4. fejezet

 Midoria Izuku:

 

-Gyertek – invitál egy sudár alkatú, szőke rövid hajú nő, aki kiköpött mása a betegnek. – Izuku – megölel, értetlenül tűröm – Olyan pici voltál mikor utoljára láttalak. – Gyere, a tanács már vár, fontos dologban kell döntenünk.

Beterel és menetközben leültet édesanyám mellé. A sok idegen arc, a feszült hangulat, feszélyez. Kicsit mocorgok, de a rosszalló tekinteteket észlelve inkább megpróbálok nyugton maradni. A beszélgetésből azt fogom fel, hogy anyámat mindenképpen szeretnék marasztalni, de hogy velem mi lesz. Mitsuki kardoskodik amellett, hogy mindenképpen Katsukinak szánnak. Elenben az egyik mester közli, hogy a fiú nem érdemel ekkora kegyet. Elvégre az omegák ritka kincsnek számítanak. Először hallok olyat, hogy ritka kincs lennék. Ez annyira meghökkent, hogy csak késve veszem észre, hogy nekem szolnak.

-Mit gondolsz? – kérdezi anyám. Körbe nézek, mindenki engem bámul.

-Nem ismerem – felelem. – Nem tudom milyen – kicsit zaklatottan körbe nézek, a gondolataim kavarognak.

-Akkor talán adjunk esélyt, hogy megismerje az itteni szokásokat életet – dörmögi egy nagyon vékony és beteges úr hátulról.

-Toshinorinak igaza van – lép előrébb egy nagyon öreg nagyon pici emberke. Ősz haja rövidre nyírva, szeme mégis élesen villan. – Masaru - fordul a főnök felé – tedd be az alap képzésbe.

-Rendben – bólint a főnök és ezzel úgy érzem el dőlt a sorsom.

Alap képzés? Mit takarhat? Annyi kérdésem lenne. Viszont egyet se tudok feltenni mert a tanács kitessékel a sátorból, ezek után anyám ragad karon. Sugárzik mióta megérkeztünk.

-Megmutatom a kedvenc helyem – mosolyog rám és már visz is magával.

-Anya – szólalok meg menet közben nem is figyelve már rá, hogy a levegőben lépkedünk – Hol… - a mondat félbe marad, a látvány, ami elém tárul csodálatot. Öreg fóliások és fa és papirusz tekercsek tömkelege gyönyörű rendben egymás mellett.

-Majdnem minden kérdésedre itt találsz választ. – azzal beljebb lök. – Kezdj neki, három napod van olvasni, ennyit sikerült ki harcolnom mielőtt megkezdődik a felkészítésed a harcos képzőben.

Tátot szájjal hagyom, hogy rám csukja az ajtót. A fényt rengeteg tükör biztosítja, illetve mintha a falról valami fluoreszkáló valami lógna le. Most még süt a nap és elég fényt biztosít. Óvatosan leemelek egy fóliást, felütöm bele olvasok. Ez épp etikett. Az jó az kell. Van itt történelem, karom ápolási tanácsadás, sebek, és egyéb gyógyításról szóló könyvek is.

Az asztalon ott vár a könyvem és irónom.

 

Kirishima Eijiro:

 

A tanácsülés után Izuku felszívódik. Katsuki még lábadozik a saját fészkében. Masaru azért oda enged minket is, hogy meglátogassuk. Persze Katsuki mufurc, hogy egyedül ő sérült meg ráadásul miatta gyógyított kellett hívni. Utálja a felhajtást és még jobban, hogy másoktól függ az élete.

-Szar haj – mordul két nappal a felébredése után – Még itt van az a hülye omega? – kérdezi mellékesen miközben fekszik az ágyában és a plafont bámulja.

-Úgy tudom igen, bár nem láttam már egy ideje – vállat vonok. – Nem vagy éhes? – kérdezem elterelés képen. Izukura most nem szívesen szeretnék gondolni. Főleg, ha igaza mit Mina meg tudott Aizawa mestertől.

-Egyedül is oda tudok menni! – morogja.

-Persze – hagyom rá. Hóna alá nyúlok és lábra segítem. Mondja a magáét, hogy képes mindenre egyedül, nem kell segíteni neki. Elhiszem, mindent elhiszek, azért kísérem oda a tűzhöz és azért ültetem az asztalhoz, mert képes rá egyedül is.

Nézem ahogy eszik, de a gondolataim teljesen máshol járnak. Mina tegnap mondta, hogy a vének döntöttek és az új srác maradhat, csak részt kell vennie a kiképzésen. Ami csak azért lesz nehéz neki mert én se éreztem varázserőt benne. Ráadásul nem is tartozik ide, hogy fogja meg tanulni azt a rengeteg szabályt és törvényt, amit be kell tartani, ha ennek a sárkány klánnak a tagja vagy? Aggódom, még mi se vagyunk teljes értékű harcosok, a mi képzésünk se fejeződött be, pedig már több éve folyamatban van. Mégis, hogy akarja ezt Aizawa mester véghez vinni, vagy Toshinori mester?

Vissza segítem Katsukit az ágyba. Hagyom pihenni. Lassan tényleg teljesen jól lesz. Inko néni tökéletesen helyre pofozta. Annyira jó, hogy visszajött. Remélem marad, a káoszban nem tudtam vele beszélni.

-Megyek a könyvtárba – döntök végül.

-Minek? – zsörtölődik Katsuki.

-Inko néni ott szokott lenni, hátha ezt a szokását nem hagyta fel.

Csak hümmög és elfordul, magára húzva a pokrócát. Ilyenkor hagyni kell, had főjön a saját levében. Pontosan tudja, hogy gyerekesen viselkedik. Békés tempóban haladok a könyvtár felé, mikor meghallom Inko néni hangját. Fordulok oda, mozdulat közben mégis megakadok. Toshinori mesterrel beszélget. Eltűnők a látótérből és elbújok egy fa lombkoronájának takarásába és fülellek. Csúnya dolog tudom, de egyszerűen nem bírok magammal. Olyan hirtelen és megmagyarázhatatlan módon tűnt el, hogy ha bármit meg tudok így már az is jó.

-Yogi kérlek értsd meg, muszáj volt elmennem.

-Mindent meg tudok érteni, ha elmagyarázod, mert eddig csak azt hajtogattad, hogy el kellett menned, de azt nem, hogy miért! Kérlek mond el, így több év távlatában hátha most már megértem. Miért hagytál itt?

-Mert szeretlek – suttogja Inko néni. Elvörösödőm.

-Te kis butus varázsló – suttogja a mesterem és azt hiszem itt most nekem már tényleg nem kéne itt lennem. Minél csendesebben menekülőre fogom.

Könyvtár. Oda kell mennem. Ott hátha kapok választ.

Tisztázzuk… Becsukom magam mögött a könyvtár ajtaját. Inko néni szerelmes Toshinori mesterbe. Ez tiszta sor, oké. Mégis miért nem lehettek együtt? Hisz a mester az egyik legjobb bajvívó ráadásul a régi nagy csapat tagja, a főnök tanácsnoka. Mégis miért kellett akkor ennek így lennie?

Gondolataim közé beférkőzik egy édeskés nagyon vonzó illat. Meg látom ahogy ül a faragott asztalnál több fóliás társaságában és gőz erővel jegyzetel valamit az egyik tekercsből.

-Izuku – hangom rakettnek hangzik a csendes falak között.

-Igen? – pillant föl. – Kirishima-kun? – félre billenti a fejét és elvesztem. A nyaka íve, az illata, a látványa. Ökölbe szorítom a kezem. Nem lesz jobb. A vágy kezd eluralkodni rajtam.

-Ekkora önuralmam nincs – lihegem.

-Mi? – suttogja riadtan a srác. Olyan fiatal, olyan törékeny.

-Ki az apád? – kérdezem és leülök vele szembe az asztal túlsó oldalára. Elég masszív asztal, jó lenne rá fel fektetni. A képbe bele remegek. Nem, erre nem szabad gondolni.

-Ne… - nyel egyet – Nem tudom – fájdalom villan a szemében – Reménykedtem benne, hogy itt találok választ rá.

-A családfák nem a könyvtárban vannak őrizve – biccentek a fa falak mentén lévő polcok felé.

-Akkor se mehetek ki – szorítja össze a száját – már csak egy napom van megtanulni a törvényeket és szokásokat. Az etikett elég könnyű volt sok eltérés nincs, talán csak a kézfogások jelentésénél. - el gondolkodva motyog tovább és a jegyzetei fölé hajol. Elvesztette irántam az érdeklődését. Meg nyugszom. Az illata körbe ölel, de nem hergel, hanem megnyugtat.

 

Izuku Midoriya:

 

A könyvtár magányát meg töri Kirishima-kun, láthatólag zaklatott, még olyan intim kérdést is feltesz amire nem, hogy válaszolni nem tudok, de a választ se ismerem. Vissza temetkezem tanulmányaimba. A könyvek nem adnak választ, de elterelik a gondolataimat arról a tényről, hogy nemsokára kezdődik a felkészítésem.

-Félek – motyogom és felpillantok. Kirishima-kun átható tekintettel bámul rám. Vörös szemei csak úgy villognak a félhomályban, amibe burkolódzik. Valószínűleg nem is sejti milyen félelmetes és vonzó egyszerre ahogy ott ül az asztal túl oldalán az asztalra könyökölve mozdulatlanul.

-Hozok enni – áll fel hirtelen – hallom, hogy korog a hasad – somolyog és magamra hagy.

Vissza temetkezem a tanulmányaimba. Nincs értelme azon gondolkodni, hogy mit hoz a jövő, ha szépen lassan úgy is eljön.

Édesanyám harmadik nap este megjelenik új tanítóim gyűrűjében. Bemutatja őket. Mindenki fog mindenfélét tanítani, a sok információt elraktározom későbbre majd kibogozom, ha lesz időm rá.

Megkezdődik a tanításom. A napok peregtek körülöttem. A rendszer beállt, a hajnal első sugarai elött riadtam elcsigázott izmokkal. A könyvtárban olvastam pirkadatig. Utána következett a nehéz fizikai edzés, majd bőséges ebéd, végül harc technikai tanulmányok, vacsora közben és után pedig megint a könyvtárban a nap folyamán elhangzott ismeretlen dolgoknak utána nézni.

Már a hó hull mikor elcsípek egy beszélgetést két mesterem között. Hatalmas sziklákat kell húznom és tolnom a tér egyik feléből a másikba. Hogy nehezebb legyen a feladat Toshinori mester egy tálka vizet tett a szikla tetejére, ha kilöttyen büntetésből kezdhetem ellőről, miután friss vizet hordtam a forrástól egészen a víztározóig.

-Gyorsan fejlődik – állapítja meg az öreg mester.

-Néha úgy érzem túl gyorsan.

-Ne aggaszd magad édes fiam – szuszan a mester – Te is ilyen voltál fiatalon, bár nem ennyire nyeszlett, mint most.

-Gran Torino mester – méltatlankodik Toshinori mester. – Kérem ne a fiatal elött.

-Miért ne? – azzal nevetni kezd az öreg.

Néha nem értem a poénjaikat, de egyszerűen csak át lépek felette. Toshinori mester mostanában így is túl sokat legyeskedik anyám közelében. Ezt csak azért nem teszem szóvá mert édesanyám végre boldognak tűnik. Az emlegetett illető meg is jelenik az edző pálya szélén. Kezében az elmaradhatatlan kosár. Nem merem abba hagyni a feladatom amíg nem szólnak. A mesterek elébe sietnek váltanak pár szót és végül nekem is megadják a lehetőséget, hogy szuszogjak kicsit. Anyám mellém áll.

-Ezt idd meg – ad a kezembe egy kulacsot – az utolsó cseppig – tekintetében féltés, szófogadóan iszom, ismerős a főzet íze – A téli napforduló ünnepe közeledik. Szeretném, ha nem vennél részt annyira az ivászatban. És vigyáznál magadra, ezt a főzetet pedig minden reggel idd meg – azzal a kezembe adja a kosarat.

-Köszönöm – mosolygok rá.

Végre megölel, annyira hiányzott, az itt eltöltött idő alatt alig láttam és akkor fel se tűnt mennyire hiányzott.

-Mára végeztünk ifjú tanítvány – jelenti be Gran Torino mester. – A fiataloknak ilyenkor fürdeni és készülni kell a közeledő eseményekre.

Anya is a téli napfordulót emlegette. Emlékszem valami fontos eseményre, csak nem jön össze, hogy mi volt az.

A hó elkezd egyre nagyobb pelyhekben esni. Kicsit fázósan burkolom be magam a köpenybe míg megyek a melegvízű forráshoz megmosakodni. Örömömre senki nincs ott. Így nem látják a testemet borító hegeket. Az edzés nem volt annyira kemény, de a harc technikai képzés nem sikerült olyan jól. Az eltelt hónapok alatt többször kellett sebgyógyító kenőcsöt kevergetnem, mint bármi mást. Óvatosan ereszkedem be a friss még piros hegekre figyelve a melegvízbe. Egy pillanatra ellazulok. A csend és a béka körbe ölel. Nagyon rég nem éreztem magam ilyen nyugodtnak. A víz segít elmosni az egésznapos munkát.

Sajnos békességem nem tart sokáig. Megjelennek a felettem járó sárkány ifjoncok. Az egész banda. Katsukival az élen. Ha elég ügyes vagyok nem vesznek észre és békésen el lehetek az egyik félre eső medencében. Lebukom a víz alá és a kinézett irányba úszom. Tartok tőlük. Jól össze szokott társaság, és idegennek érzem magam köztük. Van egy két elméleti órám, amit velük hallgatok. Látszik rajtuk, hogy inkább csatába mennének, mint hogy megtervezzék előre a lépéseiket. Bár a stratégiai alapjaik fantasztikusak, a következtetéseik pedig rendre bejönnek. Behúzódom a sziklák takarásába. Akkor zajt csapnak, hogy észre se vesznek. Hallgatom beszélgetésüket, készülnek a nagy bulira estére. Legszívesebben kihagynám az egészet, annyi tanulni való felgyűlt mostanában. Mégis ott kell lennem. A főnök fia a fő probléma, tudom, hogy nem csíp. Főleg azért nem mert egy hajnalpír színű arc vonzza. Persze ezt még magának se árulta el. Én is csak azért tudom mert felismertem a tekintetében azt a csillanást, amit magamban is érzek.

Nem rá vágyom. Ezt pedig nem tudom, hogy mondjam el anyámnak. Őrlődésemből a víz örvénylése zavar fel. Felpillantok. Kirishima-kun döbbent vörös szemébe fúrom a tekintetem.

Látom ahogy levegőt vesz, gyorsan a szám elé kapom az ujjam.

-Mi baj? – tátogja.

Hátam mögé bökők. Oda néz és elvigyorodik. Meglepetésemre ahelyett, hogy felhívná magára a figyelmet, elhelyezkedik kényelmesen és figyel, engem.

Félre billentet fejjel pislogok rá. Csak egy lusta mosolyt kapok válaszul.

3. fejezet

Midoriya Izuku:

 

Anyám emelt fővel pillanatok alatt összepakol a házban. Teljesen kivirul és olyan jó látni ezt a ragyogást rajta. Pont úgy néz ki, mint kölyök koromban volt és mesélt hihetetlen kalandokról melyek talán meg is történtek. Bár ezek után úgy gondolom ténylegesen megtörténtek. Tényleg ő volt a történetei főhőse, aki megmentett olya sok életet, aki remek varázslatokat kántált, hogy falvakat védelmezzen, vagy gyógynövény keverékeket készített és a leg szörnyűbb sebesülteket is meggyógyította.

Kis rettegés szalad végig rajtam, nem hittem volna, hogy valaha visszatérek arra a helyre. Rengeteg rémálmom volt míg sikerült rendeznem az érzelmeimet és azt a sokkot mely az a bántalmazás okozott bennem. Lehet még nem vagyok kész erre az útra? Mit kéne tennem? Hogy kell viselkedni, ha visszamész egy borzalom helyszínére?

A ládákat a fekete hajú, nyurga fiú viszi ki a házból. Kis csomagomat felveszem én is.

-Jól van, fiam – fordul felém anyám – Most pedig – lendül a keze és ahogy a homlokomhoz ér elsötétül a világ. Miért? Miért nem láthatom, hogy hogyan repül? Miért nem láthatom merre megyünk? A sötétség körbe ölel, értetlenségem még ide is követ. Rossz voltam? Mit kellett volna másképp csinálnom?

 

Kisihima Eijiro:

 

-Inko néni! – döbbenten nyikkanok meg, ahogy a fiú után kapok. Elkapom és ölbe veszem.

-Egyszerűen nem vagyok felkészülve arra, hogy ezt lássa. – megrázza magát és a megjelenő fehér tollas szárnyát kicsit megmozgatja. – Nagyon régóta nem váltottam erre az alakomra – sóhajt fel – olyan rég láttam – simítja meg a tollak végét. Ezt látva olyan furcsa érzés kerít hatalmába. Itt állok egy idegen falú, idegen házának hátsó kertjében és azt nézem, hogy az általam ismert legnagyobb gyógyító megérinti a saját szárnyát. Olyan intim ez a pillanat.

-Eijiro – fordul felém – kérlek hozd Izukut – megérinti fia homlokát – még nincs felkészülve erre az útra, de muszáj menni, Katsuki vár – azzal elő varázsolja botját, koppint a földre. Felemelkedünk a földről és csak a magasban jövök rá, hogy nem bontottam én is szárnyat. Olyan szél sebesen haladunk, hogy ha nem lennénk egy láthatatlan buborékban a menetszél jéghidegen vágna. A varázsbot tetején lévő zöld gömb halvány derengése egyre fényesebb. Az idő telik és a hajnal pírja megjelenik a láthatáron. Át bukunk a határt jelentő hegy vonulat felett. Még se lassítunk.

-A levélben Mitsuki azt írta, hogy fia sok sebet szerzett és valami fegyverrel sikerült megsebesítenie az ellenségnek és ezért nem gyógyul.

-A fegyvert elhoztuk – szólal meg Hanta hosszú idő óta először.

-Remek, legalább van miből ki indulni – bólint. Egyenesen a főnök fészkénél landolunk.

-Masaru – üdvözli Inko néni a kilépő férfit és ellibben mellette és már térdel is le a fiú mellett. Zöldes fény villan a keze körül. Valahol a gyomrom körül enged egy kis szorító érzés.

- Köszönöm – veregeti meg a vállam a főnök.

-Igazából a levél hatott. – lehajtom a fejem. Ekkor tudatosul, hogy Izuku még mindig a kezembe van eszméletlenűl.

-Inko néni – hebegem kint toporogva.

-Csak fektesd le oda kint – fel se pillantva válaszol – Vagy ha úgy gondolod, hogy tudsz jobb helyet vidd oda – rám pillant a válla felet – körülbelül egy óra múlva felébred.

Ezzel lezártnak tekinti a témát. Rám hagyja.

Olyan furcsa érzés kerít hatalmába. Vigyem a fészkembe? Tényleg? Inko néni csak így rám bízza? Ez a felelősség dagadó büszkeséggel tölt el. Nem teszem le a hideg földre a fészek bejárata mellet felreppenek és a saját fészkemhez veszem az irányt. Pár szárnycsapás és ott is vagyok. Már saját fészkem van, igazából már csak egy megfelelő partner kellene és tökéletes lenne. Viszont most még magányos és kissé kopár. Izukut befektetem a puha fészekbe. Meglepetésemre a hátizsákjából kikandikál a takaró, amibe bele bugyoláltam legutóbb, ezzel takarom be. Egy óra. Ennyi ideig engedem meg magamnak, hogy leplezetlenül bámuljam szeplős arcát, aranyosan kócos zöld göndör haját, zöld gyönyörű csillogó szemét. Mire a gondolatom ide ér felfogom, hogy vissza bámul rám.

-Jó reggelt – ásítok és nyújtózom egyet leplezve a zavaromat.

-Jó reggelt? -fel ül, körbe kémlel – Hol vagyok?

-A fészkemben a klán területén. Édesanyád épp Katsukit foltozza össze, bár jó lenne megtudni milyen méreg mérgezte meg.

-Méreg? – zöld szemében csillan a kíváncsiság. Megmutatom neki a fegyvert. Hümmög kicsit és figyelmesen vizsgálja a még Mingi derengő tört. Szagolgatja és fel áll.

-Hogy van anya? – elindul kifelé, de mielőtt leesne elkapom.

-Oda viszlek – vigyorgok rá – Itt nem egészen úgy mennek a dolgok, mint egy átlagos ember faluban – vissza hátrál és felveszi oldaltáskáját.

-Kérlek vigyél oda.

Biccentek és átkarolom.

 

Midoria Izuku:

 

A sárkány klán faluja vagy fészkelőhelye elvarázsol. Mondjuk itt a varázslat csak úgy vibrál. Bár ez lehet, hogy édesanyám érkezésének oka. Mégis olyan jó beszippantani a levegőt. Kirishima le rak egy másik fészek ajtaja elött. Meg hajol a kilépő férfi elött én pedig csak tátott szájjal bámulok rá. Kedves arca aggodalmat sugároz.

-Üdvözöllek Izuku – kezet nyújt, elfogadom – Masaru vagyok, kérlek lépj be – azzal betessékel – Még csak kisbaba voltál mikor utoljára láttalak – megborzolja a hajam – Jól megnőtél – rám mosolyog és megmutatja anyám lelőhelyét. Egy nagyon sápadt fiút gyógyír éppen.

-Anya ne zárd be a sebet – szólalok meg hirtelen látva mit csinál – A méreget ki kell szedni a szervezetéből. – mellé állok és felmutatom a tört – ez egy igen ritka mérgező növény kivonata, mivel még mindig fluoreszkál nagyon nagy koncentrátumban kapta a dózist. Mikor sérült meg? – firtatom a férfira nézve.

- Körülbelül két nappal ezelőtt.

-Erős szervezete van, hogy eddig bírta. – elkomorodom. – Talán segít neki a…- táskámban matatok és motyogva veszem elő a hozzávalókat. Anyám bólint mikor meglátja az üvegcsét és oda enged, hogy a még nyitott sebbe csepegtessek.

-Négy csepp elég kell, hogy legyen – bólint.

Zsebkendőt veszek elő és letörlöm a homlokát.

-Most már csak várni kell – ül a sarkára ahogy befejezi a seb beforrasztását. – Katsuki erős, fel kell gyógyulnia a sérülésből, és a mérgezésből.

-Készítek teát – ajánlkozom és már megyek is a tűzhöz, ahol látok egy kis kannát.

-A táskámban találsz megfelelő tealeveleket – szól utánam anya. Még biccentek és a gondolataimba mélyedve készítem a főzetet.

Eltelik az első nap és éjszaka. Semmi. Tudom, hogy a kritikus ponton csak akkor vagyunk túl, ha anyám feláll a beteg ágya mellől. Ez pedig csak másnap délután történik meg.

-Izuku maradj itt – kéri, nyújtózkodik – Elmegyek hozok egy kis elemózsiát.

A gyógyító álomban lévő fiatal férfi, aki az ágyon fekszik csodásan fest, elcsípett félszavakból meg tudom, hogy neki szántak eredetileg mikor ide kellett volna jönnöm. Nagyon ritka az omega errefelé. Csüggedten gubbasztok az ágy melletti kis párnán némán bámulom a szőke üstököt a mostanra kisimult erős karakteres arcot. Izmai csak úgy dudorodnak, bár a lassan egy hetes fekvés meglátszik rajta is. Erősítő főzetteket ugyan rendszeresen itattunk vele mégis kissé lefogyott. Milyen lett volna az életem, ha mellette lettem volna? Ha tényleg ide érek és tényleg a párjává tett volna? Akartam volna én ezt?

Nagyot sóhajtok, nem, valószínűleg nem lett volna jó a vége. Ráadásul ott van az a furcsa érzés amit nem igazán merek meg piszkálni magamban mélyen eltemetve, amit egy bizonyos vörös hajú csillogó szemű egyén élesztett fel.

Merengésemből az ágy felől érkező nyögés riaszt fel.

-Magadhoz tértél – konstatálom elég sután.

-Mi? – hökken meg – Hol?

-Ha jól sejtem otthon van a saját fészkedben, vagy legalábbis a szüleidnél. – darálom neki – úgy fest a nehezén túl vagy, szólok a többieknek.

Felállok ekkor megfogja a kezem, mintha satuba kerültem volna, vissza ránt. Honnan van ennyi ereje? Annyira meg hökkenek, hogy a mellkasán landolok. Felszisszen, szabadkozva próbálom el tolni magam az ágytól és tőle is. Nem enged. Olyan közel hajol, hogy zavaromban elpirulok.

-Te egy omega vagy – szimatol a nyakamba.

-Mi? – most rajtam a sor, hogy hebegjek habogjak. Végre elenged.

-Ja te vagy az – mér végig és elfordul fintorogva.

-Örülök, hogy meggyógyultál – mormogom és kimegyek a szobából. Anyám pont szembe jön így megkönnyebbülök.

-Fel ébredt a beteg – kérdezi mosolyogva, bólintásomat látva mosolyogva elrohan mellettem, még a kezembe nyomja az étellel meg pakolt tálal.

Azt hiszem innentől megint magamnak kell boldogulnia, ami csak azért lesz nehéz mert fogalmam sincs, hogy jutok le innen. A fészek ajtajában állva tekingetek körbe. Nem foghatja mindig valaki a kezem. Végül megtalálok egy oldalsó lejutási lehetőséget. Ott lent oldalt mintha láttam volna az indák takarásában egy padot. A fa amin vagyunk gyönyörű és ős öreg lehet. Talán valami az ősidőkből. A sárkányokról annyira kevese tudok. Az indák és ágak össze kötetésének köszönhetően megtalálok egy ösvényt ami a padhoz visz. Le ülök megeszem az ebédem. Talán meg kéne keresnem valakit. A tudatalattimban fel rémlik egy vörös haj. Megrázom a fejem. Nem támaszkodhatok mindig rá. Vajon mi lesz velünk most hogy a főnök fia felébredt? Hova fogunk kerülni? Anyát oké, hogy haza várták, de vajon velem mi lesz? Kívülállóként kicsit aggódom.

-Megtaláltam! – kiált egy ismerős ismeretlen hang, amikor bedugja a fejét az odú bejáratán a nyurga fekete hajú fiú a fejét felismerem. Azt hiszem Sero Hanta a neve és ő is jött, hogy anyát haza hívja. – Gyere, a tanács látni akar – azzal megragadja a kezem és már citál is maga után félig repülve félig lépkedve érkezünk meg a fatörzs lábához, ahol egy szőtt sátor áll.

 

2. fejezet

 Midorya Izuku:

 

Még mindig bele pirulok a gondolatba. Jó ég… Olyan testet még nem láttam. Zaklatott fejem igazi káosz. Pontosan tudom, hogy botor gondolat és sehova se vezet. Mégis magam elé képzelem napbarnított izmos testét, a mosolygó vörös szemét. Arcom égni kezd, felhevülök. Bebújok a takaró alá. Nyöszörögve érintem meg magam. Túl gyorsan ér utol a gyönyör nagyon hamar vége szakad a pillanat. Kicsit szégyenkezve nyúlok a mosdó szélén lévő rongyért. Kelletlenül letörlöm magam. Visszabújok még egy picit a takaró alá. Alig nyugszik meg a lélegzetem, kipattannak szemeim A takaró! Alaposan megnézem és tényleg. Ez az a takaró. Ebbe bugyolált bele és ez volt, ami oly nyugodt álmot hozott. Olyan finom puha az anyaga, bele temetem arcom, az illata is olyan jó. Alig veszek még egy mély levegőt máris hallom édesanyám motoszkálását. Tudom, hogy soha többet nem adhatom vissza neki. Egy jó emléket szeretnék őrizni róla. Ahogy a karjában tartott, a bőre illata és a szemei, amivel nézett. Még most is bele remegek. Pedig letelt már a párzási időszakom. Vége van a nagy hormon dömpingnek.

Egy nagyobb csörrenés kiszed végül az ágyból.

-Segíthetek? – kérdezem álmos hangon belépve a konyhába.

-Kipakolhatod a csomagokat – sóhajt és hátra dől az asztalnál.

-Biztos? – firtatom miközben előveszek pár csomagot, amit még könnyű visszarakni.

-Igen – szusszan fáradtan. – Kellően messze vagyunk a fővárostól, és még messzebb a kéretlen kíváncsiskodóktól.

Ezen hümmögök egy kicsit. Alig telt el két nap a sárkányifjonc távozásától számolva, ahogy édesanyám nevezte, összepakolt és tovább mentünk.

Ezt még eljátszotta legalább négyszer, de már a második alkalomtól számolva résen voltam és csak a harmadik vagy negyedik nap kérdeztem meg, hogy kipakoljak.

-Miért fontos ez? – kérdeztem csak úgy mellékesen és elkezdtem a konyha berendezését.

-Aki megtámadott – itt elsötétül a tekintete – sajnos egy herceg. Ráadásul a mostani ember király legkisebb fia. Nem hittem volna, hogy rá is hatással lehetsz. – megdermedek - Azért próbáltam az emberek közt elrejtőzni, hogy ne legyen ilyen problémánk. A sárkányok közt nem sokáig húztad volna. Nagyon kevés Omega születik ott. Szerettem volna, ha szép gyerekkorod van. – gondterhelt sóhaja és szomorú szavai mozgásra bírják bénult testem.

-Édesanyám – ölelem meg. – Annyi mindent adtál nekem, az életen kívül – csókot lehelek orcájára – Ne aggódj miattam. Igyekszem jó gyermek lenni.

-Az vagy – borzol a hajamba és elenged – Kipakolom az ágyneműket és a ruhákat – azzal otthagy a konyhában.

Olyan furcsa most, hogy igazán láttam mire képes mintha egy gát szakadt volna át benne, már nem rejteget előlem semmit. Minden kérdésemre egyenesen válaszol. Viszont vannak kérdések, amiket én nem merek feltenni. Hogy apa vajon hol van és ki is ő valójában. No és miért is kellett eljönni a sárkány klántól? Egyáltalán anya, hogy került oda?

Ezek a kérdések még várnak rám. Tudom meg fogom kapni a választ, de félek. Rettentően félek tőlük.

 

A napok telnek és édesanyám, tényleg nem szeretne tovább menni. A falubeliek lassan megszoknak minket. Egy idő után megjelennek az első vásárlók is akik terményt hoznak a gyógykenőcsökért, főzetekért cserébe. Tyúkot próbálok nevelni, a ház körüli teendőket végzem. Szerencsére az erdő közelében lakunk így nincs probléma, ha magányra vágyom csak pár méterrel beljebb megyek az erdőbe, máris sokkal jobban érzem magam.

-Izuku! – kiáltja el magát édesanyám és vár a hátsó ajtónál.

-Itt vagyok – rohanok oda hozzá pár szál szép virággal.

-Hoztam neked valamit – azzal betessékel a konyhába.

Leültet az asztalhoz kézmosás után.

-Igen?

-Tessék – elém rak egy barna papírba csomagolt nagy valamit. Óvatosan kopogtatom meg és nézem, hogy mi lehet az.

-Egy könyv – csodálkozom el, ahogy lehull a lepel.

-Igen! – nevet fel. – a saját patikus könyved – vállon vereget – ebbe írhatod receptjeidet és hogy miket fedeztél fel. Jó munkát hozzá.

-Várj! – elcsodálkozom – Kitanítasz? – alig merek hinni neki. Tényleg megtanít a mesterségre? Gyógyíthatok?

-Igen – bólint komolyan – de szörnyen szigorú tanár vagyok!

Jóízűen nevetünk.

Megkezdődik hát a tanulás.

 

Kirishima Eijiro:

 

Ezt a balhét most nem ússzuk meg egyszerűen. Néha nem értem Aizawa mestert. Miért küld minket ilyen helyzetbe? Pontosan tudja, hogy Katsuki még nem készült fel arra, hogy rendesen vezessen minket. Az apja is pontosan tudja ezt. Évek teltek el a balul elsült menyasszonyválasztás óta. Mégis ez a küldetés. A minotauruszok földjén áthaladni nem nehéz, csak ne álljunk meg, de nekünk egy a területen lévő barlangból kell megszereznünk valami kristályt. Ezzel egészen addig nem lett volna probléma, amíg nem futunk össze pár nehézfiúval. Az összecsapás elkerülhetetlen volt.

Ellenfelem egy igen ronda bikafejű krapek, fülében orrában nehéz fém karika valószínűleg réz, mégis úgy mozog mintha nem is húzná. Egyik pillanatban még büszke orrkarikájába másikban annál fogva rántom hátra a fejét. Fröccsen a vér, tudom ez nem volt még elég. Már villan a kés is és végre elvágom a torkát.

Ember alakban kisebbek vagyunk, mint ezek a behemót félállat fajankók, viszont erősebbek is. A látóhatáromban megcsillan egy idegenül zöld fény. Katsukit eltalálja a zöld derengéses tőrrel az ellenfele. Látom, ahogy a húsba belemélyed a penge.

-Denki! – üvöltöm. – Kapd el! – intek Katsuki felé, érti és már rohan is. Hantával ketten rontunk rá ellenfelére. Puszta kézzel töröm el a nyakát a taurusznak.

-A francba – kiált fel Denki, mikor a test puffan mellette – Nem tudom elállítani a vérzést – tapicskol Katsuki vérében, miközben próbál egy rongyot szorítani a sebre. – Ehhez egy normális orvos kell!

Körbe nézek a földön és megtalálom a még mindig zölden derengő fegyvert. Vissza csúsztatom hüvelyébe és derekamra szíjazom.

-Hazarepülünk – rázom meg magam.

-De Aizawa mester azt mondta most…

-Igen tudom gyalog kéne, de néz már rá, nem bírná ki a három hetes utat gyalog. Csoda ha három óráig bírni fogja – kétségbe esésem hat. Hanta köpeny maradékból rögtönzött szorítókötést készít.

-Induljunk – biccentenek társaim, felkapom Katsukit. Szárnyat bontunk és irdatlan tempót diktálva, haza repülünk.

Mikor megérkezünk, nem bíbelődök azzal, hogy bejelentkezzek, rögtön Bakugo fészekhez repülök.

-Főnök! – kiáltok.

-Mi történt? – bújuk ki a fa indái közül Masaru – Te jó ég! Azonnal gyertek be – oldalra fogja az indákat és betessékel – Kaminari, Sero menjetek, fürödjetek meg, aztán Aizawa mesternél várjatok meg – rendelkezik, miközben nekem mutatja, hogy hol fektessem le fiát.

-Gyógyító kell – suttogom. Felnézek rá és tudom, hogy pontosan tudja, mire gondolok.

-Fürödj meg te is – küld szelíden – Nemsokára megyek én is. Megoldunk mindent. – bíztat. Mielőtt bármit tehetnék, kilökdös a fészkéből.

-Sajnálom – nyögöm még ki mikor meglátom Mistukit.

Még a melegvizű forrásnál összefutok társaimmal.

-Hogy van? – esik nekem Hanta.

-Fogalmam sincs – vonok vállat, és törülközővel dörgölöm le magamról a vért – Ki lettem tessékelve körülbelül azonnal.

-Most mi lesz? – kérdi Denki összekuporodva a vízben.

-Semmi – sóhajt Hanta – egyszerűen megfürdünk és megyünk meghallgatni Aizawa mester mérgelődéseit. Hogy mennyire egy tesze-tosza mihaszna banda vagyunk, akik egy egyszerű feladatot se képesek véghez vinni. – tárja szét a karját. Halvány mosoly fut végig az arcomon.

Szívem nehéz marad, de ez a kis megkönnyebbülés jólesett.

Lehajtott fejel sorjázunk be a mester oktató helyére. Leülünk a tűzhely körül lévő farönkökre, várunk. Nem sokáig kell.

Meglepő módon a mester nem egyedül érkezik. Az egész tanács jön. Felpattanunk. Várjuk a reakciókat, de a felnőttek csak megállnak és nem szólnak, néznek. Mitsuki is befut és még súg valamit Masaru fülébe.

-Rendben – bólint a főnök. Elénk áll. – Eljött a pillanat. Vissza kell hoznotok Midorya Inkot – elakad a lélegzetem. Hisz…

-Nem érdekel miért ment el. Kerítsétek elő akár a föld alól is! – végig néz rajtunk – Kirishima – jelentőségteljes pillantásának súlya összenyom – Te találkoztál vele?

-Igen – nyögöm ki – de az már évekkel ezelőtt volt – felemelt keze belém folytja a szót.

-Emlékszel rá, hogy hol volt?

-Igen – bólintok.

-Akkor menjetek és hozzátok haza, ha kell ezzel – azzal a kezembe nyom egy tekercset.

-Értettem – kántáljuk hárman egyszerre.

-Haladéktalanul induljatok – szólal meg Aizawa mester. Ekkor meg kordul Denki haza. – Rendben előtte egyetek, vegyetek magatokhoz készletet, és utána siessetek. – enyhül meg.

Tesszük, amit mond.

Evésnél látom Hanta szemén, hogy mondana valamit, de vissza fogja magát. Felvont szemöldökömre csak fejrázással válaszol, és Denki felé biccenti fejét. Megértem.

A szőke srác még fiatal nem tudja ki Inko, és mi mindet tett már értünk az a nő. Végül neki durálom magam.

-Figyelj Denki – szólalok meg – Ezt a balhét most kihagyhatod – rávigyorgok – Maradj itthon és figyelj Katsukira, ha felébred, hátha megtudsz tőle valamit – vetem fel. Látom kék szemén, hogy erősen vívódik, végül bólint.

-Rendben – vigyorodik el.

Hanta alig észrevehetően megnyugszik. Evés végeztével összeszedjük magunkat. A ciklon fel is szívódik.

-Mi a gond? – kérdem Hantát.

-Te voltál a felelőse annak, hogy ide hozd Midoryát? – szegezi nekem azonnal.

-Inko nénire gondolsz? – játszom az értetlent.

-Nem – csap a homlokára – Amikor Katsukinak akartak menyasszonyt. Elvileg hoztál egy Omegát, de nem ért ide.

-Így igaz. – elsötétülő arccal nézek rá. Nem akarok most visszaemlékezni.

-Az Inko néni fia volt igaz? Találkoztál vele akkor? Mármint Inko nénivel?

-Igen, igen és igen – sóhajtok.

Hanta arca felragyog. Mindketten nagyon szeretjük Inko nénit, a süteményei mindig gyógyír volt léleknek és testnek.

Részletes kifaggatás következik, hogy mikor hol és hogyan történt.

Végig vezetem azokon a helyeken, ahol megálltunk. A barlang azóta is elhagyatott, a vadállatok széthordták már a fészkem. A falut messze elkerüljük. Viszont első ledöbbenés akkor érkezik, mikor keresem a másik faluban Inko néni házát. Amit olyan könnyű szerrel szerzett meg. Most még is más lakik ott.

-Elnézést – kopogtatok be.

-Igen? – nyit ajtót egy öregember?

-Mi történt a ház előző tulajdonosával?

-Az öreg Hörmut meg hallt, rám hagyta a házat – morran az öreg és csapja is be az ajtót.

Fagyottan állunk az ajtóban.

Egy néni áll meg mellettünk – a csinos asszonyt keresitek a fiával? – firtatja, bólintásomat látva szélesen elvigyorodik – tovább állt – félre érthetetlen mozdulatot tesz a kezével, hogy ha további információt szeretnék, fizessek. Pár másodperc után benyúlok a zsebembe és kimarkolok onnan három garast, csak egyet adok oda – Gyorsan és hirtelen távoztak. Mint akik nem is voltak itt – kap még egy garast – nyugat felé indultak, minél messzebb a fővárostól – oda adom az utolsó garast is a kezemből.

Hanta felvont szemöldökkel néz rám. Intek, hogy kövessen. Nem szólok, gondolataimba mélyedek. A nő többet elárult, mint akart.

-Mi az? – firtatja, amint kiérünk a lakó övezetből.

-Inko néni körülbelül egy héten belül tovább költözött. Ami azt jelenti tudja ki volt az, aki megbecstelenítette a fiát, tekintve az irányt – nyugat felé nézek – Akkor elindulunk arra. Minél messzebb a fővárostól. A peremvidékre költöztek. Felesleges faluról falura próbálkozni. Ha jól emlékszem a mester térképére – itt Hanta matatni kezd a táskájában.

-Tessék – hajtogatja ki a pergamentekercset – Erre gondoltam szükség lesz.

A térkép egy gyors másolata a mester példányának. Rajta van a szigetországunk, különböző terület határok jelölésével. Meg pár fontosabb város és kikötő.

-Akkor errefelé kell repülnünk, hogy megtaláljuk Inko nénit.

Gyalogunk, míg nem érünk erdő területére ott szárnyat bontunk és felszállunk a magasba.

A peremvidék hegyek tövében elterülő csodálatos rész. A táj sokkal változatosabb dimbes-dombos, kellően hangulatos, fákban bővelkedő. Vizei tiszta hegyi patakok. Rengeteg gyógynövény él itt meg. Inko néni számára tökéletes. Fent magason kerengünk a hegyek csúcsainak magasságában, mikor megérzem a varázslatot, végig bizsergeti bőröm. Hantára nézek, ijedt képtét elnézve ő is érzi. Lejjebb ereszkedünk. Csak egy falu van egészen az erdő közelében. Mélyen az erdőben ereszkedünk le. Igyekszem kerülni a feltűnést, az itteni népek nincsenek ki békülve a sárkányokkal.

A házhoz közelítve furán ismerős illatot érzek. Tenyerem bizsereg a bőrének tapintásának emlékétől. Hantát csendre intem, lassítunk, mint az árnyék úgy közelítjük meg a ház mögött fát vágó embernek kinéző egyént. Háttal áll nekünk figyelme a fejszére fókuszál és hogy találata biztos legyen. Nézem fehér bőrét, alatta az izmok játékát. Felemeli a fejszét. Lecsap. Tökéletes mozdulat sor, ahogy izmai dolgoznak úgy kap el a hév, hogy máshol is dolgozzanak azok az izmok. Ökölbe szorítom a kezem.

-Francba – szűröm a fogaim között. Meghátrálok. Sarkon fordulok és addig nem állok meg míg egy kisebb tisztásra nem érek.

-Mi baj? – lohol mögöttem Hanta. Vállamra teszi a kezét, rá nézek és elborzad.

-Nem tudok oda menni – lihegem.

-Rendben – verteget vállon – Valamit nem vallottál be – itt rám kacsint – az Omega szaga megcsapott rendesen, igaz?

-Frászt – nyögöm, leguggolok. Átölelem a térdeimet.

-Oké, oké – hangja bocsánatkérő mégis hallom benne bujkáló nevetést. – Megyek, megpróbálok hatni Inko nénire. Ha nem megy, te jössz a tekercsel.

-Rendben – bújok még mélyebbre a karjaim között.

Elhagyja a tisztást. Szétterülök. Erekciómat nyomja a nadrágom. Jó lenne kézbe venni az ügyet. Viszont nem vagyok állat, hogy csak úgy hagyjam az ösztöneimet győzni. Mélyeket lélegzem. Felrémlik zöld reménykedő szeme. Ez hat. Ő csak egy ember kölyök. Nem is bírná ki a rituálét.

Légzésem megnyugszik. A nadrágom is újra kényelmessé válik. Nézem, ahogy a nap tovább vándorol a tisztás felett. Közelít az alkony, mikor feltápászkodom. Hol a csudába jár Hanta?

Felállok és nekidurálom magam.

Újra megközelítem a házat. A szag most elkerül. Így nyugodtabban téblábolok közelebb. Az egyik ablakból fény szűrődik ki, belesek. Hanta ül az asztalnál és Izukuval beszélget. A fellángoló haraggal hirtelen nem is tudok mit kezdeni. Mi ez az érzés? Miért kapott el? Hisz nem is csinált semmit. Hanta vigyora még jobban felbosszant. Vívódásomból az ráz fel, hogy kinyílik az ajtó. Kilép Inko néni.

-Kirishima-kun – pillant rám. A gépezet beindul, féltérdre ereszkedem és szertartásosan öklömmel érintem a földet.

-Jaj, ne butáskodj már – ragadja meg a vállam – Gyere befele, mielőtt meglát valaki – azzal szinte betuszkol a házba. A következő pillanatban már az asztalnál találom magam egy tál kásával a kezemben. Hantára pillantok és látom, hogy nem bírt a varázslónővel, nem tudta meggyőzni. Akkor most jön az adu ász.

-Sajnálom jelenleg csak ennyit tudok adni, Izuku holnap fog vadászni menni így már csak kása van, nem számítottunk vendégekre.

-Inko néni! – szólalok meg végre – Azt hiszem Izuku holnap nem megy vadászni – azzal át adom a tekercset.

Döbbenten veszi át, remegő kézzel töri fel a törzsi pecsétet. Sebesen jár a szeme, mire a pergamen aljára ér már potyognak a könnyei.

-Anya – áll fel mellé fia és átöleli.

-Haza megyünk. – suttogja – Végre meg láthatod az igazi otthonom – átöleli fiát.

1. fejezet

Kirishima Eijiro:

 

Rossz érzés fog el, amikor elindulunk vissza Katsukival. A barlang körül terjengő szagok nem épp bizalomgerjesztők, vér és izzadság, idegen alfa és keserű könnyek.

-Mi a szar? – hördül fel társam.

-Ez valami vicc? – csörtetek közelebb. Az erdő szokásos zörejeibe egy nagyon halk szipogás és visszafojtott sírás hangja vegyül.

-Francba – rohanvást érkezem a barlang belsejébe.

Megrázó látvány fogad. A kis törékeny Omega ott kuporog véres ruhájának maradványait szorongatva a földön némán sír. Oldalán fekszik és pontosan látom, hogy erőszak volt.

-Francba – suttogom. Letérdelek mellé – Ne haragudj – suttogom. Még erre a halk hangra is összerezzen. Rám emeli zöld tekintetét, elkínzottan felsóhajt.

-Ki merte ezt tenni veled? – felnyalábolom. Ahogy hozzáérek, teste görcsbe rándul. Nem felel. Fél kézzel még magamhoz veszek egy takarót a fészekből, amit neki készítetem és kiviszem a fényre. Sajnos, ahogy tisztán látom összetört testét, tudom itt már semmi jó nem lesz.

-Ez meg mi? – hördül Katsuki. Fintora sok mindent elárul, mégis tudom, hogy leginkább az elborzadás, amit érez.

-A számodra felajánlott Omega meggyalázását láthatod – mordulok, és a közeli patakhoz megyek. A parton megszabadítom maradék ruhájától és hideg vizet locsolgatva megkínzott testére. Próbálom leszedni róla az egyik ronggyal róla a vért és koszt. Néha felnyög, moccanni mégse mer. Finoman próbálom takarítani, mégis mikor érzékeny területek jönnek, arcát takarja, érzem szégyen érzetét. Torkomból mély morgás tör fel, szemem enyhén elhomályosul, türelmetlenül dörgölöm meg. Még finomabban próbálom bőréről leszedni a vért, mocskot és gyalázat jeleit.

-Találtam egy levelet, amit a vén banyának címeztek. Ezt azért elviszem. A többit rád bízom Kirishima – jelenik meg mellettem Katsuki.

-Mi legyen a szerződéssel? – pillantok rá.

-Semmis – vállat von – Egészben és érintetlenül kellett volna ide kerülnie, nem érdekelnek a körülmények, és hogy ki tette. Neki meg az anyjának egérút jár, nem tehet róla, de a többi pusztuljon. Egy tiszta érintetlen Omega volt az alku ára. Azt nem kaptam meg.

-Értettem.

Megvárom, míg a szárnyai által keltett légáramlat elcsitul körülöttem, meg még pár pillanatot. Mélyről feltör belőlem egy borzalmas üvöltés. Keserűség, tehetetlen düh, és kétségbeesés.

Izukut magamhoz szorítva besétálok a patak vizébe. Tudom, hogy borzalmasan hideg a víz, de megmosdatom. Szörnyetegnek érzem magam mikor a nem rég bántott részénél is benyúlok és ott is kimosom.

-Sajnálom – suttogom zöld bozontos hajába, mely izzadtan tapad a fejéhez. Kétségbe esetten feszül ívbe teste és kapaszkodik mellényem szegélyébe.

Visszatérek a barlangba, a csomagja szerencsére érintetlen, átkutatom és keresek benne valami felvehető ruhát. Találok egy komplett váltás ruhát. Felöltöztetem, hang nélkül tűr mindent. Fejét lehajtja és várja a következő mozdulatom.

-Haza viszlek – vezetem ki a barlangból. – Otthon sietnetek kell. Katsuki nem mondta mennyi előnyt ad. Szóval lehet csak annyi idő, míg összeszedi a csapatot, de lehet pár nap is. Csendben kell távoznotok, feltűnés nélkül. Ebben még tudok segíteni. – felnézek az égre, teleszívom tüdőm levegővel, miközben kifújom, koncentrálok, szárnyaim előbukkannak lapockacsontom formálódásával. Izuku most először néz rám ámulattal a szemében. Büszkeség önt el. Rég csodáltak már meg így. Egy pillanatot hagyok magamnak, hogy kiélvezzem. Aztán kezébe adom a takarót és táskáját. – Repülni fogunk – közlöm vele, nincs sok ideje felfogni, már fel is kapom és szárnyalunk az ég felé.

Ami neki három napba telt, hogy ide érjen nekem elég pár óra hozzá. A légáramlatok is segítenek ebben. Fél szemmel figyelem, ahogy csodálja a tájat. Az a tiszta öröm, ami kiül az arcára megérte ezt a kockázatot, hogy ilyen közel repülök a földfelszínhez. Hamar megérkezünk, még legalább fél óra van napnyugtáig. Kicsit sajnálom, hogy ilyen gyorsan vége lett. Leszállok a lombok között. Lábra állítom utasom és kicsit megtornáztatom elgémberedett karjaimat. Megrázom magam és eltüntetem szárnyaim.

-Még jó, hogy az erdő szélén laktok – somolygok. – Így feltűnés nélkül haza tudlak vinni.

A ház szerencsére hátul nyitva van. Izuku megy előre, némán követem.

-Anya – reszketeg hangjára egy zokogó hang válaszol.

-Kincsem! – lép elő a konyhából egy apró termetű vékony nő. Hosszú zöld haját kontyba viseli melyből jó pár hajszál megszökött, arca mely mindig szertetettől sugárzott most megviselten keretezi karikás szemeit.

-Asszonyom – suttogom meglepetten, és fél térdre ereszkedem, lehajtom a fejem, jobb öklömmel padlót érintem.

-Kirishima-kun? – csodálkozik rám. – Kelj fel, kérlek – pihekönnyű érintés a vállamon, puha kedves kezétől. – Hogy-hogy itt vagytok? – zavarodott tekintete elárulja, hogy fél perce még fiát siratta. Most mégis kihúzza magát és tartásából árad az erő – Csak semmi formaság – kéri még rám villantva zöld szemeit.

-Hát… - most, hogy valljam be, hogy megerőszakolták a fiát, azok után, hogy rám lett bízva?

-Anya – suttog a fiú – Jött egy ismeretlen férfi. Először kedves volt, de utána, ahogy nem engedtem, hogy megérintsen – nyel egy nagyot – mérges lett – átöleli magát – letépte a ruhám. Annyira sajnálom, elszaggatott mindent. – szaggatottan veszi a levegőt – Nem tudtam ellenállni.

-Hogy nézet ki mikor még kedves volt? – kérdezek közbe felemelve a fejem, de még mindig térdelve.

-Gyertek beljebb – int az anya. – Itt hívj nyugodtan Inkonak – súgja még oda.

-De… - hebegem. Mielőtt válaszolna, belökdösi fiát a konyhába.

-Izuku nem tud semmit és nem ért semmit – fedd meg – Borzalmakat élt túl. Most gyógyítani kell a testét és a lelkét.

Bólintok. Követem a konyhába, némaságba burkolózom. Csendes kedves anyai szavak hangzanak el. Mindig is ilyen volt Inko. Kedves és szeretetre méltó. Nem is értettem miért hagyta el a klánt évekkel ezelőtt. Olyan jó varázsló volt, értet a gyógynövényekhez és mérgekhez. Mégis miért ment el akkor?

-Az egyik oldalt vörös a másik oldalt fehér volt a haja, de többet nem láttam – ébreszt fel a gondolataim közül egy ismerős leírás.

-A francba – suttogom az orrom alá.

-Mi baj Kirishima-kun? – fordul felém a zöld aggódó anyai tekintet.

-Ismerem azt, aki ezt tette. Nem fog sokáig élni, ha rajtam múlik – fogadkozom.

-Nem neked kell elégtételt venned – torkol le azonnal Inko. – Kincsem – fordul a fiához – Most pakolj össze gyorsan. Ez már nem a mi falunk többé. Mennünk kell. Mindent pakolj össze, a többit megoldom én.

-Értem – suttogja a fiú és elmegy a ház belsejébe.

-Kirishima-kun – fordul felém, nagy levegőt vesz – Izuku nem tudja ki ő és azt se, hogy én ki vagyok. Neki csak egy szerető anya vagyok, aki mindent megpróbál megtenni, hogy ne legyen baja. Szeretném, ha ez így is maradna. Elmegyünk innen. A ház üres lesz, felgyújthatjátok, jobb szeretném, ha te csinálnád. Katsuki túlzásokba tud esni, ha valami nem úgy van, ahogy azt ő eltervezi. – hangja csendes és határozott.

-Értettem va…

-Inko, ha kérhetem – hajába túr és két mozdulattal megigazítja. Csettint az ujjával a konyha életre kel. Katonás sorrendben vándorolnak az üvegek és cserépedények minden különböző dobozba, a növények lebegve foglalnak helyen kosarakban, zsákokban és ládákban. A fiókok maguktól nyitódnak ki, tartalmuk szintén egy megadott pont felé igyekszik a levegőben.

Ebbe a sürgés-forgásba érkezik meg Izuku.

-Anya – hebegi – de azt mondtad nem szabad! – kéri ki magának.

-Ma elmegyünk innen, és senki nem lát többet minket. Így most az egyszer megengedtem magamnak – mosolyog már szinte nevet.

-És én még két kézzel pakoltam össze – duzzog a fiú. Szívesen megborzolnám haját, de türtőztetem magam, emlékeztetem magam, hogy párzási időszakban van, bármilyen testi kontaktus elindíthatja a feromon termelését.

Ahogy az utolsó edény is a helyére került a konyhában lévő ládák zsugorodni kezdtek. Inko egyetlen intésére tornádó támadt a konyhában és minden egyetlen kisebb ládába került. Ugyan ezt elvégezte a szobákban is és már készen is álltak az indulásra.

-Kirishima-kun, kérlek hozz egy ládát. – intet a legnagyobb felé. Izuku hátán egy nagyobb kosár foglalt helyet tele mindenféle kisebb csomagocskákkal, valószínűleg ruhák és ágyneműk. Inko a konyhai felszerelést hozza.

-Ebbe mi van? – nyögve veszem hátamra a nagyobb ládát.

-Anya könyvtára – súgja Izuku.

-Aha – hát ez az információ nem vigasztalt meg.

Utunk lassú és unalmas. Inko minden előzetes nélkül az erdőn keresztül vezet át minket. A nap lebukik a látóhatáron. A vaksötétet egy apró fénygömb fénye oszlatja szét.

-Honnan ismered anyát? – kérdi csendesen egyszer csak mellettem lépkedő Izuku.

-Régen vigyázott rám többször is, míg kis srác voltam és a szüleim elmentek otthonról.

-Hmm – gondolataiba mélyed.

Hosszú órák után megállunk, de csak azért, hogy Inko a fényforrást lámpába helyezze. Elértük a hosszú főutat, ami a fővárosba vezet.

-Köszönöm Kirishima-kun – levenné a hátamról a ládát. – Innentől már nélküled megyünk tovább. Nem való ez egy sárkányifjoncnak. Nem tudom, mennyire tudod kontrolálni magad. De az emberek világa nagyon veszélyes.

-Nem kell értem aggódni Inko néni – vigyorogva tarkómra rakom kezem – Már tapasztaltunk ezt azt Katsukival. Igyekszem vissza fogni a hülyéjét. Meg szeretném, ha biztonságos helyre kerülnétek. Masaru nem biztos, hogy jó néven venné, ha csak úgy itt hagynálak titeket.

-Rendben – kicsit megereszkedik a válla. – Akkor gyorsítsunk a tempón. Izuku csukd be a szemed, koncentrálj a lélegzetvételeidre. Addig maradjon csukva a szemed, amíg nem szólok. Kuporodj le, öleld át a térded.

A fiú bólint és teszi, amit anyja mond. Inko buborékot fúj a szájából akkorát, hogy beleférjen.

-Hogy akarsz gyorsítani? – firtatom, miután lebegtetni kezdi a buborékot.

-Miért te, hogy közlekedsz? – csillan meg huncutul a szeme.

Felnevetek és megrázom magam. Szárnyra kapunk.

Csodálatos érzés a repülés. Éjszaka még jobb, mert nem kell félnünk az emberek vasvilláitól, amiket ijedtükben utánunk hajigálnak.

Fogalmam sincs milyen messzire megyünk, de már közeledik a hajnal mikor leszállunk megint az erdő fái között találjuk magunkat.

-Izuku – szolt Inko és kipukkantja a buborékot – Kelj fel kincsem – simogatta meg fia arcát.

-Mi történt? – álmos arca annyira aranyos.

-Gyere kincsem, megérkeztünk. Itt keresünk egy kiadó, vagy eladó házat. Nagyobb mint a régi falú több emberrel, de tán más szerzetek is vannak itt, viszont még messzebb a fővárostól ami nekünk csak jó.

A házkeresés gyorsan megy, túl egyszerűen. Rosszat sejtve nézek Inko nénire. És igen a szeme csak úgy csillog, és világít. Tehát varázslatot használ, nem is keveset, ahogy elnézem, egyre jobban fárad.

-Végre – sóhajt, amikor már csak hárman vagyunk a kis falú széli házikóban. Nagyot szusszan és lerogy a konyha asztalhoz. Izuku kérés nélkül mozdul, vizet hoz a kútról, fát készít be és miután talál egy poharat elmossa és oda adja anyjának, friss vízzel megtöltve. Neki áll a takarításnak egy zokszó nélkül. Fura egy kis srác.

-Gyógyítottad ide úton? – kérdem Inko nénit, amikor fia átmegy egy másik helységbe.

-Természetesen. Legjobb lenne a felejtést rá hozni, viszont az veszélyes is lehet, inkább meghagytam az emlékeit. Féljen csak az idegenektől, legalább meg marad az egészséges távolságtartása.

-Még mindig meglep, milyen erőknek parancsolsz – hajtok fejet.

-Nem véletlenül voltam Mitsuki jobb keze. – kacsint. Mégis látom rajta a fáradságot.

-Gondolom, lassan menjek.

-Igen. – gondterhelten körbe pillant – jobb lett volna messzebb az emberektől, közelebb a természethez, de ez is jó lesz. Nagyobb falu könnyebb elrejtőzni, messzebb a fővárostól még jobb.

-Egyszer majd elmeséled miért is mentél el? – ásítok egy hatalmasat.

-Elfogom, de most azt hiszem ideje nyugovóra térned. Izuku kitakarította a padlást ott van elég hely neked is.

-Köszönöm – bólintok, szertartásosan összeütöm két öklöm és meghajtom magam – Varázslónő – kérem az elbocsátását.

-Botor fiú – legyint és elhesseget. Mosolyáért megérte előhozakodni ezzel.

A padlás tényleg tiszta és tágas. Nagyot nyújtózkodom, biztonságérzést ad, hogy Inko vigyázza álmom. Leveszem fegyvereim. Már a mellényem veszem le mikor meglátom Izukut a feljáróban. Kezében tálca rajta gőzölgő finom illatú vacsorám.

-Köszönöm! – ragyog fel arcom, fel se tűnt eddig, hogy milyen éhes is vagyok.

-Anya küldött és hoztam törülközőt is. Befűtöttem a fürdőben. – lepakol. Kicsit toporog, mintha mondana még valamit. Várok. Még motoz az asztalnál, végül csak kiböki.

-Köszönöm, hogy haza hoztál anyához, és hogy vigyáztál rám. – hajol meg.

-Sajnálom, hogy nem voltam elég gyors, és így végződött. – viszonzom gesztusát.

-Én nem bánom annyira, így találkozhattam veled, és anyához is visszajöhettem – halványan elmosolyodik. – Holnapra, ha nem találkoznánk, jó utat. Remélem, látjuk még egymást. – int búcsút és eltűnik.

Furcsa érzést hagy maga után. Reménykedő zöld szemei és vékony teste. Ahogy a kezembe remegett, amikor megmosdattam. Megrázom a fejem. El kell felejtenem. Komótosan eszem a vacsorámat közben hallgatom a többiek neszeit. Izuku elfoglalja az egyik szobát és olvas, miután megágyaz magának. Inko még pakolászik, de ő is készül lefekvéshez. Elfogy a szerényes, de finom vacsorám. A fürdő kellemesen meleg ellazulok. Mire visszaérek a padlásra, már félig alszom. Pihe-puha párnát ér a fejem és már nem is érdekel ki ágyazott meg addig, míg a fürdőben voltam.

Reggel a madarak csicsergésére ébredek. Jól elalhattam, a nap már messze fent jár.

Nagyot nyújtózva lépkedek lefelé.

-Inko néni – kémlelek körbe.

-Itt vagyok – mosolyog a konyhából ki.

-Azt hiszem ideje haza mennem. – megvakarom a tarkóm, esetlenül körbe nézek.

-Izuku kint van épp fát vág, hogy este legyen mivel főzni. – feleli meg a ki nem mondott kérdést. – Akkor elválnak útjaink – mosolya kicsit szomorkássá válik.

-Igen – felveszem az oldal erszényem.

-Szeretném, ha átadnál egy üzenetet.

-Kinek és mit?

-Mitsukinak mond meg, hogy sajnálom – sóhajt egyet – azt hiszem, többet nem mehetek haza hozzá – keserűség csöpög a hangjából – pedig milyen jó lett volna, ha ti együtt nöttök fel, annyira élveztétek volna. Szerettem volna, ha barátok lettetek volna a fiammal, az egész csapat. Még talán bírtátok is volna – felkacag, bántja a fülem – Annak ellenére, hogy megszállottan tud kutatni, igazán okos és értelmes gyerek. Néha elfelejt a jelenben lenni, mert arra koncentrál, amit csinál, de pont ezért szerethető. Ha otthon nevelkedik kitűnő stratéga lett volna. Így viszont csak az én tudásomat tudom átadni neki. Nem hiszem, hogy találkozunk még Kirishima-kun – megérinti arcom, valami nedveset ken el rajta – Vigyázz magadra.

Kedves mosolya elkísér, míg repülök hazafelé.

Bevezetés

Midorya Izuku egy egyszerű gyerek volt egészen a tizennegyedik születésnapjáig. Amikor is kiderült róla, hogy Omega. Ágynak esett hatalmas lázzal és két hétig mozdulni se tudott, legalábbis ennyire emlékezett. Édesanyja, aki egyedül nevelte őt, mindent megtett, hogy megkönnyítse ezt a borzalmas két hetet fia számára. Itatgatta az izzadságot sötétzöld hajáról mely okos és szeplős arcába hullott. Véget ért a két hét és mintha álomból ébredt volna fel, újra jól érezte magát. Anyja aggodalma viszont nem múlt el. Napi rutinná vált egy gyógynövényes főzet elfogyasztása, illetve a napi edzések is, hogy ne legyen egy kis nyeszlett naplopó. Ezzel önmagába nem lett volna probléma. Egészen két téllel későbbig.

Hírvivő érkezett a faluba, ahol édesanyjával élt kettecskén egy kis házikóban az erdőhöz legközelebb. Az elöljárók több órára beárkoztak a központi épületbe. A falusiak kíváncsian tolongtak, hátha elcsípnek egy-két szót. Izuku is oda somfordált hátha meglátja a rejtélyes idegent. Nem szeretett a falusiak közelébe lenni. Mindig ferde szemmel néztek rá az öregek, míg a fiatalabbak és a korabeliek kicsúfolták, vagy megdobálták. Most mégis erőt vett magán és kíváncsisága győzött.

Hogy elkerülje a tömeget pár hordó mögül leselkedett, így viszont csak hátulról tudta szemügyre venni. Hihetetlenül magas volt majdnem két fejjel magasabb, mint Izuku. A haja vörös és az ég felé meredezett, a hosszabb tincsei hátul össze fogva egy bőr fonott pánttal. Széles hátán dagadtak az izmok, minden mozdulatánál. Ruhája díszes volt, mint a többi sárkány klán tagnak. Izukut a felismerés megrázta, ez az idegen az egyik sárkány klántól érkezett. Ráadásul az egyik legvadabbtól. Felismerte a jelet is, ami a kis szütyőn volt látható mely a derékszíjáról csüngött le egy csöppet hátra tolva, hogy ne zavarja a mozgásban. Innen kapott édesanyja is leveleket. Az egyetlen, aki tartotta Inkoban a lelket, egy Izuku által ismeretlen nő, ráadásul ilyen pecséttel ellátott levéllel, mint amilyen ezt a táskát is díszíti.

Mielőtt a hírhozó megfordult volna Izuku döntött és haza szaladt. Sok dolog volt az életben, amit már megtanult az Omegaságával kapcsolatban, például ha idegen jön, jó ha el bújik, mert a vének tán még meg is verik, hogy rossz helyre mert menni.

 

-Mi történt kincsem? – kérdezte kedvesen Inko amikor belépett a kis házikóba.

-Semmi – vont vállat – Megérkezett a hírvivő, vörös haja van, mint a szeles napokat ígérő hajnal, és olyan minta van az egyik táskáján, mint a leveleiden – motyogta mellékesen Izuku.

-Vajon mi lehet Mitsukival? – merengett hirtelen Inko és kibámult az ablakon – Gyere, kész az ebéd – azzal asztalhoz hessegette fiát.

A konyhát elárasztották a különböző gyógynövények és a belőlük készült kencék tároló edényei. Inko volt a faluban élő egyetlen gyógynövényes. Kencéinek köszönhetően a vének elnézték, hogy fia kicsit fura és mivel az asszony megszüntette a hátfájdalmaikat így elviselték, hogy kicsit különcök.

Alig fogyott el a szerény ebéd és mosogatott el Izuku míg édesanyja visszatért a növények előkészítéséhez, kopogtattak. Inko szemöldök ráncolva ment ajtót nyitni. Izuku a vízzel és edényekkel való csörömpölés miatt nem hallotta, mit beszélgetet édesanyja és a jövevény.

Mire az utolsó tiszta kiskanalat is visszarakta a helyére belépett édesanyja a konyhába.

-Anya? – fordult felé, Izuku érezte, hogy valami nincs rendben.

-Oh kisfiam! – borult a nyakába azonnal édesanyja és zokogásban tört ki.

-Mi történt? – faggatózott értetlenül a fiú.

-El kell menned – zihálta és kétségbe esetten ölelte még szorosabban – A tanács úgy döntött, hogy Téged ajánlanak fel. A hírvivő azért jött, hogy menyasszonyt kérjen a klán vezérének fiának, és Téged akarnak elküldeni feleség jelöltnek.

Izuku fejében gondolatok ezrei száguldottak végig. A vágy, hogy elmehetne innen és a bűntudat, hogy egyedül hagyja édesanyját.

-Feleség jelöltnek? – kuncogott fel Izuku – Anya, hisz fiú vagyok – tárta szét a karját és ezzel kibontakozott az anyai ölelésből – Hogy lehetnék én feleség – kérdezte.

-Jaj, édes kisfiam – sóhajtott reszketegen Inko. – Nagyon sokáig halogattam, mert abban bíztam, megtalálod a párod, vagy sikerül kifejlesztenem a szert, ami elfedi kiléted, esetleg egy orvosságot ellene. De mint Omega, ha egy Alfa az uralma alá hajt, neked meg kell hajtanod a fejed, és azt tenni, amit mond.

-De hát a faluban nincs senki ilyen – hebegte a fiú.

-A faluba nincs, de a vörös sárkány klánban, ahonnan a küldött jött, sok van. Ráadásul a klán vezér maga Bakugo Masaru küldte a hírhozót. A klán szabályok szerint pedig, ha egy Alfa igényt tat egy Omegára akkor bizony az Omegának nincs választása.

-Nem vagyok klán tag – suttogta a fiú, egyre növekvő félelemmel.

-Sajnálom kincsem – ölelte megint magához egy szem gyermekét Inko és megint zokogásban tört ki.

Izukuban szörnyű balsejtelem ütötte fel a fejét.

Éveken át nem kérdezte meg hogy ki is az apja, miért nincs velük és egyáltalán miért is csak ketten vannak? Most mégis legyűrte a késztetést, ha eddig nem tette, akkor ezután se fogja megkérdezni.

 

Másnap hajnalban indult el egyedül, édesanyja becsomagolt neki mindent, amire az úton szüksége lehetett és még átadott egy levelet, hogy majd adja oda Mitsukinak, ha oda ér.

Az utazás unalmas és egykedvűségben telt. Egyedül egy térképpel a kezében nem volt egészen olyan, mint amilyenről álmodott gyermekkorában mikor még oly együgyű álmokat kergetett, hogy megy és megkeres egy hatalmas kincset, vagy felfedezi a legritkább növényt.

Gondolatai szanaszerte szárnyaltak. Éjszakára tüzet rakott megette anyukája által csomagolt elemózsia egy részét. A térképe szerint még két nap és egy éjszaka várt rá a szabad ég alatt. Az üzenet szerint, pedig egy nap, egy éjszaka; és várja valaki az úton, hogy oda kísérje jövendőbelije elé. Jövendőbeli… na persze. Sötét gondolatai egyre csak gyülekeztek. Nagy nehezen elaludt, és a hajnal első sugaraival folytatja útját. Eseménytelenséget próbálta kitölteni a körülötte elterülő táj csodálásával. Sose lépett még ki a kis faluból, ahol született, vagy legalábbis amióta az eszét tudta. A növények közt felismert jó pár gyógynövényt. Párat össze is gyűjtögetett, hogy ha esetleg megérkezik, elfoglalhassa magát. Elvégre fogalma se volt mi vár rá. Elterelésnek tökéletes volt.

A második éjszaka is eseménytelen volt.

Hajnalban egy kicsit nehezebben ébredt és kótyagosnak kezdte érezni a fejét. Ez délre egyre rosszabb lett. Nem tudta, hogy jut el a megadott pontra, ha a szédelgése így folytatja tovább, ráadásul úgy érezte a teste is forrósodni kezd. Még látta a napot a horizonton mikor beért a fák közé. Az erdőben mindig korábban sötétedik. Már rég ott kellett volna lennie a megadott helyszínen. Mégis léptei egyre nehezebbek lettek, a légzése egyre szaporább lett és a világ kezdett egyre kuszább lenni.

-Mi…? – nyögte nehézkesen. A föld egyre közelebb került a fejéhez. Egy erős kar kapta el.

-Hopp! – mély hang végig szánkázott Izuku gerincén – Még szerencse, hogy eléd jöttem – vörös hajszálak kerültek a fiú kóválygó szemének látóterébe – Ó… a francba – nyögte a karok tulajdonosa – Miért most van a párzási időszakod? – kicsit kétségbe esetnek tűnt a hangja, Izuku már majdnem megsajnálta mikor homályos agyával felfogta, hogy milyen szavakat használt.

-A mi? – préselte ki magából nagy nehezen.

Egyenesbe állította az ismerős ismeretlen. Felismerte, hogy a hírhozó kapta el.

-Nem tudod mi vagy? – szemébe nézett. Vörös tekintete szinte felperzselte Izuku bőrét. A fiú arca akaratlanul is égni kezdett.

-Mi? – úgy érezte a térdei helyén édesanyja féle finomam rezgő kocsonya vette át a helyet.

-Gyere – valahonnan elővarázsolt egy takarót és a meleg kelmébe bugyolálta a remegő fiút. – Biztonságosabb helyre megyünk.

Izuku még két lépést tett és elsötétült a világ.

 

Lassan tért magához. Nem is igazán akarta kinyitni a szemét. Egy meleg takaró és valami igazán puha és jó illatú fekhelyen volt. Viszont tudta, hogy oda kell érnie. Hirtelen ült fel.

-Elkéstem! – nyögte kiszáradt torokkal, visszahanyatlott a puha fekhelyre.

-Végre felébredtél – konstatálta egy kellemes hang a sötétből.

-Mi? – nyöszörögte a fiú és érezte, hogy szája lassan homoksivataggá változik.

-Gyere, igyál – erős kéz segített felülni Izukunak, hideg éltető finom víz érkezett egy cserépedényből.

-Köszönöm – krákogta a fiú, miután végre úgy érezte, meg tud szólalni.

-Kirishima Eijiro vagyok – mutatkozott be az idegen, és Ahogy Izuku előtt tisztult a kép felismerte a falujába jövő hírhozót.

-Üdvözlet – nyögte ki – Midorya Izuku vagyok – felelte esetlenül.

-Igen, tudom – mosolyogta a vörös hajú. – A vének megmondták a neved, és hogy három nap mire ide érsz.

-Egészen pontosan miért kellett ide jönnöm? – tette fel az első és talán a legértelmetlenebb kérdést Izuku mióta magához tért.

-Mert a klán területére csak repülve tudunk belépni. Ez az utolsó lehetőség, hogy felvegyelek. Viszont mivel épp párzási időszakod van, így nem vihetlek oda – itt elkezdte az ujját rágni, gondolataiba mélyedve.

-Miért?

A fiú kérdése annyira megdöbbentette Eijirot, hogy a száját is eltátva bámult rá.

-He?

-Miért nem mehetek így betegen a klán területére? – próbálta kóválygó fejével összerakni a dolgokat.

-Nem beteg vagy – borzolta meg zöld kusza tincseit. – Párzási időszakba léptél. És azért nem vihetlek így a klán területére, mert több alfa van ott, akiknek nincs párja, mint két kezemen meg tudnám számolni. Viszont az egyesség érdekében, muszáj téged egészben és érintetlenül oda vigyelek. Erről tájékoztatnom kell a vezért. Ilyen állapotban túl veszélyes lenne neked ott.

-Kérlek, magyarázd el – esdekelt Izuku és fókuszálni próbált a vörös szemekre.

-Addig meg van, hogy Omega vagy?

-Igen – sütötte le a szemét a fiú – utáltak is érte a faluban.

-Inkább csak féltek tőled – vont vállat a másik – az emberek mindentől félnek, ami nem olyan mit a megszokott. Szóval Omega vagy, ami azt jelenti, hogy valamikor egy Alfa igazi párja leszel és talán a legnagyobb erőssége is. Az Alfának, ha megtalálja a megfelelő partnert, akkor kiteljesedik az erejük és képességeik. Téged konkrétan Katsukinak szánnak a főnök fiának. Viszont a területre lépve nem foglak tudni ötnél több kifejlett alfától megvédeni, és ennél jóval több van, aki kiéhezve vár egy Omegára. Ha szagot fognak viszont vége. Lehet ide kéne hoznom Katsukit, de magadra se lenne jó, ha hagynálak. – rágódás közben Eijiro felállt és tehetetlenül toporgott.

- Mennyi idő mire oda és visszaérsz? – kérdezte fáradtan Izuku.

-Körülbelül két óra, ha szembe szél van három is lehet.

-Fáradt vagyok – nyöszörögte elcsigázottan a fiú – Ha alszom, nem lehet baj ugye?

-Hát… gondolom nem igazán – a vörös hajú közelebb lépett és betakarta a fiút. – Akkor aludj, és nem kell megijedni, ha nem vagyok itt mikor felébredsz. Csak maradj mozdulatlan és csendben. Ez a barlang a mi területünkön van már, nem hiszem, hogy bárki ide merészkedne.

-Rendben – azzal bevackolta magát még jobban Izuku a puha fekhelybe. – Jó ét – ásította és már nem látta a félszeg mosolyt és az elnéző fejrázást sem.