4. Fanfiction

Izuku pov:

 

Találkozni mások családjával mindig olyan nehéz, anyával csak ketten vagyunk, apa itt hagyott minket, mikor még kicsi voltam. Azt érzem, hogy igazából mindenki csak elhagy. Hiába kerestem a stabilitást, az ovis legjobb barátom eltaszított magától és még másik városba is költözött. Az álltalános iskolában nem jó társaságba kerültem, onnan anyám emelt ki miután az igazgatóság közölte vele, hogy ez így nem lesz jó. Közép iskolában kezdtem úgy érezni végre van talán helyem, de ez se lett megoldás. Most pedig össze sodort az élet vele.

Nehezen veszem a levegőt. Lassan, csak lassan. Különben égetni fog minden légvétel. A hóesés gyönyörű a hegyekben, kivéve akkor mikor kiesel a kocsiból és több métert repülsz addig míg megfog egy fa. Valahol fájdalom hasít belém, beazonosítani nem tudom pontosan hol sérültem meg, minden annyira fáj. A percek órák a hideg egyre jobban fáj. Lassan elhomályosul a látásom.

A következő amire eszmélek, hogy korházi ágyon tologatnak.

Fogalmam sincs, hogy kerültem korházba.

Elmosodottan mintha látnám anyám arcát.

Végül újra elnyel a tudatlanság.

Tiszta fejjel és fájósan ébredek fel. Korházban, és rengeteg pittyegő gép között. Bámulom a plafont, nem merek megmozdulni. Ha megteszem a gépek jobban sípolnak esetleg bejön a nővér és lemorog. Olyan jó ez a kis magány, ez a béke, ez a nyugalom.

A következő pillanatban megint arra eszmélek, hogy pittyeg a gép. Felnézek. Most egy idegen arc néz le rám.

-Üdvözlöm Midorya úr – köszön.

Válaszolnék, de hangom nincs, a tokrom kiszáradt, enyhén krákogok.

-Tessék – egy szívó szálat dug a számba – víz, szívni kell. – azzal felír valamit a papírjára és kimegy.

A víz jólesik. Aztán elengedem a szívószálat.

Nemsokkal később megjelenik másik egyén is ő már fehér köpenyben van. Rengeteg kérdés tesz fel, és kötelez, hogy válaszoljak. Elvégre balesetet szenvedtem. Rendre elmondom, hogy autóstúrán voltam, megcsúszott a kocsi és repültem. A sérüléseim között viszont találtak olyat, ami már sokkal régebbi, és arról árulkodik, hogy nem látták el szakszerűen. Kikerekedik a szemem, és némán bámulok rá. Nyugtató szavakat próbál mondani. De már a sokk hatása alatt vagyok újra, a pofonok a kemény szekrény és újra ott, hogy csókol majd újra megver mert rossz helyen volt valami a házban. Felnézek a plafonra és nem reagálok tovább. Némaságba burkolódzom. Mivel nem válaszolok több kérdésére nagy sóhaj kíséretében távozik.

Az időjárás nem segít a hangulatomon, felhőszakadás, az eső csak úgy veri a korházi szoba ablakát. Lassan a plafonról az ablakra vándorol a tekintetem, ahogy nézem az esőcseppeket úgy engedek utat a könnyeimnek.

Sokáig nem tudtam mi is történik velem. Nem értettem miért büntet, csak elfogadtam, mert a szeretetére vágytam és arra hogy elfogadjon, hogy törődjön velem. Pár hete készültem tőle megszökni, félelmetes volt ahogy viselkedett. Eltűrtem sok mindent, de most láttam egy kiutat, ezt a túrát. Elmenni egy másik városba és az egyik séta során nem haza menni. Soha nem feltételezte, hogy meglépnék elvégre függtem tőle. A pénzétől, a figyelmétől. Azt nem vette számításba, hogy anyám közben titokban szerzet nekem egy olyan terapeutát, aki felnyitotta a szemem, és szépen csendben kidolgozhattam ezt a kis szökési tervet.

Sajnos a baleset miatt nem sikerült. Viszont itt a korházban talán anya bejön és akkor találkozunk, megbeszélhetnénk mi lehetne most tenni.

Annyira jó lenne látni legalább anyát. Nyílik a korterem ajtaja nem merek oda nézni félek, hogy ha megteszem akkor ő jönne be rajta.

-Szia Izuku – köszön egy kedves hang. Meglep ez a fajta gyengédség.

-Kacchan? – fordulok meglepetten oda.

-Rég láttalak – mosolyog kicsit aggodalmasan rám.

Válaszolni nem tudok, megrohannak a régi emlékek és fellobban bennem egy olyan rég eltemetett érzés. Pislogok párat hátha csak a képzeletem játszik velem.

-Visszajöhetek később, ha jobban leszel.

Kinyitom a szám majd becsukom. Nem bírom felemelni. Kétségbe esetten meresztegetem a szemem. Végül úgy döntök a szívószálfelé bökők a fejemmel.

-Oh – kap észbe és oda adja a kis vízbe lógatott műanyag csőt.

-Kösz – krákogom. – Nehéz a beszéd. Jó látni. Maradj. Mesélj.

Marad, mesél és én csak úgy úszom a boldogságban hogy beszél hozzám.

3. Fanfiction

 Eijiro pov:

 

Nyitom a kis virágboltot ahol már lassan két éve dolgozom, és ahova egy mogorva ember Midorya Izuku hozza a friss árut és a főnöktől a megbízásokat. A zöld haja és az amúgy csodálatos szeplős bőre a csillogó zöld szeme már első alkalommal elvarázsolt, de hiába próbáltam neki kedveskedni mindig csak valami morgást vagy rosszabb esetben kiabálást kaptam válaszul.

Szedd össze magad Eijiro!

Mindjárt ide ér!

Mindennek ellenére minden reggel alig várom, hogy láthassam. Alig nyitom ki a boltot és végzek a reggeli teendőimmel, meg is érkezik és körbe néz.

-Hoztam a friss árut – azzal hordja be a szebbnél szebb virágokat – mára van három koszorú és egy esküvői csokrod. – nyomja a kezembe a megrendelő lapokat. Komoran biccentek. Kimérten bólint és távozik.

Nagyot sóhajtok.

Mióta itt dolgozom és megláttam azóta rajongok érte, de mindig olyan morgós és folyton siet. Vajon mivel vonhatnám magamra figyelmét? Egyáltalán, hogy lehetne jobb kedvre deríteni?

Elvégzem a kiosztott feladatokat. A megadott időben átadom a megfelelő embereknek a megfelelő koszorút. Végül visszaérkezik Midorya is hogy átvegye az esküvői csokrot.

-Sok boldogságot a párnak – mellékelem a csokorhoz.

-Köszönöm! – biccent és megszagolja a virágokat.

-Oh – hökkenek meg – csak nem te vagy a szerencsés egyik fél?

-Mi van akkor, ha igen? – húzza fel az orrát helyből.

-Jaj, ne vedd rossz néven, csak nem láttam gyűrűt, és ha igy van akkor gratulálok! – mosolyt erőltetek magamra, de belül összetörök.

Ekkora blamázst. Pont egy olyan krapekba szeretek bele, aki már a templom kapujában áll.

-Ebben az esetben köszönöm, de nem. – nagyot sóhajt – egyszerűen csak csodálatosak a virágok, amiket összeválogattál.

 

Izuku pov:

 

Az esküvői csokor csodálatosan szép, elűzi minden gondom bajom, egész nap rohangálni boltról boltra, mindenhová a megfelelő mennyiséget frissen kiszállítani és ha jön egy hirtelen megrendelés pattanni. Itt pedig mindig Kisirhima vár és kedvesen mosolyog. Pedig olyan goromba pokróc vagyok vele minden adandó alkalommal. Restellem már néha. Igazából nem is ilyen vagyok, csak ez a rengeteg munka és feszültség már csak ezt hozza ki.

-Volt valamikor valakim – újabb sóhaj – nagyon szerettem, de elment, nem bírta elviselni a fejem, azt mondta jobb lesz neki nélkülem. – felnézek a vörös szemekbe – olyan színű volt a szeme, mint neked. – elszomorodom, igy inkább a csokrot csodálom tovább.

-Azon nem tudok változtatni – kétségbe esett hangjára felnézek, és olyan fejet vág hogy nevethetnékem támad.

-Ne haragudj – csukladozom – Egyszerűen arról nem tehetsz milyen színű a szemed, de én tehetek róla, hogy egy butaság miatt goromba vagyok veled. Ne haragudj – kezet nyújtok. Elfogadja, és nem csak megrázza, de meg is ölel.

Annyira jólesik ez a gesztus, hogy szinte elolvadom. Efféle gyengédséget rég nem kaptam már senkitől, szinte bele bújok az ölelésébe.

-Sajnálom – suttogja a hajamba.

-Köszönöm – suttogom vissza a munkaruhájába.

Pár percig kiélvezem ezt az idilli pillanatot, amit az élet mindig szűken mér, és már mehetek is mert megszólal a telefonom.

-A francba – morgom és nyúlok a szörnyeteg után. – Igen? -dörmögők bele.

-Hol van már? – ez a menyasszonyi csokor tulajdonosa. Sorolom, hogy már nálam a csokor, már a kocsiban és már úton. Pedig még mindig nem bontakoztam ki Eijiro öleléséből. Lerakom végre a telefont és felpislogok a mellkasából.

-Ha vége a munkának megiszunk egy kávét? – vágok bele nagy hévvel.

-Oké – pirul el és elenged, hogy mehessek a dolgomra.

2. Fanfciton

 Izuku pov:

 

Az egyetem épülete fölém magasodik. Mégis a legnagyobb változást az hozta meg hogy beköltöztem a kollégiumi szobámba. Olyan furcsa csak egyedül vagyok az egész szobában. Nincsenek hívatlan beromboló emberek. Egyedül vagyok, ha valamit ott hagyok az asztalon az ott is marad. Magamnak kell mosnom a ruhám, ami nem újdonság, mégis jólesik, hogy én dönthettem el mikor teszem meg.

A legnagyobb elhatározásom mégis az, hogy egy másik városba költöztem egy teljesen új környezetbe az, hogy elfelejtsem apám szörnyű szervezetét, és megmutathassam egy olyan oldalam, amit otthon teljesen el kellett nyomnom. Az első hetek nehezen mentek, több zökkenő is volt. Mégis találtam egy nagyon kedves társaságot, van több közös óránk, itt egyetemen már koedukáltan vagyunk lányok fiúk együtt.

-Ida-kun! – integetek mosolyogva az egyik csoporttársamnak a reggelihez menet.

-Jó reggelt Midorya-kun – mosolyog vissza a szemüveges magas széles vállú fiú. Majd szokásától eltérően oda hajol hozzám és suttogóra fogva hangját még hozzá teszi – Vörös kód – kiegyenesedik és mosolya kicsit feszült lesz. Kikerekednek szemeim. Ez azt jelenti, hogy a vágyott fiú itt van. Nos igen ez is egy olyan dolog, amit apám sose fog megtudni. Legalábbis nem addig amig élek.

-Szedd össze magad menj oda és hívd el egy randira – bökdös meg Ochako is a másik oldalamon egy alacsony, kedves, kerek arcú, barna hajú leányzó.

-Az nem olyan egyszerű – bökőm ki kicsit félősre véve.

-Miért? – karolja át a vállam valaki, akitől kihagy egy ütemet a szívverésem. A látó szögembe bele kerül pár szőke tincs és egy vidáman csillogó vörös szempár – Miért olyan nehéz valakit randira hívni? Gyere megmutatom, hogy kell ezt csinálni Deku – azzal megragadja a vállam és maga elé penderít. – Fog meg szépen a kezét – nem túl gyengéden megragadja a kezem, kicsit meg is morzsolja, felszisszenek – Hé, Deku! Rá érsz szombaton? – tátott szájjal bámulok rá. – Illik válaszolni – elengedi a kezem így gyorsan meg dörgölőm a fájós porcoknál.

-Izé – nyögőm ki.

-Szuper! Akkor a kolesz elött várlak 9 órakor, Ne késs! Ja és hozz magaddal egy kis pénzt. Na, csá. – azzal úgy csinál mintha elmenne. Végül visszafordul. – Valahogy így – vállat von.

-Oké? Akkor 9-kor? – próbálok félősnek tűnni, de nagyon tetszik, hogy magától felajánlotta. Várom a reakcióját. Kicsit megakad, de aztán a rá jellemző módón vállat von.

-Felőlem.

Mosolyogva intek búcsút neki és harmad magammal megyek reggelit szerezni.

Szombatig borzalmasan sok idő telik még el, egészen pontosan két nap. Akárhányszor találkozom Bakugo Katsukival mindig kicsit furán néz rám. Mintha nem is hinné el, hogy tényleg találkozunk. Annyira izgulok, hogy este megint előszednek a rémálmaim. Sírva riadok fel többször is egymás után. Apám árnyékát nehéz pár hónap alatt elfeledni.

Itt a szombat reggel nyolc óra negyven perc, állok a kollégiumi bejárati kapu egyik oszlopának dőlve, kicsit takarásba, hogy ne látszódjak rögtön az ajtóból, de én jól lássak.

Pontosan tíz percel késöbb megérkezik Katsuki is.

-Szia – lépek oda hozzá.

Látom rajta, hogy meghökken, de inkább csak zsebre vágja a kezét.

-Nos? – kérdezi foghegyről.

-Mit szólnál egy kis sétához, és utána meghívnálak egy kis étterembe bár – elbizonytaladom, a terv tökéletesen kidolgozott. Finoman átadom a vezetés lehetőségét és meglátom mit csinál.

-Nekem tök mindegy – vállat von.

Végül csak elindulunk egymás mellet.

Menet közben pár általánosság szóba kerül, de a hallgatás se olyan rossz. Végül oda érünk a kis étteremhez. Helyet foglalunk, rendelünk, és várunk.

Kétségbe esetten veszem észre, hogy belép apám egyik embere az ajtón.

Annyira felgyorsulnak az események, hogy fel se fogom igazán mi történik. Apám embere éttermen kívül. Katsuki pedig hátra csavart kézzel az asztalra nyomva.

-A francba – nyögi ki – Ilyen elcseszett randevúm se volt még. Csak meg akartalak csókolni!

Hökkenten körbe nézek, többen ijedten pillognak ránk. Megrettenve engedem el fogjom. Hátra tántorodom, leülök az első szabad székre, amit találok. Elerednek a könnyeim. Megint megtörtént.

-Ez mi volt? – húzza maga alá a saját székét Katszuki is. Már leplezetlenül sírok.

-Gyíkosnak képeztek! – bukik ki belőlem két zokogás között – Nem tehetek róla, ezek belém nevelt reakciók – elfogadva a vereséget a menekülést választom. Még nem telt el sok idő az év elejétől még talán át iratkozhatok egy másik egyetemre, még újra kezdhetem. A kereszt apám talán segít még egyszer utoljára, ha még él, ha túl élte a szökésemet. Vagy talán a mesteréhez kéne mennem? Ő még él, és visszavonult mindentől, még nála talán meghúzhatom magam. Gondolataim kergetik egymást.

-Állj meg – Katsuki hangja dörren és megállok – Pontosan tudtam kivel kezdek – morog – Nehéz nem tudni kivel kezdek, ha ugyan azt csinálod, mint a másik család fattya – unottan könyököl az asztalon.

-Tessék?

-Megléptél otthonról, nem? – kibámul az ablakon – én is ezt tettem, csak még középiskola elején – megint vonogatja a vállát – Nincs mit szépíteni – nagyot sóhajt – Annyi külömbséggel hogy engem már haza várnak. Bár, ha összeszedek valakit magamnak akkor nem lesznek annyira elégedettek, de elfogjak fogadni a döntésem.

-Összeszedni valakit? Elfogadják a döntésed? Mi van? – zavartan nézek rá, még a sírás és a rengeteg adrenalin bennem száguldozik.

-Nyugi – legyint – csak annyit akartam mondani, hogy bejössz – vállat von és most végre látom rajta hogy ö is mintha zavarban lenne.

5. Fanfic:

Használt szavak: Történelmi AU, hurt/comfort, már létező kapcsolat, megbocsátás, együtt nyaralni

 

Izuku pov:

(technikai megjegyzés: itt Izuku lány)

 

Alig érkeztünk meg az erdő széli házba. Már alig bír lábon állni, pedig a páncélja nagyon nehéz és még rosszabb, hogy ha most itt a küszöbön hagyja el az ereje nem fogom tudni összekaparni.

-Még egy kicsit! – bíztatom, magam is nem csak őt. Nyög és beljebb vonszolja magát. Az épület nem túl nagy és még inkább nem túl látványos. Gyógyító vagyok a faluban, ahol éltünk, míg el nem hívta a királyunk hadakozni azokat akik hajlandók voltak menni, és ez a marha ment.

Most pedig haza jött, de olyan rossz állapotba, a lóról majdnem leesett.

Morogva, zsörtölődve segítem le egy székre az asztal mellett.

-Maradj ülve – rendelkezem, és ügyes ujjakkal oldom ki a páncélját. A fém ahogy le kerül róla, előkerül a jegyesem is. Összetörte őt ez a háború.

-Meg vártál? – szuszogja lázrózsás arccal.

-Miért mit gondoltál? – fortyanok fel a feltételezés miatt.

-Annyira szeretlek – suttogja vörös láztól izzó szemekkel.

-Szeress és maradj életben – könyörgők csendesen miközben már nedves ronggyal törlöm le a testéről a koszt, és tűnnek elő a zúzódásai és a sebei, amik közül van olyan, ami több napja nem lett ellátva. Szörnyű látvány.

Könnyeimmel küzdve koncentrálok, hogy minden gyógyítói tudásomat előkaparja a sokk hatása alól és mindig csak a következő feladatra koncentráljak miközben fejben épp a herceggel üvöltök, aki hódító hadjáratra ment. A falunkból pedig elvitte az összes épkézlábba embert.

A napok telnek. Katsuki egyre jobb színben van. Az ágyból már engedem, hogy felkeljen. Oda ülhet az asztalhoz is, ehet, de semmilyen munkát nem engedek neki. A főzéshez a fát magam hasogatom, hogy az elmúlt évben tettem, a ruha mosásnál se kérek segítséget. Régen tettem, hisz jólesett a közelsége ahogy elment mellettem ahogy hozzám ért. Ezek az eltelt évben hiányoztak.

Most, hogy haza ért, most érzem csak igazán mennyire eltünt az életemből ez a rengeteg gesztus, hiányuk fájt akkor is most is, mégis megszoktam. A legszörnyűbb az egészben, hogy megszoktam ezt a hiányt, érzem, de elfogadtam.

-Kicsim – lép ki a házból, nézem ahogy felém biceg, a lábán lévő sérülést össze kellett varrni, és még feszülnek a varratok.

-Miért vagy talpon? – kérdezem csípőre tett kézzel, mosolyom nem olyan incselkedő, mint volt mégis talán a hangom kárpótólja.

-Kérlek – nyújtja felém a kezét.

Ha most nem válaszolok neki, összetörik, nem csak testileg, de lelkileg is. Azt nem bírnám ki én sem. Hiába haragszom a világra azt nem rajta kell levezetnem.

Kinyújtott kezére nézek majd óvatosan megfogom és hagyom, hogy magához vonjon.

-Haza jöttem – suttogja zöld göndör hajamba – Hallod – csókolja meg a fej búbomat.

-Igen – szipogok kicsit.

-Hallod – sóhajt – de még nem érzed – azzal megfogja a fenekem. Olyan hirtelen ér ez a vártátlan tette, hogy felsikkantok. – Vége a magányka! Együtt megyünk kelünk útnak, ha jobban leszek! Elmegyünk a hegyekbe, vagy ahhoz a forráshoz, amit úgy szerettél volna már régen.

-Talán már túl jól is vagy – mosolyodom el és mellkasába bújva hallgatom a vadabbnál vadabb terveit a képzeletbeli utazásunkhoz. Hagyom, tegye, tervezzen, végre hallom a hangját. Itthon van. Észre se veszem igazán mikor kezdek el sírni, csak azt érzem, hogy a szövet ing, ami rajta van szépen lassan átázik a könnyeimtől.

-Szeretlek – suttogom.

 

1. fanfiction

 

Izuku pov:

 

Közeleg a büszkeség hónapja. Emiatt az utcára vonulóknak a boltok kínálnak különböző páros jelmezeket. Rengeteg féle fajta van nem csak az alap pároknak, hanem az azonos neműeknek is, vagy simán a nagy családoknak teljes jelmez kompánia. Néha elgondolkodom, hogy vajon ez normális? Lehet, hogy ez csak egy újabb marketing fogás és csak a pénzt akarják a boltosok, mert találtak egy piaci rést. Ahogy nézem a kirakatot a csillanásban egyszer csak meglátom saját magam. Sápadt bőr. Beesett zöldes szemek, szeplős arc, és egy olyan vékony alkat, ami nem igazán vonzza a lányoka, vagy a fiukat.

Mindenhol magam körül boldog és felhőtlen kapcsolatok, az iskolákból kiszabadult diákok hada árasztja el az utcákat, minden csak a szerelem körül forog. Én pedig szörnyen egyedül érzem magam, és mivel közeledik a pride még jobban érzem, hogy nincs senkim, akivel megünnepelhetném a szeretetett.

Nagyot sóhajtok és tovább sétálok, ahogy megyek és látok egy boldog párt, akik fogják egymás kezét még nehezebb lesz a szívem. Édesanyám szegény mikor megtudta, hogy a fiúkat részesítem előnyben csak annyit kérdezett ugye bemutatom a választottamat?

Bemutatnám én, ha lenne kit, de nincs. Olyan fura, hogy mikor előhozakodtam neki még csak meg se lepődött, csak átölelt és homlokon puszilt, mint gyerek koromban.

Erről pedig eszembe jut az egyetem. Azt mondták, hogy az egyetemi évek egy félig felnőtt férfinak a legjobb évei lesznek. Hisz még otthon van vagy kollégiumban esetleg albérletben, ha akar és tud akkor dolgozik, ha pedig mázlija van a szülei küldenek pénzt, hogy bulizzon, és mindenféle nőcivel jólérezze magát. Hát ez nálam sajnos nem sikerült, a lányok leginkább a barát zónába tesznek be, a fiúk pedig még csak rám se néznek.

Egyetlen jó dolog az egyetemben, hogy van egy ingyenes edzőterem amit bármikor lehet használni, és nem veszik zokon, ha csak kis súlyokat emelgetek és inkább csak a tükörből fél szemmel nézem őt. A nagy Őt. Szőke, vörös szemű, deltás vállakkal, izmos karokkal, és az a kockás has, ahh szívesen megsimogatnám. Olyan jó lenne, ha ö lenne a lélektársam, ő lenne az aki azt a bizonyos vörös fonalat a kisúján viselné, és mindent én jelentenék neki. Mégis úgy érzem ez egy elérhetetlen dolog. csüggedten vonszolom hazafelé magam, hogy le üljek tanulni és az utolsó vizsgán is át menjek ebben a félévben.

Már fejben pakolom össze a tananyagot mikor véletlenül neki megyek valakinek.

-Bocsánat – szabadkozom.

-Semmi baj – a hang miatt felpillantok és ahogy rá nézek még elcsípem azt a bugyi nedvesítő mosolyt, amit a lányokra szokott vetni. – Oh… Te vagy Izuku, igaz?

-Igen – biccentek és mennék tovább.

-Várj – szól utánam, és mintha falba ütköznék megtorpanok. – kérlek, gyere – nyújtja felém a kezét. Akarhatatlanul is megfogom. Nem értem mi történik velem, kétségbe is esnék, ha nem pont az ő keze simulna a tenyeremnek.

-Ne haragudj – nyel egy nagyot – nagyon szeretnék veled pár szót beszélgetni, esetleg valamikor jó lenne neked?

Mintha víz alól bukkannék a felszínre.

-Ha gondolod csatlakozhatsz épp a könyvtárba készültem tanulni – helyesbítem rögtön az útirányt és állok neki fejben a megfelelő stratégiának, hogy legalább két szónál többet tudjunk beszélgetni.

-Tanulni igyekeztél? – körbe néz – ilyen melegben?

-Anyának vettem pár apróságot le kell pakolnom – esik le ahogy megemlíti a meleget.

-Akkor elkísérlek – megfogja az egyik bevásárló szatyrom és mellém áll – Mutatod az utat? – int a fejével. Nagyot nyelek és biccentek.

Amíg haza érünk pár apróságról van csak szó, hogy néha lát a konditerembe amiért fülig pirulok, de megnyugtat, hogy igazából a súlyokat figyelte nálam mert nem értette miért olyan kicsiket használok, és az fontolgatta, hogy oda jön és megkérdezi hogy ki írta elő ezeket a gyakorlatokat. Bevallom, hogy magam találtam ki és kipróbáltam, hogy mi az, ami megy nekem is.

Haza érünk és anya köszönt minket mosolyogva.

-Oh Izuku hoztál egy barátot?

-Egyetemi csoporttárs – helyesbítek gyorsan mielőtt kombinálna.

-Jó napot, Bakugo Katsuki vagyok – köszön illedelmesen a szőke ciklon.

-Oh értem – mosolyog anya tovább töretlenül. – Menjetek nyugodtan tanulni, készítek valami rágcsálni valót – azzal elterel a szobám felé.

Az aggodalmam a tetőfokára hág,

 

Katsuki pov:

 

Végre összeszedem minden bátorságom, leszólítom, és csak kicsit vetem be a képességem, amit ugyan hét lakat alatt tartok titokban néha nagyon jól jön. Főleg most. Vajon neki milyen képessége lehet? Soha sehol nem láttam, hogy bármit is használna, pedig több egyetemi csoporttársunknál is lefüleltem, hogy használja a képességét. Nála nem. Lehet ezért is érdekelt annyira. Most mégis, hogy egymás mellett megyünk az utcán a melegben nagyon jólesik a társasága. Amikor eljön az edzőterembe mindig úgy helyezkedem, hogy lássam egy tükörből. Persze kiböktem már, hogy ő is néz engem. A nevét nem volt nehéz kiderítenem.

Anyukája kedvesen fogad minket, elhesseget tanulni, bár sok kedvem nincs hozzá mégis jó fiú módjára teszem, amit mond. Ha jó pontokat szeretnék nála, inkább a jó tanuló énem kell megmutatnom. Belépünk Izuku szobájába. Igazi kocka szoba. Hatalmas íróasztal, amin nem csak a számítógép kap helyet, hanem a jegyzetei.

-Látom te is szereted az All Might karakterét abból a hősös játékból – nézek körbe.

-Hát igen – nyögi ki és lepakol egy széket a számomra – Ne haragudj a kupiért, nem gondoltam, hogy lesz vendégem és vizsga időszak van, ilyenkor kicsit többet megengedek magamnak a kupiból.

-Semmi baj az én szobám se sokkal jobb – adom a lazát, de közben szörnyen izgatónak találom, hogy sikerült bejutnom egy olyan privát részére az életének, ahol még valószínűleg rajtam kívül nem járt senki.

-Akkor, kérlek foglalj helyet – int a székre és készíti elő az asztalt a tanulásra.

Azt hiszem itt most elkezdődik valami új és izgalmas játék. Nagyon fogom élvezni azt, hogy meghódíthatom.