4. Fanfiction

Izuku pov:

 

Találkozni mások családjával mindig olyan nehéz, anyával csak ketten vagyunk, apa itt hagyott minket, mikor még kicsi voltam. Azt érzem, hogy igazából mindenki csak elhagy. Hiába kerestem a stabilitást, az ovis legjobb barátom eltaszított magától és még másik városba is költözött. Az álltalános iskolában nem jó társaságba kerültem, onnan anyám emelt ki miután az igazgatóság közölte vele, hogy ez így nem lesz jó. Közép iskolában kezdtem úgy érezni végre van talán helyem, de ez se lett megoldás. Most pedig össze sodort az élet vele.

Nehezen veszem a levegőt. Lassan, csak lassan. Különben égetni fog minden légvétel. A hóesés gyönyörű a hegyekben, kivéve akkor mikor kiesel a kocsiból és több métert repülsz addig míg megfog egy fa. Valahol fájdalom hasít belém, beazonosítani nem tudom pontosan hol sérültem meg, minden annyira fáj. A percek órák a hideg egyre jobban fáj. Lassan elhomályosul a látásom.

A következő amire eszmélek, hogy korházi ágyon tologatnak.

Fogalmam sincs, hogy kerültem korházba.

Elmosodottan mintha látnám anyám arcát.

Végül újra elnyel a tudatlanság.

Tiszta fejjel és fájósan ébredek fel. Korházban, és rengeteg pittyegő gép között. Bámulom a plafont, nem merek megmozdulni. Ha megteszem a gépek jobban sípolnak esetleg bejön a nővér és lemorog. Olyan jó ez a kis magány, ez a béke, ez a nyugalom.

A következő pillanatban megint arra eszmélek, hogy pittyeg a gép. Felnézek. Most egy idegen arc néz le rám.

-Üdvözlöm Midorya úr – köszön.

Válaszolnék, de hangom nincs, a tokrom kiszáradt, enyhén krákogok.

-Tessék – egy szívó szálat dug a számba – víz, szívni kell. – azzal felír valamit a papírjára és kimegy.

A víz jólesik. Aztán elengedem a szívószálat.

Nemsokkal később megjelenik másik egyén is ő már fehér köpenyben van. Rengeteg kérdés tesz fel, és kötelez, hogy válaszoljak. Elvégre balesetet szenvedtem. Rendre elmondom, hogy autóstúrán voltam, megcsúszott a kocsi és repültem. A sérüléseim között viszont találtak olyat, ami már sokkal régebbi, és arról árulkodik, hogy nem látták el szakszerűen. Kikerekedik a szemem, és némán bámulok rá. Nyugtató szavakat próbál mondani. De már a sokk hatása alatt vagyok újra, a pofonok a kemény szekrény és újra ott, hogy csókol majd újra megver mert rossz helyen volt valami a házban. Felnézek a plafonra és nem reagálok tovább. Némaságba burkolódzom. Mivel nem válaszolok több kérdésére nagy sóhaj kíséretében távozik.

Az időjárás nem segít a hangulatomon, felhőszakadás, az eső csak úgy veri a korházi szoba ablakát. Lassan a plafonról az ablakra vándorol a tekintetem, ahogy nézem az esőcseppeket úgy engedek utat a könnyeimnek.

Sokáig nem tudtam mi is történik velem. Nem értettem miért büntet, csak elfogadtam, mert a szeretetére vágytam és arra hogy elfogadjon, hogy törődjön velem. Pár hete készültem tőle megszökni, félelmetes volt ahogy viselkedett. Eltűrtem sok mindent, de most láttam egy kiutat, ezt a túrát. Elmenni egy másik városba és az egyik séta során nem haza menni. Soha nem feltételezte, hogy meglépnék elvégre függtem tőle. A pénzétől, a figyelmétől. Azt nem vette számításba, hogy anyám közben titokban szerzet nekem egy olyan terapeutát, aki felnyitotta a szemem, és szépen csendben kidolgozhattam ezt a kis szökési tervet.

Sajnos a baleset miatt nem sikerült. Viszont itt a korházban talán anya bejön és akkor találkozunk, megbeszélhetnénk mi lehetne most tenni.

Annyira jó lenne látni legalább anyát. Nyílik a korterem ajtaja nem merek oda nézni félek, hogy ha megteszem akkor ő jönne be rajta.

-Szia Izuku – köszön egy kedves hang. Meglep ez a fajta gyengédség.

-Kacchan? – fordulok meglepetten oda.

-Rég láttalak – mosolyog kicsit aggodalmasan rám.

Válaszolni nem tudok, megrohannak a régi emlékek és fellobban bennem egy olyan rég eltemetett érzés. Pislogok párat hátha csak a képzeletem játszik velem.

-Visszajöhetek később, ha jobban leszel.

Kinyitom a szám majd becsukom. Nem bírom felemelni. Kétségbe esetten meresztegetem a szemem. Végül úgy döntök a szívószálfelé bökők a fejemmel.

-Oh – kap észbe és oda adja a kis vízbe lógatott műanyag csőt.

-Kösz – krákogom. – Nehéz a beszéd. Jó látni. Maradj. Mesélj.

Marad, mesél és én csak úgy úszom a boldogságban hogy beszél hozzám.

3. Fanfiction

 Eijiro pov:

 

Nyitom a kis virágboltot ahol már lassan két éve dolgozom, és ahova egy mogorva ember Midorya Izuku hozza a friss árut és a főnöktől a megbízásokat. A zöld haja és az amúgy csodálatos szeplős bőre a csillogó zöld szeme már első alkalommal elvarázsolt, de hiába próbáltam neki kedveskedni mindig csak valami morgást vagy rosszabb esetben kiabálást kaptam válaszul.

Szedd össze magad Eijiro!

Mindjárt ide ér!

Mindennek ellenére minden reggel alig várom, hogy láthassam. Alig nyitom ki a boltot és végzek a reggeli teendőimmel, meg is érkezik és körbe néz.

-Hoztam a friss árut – azzal hordja be a szebbnél szebb virágokat – mára van három koszorú és egy esküvői csokrod. – nyomja a kezembe a megrendelő lapokat. Komoran biccentek. Kimérten bólint és távozik.

Nagyot sóhajtok.

Mióta itt dolgozom és megláttam azóta rajongok érte, de mindig olyan morgós és folyton siet. Vajon mivel vonhatnám magamra figyelmét? Egyáltalán, hogy lehetne jobb kedvre deríteni?

Elvégzem a kiosztott feladatokat. A megadott időben átadom a megfelelő embereknek a megfelelő koszorút. Végül visszaérkezik Midorya is hogy átvegye az esküvői csokrot.

-Sok boldogságot a párnak – mellékelem a csokorhoz.

-Köszönöm! – biccent és megszagolja a virágokat.

-Oh – hökkenek meg – csak nem te vagy a szerencsés egyik fél?

-Mi van akkor, ha igen? – húzza fel az orrát helyből.

-Jaj, ne vedd rossz néven, csak nem láttam gyűrűt, és ha igy van akkor gratulálok! – mosolyt erőltetek magamra, de belül összetörök.

Ekkora blamázst. Pont egy olyan krapekba szeretek bele, aki már a templom kapujában áll.

-Ebben az esetben köszönöm, de nem. – nagyot sóhajt – egyszerűen csak csodálatosak a virágok, amiket összeválogattál.

 

Izuku pov:

 

Az esküvői csokor csodálatosan szép, elűzi minden gondom bajom, egész nap rohangálni boltról boltra, mindenhová a megfelelő mennyiséget frissen kiszállítani és ha jön egy hirtelen megrendelés pattanni. Itt pedig mindig Kisirhima vár és kedvesen mosolyog. Pedig olyan goromba pokróc vagyok vele minden adandó alkalommal. Restellem már néha. Igazából nem is ilyen vagyok, csak ez a rengeteg munka és feszültség már csak ezt hozza ki.

-Volt valamikor valakim – újabb sóhaj – nagyon szerettem, de elment, nem bírta elviselni a fejem, azt mondta jobb lesz neki nélkülem. – felnézek a vörös szemekbe – olyan színű volt a szeme, mint neked. – elszomorodom, igy inkább a csokrot csodálom tovább.

-Azon nem tudok változtatni – kétségbe esett hangjára felnézek, és olyan fejet vág hogy nevethetnékem támad.

-Ne haragudj – csukladozom – Egyszerűen arról nem tehetsz milyen színű a szemed, de én tehetek róla, hogy egy butaság miatt goromba vagyok veled. Ne haragudj – kezet nyújtok. Elfogadja, és nem csak megrázza, de meg is ölel.

Annyira jólesik ez a gesztus, hogy szinte elolvadom. Efféle gyengédséget rég nem kaptam már senkitől, szinte bele bújok az ölelésébe.

-Sajnálom – suttogja a hajamba.

-Köszönöm – suttogom vissza a munkaruhájába.

Pár percig kiélvezem ezt az idilli pillanatot, amit az élet mindig szűken mér, és már mehetek is mert megszólal a telefonom.

-A francba – morgom és nyúlok a szörnyeteg után. – Igen? -dörmögők bele.

-Hol van már? – ez a menyasszonyi csokor tulajdonosa. Sorolom, hogy már nálam a csokor, már a kocsiban és már úton. Pedig még mindig nem bontakoztam ki Eijiro öleléséből. Lerakom végre a telefont és felpislogok a mellkasából.

-Ha vége a munkának megiszunk egy kávét? – vágok bele nagy hévvel.

-Oké – pirul el és elenged, hogy mehessek a dolgomra.

2. Fanfciton

 Izuku pov:

 

Az egyetem épülete fölém magasodik. Mégis a legnagyobb változást az hozta meg hogy beköltöztem a kollégiumi szobámba. Olyan furcsa csak egyedül vagyok az egész szobában. Nincsenek hívatlan beromboló emberek. Egyedül vagyok, ha valamit ott hagyok az asztalon az ott is marad. Magamnak kell mosnom a ruhám, ami nem újdonság, mégis jólesik, hogy én dönthettem el mikor teszem meg.

A legnagyobb elhatározásom mégis az, hogy egy másik városba költöztem egy teljesen új környezetbe az, hogy elfelejtsem apám szörnyű szervezetét, és megmutathassam egy olyan oldalam, amit otthon teljesen el kellett nyomnom. Az első hetek nehezen mentek, több zökkenő is volt. Mégis találtam egy nagyon kedves társaságot, van több közös óránk, itt egyetemen már koedukáltan vagyunk lányok fiúk együtt.

-Ida-kun! – integetek mosolyogva az egyik csoporttársamnak a reggelihez menet.

-Jó reggelt Midorya-kun – mosolyog vissza a szemüveges magas széles vállú fiú. Majd szokásától eltérően oda hajol hozzám és suttogóra fogva hangját még hozzá teszi – Vörös kód – kiegyenesedik és mosolya kicsit feszült lesz. Kikerekednek szemeim. Ez azt jelenti, hogy a vágyott fiú itt van. Nos igen ez is egy olyan dolog, amit apám sose fog megtudni. Legalábbis nem addig amig élek.

-Szedd össze magad menj oda és hívd el egy randira – bökdös meg Ochako is a másik oldalamon egy alacsony, kedves, kerek arcú, barna hajú leányzó.

-Az nem olyan egyszerű – bökőm ki kicsit félősre véve.

-Miért? – karolja át a vállam valaki, akitől kihagy egy ütemet a szívverésem. A látó szögembe bele kerül pár szőke tincs és egy vidáman csillogó vörös szempár – Miért olyan nehéz valakit randira hívni? Gyere megmutatom, hogy kell ezt csinálni Deku – azzal megragadja a vállam és maga elé penderít. – Fog meg szépen a kezét – nem túl gyengéden megragadja a kezem, kicsit meg is morzsolja, felszisszenek – Hé, Deku! Rá érsz szombaton? – tátott szájjal bámulok rá. – Illik válaszolni – elengedi a kezem így gyorsan meg dörgölőm a fájós porcoknál.

-Izé – nyögőm ki.

-Szuper! Akkor a kolesz elött várlak 9 órakor, Ne késs! Ja és hozz magaddal egy kis pénzt. Na, csá. – azzal úgy csinál mintha elmenne. Végül visszafordul. – Valahogy így – vállat von.

-Oké? Akkor 9-kor? – próbálok félősnek tűnni, de nagyon tetszik, hogy magától felajánlotta. Várom a reakcióját. Kicsit megakad, de aztán a rá jellemző módón vállat von.

-Felőlem.

Mosolyogva intek búcsút neki és harmad magammal megyek reggelit szerezni.

Szombatig borzalmasan sok idő telik még el, egészen pontosan két nap. Akárhányszor találkozom Bakugo Katsukival mindig kicsit furán néz rám. Mintha nem is hinné el, hogy tényleg találkozunk. Annyira izgulok, hogy este megint előszednek a rémálmaim. Sírva riadok fel többször is egymás után. Apám árnyékát nehéz pár hónap alatt elfeledni.

Itt a szombat reggel nyolc óra negyven perc, állok a kollégiumi bejárati kapu egyik oszlopának dőlve, kicsit takarásba, hogy ne látszódjak rögtön az ajtóból, de én jól lássak.

Pontosan tíz percel késöbb megérkezik Katsuki is.

-Szia – lépek oda hozzá.

Látom rajta, hogy meghökken, de inkább csak zsebre vágja a kezét.

-Nos? – kérdezi foghegyről.

-Mit szólnál egy kis sétához, és utána meghívnálak egy kis étterembe bár – elbizonytaladom, a terv tökéletesen kidolgozott. Finoman átadom a vezetés lehetőségét és meglátom mit csinál.

-Nekem tök mindegy – vállat von.

Végül csak elindulunk egymás mellet.

Menet közben pár általánosság szóba kerül, de a hallgatás se olyan rossz. Végül oda érünk a kis étteremhez. Helyet foglalunk, rendelünk, és várunk.

Kétségbe esetten veszem észre, hogy belép apám egyik embere az ajtón.

Annyira felgyorsulnak az események, hogy fel se fogom igazán mi történik. Apám embere éttermen kívül. Katsuki pedig hátra csavart kézzel az asztalra nyomva.

-A francba – nyögi ki – Ilyen elcseszett randevúm se volt még. Csak meg akartalak csókolni!

Hökkenten körbe nézek, többen ijedten pillognak ránk. Megrettenve engedem el fogjom. Hátra tántorodom, leülök az első szabad székre, amit találok. Elerednek a könnyeim. Megint megtörtént.

-Ez mi volt? – húzza maga alá a saját székét Katszuki is. Már leplezetlenül sírok.

-Gyíkosnak képeztek! – bukik ki belőlem két zokogás között – Nem tehetek róla, ezek belém nevelt reakciók – elfogadva a vereséget a menekülést választom. Még nem telt el sok idő az év elejétől még talán át iratkozhatok egy másik egyetemre, még újra kezdhetem. A kereszt apám talán segít még egyszer utoljára, ha még él, ha túl élte a szökésemet. Vagy talán a mesteréhez kéne mennem? Ő még él, és visszavonult mindentől, még nála talán meghúzhatom magam. Gondolataim kergetik egymást.

-Állj meg – Katsuki hangja dörren és megállok – Pontosan tudtam kivel kezdek – morog – Nehéz nem tudni kivel kezdek, ha ugyan azt csinálod, mint a másik család fattya – unottan könyököl az asztalon.

-Tessék?

-Megléptél otthonról, nem? – kibámul az ablakon – én is ezt tettem, csak még középiskola elején – megint vonogatja a vállát – Nincs mit szépíteni – nagyot sóhajt – Annyi külömbséggel hogy engem már haza várnak. Bár, ha összeszedek valakit magamnak akkor nem lesznek annyira elégedettek, de elfogjak fogadni a döntésem.

-Összeszedni valakit? Elfogadják a döntésed? Mi van? – zavartan nézek rá, még a sírás és a rengeteg adrenalin bennem száguldozik.

-Nyugi – legyint – csak annyit akartam mondani, hogy bejössz – vállat von és most végre látom rajta hogy ö is mintha zavarban lenne.

5. Fanfic:

Használt szavak: Történelmi AU, hurt/comfort, már létező kapcsolat, megbocsátás, együtt nyaralni

 

Izuku pov:

(technikai megjegyzés: itt Izuku lány)

 

Alig érkeztünk meg az erdő széli házba. Már alig bír lábon állni, pedig a páncélja nagyon nehéz és még rosszabb, hogy ha most itt a küszöbön hagyja el az ereje nem fogom tudni összekaparni.

-Még egy kicsit! – bíztatom, magam is nem csak őt. Nyög és beljebb vonszolja magát. Az épület nem túl nagy és még inkább nem túl látványos. Gyógyító vagyok a faluban, ahol éltünk, míg el nem hívta a királyunk hadakozni azokat akik hajlandók voltak menni, és ez a marha ment.

Most pedig haza jött, de olyan rossz állapotba, a lóról majdnem leesett.

Morogva, zsörtölődve segítem le egy székre az asztal mellett.

-Maradj ülve – rendelkezem, és ügyes ujjakkal oldom ki a páncélját. A fém ahogy le kerül róla, előkerül a jegyesem is. Összetörte őt ez a háború.

-Meg vártál? – szuszogja lázrózsás arccal.

-Miért mit gondoltál? – fortyanok fel a feltételezés miatt.

-Annyira szeretlek – suttogja vörös láztól izzó szemekkel.

-Szeress és maradj életben – könyörgők csendesen miközben már nedves ronggyal törlöm le a testéről a koszt, és tűnnek elő a zúzódásai és a sebei, amik közül van olyan, ami több napja nem lett ellátva. Szörnyű látvány.

Könnyeimmel küzdve koncentrálok, hogy minden gyógyítói tudásomat előkaparja a sokk hatása alól és mindig csak a következő feladatra koncentráljak miközben fejben épp a herceggel üvöltök, aki hódító hadjáratra ment. A falunkból pedig elvitte az összes épkézlábba embert.

A napok telnek. Katsuki egyre jobb színben van. Az ágyból már engedem, hogy felkeljen. Oda ülhet az asztalhoz is, ehet, de semmilyen munkát nem engedek neki. A főzéshez a fát magam hasogatom, hogy az elmúlt évben tettem, a ruha mosásnál se kérek segítséget. Régen tettem, hisz jólesett a közelsége ahogy elment mellettem ahogy hozzám ért. Ezek az eltelt évben hiányoztak.

Most, hogy haza ért, most érzem csak igazán mennyire eltünt az életemből ez a rengeteg gesztus, hiányuk fájt akkor is most is, mégis megszoktam. A legszörnyűbb az egészben, hogy megszoktam ezt a hiányt, érzem, de elfogadtam.

-Kicsim – lép ki a házból, nézem ahogy felém biceg, a lábán lévő sérülést össze kellett varrni, és még feszülnek a varratok.

-Miért vagy talpon? – kérdezem csípőre tett kézzel, mosolyom nem olyan incselkedő, mint volt mégis talán a hangom kárpótólja.

-Kérlek – nyújtja felém a kezét.

Ha most nem válaszolok neki, összetörik, nem csak testileg, de lelkileg is. Azt nem bírnám ki én sem. Hiába haragszom a világra azt nem rajta kell levezetnem.

Kinyújtott kezére nézek majd óvatosan megfogom és hagyom, hogy magához vonjon.

-Haza jöttem – suttogja zöld göndör hajamba – Hallod – csókolja meg a fej búbomat.

-Igen – szipogok kicsit.

-Hallod – sóhajt – de még nem érzed – azzal megfogja a fenekem. Olyan hirtelen ér ez a vártátlan tette, hogy felsikkantok. – Vége a magányka! Együtt megyünk kelünk útnak, ha jobban leszek! Elmegyünk a hegyekbe, vagy ahhoz a forráshoz, amit úgy szerettél volna már régen.

-Talán már túl jól is vagy – mosolyodom el és mellkasába bújva hallgatom a vadabbnál vadabb terveit a képzeletbeli utazásunkhoz. Hagyom, tegye, tervezzen, végre hallom a hangját. Itthon van. Észre se veszem igazán mikor kezdek el sírni, csak azt érzem, hogy a szövet ing, ami rajta van szépen lassan átázik a könnyeimtől.

-Szeretlek – suttogom.

 

1. fanfiction

 

Izuku pov:

 

Közeleg a büszkeség hónapja. Emiatt az utcára vonulóknak a boltok kínálnak különböző páros jelmezeket. Rengeteg féle fajta van nem csak az alap pároknak, hanem az azonos neműeknek is, vagy simán a nagy családoknak teljes jelmez kompánia. Néha elgondolkodom, hogy vajon ez normális? Lehet, hogy ez csak egy újabb marketing fogás és csak a pénzt akarják a boltosok, mert találtak egy piaci rést. Ahogy nézem a kirakatot a csillanásban egyszer csak meglátom saját magam. Sápadt bőr. Beesett zöldes szemek, szeplős arc, és egy olyan vékony alkat, ami nem igazán vonzza a lányoka, vagy a fiukat.

Mindenhol magam körül boldog és felhőtlen kapcsolatok, az iskolákból kiszabadult diákok hada árasztja el az utcákat, minden csak a szerelem körül forog. Én pedig szörnyen egyedül érzem magam, és mivel közeledik a pride még jobban érzem, hogy nincs senkim, akivel megünnepelhetném a szeretetett.

Nagyot sóhajtok és tovább sétálok, ahogy megyek és látok egy boldog párt, akik fogják egymás kezét még nehezebb lesz a szívem. Édesanyám szegény mikor megtudta, hogy a fiúkat részesítem előnyben csak annyit kérdezett ugye bemutatom a választottamat?

Bemutatnám én, ha lenne kit, de nincs. Olyan fura, hogy mikor előhozakodtam neki még csak meg se lepődött, csak átölelt és homlokon puszilt, mint gyerek koromban.

Erről pedig eszembe jut az egyetem. Azt mondták, hogy az egyetemi évek egy félig felnőtt férfinak a legjobb évei lesznek. Hisz még otthon van vagy kollégiumban esetleg albérletben, ha akar és tud akkor dolgozik, ha pedig mázlija van a szülei küldenek pénzt, hogy bulizzon, és mindenféle nőcivel jólérezze magát. Hát ez nálam sajnos nem sikerült, a lányok leginkább a barát zónába tesznek be, a fiúk pedig még csak rám se néznek.

Egyetlen jó dolog az egyetemben, hogy van egy ingyenes edzőterem amit bármikor lehet használni, és nem veszik zokon, ha csak kis súlyokat emelgetek és inkább csak a tükörből fél szemmel nézem őt. A nagy Őt. Szőke, vörös szemű, deltás vállakkal, izmos karokkal, és az a kockás has, ahh szívesen megsimogatnám. Olyan jó lenne, ha ö lenne a lélektársam, ő lenne az aki azt a bizonyos vörös fonalat a kisúján viselné, és mindent én jelentenék neki. Mégis úgy érzem ez egy elérhetetlen dolog. csüggedten vonszolom hazafelé magam, hogy le üljek tanulni és az utolsó vizsgán is át menjek ebben a félévben.

Már fejben pakolom össze a tananyagot mikor véletlenül neki megyek valakinek.

-Bocsánat – szabadkozom.

-Semmi baj – a hang miatt felpillantok és ahogy rá nézek még elcsípem azt a bugyi nedvesítő mosolyt, amit a lányokra szokott vetni. – Oh… Te vagy Izuku, igaz?

-Igen – biccentek és mennék tovább.

-Várj – szól utánam, és mintha falba ütköznék megtorpanok. – kérlek, gyere – nyújtja felém a kezét. Akarhatatlanul is megfogom. Nem értem mi történik velem, kétségbe is esnék, ha nem pont az ő keze simulna a tenyeremnek.

-Ne haragudj – nyel egy nagyot – nagyon szeretnék veled pár szót beszélgetni, esetleg valamikor jó lenne neked?

Mintha víz alól bukkannék a felszínre.

-Ha gondolod csatlakozhatsz épp a könyvtárba készültem tanulni – helyesbítem rögtön az útirányt és állok neki fejben a megfelelő stratégiának, hogy legalább két szónál többet tudjunk beszélgetni.

-Tanulni igyekeztél? – körbe néz – ilyen melegben?

-Anyának vettem pár apróságot le kell pakolnom – esik le ahogy megemlíti a meleget.

-Akkor elkísérlek – megfogja az egyik bevásárló szatyrom és mellém áll – Mutatod az utat? – int a fejével. Nagyot nyelek és biccentek.

Amíg haza érünk pár apróságról van csak szó, hogy néha lát a konditerembe amiért fülig pirulok, de megnyugtat, hogy igazából a súlyokat figyelte nálam mert nem értette miért olyan kicsiket használok, és az fontolgatta, hogy oda jön és megkérdezi hogy ki írta elő ezeket a gyakorlatokat. Bevallom, hogy magam találtam ki és kipróbáltam, hogy mi az, ami megy nekem is.

Haza érünk és anya köszönt minket mosolyogva.

-Oh Izuku hoztál egy barátot?

-Egyetemi csoporttárs – helyesbítek gyorsan mielőtt kombinálna.

-Jó napot, Bakugo Katsuki vagyok – köszön illedelmesen a szőke ciklon.

-Oh értem – mosolyog anya tovább töretlenül. – Menjetek nyugodtan tanulni, készítek valami rágcsálni valót – azzal elterel a szobám felé.

Az aggodalmam a tetőfokára hág,

 

Katsuki pov:

 

Végre összeszedem minden bátorságom, leszólítom, és csak kicsit vetem be a képességem, amit ugyan hét lakat alatt tartok titokban néha nagyon jól jön. Főleg most. Vajon neki milyen képessége lehet? Soha sehol nem láttam, hogy bármit is használna, pedig több egyetemi csoporttársunknál is lefüleltem, hogy használja a képességét. Nála nem. Lehet ezért is érdekelt annyira. Most mégis, hogy egymás mellett megyünk az utcán a melegben nagyon jólesik a társasága. Amikor eljön az edzőterembe mindig úgy helyezkedem, hogy lássam egy tükörből. Persze kiböktem már, hogy ő is néz engem. A nevét nem volt nehéz kiderítenem.

Anyukája kedvesen fogad minket, elhesseget tanulni, bár sok kedvem nincs hozzá mégis jó fiú módjára teszem, amit mond. Ha jó pontokat szeretnék nála, inkább a jó tanuló énem kell megmutatnom. Belépünk Izuku szobájába. Igazi kocka szoba. Hatalmas íróasztal, amin nem csak a számítógép kap helyet, hanem a jegyzetei.

-Látom te is szereted az All Might karakterét abból a hősös játékból – nézek körbe.

-Hát igen – nyögi ki és lepakol egy széket a számomra – Ne haragudj a kupiért, nem gondoltam, hogy lesz vendégem és vizsga időszak van, ilyenkor kicsit többet megengedek magamnak a kupiból.

-Semmi baj az én szobám se sokkal jobb – adom a lazát, de közben szörnyen izgatónak találom, hogy sikerült bejutnom egy olyan privát részére az életének, ahol még valószínűleg rajtam kívül nem járt senki.

-Akkor, kérlek foglalj helyet – int a székre és készíti elő az asztalt a tanulásra.

Azt hiszem itt most elkezdődik valami új és izgalmas játék. Nagyon fogom élvezni azt, hogy meghódíthatom.

A Sárkány klán ifjú tagjának története - 4. fejezet

 Midoria Izuku:

 

-Gyertek – invitál egy sudár alkatú, szőke rövid hajú nő, aki kiköpött mása a betegnek. – Izuku – megölel, értetlenül tűröm – Olyan pici voltál mikor utoljára láttalak. – Gyere, a tanács már vár, fontos dologban kell döntenünk.

Beterel és menetközben leültet édesanyám mellé. A sok idegen arc, a feszült hangulat, feszélyez. Kicsit mocorgok, de a rosszalló tekinteteket észlelve inkább megpróbálok nyugton maradni. A beszélgetésből azt fogom fel, hogy anyámat mindenképpen szeretnék marasztalni, de hogy velem mi lesz. Mitsuki kardoskodik amellett, hogy mindenképpen Katsukinak szánnak. Elenben az egyik mester közli, hogy a fiú nem érdemel ekkora kegyet. Elvégre az omegák ritka kincsnek számítanak. Először hallok olyat, hogy ritka kincs lennék. Ez annyira meghökkent, hogy csak késve veszem észre, hogy nekem szolnak.

-Mit gondolsz? – kérdezi anyám. Körbe nézek, mindenki engem bámul.

-Nem ismerem – felelem. – Nem tudom milyen – kicsit zaklatottan körbe nézek, a gondolataim kavarognak.

-Akkor talán adjunk esélyt, hogy megismerje az itteni szokásokat életet – dörmögi egy nagyon vékony és beteges úr hátulról.

-Toshinorinak igaza van – lép előrébb egy nagyon öreg nagyon pici emberke. Ősz haja rövidre nyírva, szeme mégis élesen villan. – Masaru - fordul a főnök felé – tedd be az alap képzésbe.

-Rendben – bólint a főnök és ezzel úgy érzem el dőlt a sorsom.

Alap képzés? Mit takarhat? Annyi kérdésem lenne. Viszont egyet se tudok feltenni mert a tanács kitessékel a sátorból, ezek után anyám ragad karon. Sugárzik mióta megérkeztünk.

-Megmutatom a kedvenc helyem – mosolyog rám és már visz is magával.

-Anya – szólalok meg menet közben nem is figyelve már rá, hogy a levegőben lépkedünk – Hol… - a mondat félbe marad, a látvány, ami elém tárul csodálatot. Öreg fóliások és fa és papirusz tekercsek tömkelege gyönyörű rendben egymás mellett.

-Majdnem minden kérdésedre itt találsz választ. – azzal beljebb lök. – Kezdj neki, három napod van olvasni, ennyit sikerült ki harcolnom mielőtt megkezdődik a felkészítésed a harcos képzőben.

Tátot szájjal hagyom, hogy rám csukja az ajtót. A fényt rengeteg tükör biztosítja, illetve mintha a falról valami fluoreszkáló valami lógna le. Most még süt a nap és elég fényt biztosít. Óvatosan leemelek egy fóliást, felütöm bele olvasok. Ez épp etikett. Az jó az kell. Van itt történelem, karom ápolási tanácsadás, sebek, és egyéb gyógyításról szóló könyvek is.

Az asztalon ott vár a könyvem és irónom.

 

Kirishima Eijiro:

 

A tanácsülés után Izuku felszívódik. Katsuki még lábadozik a saját fészkében. Masaru azért oda enged minket is, hogy meglátogassuk. Persze Katsuki mufurc, hogy egyedül ő sérült meg ráadásul miatta gyógyított kellett hívni. Utálja a felhajtást és még jobban, hogy másoktól függ az élete.

-Szar haj – mordul két nappal a felébredése után – Még itt van az a hülye omega? – kérdezi mellékesen miközben fekszik az ágyában és a plafont bámulja.

-Úgy tudom igen, bár nem láttam már egy ideje – vállat vonok. – Nem vagy éhes? – kérdezem elterelés képen. Izukura most nem szívesen szeretnék gondolni. Főleg, ha igaza mit Mina meg tudott Aizawa mestertől.

-Egyedül is oda tudok menni! – morogja.

-Persze – hagyom rá. Hóna alá nyúlok és lábra segítem. Mondja a magáét, hogy képes mindenre egyedül, nem kell segíteni neki. Elhiszem, mindent elhiszek, azért kísérem oda a tűzhöz és azért ültetem az asztalhoz, mert képes rá egyedül is.

Nézem ahogy eszik, de a gondolataim teljesen máshol járnak. Mina tegnap mondta, hogy a vének döntöttek és az új srác maradhat, csak részt kell vennie a kiképzésen. Ami csak azért lesz nehéz neki mert én se éreztem varázserőt benne. Ráadásul nem is tartozik ide, hogy fogja meg tanulni azt a rengeteg szabályt és törvényt, amit be kell tartani, ha ennek a sárkány klánnak a tagja vagy? Aggódom, még mi se vagyunk teljes értékű harcosok, a mi képzésünk se fejeződött be, pedig már több éve folyamatban van. Mégis, hogy akarja ezt Aizawa mester véghez vinni, vagy Toshinori mester?

Vissza segítem Katsukit az ágyba. Hagyom pihenni. Lassan tényleg teljesen jól lesz. Inko néni tökéletesen helyre pofozta. Annyira jó, hogy visszajött. Remélem marad, a káoszban nem tudtam vele beszélni.

-Megyek a könyvtárba – döntök végül.

-Minek? – zsörtölődik Katsuki.

-Inko néni ott szokott lenni, hátha ezt a szokását nem hagyta fel.

Csak hümmög és elfordul, magára húzva a pokrócát. Ilyenkor hagyni kell, had főjön a saját levében. Pontosan tudja, hogy gyerekesen viselkedik. Békés tempóban haladok a könyvtár felé, mikor meghallom Inko néni hangját. Fordulok oda, mozdulat közben mégis megakadok. Toshinori mesterrel beszélget. Eltűnők a látótérből és elbújok egy fa lombkoronájának takarásába és fülellek. Csúnya dolog tudom, de egyszerűen nem bírok magammal. Olyan hirtelen és megmagyarázhatatlan módon tűnt el, hogy ha bármit meg tudok így már az is jó.

-Yogi kérlek értsd meg, muszáj volt elmennem.

-Mindent meg tudok érteni, ha elmagyarázod, mert eddig csak azt hajtogattad, hogy el kellett menned, de azt nem, hogy miért! Kérlek mond el, így több év távlatában hátha most már megértem. Miért hagytál itt?

-Mert szeretlek – suttogja Inko néni. Elvörösödőm.

-Te kis butus varázsló – suttogja a mesterem és azt hiszem itt most nekem már tényleg nem kéne itt lennem. Minél csendesebben menekülőre fogom.

Könyvtár. Oda kell mennem. Ott hátha kapok választ.

Tisztázzuk… Becsukom magam mögött a könyvtár ajtaját. Inko néni szerelmes Toshinori mesterbe. Ez tiszta sor, oké. Mégis miért nem lehettek együtt? Hisz a mester az egyik legjobb bajvívó ráadásul a régi nagy csapat tagja, a főnök tanácsnoka. Mégis miért kellett akkor ennek így lennie?

Gondolataim közé beférkőzik egy édeskés nagyon vonzó illat. Meg látom ahogy ül a faragott asztalnál több fóliás társaságában és gőz erővel jegyzetel valamit az egyik tekercsből.

-Izuku – hangom rakettnek hangzik a csendes falak között.

-Igen? – pillant föl. – Kirishima-kun? – félre billenti a fejét és elvesztem. A nyaka íve, az illata, a látványa. Ökölbe szorítom a kezem. Nem lesz jobb. A vágy kezd eluralkodni rajtam.

-Ekkora önuralmam nincs – lihegem.

-Mi? – suttogja riadtan a srác. Olyan fiatal, olyan törékeny.

-Ki az apád? – kérdezem és leülök vele szembe az asztal túlsó oldalára. Elég masszív asztal, jó lenne rá fel fektetni. A képbe bele remegek. Nem, erre nem szabad gondolni.

-Ne… - nyel egyet – Nem tudom – fájdalom villan a szemében – Reménykedtem benne, hogy itt találok választ rá.

-A családfák nem a könyvtárban vannak őrizve – biccentek a fa falak mentén lévő polcok felé.

-Akkor se mehetek ki – szorítja össze a száját – már csak egy napom van megtanulni a törvényeket és szokásokat. Az etikett elég könnyű volt sok eltérés nincs, talán csak a kézfogások jelentésénél. - el gondolkodva motyog tovább és a jegyzetei fölé hajol. Elvesztette irántam az érdeklődését. Meg nyugszom. Az illata körbe ölel, de nem hergel, hanem megnyugtat.

 

Izuku Midoriya:

 

A könyvtár magányát meg töri Kirishima-kun, láthatólag zaklatott, még olyan intim kérdést is feltesz amire nem, hogy válaszolni nem tudok, de a választ se ismerem. Vissza temetkezem tanulmányaimba. A könyvek nem adnak választ, de elterelik a gondolataimat arról a tényről, hogy nemsokára kezdődik a felkészítésem.

-Félek – motyogom és felpillantok. Kirishima-kun átható tekintettel bámul rám. Vörös szemei csak úgy villognak a félhomályban, amibe burkolódzik. Valószínűleg nem is sejti milyen félelmetes és vonzó egyszerre ahogy ott ül az asztal túl oldalán az asztalra könyökölve mozdulatlanul.

-Hozok enni – áll fel hirtelen – hallom, hogy korog a hasad – somolyog és magamra hagy.

Vissza temetkezem a tanulmányaimba. Nincs értelme azon gondolkodni, hogy mit hoz a jövő, ha szépen lassan úgy is eljön.

Édesanyám harmadik nap este megjelenik új tanítóim gyűrűjében. Bemutatja őket. Mindenki fog mindenfélét tanítani, a sok információt elraktározom későbbre majd kibogozom, ha lesz időm rá.

Megkezdődik a tanításom. A napok peregtek körülöttem. A rendszer beállt, a hajnal első sugarai elött riadtam elcsigázott izmokkal. A könyvtárban olvastam pirkadatig. Utána következett a nehéz fizikai edzés, majd bőséges ebéd, végül harc technikai tanulmányok, vacsora közben és után pedig megint a könyvtárban a nap folyamán elhangzott ismeretlen dolgoknak utána nézni.

Már a hó hull mikor elcsípek egy beszélgetést két mesterem között. Hatalmas sziklákat kell húznom és tolnom a tér egyik feléből a másikba. Hogy nehezebb legyen a feladat Toshinori mester egy tálka vizet tett a szikla tetejére, ha kilöttyen büntetésből kezdhetem ellőről, miután friss vizet hordtam a forrástól egészen a víztározóig.

-Gyorsan fejlődik – állapítja meg az öreg mester.

-Néha úgy érzem túl gyorsan.

-Ne aggaszd magad édes fiam – szuszan a mester – Te is ilyen voltál fiatalon, bár nem ennyire nyeszlett, mint most.

-Gran Torino mester – méltatlankodik Toshinori mester. – Kérem ne a fiatal elött.

-Miért ne? – azzal nevetni kezd az öreg.

Néha nem értem a poénjaikat, de egyszerűen csak át lépek felette. Toshinori mester mostanában így is túl sokat legyeskedik anyám közelében. Ezt csak azért nem teszem szóvá mert édesanyám végre boldognak tűnik. Az emlegetett illető meg is jelenik az edző pálya szélén. Kezében az elmaradhatatlan kosár. Nem merem abba hagyni a feladatom amíg nem szólnak. A mesterek elébe sietnek váltanak pár szót és végül nekem is megadják a lehetőséget, hogy szuszogjak kicsit. Anyám mellém áll.

-Ezt idd meg – ad a kezembe egy kulacsot – az utolsó cseppig – tekintetében féltés, szófogadóan iszom, ismerős a főzet íze – A téli napforduló ünnepe közeledik. Szeretném, ha nem vennél részt annyira az ivászatban. És vigyáznál magadra, ezt a főzetet pedig minden reggel idd meg – azzal a kezembe adja a kosarat.

-Köszönöm – mosolygok rá.

Végre megölel, annyira hiányzott, az itt eltöltött idő alatt alig láttam és akkor fel se tűnt mennyire hiányzott.

-Mára végeztünk ifjú tanítvány – jelenti be Gran Torino mester. – A fiataloknak ilyenkor fürdeni és készülni kell a közeledő eseményekre.

Anya is a téli napfordulót emlegette. Emlékszem valami fontos eseményre, csak nem jön össze, hogy mi volt az.

A hó elkezd egyre nagyobb pelyhekben esni. Kicsit fázósan burkolom be magam a köpenybe míg megyek a melegvízű forráshoz megmosakodni. Örömömre senki nincs ott. Így nem látják a testemet borító hegeket. Az edzés nem volt annyira kemény, de a harc technikai képzés nem sikerült olyan jól. Az eltelt hónapok alatt többször kellett sebgyógyító kenőcsöt kevergetnem, mint bármi mást. Óvatosan ereszkedem be a friss még piros hegekre figyelve a melegvízbe. Egy pillanatra ellazulok. A csend és a béka körbe ölel. Nagyon rég nem éreztem magam ilyen nyugodtnak. A víz segít elmosni az egésznapos munkát.

Sajnos békességem nem tart sokáig. Megjelennek a felettem járó sárkány ifjoncok. Az egész banda. Katsukival az élen. Ha elég ügyes vagyok nem vesznek észre és békésen el lehetek az egyik félre eső medencében. Lebukom a víz alá és a kinézett irányba úszom. Tartok tőlük. Jól össze szokott társaság, és idegennek érzem magam köztük. Van egy két elméleti órám, amit velük hallgatok. Látszik rajtuk, hogy inkább csatába mennének, mint hogy megtervezzék előre a lépéseiket. Bár a stratégiai alapjaik fantasztikusak, a következtetéseik pedig rendre bejönnek. Behúzódom a sziklák takarásába. Akkor zajt csapnak, hogy észre se vesznek. Hallgatom beszélgetésüket, készülnek a nagy bulira estére. Legszívesebben kihagynám az egészet, annyi tanulni való felgyűlt mostanában. Mégis ott kell lennem. A főnök fia a fő probléma, tudom, hogy nem csíp. Főleg azért nem mert egy hajnalpír színű arc vonzza. Persze ezt még magának se árulta el. Én is csak azért tudom mert felismertem a tekintetében azt a csillanást, amit magamban is érzek.

Nem rá vágyom. Ezt pedig nem tudom, hogy mondjam el anyámnak. Őrlődésemből a víz örvénylése zavar fel. Felpillantok. Kirishima-kun döbbent vörös szemébe fúrom a tekintetem.

Látom ahogy levegőt vesz, gyorsan a szám elé kapom az ujjam.

-Mi baj? – tátogja.

Hátam mögé bökők. Oda néz és elvigyorodik. Meglepetésemre ahelyett, hogy felhívná magára a figyelmet, elhelyezkedik kényelmesen és figyel, engem.

Félre billentet fejjel pislogok rá. Csak egy lusta mosolyt kapok válaszul.

A Sárkány klán ifjú tagjának története - 3. fejezet

Midoriya Izuku:

 

Anyám emelt fővel pillanatok alatt összepakol a házban. Teljesen kivirul és olyan jó látni ezt a ragyogást rajta. Pont úgy néz ki, mint kölyök koromban volt és mesélt hihetetlen kalandokról melyek talán meg is történtek. Bár ezek után úgy gondolom ténylegesen megtörténtek. Tényleg ő volt a történetei főhőse, aki megmentett olya sok életet, aki remek varázslatokat kántált, hogy falvakat védelmezzen, vagy gyógynövény keverékeket készített és a leg szörnyűbb sebesülteket is meggyógyította.

Kis rettegés szalad végig rajtam, nem hittem volna, hogy valaha visszatérek arra a helyre. Rengeteg rémálmom volt míg sikerült rendeznem az érzelmeimet és azt a sokkot mely az a bántalmazás okozott bennem. Lehet még nem vagyok kész erre az útra? Mit kéne tennem? Hogy kell viselkedni, ha visszamész egy borzalom helyszínére?

A ládákat a fekete hajú, nyurga fiú viszi ki a házból. Kis csomagomat felveszem én is.

-Jól van, fiam – fordul felém anyám – Most pedig – lendül a keze és ahogy a homlokomhoz ér elsötétül a világ. Miért? Miért nem láthatom, hogy hogyan repül? Miért nem láthatom merre megyünk? A sötétség körbe ölel, értetlenségem még ide is követ. Rossz voltam? Mit kellett volna másképp csinálnom?

 

Kisihima Eijiro:

 

-Inko néni! – döbbenten nyikkanok meg, ahogy a fiú után kapok. Elkapom és ölbe veszem.

-Egyszerűen nem vagyok felkészülve arra, hogy ezt lássa. – megrázza magát és a megjelenő fehér tollas szárnyát kicsit megmozgatja. – Nagyon régóta nem váltottam erre az alakomra – sóhajt fel – olyan rég láttam – simítja meg a tollak végét. Ezt látva olyan furcsa érzés kerít hatalmába. Itt állok egy idegen falú, idegen házának hátsó kertjében és azt nézem, hogy az általam ismert legnagyobb gyógyító megérinti a saját szárnyát. Olyan intim ez a pillanat.

-Eijiro – fordul felém – kérlek hozd Izukut – megérinti fia homlokát – még nincs felkészülve erre az útra, de muszáj menni, Katsuki vár – azzal elő varázsolja botját, koppint a földre. Felemelkedünk a földről és csak a magasban jövök rá, hogy nem bontottam én is szárnyat. Olyan szél sebesen haladunk, hogy ha nem lennénk egy láthatatlan buborékban a menetszél jéghidegen vágna. A varázsbot tetején lévő zöld gömb halvány derengése egyre fényesebb. Az idő telik és a hajnal pírja megjelenik a láthatáron. Át bukunk a határt jelentő hegy vonulat felett. Még se lassítunk.

-A levélben Mitsuki azt írta, hogy fia sok sebet szerzett és valami fegyverrel sikerült megsebesítenie az ellenségnek és ezért nem gyógyul.

-A fegyvert elhoztuk – szólal meg Hanta hosszú idő óta először.

-Remek, legalább van miből ki indulni – bólint. Egyenesen a főnök fészkénél landolunk.

-Masaru – üdvözli Inko néni a kilépő férfit és ellibben mellette és már térdel is le a fiú mellett. Zöldes fény villan a keze körül. Valahol a gyomrom körül enged egy kis szorító érzés.

- Köszönöm – veregeti meg a vállam a főnök.

-Igazából a levél hatott. – lehajtom a fejem. Ekkor tudatosul, hogy Izuku még mindig a kezembe van eszméletlenűl.

-Inko néni – hebegem kint toporogva.

-Csak fektesd le oda kint – fel se pillantva válaszol – Vagy ha úgy gondolod, hogy tudsz jobb helyet vidd oda – rám pillant a válla felet – körülbelül egy óra múlva felébred.

Ezzel lezártnak tekinti a témát. Rám hagyja.

Olyan furcsa érzés kerít hatalmába. Vigyem a fészkembe? Tényleg? Inko néni csak így rám bízza? Ez a felelősség dagadó büszkeséggel tölt el. Nem teszem le a hideg földre a fészek bejárata mellet felreppenek és a saját fészkemhez veszem az irányt. Pár szárnycsapás és ott is vagyok. Már saját fészkem van, igazából már csak egy megfelelő partner kellene és tökéletes lenne. Viszont most még magányos és kissé kopár. Izukut befektetem a puha fészekbe. Meglepetésemre a hátizsákjából kikandikál a takaró, amibe bele bugyoláltam legutóbb, ezzel takarom be. Egy óra. Ennyi ideig engedem meg magamnak, hogy leplezetlenül bámuljam szeplős arcát, aranyosan kócos zöld göndör haját, zöld gyönyörű csillogó szemét. Mire a gondolatom ide ér felfogom, hogy vissza bámul rám.

-Jó reggelt – ásítok és nyújtózom egyet leplezve a zavaromat.

-Jó reggelt? -fel ül, körbe kémlel – Hol vagyok?

-A fészkemben a klán területén. Édesanyád épp Katsukit foltozza össze, bár jó lenne megtudni milyen méreg mérgezte meg.

-Méreg? – zöld szemében csillan a kíváncsiság. Megmutatom neki a fegyvert. Hümmög kicsit és figyelmesen vizsgálja a még Mingi derengő tört. Szagolgatja és fel áll.

-Hogy van anya? – elindul kifelé, de mielőtt leesne elkapom.

-Oda viszlek – vigyorgok rá – Itt nem egészen úgy mennek a dolgok, mint egy átlagos ember faluban – vissza hátrál és felveszi oldaltáskáját.

-Kérlek vigyél oda.

Biccentek és átkarolom.

 

Midoria Izuku:

 

A sárkány klán faluja vagy fészkelőhelye elvarázsol. Mondjuk itt a varázslat csak úgy vibrál. Bár ez lehet, hogy édesanyám érkezésének oka. Mégis olyan jó beszippantani a levegőt. Kirishima le rak egy másik fészek ajtaja elött. Meg hajol a kilépő férfi elött én pedig csak tátott szájjal bámulok rá. Kedves arca aggodalmat sugároz.

-Üdvözöllek Izuku – kezet nyújt, elfogadom – Masaru vagyok, kérlek lépj be – azzal betessékel – Még csak kisbaba voltál mikor utoljára láttalak – megborzolja a hajam – Jól megnőtél – rám mosolyog és megmutatja anyám lelőhelyét. Egy nagyon sápadt fiút gyógyír éppen.

-Anya ne zárd be a sebet – szólalok meg hirtelen látva mit csinál – A méreget ki kell szedni a szervezetéből. – mellé állok és felmutatom a tört – ez egy igen ritka mérgező növény kivonata, mivel még mindig fluoreszkál nagyon nagy koncentrátumban kapta a dózist. Mikor sérült meg? – firtatom a férfira nézve.

- Körülbelül két nappal ezelőtt.

-Erős szervezete van, hogy eddig bírta. – elkomorodom. – Talán segít neki a…- táskámban matatok és motyogva veszem elő a hozzávalókat. Anyám bólint mikor meglátja az üvegcsét és oda enged, hogy a még nyitott sebbe csepegtessek.

-Négy csepp elég kell, hogy legyen – bólint.

Zsebkendőt veszek elő és letörlöm a homlokát.

-Most már csak várni kell – ül a sarkára ahogy befejezi a seb beforrasztását. – Katsuki erős, fel kell gyógyulnia a sérülésből, és a mérgezésből.

-Készítek teát – ajánlkozom és már megyek is a tűzhöz, ahol látok egy kis kannát.

-A táskámban találsz megfelelő tealeveleket – szól utánam anya. Még biccentek és a gondolataimba mélyedve készítem a főzetet.

Eltelik az első nap és éjszaka. Semmi. Tudom, hogy a kritikus ponton csak akkor vagyunk túl, ha anyám feláll a beteg ágya mellől. Ez pedig csak másnap délután történik meg.

-Izuku maradj itt – kéri, nyújtózkodik – Elmegyek hozok egy kis elemózsiát.

A gyógyító álomban lévő fiatal férfi, aki az ágyon fekszik csodásan fest, elcsípett félszavakból meg tudom, hogy neki szántak eredetileg mikor ide kellett volna jönnöm. Nagyon ritka az omega errefelé. Csüggedten gubbasztok az ágy melletti kis párnán némán bámulom a szőke üstököt a mostanra kisimult erős karakteres arcot. Izmai csak úgy dudorodnak, bár a lassan egy hetes fekvés meglátszik rajta is. Erősítő főzetteket ugyan rendszeresen itattunk vele mégis kissé lefogyott. Milyen lett volna az életem, ha mellette lettem volna? Ha tényleg ide érek és tényleg a párjává tett volna? Akartam volna én ezt?

Nagyot sóhajtok, nem, valószínűleg nem lett volna jó a vége. Ráadásul ott van az a furcsa érzés amit nem igazán merek meg piszkálni magamban mélyen eltemetve, amit egy bizonyos vörös hajú csillogó szemű egyén élesztett fel.

Merengésemből az ágy felől érkező nyögés riaszt fel.

-Magadhoz tértél – konstatálom elég sután.

-Mi? – hökken meg – Hol?

-Ha jól sejtem otthon van a saját fészkedben, vagy legalábbis a szüleidnél. – darálom neki – úgy fest a nehezén túl vagy, szólok a többieknek.

Felállok ekkor megfogja a kezem, mintha satuba kerültem volna, vissza ránt. Honnan van ennyi ereje? Annyira meg hökkenek, hogy a mellkasán landolok. Felszisszen, szabadkozva próbálom el tolni magam az ágytól és tőle is. Nem enged. Olyan közel hajol, hogy zavaromban elpirulok.

-Te egy omega vagy – szimatol a nyakamba.

-Mi? – most rajtam a sor, hogy hebegjek habogjak. Végre elenged.

-Ja te vagy az – mér végig és elfordul fintorogva.

-Örülök, hogy meggyógyultál – mormogom és kimegyek a szobából. Anyám pont szembe jön így megkönnyebbülök.

-Fel ébredt a beteg – kérdezi mosolyogva, bólintásomat látva mosolyogva elrohan mellettem, még a kezembe nyomja az étellel meg pakolt tálal.

Azt hiszem innentől megint magamnak kell boldogulnia, ami csak azért lesz nehéz mert fogalmam sincs, hogy jutok le innen. A fészek ajtajában állva tekingetek körbe. Nem foghatja mindig valaki a kezem. Végül megtalálok egy oldalsó lejutási lehetőséget. Ott lent oldalt mintha láttam volna az indák takarásában egy padot. A fa amin vagyunk gyönyörű és ős öreg lehet. Talán valami az ősidőkből. A sárkányokról annyira kevese tudok. Az indák és ágak össze kötetésének köszönhetően megtalálok egy ösvényt ami a padhoz visz. Le ülök megeszem az ebédem. Talán meg kéne keresnem valakit. A tudatalattimban fel rémlik egy vörös haj. Megrázom a fejem. Nem támaszkodhatok mindig rá. Vajon mi lesz velünk most hogy a főnök fia felébredt? Hova fogunk kerülni? Anyát oké, hogy haza várták, de vajon velem mi lesz? Kívülállóként kicsit aggódom.

-Megtaláltam! – kiált egy ismerős ismeretlen hang, amikor bedugja a fejét az odú bejáratán a nyurga fekete hajú fiú a fejét felismerem. Azt hiszem Sero Hanta a neve és ő is jött, hogy anyát haza hívja. – Gyere, a tanács látni akar – azzal megragadja a kezem és már citál is maga után félig repülve félig lépkedve érkezünk meg a fatörzs lábához, ahol egy szőtt sátor áll.