Midoriya Izuku:
Anyám emelt fővel pillanatok alatt összepakol a házban.
Teljesen kivirul és olyan jó látni ezt a ragyogást rajta. Pont úgy néz ki, mint
kölyök koromban volt és mesélt hihetetlen kalandokról melyek talán meg is
történtek. Bár ezek után úgy gondolom ténylegesen megtörténtek. Tényleg ő volt
a történetei főhőse, aki megmentett olya sok életet, aki remek varázslatokat
kántált, hogy falvakat védelmezzen, vagy gyógynövény keverékeket készített és a
leg szörnyűbb sebesülteket is meggyógyította.
Kis rettegés szalad végig rajtam, nem hittem volna, hogy
valaha visszatérek arra a helyre. Rengeteg rémálmom volt míg sikerült rendeznem
az érzelmeimet és azt a sokkot mely az a bántalmazás okozott bennem. Lehet még
nem vagyok kész erre az útra? Mit kéne tennem? Hogy kell viselkedni, ha
visszamész egy borzalom helyszínére?
A ládákat a fekete hajú, nyurga fiú viszi ki a házból. Kis
csomagomat felveszem én is.
-Jól van, fiam – fordul felém anyám – Most pedig – lendül a
keze és ahogy a homlokomhoz ér elsötétül a világ. Miért? Miért nem láthatom,
hogy hogyan repül? Miért nem láthatom merre megyünk? A sötétség körbe ölel,
értetlenségem még ide is követ. Rossz voltam? Mit kellett volna másképp
csinálnom?
Kisihima Eijiro:
-Inko néni! – döbbenten nyikkanok meg, ahogy a fiú után
kapok. Elkapom és ölbe veszem.
-Egyszerűen nem vagyok felkészülve arra, hogy ezt lássa. –
megrázza magát és a megjelenő fehér tollas szárnyát kicsit megmozgatja. –
Nagyon régóta nem váltottam erre az alakomra – sóhajt fel – olyan rég láttam –
simítja meg a tollak végét. Ezt látva olyan furcsa érzés kerít hatalmába. Itt
állok egy idegen falú, idegen házának hátsó kertjében és azt nézem, hogy az
általam ismert legnagyobb gyógyító megérinti a saját szárnyát. Olyan intim ez a
pillanat.
-Eijiro – fordul felém – kérlek hozd Izukut – megérinti fia
homlokát – még nincs felkészülve erre az útra, de muszáj menni, Katsuki vár –
azzal elő varázsolja botját, koppint a földre. Felemelkedünk a földről és csak
a magasban jövök rá, hogy nem bontottam én is szárnyat. Olyan szél sebesen
haladunk, hogy ha nem lennénk egy láthatatlan buborékban a menetszél jéghidegen
vágna. A varázsbot tetején lévő zöld gömb halvány derengése egyre fényesebb. Az
idő telik és a hajnal pírja megjelenik a láthatáron. Át bukunk a határt jelentő
hegy vonulat felett. Még se lassítunk.
-A levélben Mitsuki azt írta, hogy fia sok sebet szerzett és
valami fegyverrel sikerült megsebesítenie az ellenségnek és ezért nem gyógyul.
-A fegyvert elhoztuk – szólal meg Hanta hosszú idő óta először.
-Remek, legalább van miből ki indulni – bólint. Egyenesen a
főnök fészkénél landolunk.
-Masaru – üdvözli Inko néni a kilépő férfit és ellibben
mellette és már térdel is le a fiú mellett. Zöldes fény villan a keze körül.
Valahol a gyomrom körül enged egy kis szorító érzés.
- Köszönöm – veregeti meg a vállam a főnök.
-Igazából a levél hatott. – lehajtom a fejem. Ekkor
tudatosul, hogy Izuku még mindig a kezembe van eszméletlenűl.
-Inko néni – hebegem kint toporogva.
-Csak fektesd le oda kint – fel se pillantva válaszol – Vagy
ha úgy gondolod, hogy tudsz jobb helyet vidd oda – rám pillant a válla felet –
körülbelül egy óra múlva felébred.
Ezzel lezártnak tekinti a témát. Rám hagyja.
Olyan furcsa érzés kerít hatalmába. Vigyem a fészkembe? Tényleg?
Inko néni csak így rám bízza? Ez a felelősség dagadó büszkeséggel tölt el. Nem
teszem le a hideg földre a fészek bejárata mellet felreppenek és a saját
fészkemhez veszem az irányt. Pár szárnycsapás és ott is vagyok. Már saját
fészkem van, igazából már csak egy megfelelő partner kellene és tökéletes
lenne. Viszont most még magányos és kissé kopár. Izukut befektetem a puha
fészekbe. Meglepetésemre a hátizsákjából kikandikál a takaró, amibe bele
bugyoláltam legutóbb, ezzel takarom be. Egy óra. Ennyi ideig engedem meg magamnak,
hogy leplezetlenül bámuljam szeplős arcát, aranyosan kócos zöld göndör haját, zöld
gyönyörű csillogó szemét. Mire a gondolatom ide ér felfogom, hogy vissza bámul
rám.
-Jó reggelt – ásítok és nyújtózom egyet leplezve a
zavaromat.
-Jó reggelt? -fel ül, körbe kémlel – Hol vagyok?
-A fészkemben a klán területén. Édesanyád épp Katsukit
foltozza össze, bár jó lenne megtudni milyen méreg mérgezte meg.
-Méreg? – zöld szemében csillan a kíváncsiság. Megmutatom
neki a fegyvert. Hümmög kicsit és figyelmesen vizsgálja a még Mingi derengő
tört. Szagolgatja és fel áll.
-Hogy van anya? – elindul kifelé, de mielőtt leesne elkapom.
-Oda viszlek – vigyorgok rá – Itt nem egészen úgy mennek a
dolgok, mint egy átlagos ember faluban – vissza hátrál és felveszi
oldaltáskáját.
-Kérlek vigyél oda.
Biccentek és átkarolom.
Midoria Izuku:
A sárkány klán faluja vagy fészkelőhelye elvarázsol. Mondjuk
itt a varázslat csak úgy vibrál. Bár ez lehet, hogy édesanyám érkezésének oka.
Mégis olyan jó beszippantani a levegőt. Kirishima le rak egy másik fészek
ajtaja elött. Meg hajol a kilépő férfi elött én pedig csak tátott szájjal
bámulok rá. Kedves arca aggodalmat sugároz.
-Üdvözöllek Izuku – kezet nyújt, elfogadom – Masaru vagyok,
kérlek lépj be – azzal betessékel – Még csak kisbaba voltál mikor utoljára
láttalak – megborzolja a hajam – Jól megnőtél – rám mosolyog és megmutatja
anyám lelőhelyét. Egy nagyon sápadt fiút gyógyír éppen.
-Anya ne zárd be a sebet – szólalok meg hirtelen látva mit
csinál – A méreget ki kell szedni a szervezetéből. – mellé állok és felmutatom
a tört – ez egy igen ritka mérgező növény kivonata, mivel még mindig
fluoreszkál nagyon nagy koncentrátumban kapta a dózist. Mikor sérült meg? –
firtatom a férfira nézve.
- Körülbelül két nappal ezelőtt.
-Erős szervezete van, hogy eddig bírta. – elkomorodom. –
Talán segít neki a…- táskámban matatok és motyogva veszem elő a hozzávalókat.
Anyám bólint mikor meglátja az üvegcsét és oda enged, hogy a még nyitott sebbe
csepegtessek.
-Négy csepp elég kell, hogy legyen – bólint.
Zsebkendőt veszek elő és letörlöm a homlokát.
-Most már csak várni kell – ül a sarkára ahogy befejezi a
seb beforrasztását. – Katsuki erős, fel kell gyógyulnia a sérülésből, és a
mérgezésből.
-Készítek teát – ajánlkozom és már megyek is a tűzhöz, ahol
látok egy kis kannát.
-A táskámban találsz megfelelő tealeveleket – szól utánam
anya. Még biccentek és a gondolataimba mélyedve készítem a főzetet.
Eltelik az első nap és éjszaka. Semmi. Tudom, hogy a
kritikus ponton csak akkor vagyunk túl, ha anyám feláll a beteg ágya mellől. Ez
pedig csak másnap délután történik meg.
-Izuku maradj itt – kéri, nyújtózkodik – Elmegyek hozok egy
kis elemózsiát.
A gyógyító álomban lévő fiatal férfi, aki az ágyon fekszik
csodásan fest, elcsípett félszavakból meg tudom, hogy neki szántak eredetileg
mikor ide kellett volna jönnöm. Nagyon ritka az omega errefelé. Csüggedten gubbasztok
az ágy melletti kis párnán némán bámulom a szőke üstököt a mostanra kisimult
erős karakteres arcot. Izmai csak úgy dudorodnak, bár a lassan egy hetes fekvés
meglátszik rajta is. Erősítő főzetteket ugyan rendszeresen itattunk vele mégis
kissé lefogyott. Milyen lett volna az életem, ha mellette lettem volna? Ha
tényleg ide érek és tényleg a párjává tett volna? Akartam volna én ezt?
Nagyot sóhajtok, nem, valószínűleg nem lett volna jó a vége.
Ráadásul ott van az a furcsa érzés amit nem igazán merek meg piszkálni magamban
mélyen eltemetve, amit egy bizonyos vörös hajú csillogó szemű egyén élesztett
fel.
Merengésemből az ágy felől érkező nyögés riaszt fel.
-Magadhoz tértél – konstatálom elég sután.
-Mi? – hökken meg – Hol?
-Ha jól sejtem otthon van a saját fészkedben, vagy legalábbis
a szüleidnél. – darálom neki – úgy fest a nehezén túl vagy, szólok a többieknek.
Felállok ekkor megfogja a kezem, mintha satuba kerültem
volna, vissza ránt. Honnan van ennyi ereje? Annyira meg hökkenek, hogy a mellkasán
landolok. Felszisszen, szabadkozva próbálom el tolni magam az ágytól és tőle
is. Nem enged. Olyan közel hajol, hogy zavaromban elpirulok.
-Te egy omega vagy – szimatol a nyakamba.
-Mi? – most rajtam a sor, hogy hebegjek habogjak. Végre elenged.
-Ja te vagy az – mér végig és elfordul fintorogva.
-Örülök, hogy meggyógyultál – mormogom és kimegyek a
szobából. Anyám pont szembe jön így megkönnyebbülök.
-Fel ébredt a beteg – kérdezi mosolyogva, bólintásomat látva
mosolyogva elrohan mellettem, még a kezembe nyomja az étellel meg pakolt tálal.
Azt hiszem innentől megint magamnak kell boldogulnia, ami
csak azért lesz nehéz mert fogalmam sincs, hogy jutok le innen. A fészek ajtajában
állva tekingetek körbe. Nem foghatja mindig valaki a kezem. Végül megtalálok
egy oldalsó lejutási lehetőséget. Ott lent oldalt mintha láttam volna az indák
takarásában egy padot. A fa amin vagyunk gyönyörű és ős öreg lehet. Talán
valami az ősidőkből. A sárkányokról annyira kevese tudok. Az indák és ágak össze
kötetésének köszönhetően megtalálok egy ösvényt ami a padhoz visz. Le ülök
megeszem az ebédem. Talán meg kéne keresnem valakit. A tudatalattimban fel
rémlik egy vörös haj. Megrázom a fejem. Nem támaszkodhatok mindig rá. Vajon mi
lesz velünk most hogy a főnök fia felébredt? Hova fogunk kerülni? Anyát oké,
hogy haza várták, de vajon velem mi lesz? Kívülállóként kicsit aggódom.
-Megtaláltam! – kiált egy ismerős ismeretlen hang, amikor bedugja
a fejét az odú bejáratán a nyurga fekete hajú fiú a fejét felismerem. Azt
hiszem Sero Hanta a neve és ő is jött, hogy anyát haza hívja. – Gyere, a tanács
látni akar – azzal megragadja a kezem és már citál is maga után félig repülve
félig lépkedve érkezünk meg a fatörzs lábához, ahol egy szőtt sátor áll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése