4. fejezet

 Midoria Izuku:

 

-Gyertek – invitál egy sudár alkatú, szőke rövid hajú nő, aki kiköpött mása a betegnek. – Izuku – megölel, értetlenül tűröm – Olyan pici voltál mikor utoljára láttalak. – Gyere, a tanács már vár, fontos dologban kell döntenünk.

Beterel és menetközben leültet édesanyám mellé. A sok idegen arc, a feszült hangulat, feszélyez. Kicsit mocorgok, de a rosszalló tekinteteket észlelve inkább megpróbálok nyugton maradni. A beszélgetésből azt fogom fel, hogy anyámat mindenképpen szeretnék marasztalni, de hogy velem mi lesz. Mitsuki kardoskodik amellett, hogy mindenképpen Katsukinak szánnak. Elenben az egyik mester közli, hogy a fiú nem érdemel ekkora kegyet. Elvégre az omegák ritka kincsnek számítanak. Először hallok olyat, hogy ritka kincs lennék. Ez annyira meghökkent, hogy csak késve veszem észre, hogy nekem szolnak.

-Mit gondolsz? – kérdezi anyám. Körbe nézek, mindenki engem bámul.

-Nem ismerem – felelem. – Nem tudom milyen – kicsit zaklatottan körbe nézek, a gondolataim kavarognak.

-Akkor talán adjunk esélyt, hogy megismerje az itteni szokásokat életet – dörmögi egy nagyon vékony és beteges úr hátulról.

-Toshinorinak igaza van – lép előrébb egy nagyon öreg nagyon pici emberke. Ősz haja rövidre nyírva, szeme mégis élesen villan. – Masaru - fordul a főnök felé – tedd be az alap képzésbe.

-Rendben – bólint a főnök és ezzel úgy érzem el dőlt a sorsom.

Alap képzés? Mit takarhat? Annyi kérdésem lenne. Viszont egyet se tudok feltenni mert a tanács kitessékel a sátorból, ezek után anyám ragad karon. Sugárzik mióta megérkeztünk.

-Megmutatom a kedvenc helyem – mosolyog rám és már visz is magával.

-Anya – szólalok meg menet közben nem is figyelve már rá, hogy a levegőben lépkedünk – Hol… - a mondat félbe marad, a látvány, ami elém tárul csodálatot. Öreg fóliások és fa és papirusz tekercsek tömkelege gyönyörű rendben egymás mellett.

-Majdnem minden kérdésedre itt találsz választ. – azzal beljebb lök. – Kezdj neki, három napod van olvasni, ennyit sikerült ki harcolnom mielőtt megkezdődik a felkészítésed a harcos képzőben.

Tátot szájjal hagyom, hogy rám csukja az ajtót. A fényt rengeteg tükör biztosítja, illetve mintha a falról valami fluoreszkáló valami lógna le. Most még süt a nap és elég fényt biztosít. Óvatosan leemelek egy fóliást, felütöm bele olvasok. Ez épp etikett. Az jó az kell. Van itt történelem, karom ápolási tanácsadás, sebek, és egyéb gyógyításról szóló könyvek is.

Az asztalon ott vár a könyvem és irónom.

 

Kirishima Eijiro:

 

A tanácsülés után Izuku felszívódik. Katsuki még lábadozik a saját fészkében. Masaru azért oda enged minket is, hogy meglátogassuk. Persze Katsuki mufurc, hogy egyedül ő sérült meg ráadásul miatta gyógyított kellett hívni. Utálja a felhajtást és még jobban, hogy másoktól függ az élete.

-Szar haj – mordul két nappal a felébredése után – Még itt van az a hülye omega? – kérdezi mellékesen miközben fekszik az ágyában és a plafont bámulja.

-Úgy tudom igen, bár nem láttam már egy ideje – vállat vonok. – Nem vagy éhes? – kérdezem elterelés képen. Izukura most nem szívesen szeretnék gondolni. Főleg, ha igaza mit Mina meg tudott Aizawa mestertől.

-Egyedül is oda tudok menni! – morogja.

-Persze – hagyom rá. Hóna alá nyúlok és lábra segítem. Mondja a magáét, hogy képes mindenre egyedül, nem kell segíteni neki. Elhiszem, mindent elhiszek, azért kísérem oda a tűzhöz és azért ültetem az asztalhoz, mert képes rá egyedül is.

Nézem ahogy eszik, de a gondolataim teljesen máshol járnak. Mina tegnap mondta, hogy a vének döntöttek és az új srác maradhat, csak részt kell vennie a kiképzésen. Ami csak azért lesz nehéz neki mert én se éreztem varázserőt benne. Ráadásul nem is tartozik ide, hogy fogja meg tanulni azt a rengeteg szabályt és törvényt, amit be kell tartani, ha ennek a sárkány klánnak a tagja vagy? Aggódom, még mi se vagyunk teljes értékű harcosok, a mi képzésünk se fejeződött be, pedig már több éve folyamatban van. Mégis, hogy akarja ezt Aizawa mester véghez vinni, vagy Toshinori mester?

Vissza segítem Katsukit az ágyba. Hagyom pihenni. Lassan tényleg teljesen jól lesz. Inko néni tökéletesen helyre pofozta. Annyira jó, hogy visszajött. Remélem marad, a káoszban nem tudtam vele beszélni.

-Megyek a könyvtárba – döntök végül.

-Minek? – zsörtölődik Katsuki.

-Inko néni ott szokott lenni, hátha ezt a szokását nem hagyta fel.

Csak hümmög és elfordul, magára húzva a pokrócát. Ilyenkor hagyni kell, had főjön a saját levében. Pontosan tudja, hogy gyerekesen viselkedik. Békés tempóban haladok a könyvtár felé, mikor meghallom Inko néni hangját. Fordulok oda, mozdulat közben mégis megakadok. Toshinori mesterrel beszélget. Eltűnők a látótérből és elbújok egy fa lombkoronájának takarásába és fülellek. Csúnya dolog tudom, de egyszerűen nem bírok magammal. Olyan hirtelen és megmagyarázhatatlan módon tűnt el, hogy ha bármit meg tudok így már az is jó.

-Yogi kérlek értsd meg, muszáj volt elmennem.

-Mindent meg tudok érteni, ha elmagyarázod, mert eddig csak azt hajtogattad, hogy el kellett menned, de azt nem, hogy miért! Kérlek mond el, így több év távlatában hátha most már megértem. Miért hagytál itt?

-Mert szeretlek – suttogja Inko néni. Elvörösödőm.

-Te kis butus varázsló – suttogja a mesterem és azt hiszem itt most nekem már tényleg nem kéne itt lennem. Minél csendesebben menekülőre fogom.

Könyvtár. Oda kell mennem. Ott hátha kapok választ.

Tisztázzuk… Becsukom magam mögött a könyvtár ajtaját. Inko néni szerelmes Toshinori mesterbe. Ez tiszta sor, oké. Mégis miért nem lehettek együtt? Hisz a mester az egyik legjobb bajvívó ráadásul a régi nagy csapat tagja, a főnök tanácsnoka. Mégis miért kellett akkor ennek így lennie?

Gondolataim közé beférkőzik egy édeskés nagyon vonzó illat. Meg látom ahogy ül a faragott asztalnál több fóliás társaságában és gőz erővel jegyzetel valamit az egyik tekercsből.

-Izuku – hangom rakettnek hangzik a csendes falak között.

-Igen? – pillant föl. – Kirishima-kun? – félre billenti a fejét és elvesztem. A nyaka íve, az illata, a látványa. Ökölbe szorítom a kezem. Nem lesz jobb. A vágy kezd eluralkodni rajtam.

-Ekkora önuralmam nincs – lihegem.

-Mi? – suttogja riadtan a srác. Olyan fiatal, olyan törékeny.

-Ki az apád? – kérdezem és leülök vele szembe az asztal túlsó oldalára. Elég masszív asztal, jó lenne rá fel fektetni. A képbe bele remegek. Nem, erre nem szabad gondolni.

-Ne… - nyel egyet – Nem tudom – fájdalom villan a szemében – Reménykedtem benne, hogy itt találok választ rá.

-A családfák nem a könyvtárban vannak őrizve – biccentek a fa falak mentén lévő polcok felé.

-Akkor se mehetek ki – szorítja össze a száját – már csak egy napom van megtanulni a törvényeket és szokásokat. Az etikett elég könnyű volt sok eltérés nincs, talán csak a kézfogások jelentésénél. - el gondolkodva motyog tovább és a jegyzetei fölé hajol. Elvesztette irántam az érdeklődését. Meg nyugszom. Az illata körbe ölel, de nem hergel, hanem megnyugtat.

 

Izuku Midoriya:

 

A könyvtár magányát meg töri Kirishima-kun, láthatólag zaklatott, még olyan intim kérdést is feltesz amire nem, hogy válaszolni nem tudok, de a választ se ismerem. Vissza temetkezem tanulmányaimba. A könyvek nem adnak választ, de elterelik a gondolataimat arról a tényről, hogy nemsokára kezdődik a felkészítésem.

-Félek – motyogom és felpillantok. Kirishima-kun átható tekintettel bámul rám. Vörös szemei csak úgy villognak a félhomályban, amibe burkolódzik. Valószínűleg nem is sejti milyen félelmetes és vonzó egyszerre ahogy ott ül az asztal túl oldalán az asztalra könyökölve mozdulatlanul.

-Hozok enni – áll fel hirtelen – hallom, hogy korog a hasad – somolyog és magamra hagy.

Vissza temetkezem a tanulmányaimba. Nincs értelme azon gondolkodni, hogy mit hoz a jövő, ha szépen lassan úgy is eljön.

Édesanyám harmadik nap este megjelenik új tanítóim gyűrűjében. Bemutatja őket. Mindenki fog mindenfélét tanítani, a sok információt elraktározom későbbre majd kibogozom, ha lesz időm rá.

Megkezdődik a tanításom. A napok peregtek körülöttem. A rendszer beállt, a hajnal első sugarai elött riadtam elcsigázott izmokkal. A könyvtárban olvastam pirkadatig. Utána következett a nehéz fizikai edzés, majd bőséges ebéd, végül harc technikai tanulmányok, vacsora közben és után pedig megint a könyvtárban a nap folyamán elhangzott ismeretlen dolgoknak utána nézni.

Már a hó hull mikor elcsípek egy beszélgetést két mesterem között. Hatalmas sziklákat kell húznom és tolnom a tér egyik feléből a másikba. Hogy nehezebb legyen a feladat Toshinori mester egy tálka vizet tett a szikla tetejére, ha kilöttyen büntetésből kezdhetem ellőről, miután friss vizet hordtam a forrástól egészen a víztározóig.

-Gyorsan fejlődik – állapítja meg az öreg mester.

-Néha úgy érzem túl gyorsan.

-Ne aggaszd magad édes fiam – szuszan a mester – Te is ilyen voltál fiatalon, bár nem ennyire nyeszlett, mint most.

-Gran Torino mester – méltatlankodik Toshinori mester. – Kérem ne a fiatal elött.

-Miért ne? – azzal nevetni kezd az öreg.

Néha nem értem a poénjaikat, de egyszerűen csak át lépek felette. Toshinori mester mostanában így is túl sokat legyeskedik anyám közelében. Ezt csak azért nem teszem szóvá mert édesanyám végre boldognak tűnik. Az emlegetett illető meg is jelenik az edző pálya szélén. Kezében az elmaradhatatlan kosár. Nem merem abba hagyni a feladatom amíg nem szólnak. A mesterek elébe sietnek váltanak pár szót és végül nekem is megadják a lehetőséget, hogy szuszogjak kicsit. Anyám mellém áll.

-Ezt idd meg – ad a kezembe egy kulacsot – az utolsó cseppig – tekintetében féltés, szófogadóan iszom, ismerős a főzet íze – A téli napforduló ünnepe közeledik. Szeretném, ha nem vennél részt annyira az ivászatban. És vigyáznál magadra, ezt a főzetet pedig minden reggel idd meg – azzal a kezembe adja a kosarat.

-Köszönöm – mosolygok rá.

Végre megölel, annyira hiányzott, az itt eltöltött idő alatt alig láttam és akkor fel se tűnt mennyire hiányzott.

-Mára végeztünk ifjú tanítvány – jelenti be Gran Torino mester. – A fiataloknak ilyenkor fürdeni és készülni kell a közeledő eseményekre.

Anya is a téli napfordulót emlegette. Emlékszem valami fontos eseményre, csak nem jön össze, hogy mi volt az.

A hó elkezd egyre nagyobb pelyhekben esni. Kicsit fázósan burkolom be magam a köpenybe míg megyek a melegvízű forráshoz megmosakodni. Örömömre senki nincs ott. Így nem látják a testemet borító hegeket. Az edzés nem volt annyira kemény, de a harc technikai képzés nem sikerült olyan jól. Az eltelt hónapok alatt többször kellett sebgyógyító kenőcsöt kevergetnem, mint bármi mást. Óvatosan ereszkedem be a friss még piros hegekre figyelve a melegvízbe. Egy pillanatra ellazulok. A csend és a béka körbe ölel. Nagyon rég nem éreztem magam ilyen nyugodtnak. A víz segít elmosni az egésznapos munkát.

Sajnos békességem nem tart sokáig. Megjelennek a felettem járó sárkány ifjoncok. Az egész banda. Katsukival az élen. Ha elég ügyes vagyok nem vesznek észre és békésen el lehetek az egyik félre eső medencében. Lebukom a víz alá és a kinézett irányba úszom. Tartok tőlük. Jól össze szokott társaság, és idegennek érzem magam köztük. Van egy két elméleti órám, amit velük hallgatok. Látszik rajtuk, hogy inkább csatába mennének, mint hogy megtervezzék előre a lépéseiket. Bár a stratégiai alapjaik fantasztikusak, a következtetéseik pedig rendre bejönnek. Behúzódom a sziklák takarásába. Akkor zajt csapnak, hogy észre se vesznek. Hallgatom beszélgetésüket, készülnek a nagy bulira estére. Legszívesebben kihagynám az egészet, annyi tanulni való felgyűlt mostanában. Mégis ott kell lennem. A főnök fia a fő probléma, tudom, hogy nem csíp. Főleg azért nem mert egy hajnalpír színű arc vonzza. Persze ezt még magának se árulta el. Én is csak azért tudom mert felismertem a tekintetében azt a csillanást, amit magamban is érzek.

Nem rá vágyom. Ezt pedig nem tudom, hogy mondjam el anyámnak. Őrlődésemből a víz örvénylése zavar fel. Felpillantok. Kirishima-kun döbbent vörös szemébe fúrom a tekintetem.

Látom ahogy levegőt vesz, gyorsan a szám elé kapom az ujjam.

-Mi baj? – tátogja.

Hátam mögé bökők. Oda néz és elvigyorodik. Meglepetésemre ahelyett, hogy felhívná magára a figyelmet, elhelyezkedik kényelmesen és figyel, engem.

Félre billentet fejjel pislogok rá. Csak egy lusta mosolyt kapok válaszul.