4. Fanfiction

Izuku pov:

 

Találkozni mások családjával mindig olyan nehéz, anyával csak ketten vagyunk, apa itt hagyott minket, mikor még kicsi voltam. Azt érzem, hogy igazából mindenki csak elhagy. Hiába kerestem a stabilitást, az ovis legjobb barátom eltaszított magától és még másik városba is költözött. Az álltalános iskolában nem jó társaságba kerültem, onnan anyám emelt ki miután az igazgatóság közölte vele, hogy ez így nem lesz jó. Közép iskolában kezdtem úgy érezni végre van talán helyem, de ez se lett megoldás. Most pedig össze sodort az élet vele.

Nehezen veszem a levegőt. Lassan, csak lassan. Különben égetni fog minden légvétel. A hóesés gyönyörű a hegyekben, kivéve akkor mikor kiesel a kocsiból és több métert repülsz addig míg megfog egy fa. Valahol fájdalom hasít belém, beazonosítani nem tudom pontosan hol sérültem meg, minden annyira fáj. A percek órák a hideg egyre jobban fáj. Lassan elhomályosul a látásom.

A következő amire eszmélek, hogy korházi ágyon tologatnak.

Fogalmam sincs, hogy kerültem korházba.

Elmosodottan mintha látnám anyám arcát.

Végül újra elnyel a tudatlanság.

Tiszta fejjel és fájósan ébredek fel. Korházban, és rengeteg pittyegő gép között. Bámulom a plafont, nem merek megmozdulni. Ha megteszem a gépek jobban sípolnak esetleg bejön a nővér és lemorog. Olyan jó ez a kis magány, ez a béke, ez a nyugalom.

A következő pillanatban megint arra eszmélek, hogy pittyeg a gép. Felnézek. Most egy idegen arc néz le rám.

-Üdvözlöm Midorya úr – köszön.

Válaszolnék, de hangom nincs, a tokrom kiszáradt, enyhén krákogok.

-Tessék – egy szívó szálat dug a számba – víz, szívni kell. – azzal felír valamit a papírjára és kimegy.

A víz jólesik. Aztán elengedem a szívószálat.

Nemsokkal később megjelenik másik egyén is ő már fehér köpenyben van. Rengeteg kérdés tesz fel, és kötelez, hogy válaszoljak. Elvégre balesetet szenvedtem. Rendre elmondom, hogy autóstúrán voltam, megcsúszott a kocsi és repültem. A sérüléseim között viszont találtak olyat, ami már sokkal régebbi, és arról árulkodik, hogy nem látták el szakszerűen. Kikerekedik a szemem, és némán bámulok rá. Nyugtató szavakat próbál mondani. De már a sokk hatása alatt vagyok újra, a pofonok a kemény szekrény és újra ott, hogy csókol majd újra megver mert rossz helyen volt valami a házban. Felnézek a plafonra és nem reagálok tovább. Némaságba burkolódzom. Mivel nem válaszolok több kérdésére nagy sóhaj kíséretében távozik.

Az időjárás nem segít a hangulatomon, felhőszakadás, az eső csak úgy veri a korházi szoba ablakát. Lassan a plafonról az ablakra vándorol a tekintetem, ahogy nézem az esőcseppeket úgy engedek utat a könnyeimnek.

Sokáig nem tudtam mi is történik velem. Nem értettem miért büntet, csak elfogadtam, mert a szeretetére vágytam és arra hogy elfogadjon, hogy törődjön velem. Pár hete készültem tőle megszökni, félelmetes volt ahogy viselkedett. Eltűrtem sok mindent, de most láttam egy kiutat, ezt a túrát. Elmenni egy másik városba és az egyik séta során nem haza menni. Soha nem feltételezte, hogy meglépnék elvégre függtem tőle. A pénzétől, a figyelmétől. Azt nem vette számításba, hogy anyám közben titokban szerzet nekem egy olyan terapeutát, aki felnyitotta a szemem, és szépen csendben kidolgozhattam ezt a kis szökési tervet.

Sajnos a baleset miatt nem sikerült. Viszont itt a korházban talán anya bejön és akkor találkozunk, megbeszélhetnénk mi lehetne most tenni.

Annyira jó lenne látni legalább anyát. Nyílik a korterem ajtaja nem merek oda nézni félek, hogy ha megteszem akkor ő jönne be rajta.

-Szia Izuku – köszön egy kedves hang. Meglep ez a fajta gyengédség.

-Kacchan? – fordulok meglepetten oda.

-Rég láttalak – mosolyog kicsit aggodalmasan rám.

Válaszolni nem tudok, megrohannak a régi emlékek és fellobban bennem egy olyan rég eltemetett érzés. Pislogok párat hátha csak a képzeletem játszik velem.

-Visszajöhetek később, ha jobban leszel.

Kinyitom a szám majd becsukom. Nem bírom felemelni. Kétségbe esetten meresztegetem a szemem. Végül úgy döntök a szívószálfelé bökők a fejemmel.

-Oh – kap észbe és oda adja a kis vízbe lógatott műanyag csőt.

-Kösz – krákogom. – Nehéz a beszéd. Jó látni. Maradj. Mesélj.

Marad, mesél és én csak úgy úszom a boldogságban hogy beszél hozzám.

3. Fanfiction

 Eijiro pov:

 

Nyitom a kis virágboltot ahol már lassan két éve dolgozom, és ahova egy mogorva ember Midorya Izuku hozza a friss árut és a főnöktől a megbízásokat. A zöld haja és az amúgy csodálatos szeplős bőre a csillogó zöld szeme már első alkalommal elvarázsolt, de hiába próbáltam neki kedveskedni mindig csak valami morgást vagy rosszabb esetben kiabálást kaptam válaszul.

Szedd össze magad Eijiro!

Mindjárt ide ér!

Mindennek ellenére minden reggel alig várom, hogy láthassam. Alig nyitom ki a boltot és végzek a reggeli teendőimmel, meg is érkezik és körbe néz.

-Hoztam a friss árut – azzal hordja be a szebbnél szebb virágokat – mára van három koszorú és egy esküvői csokrod. – nyomja a kezembe a megrendelő lapokat. Komoran biccentek. Kimérten bólint és távozik.

Nagyot sóhajtok.

Mióta itt dolgozom és megláttam azóta rajongok érte, de mindig olyan morgós és folyton siet. Vajon mivel vonhatnám magamra figyelmét? Egyáltalán, hogy lehetne jobb kedvre deríteni?

Elvégzem a kiosztott feladatokat. A megadott időben átadom a megfelelő embereknek a megfelelő koszorút. Végül visszaérkezik Midorya is hogy átvegye az esküvői csokrot.

-Sok boldogságot a párnak – mellékelem a csokorhoz.

-Köszönöm! – biccent és megszagolja a virágokat.

-Oh – hökkenek meg – csak nem te vagy a szerencsés egyik fél?

-Mi van akkor, ha igen? – húzza fel az orrát helyből.

-Jaj, ne vedd rossz néven, csak nem láttam gyűrűt, és ha igy van akkor gratulálok! – mosolyt erőltetek magamra, de belül összetörök.

Ekkora blamázst. Pont egy olyan krapekba szeretek bele, aki már a templom kapujában áll.

-Ebben az esetben köszönöm, de nem. – nagyot sóhajt – egyszerűen csak csodálatosak a virágok, amiket összeválogattál.

 

Izuku pov:

 

Az esküvői csokor csodálatosan szép, elűzi minden gondom bajom, egész nap rohangálni boltról boltra, mindenhová a megfelelő mennyiséget frissen kiszállítani és ha jön egy hirtelen megrendelés pattanni. Itt pedig mindig Kisirhima vár és kedvesen mosolyog. Pedig olyan goromba pokróc vagyok vele minden adandó alkalommal. Restellem már néha. Igazából nem is ilyen vagyok, csak ez a rengeteg munka és feszültség már csak ezt hozza ki.

-Volt valamikor valakim – újabb sóhaj – nagyon szerettem, de elment, nem bírta elviselni a fejem, azt mondta jobb lesz neki nélkülem. – felnézek a vörös szemekbe – olyan színű volt a szeme, mint neked. – elszomorodom, igy inkább a csokrot csodálom tovább.

-Azon nem tudok változtatni – kétségbe esett hangjára felnézek, és olyan fejet vág hogy nevethetnékem támad.

-Ne haragudj – csukladozom – Egyszerűen arról nem tehetsz milyen színű a szemed, de én tehetek róla, hogy egy butaság miatt goromba vagyok veled. Ne haragudj – kezet nyújtok. Elfogadja, és nem csak megrázza, de meg is ölel.

Annyira jólesik ez a gesztus, hogy szinte elolvadom. Efféle gyengédséget rég nem kaptam már senkitől, szinte bele bújok az ölelésébe.

-Sajnálom – suttogja a hajamba.

-Köszönöm – suttogom vissza a munkaruhájába.

Pár percig kiélvezem ezt az idilli pillanatot, amit az élet mindig szűken mér, és már mehetek is mert megszólal a telefonom.

-A francba – morgom és nyúlok a szörnyeteg után. – Igen? -dörmögők bele.

-Hol van már? – ez a menyasszonyi csokor tulajdonosa. Sorolom, hogy már nálam a csokor, már a kocsiban és már úton. Pedig még mindig nem bontakoztam ki Eijiro öleléséből. Lerakom végre a telefont és felpislogok a mellkasából.

-Ha vége a munkának megiszunk egy kávét? – vágok bele nagy hévvel.

-Oké – pirul el és elenged, hogy mehessek a dolgomra.

2. Fanfciton

 Izuku pov:

 

Az egyetem épülete fölém magasodik. Mégis a legnagyobb változást az hozta meg hogy beköltöztem a kollégiumi szobámba. Olyan furcsa csak egyedül vagyok az egész szobában. Nincsenek hívatlan beromboló emberek. Egyedül vagyok, ha valamit ott hagyok az asztalon az ott is marad. Magamnak kell mosnom a ruhám, ami nem újdonság, mégis jólesik, hogy én dönthettem el mikor teszem meg.

A legnagyobb elhatározásom mégis az, hogy egy másik városba költöztem egy teljesen új környezetbe az, hogy elfelejtsem apám szörnyű szervezetét, és megmutathassam egy olyan oldalam, amit otthon teljesen el kellett nyomnom. Az első hetek nehezen mentek, több zökkenő is volt. Mégis találtam egy nagyon kedves társaságot, van több közös óránk, itt egyetemen már koedukáltan vagyunk lányok fiúk együtt.

-Ida-kun! – integetek mosolyogva az egyik csoporttársamnak a reggelihez menet.

-Jó reggelt Midorya-kun – mosolyog vissza a szemüveges magas széles vállú fiú. Majd szokásától eltérően oda hajol hozzám és suttogóra fogva hangját még hozzá teszi – Vörös kód – kiegyenesedik és mosolya kicsit feszült lesz. Kikerekednek szemeim. Ez azt jelenti, hogy a vágyott fiú itt van. Nos igen ez is egy olyan dolog, amit apám sose fog megtudni. Legalábbis nem addig amig élek.

-Szedd össze magad menj oda és hívd el egy randira – bökdös meg Ochako is a másik oldalamon egy alacsony, kedves, kerek arcú, barna hajú leányzó.

-Az nem olyan egyszerű – bökőm ki kicsit félősre véve.

-Miért? – karolja át a vállam valaki, akitől kihagy egy ütemet a szívverésem. A látó szögembe bele kerül pár szőke tincs és egy vidáman csillogó vörös szempár – Miért olyan nehéz valakit randira hívni? Gyere megmutatom, hogy kell ezt csinálni Deku – azzal megragadja a vállam és maga elé penderít. – Fog meg szépen a kezét – nem túl gyengéden megragadja a kezem, kicsit meg is morzsolja, felszisszenek – Hé, Deku! Rá érsz szombaton? – tátott szájjal bámulok rá. – Illik válaszolni – elengedi a kezem így gyorsan meg dörgölőm a fájós porcoknál.

-Izé – nyögőm ki.

-Szuper! Akkor a kolesz elött várlak 9 órakor, Ne késs! Ja és hozz magaddal egy kis pénzt. Na, csá. – azzal úgy csinál mintha elmenne. Végül visszafordul. – Valahogy így – vállat von.

-Oké? Akkor 9-kor? – próbálok félősnek tűnni, de nagyon tetszik, hogy magától felajánlotta. Várom a reakcióját. Kicsit megakad, de aztán a rá jellemző módón vállat von.

-Felőlem.

Mosolyogva intek búcsút neki és harmad magammal megyek reggelit szerezni.

Szombatig borzalmasan sok idő telik még el, egészen pontosan két nap. Akárhányszor találkozom Bakugo Katsukival mindig kicsit furán néz rám. Mintha nem is hinné el, hogy tényleg találkozunk. Annyira izgulok, hogy este megint előszednek a rémálmaim. Sírva riadok fel többször is egymás után. Apám árnyékát nehéz pár hónap alatt elfeledni.

Itt a szombat reggel nyolc óra negyven perc, állok a kollégiumi bejárati kapu egyik oszlopának dőlve, kicsit takarásba, hogy ne látszódjak rögtön az ajtóból, de én jól lássak.

Pontosan tíz percel késöbb megérkezik Katsuki is.

-Szia – lépek oda hozzá.

Látom rajta, hogy meghökken, de inkább csak zsebre vágja a kezét.

-Nos? – kérdezi foghegyről.

-Mit szólnál egy kis sétához, és utána meghívnálak egy kis étterembe bár – elbizonytaladom, a terv tökéletesen kidolgozott. Finoman átadom a vezetés lehetőségét és meglátom mit csinál.

-Nekem tök mindegy – vállat von.

Végül csak elindulunk egymás mellet.

Menet közben pár általánosság szóba kerül, de a hallgatás se olyan rossz. Végül oda érünk a kis étteremhez. Helyet foglalunk, rendelünk, és várunk.

Kétségbe esetten veszem észre, hogy belép apám egyik embere az ajtón.

Annyira felgyorsulnak az események, hogy fel se fogom igazán mi történik. Apám embere éttermen kívül. Katsuki pedig hátra csavart kézzel az asztalra nyomva.

-A francba – nyögi ki – Ilyen elcseszett randevúm se volt még. Csak meg akartalak csókolni!

Hökkenten körbe nézek, többen ijedten pillognak ránk. Megrettenve engedem el fogjom. Hátra tántorodom, leülök az első szabad székre, amit találok. Elerednek a könnyeim. Megint megtörtént.

-Ez mi volt? – húzza maga alá a saját székét Katszuki is. Már leplezetlenül sírok.

-Gyíkosnak képeztek! – bukik ki belőlem két zokogás között – Nem tehetek róla, ezek belém nevelt reakciók – elfogadva a vereséget a menekülést választom. Még nem telt el sok idő az év elejétől még talán át iratkozhatok egy másik egyetemre, még újra kezdhetem. A kereszt apám talán segít még egyszer utoljára, ha még él, ha túl élte a szökésemet. Vagy talán a mesteréhez kéne mennem? Ő még él, és visszavonult mindentől, még nála talán meghúzhatom magam. Gondolataim kergetik egymást.

-Állj meg – Katsuki hangja dörren és megállok – Pontosan tudtam kivel kezdek – morog – Nehéz nem tudni kivel kezdek, ha ugyan azt csinálod, mint a másik család fattya – unottan könyököl az asztalon.

-Tessék?

-Megléptél otthonról, nem? – kibámul az ablakon – én is ezt tettem, csak még középiskola elején – megint vonogatja a vállát – Nincs mit szépíteni – nagyot sóhajt – Annyi külömbséggel hogy engem már haza várnak. Bár, ha összeszedek valakit magamnak akkor nem lesznek annyira elégedettek, de elfogjak fogadni a döntésem.

-Összeszedni valakit? Elfogadják a döntésed? Mi van? – zavartan nézek rá, még a sírás és a rengeteg adrenalin bennem száguldozik.

-Nyugi – legyint – csak annyit akartam mondani, hogy bejössz – vállat von és most végre látom rajta hogy ö is mintha zavarban lenne.

5. Fanfic:

Használt szavak: Történelmi AU, hurt/comfort, már létező kapcsolat, megbocsátás, együtt nyaralni

 

Izuku pov:

(technikai megjegyzés: itt Izuku lány)

 

Alig érkeztünk meg az erdő széli házba. Már alig bír lábon állni, pedig a páncélja nagyon nehéz és még rosszabb, hogy ha most itt a küszöbön hagyja el az ereje nem fogom tudni összekaparni.

-Még egy kicsit! – bíztatom, magam is nem csak őt. Nyög és beljebb vonszolja magát. Az épület nem túl nagy és még inkább nem túl látványos. Gyógyító vagyok a faluban, ahol éltünk, míg el nem hívta a királyunk hadakozni azokat akik hajlandók voltak menni, és ez a marha ment.

Most pedig haza jött, de olyan rossz állapotba, a lóról majdnem leesett.

Morogva, zsörtölődve segítem le egy székre az asztal mellett.

-Maradj ülve – rendelkezem, és ügyes ujjakkal oldom ki a páncélját. A fém ahogy le kerül róla, előkerül a jegyesem is. Összetörte őt ez a háború.

-Meg vártál? – szuszogja lázrózsás arccal.

-Miért mit gondoltál? – fortyanok fel a feltételezés miatt.

-Annyira szeretlek – suttogja vörös láztól izzó szemekkel.

-Szeress és maradj életben – könyörgők csendesen miközben már nedves ronggyal törlöm le a testéről a koszt, és tűnnek elő a zúzódásai és a sebei, amik közül van olyan, ami több napja nem lett ellátva. Szörnyű látvány.

Könnyeimmel küzdve koncentrálok, hogy minden gyógyítói tudásomat előkaparja a sokk hatása alól és mindig csak a következő feladatra koncentráljak miközben fejben épp a herceggel üvöltök, aki hódító hadjáratra ment. A falunkból pedig elvitte az összes épkézlábba embert.

A napok telnek. Katsuki egyre jobb színben van. Az ágyból már engedem, hogy felkeljen. Oda ülhet az asztalhoz is, ehet, de semmilyen munkát nem engedek neki. A főzéshez a fát magam hasogatom, hogy az elmúlt évben tettem, a ruha mosásnál se kérek segítséget. Régen tettem, hisz jólesett a közelsége ahogy elment mellettem ahogy hozzám ért. Ezek az eltelt évben hiányoztak.

Most, hogy haza ért, most érzem csak igazán mennyire eltünt az életemből ez a rengeteg gesztus, hiányuk fájt akkor is most is, mégis megszoktam. A legszörnyűbb az egészben, hogy megszoktam ezt a hiányt, érzem, de elfogadtam.

-Kicsim – lép ki a házból, nézem ahogy felém biceg, a lábán lévő sérülést össze kellett varrni, és még feszülnek a varratok.

-Miért vagy talpon? – kérdezem csípőre tett kézzel, mosolyom nem olyan incselkedő, mint volt mégis talán a hangom kárpótólja.

-Kérlek – nyújtja felém a kezét.

Ha most nem válaszolok neki, összetörik, nem csak testileg, de lelkileg is. Azt nem bírnám ki én sem. Hiába haragszom a világra azt nem rajta kell levezetnem.

Kinyújtott kezére nézek majd óvatosan megfogom és hagyom, hogy magához vonjon.

-Haza jöttem – suttogja zöld göndör hajamba – Hallod – csókolja meg a fej búbomat.

-Igen – szipogok kicsit.

-Hallod – sóhajt – de még nem érzed – azzal megfogja a fenekem. Olyan hirtelen ér ez a vártátlan tette, hogy felsikkantok. – Vége a magányka! Együtt megyünk kelünk útnak, ha jobban leszek! Elmegyünk a hegyekbe, vagy ahhoz a forráshoz, amit úgy szerettél volna már régen.

-Talán már túl jól is vagy – mosolyodom el és mellkasába bújva hallgatom a vadabbnál vadabb terveit a képzeletbeli utazásunkhoz. Hagyom, tegye, tervezzen, végre hallom a hangját. Itthon van. Észre se veszem igazán mikor kezdek el sírni, csak azt érzem, hogy a szövet ing, ami rajta van szépen lassan átázik a könnyeimtől.

-Szeretlek – suttogom.

 

1. fanfiction

 

Izuku pov:

 

Közeleg a büszkeség hónapja. Emiatt az utcára vonulóknak a boltok kínálnak különböző páros jelmezeket. Rengeteg féle fajta van nem csak az alap pároknak, hanem az azonos neműeknek is, vagy simán a nagy családoknak teljes jelmez kompánia. Néha elgondolkodom, hogy vajon ez normális? Lehet, hogy ez csak egy újabb marketing fogás és csak a pénzt akarják a boltosok, mert találtak egy piaci rést. Ahogy nézem a kirakatot a csillanásban egyszer csak meglátom saját magam. Sápadt bőr. Beesett zöldes szemek, szeplős arc, és egy olyan vékony alkat, ami nem igazán vonzza a lányoka, vagy a fiukat.

Mindenhol magam körül boldog és felhőtlen kapcsolatok, az iskolákból kiszabadult diákok hada árasztja el az utcákat, minden csak a szerelem körül forog. Én pedig szörnyen egyedül érzem magam, és mivel közeledik a pride még jobban érzem, hogy nincs senkim, akivel megünnepelhetném a szeretetett.

Nagyot sóhajtok és tovább sétálok, ahogy megyek és látok egy boldog párt, akik fogják egymás kezét még nehezebb lesz a szívem. Édesanyám szegény mikor megtudta, hogy a fiúkat részesítem előnyben csak annyit kérdezett ugye bemutatom a választottamat?

Bemutatnám én, ha lenne kit, de nincs. Olyan fura, hogy mikor előhozakodtam neki még csak meg se lepődött, csak átölelt és homlokon puszilt, mint gyerek koromban.

Erről pedig eszembe jut az egyetem. Azt mondták, hogy az egyetemi évek egy félig felnőtt férfinak a legjobb évei lesznek. Hisz még otthon van vagy kollégiumban esetleg albérletben, ha akar és tud akkor dolgozik, ha pedig mázlija van a szülei küldenek pénzt, hogy bulizzon, és mindenféle nőcivel jólérezze magát. Hát ez nálam sajnos nem sikerült, a lányok leginkább a barát zónába tesznek be, a fiúk pedig még csak rám se néznek.

Egyetlen jó dolog az egyetemben, hogy van egy ingyenes edzőterem amit bármikor lehet használni, és nem veszik zokon, ha csak kis súlyokat emelgetek és inkább csak a tükörből fél szemmel nézem őt. A nagy Őt. Szőke, vörös szemű, deltás vállakkal, izmos karokkal, és az a kockás has, ahh szívesen megsimogatnám. Olyan jó lenne, ha ö lenne a lélektársam, ő lenne az aki azt a bizonyos vörös fonalat a kisúján viselné, és mindent én jelentenék neki. Mégis úgy érzem ez egy elérhetetlen dolog. csüggedten vonszolom hazafelé magam, hogy le üljek tanulni és az utolsó vizsgán is át menjek ebben a félévben.

Már fejben pakolom össze a tananyagot mikor véletlenül neki megyek valakinek.

-Bocsánat – szabadkozom.

-Semmi baj – a hang miatt felpillantok és ahogy rá nézek még elcsípem azt a bugyi nedvesítő mosolyt, amit a lányokra szokott vetni. – Oh… Te vagy Izuku, igaz?

-Igen – biccentek és mennék tovább.

-Várj – szól utánam, és mintha falba ütköznék megtorpanok. – kérlek, gyere – nyújtja felém a kezét. Akarhatatlanul is megfogom. Nem értem mi történik velem, kétségbe is esnék, ha nem pont az ő keze simulna a tenyeremnek.

-Ne haragudj – nyel egy nagyot – nagyon szeretnék veled pár szót beszélgetni, esetleg valamikor jó lenne neked?

Mintha víz alól bukkannék a felszínre.

-Ha gondolod csatlakozhatsz épp a könyvtárba készültem tanulni – helyesbítem rögtön az útirányt és állok neki fejben a megfelelő stratégiának, hogy legalább két szónál többet tudjunk beszélgetni.

-Tanulni igyekeztél? – körbe néz – ilyen melegben?

-Anyának vettem pár apróságot le kell pakolnom – esik le ahogy megemlíti a meleget.

-Akkor elkísérlek – megfogja az egyik bevásárló szatyrom és mellém áll – Mutatod az utat? – int a fejével. Nagyot nyelek és biccentek.

Amíg haza érünk pár apróságról van csak szó, hogy néha lát a konditerembe amiért fülig pirulok, de megnyugtat, hogy igazából a súlyokat figyelte nálam mert nem értette miért olyan kicsiket használok, és az fontolgatta, hogy oda jön és megkérdezi hogy ki írta elő ezeket a gyakorlatokat. Bevallom, hogy magam találtam ki és kipróbáltam, hogy mi az, ami megy nekem is.

Haza érünk és anya köszönt minket mosolyogva.

-Oh Izuku hoztál egy barátot?

-Egyetemi csoporttárs – helyesbítek gyorsan mielőtt kombinálna.

-Jó napot, Bakugo Katsuki vagyok – köszön illedelmesen a szőke ciklon.

-Oh értem – mosolyog anya tovább töretlenül. – Menjetek nyugodtan tanulni, készítek valami rágcsálni valót – azzal elterel a szobám felé.

Az aggodalmam a tetőfokára hág,

 

Katsuki pov:

 

Végre összeszedem minden bátorságom, leszólítom, és csak kicsit vetem be a képességem, amit ugyan hét lakat alatt tartok titokban néha nagyon jól jön. Főleg most. Vajon neki milyen képessége lehet? Soha sehol nem láttam, hogy bármit is használna, pedig több egyetemi csoporttársunknál is lefüleltem, hogy használja a képességét. Nála nem. Lehet ezért is érdekelt annyira. Most mégis, hogy egymás mellett megyünk az utcán a melegben nagyon jólesik a társasága. Amikor eljön az edzőterembe mindig úgy helyezkedem, hogy lássam egy tükörből. Persze kiböktem már, hogy ő is néz engem. A nevét nem volt nehéz kiderítenem.

Anyukája kedvesen fogad minket, elhesseget tanulni, bár sok kedvem nincs hozzá mégis jó fiú módjára teszem, amit mond. Ha jó pontokat szeretnék nála, inkább a jó tanuló énem kell megmutatnom. Belépünk Izuku szobájába. Igazi kocka szoba. Hatalmas íróasztal, amin nem csak a számítógép kap helyet, hanem a jegyzetei.

-Látom te is szereted az All Might karakterét abból a hősös játékból – nézek körbe.

-Hát igen – nyögi ki és lepakol egy széket a számomra – Ne haragudj a kupiért, nem gondoltam, hogy lesz vendégem és vizsga időszak van, ilyenkor kicsit többet megengedek magamnak a kupiból.

-Semmi baj az én szobám se sokkal jobb – adom a lazát, de közben szörnyen izgatónak találom, hogy sikerült bejutnom egy olyan privát részére az életének, ahol még valószínűleg rajtam kívül nem járt senki.

-Akkor, kérlek foglalj helyet – int a székre és készíti elő az asztalt a tanulásra.

Azt hiszem itt most elkezdődik valami új és izgalmas játék. Nagyon fogom élvezni azt, hogy meghódíthatom.

A Sárkány klán ifjú tagjának története - 4. fejezet

 Midoria Izuku:

 

-Gyertek – invitál egy sudár alkatú, szőke rövid hajú nő, aki kiköpött mása a betegnek. – Izuku – megölel, értetlenül tűröm – Olyan pici voltál mikor utoljára láttalak. – Gyere, a tanács már vár, fontos dologban kell döntenünk.

Beterel és menetközben leültet édesanyám mellé. A sok idegen arc, a feszült hangulat, feszélyez. Kicsit mocorgok, de a rosszalló tekinteteket észlelve inkább megpróbálok nyugton maradni. A beszélgetésből azt fogom fel, hogy anyámat mindenképpen szeretnék marasztalni, de hogy velem mi lesz. Mitsuki kardoskodik amellett, hogy mindenképpen Katsukinak szánnak. Elenben az egyik mester közli, hogy a fiú nem érdemel ekkora kegyet. Elvégre az omegák ritka kincsnek számítanak. Először hallok olyat, hogy ritka kincs lennék. Ez annyira meghökkent, hogy csak késve veszem észre, hogy nekem szolnak.

-Mit gondolsz? – kérdezi anyám. Körbe nézek, mindenki engem bámul.

-Nem ismerem – felelem. – Nem tudom milyen – kicsit zaklatottan körbe nézek, a gondolataim kavarognak.

-Akkor talán adjunk esélyt, hogy megismerje az itteni szokásokat életet – dörmögi egy nagyon vékony és beteges úr hátulról.

-Toshinorinak igaza van – lép előrébb egy nagyon öreg nagyon pici emberke. Ősz haja rövidre nyírva, szeme mégis élesen villan. – Masaru - fordul a főnök felé – tedd be az alap képzésbe.

-Rendben – bólint a főnök és ezzel úgy érzem el dőlt a sorsom.

Alap képzés? Mit takarhat? Annyi kérdésem lenne. Viszont egyet se tudok feltenni mert a tanács kitessékel a sátorból, ezek után anyám ragad karon. Sugárzik mióta megérkeztünk.

-Megmutatom a kedvenc helyem – mosolyog rám és már visz is magával.

-Anya – szólalok meg menet közben nem is figyelve már rá, hogy a levegőben lépkedünk – Hol… - a mondat félbe marad, a látvány, ami elém tárul csodálatot. Öreg fóliások és fa és papirusz tekercsek tömkelege gyönyörű rendben egymás mellett.

-Majdnem minden kérdésedre itt találsz választ. – azzal beljebb lök. – Kezdj neki, három napod van olvasni, ennyit sikerült ki harcolnom mielőtt megkezdődik a felkészítésed a harcos képzőben.

Tátot szájjal hagyom, hogy rám csukja az ajtót. A fényt rengeteg tükör biztosítja, illetve mintha a falról valami fluoreszkáló valami lógna le. Most még süt a nap és elég fényt biztosít. Óvatosan leemelek egy fóliást, felütöm bele olvasok. Ez épp etikett. Az jó az kell. Van itt történelem, karom ápolási tanácsadás, sebek, és egyéb gyógyításról szóló könyvek is.

Az asztalon ott vár a könyvem és irónom.

 

Kirishima Eijiro:

 

A tanácsülés után Izuku felszívódik. Katsuki még lábadozik a saját fészkében. Masaru azért oda enged minket is, hogy meglátogassuk. Persze Katsuki mufurc, hogy egyedül ő sérült meg ráadásul miatta gyógyított kellett hívni. Utálja a felhajtást és még jobban, hogy másoktól függ az élete.

-Szar haj – mordul két nappal a felébredése után – Még itt van az a hülye omega? – kérdezi mellékesen miközben fekszik az ágyában és a plafont bámulja.

-Úgy tudom igen, bár nem láttam már egy ideje – vállat vonok. – Nem vagy éhes? – kérdezem elterelés képen. Izukura most nem szívesen szeretnék gondolni. Főleg, ha igaza mit Mina meg tudott Aizawa mestertől.

-Egyedül is oda tudok menni! – morogja.

-Persze – hagyom rá. Hóna alá nyúlok és lábra segítem. Mondja a magáét, hogy képes mindenre egyedül, nem kell segíteni neki. Elhiszem, mindent elhiszek, azért kísérem oda a tűzhöz és azért ültetem az asztalhoz, mert képes rá egyedül is.

Nézem ahogy eszik, de a gondolataim teljesen máshol járnak. Mina tegnap mondta, hogy a vének döntöttek és az új srác maradhat, csak részt kell vennie a kiképzésen. Ami csak azért lesz nehéz neki mert én se éreztem varázserőt benne. Ráadásul nem is tartozik ide, hogy fogja meg tanulni azt a rengeteg szabályt és törvényt, amit be kell tartani, ha ennek a sárkány klánnak a tagja vagy? Aggódom, még mi se vagyunk teljes értékű harcosok, a mi képzésünk se fejeződött be, pedig már több éve folyamatban van. Mégis, hogy akarja ezt Aizawa mester véghez vinni, vagy Toshinori mester?

Vissza segítem Katsukit az ágyba. Hagyom pihenni. Lassan tényleg teljesen jól lesz. Inko néni tökéletesen helyre pofozta. Annyira jó, hogy visszajött. Remélem marad, a káoszban nem tudtam vele beszélni.

-Megyek a könyvtárba – döntök végül.

-Minek? – zsörtölődik Katsuki.

-Inko néni ott szokott lenni, hátha ezt a szokását nem hagyta fel.

Csak hümmög és elfordul, magára húzva a pokrócát. Ilyenkor hagyni kell, had főjön a saját levében. Pontosan tudja, hogy gyerekesen viselkedik. Békés tempóban haladok a könyvtár felé, mikor meghallom Inko néni hangját. Fordulok oda, mozdulat közben mégis megakadok. Toshinori mesterrel beszélget. Eltűnők a látótérből és elbújok egy fa lombkoronájának takarásába és fülellek. Csúnya dolog tudom, de egyszerűen nem bírok magammal. Olyan hirtelen és megmagyarázhatatlan módon tűnt el, hogy ha bármit meg tudok így már az is jó.

-Yogi kérlek értsd meg, muszáj volt elmennem.

-Mindent meg tudok érteni, ha elmagyarázod, mert eddig csak azt hajtogattad, hogy el kellett menned, de azt nem, hogy miért! Kérlek mond el, így több év távlatában hátha most már megértem. Miért hagytál itt?

-Mert szeretlek – suttogja Inko néni. Elvörösödőm.

-Te kis butus varázsló – suttogja a mesterem és azt hiszem itt most nekem már tényleg nem kéne itt lennem. Minél csendesebben menekülőre fogom.

Könyvtár. Oda kell mennem. Ott hátha kapok választ.

Tisztázzuk… Becsukom magam mögött a könyvtár ajtaját. Inko néni szerelmes Toshinori mesterbe. Ez tiszta sor, oké. Mégis miért nem lehettek együtt? Hisz a mester az egyik legjobb bajvívó ráadásul a régi nagy csapat tagja, a főnök tanácsnoka. Mégis miért kellett akkor ennek így lennie?

Gondolataim közé beférkőzik egy édeskés nagyon vonzó illat. Meg látom ahogy ül a faragott asztalnál több fóliás társaságában és gőz erővel jegyzetel valamit az egyik tekercsből.

-Izuku – hangom rakettnek hangzik a csendes falak között.

-Igen? – pillant föl. – Kirishima-kun? – félre billenti a fejét és elvesztem. A nyaka íve, az illata, a látványa. Ökölbe szorítom a kezem. Nem lesz jobb. A vágy kezd eluralkodni rajtam.

-Ekkora önuralmam nincs – lihegem.

-Mi? – suttogja riadtan a srác. Olyan fiatal, olyan törékeny.

-Ki az apád? – kérdezem és leülök vele szembe az asztal túlsó oldalára. Elég masszív asztal, jó lenne rá fel fektetni. A képbe bele remegek. Nem, erre nem szabad gondolni.

-Ne… - nyel egyet – Nem tudom – fájdalom villan a szemében – Reménykedtem benne, hogy itt találok választ rá.

-A családfák nem a könyvtárban vannak őrizve – biccentek a fa falak mentén lévő polcok felé.

-Akkor se mehetek ki – szorítja össze a száját – már csak egy napom van megtanulni a törvényeket és szokásokat. Az etikett elég könnyű volt sok eltérés nincs, talán csak a kézfogások jelentésénél. - el gondolkodva motyog tovább és a jegyzetei fölé hajol. Elvesztette irántam az érdeklődését. Meg nyugszom. Az illata körbe ölel, de nem hergel, hanem megnyugtat.

 

Izuku Midoriya:

 

A könyvtár magányát meg töri Kirishima-kun, láthatólag zaklatott, még olyan intim kérdést is feltesz amire nem, hogy válaszolni nem tudok, de a választ se ismerem. Vissza temetkezem tanulmányaimba. A könyvek nem adnak választ, de elterelik a gondolataimat arról a tényről, hogy nemsokára kezdődik a felkészítésem.

-Félek – motyogom és felpillantok. Kirishima-kun átható tekintettel bámul rám. Vörös szemei csak úgy villognak a félhomályban, amibe burkolódzik. Valószínűleg nem is sejti milyen félelmetes és vonzó egyszerre ahogy ott ül az asztal túl oldalán az asztalra könyökölve mozdulatlanul.

-Hozok enni – áll fel hirtelen – hallom, hogy korog a hasad – somolyog és magamra hagy.

Vissza temetkezem a tanulmányaimba. Nincs értelme azon gondolkodni, hogy mit hoz a jövő, ha szépen lassan úgy is eljön.

Édesanyám harmadik nap este megjelenik új tanítóim gyűrűjében. Bemutatja őket. Mindenki fog mindenfélét tanítani, a sok információt elraktározom későbbre majd kibogozom, ha lesz időm rá.

Megkezdődik a tanításom. A napok peregtek körülöttem. A rendszer beállt, a hajnal első sugarai elött riadtam elcsigázott izmokkal. A könyvtárban olvastam pirkadatig. Utána következett a nehéz fizikai edzés, majd bőséges ebéd, végül harc technikai tanulmányok, vacsora közben és után pedig megint a könyvtárban a nap folyamán elhangzott ismeretlen dolgoknak utána nézni.

Már a hó hull mikor elcsípek egy beszélgetést két mesterem között. Hatalmas sziklákat kell húznom és tolnom a tér egyik feléből a másikba. Hogy nehezebb legyen a feladat Toshinori mester egy tálka vizet tett a szikla tetejére, ha kilöttyen büntetésből kezdhetem ellőről, miután friss vizet hordtam a forrástól egészen a víztározóig.

-Gyorsan fejlődik – állapítja meg az öreg mester.

-Néha úgy érzem túl gyorsan.

-Ne aggaszd magad édes fiam – szuszan a mester – Te is ilyen voltál fiatalon, bár nem ennyire nyeszlett, mint most.

-Gran Torino mester – méltatlankodik Toshinori mester. – Kérem ne a fiatal elött.

-Miért ne? – azzal nevetni kezd az öreg.

Néha nem értem a poénjaikat, de egyszerűen csak át lépek felette. Toshinori mester mostanában így is túl sokat legyeskedik anyám közelében. Ezt csak azért nem teszem szóvá mert édesanyám végre boldognak tűnik. Az emlegetett illető meg is jelenik az edző pálya szélén. Kezében az elmaradhatatlan kosár. Nem merem abba hagyni a feladatom amíg nem szólnak. A mesterek elébe sietnek váltanak pár szót és végül nekem is megadják a lehetőséget, hogy szuszogjak kicsit. Anyám mellém áll.

-Ezt idd meg – ad a kezembe egy kulacsot – az utolsó cseppig – tekintetében féltés, szófogadóan iszom, ismerős a főzet íze – A téli napforduló ünnepe közeledik. Szeretném, ha nem vennél részt annyira az ivászatban. És vigyáznál magadra, ezt a főzetet pedig minden reggel idd meg – azzal a kezembe adja a kosarat.

-Köszönöm – mosolygok rá.

Végre megölel, annyira hiányzott, az itt eltöltött idő alatt alig láttam és akkor fel se tűnt mennyire hiányzott.

-Mára végeztünk ifjú tanítvány – jelenti be Gran Torino mester. – A fiataloknak ilyenkor fürdeni és készülni kell a közeledő eseményekre.

Anya is a téli napfordulót emlegette. Emlékszem valami fontos eseményre, csak nem jön össze, hogy mi volt az.

A hó elkezd egyre nagyobb pelyhekben esni. Kicsit fázósan burkolom be magam a köpenybe míg megyek a melegvízű forráshoz megmosakodni. Örömömre senki nincs ott. Így nem látják a testemet borító hegeket. Az edzés nem volt annyira kemény, de a harc technikai képzés nem sikerült olyan jól. Az eltelt hónapok alatt többször kellett sebgyógyító kenőcsöt kevergetnem, mint bármi mást. Óvatosan ereszkedem be a friss még piros hegekre figyelve a melegvízbe. Egy pillanatra ellazulok. A csend és a béka körbe ölel. Nagyon rég nem éreztem magam ilyen nyugodtnak. A víz segít elmosni az egésznapos munkát.

Sajnos békességem nem tart sokáig. Megjelennek a felettem járó sárkány ifjoncok. Az egész banda. Katsukival az élen. Ha elég ügyes vagyok nem vesznek észre és békésen el lehetek az egyik félre eső medencében. Lebukom a víz alá és a kinézett irányba úszom. Tartok tőlük. Jól össze szokott társaság, és idegennek érzem magam köztük. Van egy két elméleti órám, amit velük hallgatok. Látszik rajtuk, hogy inkább csatába mennének, mint hogy megtervezzék előre a lépéseiket. Bár a stratégiai alapjaik fantasztikusak, a következtetéseik pedig rendre bejönnek. Behúzódom a sziklák takarásába. Akkor zajt csapnak, hogy észre se vesznek. Hallgatom beszélgetésüket, készülnek a nagy bulira estére. Legszívesebben kihagynám az egészet, annyi tanulni való felgyűlt mostanában. Mégis ott kell lennem. A főnök fia a fő probléma, tudom, hogy nem csíp. Főleg azért nem mert egy hajnalpír színű arc vonzza. Persze ezt még magának se árulta el. Én is csak azért tudom mert felismertem a tekintetében azt a csillanást, amit magamban is érzek.

Nem rá vágyom. Ezt pedig nem tudom, hogy mondjam el anyámnak. Őrlődésemből a víz örvénylése zavar fel. Felpillantok. Kirishima-kun döbbent vörös szemébe fúrom a tekintetem.

Látom ahogy levegőt vesz, gyorsan a szám elé kapom az ujjam.

-Mi baj? – tátogja.

Hátam mögé bökők. Oda néz és elvigyorodik. Meglepetésemre ahelyett, hogy felhívná magára a figyelmet, elhelyezkedik kényelmesen és figyel, engem.

Félre billentet fejjel pislogok rá. Csak egy lusta mosolyt kapok válaszul.

A Sárkány klán ifjú tagjának története - 3. fejezet

Midoriya Izuku:

 

Anyám emelt fővel pillanatok alatt összepakol a házban. Teljesen kivirul és olyan jó látni ezt a ragyogást rajta. Pont úgy néz ki, mint kölyök koromban volt és mesélt hihetetlen kalandokról melyek talán meg is történtek. Bár ezek után úgy gondolom ténylegesen megtörténtek. Tényleg ő volt a történetei főhőse, aki megmentett olya sok életet, aki remek varázslatokat kántált, hogy falvakat védelmezzen, vagy gyógynövény keverékeket készített és a leg szörnyűbb sebesülteket is meggyógyította.

Kis rettegés szalad végig rajtam, nem hittem volna, hogy valaha visszatérek arra a helyre. Rengeteg rémálmom volt míg sikerült rendeznem az érzelmeimet és azt a sokkot mely az a bántalmazás okozott bennem. Lehet még nem vagyok kész erre az útra? Mit kéne tennem? Hogy kell viselkedni, ha visszamész egy borzalom helyszínére?

A ládákat a fekete hajú, nyurga fiú viszi ki a házból. Kis csomagomat felveszem én is.

-Jól van, fiam – fordul felém anyám – Most pedig – lendül a keze és ahogy a homlokomhoz ér elsötétül a világ. Miért? Miért nem láthatom, hogy hogyan repül? Miért nem láthatom merre megyünk? A sötétség körbe ölel, értetlenségem még ide is követ. Rossz voltam? Mit kellett volna másképp csinálnom?

 

Kisihima Eijiro:

 

-Inko néni! – döbbenten nyikkanok meg, ahogy a fiú után kapok. Elkapom és ölbe veszem.

-Egyszerűen nem vagyok felkészülve arra, hogy ezt lássa. – megrázza magát és a megjelenő fehér tollas szárnyát kicsit megmozgatja. – Nagyon régóta nem váltottam erre az alakomra – sóhajt fel – olyan rég láttam – simítja meg a tollak végét. Ezt látva olyan furcsa érzés kerít hatalmába. Itt állok egy idegen falú, idegen házának hátsó kertjében és azt nézem, hogy az általam ismert legnagyobb gyógyító megérinti a saját szárnyát. Olyan intim ez a pillanat.

-Eijiro – fordul felém – kérlek hozd Izukut – megérinti fia homlokát – még nincs felkészülve erre az útra, de muszáj menni, Katsuki vár – azzal elő varázsolja botját, koppint a földre. Felemelkedünk a földről és csak a magasban jövök rá, hogy nem bontottam én is szárnyat. Olyan szél sebesen haladunk, hogy ha nem lennénk egy láthatatlan buborékban a menetszél jéghidegen vágna. A varázsbot tetején lévő zöld gömb halvány derengése egyre fényesebb. Az idő telik és a hajnal pírja megjelenik a láthatáron. Át bukunk a határt jelentő hegy vonulat felett. Még se lassítunk.

-A levélben Mitsuki azt írta, hogy fia sok sebet szerzett és valami fegyverrel sikerült megsebesítenie az ellenségnek és ezért nem gyógyul.

-A fegyvert elhoztuk – szólal meg Hanta hosszú idő óta először.

-Remek, legalább van miből ki indulni – bólint. Egyenesen a főnök fészkénél landolunk.

-Masaru – üdvözli Inko néni a kilépő férfit és ellibben mellette és már térdel is le a fiú mellett. Zöldes fény villan a keze körül. Valahol a gyomrom körül enged egy kis szorító érzés.

- Köszönöm – veregeti meg a vállam a főnök.

-Igazából a levél hatott. – lehajtom a fejem. Ekkor tudatosul, hogy Izuku még mindig a kezembe van eszméletlenűl.

-Inko néni – hebegem kint toporogva.

-Csak fektesd le oda kint – fel se pillantva válaszol – Vagy ha úgy gondolod, hogy tudsz jobb helyet vidd oda – rám pillant a válla felet – körülbelül egy óra múlva felébred.

Ezzel lezártnak tekinti a témát. Rám hagyja.

Olyan furcsa érzés kerít hatalmába. Vigyem a fészkembe? Tényleg? Inko néni csak így rám bízza? Ez a felelősség dagadó büszkeséggel tölt el. Nem teszem le a hideg földre a fészek bejárata mellet felreppenek és a saját fészkemhez veszem az irányt. Pár szárnycsapás és ott is vagyok. Már saját fészkem van, igazából már csak egy megfelelő partner kellene és tökéletes lenne. Viszont most még magányos és kissé kopár. Izukut befektetem a puha fészekbe. Meglepetésemre a hátizsákjából kikandikál a takaró, amibe bele bugyoláltam legutóbb, ezzel takarom be. Egy óra. Ennyi ideig engedem meg magamnak, hogy leplezetlenül bámuljam szeplős arcát, aranyosan kócos zöld göndör haját, zöld gyönyörű csillogó szemét. Mire a gondolatom ide ér felfogom, hogy vissza bámul rám.

-Jó reggelt – ásítok és nyújtózom egyet leplezve a zavaromat.

-Jó reggelt? -fel ül, körbe kémlel – Hol vagyok?

-A fészkemben a klán területén. Édesanyád épp Katsukit foltozza össze, bár jó lenne megtudni milyen méreg mérgezte meg.

-Méreg? – zöld szemében csillan a kíváncsiság. Megmutatom neki a fegyvert. Hümmög kicsit és figyelmesen vizsgálja a még Mingi derengő tört. Szagolgatja és fel áll.

-Hogy van anya? – elindul kifelé, de mielőtt leesne elkapom.

-Oda viszlek – vigyorgok rá – Itt nem egészen úgy mennek a dolgok, mint egy átlagos ember faluban – vissza hátrál és felveszi oldaltáskáját.

-Kérlek vigyél oda.

Biccentek és átkarolom.

 

Midoria Izuku:

 

A sárkány klán faluja vagy fészkelőhelye elvarázsol. Mondjuk itt a varázslat csak úgy vibrál. Bár ez lehet, hogy édesanyám érkezésének oka. Mégis olyan jó beszippantani a levegőt. Kirishima le rak egy másik fészek ajtaja elött. Meg hajol a kilépő férfi elött én pedig csak tátott szájjal bámulok rá. Kedves arca aggodalmat sugároz.

-Üdvözöllek Izuku – kezet nyújt, elfogadom – Masaru vagyok, kérlek lépj be – azzal betessékel – Még csak kisbaba voltál mikor utoljára láttalak – megborzolja a hajam – Jól megnőtél – rám mosolyog és megmutatja anyám lelőhelyét. Egy nagyon sápadt fiút gyógyír éppen.

-Anya ne zárd be a sebet – szólalok meg hirtelen látva mit csinál – A méreget ki kell szedni a szervezetéből. – mellé állok és felmutatom a tört – ez egy igen ritka mérgező növény kivonata, mivel még mindig fluoreszkál nagyon nagy koncentrátumban kapta a dózist. Mikor sérült meg? – firtatom a férfira nézve.

- Körülbelül két nappal ezelőtt.

-Erős szervezete van, hogy eddig bírta. – elkomorodom. – Talán segít neki a…- táskámban matatok és motyogva veszem elő a hozzávalókat. Anyám bólint mikor meglátja az üvegcsét és oda enged, hogy a még nyitott sebbe csepegtessek.

-Négy csepp elég kell, hogy legyen – bólint.

Zsebkendőt veszek elő és letörlöm a homlokát.

-Most már csak várni kell – ül a sarkára ahogy befejezi a seb beforrasztását. – Katsuki erős, fel kell gyógyulnia a sérülésből, és a mérgezésből.

-Készítek teát – ajánlkozom és már megyek is a tűzhöz, ahol látok egy kis kannát.

-A táskámban találsz megfelelő tealeveleket – szól utánam anya. Még biccentek és a gondolataimba mélyedve készítem a főzetet.

Eltelik az első nap és éjszaka. Semmi. Tudom, hogy a kritikus ponton csak akkor vagyunk túl, ha anyám feláll a beteg ágya mellől. Ez pedig csak másnap délután történik meg.

-Izuku maradj itt – kéri, nyújtózkodik – Elmegyek hozok egy kis elemózsiát.

A gyógyító álomban lévő fiatal férfi, aki az ágyon fekszik csodásan fest, elcsípett félszavakból meg tudom, hogy neki szántak eredetileg mikor ide kellett volna jönnöm. Nagyon ritka az omega errefelé. Csüggedten gubbasztok az ágy melletti kis párnán némán bámulom a szőke üstököt a mostanra kisimult erős karakteres arcot. Izmai csak úgy dudorodnak, bár a lassan egy hetes fekvés meglátszik rajta is. Erősítő főzetteket ugyan rendszeresen itattunk vele mégis kissé lefogyott. Milyen lett volna az életem, ha mellette lettem volna? Ha tényleg ide érek és tényleg a párjává tett volna? Akartam volna én ezt?

Nagyot sóhajtok, nem, valószínűleg nem lett volna jó a vége. Ráadásul ott van az a furcsa érzés amit nem igazán merek meg piszkálni magamban mélyen eltemetve, amit egy bizonyos vörös hajú csillogó szemű egyén élesztett fel.

Merengésemből az ágy felől érkező nyögés riaszt fel.

-Magadhoz tértél – konstatálom elég sután.

-Mi? – hökken meg – Hol?

-Ha jól sejtem otthon van a saját fészkedben, vagy legalábbis a szüleidnél. – darálom neki – úgy fest a nehezén túl vagy, szólok a többieknek.

Felállok ekkor megfogja a kezem, mintha satuba kerültem volna, vissza ránt. Honnan van ennyi ereje? Annyira meg hökkenek, hogy a mellkasán landolok. Felszisszen, szabadkozva próbálom el tolni magam az ágytól és tőle is. Nem enged. Olyan közel hajol, hogy zavaromban elpirulok.

-Te egy omega vagy – szimatol a nyakamba.

-Mi? – most rajtam a sor, hogy hebegjek habogjak. Végre elenged.

-Ja te vagy az – mér végig és elfordul fintorogva.

-Örülök, hogy meggyógyultál – mormogom és kimegyek a szobából. Anyám pont szembe jön így megkönnyebbülök.

-Fel ébredt a beteg – kérdezi mosolyogva, bólintásomat látva mosolyogva elrohan mellettem, még a kezembe nyomja az étellel meg pakolt tálal.

Azt hiszem innentől megint magamnak kell boldogulnia, ami csak azért lesz nehéz mert fogalmam sincs, hogy jutok le innen. A fészek ajtajában állva tekingetek körbe. Nem foghatja mindig valaki a kezem. Végül megtalálok egy oldalsó lejutási lehetőséget. Ott lent oldalt mintha láttam volna az indák takarásában egy padot. A fa amin vagyunk gyönyörű és ős öreg lehet. Talán valami az ősidőkből. A sárkányokról annyira kevese tudok. Az indák és ágak össze kötetésének köszönhetően megtalálok egy ösvényt ami a padhoz visz. Le ülök megeszem az ebédem. Talán meg kéne keresnem valakit. A tudatalattimban fel rémlik egy vörös haj. Megrázom a fejem. Nem támaszkodhatok mindig rá. Vajon mi lesz velünk most hogy a főnök fia felébredt? Hova fogunk kerülni? Anyát oké, hogy haza várták, de vajon velem mi lesz? Kívülállóként kicsit aggódom.

-Megtaláltam! – kiált egy ismerős ismeretlen hang, amikor bedugja a fejét az odú bejáratán a nyurga fekete hajú fiú a fejét felismerem. Azt hiszem Sero Hanta a neve és ő is jött, hogy anyát haza hívja. – Gyere, a tanács látni akar – azzal megragadja a kezem és már citál is maga után félig repülve félig lépkedve érkezünk meg a fatörzs lábához, ahol egy szőtt sátor áll.

 

A Sárkány klán ifjú tagjának története - 2. fejezet

 Midorya Izuku:

 

Még mindig bele pirulok a gondolatba. Jó ég… Olyan testet még nem láttam. Zaklatott fejem igazi káosz. Pontosan tudom, hogy botor gondolat és sehova se vezet. Mégis magam elé képzelem napbarnított izmos testét, a mosolygó vörös szemét. Arcom égni kezd, felhevülök. Bebújok a takaró alá. Nyöszörögve érintem meg magam. Túl gyorsan ér utol a gyönyör nagyon hamar vége szakad a pillanat. Kicsit szégyenkezve nyúlok a mosdó szélén lévő rongyért. Kelletlenül letörlöm magam. Visszabújok még egy picit a takaró alá. Alig nyugszik meg a lélegzetem, kipattannak szemeim A takaró! Alaposan megnézem és tényleg. Ez az a takaró. Ebbe bugyolált bele és ez volt, ami oly nyugodt álmot hozott. Olyan finom puha az anyaga, bele temetem arcom, az illata is olyan jó. Alig veszek még egy mély levegőt máris hallom édesanyám motoszkálását. Tudom, hogy soha többet nem adhatom vissza neki. Egy jó emléket szeretnék őrizni róla. Ahogy a karjában tartott, a bőre illata és a szemei, amivel nézett. Még most is bele remegek. Pedig letelt már a párzási időszakom. Vége van a nagy hormon dömpingnek.

Egy nagyobb csörrenés kiszed végül az ágyból.

-Segíthetek? – kérdezem álmos hangon belépve a konyhába.

-Kipakolhatod a csomagokat – sóhajt és hátra dől az asztalnál.

-Biztos? – firtatom miközben előveszek pár csomagot, amit még könnyű visszarakni.

-Igen – szusszan fáradtan. – Kellően messze vagyunk a fővárostól, és még messzebb a kéretlen kíváncsiskodóktól.

Ezen hümmögök egy kicsit. Alig telt el két nap a sárkányifjonc távozásától számolva, ahogy édesanyám nevezte, összepakolt és tovább mentünk.

Ezt még eljátszotta legalább négyszer, de már a második alkalomtól számolva résen voltam és csak a harmadik vagy negyedik nap kérdeztem meg, hogy kipakoljak.

-Miért fontos ez? – kérdeztem csak úgy mellékesen és elkezdtem a konyha berendezését.

-Aki megtámadott – itt elsötétül a tekintete – sajnos egy herceg. Ráadásul a mostani ember király legkisebb fia. Nem hittem volna, hogy rá is hatással lehetsz. – megdermedek - Azért próbáltam az emberek közt elrejtőzni, hogy ne legyen ilyen problémánk. A sárkányok közt nem sokáig húztad volna. Nagyon kevés Omega születik ott. Szerettem volna, ha szép gyerekkorod van. – gondterhelt sóhaja és szomorú szavai mozgásra bírják bénult testem.

-Édesanyám – ölelem meg. – Annyi mindent adtál nekem, az életen kívül – csókot lehelek orcájára – Ne aggódj miattam. Igyekszem jó gyermek lenni.

-Az vagy – borzol a hajamba és elenged – Kipakolom az ágyneműket és a ruhákat – azzal otthagy a konyhában.

Olyan furcsa most, hogy igazán láttam mire képes mintha egy gát szakadt volna át benne, már nem rejteget előlem semmit. Minden kérdésemre egyenesen válaszol. Viszont vannak kérdések, amiket én nem merek feltenni. Hogy apa vajon hol van és ki is ő valójában. No és miért is kellett eljönni a sárkány klántól? Egyáltalán anya, hogy került oda?

Ezek a kérdések még várnak rám. Tudom meg fogom kapni a választ, de félek. Rettentően félek tőlük.

 

A napok telnek és édesanyám, tényleg nem szeretne tovább menni. A falubeliek lassan megszoknak minket. Egy idő után megjelennek az első vásárlók is akik terményt hoznak a gyógykenőcsökért, főzetekért cserébe. Tyúkot próbálok nevelni, a ház körüli teendőket végzem. Szerencsére az erdő közelében lakunk így nincs probléma, ha magányra vágyom csak pár méterrel beljebb megyek az erdőbe, máris sokkal jobban érzem magam.

-Izuku! – kiáltja el magát édesanyám és vár a hátsó ajtónál.

-Itt vagyok – rohanok oda hozzá pár szál szép virággal.

-Hoztam neked valamit – azzal betessékel a konyhába.

Leültet az asztalhoz kézmosás után.

-Igen?

-Tessék – elém rak egy barna papírba csomagolt nagy valamit. Óvatosan kopogtatom meg és nézem, hogy mi lehet az.

-Egy könyv – csodálkozom el, ahogy lehull a lepel.

-Igen! – nevet fel. – a saját patikus könyved – vállon vereget – ebbe írhatod receptjeidet és hogy miket fedeztél fel. Jó munkát hozzá.

-Várj! – elcsodálkozom – Kitanítasz? – alig merek hinni neki. Tényleg megtanít a mesterségre? Gyógyíthatok?

-Igen – bólint komolyan – de szörnyen szigorú tanár vagyok!

Jóízűen nevetünk.

Megkezdődik hát a tanulás.

 

Kirishima Eijiro:

 

Ezt a balhét most nem ússzuk meg egyszerűen. Néha nem értem Aizawa mestert. Miért küld minket ilyen helyzetbe? Pontosan tudja, hogy Katsuki még nem készült fel arra, hogy rendesen vezessen minket. Az apja is pontosan tudja ezt. Évek teltek el a balul elsült menyasszonyválasztás óta. Mégis ez a küldetés. A minotauruszok földjén áthaladni nem nehéz, csak ne álljunk meg, de nekünk egy a területen lévő barlangból kell megszereznünk valami kristályt. Ezzel egészen addig nem lett volna probléma, amíg nem futunk össze pár nehézfiúval. Az összecsapás elkerülhetetlen volt.

Ellenfelem egy igen ronda bikafejű krapek, fülében orrában nehéz fém karika valószínűleg réz, mégis úgy mozog mintha nem is húzná. Egyik pillanatban még büszke orrkarikájába másikban annál fogva rántom hátra a fejét. Fröccsen a vér, tudom ez nem volt még elég. Már villan a kés is és végre elvágom a torkát.

Ember alakban kisebbek vagyunk, mint ezek a behemót félállat fajankók, viszont erősebbek is. A látóhatáromban megcsillan egy idegenül zöld fény. Katsukit eltalálja a zöld derengéses tőrrel az ellenfele. Látom, ahogy a húsba belemélyed a penge.

-Denki! – üvöltöm. – Kapd el! – intek Katsuki felé, érti és már rohan is. Hantával ketten rontunk rá ellenfelére. Puszta kézzel töröm el a nyakát a taurusznak.

-A francba – kiált fel Denki, mikor a test puffan mellette – Nem tudom elállítani a vérzést – tapicskol Katsuki vérében, miközben próbál egy rongyot szorítani a sebre. – Ehhez egy normális orvos kell!

Körbe nézek a földön és megtalálom a még mindig zölden derengő fegyvert. Vissza csúsztatom hüvelyébe és derekamra szíjazom.

-Hazarepülünk – rázom meg magam.

-De Aizawa mester azt mondta most…

-Igen tudom gyalog kéne, de néz már rá, nem bírná ki a három hetes utat gyalog. Csoda ha három óráig bírni fogja – kétségbe esésem hat. Hanta köpeny maradékból rögtönzött szorítókötést készít.

-Induljunk – biccentenek társaim, felkapom Katsukit. Szárnyat bontunk és irdatlan tempót diktálva, haza repülünk.

Mikor megérkezünk, nem bíbelődök azzal, hogy bejelentkezzek, rögtön Bakugo fészekhez repülök.

-Főnök! – kiáltok.

-Mi történt? – bújuk ki a fa indái közül Masaru – Te jó ég! Azonnal gyertek be – oldalra fogja az indákat és betessékel – Kaminari, Sero menjetek, fürödjetek meg, aztán Aizawa mesternél várjatok meg – rendelkezik, miközben nekem mutatja, hogy hol fektessem le fiát.

-Gyógyító kell – suttogom. Felnézek rá és tudom, hogy pontosan tudja, mire gondolok.

-Fürödj meg te is – küld szelíden – Nemsokára megyek én is. Megoldunk mindent. – bíztat. Mielőtt bármit tehetnék, kilökdös a fészkéből.

-Sajnálom – nyögöm még ki mikor meglátom Mistukit.

Még a melegvizű forrásnál összefutok társaimmal.

-Hogy van? – esik nekem Hanta.

-Fogalmam sincs – vonok vállat, és törülközővel dörgölöm le magamról a vért – Ki lettem tessékelve körülbelül azonnal.

-Most mi lesz? – kérdi Denki összekuporodva a vízben.

-Semmi – sóhajt Hanta – egyszerűen megfürdünk és megyünk meghallgatni Aizawa mester mérgelődéseit. Hogy mennyire egy tesze-tosza mihaszna banda vagyunk, akik egy egyszerű feladatot se képesek véghez vinni. – tárja szét a karját. Halvány mosoly fut végig az arcomon.

Szívem nehéz marad, de ez a kis megkönnyebbülés jólesett.

Lehajtott fejel sorjázunk be a mester oktató helyére. Leülünk a tűzhely körül lévő farönkökre, várunk. Nem sokáig kell.

Meglepő módon a mester nem egyedül érkezik. Az egész tanács jön. Felpattanunk. Várjuk a reakciókat, de a felnőttek csak megállnak és nem szólnak, néznek. Mitsuki is befut és még súg valamit Masaru fülébe.

-Rendben – bólint a főnök. Elénk áll. – Eljött a pillanat. Vissza kell hoznotok Midorya Inkot – elakad a lélegzetem. Hisz…

-Nem érdekel miért ment el. Kerítsétek elő akár a föld alól is! – végig néz rajtunk – Kirishima – jelentőségteljes pillantásának súlya összenyom – Te találkoztál vele?

-Igen – nyögöm ki – de az már évekkel ezelőtt volt – felemelt keze belém folytja a szót.

-Emlékszel rá, hogy hol volt?

-Igen – bólintok.

-Akkor menjetek és hozzátok haza, ha kell ezzel – azzal a kezembe nyom egy tekercset.

-Értettem – kántáljuk hárman egyszerre.

-Haladéktalanul induljatok – szólal meg Aizawa mester. Ekkor meg kordul Denki haza. – Rendben előtte egyetek, vegyetek magatokhoz készletet, és utána siessetek. – enyhül meg.

Tesszük, amit mond.

Evésnél látom Hanta szemén, hogy mondana valamit, de vissza fogja magát. Felvont szemöldökömre csak fejrázással válaszol, és Denki felé biccenti fejét. Megértem.

A szőke srác még fiatal nem tudja ki Inko, és mi mindet tett már értünk az a nő. Végül neki durálom magam.

-Figyelj Denki – szólalok meg – Ezt a balhét most kihagyhatod – rávigyorgok – Maradj itthon és figyelj Katsukira, ha felébred, hátha megtudsz tőle valamit – vetem fel. Látom kék szemén, hogy erősen vívódik, végül bólint.

-Rendben – vigyorodik el.

Hanta alig észrevehetően megnyugszik. Evés végeztével összeszedjük magunkat. A ciklon fel is szívódik.

-Mi a gond? – kérdem Hantát.

-Te voltál a felelőse annak, hogy ide hozd Midoryát? – szegezi nekem azonnal.

-Inko nénire gondolsz? – játszom az értetlent.

-Nem – csap a homlokára – Amikor Katsukinak akartak menyasszonyt. Elvileg hoztál egy Omegát, de nem ért ide.

-Így igaz. – elsötétülő arccal nézek rá. Nem akarok most visszaemlékezni.

-Az Inko néni fia volt igaz? Találkoztál vele akkor? Mármint Inko nénivel?

-Igen, igen és igen – sóhajtok.

Hanta arca felragyog. Mindketten nagyon szeretjük Inko nénit, a süteményei mindig gyógyír volt léleknek és testnek.

Részletes kifaggatás következik, hogy mikor hol és hogyan történt.

Végig vezetem azokon a helyeken, ahol megálltunk. A barlang azóta is elhagyatott, a vadállatok széthordták már a fészkem. A falut messze elkerüljük. Viszont első ledöbbenés akkor érkezik, mikor keresem a másik faluban Inko néni házát. Amit olyan könnyű szerrel szerzett meg. Most még is más lakik ott.

-Elnézést – kopogtatok be.

-Igen? – nyit ajtót egy öregember?

-Mi történt a ház előző tulajdonosával?

-Az öreg Hörmut meg hallt, rám hagyta a házat – morran az öreg és csapja is be az ajtót.

Fagyottan állunk az ajtóban.

Egy néni áll meg mellettünk – a csinos asszonyt keresitek a fiával? – firtatja, bólintásomat látva szélesen elvigyorodik – tovább állt – félre érthetetlen mozdulatot tesz a kezével, hogy ha további információt szeretnék, fizessek. Pár másodperc után benyúlok a zsebembe és kimarkolok onnan három garast, csak egyet adok oda – Gyorsan és hirtelen távoztak. Mint akik nem is voltak itt – kap még egy garast – nyugat felé indultak, minél messzebb a fővárostól – oda adom az utolsó garast is a kezemből.

Hanta felvont szemöldökkel néz rám. Intek, hogy kövessen. Nem szólok, gondolataimba mélyedek. A nő többet elárult, mint akart.

-Mi az? – firtatja, amint kiérünk a lakó övezetből.

-Inko néni körülbelül egy héten belül tovább költözött. Ami azt jelenti tudja ki volt az, aki megbecstelenítette a fiát, tekintve az irányt – nyugat felé nézek – Akkor elindulunk arra. Minél messzebb a fővárostól. A peremvidékre költöztek. Felesleges faluról falura próbálkozni. Ha jól emlékszem a mester térképére – itt Hanta matatni kezd a táskájában.

-Tessék – hajtogatja ki a pergamentekercset – Erre gondoltam szükség lesz.

A térkép egy gyors másolata a mester példányának. Rajta van a szigetországunk, különböző terület határok jelölésével. Meg pár fontosabb város és kikötő.

-Akkor errefelé kell repülnünk, hogy megtaláljuk Inko nénit.

Gyalogunk, míg nem érünk erdő területére ott szárnyat bontunk és felszállunk a magasba.

A peremvidék hegyek tövében elterülő csodálatos rész. A táj sokkal változatosabb dimbes-dombos, kellően hangulatos, fákban bővelkedő. Vizei tiszta hegyi patakok. Rengeteg gyógynövény él itt meg. Inko néni számára tökéletes. Fent magason kerengünk a hegyek csúcsainak magasságában, mikor megérzem a varázslatot, végig bizsergeti bőröm. Hantára nézek, ijedt képtét elnézve ő is érzi. Lejjebb ereszkedünk. Csak egy falu van egészen az erdő közelében. Mélyen az erdőben ereszkedünk le. Igyekszem kerülni a feltűnést, az itteni népek nincsenek ki békülve a sárkányokkal.

A házhoz közelítve furán ismerős illatot érzek. Tenyerem bizsereg a bőrének tapintásának emlékétől. Hantát csendre intem, lassítunk, mint az árnyék úgy közelítjük meg a ház mögött fát vágó embernek kinéző egyént. Háttal áll nekünk figyelme a fejszére fókuszál és hogy találata biztos legyen. Nézem fehér bőrét, alatta az izmok játékát. Felemeli a fejszét. Lecsap. Tökéletes mozdulat sor, ahogy izmai dolgoznak úgy kap el a hév, hogy máshol is dolgozzanak azok az izmok. Ökölbe szorítom a kezem.

-Francba – szűröm a fogaim között. Meghátrálok. Sarkon fordulok és addig nem állok meg míg egy kisebb tisztásra nem érek.

-Mi baj? – lohol mögöttem Hanta. Vállamra teszi a kezét, rá nézek és elborzad.

-Nem tudok oda menni – lihegem.

-Rendben – verteget vállon – Valamit nem vallottál be – itt rám kacsint – az Omega szaga megcsapott rendesen, igaz?

-Frászt – nyögöm, leguggolok. Átölelem a térdeimet.

-Oké, oké – hangja bocsánatkérő mégis hallom benne bujkáló nevetést. – Megyek, megpróbálok hatni Inko nénire. Ha nem megy, te jössz a tekercsel.

-Rendben – bújok még mélyebbre a karjaim között.

Elhagyja a tisztást. Szétterülök. Erekciómat nyomja a nadrágom. Jó lenne kézbe venni az ügyet. Viszont nem vagyok állat, hogy csak úgy hagyjam az ösztöneimet győzni. Mélyeket lélegzem. Felrémlik zöld reménykedő szeme. Ez hat. Ő csak egy ember kölyök. Nem is bírná ki a rituálét.

Légzésem megnyugszik. A nadrágom is újra kényelmessé válik. Nézem, ahogy a nap tovább vándorol a tisztás felett. Közelít az alkony, mikor feltápászkodom. Hol a csudába jár Hanta?

Felállok és nekidurálom magam.

Újra megközelítem a házat. A szag most elkerül. Így nyugodtabban téblábolok közelebb. Az egyik ablakból fény szűrődik ki, belesek. Hanta ül az asztalnál és Izukuval beszélget. A fellángoló haraggal hirtelen nem is tudok mit kezdeni. Mi ez az érzés? Miért kapott el? Hisz nem is csinált semmit. Hanta vigyora még jobban felbosszant. Vívódásomból az ráz fel, hogy kinyílik az ajtó. Kilép Inko néni.

-Kirishima-kun – pillant rám. A gépezet beindul, féltérdre ereszkedem és szertartásosan öklömmel érintem a földet.

-Jaj, ne butáskodj már – ragadja meg a vállam – Gyere befele, mielőtt meglát valaki – azzal szinte betuszkol a házba. A következő pillanatban már az asztalnál találom magam egy tál kásával a kezemben. Hantára pillantok és látom, hogy nem bírt a varázslónővel, nem tudta meggyőzni. Akkor most jön az adu ász.

-Sajnálom jelenleg csak ennyit tudok adni, Izuku holnap fog vadászni menni így már csak kása van, nem számítottunk vendégekre.

-Inko néni! – szólalok meg végre – Azt hiszem Izuku holnap nem megy vadászni – azzal át adom a tekercset.

Döbbenten veszi át, remegő kézzel töri fel a törzsi pecsétet. Sebesen jár a szeme, mire a pergamen aljára ér már potyognak a könnyei.

-Anya – áll fel mellé fia és átöleli.

-Haza megyünk. – suttogja – Végre meg láthatod az igazi otthonom – átöleli fiát.

A Sárkány klán ifjú tagjának története - 1. fejezet

Kirishima Eijiro:

 

Rossz érzés fog el, amikor elindulunk vissza Katsukival. A barlang körül terjengő szagok nem épp bizalomgerjesztők, vér és izzadság, idegen alfa és keserű könnyek.

-Mi a szar? – hördül fel társam.

-Ez valami vicc? – csörtetek közelebb. Az erdő szokásos zörejeibe egy nagyon halk szipogás és visszafojtott sírás hangja vegyül.

-Francba – rohanvást érkezem a barlang belsejébe.

Megrázó látvány fogad. A kis törékeny Omega ott kuporog véres ruhájának maradványait szorongatva a földön némán sír. Oldalán fekszik és pontosan látom, hogy erőszak volt.

-Francba – suttogom. Letérdelek mellé – Ne haragudj – suttogom. Még erre a halk hangra is összerezzen. Rám emeli zöld tekintetét, elkínzottan felsóhajt.

-Ki merte ezt tenni veled? – felnyalábolom. Ahogy hozzáérek, teste görcsbe rándul. Nem felel. Fél kézzel még magamhoz veszek egy takarót a fészekből, amit neki készítetem és kiviszem a fényre. Sajnos, ahogy tisztán látom összetört testét, tudom itt már semmi jó nem lesz.

-Ez meg mi? – hördül Katsuki. Fintora sok mindent elárul, mégis tudom, hogy leginkább az elborzadás, amit érez.

-A számodra felajánlott Omega meggyalázását láthatod – mordulok, és a közeli patakhoz megyek. A parton megszabadítom maradék ruhájától és hideg vizet locsolgatva megkínzott testére. Próbálom leszedni róla az egyik ronggyal róla a vért és koszt. Néha felnyög, moccanni mégse mer. Finoman próbálom takarítani, mégis mikor érzékeny területek jönnek, arcát takarja, érzem szégyen érzetét. Torkomból mély morgás tör fel, szemem enyhén elhomályosul, türelmetlenül dörgölöm meg. Még finomabban próbálom bőréről leszedni a vért, mocskot és gyalázat jeleit.

-Találtam egy levelet, amit a vén banyának címeztek. Ezt azért elviszem. A többit rád bízom Kirishima – jelenik meg mellettem Katsuki.

-Mi legyen a szerződéssel? – pillantok rá.

-Semmis – vállat von – Egészben és érintetlenül kellett volna ide kerülnie, nem érdekelnek a körülmények, és hogy ki tette. Neki meg az anyjának egérút jár, nem tehet róla, de a többi pusztuljon. Egy tiszta érintetlen Omega volt az alku ára. Azt nem kaptam meg.

-Értettem.

Megvárom, míg a szárnyai által keltett légáramlat elcsitul körülöttem, meg még pár pillanatot. Mélyről feltör belőlem egy borzalmas üvöltés. Keserűség, tehetetlen düh, és kétségbeesés.

Izukut magamhoz szorítva besétálok a patak vizébe. Tudom, hogy borzalmasan hideg a víz, de megmosdatom. Szörnyetegnek érzem magam mikor a nem rég bántott részénél is benyúlok és ott is kimosom.

-Sajnálom – suttogom zöld bozontos hajába, mely izzadtan tapad a fejéhez. Kétségbe esetten feszül ívbe teste és kapaszkodik mellényem szegélyébe.

Visszatérek a barlangba, a csomagja szerencsére érintetlen, átkutatom és keresek benne valami felvehető ruhát. Találok egy komplett váltás ruhát. Felöltöztetem, hang nélkül tűr mindent. Fejét lehajtja és várja a következő mozdulatom.

-Haza viszlek – vezetem ki a barlangból. – Otthon sietnetek kell. Katsuki nem mondta mennyi előnyt ad. Szóval lehet csak annyi idő, míg összeszedi a csapatot, de lehet pár nap is. Csendben kell távoznotok, feltűnés nélkül. Ebben még tudok segíteni. – felnézek az égre, teleszívom tüdőm levegővel, miközben kifújom, koncentrálok, szárnyaim előbukkannak lapockacsontom formálódásával. Izuku most először néz rám ámulattal a szemében. Büszkeség önt el. Rég csodáltak már meg így. Egy pillanatot hagyok magamnak, hogy kiélvezzem. Aztán kezébe adom a takarót és táskáját. – Repülni fogunk – közlöm vele, nincs sok ideje felfogni, már fel is kapom és szárnyalunk az ég felé.

Ami neki három napba telt, hogy ide érjen nekem elég pár óra hozzá. A légáramlatok is segítenek ebben. Fél szemmel figyelem, ahogy csodálja a tájat. Az a tiszta öröm, ami kiül az arcára megérte ezt a kockázatot, hogy ilyen közel repülök a földfelszínhez. Hamar megérkezünk, még legalább fél óra van napnyugtáig. Kicsit sajnálom, hogy ilyen gyorsan vége lett. Leszállok a lombok között. Lábra állítom utasom és kicsit megtornáztatom elgémberedett karjaimat. Megrázom magam és eltüntetem szárnyaim.

-Még jó, hogy az erdő szélén laktok – somolygok. – Így feltűnés nélkül haza tudlak vinni.

A ház szerencsére hátul nyitva van. Izuku megy előre, némán követem.

-Anya – reszketeg hangjára egy zokogó hang válaszol.

-Kincsem! – lép elő a konyhából egy apró termetű vékony nő. Hosszú zöld haját kontyba viseli melyből jó pár hajszál megszökött, arca mely mindig szertetettől sugárzott most megviselten keretezi karikás szemeit.

-Asszonyom – suttogom meglepetten, és fél térdre ereszkedem, lehajtom a fejem, jobb öklömmel padlót érintem.

-Kirishima-kun? – csodálkozik rám. – Kelj fel, kérlek – pihekönnyű érintés a vállamon, puha kedves kezétől. – Hogy-hogy itt vagytok? – zavarodott tekintete elárulja, hogy fél perce még fiát siratta. Most mégis kihúzza magát és tartásából árad az erő – Csak semmi formaság – kéri még rám villantva zöld szemeit.

-Hát… - most, hogy valljam be, hogy megerőszakolták a fiát, azok után, hogy rám lett bízva?

-Anya – suttog a fiú – Jött egy ismeretlen férfi. Először kedves volt, de utána, ahogy nem engedtem, hogy megérintsen – nyel egy nagyot – mérges lett – átöleli magát – letépte a ruhám. Annyira sajnálom, elszaggatott mindent. – szaggatottan veszi a levegőt – Nem tudtam ellenállni.

-Hogy nézet ki mikor még kedves volt? – kérdezek közbe felemelve a fejem, de még mindig térdelve.

-Gyertek beljebb – int az anya. – Itt hívj nyugodtan Inkonak – súgja még oda.

-De… - hebegem. Mielőtt válaszolna, belökdösi fiát a konyhába.

-Izuku nem tud semmit és nem ért semmit – fedd meg – Borzalmakat élt túl. Most gyógyítani kell a testét és a lelkét.

Bólintok. Követem a konyhába, némaságba burkolózom. Csendes kedves anyai szavak hangzanak el. Mindig is ilyen volt Inko. Kedves és szeretetre méltó. Nem is értettem miért hagyta el a klánt évekkel ezelőtt. Olyan jó varázsló volt, értet a gyógynövényekhez és mérgekhez. Mégis miért ment el akkor?

-Az egyik oldalt vörös a másik oldalt fehér volt a haja, de többet nem láttam – ébreszt fel a gondolataim közül egy ismerős leírás.

-A francba – suttogom az orrom alá.

-Mi baj Kirishima-kun? – fordul felém a zöld aggódó anyai tekintet.

-Ismerem azt, aki ezt tette. Nem fog sokáig élni, ha rajtam múlik – fogadkozom.

-Nem neked kell elégtételt venned – torkol le azonnal Inko. – Kincsem – fordul a fiához – Most pakolj össze gyorsan. Ez már nem a mi falunk többé. Mennünk kell. Mindent pakolj össze, a többit megoldom én.

-Értem – suttogja a fiú és elmegy a ház belsejébe.

-Kirishima-kun – fordul felém, nagy levegőt vesz – Izuku nem tudja ki ő és azt se, hogy én ki vagyok. Neki csak egy szerető anya vagyok, aki mindent megpróbál megtenni, hogy ne legyen baja. Szeretném, ha ez így is maradna. Elmegyünk innen. A ház üres lesz, felgyújthatjátok, jobb szeretném, ha te csinálnád. Katsuki túlzásokba tud esni, ha valami nem úgy van, ahogy azt ő eltervezi. – hangja csendes és határozott.

-Értettem va…

-Inko, ha kérhetem – hajába túr és két mozdulattal megigazítja. Csettint az ujjával a konyha életre kel. Katonás sorrendben vándorolnak az üvegek és cserépedények minden különböző dobozba, a növények lebegve foglalnak helyen kosarakban, zsákokban és ládákban. A fiókok maguktól nyitódnak ki, tartalmuk szintén egy megadott pont felé igyekszik a levegőben.

Ebbe a sürgés-forgásba érkezik meg Izuku.

-Anya – hebegi – de azt mondtad nem szabad! – kéri ki magának.

-Ma elmegyünk innen, és senki nem lát többet minket. Így most az egyszer megengedtem magamnak – mosolyog már szinte nevet.

-És én még két kézzel pakoltam össze – duzzog a fiú. Szívesen megborzolnám haját, de türtőztetem magam, emlékeztetem magam, hogy párzási időszakban van, bármilyen testi kontaktus elindíthatja a feromon termelését.

Ahogy az utolsó edény is a helyére került a konyhában lévő ládák zsugorodni kezdtek. Inko egyetlen intésére tornádó támadt a konyhában és minden egyetlen kisebb ládába került. Ugyan ezt elvégezte a szobákban is és már készen is álltak az indulásra.

-Kirishima-kun, kérlek hozz egy ládát. – intet a legnagyobb felé. Izuku hátán egy nagyobb kosár foglalt helyet tele mindenféle kisebb csomagocskákkal, valószínűleg ruhák és ágyneműk. Inko a konyhai felszerelést hozza.

-Ebbe mi van? – nyögve veszem hátamra a nagyobb ládát.

-Anya könyvtára – súgja Izuku.

-Aha – hát ez az információ nem vigasztalt meg.

Utunk lassú és unalmas. Inko minden előzetes nélkül az erdőn keresztül vezet át minket. A nap lebukik a látóhatáron. A vaksötétet egy apró fénygömb fénye oszlatja szét.

-Honnan ismered anyát? – kérdi csendesen egyszer csak mellettem lépkedő Izuku.

-Régen vigyázott rám többször is, míg kis srác voltam és a szüleim elmentek otthonról.

-Hmm – gondolataiba mélyed.

Hosszú órák után megállunk, de csak azért, hogy Inko a fényforrást lámpába helyezze. Elértük a hosszú főutat, ami a fővárosba vezet.

-Köszönöm Kirishima-kun – levenné a hátamról a ládát. – Innentől már nélküled megyünk tovább. Nem való ez egy sárkányifjoncnak. Nem tudom, mennyire tudod kontrolálni magad. De az emberek világa nagyon veszélyes.

-Nem kell értem aggódni Inko néni – vigyorogva tarkómra rakom kezem – Már tapasztaltunk ezt azt Katsukival. Igyekszem vissza fogni a hülyéjét. Meg szeretném, ha biztonságos helyre kerülnétek. Masaru nem biztos, hogy jó néven venné, ha csak úgy itt hagynálak titeket.

-Rendben – kicsit megereszkedik a válla. – Akkor gyorsítsunk a tempón. Izuku csukd be a szemed, koncentrálj a lélegzetvételeidre. Addig maradjon csukva a szemed, amíg nem szólok. Kuporodj le, öleld át a térded.

A fiú bólint és teszi, amit anyja mond. Inko buborékot fúj a szájából akkorát, hogy beleférjen.

-Hogy akarsz gyorsítani? – firtatom, miután lebegtetni kezdi a buborékot.

-Miért te, hogy közlekedsz? – csillan meg huncutul a szeme.

Felnevetek és megrázom magam. Szárnyra kapunk.

Csodálatos érzés a repülés. Éjszaka még jobb, mert nem kell félnünk az emberek vasvilláitól, amiket ijedtükben utánunk hajigálnak.

Fogalmam sincs milyen messzire megyünk, de már közeledik a hajnal mikor leszállunk megint az erdő fái között találjuk magunkat.

-Izuku – szolt Inko és kipukkantja a buborékot – Kelj fel kincsem – simogatta meg fia arcát.

-Mi történt? – álmos arca annyira aranyos.

-Gyere kincsem, megérkeztünk. Itt keresünk egy kiadó, vagy eladó házat. Nagyobb mint a régi falú több emberrel, de tán más szerzetek is vannak itt, viszont még messzebb a fővárostól ami nekünk csak jó.

A házkeresés gyorsan megy, túl egyszerűen. Rosszat sejtve nézek Inko nénire. És igen a szeme csak úgy csillog, és világít. Tehát varázslatot használ, nem is keveset, ahogy elnézem, egyre jobban fárad.

-Végre – sóhajt, amikor már csak hárman vagyunk a kis falú széli házikóban. Nagyot szusszan és lerogy a konyha asztalhoz. Izuku kérés nélkül mozdul, vizet hoz a kútról, fát készít be és miután talál egy poharat elmossa és oda adja anyjának, friss vízzel megtöltve. Neki áll a takarításnak egy zokszó nélkül. Fura egy kis srác.

-Gyógyítottad ide úton? – kérdem Inko nénit, amikor fia átmegy egy másik helységbe.

-Természetesen. Legjobb lenne a felejtést rá hozni, viszont az veszélyes is lehet, inkább meghagytam az emlékeit. Féljen csak az idegenektől, legalább meg marad az egészséges távolságtartása.

-Még mindig meglep, milyen erőknek parancsolsz – hajtok fejet.

-Nem véletlenül voltam Mitsuki jobb keze. – kacsint. Mégis látom rajta a fáradságot.

-Gondolom, lassan menjek.

-Igen. – gondterhelten körbe pillant – jobb lett volna messzebb az emberektől, közelebb a természethez, de ez is jó lesz. Nagyobb falu könnyebb elrejtőzni, messzebb a fővárostól még jobb.

-Egyszer majd elmeséled miért is mentél el? – ásítok egy hatalmasat.

-Elfogom, de most azt hiszem ideje nyugovóra térned. Izuku kitakarította a padlást ott van elég hely neked is.

-Köszönöm – bólintok, szertartásosan összeütöm két öklöm és meghajtom magam – Varázslónő – kérem az elbocsátását.

-Botor fiú – legyint és elhesseget. Mosolyáért megérte előhozakodni ezzel.

A padlás tényleg tiszta és tágas. Nagyot nyújtózkodom, biztonságérzést ad, hogy Inko vigyázza álmom. Leveszem fegyvereim. Már a mellényem veszem le mikor meglátom Izukut a feljáróban. Kezében tálca rajta gőzölgő finom illatú vacsorám.

-Köszönöm! – ragyog fel arcom, fel se tűnt eddig, hogy milyen éhes is vagyok.

-Anya küldött és hoztam törülközőt is. Befűtöttem a fürdőben. – lepakol. Kicsit toporog, mintha mondana még valamit. Várok. Még motoz az asztalnál, végül csak kiböki.

-Köszönöm, hogy haza hoztál anyához, és hogy vigyáztál rám. – hajol meg.

-Sajnálom, hogy nem voltam elég gyors, és így végződött. – viszonzom gesztusát.

-Én nem bánom annyira, így találkozhattam veled, és anyához is visszajöhettem – halványan elmosolyodik. – Holnapra, ha nem találkoznánk, jó utat. Remélem, látjuk még egymást. – int búcsút és eltűnik.

Furcsa érzést hagy maga után. Reménykedő zöld szemei és vékony teste. Ahogy a kezembe remegett, amikor megmosdattam. Megrázom a fejem. El kell felejtenem. Komótosan eszem a vacsorámat közben hallgatom a többiek neszeit. Izuku elfoglalja az egyik szobát és olvas, miután megágyaz magának. Inko még pakolászik, de ő is készül lefekvéshez. Elfogy a szerényes, de finom vacsorám. A fürdő kellemesen meleg ellazulok. Mire visszaérek a padlásra, már félig alszom. Pihe-puha párnát ér a fejem és már nem is érdekel ki ágyazott meg addig, míg a fürdőben voltam.

Reggel a madarak csicsergésére ébredek. Jól elalhattam, a nap már messze fent jár.

Nagyot nyújtózva lépkedek lefelé.

-Inko néni – kémlelek körbe.

-Itt vagyok – mosolyog a konyhából ki.

-Azt hiszem ideje haza mennem. – megvakarom a tarkóm, esetlenül körbe nézek.

-Izuku kint van épp fát vág, hogy este legyen mivel főzni. – feleli meg a ki nem mondott kérdést. – Akkor elválnak útjaink – mosolya kicsit szomorkássá válik.

-Igen – felveszem az oldal erszényem.

-Szeretném, ha átadnál egy üzenetet.

-Kinek és mit?

-Mitsukinak mond meg, hogy sajnálom – sóhajt egyet – azt hiszem, többet nem mehetek haza hozzá – keserűség csöpög a hangjából – pedig milyen jó lett volna, ha ti együtt nöttök fel, annyira élveztétek volna. Szerettem volna, ha barátok lettetek volna a fiammal, az egész csapat. Még talán bírtátok is volna – felkacag, bántja a fülem – Annak ellenére, hogy megszállottan tud kutatni, igazán okos és értelmes gyerek. Néha elfelejt a jelenben lenni, mert arra koncentrál, amit csinál, de pont ezért szerethető. Ha otthon nevelkedik kitűnő stratéga lett volna. Így viszont csak az én tudásomat tudom átadni neki. Nem hiszem, hogy találkozunk még Kirishima-kun – megérinti arcom, valami nedveset ken el rajta – Vigyázz magadra.

Kedves mosolya elkísér, míg repülök hazafelé.