2. Fanfciton

 Izuku pov:

 

Az egyetem épülete fölém magasodik. Mégis a legnagyobb változást az hozta meg hogy beköltöztem a kollégiumi szobámba. Olyan furcsa csak egyedül vagyok az egész szobában. Nincsenek hívatlan beromboló emberek. Egyedül vagyok, ha valamit ott hagyok az asztalon az ott is marad. Magamnak kell mosnom a ruhám, ami nem újdonság, mégis jólesik, hogy én dönthettem el mikor teszem meg.

A legnagyobb elhatározásom mégis az, hogy egy másik városba költöztem egy teljesen új környezetbe az, hogy elfelejtsem apám szörnyű szervezetét, és megmutathassam egy olyan oldalam, amit otthon teljesen el kellett nyomnom. Az első hetek nehezen mentek, több zökkenő is volt. Mégis találtam egy nagyon kedves társaságot, van több közös óránk, itt egyetemen már koedukáltan vagyunk lányok fiúk együtt.

-Ida-kun! – integetek mosolyogva az egyik csoporttársamnak a reggelihez menet.

-Jó reggelt Midorya-kun – mosolyog vissza a szemüveges magas széles vállú fiú. Majd szokásától eltérően oda hajol hozzám és suttogóra fogva hangját még hozzá teszi – Vörös kód – kiegyenesedik és mosolya kicsit feszült lesz. Kikerekednek szemeim. Ez azt jelenti, hogy a vágyott fiú itt van. Nos igen ez is egy olyan dolog, amit apám sose fog megtudni. Legalábbis nem addig amig élek.

-Szedd össze magad menj oda és hívd el egy randira – bökdös meg Ochako is a másik oldalamon egy alacsony, kedves, kerek arcú, barna hajú leányzó.

-Az nem olyan egyszerű – bökőm ki kicsit félősre véve.

-Miért? – karolja át a vállam valaki, akitől kihagy egy ütemet a szívverésem. A látó szögembe bele kerül pár szőke tincs és egy vidáman csillogó vörös szempár – Miért olyan nehéz valakit randira hívni? Gyere megmutatom, hogy kell ezt csinálni Deku – azzal megragadja a vállam és maga elé penderít. – Fog meg szépen a kezét – nem túl gyengéden megragadja a kezem, kicsit meg is morzsolja, felszisszenek – Hé, Deku! Rá érsz szombaton? – tátott szájjal bámulok rá. – Illik válaszolni – elengedi a kezem így gyorsan meg dörgölőm a fájós porcoknál.

-Izé – nyögőm ki.

-Szuper! Akkor a kolesz elött várlak 9 órakor, Ne késs! Ja és hozz magaddal egy kis pénzt. Na, csá. – azzal úgy csinál mintha elmenne. Végül visszafordul. – Valahogy így – vállat von.

-Oké? Akkor 9-kor? – próbálok félősnek tűnni, de nagyon tetszik, hogy magától felajánlotta. Várom a reakcióját. Kicsit megakad, de aztán a rá jellemző módón vállat von.

-Felőlem.

Mosolyogva intek búcsút neki és harmad magammal megyek reggelit szerezni.

Szombatig borzalmasan sok idő telik még el, egészen pontosan két nap. Akárhányszor találkozom Bakugo Katsukival mindig kicsit furán néz rám. Mintha nem is hinné el, hogy tényleg találkozunk. Annyira izgulok, hogy este megint előszednek a rémálmaim. Sírva riadok fel többször is egymás után. Apám árnyékát nehéz pár hónap alatt elfeledni.

Itt a szombat reggel nyolc óra negyven perc, állok a kollégiumi bejárati kapu egyik oszlopának dőlve, kicsit takarásba, hogy ne látszódjak rögtön az ajtóból, de én jól lássak.

Pontosan tíz percel késöbb megérkezik Katsuki is.

-Szia – lépek oda hozzá.

Látom rajta, hogy meghökken, de inkább csak zsebre vágja a kezét.

-Nos? – kérdezi foghegyről.

-Mit szólnál egy kis sétához, és utána meghívnálak egy kis étterembe bár – elbizonytaladom, a terv tökéletesen kidolgozott. Finoman átadom a vezetés lehetőségét és meglátom mit csinál.

-Nekem tök mindegy – vállat von.

Végül csak elindulunk egymás mellet.

Menet közben pár általánosság szóba kerül, de a hallgatás se olyan rossz. Végül oda érünk a kis étteremhez. Helyet foglalunk, rendelünk, és várunk.

Kétségbe esetten veszem észre, hogy belép apám egyik embere az ajtón.

Annyira felgyorsulnak az események, hogy fel se fogom igazán mi történik. Apám embere éttermen kívül. Katsuki pedig hátra csavart kézzel az asztalra nyomva.

-A francba – nyögi ki – Ilyen elcseszett randevúm se volt még. Csak meg akartalak csókolni!

Hökkenten körbe nézek, többen ijedten pillognak ránk. Megrettenve engedem el fogjom. Hátra tántorodom, leülök az első szabad székre, amit találok. Elerednek a könnyeim. Megint megtörtént.

-Ez mi volt? – húzza maga alá a saját székét Katszuki is. Már leplezetlenül sírok.

-Gyíkosnak képeztek! – bukik ki belőlem két zokogás között – Nem tehetek róla, ezek belém nevelt reakciók – elfogadva a vereséget a menekülést választom. Még nem telt el sok idő az év elejétől még talán át iratkozhatok egy másik egyetemre, még újra kezdhetem. A kereszt apám talán segít még egyszer utoljára, ha még él, ha túl élte a szökésemet. Vagy talán a mesteréhez kéne mennem? Ő még él, és visszavonult mindentől, még nála talán meghúzhatom magam. Gondolataim kergetik egymást.

-Állj meg – Katsuki hangja dörren és megállok – Pontosan tudtam kivel kezdek – morog – Nehéz nem tudni kivel kezdek, ha ugyan azt csinálod, mint a másik család fattya – unottan könyököl az asztalon.

-Tessék?

-Megléptél otthonról, nem? – kibámul az ablakon – én is ezt tettem, csak még középiskola elején – megint vonogatja a vállát – Nincs mit szépíteni – nagyot sóhajt – Annyi külömbséggel hogy engem már haza várnak. Bár, ha összeszedek valakit magamnak akkor nem lesznek annyira elégedettek, de elfogjak fogadni a döntésem.

-Összeszedni valakit? Elfogadják a döntésed? Mi van? – zavartan nézek rá, még a sírás és a rengeteg adrenalin bennem száguldozik.

-Nyugi – legyint – csak annyit akartam mondani, hogy bejössz – vállat von és most végre látom rajta hogy ö is mintha zavarban lenne.