4. Fanfiction

Izuku pov:

 

Találkozni mások családjával mindig olyan nehéz, anyával csak ketten vagyunk, apa itt hagyott minket, mikor még kicsi voltam. Azt érzem, hogy igazából mindenki csak elhagy. Hiába kerestem a stabilitást, az ovis legjobb barátom eltaszított magától és még másik városba is költözött. Az álltalános iskolában nem jó társaságba kerültem, onnan anyám emelt ki miután az igazgatóság közölte vele, hogy ez így nem lesz jó. Közép iskolában kezdtem úgy érezni végre van talán helyem, de ez se lett megoldás. Most pedig össze sodort az élet vele.

Nehezen veszem a levegőt. Lassan, csak lassan. Különben égetni fog minden légvétel. A hóesés gyönyörű a hegyekben, kivéve akkor mikor kiesel a kocsiból és több métert repülsz addig míg megfog egy fa. Valahol fájdalom hasít belém, beazonosítani nem tudom pontosan hol sérültem meg, minden annyira fáj. A percek órák a hideg egyre jobban fáj. Lassan elhomályosul a látásom.

A következő amire eszmélek, hogy korházi ágyon tologatnak.

Fogalmam sincs, hogy kerültem korházba.

Elmosodottan mintha látnám anyám arcát.

Végül újra elnyel a tudatlanság.

Tiszta fejjel és fájósan ébredek fel. Korházban, és rengeteg pittyegő gép között. Bámulom a plafont, nem merek megmozdulni. Ha megteszem a gépek jobban sípolnak esetleg bejön a nővér és lemorog. Olyan jó ez a kis magány, ez a béke, ez a nyugalom.

A következő pillanatban megint arra eszmélek, hogy pittyeg a gép. Felnézek. Most egy idegen arc néz le rám.

-Üdvözlöm Midorya úr – köszön.

Válaszolnék, de hangom nincs, a tokrom kiszáradt, enyhén krákogok.

-Tessék – egy szívó szálat dug a számba – víz, szívni kell. – azzal felír valamit a papírjára és kimegy.

A víz jólesik. Aztán elengedem a szívószálat.

Nemsokkal később megjelenik másik egyén is ő már fehér köpenyben van. Rengeteg kérdés tesz fel, és kötelez, hogy válaszoljak. Elvégre balesetet szenvedtem. Rendre elmondom, hogy autóstúrán voltam, megcsúszott a kocsi és repültem. A sérüléseim között viszont találtak olyat, ami már sokkal régebbi, és arról árulkodik, hogy nem látták el szakszerűen. Kikerekedik a szemem, és némán bámulok rá. Nyugtató szavakat próbál mondani. De már a sokk hatása alatt vagyok újra, a pofonok a kemény szekrény és újra ott, hogy csókol majd újra megver mert rossz helyen volt valami a házban. Felnézek a plafonra és nem reagálok tovább. Némaságba burkolódzom. Mivel nem válaszolok több kérdésére nagy sóhaj kíséretében távozik.

Az időjárás nem segít a hangulatomon, felhőszakadás, az eső csak úgy veri a korházi szoba ablakát. Lassan a plafonról az ablakra vándorol a tekintetem, ahogy nézem az esőcseppeket úgy engedek utat a könnyeimnek.

Sokáig nem tudtam mi is történik velem. Nem értettem miért büntet, csak elfogadtam, mert a szeretetére vágytam és arra hogy elfogadjon, hogy törődjön velem. Pár hete készültem tőle megszökni, félelmetes volt ahogy viselkedett. Eltűrtem sok mindent, de most láttam egy kiutat, ezt a túrát. Elmenni egy másik városba és az egyik séta során nem haza menni. Soha nem feltételezte, hogy meglépnék elvégre függtem tőle. A pénzétől, a figyelmétől. Azt nem vette számításba, hogy anyám közben titokban szerzet nekem egy olyan terapeutát, aki felnyitotta a szemem, és szépen csendben kidolgozhattam ezt a kis szökési tervet.

Sajnos a baleset miatt nem sikerült. Viszont itt a korházban talán anya bejön és akkor találkozunk, megbeszélhetnénk mi lehetne most tenni.

Annyira jó lenne látni legalább anyát. Nyílik a korterem ajtaja nem merek oda nézni félek, hogy ha megteszem akkor ő jönne be rajta.

-Szia Izuku – köszön egy kedves hang. Meglep ez a fajta gyengédség.

-Kacchan? – fordulok meglepetten oda.

-Rég láttalak – mosolyog kicsit aggodalmasan rám.

Válaszolni nem tudok, megrohannak a régi emlékek és fellobban bennem egy olyan rég eltemetett érzés. Pislogok párat hátha csak a képzeletem játszik velem.

-Visszajöhetek később, ha jobban leszel.

Kinyitom a szám majd becsukom. Nem bírom felemelni. Kétségbe esetten meresztegetem a szemem. Végül úgy döntök a szívószálfelé bökők a fejemmel.

-Oh – kap észbe és oda adja a kis vízbe lógatott műanyag csőt.

-Kösz – krákogom. – Nehéz a beszéd. Jó látni. Maradj. Mesélj.

Marad, mesél és én csak úgy úszom a boldogságban hogy beszél hozzám.