5. Fanfic:

Használt szavak: Történelmi AU, hurt/comfort, már létező kapcsolat, megbocsátás, együtt nyaralni

 

Izuku pov:

(technikai megjegyzés: itt Izuku lány)

 

Alig érkeztünk meg az erdő széli házba. Már alig bír lábon állni, pedig a páncélja nagyon nehéz és még rosszabb, hogy ha most itt a küszöbön hagyja el az ereje nem fogom tudni összekaparni.

-Még egy kicsit! – bíztatom, magam is nem csak őt. Nyög és beljebb vonszolja magát. Az épület nem túl nagy és még inkább nem túl látványos. Gyógyító vagyok a faluban, ahol éltünk, míg el nem hívta a királyunk hadakozni azokat akik hajlandók voltak menni, és ez a marha ment.

Most pedig haza jött, de olyan rossz állapotba, a lóról majdnem leesett.

Morogva, zsörtölődve segítem le egy székre az asztal mellett.

-Maradj ülve – rendelkezem, és ügyes ujjakkal oldom ki a páncélját. A fém ahogy le kerül róla, előkerül a jegyesem is. Összetörte őt ez a háború.

-Meg vártál? – szuszogja lázrózsás arccal.

-Miért mit gondoltál? – fortyanok fel a feltételezés miatt.

-Annyira szeretlek – suttogja vörös láztól izzó szemekkel.

-Szeress és maradj életben – könyörgők csendesen miközben már nedves ronggyal törlöm le a testéről a koszt, és tűnnek elő a zúzódásai és a sebei, amik közül van olyan, ami több napja nem lett ellátva. Szörnyű látvány.

Könnyeimmel küzdve koncentrálok, hogy minden gyógyítói tudásomat előkaparja a sokk hatása alól és mindig csak a következő feladatra koncentráljak miközben fejben épp a herceggel üvöltök, aki hódító hadjáratra ment. A falunkból pedig elvitte az összes épkézlábba embert.

A napok telnek. Katsuki egyre jobb színben van. Az ágyból már engedem, hogy felkeljen. Oda ülhet az asztalhoz is, ehet, de semmilyen munkát nem engedek neki. A főzéshez a fát magam hasogatom, hogy az elmúlt évben tettem, a ruha mosásnál se kérek segítséget. Régen tettem, hisz jólesett a közelsége ahogy elment mellettem ahogy hozzám ért. Ezek az eltelt évben hiányoztak.

Most, hogy haza ért, most érzem csak igazán mennyire eltünt az életemből ez a rengeteg gesztus, hiányuk fájt akkor is most is, mégis megszoktam. A legszörnyűbb az egészben, hogy megszoktam ezt a hiányt, érzem, de elfogadtam.

-Kicsim – lép ki a házból, nézem ahogy felém biceg, a lábán lévő sérülést össze kellett varrni, és még feszülnek a varratok.

-Miért vagy talpon? – kérdezem csípőre tett kézzel, mosolyom nem olyan incselkedő, mint volt mégis talán a hangom kárpótólja.

-Kérlek – nyújtja felém a kezét.

Ha most nem válaszolok neki, összetörik, nem csak testileg, de lelkileg is. Azt nem bírnám ki én sem. Hiába haragszom a világra azt nem rajta kell levezetnem.

Kinyújtott kezére nézek majd óvatosan megfogom és hagyom, hogy magához vonjon.

-Haza jöttem – suttogja zöld göndör hajamba – Hallod – csókolja meg a fej búbomat.

-Igen – szipogok kicsit.

-Hallod – sóhajt – de még nem érzed – azzal megfogja a fenekem. Olyan hirtelen ér ez a vártátlan tette, hogy felsikkantok. – Vége a magányka! Együtt megyünk kelünk útnak, ha jobban leszek! Elmegyünk a hegyekbe, vagy ahhoz a forráshoz, amit úgy szerettél volna már régen.

-Talán már túl jól is vagy – mosolyodom el és mellkasába bújva hallgatom a vadabbnál vadabb terveit a képzeletbeli utazásunkhoz. Hagyom, tegye, tervezzen, végre hallom a hangját. Itthon van. Észre se veszem igazán mikor kezdek el sírni, csak azt érzem, hogy a szövet ing, ami rajta van szépen lassan átázik a könnyeimtől.

-Szeretlek – suttogom.