Bevezetés

Midorya Izuku egy egyszerű gyerek volt egészen a tizennegyedik születésnapjáig. Amikor is kiderült róla, hogy Omega. Ágynak esett hatalmas lázzal és két hétig mozdulni se tudott, legalábbis ennyire emlékezett. Édesanyja, aki egyedül nevelte őt, mindent megtett, hogy megkönnyítse ezt a borzalmas két hetet fia számára. Itatgatta az izzadságot sötétzöld hajáról mely okos és szeplős arcába hullott. Véget ért a két hét és mintha álomból ébredt volna fel, újra jól érezte magát. Anyja aggodalma viszont nem múlt el. Napi rutinná vált egy gyógynövényes főzet elfogyasztása, illetve a napi edzések is, hogy ne legyen egy kis nyeszlett naplopó. Ezzel önmagába nem lett volna probléma. Egészen két téllel későbbig.

Hírvivő érkezett a faluba, ahol édesanyjával élt kettecskén egy kis házikóban az erdőhöz legközelebb. Az elöljárók több órára beárkoztak a központi épületbe. A falusiak kíváncsian tolongtak, hátha elcsípnek egy-két szót. Izuku is oda somfordált hátha meglátja a rejtélyes idegent. Nem szeretett a falusiak közelébe lenni. Mindig ferde szemmel néztek rá az öregek, míg a fiatalabbak és a korabeliek kicsúfolták, vagy megdobálták. Most mégis erőt vett magán és kíváncsisága győzött.

Hogy elkerülje a tömeget pár hordó mögül leselkedett, így viszont csak hátulról tudta szemügyre venni. Hihetetlenül magas volt majdnem két fejjel magasabb, mint Izuku. A haja vörös és az ég felé meredezett, a hosszabb tincsei hátul össze fogva egy bőr fonott pánttal. Széles hátán dagadtak az izmok, minden mozdulatánál. Ruhája díszes volt, mint a többi sárkány klán tagnak. Izukut a felismerés megrázta, ez az idegen az egyik sárkány klántól érkezett. Ráadásul az egyik legvadabbtól. Felismerte a jelet is, ami a kis szütyőn volt látható mely a derékszíjáról csüngött le egy csöppet hátra tolva, hogy ne zavarja a mozgásban. Innen kapott édesanyja is leveleket. Az egyetlen, aki tartotta Inkoban a lelket, egy Izuku által ismeretlen nő, ráadásul ilyen pecséttel ellátott levéllel, mint amilyen ezt a táskát is díszíti.

Mielőtt a hírhozó megfordult volna Izuku döntött és haza szaladt. Sok dolog volt az életben, amit már megtanult az Omegaságával kapcsolatban, például ha idegen jön, jó ha el bújik, mert a vének tán még meg is verik, hogy rossz helyre mert menni.

 

-Mi történt kincsem? – kérdezte kedvesen Inko amikor belépett a kis házikóba.

-Semmi – vont vállat – Megérkezett a hírvivő, vörös haja van, mint a szeles napokat ígérő hajnal, és olyan minta van az egyik táskáján, mint a leveleiden – motyogta mellékesen Izuku.

-Vajon mi lehet Mitsukival? – merengett hirtelen Inko és kibámult az ablakon – Gyere, kész az ebéd – azzal asztalhoz hessegette fiát.

A konyhát elárasztották a különböző gyógynövények és a belőlük készült kencék tároló edényei. Inko volt a faluban élő egyetlen gyógynövényes. Kencéinek köszönhetően a vének elnézték, hogy fia kicsit fura és mivel az asszony megszüntette a hátfájdalmaikat így elviselték, hogy kicsit különcök.

Alig fogyott el a szerény ebéd és mosogatott el Izuku míg édesanyja visszatért a növények előkészítéséhez, kopogtattak. Inko szemöldök ráncolva ment ajtót nyitni. Izuku a vízzel és edényekkel való csörömpölés miatt nem hallotta, mit beszélgetet édesanyja és a jövevény.

Mire az utolsó tiszta kiskanalat is visszarakta a helyére belépett édesanyja a konyhába.

-Anya? – fordult felé, Izuku érezte, hogy valami nincs rendben.

-Oh kisfiam! – borult a nyakába azonnal édesanyja és zokogásban tört ki.

-Mi történt? – faggatózott értetlenül a fiú.

-El kell menned – zihálta és kétségbe esetten ölelte még szorosabban – A tanács úgy döntött, hogy Téged ajánlanak fel. A hírvivő azért jött, hogy menyasszonyt kérjen a klán vezérének fiának, és Téged akarnak elküldeni feleség jelöltnek.

Izuku fejében gondolatok ezrei száguldottak végig. A vágy, hogy elmehetne innen és a bűntudat, hogy egyedül hagyja édesanyját.

-Feleség jelöltnek? – kuncogott fel Izuku – Anya, hisz fiú vagyok – tárta szét a karját és ezzel kibontakozott az anyai ölelésből – Hogy lehetnék én feleség – kérdezte.

-Jaj, édes kisfiam – sóhajtott reszketegen Inko. – Nagyon sokáig halogattam, mert abban bíztam, megtalálod a párod, vagy sikerül kifejlesztenem a szert, ami elfedi kiléted, esetleg egy orvosságot ellene. De mint Omega, ha egy Alfa az uralma alá hajt, neked meg kell hajtanod a fejed, és azt tenni, amit mond.

-De hát a faluban nincs senki ilyen – hebegte a fiú.

-A faluba nincs, de a vörös sárkány klánban, ahonnan a küldött jött, sok van. Ráadásul a klán vezér maga Bakugo Masaru küldte a hírhozót. A klán szabályok szerint pedig, ha egy Alfa igényt tat egy Omegára akkor bizony az Omegának nincs választása.

-Nem vagyok klán tag – suttogta a fiú, egyre növekvő félelemmel.

-Sajnálom kincsem – ölelte megint magához egy szem gyermekét Inko és megint zokogásban tört ki.

Izukuban szörnyű balsejtelem ütötte fel a fejét.

Éveken át nem kérdezte meg hogy ki is az apja, miért nincs velük és egyáltalán miért is csak ketten vannak? Most mégis legyűrte a késztetést, ha eddig nem tette, akkor ezután se fogja megkérdezni.

 

Másnap hajnalban indult el egyedül, édesanyja becsomagolt neki mindent, amire az úton szüksége lehetett és még átadott egy levelet, hogy majd adja oda Mitsukinak, ha oda ér.

Az utazás unalmas és egykedvűségben telt. Egyedül egy térképpel a kezében nem volt egészen olyan, mint amilyenről álmodott gyermekkorában mikor még oly együgyű álmokat kergetett, hogy megy és megkeres egy hatalmas kincset, vagy felfedezi a legritkább növényt.

Gondolatai szanaszerte szárnyaltak. Éjszakára tüzet rakott megette anyukája által csomagolt elemózsia egy részét. A térképe szerint még két nap és egy éjszaka várt rá a szabad ég alatt. Az üzenet szerint, pedig egy nap, egy éjszaka; és várja valaki az úton, hogy oda kísérje jövendőbelije elé. Jövendőbeli… na persze. Sötét gondolatai egyre csak gyülekeztek. Nagy nehezen elaludt, és a hajnal első sugaraival folytatja útját. Eseménytelenséget próbálta kitölteni a körülötte elterülő táj csodálásával. Sose lépett még ki a kis faluból, ahol született, vagy legalábbis amióta az eszét tudta. A növények közt felismert jó pár gyógynövényt. Párat össze is gyűjtögetett, hogy ha esetleg megérkezik, elfoglalhassa magát. Elvégre fogalma se volt mi vár rá. Elterelésnek tökéletes volt.

A második éjszaka is eseménytelen volt.

Hajnalban egy kicsit nehezebben ébredt és kótyagosnak kezdte érezni a fejét. Ez délre egyre rosszabb lett. Nem tudta, hogy jut el a megadott pontra, ha a szédelgése így folytatja tovább, ráadásul úgy érezte a teste is forrósodni kezd. Még látta a napot a horizonton mikor beért a fák közé. Az erdőben mindig korábban sötétedik. Már rég ott kellett volna lennie a megadott helyszínen. Mégis léptei egyre nehezebbek lettek, a légzése egyre szaporább lett és a világ kezdett egyre kuszább lenni.

-Mi…? – nyögte nehézkesen. A föld egyre közelebb került a fejéhez. Egy erős kar kapta el.

-Hopp! – mély hang végig szánkázott Izuku gerincén – Még szerencse, hogy eléd jöttem – vörös hajszálak kerültek a fiú kóválygó szemének látóterébe – Ó… a francba – nyögte a karok tulajdonosa – Miért most van a párzási időszakod? – kicsit kétségbe esetnek tűnt a hangja, Izuku már majdnem megsajnálta mikor homályos agyával felfogta, hogy milyen szavakat használt.

-A mi? – préselte ki magából nagy nehezen.

Egyenesbe állította az ismerős ismeretlen. Felismerte, hogy a hírhozó kapta el.

-Nem tudod mi vagy? – szemébe nézett. Vörös tekintete szinte felperzselte Izuku bőrét. A fiú arca akaratlanul is égni kezdett.

-Mi? – úgy érezte a térdei helyén édesanyja féle finomam rezgő kocsonya vette át a helyet.

-Gyere – valahonnan elővarázsolt egy takarót és a meleg kelmébe bugyolálta a remegő fiút. – Biztonságosabb helyre megyünk.

Izuku még két lépést tett és elsötétült a világ.

 

Lassan tért magához. Nem is igazán akarta kinyitni a szemét. Egy meleg takaró és valami igazán puha és jó illatú fekhelyen volt. Viszont tudta, hogy oda kell érnie. Hirtelen ült fel.

-Elkéstem! – nyögte kiszáradt torokkal, visszahanyatlott a puha fekhelyre.

-Végre felébredtél – konstatálta egy kellemes hang a sötétből.

-Mi? – nyöszörögte a fiú és érezte, hogy szája lassan homoksivataggá változik.

-Gyere, igyál – erős kéz segített felülni Izukunak, hideg éltető finom víz érkezett egy cserépedényből.

-Köszönöm – krákogta a fiú, miután végre úgy érezte, meg tud szólalni.

-Kirishima Eijiro vagyok – mutatkozott be az idegen, és Ahogy Izuku előtt tisztult a kép felismerte a falujába jövő hírhozót.

-Üdvözlet – nyögte ki – Midorya Izuku vagyok – felelte esetlenül.

-Igen, tudom – mosolyogta a vörös hajú. – A vének megmondták a neved, és hogy három nap mire ide érsz.

-Egészen pontosan miért kellett ide jönnöm? – tette fel az első és talán a legértelmetlenebb kérdést Izuku mióta magához tért.

-Mert a klán területére csak repülve tudunk belépni. Ez az utolsó lehetőség, hogy felvegyelek. Viszont mivel épp párzási időszakod van, így nem vihetlek oda – itt elkezdte az ujját rágni, gondolataiba mélyedve.

-Miért?

A fiú kérdése annyira megdöbbentette Eijirot, hogy a száját is eltátva bámult rá.

-He?

-Miért nem mehetek így betegen a klán területére? – próbálta kóválygó fejével összerakni a dolgokat.

-Nem beteg vagy – borzolta meg zöld kusza tincseit. – Párzási időszakba léptél. És azért nem vihetlek így a klán területére, mert több alfa van ott, akiknek nincs párja, mint két kezemen meg tudnám számolni. Viszont az egyesség érdekében, muszáj téged egészben és érintetlenül oda vigyelek. Erről tájékoztatnom kell a vezért. Ilyen állapotban túl veszélyes lenne neked ott.

-Kérlek, magyarázd el – esdekelt Izuku és fókuszálni próbált a vörös szemekre.

-Addig meg van, hogy Omega vagy?

-Igen – sütötte le a szemét a fiú – utáltak is érte a faluban.

-Inkább csak féltek tőled – vont vállat a másik – az emberek mindentől félnek, ami nem olyan mit a megszokott. Szóval Omega vagy, ami azt jelenti, hogy valamikor egy Alfa igazi párja leszel és talán a legnagyobb erőssége is. Az Alfának, ha megtalálja a megfelelő partnert, akkor kiteljesedik az erejük és képességeik. Téged konkrétan Katsukinak szánnak a főnök fiának. Viszont a területre lépve nem foglak tudni ötnél több kifejlett alfától megvédeni, és ennél jóval több van, aki kiéhezve vár egy Omegára. Ha szagot fognak viszont vége. Lehet ide kéne hoznom Katsukit, de magadra se lenne jó, ha hagynálak. – rágódás közben Eijiro felállt és tehetetlenül toporgott.

- Mennyi idő mire oda és visszaérsz? – kérdezte fáradtan Izuku.

-Körülbelül két óra, ha szembe szél van három is lehet.

-Fáradt vagyok – nyöszörögte elcsigázottan a fiú – Ha alszom, nem lehet baj ugye?

-Hát… gondolom nem igazán – a vörös hajú közelebb lépett és betakarta a fiút. – Akkor aludj, és nem kell megijedni, ha nem vagyok itt mikor felébredsz. Csak maradj mozdulatlan és csendben. Ez a barlang a mi területünkön van már, nem hiszem, hogy bárki ide merészkedne.

-Rendben – azzal bevackolta magát még jobban Izuku a puha fekhelybe. – Jó ét – ásította és már nem látta a félszeg mosolyt és az elnéző fejrázást sem.