerte a falujába jövő hírhozót.

-Üdvözlet – nyögte ki – Midorya Izuku vagyok – felelte esetlenül.

-Igen, tudom – mosolyogta a vörös hajú. – A vének megmondták a neved, és hogy három nap mire ide érsz.

-Egészen pontosan miért kellett ide jönnöm? – tette fel az első és talán a legértelmetlenebb kérdést Izuku mióta magához tért.

-Mert a klán területére csak repülve tudunk belépni. Ez az utolsó lehetőség, hogy felvegyelek. Viszont mivel épp párzási időszakod van, így nem vihetlek oda – itt elkezdte az ujját rágni, gondolataiba mélyedve.

-Miért?

A fiú kérdése annyira megdöbbentette Eijirot, hogy a száját is eltátva bámult rá.

-He?

-Miért nem mehetek így betegen a klán területére? – próbálta kóválygó fejével összerakni a dolgokat.

-Nem beteg vagy – borzolta meg zöld kusza tincseit. – Párzási időszakba léptél. És azért nem vihetlek így a klán területére, mert több alfa van ott, akiknek nincs párja, mint két kezemen meg tudnám számolni. Viszont az egyesség érdekében, muszáj téged egészben és érintetlenül oda vigyelek. Erről tájékoztatnom kell a vezért. Ilyen állapotban túl veszélyes lenne neked ott.

-Kérlek, magyarázd el – esdekelt Izuku és fókuszálni próbált a vörös szemekre.

-Addig meg van, hogy Omega vagy?

-Igen – sütötte le a szemét a fiú – utáltak is érte a faluban.

-Inkább csak féltek tőled – vont vállat a másik – az emberek mindentől félnek, ami nem olyan mit a megszokott. Szóval Omega vagy, ami azt jelenti, hogy valamikor egy Alfa igazi párja leszel és talán a legnagyobb erőssége is. Az Alfának, ha megtalálja a megfelelő partnert, akkor kiteljesedik az erejük és képességeik. Téged konkrétan Katsukinak szánnak a főnök fiának. Viszont a területre lépve nem foglak tudni ötnél több kifejlett alfától megvédeni, és ennél jóval több van, aki kiéhezve vár egy Omegára. Ha szagot fognak viszont vége. Lehet ide kéne hoznom Katsukit, de magadra se lenne jó, ha hagynálak. – rágódás közben Eijiro felállt és tehetetlenül toporgott.

- Mennyi idő mire oda és visszaérsz? – kérdezte fáradtan Izuku.

-Körülbelül két óra, ha szembe szél van három is lehet.

-Fáradt vagyok – nyöszörögte elcsigázottan a fiú – Ha alszom, nem lehet baj ugye?

-Hát… gondolom nem igazán – a vörös hajú közelebb lépett és betakarta a fiút. – Akkor aludj, és nem kell megijedni, ha nem vagyok itt mikor felébredsz. Csak maradj mozdulatlan és csendben. Ez a barlang a mi területünkön van már, nem hiszem, hogy bárki ide merészkedne.

-Rendben – azzal bevackolta magát még jobban Izuku a puha fekhelybe. – Jó ét – ásította és már nem látta a félszeg mosolyt és az elnéző fejrázást sem.

Árnyvadászok titkai: 4. fejezet: Új út, új barátok

 

Igor M’Coy-nál töltött napok hamar elrepülnek. Az öreg segít, hogy rúna nélkül is eltakarjam a szárnyaimat. Neki is el kell rejtenie pár apróságot magán.

Két hétig vendégeskedünk nála. Megtanulom, hogy repüljek, meg tanulok vadászni, nem csak íjjal.

-Jó utat – int Igor, mikor már készülődünk.

-Nem megyünk messzire – mosolyog Magnus.

-A házban nem akarok rúnákat látni – hördül az öreg.

-Nyugi – nevet a boszorkánymester és már megyünk is kifele. Szerencsére a hóvihar messze elkerül minket.

-Rajta Chris, ideje haza menni. – int egy csupasz kőfalra. Alec hordta el róla a havat délelőtt folyamán. Rajzolni kezdek irónommal, és a vonalak egymást követve alkotnak lassan egy egészet. Nem kellet sose megjegyeznem egyetlen rúnát sem. Mindig maguktól jöttek, rá gondoltam és megjelentek a kezemben.

A portál készen áll, kékesen fel izzanak a kusza vonalak, még integetünk Igor M’Coy-nak és belépünk a kapun. Megint Magnusra hagyom a vezetés lehetőségét.

Nem csalódom a boszorkánymesterben. New York északi részén találjuk magunkat a külvárosban kertes részénél.

-Miért jöttünk ide? – kérdezi Alec, miután összeszedi magát a földről, segítő kezet nyújt, amit elfogadok.

-Mert szólnom kell valakinek – komor hangja megrémiszt – azért, mert Brooklyn főboszorkánymestere vagyok, van némi kötelességem – morog – Rejtsd el a szárnyaid Chirs, itt mondenék is vannak, és sokuk képes a látásra.

Koncentrálok és érzem a burok létrejöttét. Ez nem pontosan olyan, mint az álcázás, amit nagyon sok fél lény használ, ez legkönnyebben úgy lehet elmondani, hogy a hátamra erősítem a szárnyakat összehúzott állapotban és olyan, mintha hátizsák lenne rajtam.

Követjük Magnust, de nem figyelek oda, mit tesz, vagy mond. Állok és figyelem a környezetem. A mondenok nem látnak semmi mást csak három nagyon furcsa kinézetű egyént. A fél lények már jobban megnéznek, de előlük is sikerül elrejtenem a szárnyaim.

-Chris! – kiált rám nagybátyám.

-Igen? – pislogok rá.

-Többet kéne gyakorolnod – morog – Meghívott Isabelle egy bulira. Ha van kedved, gyere velem – azzal int, hogy kövessem. Magnusra néznék, de ö már nincs is itt.

-Alec – szólok az árnyvadász után.

-Mond.

-Hol hagytuk Magnust? – meglepetten néz rám.

-Te tényleg kikapcsolsz néha – megcsóválja a fejét.

-Csak egy kicsit – mutatok a hüvelyk és mutató ujjam közti aprócska rést. Végre elmosolyintja magát.

-Gyere kölyök – bele borzol hajamba – Még jó hogy most épp fekete vagy, így eladhatlak a húgomnak.

Értetlenül nézek, de inkább követem. A szórakozó hely, ahova megyünk nincs is messze.

-Tényleg hova lett Magnus? – firtatom.

-Itt inkább ne emlegesd – kéri és beterel egy kapun.

-Miért? – néha úgy érzem magam, mintha még mindig csak tizenkét évesnek tartanának.

-Elég nagy vagy ahhoz, hogy megértsd azt mi az hogy ellentét? – kérdezi Alec és a falhoz támaszt. Hátam a hideg faltól lehűl, érdeklődve nézek nagybátyámra, aki a falat támasztja pont a fejem mellet és így hajol arcomba.

-Igen – felelem végül a kérdésére.

-Akkor értsd meg, hogy ahova most megyünk, ott nem igen szívlelik a páromat, engem is csak a húgom miatt tűrnek majd meg, mert Isabell kerek perec kijelentette, nem megy, ha nem jöhetek vele.

-Rendben – bólintok.

Alec kifújja a levegőt, mintha nagy kő esne le a szívéről.

-Gyere – kézen fog.

Bevezet még pár kapun, átmegyünk valami hátsókerten, és kinyílik előttünk egy rejtő rúnával ellátott ajtó.

Rengeteg furcsa figura tárul a szemem le, és egy eléggé felcicomázott lampionokkal ellátott hatalmas kert, van itt sátor rész, libegő gyertyák, és minden, ami kellhet egy pazar bulihoz.

-Csukd be a szádat – súgja fülembe Alec. Csattanva zárom össze az állkapcsom.

-Alec! – a sokaságban felbukkan Isabell vékony magas alakja. Lelkesen integet, aztán engem is észre vesz. Először elsápad. Majd tátogva mutogatni kezd rám.

-Isabell – szól rá erélyesen Alec – Ne csinálj magadból hülyét – mordul.

-De hát mégis, ki a fenét hoztál magaddal? – szűri össze szorított fogakkal – Ez egy zártkörű buli, téged is nehezen tudtalak be imádkozni.

-Nem ismered meg a saját húgod? – vonja fel a szemöldökét nagybátyám, azt hiszem, muszáj lesz bele mennem a játékba.

-Szia Ízzy – mosolygok. Hökkenten néz rám.

-Nekem volt egy öcsém – mormolódik – de ő meghalt – végig mér.

-Ne most játssz az emlékeiddel – Alec karon ragadja, valamit a fülébe súg. Látom a csodálkozást nagynéném szemében, de bólint, és már megyünk is beljebb.

Körbe zsong a zene, táncolni támad kedvem.

-Mentem a parkettre – szólok még oda drága rokonaimnak. Meg se várva reakciójukat bele vetem magam a fergetegbe.

Testek erdeje összezárul körülöttem. Mozgok a ritmusra. Egy lány áll be elém. Egymás szemébe nézünk és vigyorogva neki állunk pukkasztani a körülöttünk lévőket. Nyakamba teszi kezét, derekára csúsztatom sajátom, lágy dallam kúszik a levegőbe, együtt ringunk.

Vége van vagy négy számnak, nevetve, kézen fogva jövünk ki a tömegből.

-Chris – szól utánam egy ismerős hang.

-Szia Simon – vigyorogva fordulok a vámpír felé.

-Te ismered? – hökkenten néz a kezemet fogó lány.

Ajkamba harapok.

-Hát ja – motyogom.

-Ez tök klafa! – fel villanyozódik.

-Ha te mondod – vállat vonogatva húzom tovább a pult felé.

-Hogy is hívott?

-Chris vagyok – megrázom a kezét – És téged?

-Layla – mosolyog rám és pislogás közben meglátom kígyó szerű sárga szemét.

-Lámia – suttogom hökkenten.

-Tessék? – hajol közelebb.

-A neved, a Leilából származik?

-Ja, a szüleim eléggé maradiak voltak, így kaptam egy átlagos nevet – elfintorodik, jót nevetek rajta – Most mit izélsz? Te biztos jobb helyről származol.

-Áh, hagyjuk a szüleim – vigyorogva emelek fel egy poharat, reflexből bele szagolok, és visszarakom.

-Mi baj van vele?

-Tündér koktél – elfintorodom. Nevet rajtam.

-Nincs véletlenül egy ikertesod?

-Sajnos nincs – nevetek vissza.

Az éjszaka további részében beszélgetünk, mesél róla, hogy elveszett a bátya hét éve, és nem találja sehol. Nem gyűlölte meg az árnyvadászokat emiatt, pedig biztos benne, hogy ők vitték el.

-Szóval tuti, hogy valami mocsokság van a szüleim füle mögött, mert nem emeltek panaszt a szövetségben. Pedig mióta van ez az új rendszer, ők is tehetnek panaszt, elvégre minden fél lény csoport képviseltetheti magát vagy mi a szösz – azzal vállat von. Már nem lehet túl józan, sok kis koktélt lenyelt, míg én még mindig csak az első vizemet kortyolgatom.

-Chris – jeleneik meg hirtelen mellettem Alec.

-Igen? – nézek rá, de már tudom, hogy baj van. – Megyek – fel állok.

-Hé kiscsaj – megragadja a kezem eddigi kellemes beszélgető partnerem – Ne hagyj itt, kérlek – olyan kétségbe esetten néz rám, hogy megragadom a kezét, és talpra állítom.

-Haza kell vigyelek – szól közbe Alec – Ugyan szüleid nincsenek otthon, de nem hiszem hogy…

-Anya ilyen téren rugalmas – vállat vonok – Apa meg mindenféle fura dologgal látta el a házat, szóval akárki így se teheti be a lábát.

Kimérten bólint és segít az enyhén ittas kortársamat az ajtóhoz cipelni.

-Mi volt a baj egyébként és hol van Isabell? – kérdezem már az utca hüvösében.

-Ízzyt haza küldtem, remélem meg se állt az intézetig. Nekünk pedig az ő távozása után szintén lépni kellet.

-Aha – nyögve dobok egyet a rongybaba ként viselkedő Layran.

-Egyébként kit tisztelhetek ebben a sószsákban?

-Leila Shiva, egy lámia, aki a testvérét keresi. Bár fogalmam sincs miért pont ebben a buliban. Egyébként jó fej, kicsit furcsa, de normális.

-Egy lámia… pedig azt hittem már kihaltak.

-Emlékszel a sárkánydémonokra?

-Igen – nagybátyámat kirázza a hideg – Mennyit veszekedtem Jacével miattuk.

-Az a lényeg hogy túl éltétek. Meg hát Hodge kedvenc mondása most is érvényben van. – értetlenül pislog rám hát vigyorogva, dalolom anyától oly sokszor hallott szavakat – Minden legenda igaz.

-Jól van most már elég a régi emlékek felhánytorgatásából – Alec fel kapja Leilat, ölben viszi tovább – Menj és nyiss ajtót – int a fejével.

Hökkenten veszem észre, hogy már otthon is vagyunk. Kiszedem táskámból a kulcsokat és megyek fel a lépcsőn. Szélesre tárom az ajtót. Alec belép mögöttem. Jó azért itthon lenni.

-Chris – szól utánam nagybátyám.

-Hüm? – nézek vissza az előszobába.

-Mióta érzi az ember úgy magát, hogy átsétál egy hideg zuhanyon az ajtótokban?

-Az az a rúna, amiről beszéltem – világosítom fel – Apa direkt anyával készítette, olyan esetekre, ha idegen lé be a lakásba. Ha nem megfelelők a szándékai, és ha nem kellően tiszta a lelke, akkor nem jöhet be – vállat vonok – Ezek szerint Leilaval nincs baj – mutatok a még mindig békésen hortyogó lányra az ölében.

-Miért is?

-Ha bármi rossz lenne benne, akkor nem tudtad volna át lépni a küszöböt. Vagy te bejössz ő meg kint marad, darabokban.

-Néha még mindig megrémiszt milyen nyugalommal, beszélsz arról, ami még engem is kikészít kicsit.

-Nem tudom mi ezen a meglepő – sóhajtok – Gyere, a kanapén tök jól ki fogja aludni az alkoholt magából – Leila oda kerül a kanapéra, kap még egy takarót is.

-Nem szívesen hagylak egyedül vele.

-Akkor maradj – nevetek rá – Tudod hol a szobád. – nyújtózom egyet – de én megyek és zuhanyozok végre egyet – ásítva vadászok elő pár ruhát.- Jó volt Igornál, de azért nem bánnék most egy rendes forró vizes zuhanyt. Meg szerintem a telefonom is hiányolt már egy ideje. Nemsokára kezdődik a suli, arra is készülnöm kell – felsorolva ezt a sok feladatott már el is ment a kedvem mindentől. Kedvtelenül megyek a fürdőbe és végre magamra zárom az ajtót.

Csend körbe ölel, az ismerős tárgyak barátságos közelsége megnyugtatja háborgó lelkem.

Nem is hittem volna, hogy ennyire fog hiányozni az itthon lét. Persze mindenki azt hiszi, hogy milyen vagány vagyok. Nem is tudják, hogy hányszor ébredtem zokogva és rohantam anyához hogy már megint jött az a szörnyűség felém, hogy már megint el fog kapni az az izé és nincs nálam irón. Anya csak megölelte és simogatta fejem hátam. Sose szólt egy vigasztaló szót se. Nem értettem miért, de talán azért, mert nem is tudott volna igazán megnyugtatni sose, hogy a gonosz nem létezik, hogy nincsenek szörnyek az ágy alatt, és nem kell aggódni reggel, ha kilépek az utcára. Mindig aggódott értem, sose tagadta le, persze erről is csak a lerágott körme és a betépkedett szája árulkodott.

Első problémák akkor adódnak igazán mikor sóhajtva felengedem az álcát a szárnyaimról.

-Hogy fogok így beférni a zuhanykabinba? – morfondírozok, végül rá jövök, hogy nem csak kinyitni, hanem összezárni is tudom őket. Bepasszírozom magam a kis kabinba. Szappan kellemes ismerős illata jóérzéssel tölt el. Csak két hónapig nem voltam itthon mégis egy életnek tűnik. Tisztán és csöpögősen lépek ki a zuhany alól. Következő probléma, hogy szárítom meg a szárnyiamat? De nem is kell, mert olyan mintha leperegnének róla a cseppek. Bele bújok az alvós pólómba, és végre mehetek az ágyamba.

-Szia Pamacs – cirógatom meg fáradtan a kis szőrös jószág kíváncsi buksiját, ahogy észre veszi a fényt, kibujt odújából. – Hosszú volt ez a kis kirándulás, láttam sok érdekességet, és még több furcsaságot. Tudtam meg dolgokat, amiket sose akartam – elfintorodom – Ideje aludni térni. Az ágyamra nézek, amit valószínűleg anya szépen bevetett – Vajon friss az ágyneműm? – hümmögök és megyek. Felhajtom a takarót és megcsap a frissen mosott ágynemű illata. Élvezettel fekszem le.

Lépteket hallok és benyit Alec bácsi.

-Jó ét, kölyök – néz rám mosolyogva.

-Neked is – ásítok, és még kényelmesebben helyezkedem el a takaró alatt.

-Holnap reggel ébresztő és szépen elmesélsz mindent, merre jártál azalatt az idő alatt, míg Jace és Clary idegbajt kaptak.

-Az utolsó heteket te is tudod – vigyorogok szemtelenül. Megfenyeget az újával – Rendben – lehunyom szemem, és már jönnek is az álmok.

 

Anya és apa állnak egy teremben, még sose jártam itt. Feszülten figyelnek. Luké és Joselyn nagyszüleim is itt vannak. Meg még rengeteg árnyvadász, valószínűleg ez a nagytanács, amiről engem mindig kizártak, bezártak, ipeg, hogy hozta a kedv, és a szükség.

-Clarissa Fray – szól egy középkorú árnyvadász – Szükségünk lesz megint a különleges adottságaira, sajnos a démoniak megint nagyon mozgolódnak, és nem tudjuk a kiváltó okot. – szüleim tekintete összevillan.

-Állok a klávé rendelkezésére – bólint anya.

 

Hirtelen változik a kép, örvényként szippant magába a színek kavalkádja.

Éjszaka állok egy tó mellet, nagyon hideg van. A tó tükrén a fagyás halvány hártyája látható. Az alig megszilárdult jég bármikor összetörhet, akár ha kézzel hozzányúlunk. Mégis a tó tükrén egy fiú áll, fehér szárnyak még csak nem is mozdulnak. Felém nyújtja a kezét, szeméből véres könnyek hullnak. Beborul az ég, villámok cikáznak, az angyal könnyei lehullnak a tóra. Ahol a véres kis tócsa keletkezik, megolvad a jég. A tó eddigi kékje feketébe vált. Fenyegető feketébe.

 

Kiáltva ülök fel az ágyba, zihálva kapkodom tekintetem ide-oda, kivágódik a szoba ajtaja.

-Mi történt Chirs? – Alec bácsi épp csak kipattanhatott az ágyból, melegítőnadrágban és egy seraf penge fénylik a kezében. Rémülten nézek rá. Leengedi a fegyvert. – Mi történt? – kérdezi már lágyabb hangon. Közelebb jön, körbe néz a szobában, de semmi fenyegető nincs.

-Rosszat álmodtam – vallom meg.

-Sokszor álmodsz rosszat? – lerogy az ágyam szélére.

-Hát… amikor Simon bá itt van sose.

-Néha nem értem miért kötődsz ennyire az alvilágiakhoz – vállat von, és bele borzol hajamba. – Gyere, készítek fenomenális gabonapelyhes reggelit – fel áll mellőlem.

-Jól hangzik – mosolyogva mászok ki utána az ágyból, követem a konyhába. Leila még durmol a kanapén.

-Lassan fel kéne keltened – állapítja meg nagybátyám miközben tejet vesz elő a hűtőből, gabonapelyhet és tálkát a szekrényből.

-Néha olyan furcsa, hogy ilyen otthonosan mozogsz.

-Ne csodáld – vállat von – Egy helyen nőttem fel Jacéval, vannak dolgok, amik nem változnak. Például hogy a gabonapelyhet szorosan a hűtő melletti szekrényben tárolja.

-Ez anya szokása – szúrom közbe.

-Akkor ott vannak a fegyverek, ki hinné, hogy bárhova nyúl az ember ebben a lakásban és mindenhol fegyvert talál.

-Ezt én se tudtam – neki támaszkodok a pultnak figyelem, ahogy összekészíti a reggelit.

-Keltsd fel a barátnődet – szól ki a gondolatai közül. Nehéz Alexander bácsit nem bámulni, hiába van tele a teste rúnákkal és nyomaikkal, még mindig piszok jó pasi, széles vállak, magas teremet, kidolgozott izmok. Minden lány pisilne utána.

Nagy nehezen rá veszem magam, hogy átmenjek a nappaliba. Leila épp a hátára fordul és csorgó nyállal álmodik valami jóról.

-Hahó – leguggolok mellé. – Ébresztő álomszuszék – megérintem a vállát, morog valamit. – Kellj fel! Mindjárt kész a mennyei reggeli. – hangom már erősebb és erre összerezzen.

-Reggeli? – kinyitja álmos szemeit, és a tegnap még zöldnek látott szemek most sárgák és pupillái függőleges vonallá zsugorodnak össze.

-Igen, reggeli – mosolyogva fel állok – csak ki kell jönni a konyhába érte. Alec bácsi csinálja a legjobb gabonapelyhes reggelit az egész világon.

Nagy nehezen fel kecmereg. Követ a konyhába és asztalhoz ülünk. Kakaó, egy csipet fahély, kell ennél több? Mosolyogva kanalazom magamba a reggelit. Leila is követi példám.

-Siessetek lányok – szól be Alec.

-Miért? – csámcsogom tele szájjal.

-A házon lévő rúnák jelzik a szüleidnek, hogy itthon vagy, mennünk kell – összegzi a helyzetet, belép a konyhába, helyére csúsztatja az utolsó fegyvert is, így már teljesen fel van fegyverezve.

-Minek a teljes harci dísz?

-Ha veled van az árnyvadász, sose tudja, mi mire számíthat – sóhajt. Ezt rossz néven is vehetném, de nem teszem, inkább befalom a maradék müzlim.

-Hozom a táskám és mehetünk – azzal rohanok szobámba. Pamacs eszeveszetten kaparja a terrárium alját mint aki új gödröt szeretne ásni. Oda állok és figyelem mozdulatait, megérintem fejét, összerezzen, menekül kezem elől.

-Vigyázz a házra – mosolygok rá, kapálódzik apró lábaival, olyan aranyos. Ráültetem tenyeremre, megpuszilom apró fejét – Sajnos nem jöhetsz velem – tudom, hogy felesleges ezt mondanom. Hisz itt mindene meg van, anya lelkére van kötve, hogy adjon neki enni meg inni, és néha takarítsa ki, megszimatolom a bundáját, megint esedékes a takarítás. Visszateszem, fel kapom a táskám, bele gyűrök pár apróságot, már menet kész is vagyok.

Ahogy lépnék ki a szobából, hirtelen szédülés fog el. A világ kibillen a szegletéből, homályosul a látásom, visszafordulok, bele kapaszkodom az ajtófélfába, minden más érzékszerem kiélesedik. Nem jó, nem szabadna szédülnöm. Négykézlábra ereszkedem, még jobban forog a szoba. Hol az a vacak telefon? Fel kell hívnom anyát. Meg kell kérdeznem tőle, miért van ez. Vakon tapogatózom a földön, végre meg van a vacak. Felemelem. Anya… de nem anyával most nem beszélhetek. Kétségébe esetten húzom össze magam. Mi történik velem? Már hányingerem is előkerül, minden mozdulattal csak erősödik a szédülés és a látásom elvesztése. Nyögve kezeim közé fogom fejem, térdeimre hajolok. Várom, hogy vége legyen.

Elnyel a sötét. Mégse álmok jönnek, hanem lassan kivilágosodik és valami puha kellemes köd szerű vesz körül. Ismerős helyen vagyok, csak nem tudom behatárolni hol. A köd nem engedi, mégis mintha ismerném még a ködöt is.

-Ne haragudj, máshogy nem tudok még beszélni veled – olyan ismerős ez a bársonyos hang. Mindenhonnan szól, és még sincs tapintható forrása.

-Nem tudok testet ölteni – olyan a szomorú hang. – Szeretnék bemutatkozni.

Fejembe fájdalom hasit és kinyögöm az első dolgot, ami eszembe jut.

-Pamacs…

-Igen így neveztél el nyolc évesen – mintha kuncogna a köd és még meg is simogat. – de van rendes nevem, amit a szüleimtől kaptam.

-Mi lenne az? – hunyorgok a fénytől, egyre jobban elvakít.

-Efrain Shiva.

-Shiva?

-Ez apám vezetékneve – nemtörődömség csak úgy süt a hangból.

-Nem ismered véletlenül…? – nem tudom befejezni a mondatot, mert valami hideg ér a homlokomhoz.

-Nem tarthatlak itt tovább, remélem hamar haza jössz. Várlak – eltűnik a barátságos köd a világosság, és megint sötét vesz körül, de csak egy pillanatra.

-Végre magadhoz tértél – lélegzik fel Leila, pislogok párat. A szobámban fekszem a földön közel az ajtóhoz. Kezemben telefon és a táska pántja.

-Szörnyen rá tudod hozni a frászt mindenkire – morog tovább a lány. Értetlenül fel ülök.

-Óvatosan – szól rám Alec, megtámaszt egy pillanatra, de nem szédülök.

-Jól vagyok – hangom tisztán cseng. Tényleg nem érzem egyik problémát sem mint az előbb.

-Akkor ideje tényleg indulni – felsegít nagybátyám.

-Hova?

-Irány a város – int az ajtó felé – Van pénzed ebédre?

-Nincs. – lehajtom a fejem. Előkotor valahonnan pár papír bankót, és a kezembe nyomja – Ez elég két ebédre és két vacsorára. Ajánlom a takit, de jó lenne ha nálad lenne a telefonod, bármi baj van fel tudj hívni.

-Nem jössz velünk?

-Nem – tömör szó – Leszerelem a szüleidet, mert mindjárt itt vannak – kihesseget a szobából. Végre a saját lábamon hagyom el a lakást.

Alig érünk el a sarokig, hátsó késztetés hatására meg ragadom Leila kezét és elhúzom a sarkon lévő fal mögé. Neki vetem a hátam a hideg betonnak. Nagy levegő, kikukucskálok rejtekemből. Szüleim feltűnnek az utcában.

-Franc – szűröm a fogaim között visszarántom a fejem.

-Mi baj?

-Pszt – teszem ujjam a szám elé. Várok még pár másodpercet – El kell tűnnünk nagyon gyorsan.

-Van a közelben egy játszótér, mehetnénk oda is – ajánlja a lámia lány. Bólintok és megyünk. Zsebre vágom a kezem és követem.

Kerítéssel körbe vett játszótérre érkezünk. Sok kismama babakocsival meg pár korunk béli suhanc lófrál errefelé.

-Hinta! – vidul fel Leila. Betámadjuk a nagyoknak fenntartott hintát. Leül és hajtja magát. Neki támaszkodok a tartóoszlopnak, érzem a ritmikus lengéseket.

-Nem sokára kezdődik a suli – morgom, amint meg látom egy-két évfolyamtársamat.

-Te jársz iskolába?

-Igen – mindig meg lep hogy ekkora csoda ez. – Miért?

-Hát… lehet kibuksz azon amit mondok – sóhajt színpadiasan és lassítja a hintát.

-Mond, és majd eldöntöm.

-Árnyvadász vagy – megállapításnak szánja tehát nem fűzök hozzá semmit – Ebből következően nem értem miért vannak mondén vonásaid, például iskolába jársz.

-Te nem jártál suliba?

-Nem – megrázza a fejét, mintha valami egetverően nagy baromságot mondtam volna – Volt tanítónk, de nem minden alvilági engedheti meg magának. Jó oké a tündérek a véget nem érő életükkel és tudásukat tovább adják az ifjabb generációnak. De azok, akik mások, más fél lények.

-Végtelen sok változat.

-Igen! – Leila felvidul és kiugrik a hintából – Rengeteg féle változat van. Amiről a drágalátos Klávénak fogalma sincs, vagy csak nem akar róla tudomást venni, ez a mostani nyitás is, hogy pár nagyobb fajnak engedték, hogy belépjen a szövetségbe. A fél lények, változatok hol maradnak? Egyébként én is változat vagyok. – a végét mintha büszkén mondaná.

-Ahogy én is – motyogom és lehajtom a fejem.

-Mi baj Chris? – vállamra teszi a kezét. Felnézek azokba a sárga szemekbe.

-Tudod nem csak ti vagytok elfeledve vagy épp direkt kerülve – nagy levegőt veszek, kézen fogom és a padok felé húzom. Van egy különálló, oda ülünk le. – Isilben fattyúnak tartanak.

-Isil a nepilimek otthona?

-Igen.

-És ott miért?

-A szüleim nem voltak házasok mikor megszülettem.

-Ez miért baj?

-Hát… ha jól vettem ki, akkor az Angyal állttal nem áldott az én létem.

Leila vállat von.

-Ja… - egyetértően bólogatok – Itt egyáltalán nem probléma, nagyi még örült is nekem. Bár nem tudom miért volt jó, hogy fiatalon lett nagymama. – vállat vonok – Aztán apa eltűnt. Magnus meg most tőlem várja, hogy találjam ki hol volt tizenöt évvel ezelőtt.

-Miért?

-Nem tudom – térdemre támaszkodom – Néha olyan furcsa dolgokat várnak el tőlem. Aztán mos sokévnyi csönd után kérésére, bármikor felvillanhat előttem a múlt szelete – mellettem ülő lány értetlenül néz – Valami emlék rohamnak lehetne mondani – magyarázom – Látom a múltat. Perszer minden csak zavarosabb lesz tőle. Aztán jönnek azzal, hogy szárnyaim vannak. Nem akartam…

-Szárnyaid? – vág közbe.

-Aha.

-Muti! – kéri csillogó szemekkel, olyan kíváncsi, hogy tudom addig nem fog békén hagyni, amíg nem mutatom meg.

-De itt?

-Ha el tudtad rejteni mindenki elöl, akkor biztos tudod szintenként is.

-Ez igaz de…

-Na muti már! – nincs apelláta. Behunyom a szemem és koncentrálok. Ne lássák az emberek, ne lássák a nephilimek.

-Hát ez nem semmi – szólal meg Leila. Kinyitom a szemem és látom, hogy nyúl felém. Nem azonnal taperól le először csak finoman érint meg. Most már érzem, ha hozzá érnek. Másnak olyan mintha az ég felé mutatna. Pedig tudom, hogy a szárnyaimat fogja meg éppen. Egyik tollat birizgálja. Fel nevetek.

-Ne csiklandozz – kérem.

-Ezt nem hittem volna – hüledezik még mindig.

-Mit?

-Hogy szárnyas nephilimek is léteznek.

-Hát… igazából én vagyok az első.

-Akkor…

-Igen, valami változat lehetek én is. – állapítom meg.

-Na az jó – elmosolyodik – Mit szólnál ha el mennénk valahova bulizni?

-Hisz még csak délelőtt tíz óra van.

-Az mindegy – legyint – tudok egy helyet ahol mindig szól a zene, mindig van mit inni, és rengeteg rendes egyén van, és neked se kell elrejtened a szárnyaidat.

-De nem is…

-Oh persze – Leila nevetve húz maga után.

Alec kérte maradjunk a felségterületén, hát remélem, nem visz messzire. Valahol annak a vérfarkas falkának a területén kódorgunk, amelyiket Luke nagyapa vezet.

Egy eléggé lerobbant ház kapuján besétálunk, átvágunk az udvaron egyenesen a szemben lévő lépcsőházhoz. Lefele is visz pár lépcsőfok. A betonfalon megjelenő ajtó virágmintás. Leila minden problémázás nélkül nyomja le a kilincset, követem. Sötét folyosóra számítok, ehelyett szépen kivilágított, sőt a lámpák is kovácsoltvasból vannak.

-Szép a falfestés – jegyzem meg, mikor felfogom, hogy a falat hol erdei tájkép hol mező pillangókkal fedi a beton falat.

-Lizi munkája – csacsogja Leila – Nagyon szépen tud festeni. Nem csoda az apja is művész. Az anyja egy csapodár szirén. – meglepődök – Bár rendes volt tőle hogy nem vetette el a lányát, de miután megszületett az apjánál hagyta a csecsemő Lizit. Egyébként rendes csaj mindennek ellenére.

Véget és a folyosó, újabb ajtó. Megint lefele megyünk. Kilyukadunk egy pincében. Itt is kovácsoltvas lámpák lógnak a falakon. Nem tudom jobban megnézni a munkát, de egy biztos nagyon precíz és kidolgozott motívumok vannak.

Felfele vezető lépcsősorok következnek. A falakon arcképek, és kiolvashatatlan nevek sorakoznak. A pincéből kertbe érkezünk. A nap elvakít kicsit.

-Hol vagyunk?

-Pár háztömbbel arrébb – Leila karon fog – ez egy elrejtett hely. Mindenki csak azon az útvonalon juthat be, amin mi jöttünk.

-Az emberek?

-Nem találják meg. – biztosit.

-Szia kicsi kígyó – érkezik nevetve még egy lány.

-Szia Lizi! – nevet Leila és elengedi a kezem. Összeölelkeznek. Nevetve csacsognak valamiről, amire nem figyelek. Leköt a kert. Olyan szép és békés, ez nem lehet igaz. A gaz szépen lenyírva füves kert jelleget mutat. Akad itt pár fa meg bokor, ízléses elrendezésben, meg egy-két kerti asztal, székekkel és padokkal.

-Ki a barátnőd?

-Chris – Leila keze térit magamhoz, ahogy megfogja a vállam – Jó arc és remek táncpartner – most veszem csak szemügyre a másik lányt. Kezet rázunk. Szemei szépek, tenger kékek. Alkata karcsú és egy hajszállal vékonyabb, mint amit még egészségesnek tartana anyám.

-Lizi Harloc vagyok.

-Chirs Fray – bólintok.

-Egy nephilim barátot szedtél össze, nem vagy semmi – füttyent.

-Honnan? – hökkenek meg.

-Látszanak a jeleid – int a karomra – Meg hát azért itt nem kell rejtegetni senkinek a hova tartozását. – vállon vereget, beinvitál a házba.

-Még nincsenek itt sokan, de van, aki itt is lakik pár napig, mert a szülei összevesztek, esetleg ö veszett össze a szüleivel, vagy valami zűr támadt. Ez lényegtelen. Minden Brooklyni itt menedékre lel.

-Az jó – motyogom.

-És te? – fordul felém hirtelen.

-Mi?

-Te is összevesztél a szüleiddel?

-Kicsit – vallom meg.

-Oda se neki ki fogtok békülni – vállat von – Néha nagyon furák tudnak lenni – belépünk a házba. Kellemes faburkolatú folyosócska a konyhába vezet bennünket. – Apa ezért is engedte, hogy felhasználjuk ezt a házat. Érezzétek magatokat otthon.

-Rendes a faterod – jegyzem meg.

-Ja, jó fej – kinyitja a hűtőt – Kértek valamit? – méri végig a tartalmat – Tudok szolgálni gyümölcslével meg némi sörrel.

-A gyümölcslé jó – indulok az üveges felső szekrényhez, ahol a poharakat sejtem. Meg is találom, kiválasztok egy lovakat ábrázoló aranyosat.

-Én sört…

-Leila – szólok rá – Még szerintem a tegnapit se heverted ki.

-Tényleg – vidul fel Lizi – Milyen volt a buli?

-Tök jó volt. – lelkesül fel Leila, azzal bele kezd a buli ecsetelésébe. Megfeledkeznek az innivalóról, hát töltök három pohárral és a kezükbe nyomom az italokat.

-Kösz – mondják kórusban. Átmegyünk a nappaliba. A tévé szól, de hang nélkül villóznak a képek. A falakon képek lógnak tájakról, számomra ismeretlen helyekről. Az egyik falat könyvespolc foglalja el faltól falig. Kellemes otthonos érzés tör rám. Befoglalom az egyik fotelt és hallgatom a lányokat. Megtudom, hogy melyik tündér kivel kavar, hogy ki kinek csapta a szelet, nevekkel dobálóznak, ami nekem nem mond semmit. Bár…

-És képzeld Izabell már megint jelenetet rendezett Simonnal.

-Nem semmi az a nő.

-Ti ismeritek Izabellt? – szólok közbe.

-Persze – bólint Lizi – A legnagyobb parti arc. Bírja az italt, vele sose szabad versenyt inni – füttyent – Azt ne mond, hogy ismered.

-A rokonom.

-Nem semmi rokonságod van – nevet – Egyébként hogy hogy itt kötöttél ki?

-Ö is egy változat. – vág közbe Leila – Azért van itt, mert máshol nem igen lehet önmaga – felém fordul – Gyerünk mutasd meg – sürget. Nagyot sóhajtok.

-Nem vagyok látványosság – morgom.

-Ne izélj már – kérlel. Nagy levegőt veszek. Előre hajolok, kifújom a levegőt, érzem, ahogy a fotel támlájának ütköződnek szárnyaim. Kinyitom a szemem. Pont belép egy srác is a nappaliba, az ő álla is leesik. Rövid fekete haját tüsire zselézve hordja, kinyúlt kék pólót és háromnegyedes farmert visel, mint aki csak bele ugrott a felébredés után.

-A parkban kisebb volt – jegyzi meg Leila.

-Akkor összehúztam.

-Hű – nyögi ki a srác.

-Szia Hank – fordul felé Lizi.

-Sziasztok – látom, ahogy nyel egy nagyot. Közelebb jön. – Jó látni újra Leila.

-Rég jártam itt – nevet a lány és megöleli a srácot. – Bemutatom Chirst – int felém. Felállok.

-Szevasz – nyújtom a laza formát, kezet fogunk.

-Erős markú – motyogja a srác. Lenézek és megpillantom az ujjai között megbúvó kis hártyákat.

-A házi szabályokat nem is mondtam el – kap észbe Lizi. Vissza zuttyan a kanapéra – Nem zaklatjuk senki múltját, ha akar, beszél róla. Nem nézünk ki senkit semmilyen furcsaságáért. Ez egy jó kis közösség, nem faggat, nem szekál, nem néz hülyének. Önmagad lehetsz. – körbe néz végül Hankhez fordul – Itt van még Zek?

-Aha – feleli a fiú.

-Remek, akkor megint készít isteni koktélt.

-Már kora délelőtt alkoholizálni akarsz? – vonja fel a szemöldökét.

-Nem csak készülök lelkiekben az estére. – igazgatja hosszú szőke haját Lizi.

Visszasüllyedek, figyelem, ahogy beszélgetésbe elegyednek volt bulikról és következőket tervezgetik. Oda se figyelve előveszem az egyik tőrömet és játszadozom vele. Mindig le kell valamivel foglalnom a kezem, különben valami meggondolatlanságot teszek. Nem túl kényelmes, ha kint vannak a szárnyaim. Nehezen találok csak kényelmes pózt, de sikerrel járok. A zajokból ítélve felkelt a másik srác is, épp lefele csattog a lépcsőn, mikor fel pillantok már a nappali ajtajában áll. Hatalmasat ásít.

-Sziasztok – köszön, átballag a konyhába.

Nyúlok a poharamhoz, szomorúan veszem tudomásul elfogyott az innivalóm.

-Kér még valaki inni? – állok fel.

-Tudsz kávét főzni? – kérdi Hank.

-Ha bemutatkozik a gép akkor igen – mosolygok.

-Zek kint van, megmutatja.

Kimegyek a konyhába. Menet közben visszacsúsztatom késem az övre csatolható tokjába.

-Úgy jár, mint egy ragadózó – jegyzi meg Hank. Nem törődöm vele. Ha fele olyan szép lennék, mint anya és negyed olyan kecses, mint apa akkor megérteném, de így…

-Szia – köszönök a pultnak dőlve komáló srácnak. Hosszú barna enyhén hullámos haját a tarkóján copfba kötve viseli, farmeron kívül nincs más rajta. Kidolgozott felsőteste szép barna, bár mintha ott megbújna egy tetoválás a vállán.

-Hali – ásítja.

-Hank mondta, hogy bemutatsz a kávéfőzőnek.

-Értesz ezekhez a mondén cuccokhoz? – leguggol, így a hátát is szemügyre vehetem, tényleg szép tetoválása van. Valami absztrakt minta, amit nem tudok semmihez se hasonlítani, se rúna, se szöveg, se pedig megfogható minta. A szekrényből elővesz egy nagyon régi típusú kotyogót. Apa is hasonlót használ, ha bedöglik otthon az automata.

-Egy kicsit. – vallom meg.

-Akkor légy csodatevő – megint ásít – Mióta nincs itt Lizi apja, nem ittam rendes kávét. – kezembe adja a kütyüt. Szétszedem, elmosogatom, megtöltöm vízzel.

-Hol van a kávé? – érdeklődöm, megkapom a kért porított kávébabokat. Jó adagot teszek a kis szűrőbe, egy kis csavarás, egy kis törlés és már fent is van a gázon – Mindjárt kész – leülök az asztalhoz nézve a főzőt, hátha nem húztam meg jól, esetlegese eresztések észrevételére. Kezembe veszem poharam. Még mindig üres. Fel kell állni, ah.

-Barack lé jó? – emeli ki hűtőből az említett dobozt Zek.

-Aha – oda adom poharam, megtölti.

-Egyébként Zak Brendon – biccent.

-Chris Fray. – viszonzom gesztusát. Figyelem reakcióit, a várt eredményt kapom. Kikerekednek szemei és nyel egy nagyot.

-Nem rokonod véletlenül Clarissa Fray?

-De – sóhajtva lehajtom a fejem.

-Uh… - leül velem szembe – részvétem.

-Ne sajnáld, egyébként egész jó fej – vállat vonok – Amikor épp nem akar a fejedbe erőltetni olyan dolgokat, amiket az ő kérésére felejtettél el.

-Csak így simán elfogadod? – csodálkozik.

-Mit?

-Hogy ismerem egy rokonod – itt mintha valami átsuhanna a tekintetében.

-Nem egy hétköznapi nő – asztalra könyöklök – Kitűnő árnyvadász, bár kicsit sajátságosan fejezi ki a dolgokat.

-Sajátságosan fejezi ki mi? – horkan. Nem felelek csak figyelem a mozdulatait, ahogy a kezéhez nyúl, seb húzódik meg az alkarján, seraf penge hagy ilyen nyomot. Megint végig nézek rajta.

-Téged már fogtak el árnyvadászok. – megállapításom kikerekedett szemmel hallgatja – Gyűlölöd a nephilimeket, mert megsebeztek, igazságtalanul bántak veled, és a drágalátos Klávéra fogtak mindent a szövetség nevében. – hangom üres, bár némi jegesség is szorul belé.

-Honnan tudod? – szakad fel a fiúból.

-Az – bökök az alkarjára – Egy saref penge nyoma – csuklója felé intek – Itt pedig bilincsek nyomai láthatók, a felkarodon és válladon is fegyverek nyomai vannak, meg kínozhattak. Végül szabadon engedtek, de gyalázat és megaláztatás volt osztályrészed.

Döbbenten néz rám. Fel állok. Azt hiszem nem volt jó ötlet Leilával jönni. Inkább megyek a Takiba. A kávéfőző megállít. Lefőtt az első adag jó erős fekete.

-Kész a kávé – kiáltom el magam. Kisereglenek a többiek. Míg ők töltenek maguknak, kimegyek a nappaliba. Pedig kellemes itt. Meg szólal a telefonom.

-Igen? – veszem fel gondolkodás nélkül.

-Chris? – Alec bácsi az.

-Ki más?

-Nem tudom hol vagy, de maradj ott – valami baj lehet, mert erősen zihál – Egy kis gond akadt és apádék kiakadtak, jó lenne, ha most nem mozdulnál sehova sem.

-Miből gondolod, hogy jó helyen vagyok? – firtatom.

-Nem lennél ilyen nyugodt, ha a közelben lennél, és most elég nagy koszt kell rendbe raknunk.

-Sok sikert – suttogom.

-Tényleg maradj a fenekeden – kér.

-Rendbe – sóhajtok – Van itt egy csodás kert, azt hiszem keresek egy békés sarkot rajzolni.

-Remek ötlet – zaj szűrődik be a készülékbe – Mennem kell – karistolás – Maradj a seggeden! – kiáltja még, a vonal megszakad.

Megint baj van, kiráz a hideg. Fázósan dörgölöm karjaim.

-Rossz hírek? – kérdezi Hank.

-Aha – motyogom, most még az se nagyon izgat, hogy úgy lopakodott mögém, hogy nem hallottam meg. – Úgy is mondhatjuk hogy rossz hírek – elmélázva nézek körbe, a gyomromban növekvő szorítás nem enged, beszélni kezdek – Kicsi korom óta hozzá vagyok szokva, hogy ha a rokonaim elmennek, lehet nem térnek haza. Izzy néni mondta, hogy ennek nem kéne normálisnak lenni. Nagyi mindig tövig rágta a körmét, ha nem kapott híreket.

-Ez keményen hangzik – jegyzi meg Zak.

-Ez a nephilim lét – elfordulok – Nem könnyű, mert mért lenne az. Letettem majdnem az összes vizsgámat – hajamba túrok – Mégis aggódom a szeretteimért.

-Mért nem mész segíteni? – kérdezi Hank.

-Megkértek, hogy ne tegyem. Az egyetlen olyan személy tette, aki mindig csak óvni akart.

-Az apád? – csodálkozik Zak.

-A nagybátyám – mosolygok rá keserűen – Az apám… hn… eltűnt három évre csak hogy ne kelljen ott lennie a legnehezebb időben. Többet van házon kívül, mint belül. – szavaim még nekem is maróak. – Bocs srácok kicsit mozgalmas volt az elmúlt időszak.

Megint megcsörren a telefonom. Reflexből felveszem.

-Hála az égnek – sóhajt bele Simon.

-Mit akarsz? – hangom fagyos.

-Clary kérdi, hogy jól vagy-e, nem mer felhívni – bele sajdul a lelkem – Valamint kéri, maradj ott bárhol is van az az ott.

-Ezt kérte Alec bácsi is.

-Akkor jó – kifújja a levegőt.

-Ezek szerint nem tudjátok hol van?

-Elvesztettük, és most még Jacét se találjuk, Clary megint a padlón van, hogy képtelen egybe tartani a családját.

-Ezen ne aggódjon – forgatom meg a szemem – Apa úgy se hagyja el, mindig haza megy.

Elismétli szavaimat, tehát anya is ott van. Mintha egy elfojtott nyögést hallanék.

-Te is haza jössz? – fojtottan teszi fel a kérdést.

-Haza – bólintok – Pár dolgot még tisztázni akarok, de igen előbb-utóbb majd haza megyek – nagyot sóhajtok – majd fűzetett kéne venni, egy hét múlva kezdődik a suli. – teszem még hozzá csak, hogy tereljem a szót.

-Tényleg – lelki szemeim előtt látom, ahogy homlokon csapja magát – Még jó hogy szólsz – zörgést hallok majd kotorászást – Ez a bolhafészek majdnem megharapott, ráadásul hisztis mióta nem vagy itthon.

-De…

-Nem látott már vagy két hete. Igazán haza jöhetnél, legalább kitakarítani.

-Majd.

-Chris…. – hirtelen szakad meg a vonal. Bambán nézem a készüléket. Valami nem stimmel. Körbe nézek. Négy értetlen szempár néz vissza rám.

-Baj van – motyogom.

-Két hívásból megállapítottad? – füttyent Zak.

-Nem – rázom fejem – Ezek valahogy nem voltak… – zavarodottan nézem a telefonom – Mi történt?

 

Hirtelen ér a fény, majd a sötét.

Lassan tisztul a kép, démonok vesznek körbe, harcolok, összhangban valakivel, aki évek óta mindig védte a hátamat, aki mindig is jobban ismerte a mozdulataimat, mint én. A parabationommal. Csapás csapást követ.

Összezavarodva figyelem a dolgokat.

Változik a kép. Meglátom Simont, amint rohangál fel alá a lakásban. Nem értem mit keres itt. Magyaráz valamit holmi iskolakezdésről, nem értem miért hisz én abba hagytam a sulit. Nem, én nem hagytam abba. Anya hagyta abba.

-Chirs? – anya hangja óvatos.

-Anya? – kérdezek vissza hökkenten.

-Hogy kerülsz ide? – körbe ölel valami biztonságot nyújtó fehérség.

-Hova? – kezdek megijedni.

-A fejemben vagy kicsim – olyan mintha megsimogatná a fejem.

-Hogy kerülök ide? – kérdezek vissza.

-Nyugodj meg – kéri – Hol vagy?

-Nem tudom. Azt mondtad a fejedben.

-A tested hol van? – pontosít.

-Ja… egy menedékhelyen.

-Rendben – megkönnyebbülést érzek.

-Mi történt anya?

-Apád megpiszkált egy fészket és most özönlenek ki a démonok. Túl sokan vannak. Nem enged oda menni, pedig menni fogok.

-Velem akartál beszélni előtte?

-Igen.

-Miért?

-Féltelek.

-De hát…

-Láttad apád harcolni. Megyek, hogy mellette legyek. Kérlek, bármi történjék is, vigyázz magadra és most még maradj ki belőle.

Megszakad a kapcsolat.

 

A változatok menedékhelyén találom magam. A kanapén.

-Chris – suttogja fölöttem Leila.

-Igen? – meg próbálok fel ülni, nagy nehezen sikerül.

-Mi történt veled? – kérdezi óvatosan a lámia.

-Nem tudom – fejem fájósan fogom – Nincs véletlenül gyógynövény teátok? – nézek a házigazdára.

-Hát sok mindent kértek már tőlem, de sajnos gyógynövényekkel híján vagyunk.

-Had menjek ki a kertbe – Leilára kell támaszkodnom, hogy fel tudjak állni. A kertajtóig kínszenvedés el jutni, de ahogy szabad levegőt érzek, meg könnyebbülök. Szinte nem is éri lábam a talajt úgy rebbenek ki a napsugarak közé. Széttárom kezeim fejem a nap felé fordítom hátra vetett fejjel forgok. Megkönnyebbülés.

-Hát… Meg kell hagyni, hasonlítasz egy angyalra.

Ezzel a mondattal térit vissza a valóságba Hank, leereszkedem a földre. A fű meghajlik alattam.

-Miért? – fordulok felé – tizenöt mérte magas vagyok, esetileg kénkövet tudok köpni?

-Láttál már angyalt? – kerekedik el Leila szeme.

-Nem – vállat vonok – Anya, apa, a nagybátyám, nagynéném, és még a keresztapám is látott élőben angyalt, de én nem, legalábbis személyesen nem, és nem is akarom zaklatni Razielt.

-Az angyal, aki… - hebegi Hank

-Aki a legenda szerint teremtette a nepilimeket – fejezi be Zak helyette.

-Jól ki vagytok kupálva tőriből – bólintok elismerően, de nem megyek közelebb.

-Hogy is van ez a Klávé dolog? – firtatja Zak – Tényleg másik dimenziókból jött démonokkal harcoltok?

-A klávé nem egyenlő a nepililmekkel. – sóhajtok – A Szövetség és a klávé… az sem egyenlő.

-Hogy is van ez a szövetség, Klávé, nepilim duma? – elmosolyodik – Mindig annyit titkolóznak a drágalátos árnyvadászok.

-Miért? – kíváncsian lépek előre – A tűzzel játszó kisfiú beavatta a felnőtteket, hogy nem tudja ki az apja? Vagy netalántán, egy kis sikamlós tenyér, ami mindig megcsúszott tornaórán a kötélen, de kitűnően úszott az elmondta, hogy imádja a tengert, és folyton késztetést érzett, hogy bele menjen? Esetleg elárulta az a kisfiú, aki a tűzzel játszott, hogy nem érzi a hideget? Csak télen fázik? Elárult bármit is a felnőtteknek, akik tanácstalanul álltak a kérdés előtt, hogy miért is lángol a gyerek szeme, és mért nem ég meg soha a keze, pedig a gyufaszál már csonkig éget?

-Honnan tudod ezeket? – hebegi Hank.

Zavartan megrázom a fejem.

-Nem tudom – suttogom.

Körbe nézek a kertben megint, olyan békés, túl békés. Mennem kéne segíteni anyáéknak. Őrlődve visszafordulok a nap felé. Mit tegyek?

Megint megszólal a telefonom. Suhanva vágok át a kis csoporton, telefonom a kanapén hever. Felkapom, és már fogadom is a hívást.

-Chris? – Anya hangja az.

-Igen? – remegés fog el.

-Chris, kérlek, ne akarj jönni – esdekel.

-Honnan?

-Az előbb összekapcsolódtunk, nem tudom hogy tetted, de a fejembe voltál. Akkor éreztem, hogy jönnél segíteni. Ne tedd! Apád már meg van. Sikerült lokalizálni a helyzetet.

-Alec bácsi?

-Meg van ő is – hallom, hogy elmosolyodik – Voltál itthon?

-Miből?

-Elfogyott a müzli – felnevet. Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt. – Pár napra elmegyek anyához, vigyázni kéne a házra.

-Oké…

-Chris – még így az éteren keresztül is átjön a feszültsége. – Ne haragudj rám.

-Még dolgozok a megbocsátáson – suttogom. Kiáltások szűrödnek át, csak azt tudom kivenni, hogy apa kiabál.

-Mennem kell, vigyázz magadra.

-Anya… - kiáltom, de már letette.

Lerogyok a szoba közepére. Nem érdekel, hogy félig idegenek vesznek körül. Nem érdekel, hogy teljesen ismeretlen helyen vagyok, annyira szeretnék sírni. Túl sok ez nekem egyszerre.