1. fanfiction

 

Izuku pov:

 

Közeleg a büszkeség hónapja. Emiatt az utcára vonulóknak a boltok kínálnak különböző páros jelmezeket. Rengeteg féle fajta van nem csak az alap pároknak, hanem az azonos neműeknek is, vagy simán a nagy családoknak teljes jelmez kompánia. Néha elgondolkodom, hogy vajon ez normális? Lehet, hogy ez csak egy újabb marketing fogás és csak a pénzt akarják a boltosok, mert találtak egy piaci rést. Ahogy nézem a kirakatot a csillanásban egyszer csak meglátom saját magam. Sápadt bőr. Beesett zöldes szemek, szeplős arc, és egy olyan vékony alkat, ami nem igazán vonzza a lányoka, vagy a fiukat.

Mindenhol magam körül boldog és felhőtlen kapcsolatok, az iskolákból kiszabadult diákok hada árasztja el az utcákat, minden csak a szerelem körül forog. Én pedig szörnyen egyedül érzem magam, és mivel közeledik a pride még jobban érzem, hogy nincs senkim, akivel megünnepelhetném a szeretetett.

Nagyot sóhajtok és tovább sétálok, ahogy megyek és látok egy boldog párt, akik fogják egymás kezét még nehezebb lesz a szívem. Édesanyám szegény mikor megtudta, hogy a fiúkat részesítem előnyben csak annyit kérdezett ugye bemutatom a választottamat?

Bemutatnám én, ha lenne kit, de nincs. Olyan fura, hogy mikor előhozakodtam neki még csak meg se lepődött, csak átölelt és homlokon puszilt, mint gyerek koromban.

Erről pedig eszembe jut az egyetem. Azt mondták, hogy az egyetemi évek egy félig felnőtt férfinak a legjobb évei lesznek. Hisz még otthon van vagy kollégiumban esetleg albérletben, ha akar és tud akkor dolgozik, ha pedig mázlija van a szülei küldenek pénzt, hogy bulizzon, és mindenféle nőcivel jólérezze magát. Hát ez nálam sajnos nem sikerült, a lányok leginkább a barát zónába tesznek be, a fiúk pedig még csak rám se néznek.

Egyetlen jó dolog az egyetemben, hogy van egy ingyenes edzőterem amit bármikor lehet használni, és nem veszik zokon, ha csak kis súlyokat emelgetek és inkább csak a tükörből fél szemmel nézem őt. A nagy Őt. Szőke, vörös szemű, deltás vállakkal, izmos karokkal, és az a kockás has, ahh szívesen megsimogatnám. Olyan jó lenne, ha ö lenne a lélektársam, ő lenne az aki azt a bizonyos vörös fonalat a kisúján viselné, és mindent én jelentenék neki. Mégis úgy érzem ez egy elérhetetlen dolog. csüggedten vonszolom hazafelé magam, hogy le üljek tanulni és az utolsó vizsgán is át menjek ebben a félévben.

Már fejben pakolom össze a tananyagot mikor véletlenül neki megyek valakinek.

-Bocsánat – szabadkozom.

-Semmi baj – a hang miatt felpillantok és ahogy rá nézek még elcsípem azt a bugyi nedvesítő mosolyt, amit a lányokra szokott vetni. – Oh… Te vagy Izuku, igaz?

-Igen – biccentek és mennék tovább.

-Várj – szól utánam, és mintha falba ütköznék megtorpanok. – kérlek, gyere – nyújtja felém a kezét. Akarhatatlanul is megfogom. Nem értem mi történik velem, kétségbe is esnék, ha nem pont az ő keze simulna a tenyeremnek.

-Ne haragudj – nyel egy nagyot – nagyon szeretnék veled pár szót beszélgetni, esetleg valamikor jó lenne neked?

Mintha víz alól bukkannék a felszínre.

-Ha gondolod csatlakozhatsz épp a könyvtárba készültem tanulni – helyesbítem rögtön az útirányt és állok neki fejben a megfelelő stratégiának, hogy legalább két szónál többet tudjunk beszélgetni.

-Tanulni igyekeztél? – körbe néz – ilyen melegben?

-Anyának vettem pár apróságot le kell pakolnom – esik le ahogy megemlíti a meleget.

-Akkor elkísérlek – megfogja az egyik bevásárló szatyrom és mellém áll – Mutatod az utat? – int a fejével. Nagyot nyelek és biccentek.

Amíg haza érünk pár apróságról van csak szó, hogy néha lát a konditerembe amiért fülig pirulok, de megnyugtat, hogy igazából a súlyokat figyelte nálam mert nem értette miért olyan kicsiket használok, és az fontolgatta, hogy oda jön és megkérdezi hogy ki írta elő ezeket a gyakorlatokat. Bevallom, hogy magam találtam ki és kipróbáltam, hogy mi az, ami megy nekem is.

Haza érünk és anya köszönt minket mosolyogva.

-Oh Izuku hoztál egy barátot?

-Egyetemi csoporttárs – helyesbítek gyorsan mielőtt kombinálna.

-Jó napot, Bakugo Katsuki vagyok – köszön illedelmesen a szőke ciklon.

-Oh értem – mosolyog anya tovább töretlenül. – Menjetek nyugodtan tanulni, készítek valami rágcsálni valót – azzal elterel a szobám felé.

Az aggodalmam a tetőfokára hág,

 

Katsuki pov:

 

Végre összeszedem minden bátorságom, leszólítom, és csak kicsit vetem be a képességem, amit ugyan hét lakat alatt tartok titokban néha nagyon jól jön. Főleg most. Vajon neki milyen képessége lehet? Soha sehol nem láttam, hogy bármit is használna, pedig több egyetemi csoporttársunknál is lefüleltem, hogy használja a képességét. Nála nem. Lehet ezért is érdekelt annyira. Most mégis, hogy egymás mellett megyünk az utcán a melegben nagyon jólesik a társasága. Amikor eljön az edzőterembe mindig úgy helyezkedem, hogy lássam egy tükörből. Persze kiböktem már, hogy ő is néz engem. A nevét nem volt nehéz kiderítenem.

Anyukája kedvesen fogad minket, elhesseget tanulni, bár sok kedvem nincs hozzá mégis jó fiú módjára teszem, amit mond. Ha jó pontokat szeretnék nála, inkább a jó tanuló énem kell megmutatnom. Belépünk Izuku szobájába. Igazi kocka szoba. Hatalmas íróasztal, amin nem csak a számítógép kap helyet, hanem a jegyzetei.

-Látom te is szereted az All Might karakterét abból a hősös játékból – nézek körbe.

-Hát igen – nyögi ki és lepakol egy széket a számomra – Ne haragudj a kupiért, nem gondoltam, hogy lesz vendégem és vizsga időszak van, ilyenkor kicsit többet megengedek magamnak a kupiból.

-Semmi baj az én szobám se sokkal jobb – adom a lazát, de közben szörnyen izgatónak találom, hogy sikerült bejutnom egy olyan privát részére az életének, ahol még valószínűleg rajtam kívül nem járt senki.

-Akkor, kérlek foglalj helyet – int a székre és készíti elő az asztalt a tanulásra.

Azt hiszem itt most elkezdődik valami új és izgalmas játék. Nagyon fogom élvezni azt, hogy meghódíthatom.