1. fejezet

Kirishima Eijiro:

 

Rossz érzés fog el, amikor elindulunk vissza Katsukival. A barlang körül terjengő szagok nem épp bizalomgerjesztők, vér és izzadság, idegen alfa és keserű könnyek.

-Mi a szar? – hördül fel társam.

-Ez valami vicc? – csörtetek közelebb. Az erdő szokásos zörejeibe egy nagyon halk szipogás és visszafojtott sírás hangja vegyül.

-Francba – rohanvást érkezem a barlang belsejébe.

Megrázó látvány fogad. A kis törékeny Omega ott kuporog véres ruhájának maradványait szorongatva a földön némán sír. Oldalán fekszik és pontosan látom, hogy erőszak volt.

-Francba – suttogom. Letérdelek mellé – Ne haragudj – suttogom. Még erre a halk hangra is összerezzen. Rám emeli zöld tekintetét, elkínzottan felsóhajt.

-Ki merte ezt tenni veled? – felnyalábolom. Ahogy hozzáérek, teste görcsbe rándul. Nem felel. Fél kézzel még magamhoz veszek egy takarót a fészekből, amit neki készítetem és kiviszem a fényre. Sajnos, ahogy tisztán látom összetört testét, tudom itt már semmi jó nem lesz.

-Ez meg mi? – hördül Katsuki. Fintora sok mindent elárul, mégis tudom, hogy leginkább az elborzadás, amit érez.

-A számodra felajánlott Omega meggyalázását láthatod – mordulok, és a közeli patakhoz megyek. A parton megszabadítom maradék ruhájától és hideg vizet locsolgatva megkínzott testére. Próbálom leszedni róla az egyik ronggyal róla a vért és koszt. Néha felnyög, moccanni mégse mer. Finoman próbálom takarítani, mégis mikor érzékeny területek jönnek, arcát takarja, érzem szégyen érzetét. Torkomból mély morgás tör fel, szemem enyhén elhomályosul, türelmetlenül dörgölöm meg. Még finomabban próbálom bőréről leszedni a vért, mocskot és gyalázat jeleit.

-Találtam egy levelet, amit a vén banyának címeztek. Ezt azért elviszem. A többit rád bízom Kirishima – jelenik meg mellettem Katsuki.

-Mi legyen a szerződéssel? – pillantok rá.

-Semmis – vállat von – Egészben és érintetlenül kellett volna ide kerülnie, nem érdekelnek a körülmények, és hogy ki tette. Neki meg az anyjának egérút jár, nem tehet róla, de a többi pusztuljon. Egy tiszta érintetlen Omega volt az alku ára. Azt nem kaptam meg.

-Értettem.

Megvárom, míg a szárnyai által keltett légáramlat elcsitul körülöttem, meg még pár pillanatot. Mélyről feltör belőlem egy borzalmas üvöltés. Keserűség, tehetetlen düh, és kétségbeesés.

Izukut magamhoz szorítva besétálok a patak vizébe. Tudom, hogy borzalmasan hideg a víz, de megmosdatom. Szörnyetegnek érzem magam mikor a nem rég bántott részénél is benyúlok és ott is kimosom.

-Sajnálom – suttogom zöld bozontos hajába, mely izzadtan tapad a fejéhez. Kétségbe esetten feszül ívbe teste és kapaszkodik mellényem szegélyébe.

Visszatérek a barlangba, a csomagja szerencsére érintetlen, átkutatom és keresek benne valami felvehető ruhát. Találok egy komplett váltás ruhát. Felöltöztetem, hang nélkül tűr mindent. Fejét lehajtja és várja a következő mozdulatom.

-Haza viszlek – vezetem ki a barlangból. – Otthon sietnetek kell. Katsuki nem mondta mennyi előnyt ad. Szóval lehet csak annyi idő, míg összeszedi a csapatot, de lehet pár nap is. Csendben kell távoznotok, feltűnés nélkül. Ebben még tudok segíteni. – felnézek az égre, teleszívom tüdőm levegővel, miközben kifújom, koncentrálok, szárnyaim előbukkannak lapockacsontom formálódásával. Izuku most először néz rám ámulattal a szemében. Büszkeség önt el. Rég csodáltak már meg így. Egy pillanatot hagyok magamnak, hogy kiélvezzem. Aztán kezébe adom a takarót és táskáját. – Repülni fogunk – közlöm vele, nincs sok ideje felfogni, már fel is kapom és szárnyalunk az ég felé.

Ami neki három napba telt, hogy ide érjen nekem elég pár óra hozzá. A légáramlatok is segítenek ebben. Fél szemmel figyelem, ahogy csodálja a tájat. Az a tiszta öröm, ami kiül az arcára megérte ezt a kockázatot, hogy ilyen közel repülök a földfelszínhez. Hamar megérkezünk, még legalább fél óra van napnyugtáig. Kicsit sajnálom, hogy ilyen gyorsan vége lett. Leszállok a lombok között. Lábra állítom utasom és kicsit megtornáztatom elgémberedett karjaimat. Megrázom magam és eltüntetem szárnyaim.

-Még jó, hogy az erdő szélén laktok – somolygok. – Így feltűnés nélkül haza tudlak vinni.

A ház szerencsére hátul nyitva van. Izuku megy előre, némán követem.

-Anya – reszketeg hangjára egy zokogó hang válaszol.

-Kincsem! – lép elő a konyhából egy apró termetű vékony nő. Hosszú zöld haját kontyba viseli melyből jó pár hajszál megszökött, arca mely mindig szertetettől sugárzott most megviselten keretezi karikás szemeit.

-Asszonyom – suttogom meglepetten, és fél térdre ereszkedem, lehajtom a fejem, jobb öklömmel padlót érintem.

-Kirishima-kun? – csodálkozik rám. – Kelj fel, kérlek – pihekönnyű érintés a vállamon, puha kedves kezétől. – Hogy-hogy itt vagytok? – zavarodott tekintete elárulja, hogy fél perce még fiát siratta. Most mégis kihúzza magát és tartásából árad az erő – Csak semmi formaság – kéri még rám villantva zöld szemeit.

-Hát… - most, hogy valljam be, hogy megerőszakolták a fiát, azok után, hogy rám lett bízva?

-Anya – suttog a fiú – Jött egy ismeretlen férfi. Először kedves volt, de utána, ahogy nem engedtem, hogy megérintsen – nyel egy nagyot – mérges lett – átöleli magát – letépte a ruhám. Annyira sajnálom, elszaggatott mindent. – szaggatottan veszi a levegőt – Nem tudtam ellenállni.

-Hogy nézet ki mikor még kedves volt? – kérdezek közbe felemelve a fejem, de még mindig térdelve.

-Gyertek beljebb – int az anya. – Itt hívj nyugodtan Inkonak – súgja még oda.

-De… - hebegem. Mielőtt válaszolna, belökdösi fiát a konyhába.

-Izuku nem tud semmit és nem ért semmit – fedd meg – Borzalmakat élt túl. Most gyógyítani kell a testét és a lelkét.

Bólintok. Követem a konyhába, némaságba burkolózom. Csendes kedves anyai szavak hangzanak el. Mindig is ilyen volt Inko. Kedves és szeretetre méltó. Nem is értettem miért hagyta el a klánt évekkel ezelőtt. Olyan jó varázsló volt, értet a gyógynövényekhez és mérgekhez. Mégis miért ment el akkor?

-Az egyik oldalt vörös a másik oldalt fehér volt a haja, de többet nem láttam – ébreszt fel a gondolataim közül egy ismerős leírás.

-A francba – suttogom az orrom alá.

-Mi baj Kirishima-kun? – fordul felém a zöld aggódó anyai tekintet.

-Ismerem azt, aki ezt tette. Nem fog sokáig élni, ha rajtam múlik – fogadkozom.

-Nem neked kell elégtételt venned – torkol le azonnal Inko. – Kincsem – fordul a fiához – Most pakolj össze gyorsan. Ez már nem a mi falunk többé. Mennünk kell. Mindent pakolj össze, a többit megoldom én.

-Értem – suttogja a fiú és elmegy a ház belsejébe.

-Kirishima-kun – fordul felém, nagy levegőt vesz – Izuku nem tudja ki ő és azt se, hogy én ki vagyok. Neki csak egy szerető anya vagyok, aki mindent megpróbál megtenni, hogy ne legyen baja. Szeretném, ha ez így is maradna. Elmegyünk innen. A ház üres lesz, felgyújthatjátok, jobb szeretném, ha te csinálnád. Katsuki túlzásokba tud esni, ha valami nem úgy van, ahogy azt ő eltervezi. – hangja csendes és határozott.

-Értettem va…

-Inko, ha kérhetem – hajába túr és két mozdulattal megigazítja. Csettint az ujjával a konyha életre kel. Katonás sorrendben vándorolnak az üvegek és cserépedények minden különböző dobozba, a növények lebegve foglalnak helyen kosarakban, zsákokban és ládákban. A fiókok maguktól nyitódnak ki, tartalmuk szintén egy megadott pont felé igyekszik a levegőben.

Ebbe a sürgés-forgásba érkezik meg Izuku.

-Anya – hebegi – de azt mondtad nem szabad! – kéri ki magának.

-Ma elmegyünk innen, és senki nem lát többet minket. Így most az egyszer megengedtem magamnak – mosolyog már szinte nevet.

-És én még két kézzel pakoltam össze – duzzog a fiú. Szívesen megborzolnám haját, de türtőztetem magam, emlékeztetem magam, hogy párzási időszakban van, bármilyen testi kontaktus elindíthatja a feromon termelését.

Ahogy az utolsó edény is a helyére került a konyhában lévő ládák zsugorodni kezdtek. Inko egyetlen intésére tornádó támadt a konyhában és minden egyetlen kisebb ládába került. Ugyan ezt elvégezte a szobákban is és már készen is álltak az indulásra.

-Kirishima-kun, kérlek hozz egy ládát. – intet a legnagyobb felé. Izuku hátán egy nagyobb kosár foglalt helyet tele mindenféle kisebb csomagocskákkal, valószínűleg ruhák és ágyneműk. Inko a konyhai felszerelést hozza.

-Ebbe mi van? – nyögve veszem hátamra a nagyobb ládát.

-Anya könyvtára – súgja Izuku.

-Aha – hát ez az információ nem vigasztalt meg.

Utunk lassú és unalmas. Inko minden előzetes nélkül az erdőn keresztül vezet át minket. A nap lebukik a látóhatáron. A vaksötétet egy apró fénygömb fénye oszlatja szét.

-Honnan ismered anyát? – kérdi csendesen egyszer csak mellettem lépkedő Izuku.

-Régen vigyázott rám többször is, míg kis srác voltam és a szüleim elmentek otthonról.

-Hmm – gondolataiba mélyed.

Hosszú órák után megállunk, de csak azért, hogy Inko a fényforrást lámpába helyezze. Elértük a hosszú főutat, ami a fővárosba vezet.

-Köszönöm Kirishima-kun – levenné a hátamról a ládát. – Innentől már nélküled megyünk tovább. Nem való ez egy sárkányifjoncnak. Nem tudom, mennyire tudod kontrolálni magad. De az emberek világa nagyon veszélyes.

-Nem kell értem aggódni Inko néni – vigyorogva tarkómra rakom kezem – Már tapasztaltunk ezt azt Katsukival. Igyekszem vissza fogni a hülyéjét. Meg szeretném, ha biztonságos helyre kerülnétek. Masaru nem biztos, hogy jó néven venné, ha csak úgy itt hagynálak titeket.

-Rendben – kicsit megereszkedik a válla. – Akkor gyorsítsunk a tempón. Izuku csukd be a szemed, koncentrálj a lélegzetvételeidre. Addig maradjon csukva a szemed, amíg nem szólok. Kuporodj le, öleld át a térded.

A fiú bólint és teszi, amit anyja mond. Inko buborékot fúj a szájából akkorát, hogy beleférjen.

-Hogy akarsz gyorsítani? – firtatom, miután lebegtetni kezdi a buborékot.

-Miért te, hogy közlekedsz? – csillan meg huncutul a szeme.

Felnevetek és megrázom magam. Szárnyra kapunk.

Csodálatos érzés a repülés. Éjszaka még jobb, mert nem kell félnünk az emberek vasvilláitól, amiket ijedtükben utánunk hajigálnak.

Fogalmam sincs milyen messzire megyünk, de már közeledik a hajnal mikor leszállunk megint az erdő fái között találjuk magunkat.

-Izuku – szolt Inko és kipukkantja a buborékot – Kelj fel kincsem – simogatta meg fia arcát.

-Mi történt? – álmos arca annyira aranyos.

-Gyere kincsem, megérkeztünk. Itt keresünk egy kiadó, vagy eladó házat. Nagyobb mint a régi falú több emberrel, de tán más szerzetek is vannak itt, viszont még messzebb a fővárostól ami nekünk csak jó.

A házkeresés gyorsan megy, túl egyszerűen. Rosszat sejtve nézek Inko nénire. És igen a szeme csak úgy csillog, és világít. Tehát varázslatot használ, nem is keveset, ahogy elnézem, egyre jobban fárad.

-Végre – sóhajt, amikor már csak hárman vagyunk a kis falú széli házikóban. Nagyot szusszan és lerogy a konyha asztalhoz. Izuku kérés nélkül mozdul, vizet hoz a kútról, fát készít be és miután talál egy poharat elmossa és oda adja anyjának, friss vízzel megtöltve. Neki áll a takarításnak egy zokszó nélkül. Fura egy kis srác.

-Gyógyítottad ide úton? – kérdem Inko nénit, amikor fia átmegy egy másik helységbe.

-Természetesen. Legjobb lenne a felejtést rá hozni, viszont az veszélyes is lehet, inkább meghagytam az emlékeit. Féljen csak az idegenektől, legalább meg marad az egészséges távolságtartása.

-Még mindig meglep, milyen erőknek parancsolsz – hajtok fejet.

-Nem véletlenül voltam Mitsuki jobb keze. – kacsint. Mégis látom rajta a fáradságot.

-Gondolom, lassan menjek.

-Igen. – gondterhelten körbe pillant – jobb lett volna messzebb az emberektől, közelebb a természethez, de ez is jó lesz. Nagyobb falu könnyebb elrejtőzni, messzebb a fővárostól még jobb.

-Egyszer majd elmeséled miért is mentél el? – ásítok egy hatalmasat.

-Elfogom, de most azt hiszem ideje nyugovóra térned. Izuku kitakarította a padlást ott van elég hely neked is.

-Köszönöm – bólintok, szertartásosan összeütöm két öklöm és meghajtom magam – Varázslónő – kérem az elbocsátását.

-Botor fiú – legyint és elhesseget. Mosolyáért megérte előhozakodni ezzel.

A padlás tényleg tiszta és tágas. Nagyot nyújtózkodom, biztonságérzést ad, hogy Inko vigyázza álmom. Leveszem fegyvereim. Már a mellényem veszem le mikor meglátom Izukut a feljáróban. Kezében tálca rajta gőzölgő finom illatú vacsorám.

-Köszönöm! – ragyog fel arcom, fel se tűnt eddig, hogy milyen éhes is vagyok.

-Anya küldött és hoztam törülközőt is. Befűtöttem a fürdőben. – lepakol. Kicsit toporog, mintha mondana még valamit. Várok. Még motoz az asztalnál, végül csak kiböki.

-Köszönöm, hogy haza hoztál anyához, és hogy vigyáztál rám. – hajol meg.

-Sajnálom, hogy nem voltam elég gyors, és így végződött. – viszonzom gesztusát.

-Én nem bánom annyira, így találkozhattam veled, és anyához is visszajöhettem – halványan elmosolyodik. – Holnapra, ha nem találkoznánk, jó utat. Remélem, látjuk még egymást. – int búcsút és eltűnik.

Furcsa érzést hagy maga után. Reménykedő zöld szemei és vékony teste. Ahogy a kezembe remegett, amikor megmosdattam. Megrázom a fejem. El kell felejtenem. Komótosan eszem a vacsorámat közben hallgatom a többiek neszeit. Izuku elfoglalja az egyik szobát és olvas, miután megágyaz magának. Inko még pakolászik, de ő is készül lefekvéshez. Elfogy a szerényes, de finom vacsorám. A fürdő kellemesen meleg ellazulok. Mire visszaérek a padlásra, már félig alszom. Pihe-puha párnát ér a fejem és már nem is érdekel ki ágyazott meg addig, míg a fürdőben voltam.

Reggel a madarak csicsergésére ébredek. Jól elalhattam, a nap már messze fent jár.

Nagyot nyújtózva lépkedek lefelé.

-Inko néni – kémlelek körbe.

-Itt vagyok – mosolyog a konyhából ki.

-Azt hiszem ideje haza mennem. – megvakarom a tarkóm, esetlenül körbe nézek.

-Izuku kint van épp fát vág, hogy este legyen mivel főzni. – feleli meg a ki nem mondott kérdést. – Akkor elválnak útjaink – mosolya kicsit szomorkássá válik.

-Igen – felveszem az oldal erszényem.

-Szeretném, ha átadnál egy üzenetet.

-Kinek és mit?

-Mitsukinak mond meg, hogy sajnálom – sóhajt egyet – azt hiszem, többet nem mehetek haza hozzá – keserűség csöpög a hangjából – pedig milyen jó lett volna, ha ti együtt nöttök fel, annyira élveztétek volna. Szerettem volna, ha barátok lettetek volna a fiammal, az egész csapat. Még talán bírtátok is volna – felkacag, bántja a fülem – Annak ellenére, hogy megszállottan tud kutatni, igazán okos és értelmes gyerek. Néha elfelejt a jelenben lenni, mert arra koncentrál, amit csinál, de pont ezért szerethető. Ha otthon nevelkedik kitűnő stratéga lett volna. Így viszont csak az én tudásomat tudom átadni neki. Nem hiszem, hogy találkozunk még Kirishima-kun – megérinti arcom, valami nedveset ken el rajta – Vigyázz magadra.

Kedves mosolya elkísér, míg repülök hazafelé.