2. fejezet

 Midorya Izuku:

 

Még mindig bele pirulok a gondolatba. Jó ég… Olyan testet még nem láttam. Zaklatott fejem igazi káosz. Pontosan tudom, hogy botor gondolat és sehova se vezet. Mégis magam elé képzelem napbarnított izmos testét, a mosolygó vörös szemét. Arcom égni kezd, felhevülök. Bebújok a takaró alá. Nyöszörögve érintem meg magam. Túl gyorsan ér utol a gyönyör nagyon hamar vége szakad a pillanat. Kicsit szégyenkezve nyúlok a mosdó szélén lévő rongyért. Kelletlenül letörlöm magam. Visszabújok még egy picit a takaró alá. Alig nyugszik meg a lélegzetem, kipattannak szemeim A takaró! Alaposan megnézem és tényleg. Ez az a takaró. Ebbe bugyolált bele és ez volt, ami oly nyugodt álmot hozott. Olyan finom puha az anyaga, bele temetem arcom, az illata is olyan jó. Alig veszek még egy mély levegőt máris hallom édesanyám motoszkálását. Tudom, hogy soha többet nem adhatom vissza neki. Egy jó emléket szeretnék őrizni róla. Ahogy a karjában tartott, a bőre illata és a szemei, amivel nézett. Még most is bele remegek. Pedig letelt már a párzási időszakom. Vége van a nagy hormon dömpingnek.

Egy nagyobb csörrenés kiszed végül az ágyból.

-Segíthetek? – kérdezem álmos hangon belépve a konyhába.

-Kipakolhatod a csomagokat – sóhajt és hátra dől az asztalnál.

-Biztos? – firtatom miközben előveszek pár csomagot, amit még könnyű visszarakni.

-Igen – szusszan fáradtan. – Kellően messze vagyunk a fővárostól, és még messzebb a kéretlen kíváncsiskodóktól.

Ezen hümmögök egy kicsit. Alig telt el két nap a sárkányifjonc távozásától számolva, ahogy édesanyám nevezte, összepakolt és tovább mentünk.

Ezt még eljátszotta legalább négyszer, de már a második alkalomtól számolva résen voltam és csak a harmadik vagy negyedik nap kérdeztem meg, hogy kipakoljak.

-Miért fontos ez? – kérdeztem csak úgy mellékesen és elkezdtem a konyha berendezését.

-Aki megtámadott – itt elsötétül a tekintete – sajnos egy herceg. Ráadásul a mostani ember király legkisebb fia. Nem hittem volna, hogy rá is hatással lehetsz. – megdermedek - Azért próbáltam az emberek közt elrejtőzni, hogy ne legyen ilyen problémánk. A sárkányok közt nem sokáig húztad volna. Nagyon kevés Omega születik ott. Szerettem volna, ha szép gyerekkorod van. – gondterhelt sóhaja és szomorú szavai mozgásra bírják bénult testem.

-Édesanyám – ölelem meg. – Annyi mindent adtál nekem, az életen kívül – csókot lehelek orcájára – Ne aggódj miattam. Igyekszem jó gyermek lenni.

-Az vagy – borzol a hajamba és elenged – Kipakolom az ágyneműket és a ruhákat – azzal otthagy a konyhában.

Olyan furcsa most, hogy igazán láttam mire képes mintha egy gát szakadt volna át benne, már nem rejteget előlem semmit. Minden kérdésemre egyenesen válaszol. Viszont vannak kérdések, amiket én nem merek feltenni. Hogy apa vajon hol van és ki is ő valójában. No és miért is kellett eljönni a sárkány klántól? Egyáltalán anya, hogy került oda?

Ezek a kérdések még várnak rám. Tudom meg fogom kapni a választ, de félek. Rettentően félek tőlük.

 

A napok telnek és édesanyám, tényleg nem szeretne tovább menni. A falubeliek lassan megszoknak minket. Egy idő után megjelennek az első vásárlók is akik terményt hoznak a gyógykenőcsökért, főzetekért cserébe. Tyúkot próbálok nevelni, a ház körüli teendőket végzem. Szerencsére az erdő közelében lakunk így nincs probléma, ha magányra vágyom csak pár méterrel beljebb megyek az erdőbe, máris sokkal jobban érzem magam.

-Izuku! – kiáltja el magát édesanyám és vár a hátsó ajtónál.

-Itt vagyok – rohanok oda hozzá pár szál szép virággal.

-Hoztam neked valamit – azzal betessékel a konyhába.

Leültet az asztalhoz kézmosás után.

-Igen?

-Tessék – elém rak egy barna papírba csomagolt nagy valamit. Óvatosan kopogtatom meg és nézem, hogy mi lehet az.

-Egy könyv – csodálkozom el, ahogy lehull a lepel.

-Igen! – nevet fel. – a saját patikus könyved – vállon vereget – ebbe írhatod receptjeidet és hogy miket fedeztél fel. Jó munkát hozzá.

-Várj! – elcsodálkozom – Kitanítasz? – alig merek hinni neki. Tényleg megtanít a mesterségre? Gyógyíthatok?

-Igen – bólint komolyan – de szörnyen szigorú tanár vagyok!

Jóízűen nevetünk.

Megkezdődik hát a tanulás.

 

Kirishima Eijiro:

 

Ezt a balhét most nem ússzuk meg egyszerűen. Néha nem értem Aizawa mestert. Miért küld minket ilyen helyzetbe? Pontosan tudja, hogy Katsuki még nem készült fel arra, hogy rendesen vezessen minket. Az apja is pontosan tudja ezt. Évek teltek el a balul elsült menyasszonyválasztás óta. Mégis ez a küldetés. A minotauruszok földjén áthaladni nem nehéz, csak ne álljunk meg, de nekünk egy a területen lévő barlangból kell megszereznünk valami kristályt. Ezzel egészen addig nem lett volna probléma, amíg nem futunk össze pár nehézfiúval. Az összecsapás elkerülhetetlen volt.

Ellenfelem egy igen ronda bikafejű krapek, fülében orrában nehéz fém karika valószínűleg réz, mégis úgy mozog mintha nem is húzná. Egyik pillanatban még büszke orrkarikájába másikban annál fogva rántom hátra a fejét. Fröccsen a vér, tudom ez nem volt még elég. Már villan a kés is és végre elvágom a torkát.

Ember alakban kisebbek vagyunk, mint ezek a behemót félállat fajankók, viszont erősebbek is. A látóhatáromban megcsillan egy idegenül zöld fény. Katsukit eltalálja a zöld derengéses tőrrel az ellenfele. Látom, ahogy a húsba belemélyed a penge.

-Denki! – üvöltöm. – Kapd el! – intek Katsuki felé, érti és már rohan is. Hantával ketten rontunk rá ellenfelére. Puszta kézzel töröm el a nyakát a taurusznak.

-A francba – kiált fel Denki, mikor a test puffan mellette – Nem tudom elállítani a vérzést – tapicskol Katsuki vérében, miközben próbál egy rongyot szorítani a sebre. – Ehhez egy normális orvos kell!

Körbe nézek a földön és megtalálom a még mindig zölden derengő fegyvert. Vissza csúsztatom hüvelyébe és derekamra szíjazom.

-Hazarepülünk – rázom meg magam.

-De Aizawa mester azt mondta most…

-Igen tudom gyalog kéne, de néz már rá, nem bírná ki a három hetes utat gyalog. Csoda ha három óráig bírni fogja – kétségbe esésem hat. Hanta köpeny maradékból rögtönzött szorítókötést készít.

-Induljunk – biccentenek társaim, felkapom Katsukit. Szárnyat bontunk és irdatlan tempót diktálva, haza repülünk.

Mikor megérkezünk, nem bíbelődök azzal, hogy bejelentkezzek, rögtön Bakugo fészekhez repülök.

-Főnök! – kiáltok.

-Mi történt? – bújuk ki a fa indái közül Masaru – Te jó ég! Azonnal gyertek be – oldalra fogja az indákat és betessékel – Kaminari, Sero menjetek, fürödjetek meg, aztán Aizawa mesternél várjatok meg – rendelkezik, miközben nekem mutatja, hogy hol fektessem le fiát.

-Gyógyító kell – suttogom. Felnézek rá és tudom, hogy pontosan tudja, mire gondolok.

-Fürödj meg te is – küld szelíden – Nemsokára megyek én is. Megoldunk mindent. – bíztat. Mielőtt bármit tehetnék, kilökdös a fészkéből.

-Sajnálom – nyögöm még ki mikor meglátom Mistukit.

Még a melegvizű forrásnál összefutok társaimmal.

-Hogy van? – esik nekem Hanta.

-Fogalmam sincs – vonok vállat, és törülközővel dörgölöm le magamról a vért – Ki lettem tessékelve körülbelül azonnal.

-Most mi lesz? – kérdi Denki összekuporodva a vízben.

-Semmi – sóhajt Hanta – egyszerűen megfürdünk és megyünk meghallgatni Aizawa mester mérgelődéseit. Hogy mennyire egy tesze-tosza mihaszna banda vagyunk, akik egy egyszerű feladatot se képesek véghez vinni. – tárja szét a karját. Halvány mosoly fut végig az arcomon.

Szívem nehéz marad, de ez a kis megkönnyebbülés jólesett.

Lehajtott fejel sorjázunk be a mester oktató helyére. Leülünk a tűzhely körül lévő farönkökre, várunk. Nem sokáig kell.

Meglepő módon a mester nem egyedül érkezik. Az egész tanács jön. Felpattanunk. Várjuk a reakciókat, de a felnőttek csak megállnak és nem szólnak, néznek. Mitsuki is befut és még súg valamit Masaru fülébe.

-Rendben – bólint a főnök. Elénk áll. – Eljött a pillanat. Vissza kell hoznotok Midorya Inkot – elakad a lélegzetem. Hisz…

-Nem érdekel miért ment el. Kerítsétek elő akár a föld alól is! – végig néz rajtunk – Kirishima – jelentőségteljes pillantásának súlya összenyom – Te találkoztál vele?

-Igen – nyögöm ki – de az már évekkel ezelőtt volt – felemelt keze belém folytja a szót.

-Emlékszel rá, hogy hol volt?

-Igen – bólintok.

-Akkor menjetek és hozzátok haza, ha kell ezzel – azzal a kezembe nyom egy tekercset.

-Értettem – kántáljuk hárman egyszerre.

-Haladéktalanul induljatok – szólal meg Aizawa mester. Ekkor meg kordul Denki haza. – Rendben előtte egyetek, vegyetek magatokhoz készletet, és utána siessetek. – enyhül meg.

Tesszük, amit mond.

Evésnél látom Hanta szemén, hogy mondana valamit, de vissza fogja magát. Felvont szemöldökömre csak fejrázással válaszol, és Denki felé biccenti fejét. Megértem.

A szőke srác még fiatal nem tudja ki Inko, és mi mindet tett már értünk az a nő. Végül neki durálom magam.

-Figyelj Denki – szólalok meg – Ezt a balhét most kihagyhatod – rávigyorgok – Maradj itthon és figyelj Katsukira, ha felébred, hátha megtudsz tőle valamit – vetem fel. Látom kék szemén, hogy erősen vívódik, végül bólint.

-Rendben – vigyorodik el.

Hanta alig észrevehetően megnyugszik. Evés végeztével összeszedjük magunkat. A ciklon fel is szívódik.

-Mi a gond? – kérdem Hantát.

-Te voltál a felelőse annak, hogy ide hozd Midoryát? – szegezi nekem azonnal.

-Inko nénire gondolsz? – játszom az értetlent.

-Nem – csap a homlokára – Amikor Katsukinak akartak menyasszonyt. Elvileg hoztál egy Omegát, de nem ért ide.

-Így igaz. – elsötétülő arccal nézek rá. Nem akarok most visszaemlékezni.

-Az Inko néni fia volt igaz? Találkoztál vele akkor? Mármint Inko nénivel?

-Igen, igen és igen – sóhajtok.

Hanta arca felragyog. Mindketten nagyon szeretjük Inko nénit, a süteményei mindig gyógyír volt léleknek és testnek.

Részletes kifaggatás következik, hogy mikor hol és hogyan történt.

Végig vezetem azokon a helyeken, ahol megálltunk. A barlang azóta is elhagyatott, a vadállatok széthordták már a fészkem. A falut messze elkerüljük. Viszont első ledöbbenés akkor érkezik, mikor keresem a másik faluban Inko néni házát. Amit olyan könnyű szerrel szerzett meg. Most még is más lakik ott.

-Elnézést – kopogtatok be.

-Igen? – nyit ajtót egy öregember?

-Mi történt a ház előző tulajdonosával?

-Az öreg Hörmut meg hallt, rám hagyta a házat – morran az öreg és csapja is be az ajtót.

Fagyottan állunk az ajtóban.

Egy néni áll meg mellettünk – a csinos asszonyt keresitek a fiával? – firtatja, bólintásomat látva szélesen elvigyorodik – tovább állt – félre érthetetlen mozdulatot tesz a kezével, hogy ha további információt szeretnék, fizessek. Pár másodperc után benyúlok a zsebembe és kimarkolok onnan három garast, csak egyet adok oda – Gyorsan és hirtelen távoztak. Mint akik nem is voltak itt – kap még egy garast – nyugat felé indultak, minél messzebb a fővárostól – oda adom az utolsó garast is a kezemből.

Hanta felvont szemöldökkel néz rám. Intek, hogy kövessen. Nem szólok, gondolataimba mélyedek. A nő többet elárult, mint akart.

-Mi az? – firtatja, amint kiérünk a lakó övezetből.

-Inko néni körülbelül egy héten belül tovább költözött. Ami azt jelenti tudja ki volt az, aki megbecstelenítette a fiát, tekintve az irányt – nyugat felé nézek – Akkor elindulunk arra. Minél messzebb a fővárostól. A peremvidékre költöztek. Felesleges faluról falura próbálkozni. Ha jól emlékszem a mester térképére – itt Hanta matatni kezd a táskájában.

-Tessék – hajtogatja ki a pergamentekercset – Erre gondoltam szükség lesz.

A térkép egy gyors másolata a mester példányának. Rajta van a szigetországunk, különböző terület határok jelölésével. Meg pár fontosabb város és kikötő.

-Akkor errefelé kell repülnünk, hogy megtaláljuk Inko nénit.

Gyalogunk, míg nem érünk erdő területére ott szárnyat bontunk és felszállunk a magasba.

A peremvidék hegyek tövében elterülő csodálatos rész. A táj sokkal változatosabb dimbes-dombos, kellően hangulatos, fákban bővelkedő. Vizei tiszta hegyi patakok. Rengeteg gyógynövény él itt meg. Inko néni számára tökéletes. Fent magason kerengünk a hegyek csúcsainak magasságában, mikor megérzem a varázslatot, végig bizsergeti bőröm. Hantára nézek, ijedt képtét elnézve ő is érzi. Lejjebb ereszkedünk. Csak egy falu van egészen az erdő közelében. Mélyen az erdőben ereszkedünk le. Igyekszem kerülni a feltűnést, az itteni népek nincsenek ki békülve a sárkányokkal.

A házhoz közelítve furán ismerős illatot érzek. Tenyerem bizsereg a bőrének tapintásának emlékétől. Hantát csendre intem, lassítunk, mint az árnyék úgy közelítjük meg a ház mögött fát vágó embernek kinéző egyént. Háttal áll nekünk figyelme a fejszére fókuszál és hogy találata biztos legyen. Nézem fehér bőrét, alatta az izmok játékát. Felemeli a fejszét. Lecsap. Tökéletes mozdulat sor, ahogy izmai dolgoznak úgy kap el a hév, hogy máshol is dolgozzanak azok az izmok. Ökölbe szorítom a kezem.

-Francba – szűröm a fogaim között. Meghátrálok. Sarkon fordulok és addig nem állok meg míg egy kisebb tisztásra nem érek.

-Mi baj? – lohol mögöttem Hanta. Vállamra teszi a kezét, rá nézek és elborzad.

-Nem tudok oda menni – lihegem.

-Rendben – verteget vállon – Valamit nem vallottál be – itt rám kacsint – az Omega szaga megcsapott rendesen, igaz?

-Frászt – nyögöm, leguggolok. Átölelem a térdeimet.

-Oké, oké – hangja bocsánatkérő mégis hallom benne bujkáló nevetést. – Megyek, megpróbálok hatni Inko nénire. Ha nem megy, te jössz a tekercsel.

-Rendben – bújok még mélyebbre a karjaim között.

Elhagyja a tisztást. Szétterülök. Erekciómat nyomja a nadrágom. Jó lenne kézbe venni az ügyet. Viszont nem vagyok állat, hogy csak úgy hagyjam az ösztöneimet győzni. Mélyeket lélegzem. Felrémlik zöld reménykedő szeme. Ez hat. Ő csak egy ember kölyök. Nem is bírná ki a rituálét.

Légzésem megnyugszik. A nadrágom is újra kényelmessé válik. Nézem, ahogy a nap tovább vándorol a tisztás felett. Közelít az alkony, mikor feltápászkodom. Hol a csudába jár Hanta?

Felállok és nekidurálom magam.

Újra megközelítem a házat. A szag most elkerül. Így nyugodtabban téblábolok közelebb. Az egyik ablakból fény szűrődik ki, belesek. Hanta ül az asztalnál és Izukuval beszélget. A fellángoló haraggal hirtelen nem is tudok mit kezdeni. Mi ez az érzés? Miért kapott el? Hisz nem is csinált semmit. Hanta vigyora még jobban felbosszant. Vívódásomból az ráz fel, hogy kinyílik az ajtó. Kilép Inko néni.

-Kirishima-kun – pillant rám. A gépezet beindul, féltérdre ereszkedem és szertartásosan öklömmel érintem a földet.

-Jaj, ne butáskodj már – ragadja meg a vállam – Gyere befele, mielőtt meglát valaki – azzal szinte betuszkol a házba. A következő pillanatban már az asztalnál találom magam egy tál kásával a kezemben. Hantára pillantok és látom, hogy nem bírt a varázslónővel, nem tudta meggyőzni. Akkor most jön az adu ász.

-Sajnálom jelenleg csak ennyit tudok adni, Izuku holnap fog vadászni menni így már csak kása van, nem számítottunk vendégekre.

-Inko néni! – szólalok meg végre – Azt hiszem Izuku holnap nem megy vadászni – azzal át adom a tekercset.

Döbbenten veszi át, remegő kézzel töri fel a törzsi pecsétet. Sebesen jár a szeme, mire a pergamen aljára ér már potyognak a könnyei.

-Anya – áll fel mellé fia és átöleli.

-Haza megyünk. – suttogja – Végre meg láthatod az igazi otthonom – átöleli fiát.