2024. február 13., kedd

Árnyvadászok titkai: 4. fejezet: Új út, új barátok

 

Igor M’Coy-nál töltött napok hamar elrepülnek. Az öreg segít, hogy rúna nélkül is eltakarjam a szárnyaimat. Neki is el kell rejtenie pár apróságot magán.

Két hétig vendégeskedünk nála. Megtanulom, hogy repüljek, meg tanulok vadászni, nem csak íjjal.

-Jó utat – int Igor, mikor már készülődünk.

-Nem megyünk messzire – mosolyog Magnus.

-A házban nem akarok rúnákat látni – hördül az öreg.

-Nyugi – nevet a boszorkánymester és már megyünk is kifele. Szerencsére a hóvihar messze elkerül minket.

-Rajta Chris, ideje haza menni. – int egy csupasz kőfalra. Alec hordta el róla a havat délelőtt folyamán. Rajzolni kezdek irónommal, és a vonalak egymást követve alkotnak lassan egy egészet. Nem kellet sose megjegyeznem egyetlen rúnát sem. Mindig maguktól jöttek, rá gondoltam és megjelentek a kezemben.

A portál készen áll, kékesen fel izzanak a kusza vonalak, még integetünk Igor M’Coy-nak és belépünk a kapun. Megint Magnusra hagyom a vezetés lehetőségét.

Nem csalódom a boszorkánymesterben. New York északi részén találjuk magunkat a külvárosban kertes részénél.

-Miért jöttünk ide? – kérdezi Alec, miután összeszedi magát a földről, segítő kezet nyújt, amit elfogadok.

-Mert szólnom kell valakinek – komor hangja megrémiszt – azért, mert Brooklyn főboszorkánymestere vagyok, van némi kötelességem – morog – Rejtsd el a szárnyaid Chirs, itt mondenék is vannak, és sokuk képes a látásra.

Koncentrálok és érzem a burok létrejöttét. Ez nem pontosan olyan, mint az álcázás, amit nagyon sok fél lény használ, ez legkönnyebben úgy lehet elmondani, hogy a hátamra erősítem a szárnyakat összehúzott állapotban és olyan, mintha hátizsák lenne rajtam.

Követjük Magnust, de nem figyelek oda, mit tesz, vagy mond. Állok és figyelem a környezetem. A mondenok nem látnak semmi mást csak három nagyon furcsa kinézetű egyént. A fél lények már jobban megnéznek, de előlük is sikerül elrejtenem a szárnyaim.

-Chris! – kiált rám nagybátyám.

-Igen? – pislogok rá.

-Többet kéne gyakorolnod – morog – Meghívott Isabelle egy bulira. Ha van kedved, gyere velem – azzal int, hogy kövessem. Magnusra néznék, de ö már nincs is itt.

-Alec – szólok az árnyvadász után.

-Mond.

-Hol hagytuk Magnust? – meglepetten néz rám.

-Te tényleg kikapcsolsz néha – megcsóválja a fejét.

-Csak egy kicsit – mutatok a hüvelyk és mutató ujjam közti aprócska rést. Végre elmosolyintja magát.

-Gyere kölyök – bele borzol hajamba – Még jó hogy most épp fekete vagy, így eladhatlak a húgomnak.

Értetlenül nézek, de inkább követem. A szórakozó hely, ahova megyünk nincs is messze.

-Tényleg hova lett Magnus? – firtatom.

-Itt inkább ne emlegesd – kéri és beterel egy kapun.

-Miért? – néha úgy érzem magam, mintha még mindig csak tizenkét évesnek tartanának.

-Elég nagy vagy ahhoz, hogy megértsd azt mi az hogy ellentét? – kérdezi Alec és a falhoz támaszt. Hátam a hideg faltól lehűl, érdeklődve nézek nagybátyámra, aki a falat támasztja pont a fejem mellet és így hajol arcomba.

-Igen – felelem végül a kérdésére.

-Akkor értsd meg, hogy ahova most megyünk, ott nem igen szívlelik a páromat, engem is csak a húgom miatt tűrnek majd meg, mert Isabell kerek perec kijelentette, nem megy, ha nem jöhetek vele.

-Rendben – bólintok.

Alec kifújja a levegőt, mintha nagy kő esne le a szívéről.

-Gyere – kézen fog.

Bevezet még pár kapun, átmegyünk valami hátsókerten, és kinyílik előttünk egy rejtő rúnával ellátott ajtó.

Rengeteg furcsa figura tárul a szemem le, és egy eléggé felcicomázott lampionokkal ellátott hatalmas kert, van itt sátor rész, libegő gyertyák, és minden, ami kellhet egy pazar bulihoz.

-Csukd be a szádat – súgja fülembe Alec. Csattanva zárom össze az állkapcsom.

-Alec! – a sokaságban felbukkan Isabell vékony magas alakja. Lelkesen integet, aztán engem is észre vesz. Először elsápad. Majd tátogva mutogatni kezd rám.

-Isabell – szól rá erélyesen Alec – Ne csinálj magadból hülyét – mordul.

-De hát mégis, ki a fenét hoztál magaddal? – szűri össze szorított fogakkal – Ez egy zártkörű buli, téged is nehezen tudtalak be imádkozni.

-Nem ismered meg a saját húgod? – vonja fel a szemöldökét nagybátyám, azt hiszem, muszáj lesz bele mennem a játékba.

-Szia Ízzy – mosolygok. Hökkenten néz rám.

-Nekem volt egy öcsém – mormolódik – de ő meghalt – végig mér.

-Ne most játssz az emlékeiddel – Alec karon ragadja, valamit a fülébe súg. Látom a csodálkozást nagynéném szemében, de bólint, és már megyünk is beljebb.

Körbe zsong a zene, táncolni támad kedvem.

-Mentem a parkettre – szólok még oda drága rokonaimnak. Meg se várva reakciójukat bele vetem magam a fergetegbe.

Testek erdeje összezárul körülöttem. Mozgok a ritmusra. Egy lány áll be elém. Egymás szemébe nézünk és vigyorogva neki állunk pukkasztani a körülöttünk lévőket. Nyakamba teszi kezét, derekára csúsztatom sajátom, lágy dallam kúszik a levegőbe, együtt ringunk.

Vége van vagy négy számnak, nevetve, kézen fogva jövünk ki a tömegből.

-Chris – szól utánam egy ismerős hang.

-Szia Simon – vigyorogva fordulok a vámpír felé.

-Te ismered? – hökkenten néz a kezemet fogó lány.

Ajkamba harapok.

-Hát ja – motyogom.

-Ez tök klafa! – fel villanyozódik.

-Ha te mondod – vállat vonogatva húzom tovább a pult felé.

-Hogy is hívott?

-Chris vagyok – megrázom a kezét – És téged?

-Layla – mosolyog rám és pislogás közben meglátom kígyó szerű sárga szemét.

-Lámia – suttogom hökkenten.

-Tessék? – hajol közelebb.

-A neved, a Leilából származik?

-Ja, a szüleim eléggé maradiak voltak, így kaptam egy átlagos nevet – elfintorodik, jót nevetek rajta – Most mit izélsz? Te biztos jobb helyről származol.

-Áh, hagyjuk a szüleim – vigyorogva emelek fel egy poharat, reflexből bele szagolok, és visszarakom.

-Mi baj van vele?

-Tündér koktél – elfintorodom. Nevet rajtam.

-Nincs véletlenül egy ikertesod?

-Sajnos nincs – nevetek vissza.

Az éjszaka további részében beszélgetünk, mesél róla, hogy elveszett a bátya hét éve, és nem találja sehol. Nem gyűlölte meg az árnyvadászokat emiatt, pedig biztos benne, hogy ők vitték el.

-Szóval tuti, hogy valami mocsokság van a szüleim füle mögött, mert nem emeltek panaszt a szövetségben. Pedig mióta van ez az új rendszer, ők is tehetnek panaszt, elvégre minden fél lény csoport képviseltetheti magát vagy mi a szösz – azzal vállat von. Már nem lehet túl józan, sok kis koktélt lenyelt, míg én még mindig csak az első vizemet kortyolgatom.

-Chris – jeleneik meg hirtelen mellettem Alec.

-Igen? – nézek rá, de már tudom, hogy baj van. – Megyek – fel állok.

-Hé kiscsaj – megragadja a kezem eddigi kellemes beszélgető partnerem – Ne hagyj itt, kérlek – olyan kétségbe esetten néz rám, hogy megragadom a kezét, és talpra állítom.

-Haza kell vigyelek – szól közbe Alec – Ugyan szüleid nincsenek otthon, de nem hiszem hogy…

-Anya ilyen téren rugalmas – vállat vonok – Apa meg mindenféle fura dologgal látta el a házat, szóval akárki így se teheti be a lábát.

Kimérten bólint és segít az enyhén ittas kortársamat az ajtóhoz cipelni.

-Mi volt a baj egyébként és hol van Isabell? – kérdezem már az utca hüvösében.

-Ízzyt haza küldtem, remélem meg se állt az intézetig. Nekünk pedig az ő távozása után szintén lépni kellet.

-Aha – nyögve dobok egyet a rongybaba ként viselkedő Layran.

-Egyébként kit tisztelhetek ebben a sószsákban?

-Leila Shiva, egy lámia, aki a testvérét keresi. Bár fogalmam sincs miért pont ebben a buliban. Egyébként jó fej, kicsit furcsa, de normális.

-Egy lámia… pedig azt hittem már kihaltak.

-Emlékszel a sárkánydémonokra?

-Igen – nagybátyámat kirázza a hideg – Mennyit veszekedtem Jacével miattuk.

-Az a lényeg hogy túl éltétek. Meg hát Hodge kedvenc mondása most is érvényben van. – értetlenül pislog rám hát vigyorogva, dalolom anyától oly sokszor hallott szavakat – Minden legenda igaz.

-Jól van most már elég a régi emlékek felhánytorgatásából – Alec fel kapja Leilat, ölben viszi tovább – Menj és nyiss ajtót – int a fejével.

Hökkenten veszem észre, hogy már otthon is vagyunk. Kiszedem táskámból a kulcsokat és megyek fel a lépcsőn. Szélesre tárom az ajtót. Alec belép mögöttem. Jó azért itthon lenni.

-Chris – szól utánam nagybátyám.

-Hüm? – nézek vissza az előszobába.

-Mióta érzi az ember úgy magát, hogy átsétál egy hideg zuhanyon az ajtótokban?

-Az az a rúna, amiről beszéltem – világosítom fel – Apa direkt anyával készítette, olyan esetekre, ha idegen lé be a lakásba. Ha nem megfelelők a szándékai, és ha nem kellően tiszta a lelke, akkor nem jöhet be – vállat vonok – Ezek szerint Leilaval nincs baj – mutatok a még mindig békésen hortyogó lányra az ölében.

-Miért is?

-Ha bármi rossz lenne benne, akkor nem tudtad volna át lépni a küszöböt. Vagy te bejössz ő meg kint marad, darabokban.

-Néha még mindig megrémiszt milyen nyugalommal, beszélsz arról, ami még engem is kikészít kicsit.

-Nem tudom mi ezen a meglepő – sóhajtok – Gyere, a kanapén tök jól ki fogja aludni az alkoholt magából – Leila oda kerül a kanapéra, kap még egy takarót is.

-Nem szívesen hagylak egyedül vele.

-Akkor maradj – nevetek rá – Tudod hol a szobád. – nyújtózom egyet – de én megyek és zuhanyozok végre egyet – ásítva vadászok elő pár ruhát.- Jó volt Igornál, de azért nem bánnék most egy rendes forró vizes zuhanyt. Meg szerintem a telefonom is hiányolt már egy ideje. Nemsokára kezdődik a suli, arra is készülnöm kell – felsorolva ezt a sok feladatott már el is ment a kedvem mindentől. Kedvtelenül megyek a fürdőbe és végre magamra zárom az ajtót.

Csend körbe ölel, az ismerős tárgyak barátságos közelsége megnyugtatja háborgó lelkem.

Nem is hittem volna, hogy ennyire fog hiányozni az itthon lét. Persze mindenki azt hiszi, hogy milyen vagány vagyok. Nem is tudják, hogy hányszor ébredtem zokogva és rohantam anyához hogy már megint jött az a szörnyűség felém, hogy már megint el fog kapni az az izé és nincs nálam irón. Anya csak megölelte és simogatta fejem hátam. Sose szólt egy vigasztaló szót se. Nem értettem miért, de talán azért, mert nem is tudott volna igazán megnyugtatni sose, hogy a gonosz nem létezik, hogy nincsenek szörnyek az ágy alatt, és nem kell aggódni reggel, ha kilépek az utcára. Mindig aggódott értem, sose tagadta le, persze erről is csak a lerágott körme és a betépkedett szája árulkodott.

Első problémák akkor adódnak igazán mikor sóhajtva felengedem az álcát a szárnyaimról.

-Hogy fogok így beférni a zuhanykabinba? – morfondírozok, végül rá jövök, hogy nem csak kinyitni, hanem összezárni is tudom őket. Bepasszírozom magam a kis kabinba. Szappan kellemes ismerős illata jóérzéssel tölt el. Csak két hónapig nem voltam itthon mégis egy életnek tűnik. Tisztán és csöpögősen lépek ki a zuhany alól. Következő probléma, hogy szárítom meg a szárnyiamat? De nem is kell, mert olyan mintha leperegnének róla a cseppek. Bele bújok az alvós pólómba, és végre mehetek az ágyamba.

-Szia Pamacs – cirógatom meg fáradtan a kis szőrös jószág kíváncsi buksiját, ahogy észre veszi a fényt, kibujt odújából. – Hosszú volt ez a kis kirándulás, láttam sok érdekességet, és még több furcsaságot. Tudtam meg dolgokat, amiket sose akartam – elfintorodom – Ideje aludni térni. Az ágyamra nézek, amit valószínűleg anya szépen bevetett – Vajon friss az ágyneműm? – hümmögök és megyek. Felhajtom a takarót és megcsap a frissen mosott ágynemű illata. Élvezettel fekszem le.

Lépteket hallok és benyit Alec bácsi.

-Jó ét, kölyök – néz rám mosolyogva.

-Neked is – ásítok, és még kényelmesebben helyezkedem el a takaró alatt.

-Holnap reggel ébresztő és szépen elmesélsz mindent, merre jártál azalatt az idő alatt, míg Jace és Clary idegbajt kaptak.

-Az utolsó heteket te is tudod – vigyorogok szemtelenül. Megfenyeget az újával – Rendben – lehunyom szemem, és már jönnek is az álmok.

 

Anya és apa állnak egy teremben, még sose jártam itt. Feszülten figyelnek. Luké és Joselyn nagyszüleim is itt vannak. Meg még rengeteg árnyvadász, valószínűleg ez a nagytanács, amiről engem mindig kizártak, bezártak, ipeg, hogy hozta a kedv, és a szükség.

-Clarissa Fray – szól egy középkorú árnyvadász – Szükségünk lesz megint a különleges adottságaira, sajnos a démoniak megint nagyon mozgolódnak, és nem tudjuk a kiváltó okot. – szüleim tekintete összevillan.

-Állok a klávé rendelkezésére – bólint anya.

 

Hirtelen változik a kép, örvényként szippant magába a színek kavalkádja.

Éjszaka állok egy tó mellet, nagyon hideg van. A tó tükrén a fagyás halvány hártyája látható. Az alig megszilárdult jég bármikor összetörhet, akár ha kézzel hozzányúlunk. Mégis a tó tükrén egy fiú áll, fehér szárnyak még csak nem is mozdulnak. Felém nyújtja a kezét, szeméből véres könnyek hullnak. Beborul az ég, villámok cikáznak, az angyal könnyei lehullnak a tóra. Ahol a véres kis tócsa keletkezik, megolvad a jég. A tó eddigi kékje feketébe vált. Fenyegető feketébe.

 

Kiáltva ülök fel az ágyba, zihálva kapkodom tekintetem ide-oda, kivágódik a szoba ajtaja.

-Mi történt Chirs? – Alec bácsi épp csak kipattanhatott az ágyból, melegítőnadrágban és egy seraf penge fénylik a kezében. Rémülten nézek rá. Leengedi a fegyvert. – Mi történt? – kérdezi már lágyabb hangon. Közelebb jön, körbe néz a szobában, de semmi fenyegető nincs.

-Rosszat álmodtam – vallom meg.

-Sokszor álmodsz rosszat? – lerogy az ágyam szélére.

-Hát… amikor Simon bá itt van sose.

-Néha nem értem miért kötődsz ennyire az alvilágiakhoz – vállat von, és bele borzol hajamba. – Gyere, készítek fenomenális gabonapelyhes reggelit – fel áll mellőlem.

-Jól hangzik – mosolyogva mászok ki utána az ágyból, követem a konyhába. Leila még durmol a kanapén.

-Lassan fel kéne keltened – állapítja meg nagybátyám miközben tejet vesz elő a hűtőből, gabonapelyhet és tálkát a szekrényből.

-Néha olyan furcsa, hogy ilyen otthonosan mozogsz.

-Ne csodáld – vállat von – Egy helyen nőttem fel Jacéval, vannak dolgok, amik nem változnak. Például hogy a gabonapelyhet szorosan a hűtő melletti szekrényben tárolja.

-Ez anya szokása – szúrom közbe.

-Akkor ott vannak a fegyverek, ki hinné, hogy bárhova nyúl az ember ebben a lakásban és mindenhol fegyvert talál.

-Ezt én se tudtam – neki támaszkodok a pultnak figyelem, ahogy összekészíti a reggelit.

-Keltsd fel a barátnődet – szól ki a gondolatai közül. Nehéz Alexander bácsit nem bámulni, hiába van tele a teste rúnákkal és nyomaikkal, még mindig piszok jó pasi, széles vállak, magas teremet, kidolgozott izmok. Minden lány pisilne utána.

Nagy nehezen rá veszem magam, hogy átmenjek a nappaliba. Leila épp a hátára fordul és csorgó nyállal álmodik valami jóról.

-Hahó – leguggolok mellé. – Ébresztő álomszuszék – megérintem a vállát, morog valamit. – Kellj fel! Mindjárt kész a mennyei reggeli. – hangom már erősebb és erre összerezzen.

-Reggeli? – kinyitja álmos szemeit, és a tegnap még zöldnek látott szemek most sárgák és pupillái függőleges vonallá zsugorodnak össze.

-Igen, reggeli – mosolyogva fel állok – csak ki kell jönni a konyhába érte. Alec bácsi csinálja a legjobb gabonapelyhes reggelit az egész világon.

Nagy nehezen fel kecmereg. Követ a konyhába és asztalhoz ülünk. Kakaó, egy csipet fahély, kell ennél több? Mosolyogva kanalazom magamba a reggelit. Leila is követi példám.

-Siessetek lányok – szól be Alec.

-Miért? – csámcsogom tele szájjal.

-A házon lévő rúnák jelzik a szüleidnek, hogy itthon vagy, mennünk kell – összegzi a helyzetet, belép a konyhába, helyére csúsztatja az utolsó fegyvert is, így már teljesen fel van fegyverezve.

-Minek a teljes harci dísz?

-Ha veled van az árnyvadász, sose tudja, mi mire számíthat – sóhajt. Ezt rossz néven is vehetném, de nem teszem, inkább befalom a maradék müzlim.

-Hozom a táskám és mehetünk – azzal rohanok szobámba. Pamacs eszeveszetten kaparja a terrárium alját mint aki új gödröt szeretne ásni. Oda állok és figyelem mozdulatait, megérintem fejét, összerezzen, menekül kezem elől.

-Vigyázz a házra – mosolygok rá, kapálódzik apró lábaival, olyan aranyos. Ráültetem tenyeremre, megpuszilom apró fejét – Sajnos nem jöhetsz velem – tudom, hogy felesleges ezt mondanom. Hisz itt mindene meg van, anya lelkére van kötve, hogy adjon neki enni meg inni, és néha takarítsa ki, megszimatolom a bundáját, megint esedékes a takarítás. Visszateszem, fel kapom a táskám, bele gyűrök pár apróságot, már menet kész is vagyok.

Ahogy lépnék ki a szobából, hirtelen szédülés fog el. A világ kibillen a szegletéből, homályosul a látásom, visszafordulok, bele kapaszkodom az ajtófélfába, minden más érzékszerem kiélesedik. Nem jó, nem szabadna szédülnöm. Négykézlábra ereszkedem, még jobban forog a szoba. Hol az a vacak telefon? Fel kell hívnom anyát. Meg kell kérdeznem tőle, miért van ez. Vakon tapogatózom a földön, végre meg van a vacak. Felemelem. Anya… de nem anyával most nem beszélhetek. Kétségébe esetten húzom össze magam. Mi történik velem? Már hányingerem is előkerül, minden mozdulattal csak erősödik a szédülés és a látásom elvesztése. Nyögve kezeim közé fogom fejem, térdeimre hajolok. Várom, hogy vége legyen.

Elnyel a sötét. Mégse álmok jönnek, hanem lassan kivilágosodik és valami puha kellemes köd szerű vesz körül. Ismerős helyen vagyok, csak nem tudom behatárolni hol. A köd nem engedi, mégis mintha ismerném még a ködöt is.

-Ne haragudj, máshogy nem tudok még beszélni veled – olyan ismerős ez a bársonyos hang. Mindenhonnan szól, és még sincs tapintható forrása.

-Nem tudok testet ölteni – olyan a szomorú hang. – Szeretnék bemutatkozni.

Fejembe fájdalom hasit és kinyögöm az első dolgot, ami eszembe jut.

-Pamacs…

-Igen így neveztél el nyolc évesen – mintha kuncogna a köd és még meg is simogat. – de van rendes nevem, amit a szüleimtől kaptam.

-Mi lenne az? – hunyorgok a fénytől, egyre jobban elvakít.

-Efrain Shiva.

-Shiva?

-Ez apám vezetékneve – nemtörődömség csak úgy süt a hangból.

-Nem ismered véletlenül…? – nem tudom befejezni a mondatot, mert valami hideg ér a homlokomhoz.

-Nem tarthatlak itt tovább, remélem hamar haza jössz. Várlak – eltűnik a barátságos köd a világosság, és megint sötét vesz körül, de csak egy pillanatra.

-Végre magadhoz tértél – lélegzik fel Leila, pislogok párat. A szobámban fekszem a földön közel az ajtóhoz. Kezemben telefon és a táska pántja.

-Szörnyen rá tudod hozni a frászt mindenkire – morog tovább a lány. Értetlenül fel ülök.

-Óvatosan – szól rám Alec, megtámaszt egy pillanatra, de nem szédülök.

-Jól vagyok – hangom tisztán cseng. Tényleg nem érzem egyik problémát sem mint az előbb.

-Akkor ideje tényleg indulni – felsegít nagybátyám.

-Hova?

-Irány a város – int az ajtó felé – Van pénzed ebédre?

-Nincs. – lehajtom a fejem. Előkotor valahonnan pár papír bankót, és a kezembe nyomja – Ez elég két ebédre és két vacsorára. Ajánlom a takit, de jó lenne ha nálad lenne a telefonod, bármi baj van fel tudj hívni.

-Nem jössz velünk?

-Nem – tömör szó – Leszerelem a szüleidet, mert mindjárt itt vannak – kihesseget a szobából. Végre a saját lábamon hagyom el a lakást.

Alig érünk el a sarokig, hátsó késztetés hatására meg ragadom Leila kezét és elhúzom a sarkon lévő fal mögé. Neki vetem a hátam a hideg betonnak. Nagy levegő, kikukucskálok rejtekemből. Szüleim feltűnnek az utcában.

-Franc – szűröm a fogaim között visszarántom a fejem.

-Mi baj?

-Pszt – teszem ujjam a szám elé. Várok még pár másodpercet – El kell tűnnünk nagyon gyorsan.

-Van a közelben egy játszótér, mehetnénk oda is – ajánlja a lámia lány. Bólintok és megyünk. Zsebre vágom a kezem és követem.

Kerítéssel körbe vett játszótérre érkezünk. Sok kismama babakocsival meg pár korunk béli suhanc lófrál errefelé.

-Hinta! – vidul fel Leila. Betámadjuk a nagyoknak fenntartott hintát. Leül és hajtja magát. Neki támaszkodok a tartóoszlopnak, érzem a ritmikus lengéseket.

-Nem sokára kezdődik a suli – morgom, amint meg látom egy-két évfolyamtársamat.

-Te jársz iskolába?

-Igen – mindig meg lep hogy ekkora csoda ez. – Miért?

-Hát… lehet kibuksz azon amit mondok – sóhajt színpadiasan és lassítja a hintát.

-Mond, és majd eldöntöm.

-Árnyvadász vagy – megállapításnak szánja tehát nem fűzök hozzá semmit – Ebből következően nem értem miért vannak mondén vonásaid, például iskolába jársz.

-Te nem jártál suliba?

-Nem – megrázza a fejét, mintha valami egetverően nagy baromságot mondtam volna – Volt tanítónk, de nem minden alvilági engedheti meg magának. Jó oké a tündérek a véget nem érő életükkel és tudásukat tovább adják az ifjabb generációnak. De azok, akik mások, más fél lények.

-Végtelen sok változat.

-Igen! – Leila felvidul és kiugrik a hintából – Rengeteg féle változat van. Amiről a drágalátos Klávénak fogalma sincs, vagy csak nem akar róla tudomást venni, ez a mostani nyitás is, hogy pár nagyobb fajnak engedték, hogy belépjen a szövetségbe. A fél lények, változatok hol maradnak? Egyébként én is változat vagyok. – a végét mintha büszkén mondaná.

-Ahogy én is – motyogom és lehajtom a fejem.

-Mi baj Chris? – vállamra teszi a kezét. Felnézek azokba a sárga szemekbe.

-Tudod nem csak ti vagytok elfeledve vagy épp direkt kerülve – nagy levegőt veszek, kézen fogom és a padok felé húzom. Van egy különálló, oda ülünk le. – Isilben fattyúnak tartanak.

-Isil a nepilimek otthona?

-Igen.

-És ott miért?

-A szüleim nem voltak házasok mikor megszülettem.

-Ez miért baj?

-Hát… ha jól vettem ki, akkor az Angyal állttal nem áldott az én létem.

Leila vállat von.

-Ja… - egyetértően bólogatok – Itt egyáltalán nem probléma, nagyi még örült is nekem. Bár nem tudom miért volt jó, hogy fiatalon lett nagymama. – vállat vonok – Aztán apa eltűnt. Magnus meg most tőlem várja, hogy találjam ki hol volt tizenöt évvel ezelőtt.

-Miért?

-Nem tudom – térdemre támaszkodom – Néha olyan furcsa dolgokat várnak el tőlem. Aztán mos sokévnyi csönd után kérésére, bármikor felvillanhat előttem a múlt szelete – mellettem ülő lány értetlenül néz – Valami emlék rohamnak lehetne mondani – magyarázom – Látom a múltat. Perszer minden csak zavarosabb lesz tőle. Aztán jönnek azzal, hogy szárnyaim vannak. Nem akartam…

-Szárnyaid? – vág közbe.

-Aha.

-Muti! – kéri csillogó szemekkel, olyan kíváncsi, hogy tudom addig nem fog békén hagyni, amíg nem mutatom meg.

-De itt?

-Ha el tudtad rejteni mindenki elöl, akkor biztos tudod szintenként is.

-Ez igaz de…

-Na muti már! – nincs apelláta. Behunyom a szemem és koncentrálok. Ne lássák az emberek, ne lássák a nephilimek.

-Hát ez nem semmi – szólal meg Leila. Kinyitom a szemem és látom, hogy nyúl felém. Nem azonnal taperól le először csak finoman érint meg. Most már érzem, ha hozzá érnek. Másnak olyan mintha az ég felé mutatna. Pedig tudom, hogy a szárnyaimat fogja meg éppen. Egyik tollat birizgálja. Fel nevetek.

-Ne csiklandozz – kérem.

-Ezt nem hittem volna – hüledezik még mindig.

-Mit?

-Hogy szárnyas nephilimek is léteznek.

-Hát… igazából én vagyok az első.

-Akkor…

-Igen, valami változat lehetek én is. – állapítom meg.

-Na az jó – elmosolyodik – Mit szólnál ha el mennénk valahova bulizni?

-Hisz még csak délelőtt tíz óra van.

-Az mindegy – legyint – tudok egy helyet ahol mindig szól a zene, mindig van mit inni, és rengeteg rendes egyén van, és neked se kell elrejtened a szárnyaidat.

-De nem is…

-Oh persze – Leila nevetve húz maga után.

Alec kérte maradjunk a felségterületén, hát remélem, nem visz messzire. Valahol annak a vérfarkas falkának a területén kódorgunk, amelyiket Luke nagyapa vezet.

Egy eléggé lerobbant ház kapuján besétálunk, átvágunk az udvaron egyenesen a szemben lévő lépcsőházhoz. Lefele is visz pár lépcsőfok. A betonfalon megjelenő ajtó virágmintás. Leila minden problémázás nélkül nyomja le a kilincset, követem. Sötét folyosóra számítok, ehelyett szépen kivilágított, sőt a lámpák is kovácsoltvasból vannak.

-Szép a falfestés – jegyzem meg, mikor felfogom, hogy a falat hol erdei tájkép hol mező pillangókkal fedi a beton falat.

-Lizi munkája – csacsogja Leila – Nagyon szépen tud festeni. Nem csoda az apja is művész. Az anyja egy csapodár szirén. – meglepődök – Bár rendes volt tőle hogy nem vetette el a lányát, de miután megszületett az apjánál hagyta a csecsemő Lizit. Egyébként rendes csaj mindennek ellenére.

Véget és a folyosó, újabb ajtó. Megint lefele megyünk. Kilyukadunk egy pincében. Itt is kovácsoltvas lámpák lógnak a falakon. Nem tudom jobban megnézni a munkát, de egy biztos nagyon precíz és kidolgozott motívumok vannak.

Felfele vezető lépcsősorok következnek. A falakon arcképek, és kiolvashatatlan nevek sorakoznak. A pincéből kertbe érkezünk. A nap elvakít kicsit.

-Hol vagyunk?

-Pár háztömbbel arrébb – Leila karon fog – ez egy elrejtett hely. Mindenki csak azon az útvonalon juthat be, amin mi jöttünk.

-Az emberek?

-Nem találják meg. – biztosit.

-Szia kicsi kígyó – érkezik nevetve még egy lány.

-Szia Lizi! – nevet Leila és elengedi a kezem. Összeölelkeznek. Nevetve csacsognak valamiről, amire nem figyelek. Leköt a kert. Olyan szép és békés, ez nem lehet igaz. A gaz szépen lenyírva füves kert jelleget mutat. Akad itt pár fa meg bokor, ízléses elrendezésben, meg egy-két kerti asztal, székekkel és padokkal.

-Ki a barátnőd?

-Chris – Leila keze térit magamhoz, ahogy megfogja a vállam – Jó arc és remek táncpartner – most veszem csak szemügyre a másik lányt. Kezet rázunk. Szemei szépek, tenger kékek. Alkata karcsú és egy hajszállal vékonyabb, mint amit még egészségesnek tartana anyám.

-Lizi Harloc vagyok.

-Chirs Fray – bólintok.

-Egy nephilim barátot szedtél össze, nem vagy semmi – füttyent.

-Honnan? – hökkenek meg.

-Látszanak a jeleid – int a karomra – Meg hát azért itt nem kell rejtegetni senkinek a hova tartozását. – vállon vereget, beinvitál a házba.

-Még nincsenek itt sokan, de van, aki itt is lakik pár napig, mert a szülei összevesztek, esetleg ö veszett össze a szüleivel, vagy valami zűr támadt. Ez lényegtelen. Minden Brooklyni itt menedékre lel.

-Az jó – motyogom.

-És te? – fordul felém hirtelen.

-Mi?

-Te is összevesztél a szüleiddel?

-Kicsit – vallom meg.

-Oda se neki ki fogtok békülni – vállat von – Néha nagyon furák tudnak lenni – belépünk a házba. Kellemes faburkolatú folyosócska a konyhába vezet bennünket. – Apa ezért is engedte, hogy felhasználjuk ezt a házat. Érezzétek magatokat otthon.

-Rendes a faterod – jegyzem meg.

-Ja, jó fej – kinyitja a hűtőt – Kértek valamit? – méri végig a tartalmat – Tudok szolgálni gyümölcslével meg némi sörrel.

-A gyümölcslé jó – indulok az üveges felső szekrényhez, ahol a poharakat sejtem. Meg is találom, kiválasztok egy lovakat ábrázoló aranyosat.

-Én sört…

-Leila – szólok rá – Még szerintem a tegnapit se heverted ki.

-Tényleg – vidul fel Lizi – Milyen volt a buli?

-Tök jó volt. – lelkesül fel Leila, azzal bele kezd a buli ecsetelésébe. Megfeledkeznek az innivalóról, hát töltök három pohárral és a kezükbe nyomom az italokat.

-Kösz – mondják kórusban. Átmegyünk a nappaliba. A tévé szól, de hang nélkül villóznak a képek. A falakon képek lógnak tájakról, számomra ismeretlen helyekről. Az egyik falat könyvespolc foglalja el faltól falig. Kellemes otthonos érzés tör rám. Befoglalom az egyik fotelt és hallgatom a lányokat. Megtudom, hogy melyik tündér kivel kavar, hogy ki kinek csapta a szelet, nevekkel dobálóznak, ami nekem nem mond semmit. Bár…

-És képzeld Izabell már megint jelenetet rendezett Simonnal.

-Nem semmi az a nő.

-Ti ismeritek Izabellt? – szólok közbe.

-Persze – bólint Lizi – A legnagyobb parti arc. Bírja az italt, vele sose szabad versenyt inni – füttyent – Azt ne mond, hogy ismered.

-A rokonom.

-Nem semmi rokonságod van – nevet – Egyébként hogy hogy itt kötöttél ki?

-Ö is egy változat. – vág közbe Leila – Azért van itt, mert máshol nem igen lehet önmaga – felém fordul – Gyerünk mutasd meg – sürget. Nagyot sóhajtok.

-Nem vagyok látványosság – morgom.

-Ne izélj már – kérlel. Nagy levegőt veszek. Előre hajolok, kifújom a levegőt, érzem, ahogy a fotel támlájának ütköződnek szárnyaim. Kinyitom a szemem. Pont belép egy srác is a nappaliba, az ő álla is leesik. Rövid fekete haját tüsire zselézve hordja, kinyúlt kék pólót és háromnegyedes farmert visel, mint aki csak bele ugrott a felébredés után.

-A parkban kisebb volt – jegyzi meg Leila.

-Akkor összehúztam.

-Hű – nyögi ki a srác.

-Szia Hank – fordul felé Lizi.

-Sziasztok – látom, ahogy nyel egy nagyot. Közelebb jön. – Jó látni újra Leila.

-Rég jártam itt – nevet a lány és megöleli a srácot. – Bemutatom Chirst – int felém. Felállok.

-Szevasz – nyújtom a laza formát, kezet fogunk.

-Erős markú – motyogja a srác. Lenézek és megpillantom az ujjai között megbúvó kis hártyákat.

-A házi szabályokat nem is mondtam el – kap észbe Lizi. Vissza zuttyan a kanapéra – Nem zaklatjuk senki múltját, ha akar, beszél róla. Nem nézünk ki senkit semmilyen furcsaságáért. Ez egy jó kis közösség, nem faggat, nem szekál, nem néz hülyének. Önmagad lehetsz. – körbe néz végül Hankhez fordul – Itt van még Zek?

-Aha – feleli a fiú.

-Remek, akkor megint készít isteni koktélt.

-Már kora délelőtt alkoholizálni akarsz? – vonja fel a szemöldökét.

-Nem csak készülök lelkiekben az estére. – igazgatja hosszú szőke haját Lizi.

Visszasüllyedek, figyelem, ahogy beszélgetésbe elegyednek volt bulikról és következőket tervezgetik. Oda se figyelve előveszem az egyik tőrömet és játszadozom vele. Mindig le kell valamivel foglalnom a kezem, különben valami meggondolatlanságot teszek. Nem túl kényelmes, ha kint vannak a szárnyaim. Nehezen találok csak kényelmes pózt, de sikerrel járok. A zajokból ítélve felkelt a másik srác is, épp lefele csattog a lépcsőn, mikor fel pillantok már a nappali ajtajában áll. Hatalmasat ásít.

-Sziasztok – köszön, átballag a konyhába.

Nyúlok a poharamhoz, szomorúan veszem tudomásul elfogyott az innivalóm.

-Kér még valaki inni? – állok fel.

-Tudsz kávét főzni? – kérdi Hank.

-Ha bemutatkozik a gép akkor igen – mosolygok.

-Zek kint van, megmutatja.

Kimegyek a konyhába. Menet közben visszacsúsztatom késem az övre csatolható tokjába.

-Úgy jár, mint egy ragadózó – jegyzi meg Hank. Nem törődöm vele. Ha fele olyan szép lennék, mint anya és negyed olyan kecses, mint apa akkor megérteném, de így…

-Szia – köszönök a pultnak dőlve komáló srácnak. Hosszú barna enyhén hullámos haját a tarkóján copfba kötve viseli, farmeron kívül nincs más rajta. Kidolgozott felsőteste szép barna, bár mintha ott megbújna egy tetoválás a vállán.

-Hali – ásítja.

-Hank mondta, hogy bemutatsz a kávéfőzőnek.

-Értesz ezekhez a mondén cuccokhoz? – leguggol, így a hátát is szemügyre vehetem, tényleg szép tetoválása van. Valami absztrakt minta, amit nem tudok semmihez se hasonlítani, se rúna, se szöveg, se pedig megfogható minta. A szekrényből elővesz egy nagyon régi típusú kotyogót. Apa is hasonlót használ, ha bedöglik otthon az automata.

-Egy kicsit. – vallom meg.

-Akkor légy csodatevő – megint ásít – Mióta nincs itt Lizi apja, nem ittam rendes kávét. – kezembe adja a kütyüt. Szétszedem, elmosogatom, megtöltöm vízzel.

-Hol van a kávé? – érdeklődöm, megkapom a kért porított kávébabokat. Jó adagot teszek a kis szűrőbe, egy kis csavarás, egy kis törlés és már fent is van a gázon – Mindjárt kész – leülök az asztalhoz nézve a főzőt, hátha nem húztam meg jól, esetlegese eresztések észrevételére. Kezembe veszem poharam. Még mindig üres. Fel kell állni, ah.

-Barack lé jó? – emeli ki hűtőből az említett dobozt Zek.

-Aha – oda adom poharam, megtölti.

-Egyébként Zak Brendon – biccent.

-Chris Fray. – viszonzom gesztusát. Figyelem reakcióit, a várt eredményt kapom. Kikerekednek szemei és nyel egy nagyot.

-Nem rokonod véletlenül Clarissa Fray?

-De – sóhajtva lehajtom a fejem.

-Uh… - leül velem szembe – részvétem.

-Ne sajnáld, egyébként egész jó fej – vállat vonok – Amikor épp nem akar a fejedbe erőltetni olyan dolgokat, amiket az ő kérésére felejtettél el.

-Csak így simán elfogadod? – csodálkozik.

-Mit?

-Hogy ismerem egy rokonod – itt mintha valami átsuhanna a tekintetében.

-Nem egy hétköznapi nő – asztalra könyöklök – Kitűnő árnyvadász, bár kicsit sajátságosan fejezi ki a dolgokat.

-Sajátságosan fejezi ki mi? – horkan. Nem felelek csak figyelem a mozdulatait, ahogy a kezéhez nyúl, seb húzódik meg az alkarján, seraf penge hagy ilyen nyomot. Megint végig nézek rajta.

-Téged már fogtak el árnyvadászok. – megállapításom kikerekedett szemmel hallgatja – Gyűlölöd a nephilimeket, mert megsebeztek, igazságtalanul bántak veled, és a drágalátos Klávéra fogtak mindent a szövetség nevében. – hangom üres, bár némi jegesség is szorul belé.

-Honnan tudod? – szakad fel a fiúból.

-Az – bökök az alkarjára – Egy saref penge nyoma – csuklója felé intek – Itt pedig bilincsek nyomai láthatók, a felkarodon és válladon is fegyverek nyomai vannak, meg kínozhattak. Végül szabadon engedtek, de gyalázat és megaláztatás volt osztályrészed.

Döbbenten néz rám. Fel állok. Azt hiszem nem volt jó ötlet Leilával jönni. Inkább megyek a Takiba. A kávéfőző megállít. Lefőtt az első adag jó erős fekete.

-Kész a kávé – kiáltom el magam. Kisereglenek a többiek. Míg ők töltenek maguknak, kimegyek a nappaliba. Pedig kellemes itt. Meg szólal a telefonom.

-Igen? – veszem fel gondolkodás nélkül.

-Chris? – Alec bácsi az.

-Ki más?

-Nem tudom hol vagy, de maradj ott – valami baj lehet, mert erősen zihál – Egy kis gond akadt és apádék kiakadtak, jó lenne, ha most nem mozdulnál sehova sem.

-Miből gondolod, hogy jó helyen vagyok? – firtatom.

-Nem lennél ilyen nyugodt, ha a közelben lennél, és most elég nagy koszt kell rendbe raknunk.

-Sok sikert – suttogom.

-Tényleg maradj a fenekeden – kér.

-Rendbe – sóhajtok – Van itt egy csodás kert, azt hiszem keresek egy békés sarkot rajzolni.

-Remek ötlet – zaj szűrődik be a készülékbe – Mennem kell – karistolás – Maradj a seggeden! – kiáltja még, a vonal megszakad.

Megint baj van, kiráz a hideg. Fázósan dörgölöm karjaim.

-Rossz hírek? – kérdezi Hank.

-Aha – motyogom, most még az se nagyon izgat, hogy úgy lopakodott mögém, hogy nem hallottam meg. – Úgy is mondhatjuk hogy rossz hírek – elmélázva nézek körbe, a gyomromban növekvő szorítás nem enged, beszélni kezdek – Kicsi korom óta hozzá vagyok szokva, hogy ha a rokonaim elmennek, lehet nem térnek haza. Izzy néni mondta, hogy ennek nem kéne normálisnak lenni. Nagyi mindig tövig rágta a körmét, ha nem kapott híreket.

-Ez keményen hangzik – jegyzi meg Zak.

-Ez a nephilim lét – elfordulok – Nem könnyű, mert mért lenne az. Letettem majdnem az összes vizsgámat – hajamba túrok – Mégis aggódom a szeretteimért.

-Mért nem mész segíteni? – kérdezi Hank.

-Megkértek, hogy ne tegyem. Az egyetlen olyan személy tette, aki mindig csak óvni akart.

-Az apád? – csodálkozik Zak.

-A nagybátyám – mosolygok rá keserűen – Az apám… hn… eltűnt három évre csak hogy ne kelljen ott lennie a legnehezebb időben. Többet van házon kívül, mint belül. – szavaim még nekem is maróak. – Bocs srácok kicsit mozgalmas volt az elmúlt időszak.

Megint megcsörren a telefonom. Reflexből felveszem.

-Hála az égnek – sóhajt bele Simon.

-Mit akarsz? – hangom fagyos.

-Clary kérdi, hogy jól vagy-e, nem mer felhívni – bele sajdul a lelkem – Valamint kéri, maradj ott bárhol is van az az ott.

-Ezt kérte Alec bácsi is.

-Akkor jó – kifújja a levegőt.

-Ezek szerint nem tudjátok hol van?

-Elvesztettük, és most még Jacét se találjuk, Clary megint a padlón van, hogy képtelen egybe tartani a családját.

-Ezen ne aggódjon – forgatom meg a szemem – Apa úgy se hagyja el, mindig haza megy.

Elismétli szavaimat, tehát anya is ott van. Mintha egy elfojtott nyögést hallanék.

-Te is haza jössz? – fojtottan teszi fel a kérdést.

-Haza – bólintok – Pár dolgot még tisztázni akarok, de igen előbb-utóbb majd haza megyek – nagyot sóhajtok – majd fűzetett kéne venni, egy hét múlva kezdődik a suli. – teszem még hozzá csak, hogy tereljem a szót.

-Tényleg – lelki szemeim előtt látom, ahogy homlokon csapja magát – Még jó hogy szólsz – zörgést hallok majd kotorászást – Ez a bolhafészek majdnem megharapott, ráadásul hisztis mióta nem vagy itthon.

-De…

-Nem látott már vagy két hete. Igazán haza jöhetnél, legalább kitakarítani.

-Majd.

-Chris…. – hirtelen szakad meg a vonal. Bambán nézem a készüléket. Valami nem stimmel. Körbe nézek. Négy értetlen szempár néz vissza rám.

-Baj van – motyogom.

-Két hívásból megállapítottad? – füttyent Zak.

-Nem – rázom fejem – Ezek valahogy nem voltak… – zavarodottan nézem a telefonom – Mi történt?

 

Hirtelen ér a fény, majd a sötét.

Lassan tisztul a kép, démonok vesznek körbe, harcolok, összhangban valakivel, aki évek óta mindig védte a hátamat, aki mindig is jobban ismerte a mozdulataimat, mint én. A parabationommal. Csapás csapást követ.

Összezavarodva figyelem a dolgokat.

Változik a kép. Meglátom Simont, amint rohangál fel alá a lakásban. Nem értem mit keres itt. Magyaráz valamit holmi iskolakezdésről, nem értem miért hisz én abba hagytam a sulit. Nem, én nem hagytam abba. Anya hagyta abba.

-Chirs? – anya hangja óvatos.

-Anya? – kérdezek vissza hökkenten.

-Hogy kerülsz ide? – körbe ölel valami biztonságot nyújtó fehérség.

-Hova? – kezdek megijedni.

-A fejemben vagy kicsim – olyan mintha megsimogatná a fejem.

-Hogy kerülök ide? – kérdezek vissza.

-Nyugodj meg – kéri – Hol vagy?

-Nem tudom. Azt mondtad a fejedben.

-A tested hol van? – pontosít.

-Ja… egy menedékhelyen.

-Rendben – megkönnyebbülést érzek.

-Mi történt anya?

-Apád megpiszkált egy fészket és most özönlenek ki a démonok. Túl sokan vannak. Nem enged oda menni, pedig menni fogok.

-Velem akartál beszélni előtte?

-Igen.

-Miért?

-Féltelek.

-De hát…

-Láttad apád harcolni. Megyek, hogy mellette legyek. Kérlek, bármi történjék is, vigyázz magadra és most még maradj ki belőle.

Megszakad a kapcsolat.

 

A változatok menedékhelyén találom magam. A kanapén.

-Chris – suttogja fölöttem Leila.

-Igen? – meg próbálok fel ülni, nagy nehezen sikerül.

-Mi történt veled? – kérdezi óvatosan a lámia.

-Nem tudom – fejem fájósan fogom – Nincs véletlenül gyógynövény teátok? – nézek a házigazdára.

-Hát sok mindent kértek már tőlem, de sajnos gyógynövényekkel híján vagyunk.

-Had menjek ki a kertbe – Leilára kell támaszkodnom, hogy fel tudjak állni. A kertajtóig kínszenvedés el jutni, de ahogy szabad levegőt érzek, meg könnyebbülök. Szinte nem is éri lábam a talajt úgy rebbenek ki a napsugarak közé. Széttárom kezeim fejem a nap felé fordítom hátra vetett fejjel forgok. Megkönnyebbülés.

-Hát… Meg kell hagyni, hasonlítasz egy angyalra.

Ezzel a mondattal térit vissza a valóságba Hank, leereszkedem a földre. A fű meghajlik alattam.

-Miért? – fordulok felé – tizenöt mérte magas vagyok, esetileg kénkövet tudok köpni?

-Láttál már angyalt? – kerekedik el Leila szeme.

-Nem – vállat vonok – Anya, apa, a nagybátyám, nagynéném, és még a keresztapám is látott élőben angyalt, de én nem, legalábbis személyesen nem, és nem is akarom zaklatni Razielt.

-Az angyal, aki… - hebegi Hank

-Aki a legenda szerint teremtette a nepilimeket – fejezi be Zak helyette.

-Jól ki vagytok kupálva tőriből – bólintok elismerően, de nem megyek közelebb.

-Hogy is van ez a Klávé dolog? – firtatja Zak – Tényleg másik dimenziókból jött démonokkal harcoltok?

-A klávé nem egyenlő a nepililmekkel. – sóhajtok – A Szövetség és a klávé… az sem egyenlő.

-Hogy is van ez a szövetség, Klávé, nepilim duma? – elmosolyodik – Mindig annyit titkolóznak a drágalátos árnyvadászok.

-Miért? – kíváncsian lépek előre – A tűzzel játszó kisfiú beavatta a felnőtteket, hogy nem tudja ki az apja? Vagy netalántán, egy kis sikamlós tenyér, ami mindig megcsúszott tornaórán a kötélen, de kitűnően úszott az elmondta, hogy imádja a tengert, és folyton késztetést érzett, hogy bele menjen? Esetleg elárulta az a kisfiú, aki a tűzzel játszott, hogy nem érzi a hideget? Csak télen fázik? Elárult bármit is a felnőtteknek, akik tanácstalanul álltak a kérdés előtt, hogy miért is lángol a gyerek szeme, és mért nem ég meg soha a keze, pedig a gyufaszál már csonkig éget?

-Honnan tudod ezeket? – hebegi Hank.

Zavartan megrázom a fejem.

-Nem tudom – suttogom.

Körbe nézek a kertben megint, olyan békés, túl békés. Mennem kéne segíteni anyáéknak. Őrlődve visszafordulok a nap felé. Mit tegyek?

Megint megszólal a telefonom. Suhanva vágok át a kis csoporton, telefonom a kanapén hever. Felkapom, és már fogadom is a hívást.

-Chris? – Anya hangja az.

-Igen? – remegés fog el.

-Chris, kérlek, ne akarj jönni – esdekel.

-Honnan?

-Az előbb összekapcsolódtunk, nem tudom hogy tetted, de a fejembe voltál. Akkor éreztem, hogy jönnél segíteni. Ne tedd! Apád már meg van. Sikerült lokalizálni a helyzetet.

-Alec bácsi?

-Meg van ő is – hallom, hogy elmosolyodik – Voltál itthon?

-Miből?

-Elfogyott a müzli – felnevet. Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt. – Pár napra elmegyek anyához, vigyázni kéne a házra.

-Oké…

-Chris – még így az éteren keresztül is átjön a feszültsége. – Ne haragudj rám.

-Még dolgozok a megbocsátáson – suttogom. Kiáltások szűrödnek át, csak azt tudom kivenni, hogy apa kiabál.

-Mennem kell, vigyázz magadra.

-Anya… - kiáltom, de már letette.

Lerogyok a szoba közepére. Nem érdekel, hogy félig idegenek vesznek körül. Nem érdekel, hogy teljesen ismeretlen helyen vagyok, annyira szeretnék sírni. Túl sok ez nekem egyszerre.

2024. január 30., kedd

Árnyvadászok titkai: 3. fejezet: Menekülés közben

 

Simonnal a világot járni nem is olyan rossz dolog. Két dologra kell oda figyeljek, hogy ne látszódjanak a hegeim, és senki ne lássa meg a szárnyamat.

Első lépésnek befestem a hajam feketére és veszek valahol egy kék kontaktlencsét. Simon számolatlanul adja a bankókat. Nem kérdezem, honnan szerzi, és nem is firtatom, miért állja a számláimat.

A csuklómra és a bokámra súlyos pántokat erősítek, nehéz eleinte benne közlekedni, de muszáj mert olyan könnyű lettem, mint egy pihe, a legkisebb szellő is fel kap.

Először Londonba kötünk ki. Itt csak pár napot töltünk el, hogy kiheverjem a sokkot, amit okoztak drága szüleim.

Átmegyünk az öreg kontinensre, jó pár országban meg fordulunk, de a legkisebb jelére is hogy árnyvadászok vannak a közelbe, megpattanunk. Végül egy névtelen kis orosz faluba szállunk meg. Minél hidegebb annál jobb, fel kell öltözni, és nem látszik semmi.

Két hónapja léptem meg otthonról mikor először teszek fel kérdés és töröm meg a némaságot vele.

-Vajon mi lehet Pamaccsal? – egy kis kávézóban ülünk, ahol nem zavar senki.

-Már azt hittem megfeledkeztél róla – mosolyog Simon és előhúzza a kabátja belső zsebéből a nyúzott kis fekete szürke hörcsögöt.

-Elhoztad? – meglepetten veszem át a morcosan szütyögő kis állatott.

-Igazából két napja van csak nálam.

-Elmentél érte? – kérdezem mellékesen és a kis szütyögő mancsai közé nyomok egy leszakított száraznak vélt kenyér héját.

-Így is mondhatjuk – von vállat Simon, és tudom, hogy nem fogja el mondani.

-Tehát apáék követtek.

-Nehéz dolguk van, remekül álcázod magad – bólint elismerően.

-Akkor holnap reggel tovább állok – sóhajtok.

-Állunk – helyesbít.

-Ahogy gondolod – bólintok. – Ideje nyugovóra térni – Fel állok és nyújtózom egyet – Gyere Pamacs, ma velem alszol – azzal megyek a szobám felé.

-Chris – szól utánam Simon, megfordulok, és most először látom igazán veszélyesnek – Aludj jól.

-Igyekszem nem rémeket álmodni – mosolygok, és végre eljutok a szobámba.

Tehát anyáék nem adták fel és követtek. Előveszem az irónomat. Itt lehetnek a közelben, nem tudhatják meg, hogy itt vagyok, el kell innen tűnnöm. Még túl fiatalnak számítok a portál használatához. Elvileg nem is szabadna vele utaznom, mégis megtettük Simonnal már háromszor is. Akkor veszíthették nyomunkat, de Sinom bácsi túlságosan is felismerhető, és ő bármikor képes nyomra vezetni anyát. A telefon. A fenébe, miért feledkeztem meg a telefonról?

Bármikor felhívhatja anyát, hogy jelentse, hol vagyunk.

Rúnák jelennek meg előttem és bele karcolom a fába őket. Nem találhatnak meg nem jöhetnek be.

Kopogtatás ránt ki gondolataimból.

-Chris, oda bent vagy? – Simon hangja kétségbe esett - Nyisd ki az ajtót – látom, ahogy rángatja a kilincset.

-Sajnálom – suttogom, és behúzom az utolsó vonalat is. Kék örvény jelenik meg alattam, magába szippant, még látom, ahogy betörik az ajtó és berobban apa, anya és Simon. Jace már ugrik értem, de nem érhet el. A kék kavalkád elnyel.

Ismeretlen utcán érek földet, átázva prüszkölöm ki a hajam számból. Állásba tornászom magam.

-Még jó hogy figyelmeztettem őket – morog egy túlontúl ismerős hang.

-Ne drámáz már Magnus – ezt a hangot is ismerem – Ha tudták mért nem tettek ellene? Akkor most nem kéne bejárniuk a fél világot, hogy előkerítsék.

-Nem is van olyan messze – a boszorkánymester hangjában mosoly bujkál, és ahogy meg fordulok, már látom is azt a tenyérbe mászó vigyort a képén.

-Te jó ég – Alec bácsi elfehéredik mellette.

-Portálon utaztál idáig? – firtatja kellemes csevegő hangnemben Magnus.

-Igen – lihegem. Még nem tértem magamhoz a sokból. – Hol vagyok? – kérdezem végül zavartan.

-Hüm – közelebb a mágus és csettint az ujjával, meleg takaró jelenik meg körülöttem.

-Köszönöm – még mindig zihálok, de már kezdek vacogni így bele bugyolálom magam a kellemes melegbe.

-A kérdésedre a válasz, alig kétsaroknyira az otthonomtól – körbe pillant – Megtudhatnám miért is pottyantál a randevúm kellős közepébe?

-Simon elárult – annyira lesújtanak szavaim, hogy kicsúszik lábam alól a talaj.

-Elárult? – kérdi Magnus és leguggol elém.

-Elmondta anyáéknak, hogy hol vagyok – felnézek a mágusra és a szeme, annyira babonázó. Felé nyúlok, még megérintem az arcát, bőre akár a puha papirusz. Összecsuklom végleg.

 

Mintha kívülről figyelném az eseményeket.

-Magnus mit tettél vele? – Alec letérdel mellénk és felnyalábolja testem.

-Elaltattam, amíg nem szólunk a szüleinek, hogy a tékozló bárány haza tért.

-Ki tért haza? – értetlenkedik, ezek szerint nem ismert fel.

-Ha nem tudnád, az unokahúgod tartod a kezeid között – int lekezelően ájult testem felé – Hogy mire képes egy kis hajfesték meg egy kontaktlencse. – kecsesen fel vonja a vállát – Gyere kedves, vigyük fel váratlan vendégünket.

Magnus lakása mindig más mindig váltózó. Halk muzsika csendül mikor belépünk a lakásba. Testem a kanapéra kerül. Alexander bácsi tesz a fejemre borogatást.

-Ezt mért tetted? – kérdi Magnus meglepetten.

-Mert sokkos állapotban találtunk rá, és Izzy mindig ezt tette velem is – feleli vállvonogatva. A boszorkánymester mosolyogva bólint.

-Ideje felhívnod az öcsédet – ad egy mobilt nagybátyám kezébe.

-Azt hittem már értesítetted – Alec meglepetten veszi át a készüléket és pötyögi apa számát. Figyelem, ahogy elfordul tőlem és telefonál.

-Szia Jace – köszön félszegen a készülékbe.

-Miért keresel, épp nem érek rá – mordul apa a túl oldalról eléggé hangosan még így is hallom.

-Megtaláltuk – Alec hangja egy pillanatra elcsuklik – Chris az orrunk elé portálta magát.

-Mi van? – anyahangja beszivárog az éteri világba.

- Chris itt van Brooklynban, és egyben van.

-Mindjárt ott vagyunk. – azzal apa már bontaná is a vonalat.

-Magnusnál vagyunk – kiáltja még a készülékbe Alec, válasz nem jön csak a bugás. – Vajon hallotta? – kérdezi a boszorkánymestertől, aki mindentudóan mosolyog.

-A fontos információk biztos eljutottak hozzá.

-Fontos információ – ciccent Alec.

-Itt a lánya, akit két hónapja keres, ez elég fontos.

-Ne is mond, még az ellenségemnek se kívánom az elmúlt két hónapot.

-Miért is nem? – Magnus elterpeszkedik az egyik fotelban – Nem sokszor láttalak az elmúlt időszakban, mesélhetnél mi történt – int, hogy a másik fotelt foglalja el kedvese.

-Arra gondolom emlékszel, hogy elindítottad az emlék rohamot Chrisen.

-Persze – bólint – Előző nap kereset meg Clary, hogy tegyem meg, mert nem bírja tovább.

-Mit nem bír tovább?

-Clary nagyon szereti a lányát és nem akart előtte titkolózni, akárhányszor bele nézet azokba a szemekbe látta a rettegést, ami csak fantom képe volt annak, amit akkor látott mikor a lány megtudta, hogy szárnyai vannak. Nem akarta, hogy az legyen, mint vele meg Joselynnel.

-Ezt értem, legalábbis Clary indítékait. – szusszan Alec – De hogy este meglépjen az Intézetből. Sose láttam még senkit úgy repülni, mint őt. A szárnyai szépek voltak, mint egy angyalé – kicsit elmereng – A szeme viszont ragyogott, ahogy még Jace szeme se szokott. Kiugrott az ablakon – itt Magnusra néz – ha nem tudnám, hogy Jace és Clary gyereke azt mondanám, hogy paca lett belőle a kertben, de nem. Elegánsan érkezett az utcára. Simon ott volt mellette és már rohantak is az éjszakába. Clary majdnem utána ugrott. Jace fogta vissza. Tudod milyen veszedelmes tud lenni egy anya, aki a gyerekét védi?

-Körülbelül olyan, mint egy tigris?

-Hát igen, csak Clarynak nem tíz karma, hanem körme van. – Alec megdörgöli a felkarját – Csak egy kicsit kerültem közelebb a kelleténél. – megborzong – Mindegy – hessegeti el az emléket – Claryt le kellet kötözni, hogy ne tegyen hülyeséget. Szerencsére alig két óra múlva Simon jelentkezett Londonból, hogy élnek és kicsit nyugodjanak meg. Chris ki van bukva.

Ekkor kezdődött meg a hajsza. Jace és Clary nyakába vette a világot, és folyamatosan nyomon követték Simont. Sajnos a vámpír se tudta, hogy hol vannak. Csak mikor megérkeztek. Chris igazi megtévesztő. – elismerően pillant a testem felé – Simon nem mondta meg, hogy befestette a haját, és még a kontaktlencse is.

-A festék eltüntethető, a lencse kivehető – mélázik Magnus – Akkor folyamatosan Chris nyomában voltak?

-Simonéban – helyesbít Alec – Christ sose látták. Két napja még azt a nyamvadt hörcsögöt is oda adták neki, csak hogy haza jöjjön a lányuk.

-Ez meg magyarázza miért használta a portált.

-Arra azért kíváncsi lennék miért is pottyant pont elénk.

-Csak teóriám van.

-Fejtegesd, kérlek.

-Christina nem tudja tökéletesen használni a portált, mert más módon közlekedik, viszont az elmúlt hónapokban többször is használta. Most viszont annyira meg volt zavarodva, hogy azt kívánta, hogy bár egy olyan helyen lenne, ahol nem zavarják. Így talált meg téged.

-Engem? – Alec hangja meglepett, de az arca még árulkodóbb mennyire megdöbbenti ez a tény.

-Igen – bólint Magnus – Te vagy az egyetlen olyan rokona, aki nem akart tőle semmit. Isabell folyton a ruházkodási tanácsaival nyaggatja, a nagyszülei benne voltak az emlékeiben tehát őket is árulónak tartja. Simontól is menekült, mert elárulta. Te vagy az egyetlen olyan rokona, aki még nem árulta el.

-De az előbb megtettem – sóhajt Alec lemondóan, tenyerébe teszi az arcát.

-Nem – mosolyog a boszorkánymester – Te csak közölted a szüleivel, hogy hol van.

-Épp ezt akarja elkerülni.

-Alec kérlek – Magnus hangja annyira furcsa. – Chris nem kell fel, amíg én nem akarom.

-Tehát mi a terved?

-Nagyon egyszerű – tárja szét karjait a mágus és kopognak.

-Megjöttek Jaceék. – sóhajt Alec.

-Akkor engedjük be őket – mosolyog Magnus, de nem mozdul. A nagybátyám megrázza a fejét és megy ajtót nyitni.

-Remélem, jól szórakozol kicsi Chris – néz egyenesen rám Magnus.

Meglepetten, sőt ijedten nézek vissza.

-Ne félj, segítek – kacsint, és már el is fordítja rólam a tekintetét.

Lát engem? De az hogy lehet? Annyira leköt ez a felismerés, hogy nem is veszem észre csak azt, hogy megint nagy a felfordulás körülöttem.

-Mit tettél vele Magnus? – kérdi Jace feddőn.

-Csak alszik – von vállat könnyedén a szólított – De nem kell fel – figyelmezteti anyát, aki már indult is, hogy fel rázzon – Egy darabig nem fog felébredni.

-Miért?

-Álmatlan álmot bocsátottam rá, csak akkor fog felébredni, ha ő is akar.

-Hogy érted azt, hogy csak akkor ébred fel ha akar? – anya hangja vészesen közelit egy sikító szellemhez.

-Kezdem tényleg fontolóra venni, hogy benned egy bensee veszett el.

-Magnus válaszolj – szinte már könyörögnek a szemei.

-Ha akarjátok, felkelthetem, de újra meg fog lépni és nézzetek rá – int testem felé, és most már tényleg szemügyre vesznek. Sokat fogytam, eddig se voltam olyan vastag, de most már a régi ruháim még jobban lógnának rajtam, mint eddig. Az árnyvadász egyenruhám is lötyög rajtam. Festett hajam miatt a bőröm még fehérebbnek tűnik, mint egyébként.

-A haja – suttogja apa.

-A kontaktlencsét lassan ki kéne venni – szólal meg Simon. Eddig nem is vettem észre hogy megérkezett, valószínűleg a többiek arcára is ez lehet írva mert a háta mögé bök – Nyitva volt az ajtó.

-Hogy jutottál ide? – kérdi apa.

-Nem neked köszönhetően árnyvadász – köpi a szavakat sértetten Sinom, levágja az asztalra az irónom – Ezt ott hagyta Chirs, és mivel még csak egy-két vonal tűnt el újra húztam és a háznál dobott ki az örvény.

-Hogy? – anya elsápad.

-Legalább megköszönhetnétek, hogy eddig vigyáztam rá.

-Azok után, hogy majdnem megharaptad?

-Jace – anya a két férfi közé áll és szét tolja őket – Az már több mint tíz éve volt – Simon felé fordul – Sajnálom, hogy ott hagytunk – lehajtja a fejét és teljesen a vámpír felé fordul. – Nem is tudom mi lett volna velünk nélküled. – hajába túr – Köszönöm, hogy vigyáztál Chrisre mindig – itt jelentőségteljesen néz férjére, aki végre elszégyelli magát, ha csak kicsit is.

Anya kijátszotta a lapjait, Simon játssza még egy kicsit a sértődöttet, de nem sokáig, eddig se bírt ellenállni, ezután se fog, hiába lett fehér és pólustalan a bőre, hiába növesztett agyarakat. Akkor is Simon marad, aki évekig kísérte figyelemmel anya életét, és volt részese mindennek.

Magnus az ablakhoz sétál. Oda libegek hozzá, de most nem hajlandó felém fordítani figyelmét. A percek csigalassúsággal telnek, vajon mi hibás a rendszerben? Miért vagyok itt? Miért látok mindent? Hiába szuggerálom a boszorkány mestert tüntetőleg nem figyel rám.

-Egyébként ezt is elhoztam – azzal Simon egy laza mozdulattal a mellkasomra dobja a hörcsögöm.

-Mit keres itt ez a rágcsáló? – kérdezi Alec.

-Pamacs Chrishez tartozik. – közli drága fogadott nagybátyám.

-Vidd innen mielőtt Miau Cat észreveszi – hőbörög a házigazda párja.

-Majd én haza viszem – markolja fel apa a kis állatott.

-Magnus – anya szemei olyan csillogóak, amilye csak a visszafojtott könnyektől szokott lenni.

-Igen? – fordul oda komor képpel a boszorkánymester.

-Tényleg fel fog ébredni? Vissza fog jönni hozzánk? – annyira kétségbe van esve, annyira szeretném megölelni és meg vigasztalni.

-Vissza fogok jönni anya – suttogom.

-Igen – jelenti ki határozottan Magnus. Hökkenten nézek rá, honnan tudja hogy ez ilyen biztos? – Viszont, ahogy most fogamzanak a tinik, hagyjátok élni. Amúgy is jön a Klávé gyűlés, felfog bolydulni a város.

-Rendben – bólint komolyan anya és lehajol hozzám, megcirógatja arcom – Gyere haza épségben – még közelebb hajol, és már csak suttog – Féltelek kicsim. Várni fogok rád, és a megbocsátásodra. – hirtelen áll fel, megragadja apa kezét, és a kijárat felé rángatja. – Simon – fordul gyerekkori barátja felé – Köszönök mindent – halvány mosolya ugyan olyan fájdalmas, mint mikor… mikor is láttam én már ezt az arcot? Az emlékezetem cserben hagy.

-Semmiség – vágja zsebre a kezét Simon és anyáékkal együtt távozik.

Magnus és Alec állnak felettem.

-Szóval mi a terved? – kérdi végül nagybátyám.

-A klávét most lefoglalja, hogy az alvilágiakkal tanácskozzon. Neked nem kőtelező jelen lenni, ahogy nekem sem. Tehát most elmegyünk kirándulni a hegyekbe.

-Miért pont a hegyekbe?

-Él ott egy ismerősöm – Magnusz már táskáját pakolja tele mindenféle fura holmival – Be szeretnélek mutatni neki.

-És mi lesz Chrissel?

-Jó hogy mondod – csap a homlokára színpadiasan a boszorkánymester és csettint az ujjával. Húzást érzek a tarkómon és a gyomrom magasságában a gerincemen.

Mint fuldokló kortyolok az éltető levegőből és valami nagyon fura dolgot mondhatok elsőre, mert mind a ketten csak pislognak.

-Mióta tudsz latinul? – kérdi Alec.

-Mióta meg tanítottál – jönne a frappáns válasz, de hangom nagyon karcos és még erősen zihálok. Magnusra nézek – Miért segítesz?

-Mert ilyen jó fej vagyok – vigyorától még a hideg is kiráz.

Kapok én is egy hátizsákot, pont olyat, mint az enyém.

-Ne ijedj meg ezek a te cuccaid, ide hívtam őket – mosolyog továbbra is a mágus.

Fél óra múlva már mindent elraktam, ami kelhet, és menetkészen állok a nappali közepén.

-Néha ijesztő mennyire gyorsan hozzászoksz dolgokhoz – morfondírozik mögöttem Magnus.

-Miért? – fordulok felé.

-Hé vigyázz – szól rám Alec bácsi, mikor elmegy mellettem – Kint vannak a szárnyaid.

-Ja igen – előhúzom az irónom. Behúzom a megfelelő vonalakat.

-Idővel eltűnik? – vizslatja hátam.

-Felszívódik a jel – bólintok – anya nem akarta örökre elrejteni gondolom – megforgatom a szemem.

-Nem – szól közbe keményen a mágus – Ez a jel elvileg végleges kéne, hogy legyen, az hogy eltűnik lassan, azt jelenti, hogy a szervezeted ellenáll. Te ilyen vagy, el kell fogadnod magad szárnyastul.

Bólintok, hogy értem, bár megrémít, amit mond.

További motívumokat karcolok bőrömbe.

-Mi ez a harci festés? – kapja fel a kistáskát vállára Magnus.

-Nem harcolok – sóhajtok és befejezem az utolsó rúnát – ezek elrejtenek. Neked ismerni kéne a rúnákat.

-Igen, ismerem a legtöbbet – bólint komoran – de Clary rajzolt már pár újat, és még sose láttam olyan rúnát, ami pont, hogy az árnyvadászok elől rejtett volna el.

Vállat vonok.

-Ezeket nem anya rajzolta le. Mikor Simonnal mentem el akkor jöttek elő. Hatásosak voltak sose kaptak el, csak mikor már beárult.

-Ne törődj vele – vereget vállon Alec – Engem is árultak már be párszor – vállat von – Jót akarnak, csak nem tudják mi a jó, legalábbis szerinted mi a jó. Gyere, menjünk – azzal megy az ajtó felé.

-Mit csinálsz Alec kedves? – firtatja Magnus mikor, már a kilincsen van párja tenyere.

-Megyünk a hegyekbe nem? – értetlenkedik drága magbátyám.

-Miért gyalogolnánk annyit, mikor itt van egy remek rúnaíró – megragadja mind a két vállam – Gyerünk Chris rajzolj szépen egy portált – azzal a szoba közepére tol, félre rúgja a szőnyeget és vár.

Azt hiszem, nem menekülök. Nagyot sóhajtva neki állok bele karcolni a parkettába a jelek sokaságát.

Egymás után kapcsolódnak össze a formák. Kifújom a bent tartott levegőt.

-Kész – lépek hátra.                  

-És hogy fogod működésbe hozni? – Mint egy kisgyerek karácsonykor, én nem örültem ennyire még ajándéknak.

-Álljatok bele – intek, hogy jöjjenek közelebb, megteszik. Oda állok én is hozzájuk és behúzom az utolsó vonalat. Feldübörög körülöttünk a levegő. Magnusra koncentrálok.

Kemény a földet érés, talpam nekicsapódik a földnek és ki is csúszik alólam.

-Chris – kiált Alec, és karok ragadnak meg.

-Jó helyre hoztál – állítanak talpra.

-Akkor jó, mert te navigáltál – lihegve szerzem vissza egyensúlyom és tudatosul bennem, hogy csontig hatol a hideg. – Tényleg a hegyekbe akartál jönni? – összekocognak a fogaim.

-Miért szerinted hol vagyunk?

-Az éjszaki sarkon? – összébb húzom magamon a dzsekimet.

-Nyugi, ott a ház, ahova megyünk – int előre valahova a sötétbe, és kénytelen vagyok követni, ha nem akarok halálra fagyni. – Tényleg, szólnom kellet volna, hogy öltözzetek fel rendesen – mosolyog Alecra, akinek már a szája is lilul. – Ne aggódj – öleli magához és megszaporázza lépteit.

Tényleg alig tíz perc után megjelenik előttünk egy házikó, füstölgő kéménnyel.

-Gyertek – kiáltja az éjszakába Magnus.

Alig érünk a ház közvetlen közelébe, kicsapódik az ajtó.

-Bean – reszelős hangú vénember áll ott – Mit keresel itt éjszaka? – firtatja, de mikor meglátja Alecot félre áll. – Nem hittem volna, hogy vendéget is hozol.

-Vendégeket – mosolyog Magnus és betereli szerelmét, mielőtt bevágódna az ajtó engem is behúz a hidegről.

-Mit ragozod itt a dolgokat. Egy Nephilimet hoztál és kész – azzal leülteti Alecot az tűz mellé – Olvadj ki, utána beszélhetünk.

-El kéne tüntetned a jeleket Chris – állit engem is oda közel a tűzhöz Magnus. Fogaim annyira összekocognak, hogy nem tudok válaszolni.

-Megint magadban beszélsz? – csóválja fejét az öreg.

Megnus morog valamit az orra alatt, és végig húzza felkaromon az ujját. Körme nyomán szikrák pattannak fel, a jelek elhalványulnak.

-Nocsak még egy ifjú nephilim. – elém furakszik az öreg. Bár így jobban megnézve nem is annyira öreg mint hittem. Ősz a szakálla és a haja ez tény, de csak azért tűnt hajlott korúnak, mert rengeteg rongy lóg rajta, szeme élénken és értelmesen csillog akár egy tigrisszem.

-Érdekes keverék – állapítja meg és végre hagy felengedni. – Fel öltözhettetek volna.

-Nem hittem volna, hogy ilyen közel kerülünk a portállal.

-Vártalak már Bean. – bögrék kerülnek a rücskös fa asztalra. Csak most tudom rendesen megnézni a ház belsejét. Egy helységből áll az egész. Kis ablaka van épp csak, hogy látszódjon egy szeletke az ég feketeségéből. A konyha nem áll másból, mint pár tároló szekrény és maga a kályha melyben barátságosan lobog a tűz. Az ágyat félig elhúzott függöny választja el a szobától. A fürdő pedig egy tükrös szekrény melynek polcába porcelánedényt süllyesztettek, oldalán kancsó várja, hogy feltöltsék vízzel. Itt is látható függöny, de nincs elhúzva.

-Érdekesnek találod a házamat? – kérdezi Magnus barátja.

-Inkább kellemesnek – felelem, fázósan dörgölöm felkarom.

-Búj ki a bakancsodból kis nephilim – hoz egy durva szövetű takarót. – Szinte még gyerek, de már úgy forgatja a kést, mintha ezzel született volna – megrázza a fejét – Szörnyű hova fajul a világ. Neked még bőszen babáznod kéne.

-Nem szeretem a babákat – suttogom magam elé.

-Miért? – hökkent hangjára fel nézek, de már fölém tornyosulva vizslat.

-Igor nem a bíróságon vagyunk – szól közben Magnus – Nem azért hoztam, hogy kihallgasd.

-Akkor minek köszönhetem, hogy két még kölyök nephilimet ide hozol a házamba, mikor tudod, hogy gyűlölöm az angyalok leszármazottait.

-Tedd félre gyűlöleted kedves barátom legalább addig, amíg itt vagyunk – Magnus mosolyosa olyan sokat sejtett – Érdekesség képen megsúgom Chris a valaha volt talán legfurcsább lény a világon. Pedig láttunk ezt azt már, igaz barátom? – átkarolja a törpe termetű férfi vállát.

Ekkor viszont valami szöget üt a fejembe.

-Igor…. Igor M’Coy? – suttogva nézek most már vörösen izzó jáspisra hasonlító szemébe.

-Honnan tudod a nevem? - megint felettem áll és még senkit nem láttam ilyen félelmetesnek.

-Olvastam az összes fordításod – lehelem, nem tudom eldönteni, hogy még mindig a hidegtől remegek vagy valami mástól.

-Hol olvastál te Igor M’Coytól? – kotyog közbe Alexander bácsi. Annyira meglep mindenkit kérdésével, hogy végre vendéglátónk hajlandó távolabb húzódni tőlem.

-Ha bezárnak az Intézet könyvtárába három napig, hogy ne legyél láb alatt, te is megunnád a semmittevést. – vállat vonok – persze pár könyveket elraktak előlem, de majdnem minden legendát elolvastam, amíg vártam, hogy ki engedjenek.

-Mikor zártak be? – csodálkozik tovább nagybátyám, válaszolni viszont nem tudok.

-Ismered a fordításaimat? Ismered az írásokat, melyek a tollamból születtek?

-Igen – bólintok komolyan – Mindent elolvastam, a sárkányoktól, a farkasokon át, a tigrisekig. Bármit, ami a könyvtárban fellelhető volt.

-Nem értem mit keres akkor egy magadfajta olyan helyen – megint megrázza a fejét – Ha ismered is a legendákat, felmerül a kérdés. Vajon érted is őket?

-Sokat nem – vallom meg – A történelemből sose voltam igazán jó, de a legenda ismeretem páratlan – hú de fellengzősen hangzik, lehajtom a fejem, és hozzá teszem még – Apa mondta ezt, mikor fejből felmondtam neki a leckét.

-Szülői túlzás – rázza le megjegyzésem Igor.

-Akkor most már leülhetünk teázni? – kérdezi Magnus, miközben tölt egy csészét.

-Persze – bólint vendéglátónk – Nem hittem volna, hogy ilyen értelmes egyéneket is hozol hozzám.

-Kérlek – mosolyog a mágus. – Gyertek, üljetek le. – int nekünk is. Alec-al egymásra nézünk, ő vállat von és letelepszik kedvese mellé.

Már kevésbé lelkesen ülök le az asztalhoz. Beleszimatolok az elém rakott teába.

-Miért akar mindenki nyugtató teát adni? – kérdezem nagyot sóhajtva.

-Azt most nem kéne innod – veszi ki Magnus a csészét kezemből.

-Miért?

-Emlékszel, emlékek vihara.

-De az elmúlt két hónapba nem volt egy se – értetlenkedem, de hagyom, hogy elvegye.

-Azért mert nem voltál olyan helyen, ahova kötne bármi is. – magyarázza és tölt inkább valami mást. Nagy valószínűséggel vizet.

-Akkor, fenékig – emeli meg poharát és már le is húzza tartalmát. Nem maradok el, hát megiszom, amit elém tettet. Végig marja az ital torkom, nyelőcsövem, gyomrom.

-Mit adtál? – krákogom.

-Oh, ez csak jóféle viszki – homályosul a világ. – Jól fogsz al… - azt hiszem a fejem a padlón koppant.

 

Álmot látok. Anya ül otthon a fotelban és tördeli a kezét. Közelebb megyek, hogy halljam, mit motyog.

-Haza fog jönni, megígérte, haza jön – nyílik az ajtó és belép a szobába apa.

-Szia – köszön, fáradt és nagyon nyúzott. Nem is láttam még ilyennek.

-Szia – anya ugrik, és már öleli is apát. – Jace – suttogja ajkaira, és már csókolóznak is. Felfordul tőle a gyomrom, miért kell ezt látnom mindig? Sose voltak túl elbújós típusúak. Szem forgatva fordulok el. Vége a cuppogásnak vissza nézek. Mindketten a kanapén ülnek, anya már foltozza is apát.

-Megtaláltad őket?

-Nem.

-Magnus felszívódott, Alec eltűnt.

-Hagytak üzenetet – apa előhorgássz zsebéből egy cetlit – „Kedves Jace. Mielőtt felforgatnád a lakásomat, közlom: Chris velem van és biztonságban. Ui.: Alexander is itt van. Ja és ne lépj rá Miau Catre. Üdvözlettel: Magnus Bean.”

-Legalább tudjuk, hogy nála vannak.

-Engem csak az zavar, hogy külön kiemelte biztonságban van Chirs.

-Tudja, hogy érte aggódunk leginkább – anya vigasztalóan öleli át apát.

-Félek – suttogja apa.

-Mitől?

-Nem fog haza jönni. Vagy ha haza is jön, nem fog rám nézni soha többet.

-Miért tenné?

-Az én hibám – apa elhúzódik Clarytól, tenyerébe temeti az arcát.

-Milyen hibáról beszélsz?

-Az én vérem ütközött ki – apa dühösen fel pattan, és járkálni kezd a nappaliban – Ha nem kapok olyan nevelést Valentinétől, ha nem lenne ez a szennyes vér. – megrángatja pólóját.

-Jace! – kiált fel anya – Hogy mondhatsz ilyet? A te véred tiszta! És mint megtudtuk, teljes mértékben angyali utánpótlást kaptál.

-De milyen áron? Te is emlékszel arra a szerencsétlenre.

-Emlékszem – anya elfordítja tekintetét – Viszont arra is emlékszem, hogy anyát démoni vérrel és angyali vérrel kezelte Valentine, mikor terhes volt. Ha démon vér csörgedezik az ereiben az csak is miattam lehet.

-Nem Clary – apa azonnal anya elé térdel – Te csodálatos vagy, és olyan dolgokat teszel, amikre mások nem képesek, életet adtál a lányomnak, mikor azt se tudtad, hogy mi lesz veletek. Megtartottad minden probléma ellenére is. És csodás lány lett belőle. Okos, szép. Nem győzöm hajkurászni a fiúkat tőle.

-Miféle fiúk? – anya mosolyog ugyan, de látom, hogy még mindig szomorú.

-Akik alig várják, hogy rá tegyék mocskos kezüket a lányomra – apa határozottan fel áll és megindul a szobám felé.

-Mit csinálsz? – megy utána anya, így követem őket.

-Gyerünk Te randa dög, mutasd a rendes formádat – kapja ki a terráriumából Pamacsot.

-Mi ütött beléd Jace? Ez csak egy hörcsög. – anya már nyúlna a jószágomért, de apa nem engedi ki markából szegénykét.

-Sajnos ki kell ábrándítsalak, drágám. – megrázza öklét – Ez egy fél lény – megint megrázza – Aki ha nem hajlandó megmutatni a másik alakját, összezúzom.

Fény tölti meg a szobámat. Elvakulva pislogom ki a csillagokat szememből. Újra normális fényviszonyok vannak, de most már nem ketten vannak a szobámban, hanem hárman. A szőnyegen egy hosszú feketésszürke hajú fiú guggol, kicsit vacog is tán. Izmos hátán kívül semmit nem látok belőle.

-Nesze – dobja a meztelen idegenre apa a kedvenc takarómat.

-Kösz – bugyolálja be magát és áll fel. Ahogy kiegyenesedik, eláll a lélegzetem egy pillanatra. A szeme… pontosan olyan, mint Pamacsé, olyan fekete, olyan okos.

-Ez… - anya hangja cérnavékony – Ez meg ki? – nagyot nyel.

-Pamacs – vállat von apa – Chris kitalálhatott volna egy eredetibb nevet.

-Ne okold – szólal meg a fiú. Hangja selymes – hörcsögnek hitt, meg aztán imádom, mikor a hasam simogatja – itt kéjesen megnyalja a száját. Elvörösödve jut eszembe, hogy én puszilgatom is a hörcsögöm, vagyis… Vagyis ezt a fiút.

-Pamacs – apa hangja megrovó.

-Egyébként, köszi, hogy lelepleztél Chris előtt. – pontosan rám néz. Zavartan túrok a hajamba.

-Chris nincs itt – anya átöleli magát, és fázósan dörgöli a felkarját.

-Pont emiatt akartam, hogy fel vedd emberi alakod.

-Szóval minek köszönhetem, hogy megzavartad álmom? – firtatja Pamacs.

-Pár dolgot szeretném, ha elmondanál.

-Mivel kapcsolatban?- kíváncsiskodik a fiú.

-Clary kérlek hallgass végig minket, és csak utána akadj ki – fordul feleségéhez Jace. Kezdem elveszíteni a fonalat.

-Rendben – bólint anya. – Akkor talán menjünk ki a nappaliba – és már ki is megy a szobámból. Követjük őt.

-Szóval mi ez a nagy felhajtás.

-Emlékszel, mikor haza jöttem Chris nyolcadik születés napja utáni napon?

-Igen.

-Akkor találtam meg ezt az alvilágit. Az életéért cserébe megígérte, hogy vigyáz Chrisre.

-Alkut kötöttél?

-Ez azért bonyolultabb – szól közbe Pamacs.

-Akkor magyarázd el – követeli anya.

-Jace alkut kötött azzal a démonnal, akitől kiszabadított, viszont mivel nem neki, hanem Chrisnek szánt, így nem hozzá lettem kötve, hanem a lányához. Az alku, alku marad még akkor is, ha a démon meghalt. Chris élete és az én életem össze van kötve, ha én meghalok, akkor Chris is, és fordítva. Viszont jó dolgok is járnak ezzel. Mindig tudom, hol van Chris lelke.

Látom, ahogy anya elsápad.

-Tehát a lányom élete tőled függ?

-Is – bólint Pamacs. – Bár most kicsit bonyolultabb a dolog. Arról nem volt szó, hogy felébred az angyali vére.

-Angyal vér?

-Aha – elvigyorodik – Mikor Jace nagymester meghalt és az angyal visszahozta hozott magával mást is. Angyali erőt. Ezt pedig Chris örökölte, és nektek köszönhetően olyan dolgokra képes, amire más nephilim gyerek sose lesz képes. – füttyent egyet – Remek kis csaj.

-Hátrább az agarakkal – mordul apa.

-Ne mérgelődj, hogy a tudta kívül eljegyezted – vállat von.

Mi van? Apa eljegyzett volna? De hát még nem is vagyok tizenhat éves.

-Ez az ő döntésétől is függ.

-Tudod nagyon jól, hogy nem – Pamacs már nem mutatja, hogy nagyon nyeregben érezné magát, inkább szomorkás – Ismerem minden mozdulatát. Figyeltem a terráriumomból. Hallgattam beszédét, imádom mikor hozzám ér. Nem fog más fiút találni magának. Sajnos tudom, hogy senki nem lesz elég jó neki.

-De te igen? – epés megjegyzés anyától származik.

-Nem – olyan szomorú a hangja – Még én se leszek elég jó neki – itt fel néz a plafonra – Az alku az alku.

-Jace – anya megint sikító szellemet játszik.

Megint betölti a szobát a fény. A takaróból kidugja rózsaszín nóziját Pamacs.

-Francba – hördül apa. Felkapja a jószágot, és visszaviszi a helyére.

-Magyarázatott – anya karba font kézzel áll és dobol a lábával, ez sose jelenetet jót.

-Az a dög igazat mondott. Tényleg alkut kötöttem vele.

-Aminek az ára a lányod élete volt?

-Nem – apa is kezd begurulni – Nem érted Clary? Meg akartam védeni Chirst! Ez a dög nem hal meg olyan könnyen – elhúzza a száját – Arról gondoskodtam, hogy ne tudjon olyan egyszerűen megdögleni.

-Jace!

-Clary!

Éljen a beszélgetés tömörsége. Pedig apa mindig olyan szépen csavarta a szavakat. Most dühösen merednek egymásra. Hirtelen mozdulnak nem tudni melyik előbb, és már ölelik is egymást.

Mosolyogva nézem őket. Igen, ilyenek a szüleim.

 

Hirtelen riadok, kapkodom a levegőt.

-Pamacs – nyögöm ki.

-Sajnos nem, csak én vagyok – fogja meg a vállam Igor.

-Elnézést – hebegem zavartan.

-Ne törődj vele – mosolyogva néz – Bárki kidőlne egy jó kupica viszkitől. Bean is alszik.

-Alec bácsi?

-Nem olyan öreg, hogy bácsiznod kéne – mosolyog. – Egyébként alszik ő is. – int a háta mögé

-A nagybátyám.

-Oh – meglepetten pislog – Majdnem egyidősnek tűntök.

Muszáj felnevetnem.

-Nem – mosolygok – Alec apa bátyja. Legalábbis fogadott testvérek.

-Fogadott testvérek? – egyre jobban csodálkozik. Ülésbe tornászom magam.

-Igen – nyomatékosan bólintok – Apa tíz évesen elvesztette a nevelő apját, így került el Alec bácsiékhoz. Az ő szülei befogadták így lett Izabelle néninek még egy bátya.

-Érdekes egy családi történet – hümmög az öreg.

-És még milyen bonyolult szálak húzódnak a háttérben – sóhajtok.

-Na gyere, ha már fent vagy – int, hogy kövessem – Vedd fel azt a meleg kabátot. Hozunk némi reggelit.

Mikor kilépünk a havas tájra, meg lep a látvány. Gyönyörű körülöttünk minden. A hó még friss, ropogós. Olyan szép. Élvezettel simítok végig az utamba kerülő bokrokon.

-Ne maradj le! – azzal a kezembe ad egy íjat és nyilat. Pislogva nézek az öregre.

-Ez minek? – mekegem.

-Csak gyere – azzal már be is lép a háztól nem messze lévő erdőségbe. Követem és próbálok minél kevesebb zajt csapni, ami tegyük hozzá nem nehéz, bár havas erdőben még nem használtam ezt a képességemet. Igor meg lök, és előre mutat. Nagyon aranyos és hatalmas nyúl szimatol nem messze tőlünk.

-Ha már megy a lopakodás, mutasd meg, hogy tudsz célozni – suttogja alig hallhatóan vendéglátónk. Egy darabig értetlenül nézek rá, de végül felfogom és felemelem az íjat, helyére illesztem a nyilat. Meg húzom a húrt, és célra tarts.

Megremeg kezemben az egész szerkezet. Olyan aranyos. Nincs szívem lőni.

-Ne sajnáld – parancsol egy hang fejemben. Ez megadja a löketett, pendülés hasítja ketté az erdő csendjét. A nyúl megrezdül, de a következő pillanatban már nyíllal a testéből oldalán fekszik elterülve.

-Remek – bólogat az öreg és megy össze szedni a tetemet. – Ne sirasd – szól rám. Most érzem meg, hogy valami nedves folyik végig az arcomon, már felesleges oda nyúlni és letörölni. Szipogok egyet.

A házig nem szólalunk meg, bár nem hiszem, hogy túl messzire mentünk volna alapból.

-Nem hittem volna, hogy egy Nephilim kölyök ennyire érzelgős lenne.

-Nem is… - hebegem.

-Menj most meg az arcod – elküld a kis tükrös szekrényhez. – Ne vedd le a kabátod. Hozz a dézsába havat – kezembe nyom egy fém vödröt, fogantyúján fabetét segíti a könnyebb fogást. Kérdés nélkül végzem a feladatott, valamikor a tíz és tizenkettedik fordulóban Alec-al találom szembe magam a dézsához menet.

-Befogtak házimunkára? – kérdi és kiveszi kezemből a vödröt, befejezi helyettem a mozdulat sort.

-Nem jelentkeztem rá.

-Viszont remekül ki lett tanítva a nyíl használatára – szól közbe Igor. A házikóban terjeng a finom pörkölt illata. Alecnek kiadja napi parancsba, hogy terítsen. Fatányérok és kanalak kerülnek ki az asztalra.

-Mi finomat eszünk? – kerül elő kócos hajjal, kopott sminkel Magnus, valószínűleg korgó hasa ébresztette. Furcsa ilyen kevés sminkel látni.

-Chris fogta nyulat a’la Igor – feleli vigyorogva az öreg. Középre rakja a kondért. – Jó étvágyat – asztalhoz ülünk, mindenki kap a finomságból.

-Kenyeret is egyél – figyelmeztet Igor. Muszáj vagyok kiválasztani a legkisebb és legvékonyabb karéj kenyeret. – Ezért nem nőnek meg a mai fiatalok – zsörtölődik. Csak mosolygok, és egyik monden osztálytársamra gondolok, aki már felülről nyalogatja a kétszáz centimétert.

Alig nyelem le az utolsó falat pörköltet és tuszkolom be az utolsó falat kenyeret a számba Magnus megszólal, egyenesen nekem szánva szavait.

-Jó aludtál?

Köhögve meresztem rá a szemem. Alec ad egy pohár vizet, annak köszönhetően nem fulladok meg.

-Köszönöm – motyogom és lerakom a szépen faragott poharat. – Nem mondhatnám túl kellemesnek – nézek a boszorkánymesterre.

-Oh csak nem valami álom zavarta meg pihenésed? – csalafinta mosolya annyi kérdést vet fel benne.

-De – felelem szűk szavúan. Nem akarok gondolni az álmokra.

-Meséld el, kérlek – ránézek és kiráz a hideg. Kivillannak fehér fogai és olyan, mintha egy baziliszkusz mérge csöpögne róluk.

-Járt nálunk egy fiú, beszélt apával, említett valami alkut, és hogy el vagyok jegyezve.

-Roppant érdekes – bólint Magnus.

-Annyira nem volt az – vállat vonok - Apa megtalálta az üzeneted.

-Oh ez remek. – arcán átsuhan egy árnyék.

-Ő annyira nem örült – biztosítom. – Megtudhatnám, miért vetítettél ki megint?

-Ebben most nem teljesen vagyok hunyó – súgja, és megint elmosolyodik.

-Ha már ilyen szószátyárt vagy Beam igazán elmondhatnád, hogy miért is vagytok itt? - szól közbe Igor.

-Természetesen – Magnus fel áll – Chris vedd le a kabátod. Mivel értetlenül pislogok csak mögém kerül, megrángatja a dzsekim. Hát kibújok belőle. Várom a reakciókat, de semmi – Próbáld meg nem elrejteni.

Megrázom a fejem, nem tudom, hogy kell eltüntetni egy rúnát.

-Mi történik? – érdeklődik Igor.

-Még nem láttál mindent – azzal a lapockámon érzem tenyerét. Hideg ujjai perzselik bőröm. Fel szisszen. Némán tűröm a fájdalmat, ökölbe szorított kézzel.

-Nem tudom, mit teszel, de hagyd abba! – szól közbe Alec.

-Adj neki egy gyógyító rúnát – veti oda bal karom az asztalra.

 Égeti bőröm az irón, de a hátamban lassan enyhül a nyomás.

-Azt a… Az angyalát – hördül fel Igor – Ilyet még azért én se láttam még.

Asztalt bámulva pihegek, kicsit kívülállóként hallgatom csodálkozásokat.

-Magnus Bean mit találtál? – kérdi házigazdánk.

-Kit – helyesbít a boszorkánymester, megveregeti a vállam – Íme az első angyali leszármazott.

-Tessék? – fordulok hátra.

-Hé Chris óvatosabban – kapaszkodik mellettem Magnus.

-Mi?

-Nem láttad még? – kérdezi Igor.

-Mit? – kérdezek vissza.

-Lassan kapcsolsz – szól Alec és a kezembe nyom, egy angyal tudja, honnan előszedett tükröt. A kicsi kerek fényes felületbe nézek. Látom magam, vagy legalábbis valami hasonlót, fekete hajam sápadt keskeny arcomból zöldeskék szem néz vissza rám. Magnus megfogja a tükröt, és kicsit odébb mozdítja. A látóterembe kerül egy fekete tollas valami.

-Ez tényleg ott van? – nem hiszem, amit látok, kitekeredve hátra fordulok, porbálom csak a fejem mozdítani, de még így is nehezen, de látom a fekete szárnyakat.

-Nyugi kislány – Igorra kapom a tekintetem, de már nem a helyén ül. Hökkenten fordulok körbe, de már mellettem áll és vizslat.

2024. január 16., kedd

Árnyvadászok titkai: 2. fejezet: A kínos részletek

Apa nem hisz nekem levisz a gyengélkedőre és beparancsol egy ágyba. Hiába mondom, hogy semmi bajom megoldom egyedül is, nem hisz nekem. Előkeríti valahonnan Magnuszt, bár szerintem a boszorkánymesternek van jobb dolga is, mint engem abajgatni.

-Mit mondtál neki? – kérdi morcosan mikor meg áll felettem.

-„Vállalom tetteim következményét” – sóhajtva hanyatlom vissza a párnára.

-Ezt pedig Clary senkinek nem mondta el – apa már dühöng.

-Ez igaz – bólint Magnus.

-Tessék? – apa végre abba hagyja a járkálást, és döbbenten néz a férfira.

-Chris azokat az emlékeket látja, ami hozzá kapcsolódnak és a mai nap fontosságához. – magyarázza a boszorkánymester.

-Miért fontos a mai nap? – kotyogok közbe.

Választ nem kapok, mert megjelenik Alec bácsi.

-Isabell keres – mordul Jace felé – Magnus – bólint a boszorkánymesternek – Azt hittem már otthon vársz.

-Ott is voltam, amíg valaki nem volt olyan kedves és ide rángatott, hogy vizsgáljam a folyamatot, amit én indítottam el.

-Te indítottad el? – hörren apa.

-Igen én – szinte látom a szikrákat a két férfi között – Ráadásul a kedves nejed kérésére.

-Clary?

-Nem tudom, ki lenne más a nejed – olyan elegánsan von vállat, hogy el is feledkezem a fő problémáról – Bár elég későn vetted el.

-Nem is volt olyan késő – szólok közbe.

-Mit tudsz erről kicsi Chris? – sziszegi a boszorkánymester – Már megszülettél, mikor összeházasodtak.

-És? – kérdezem meglepetten – vannak olyan osztálytársaim, akiknek a szülei mai napig nem házasodtak össze.

-De egy árnyvadász gyerek, ha úgy születik, hogy a szülein nincs ott az össze tartozás jele, az fattyúnak számit – szól Alec bácsi csendesen.

Szavai szíven ütnek, de elhessegetem a kellemetlen érzést.

-És? – mérgesen kászálódok ki az ágyból.

-Feküdj vissza – szól rám apa.

-Nem – dühösen állok talpra, erre elkap. Már nem érzem, hogy visszanyomna a párnák közé.

 

Villan a világ, egy pillanatra elvakít a fehérség.

 

Látom, ahogy kicsinek abajgatom a hörcsögöt, amit kaptam apától a nyolcadik születésnapomra.

Általános iskolásból jövök haza zokogva. Anya megölel, és kérdezgeti mi baj van.

-Azt mondták az osztálytársaim, hogy ne hazudjak arról, hogy Pamacs még mindig él, biztos csak kicseréltétek egy másik pontosan olyan hörcsögre.

-Nem cseréltük ki.

-Akkor mért él még mindig? – szipogom – A tanárnő csak ezért előhozta azt az oktatófilmet és közölte, hogy egy átlagos hörcsög összesen három évet él. De hát pamacs elmúlt már négy éves is.

-Ez igaz – apa áll az ajtófélfának dőlve, anya értetlenül néz rá, és még szorosabban ölel magához. – Pamacs nem mindennapi hörcsög – apa közelebb jön és leguggol hozzám, hogy egymagadságba kerüljön a fejünk – Pamacs félig meddig démon is, egy kicsit. Az árnyvadászok kísérleteiből maradt fent. Pontosan addig él, amíg a gazdája él, szóval nem csak magad miatt kell életben maradnod, hanem Pamacs miatt is.

-Kérlek, ne mond többé az osztálytársaidnak, hogy Pamacs létezik – kér anya. Bár látszik, rajta, hogy megrázza, amit apa mond. – Hagy mindent rájuk, úgy se tudják, mi történik igazából – megsimogatja a fejem.

-Egyel több vagy kevesebb titok – suttogom.

-Egyel több titok – anya hangja elhal egy örvényben, de tisztán cseng fülemben.

 

-Pamacs – sikkantom, mikor magamhoz térek.

-Elájulsz egy fél órára, aztán azt a rühes dögöt hívogatod? – apa hangja megrovó, de mintha meg is könnyebbült volna.

-Hol van Pamacs? – kérdezem vakon, és már ülök is fel – Elfelejtettem enni adni neki. – végre kezdek látni, felfogom, hogy az Intézetben vagyok, és hogy a gyengélkedőn fekszem egy ágyban.

-Clary adott neki enni mikor eljöttél otthonról. – sóhajt apa.

-Honnan tudod? Nem is voltál otthon reggel.

-Mondta.

-Tényleg piszkosul hasonlítanak egymásra – Alec bácsi még mindig karba font kézzel áll és néz, de most Magnus helyett Isabell néni áll mellette.

-Mondtam – rántja meg a vállát elegánsan Izzy néni – Hogy vagy Chris?

-Mint akin átment egy úthenger, de ha lehet, most ne nagyon tapizzatok – fintorogva húzódok el apa keze elől – Nem akarok emlék rohamot a következő öt percben.

-Az utolsót is magadnak köszönheted, ha nyugton maradtál volna – mérgelődik Jace.

-Persze – hőbörögve fonom keresztbe a kezem.

-Azért az anyjából is van benne valami – állapítja meg Izabella bátyára nézve.

-Igen – helyesel az és fel áll – Most ha lehet, öt percig ne öljétek meg egymást – komor tekintetétől a hideg is kiráz – Szólok Clarynak, hogy itt vagytok, ha minden jól megy nem ölitek meg egymást míg fel ér.

-Igyekszem – ígérem.

-Azt tudom, hogy te nem ölöd meg őt – int apa felé Alec bácsi – De hogy Jace mit tesz veled… - füttyent egyet – arról fogalmam sincs.

Döbbenten nézek apára, aki elsápad.

-Nyugi kicsi Chris itt maradok, amíg Alec vissza nem jön – mosolyog rám Izzy néni. Valószínűleg teljesen félre értelmezte az arcmimikám.

-Nem apától félek – mormogom. Felhúzott lábaimat átölelve figyelem körülöttem az eseményeket. Mindig olyan furcsa volt. Sose tudtam, hogy mi történik, de mégis mikor kicsit koncentráltam megértettem, hogy miért is teszik a körülöttem élők azt, amit.

Most is Isabell csak azért maradt, mert Simon nem jöhet ide, és tudja, hogy mennyire szükségem lenne a vámpírra. Hisz az életem része, egy olyan pont, ami mindig biztosított, arról hogy hiába változnak a dolgok; vannak, amik változatlanok maradnak.

-Sose harapott meg – mélázok.

-Egyszer majdnem megtette – mordul apa, mintha olvasna a gondolataimban – Azóta nem engedem, hogy a közeledben legyen a kelleténél többet.

-Akkor találtuk ki, hogy lesz egy szenzor a szobádban – szól anya – Kifejezetten Simonra hangolva. Ha bármi baj van, tudjon jönni, és meg vigasztalhasson.

-De miért?

-Kevésnek éreztem magam hozzá – anya nagyon letörten néz rám. Reggel óta mintha öregedett volna legalább két évet. Haja feltűzve, hogy ne lógjon a szemébe, és azok a zöld tükrök olyan fájdalmasan csillognak. Valami nagyon nem stimmel.

-Anya – óvatosan teszem le a lábam az ágyról szinte csigalassúsággal, hogy ha bárki felém nyúl el tudjak hajolni előle. Még apa is nyugton ül a másik ágyon és figyeli a mozdulataimat.

Szinte lábujjhegyen igyekszem oda, ahol anya áll. Meg állok előtte.

-Ettől tuti rohamom lesz, ne ijedj meg – figyelmeztetem.

-Micsoda? – kérdi anya, de már meg is öleltem és jön az ismerős fehér villanás egy kis forgás és a nagyiék vidéki házánál találom magam.

Nem tudom teljesen átadni magam az emléknek, mert halom anya kétségbe esett hangját, ahogy szólongat. A halastavacska mellé érve bele nézek a víztükörbe, és látom, ahogy anya térdre csúszva ráz és szólongat. Furcsa így kívülről nézni magam. Sose voltam különösen félelmetes, vagy egyáltalán strammnak mondható. Isabell néni még egyszer azt mondta olyan törékeny vagyok, mint egy tündér, és megkérdezte anyát hogy nem szűrte véletlenül össze a levet eggyel.

-Chris térj magadhoz – könyörögő hangja annyira szívet facsargató.

-Nem fog magához térni – apa áll anya felett és felsegíti – Csak annyit tehetünk, hogy megvárjuk, míg vége nem lesz az emléknek. – Alec emel fel a földről és tesz vissza az ágyba.

-Mi vagyok én teherhordó – morogja közben. – Bár nem tudom… adtok egyáltalán neki rendesen enni? Olyan vékony.

-Enni azt kap – apa nagyot sóhajt – csak nem eszik.

Elmosolyodom, nagyon sokat veszekedtek velem, hogy egyek rendesen. Ettem én, csak ezek szerint sose eleget. Most végre csend vesz körül.

Fel nézek a tó tükréből, ahonnan eltűnt a gyengélkedő képe.

Luke fát vág a pajta mellett. A házból íncsiklandó illatok szálnak kifelé. Még a nyál is összefut a számban. Nagyi mindig is remek szakács volt. Minden nyarat itt töltöttünk mióta az eszemet tudom. Sose voltak igazán barátaim a suliban, meg hát ott volt Simon. Vele ülni a gép előtt és lan partizni volt a legjobb a világon. Sose érdekeltek a korombeli fiatalok. Minek mikor az embernek van egy nagybácsija, aki a legjobb a kockajátékokban? Nyaranta persze itt voltam vidéken, ahol a nagyi és Luke bácsi vettek kezelésbe, megtanultam biciklizni, fára mászni, kést dobni, kardot használni. Mindent, ami hasznos lehet egy árnyvadásznak. Lopakodást is tanultam, bár Luke bácsi azt mondta jobb lenne, ha nem tőle tanulnám meg hanem apától, de ő mindig valahol messze járt ilyenkor. Nyáron mindig nagy volt a démon forgalom. Engem elküldtek, hogy ne legyen bajom. Vidéken mindig csend volt és béke. Nyáron tanultam meg azt, amit egy árnyvadásznak tudnia kellet volna, volt ott számmisztika, botanika, geometria, minden amit apáék is tanultak a koromban, persze a történelem se maradt ki. Nagyi szerint Hodge büszke lett volna rám, ha látja milyen gyorsan, és milyen pontosan jegyeztem meg fontos dátumokat és neveket.

Belépek a házba a megszokott látvány fogad, itt se nagyon változott semmi az évek folyamán, csak a képek sokasodtak.

-Chris mit piszmogsz még? – kérdezi nagyi a fürdő ajtaja előtt.

-Kérlek, segíts – motyogja az ajtó lapja. De furcsa olyan vékony a hangom.

-Akkor nyisd ki.

-Nyitva van – erre a kijelentésre nagyi végre lenyomja a kilincset és meg lát, ahogy hátat fordítva a tükörnek próbálom bekenni a hátamat.

-Nem értem anya mért akarja, hogy tetőtől talpig bekenjem magam ezzel a vacakkal – morgolódom és ekkor valami fekete tűnik fel a tükörben.

-Ne ugrálj Chris – nagyi hangja remeg, de a tizenkét éves önmagam fel se veszi a dolgokat, csak oda adja a felé nyújtott kézbe a krémes tégelyt. – Azért kell kenekedned, hogy ne maradjanak meg annyira ezek a rúnák – simít végig felkaromon – Bár eltüntetni nem lehet őket, de legalább nem szúr azonnal szemet a mondénoknak.

-Ja csak a három csillagom – mormogom.

-Csillag? – néz fel nagyi a derekam krémezéséből.

- Nézd itt az egyik – mutatok a jobb vállamra – Itt a másik – Mutatom a bal kulcscsontom és a vállam közti részre fészkelte be magát – A harmadik ott van a lapockámon bal oldalt – intek a hátamra. Ekkor több dolog is történik egyszerre. Nagyi elsápad és egy törülközőt dob a fejemre, majd a fürdőköntösömért nyúl és rám teríti. Aztán már karon is ragad, megyünk kifelé a kertbe.

-Luke! – kiáltja nagyi kétségbe esetten.

-Mi baj Joselyn? – lép oda a férfi. Kilesek a törülköző alól, csak sápadt arcukat látom viszont. Nagyi lerángatja a hátamról a fürdőköntöst, ekkor már Luke is megakad egy pillanatra.

-Azonnal szólni kell Clarynek.

-És Jacénak is – bólint nagyapa.

Nagyi bevisz a házba, rám terít még egy takarót. Eddig észre se vettem mennyire vacogok.

-Itt maradsz – szól, kétségbe esetten megy a konyhába főzni egy teát. Az illatából tudom, hogy nyugtató. Anya is ezt itta mikor kikészült.

-Idd meg – tér vissza egy bögrével, kezembe nyomja, ismét eltűnik a konyhában. Oda lépek az ajtófélfához és nézem, hogyan gurítja le egyik bögrét a másik után. Nem nyugszik meg tőle, csak még idegesebben tördeli a kezét.

-Istenem ez az én hibám – motyogja.

Alig telik el tíz perc, kivágódik az ajtó.

Nagyi rohan és már ki is tolja az érzőket.

-Előbb igyátok meg ezt – hallom még a hangját, megint bezáródik az ajtó.

Az ablakhoz lépve látom, ahogy apa bele szagol a teába, elfintorodik és lehúzza.

-Most már mehetsz Jace – int a nagyi – a lányod a kanapén ül. – azzal betereli.

Anya még kint van és vitatkozik nagyival, de már nem érdekel miről. Nézem, ahogy apa belép mindenre elszántan, aztán arca ellágyul, ahogy meglátja rémült lányát.

-Szia Chris – köszön, és leül mellém.

-Szia – nyelek nagyot.

-Mi baja van Joselynnek? – kérdezi és lehámozza a fejemről a törülközőt.

-Nem tudom – meg vonom a vállam.

-Fel kéne öltöznöd – állapítja meg.

-Nagyi nem enged fel állni.

-Oh – meglepetten pislog. – Akkor hozok neked ruhát – azzal már megy is a szobámba. A hangokból ítélve most túrja fel a szekrényemet.

Visszatér a nappaliba és leszórja mellém az összes fekete göncöm.

-Más szint nem találtál? – firtatom.

-A hangulathoz illően kell öltöznöd – feleli.

Nem értem a dolgot, jobb mintha bugyiban kéne ücsörögnöm, egy száll köntösben. Farmert húzok, és egy nagyon furcsa felsőt nyom apa a kezembe.

-Ezt hogy kell? – morgom, de megtalálom a nyitját. Teljes hátamat szabadon hagyja a felsőrész, visszaülök apa mellé a kanapéra.

-Végre abba hagyták a vitát – sóhajt és magához húz, élvezettel bújok az ölelésébe, ilyen is ritkán adatik meg nekem. Sose voltam az a nagyon ölelkezős bújós típus. Kinyílik az ajtó és belép anya.

-Kicsim – tárja ki karjait anya, én meg már repülök is karjaiba, ezzel csak az a baj, hogy szó szerint.

-Jó ég – nyögi ki apa. Nem értem a problémát, bár innen nézve már tudom, hogy mi volt akkor a baj. Szárnyaim lettek fekete kicsi szárnyaim, csak úgy verdestek miközben anya szorosan ölelt magához.

-Jace? – pillant apára a fejem felett anya.

-Clary megcsaltál? – hangja könnyed, mégis érzem, itt valami nem stimmel.

-Mi van? – pislogok.

-Nem hiszem, hogy ezért én vagyok a fellelős – int felém apa.

-Sajnálattal közlom, hogy nagyszázalékban a te hibád is a mostani helyzet. – feleli anya szárazon, és még szorosabban ölel.

-Megfolyatsz – nyögöm ki.

-Bocs – azzal kicsit lazít karjain, visszaölelem.

-Mit tettem, hogy így kiakadtatok? – suttogom mellkasának.

-Semmit, kicsim – simogatja fejem anya, de szemét fényessé varázsoló vissza fojtott könnyei elárulják, hogy nagy a baj.

-Így viszont nem mehet vissza az iskolába. – jelenti ki Luke

-És sehova máshova. – teszi hozzá nagyi.

Erre már muszáj vagyok kiakadni.

-Mi az hogy nem mehetek sehova? – háborgok.

-Így nem mehetsz sehova – pontosít anya – Gyere – azzal térdre kényszerit, és kezében meg villan az irónja. – Nem akartam, hogy ez megtörténjen, de minden rendes árnyvadász gyerek tizenkét évesen kapja meg az első maradandó rúnáját.

Sarkamra ülök a nyomástól, melyet vállamra gyakorol. Elém térdel, és lenéz rám.

-Kicsit fájni fog.

-Mint a többi – vállat vonok és várom a megszokott égő szúró-vágó érzést, ami nem marad el. Lassan betölti orrom az éget bőr szaga. Lehajtom fejem, ne kelljen látnom, mit tesz velem.

Bonyolult és kacskaringós minta rajzolódik a bal lapockám, vállam és nyakam közé.

Anya is leül a térdére és vár. A szárnyak nem tűnnek el azonnal, először csak áttetszők lesznek, aztán semmivé foszlanak.

-Magnus el tudja ezt feledtetni?

Anya kérdése ott csüng a levegőben.

 

Elkap egy színes örvény és kiszakít nagyiék békés házának nappalijából.

Következő pillanatban Brooklyn főboszorkány mesterének házában találom magam.

-Fél lény lett egy árnyvadász gyerekből – Magnus szinte nevet már a képtelen helyzeten.

-Nem azt kértem, hogy röhögj a markodban, hanem azt hogy feledtesd el ezt az egészet Chrissel. – csattan fel apa.

-Nem lesz egyszerű. – csóválja meg a fejét. Ekkor veszem észre hogy ott fekszem a kanapén valószínűleg elájulhattam mert hogy nem alszom túl nyugodtan az fix. Valamit motyogok. Közelebb osonok tizenkét éves önmagamhoz és oda hajolva már hallom is mit.

-Szárnyak, fekete szárnyak. – hideglelősen össze húzom magam.

-Ez így nem mehet tovább – apa letérdel mellém – Kérlek Magnus segíts – sose hallottam apát ennyire kétségbe esetnek. A boszorkánymester is így lehet vele, mert bólint, és odébb tolja apát a kanapétól.

-Megteszem, amit tudok – felemeli a kezét – De nem lesz végleges, az emlékek vissza fognak térni.

-Nem érdekel, csak csináld – már szinte szűköl.

-Nagyon fiatalon lettél apa – mormogja, és fölém hajol – Rendben kicsi Chris, nyisd ki a szemed – csettint és fel nyílnak szemeim, rémülten kapkodom ide-oda tekintetem. – Jól van – hangja olyan megbabonázó, olyan kellemes – Miért vagy ennyire rémült? – kérdezi.

-Anya aggódik – hangom szaggatott és kezd áthangolódni egy magasabb frekvenciára.

-Miért aggódik a csodálatos Clarissa?

-Szárnyaim… fekete szárnyaim vannak – felelem, de már szemem üveges.

-Ne aggódj kicsi Chris – megérinti a homlokom – Nincsenek szárnyaid, főleg nem feketék – fellángolnak ujjai. Hátra bicsaklik fejem és elterülök a kanapén.

-Most mit tettél vele? – faggatja apa.

-Elfeledtettem vele néhány emléket. – Magnus fel áll – Nem végleges. Vissza fognak térni az emlékei. És Jace – megállítja apát, ahogy felém nyúl hogy felnyaláboljon – Ha emlékezni kezd rettenetesen össze fog zavarodni. El fog menekülni tőletek.

Apa kimérten bólint.

-Vállalom ezt a következményt.

A sötétség megint elnyel.

 

Zihálva térek magamhoz, megint a gyengélkedőn fekszek, már sötét van. Simon áll az ágyam mellet egyedül. Körbe nézek.

-Elküldtem mindenkit, hogy pihenjenek – válaszolja meg ki nem mondott kérdésem.

-De te nem lehetsz itt – nyögöm ki, és fel ülök.

-Nem is vagyok itt – mosolya keserű.

-Akkor…

-Kivetülés – azzal átnyúl a kancsón, amit ide állítottak az ágyam melletti kisasztalra.

-Szeretnék innen lelépni, minél messzebbre – motyogom.

-Kint várlak a kapuban – bólint Simon.

-Köszönöm – mosolygok rá halványan. A vámpír semmivé foszlik. Kikászálódok az ágyból. Felhúzom a dzsekim, melyet valószínűleg anya gondos kezei hagytak az ágy végében.

Az ajtó felé nem mehetek, marad az ablak. Félúton járok, mikor nyílik a gyengélkedő ajtaja.

-Chris – apa hangja vegyül anyáéval, mindkettőben kétségbe esés és féltés csendül. Még visszanézek az alakból, de már csak a törött üvegcserepeket érhetik el. Kivetődöm gondolkodás nélkül.

-Chris, ne! – anya sikolya elkísér a süvítő levegőben. Egy belső erő nem enged nekicsapódni a földnek. Puhán landolok az Intézet falain kívül. Sinom lép mellém.

-Mehetünk? – kérdi.

Még visszanézek az ablakokra, melyek sok évig a világot jelentették nekem.

-Tűnjünk el – fordítom el tekintetem az ablakon kilógó anyámról és apámról.