Mágiával átitatott kotta - 6. fejezet

Kyo pov:

Keserű ürességemben kuksolok a szobámban, mikor megjelenik Keiyuu és a gyönyör birodalmába hajszol. Kimerültségemben elszólom magam. Hogy honnan tudom, hogy démon? Elolvastam Daisuke levelét, és abban megemlíti a kottára oly éhes démont, akivel vigyázzak. Mégse akarja a lelkem, vajon miért nem? Vagy már nem is akarja ezt az egészet?
Kérdezem mennyi időm, van még hátra, nem fellel egyenesen. Tényleg nem kellek neki?
Mért nem veszi el a lelkem? Tehát az egész csak játék volt? Keserű mosolyom nem tudom levakarni; én, aki gyűlölöm a hazug mosolyokat most azzá váltam én is, a lelkem zokog, de az arcom keserű mosolytól csöpög. Körbe tekint a szobába, mintha várna valamit.
- Senki nem fog érted jönni – suttogom – Mert már el vették a szárnyaid – hangomra felfigyel és értetlenül pislog rám. Nem kegyelmezek neki. Most már végig kell játszania a játszmát. Még egyszer utoljára elő kell hívnia szárnyait és elveszik tőle végleg. Itt marad. Önző voltam és ezt elintéztem.
- De ha akarom, elő hívhatom őket - morogja.
- Még egyszer, utoljára – húzom fejét magamhoz és össze érintem a homlokunk.
- Mit tettél Kyo?
- Megkeresett egy fekete szárnyas alak és közölte, hogyha nem adom oda önszántamból a kottát neked, akkor elveszi démoni erődet. Nem adtam oda se neki, se neked nem fogom.
Gondterheltségem nem hogy csökkenne, még inkább nő, hisz én idéztem elő.
- Ha elveszed a lelkemet megtarthatod démoni erődet – dőlök vissza a matracomra.
- Ha nem lennék ilyen fáradt, most rád vetném magam – morogja. – Mért kell olyan szexinek lenned? – még mérgelődik az orra alatt, de nem értem. Fel áll. Felrángat magára pár ruhadarabot köztük az én boxerem is. Aztán ahogy szokott jönni úgy távozik köddé válik csak most a szobám közepén és nem bújik meg egy sarokban, hogy ne vegyem észre.
Rukira gondolok és a délelőtti hívására, mikor Shouval megérkeztek a lakásába, életet lehelt a másik énekesbe és tényleg kibuggyantak az érzelmek.
Nekik összejött. Legalább két lelket meg mentettem a magányosságtól és attól, hogy bemocskolódjon. Jó arány? Talán.
Oldalamra fordulok és próbálok nem a jövőre gondolni. Valószínűleg örökre elvesztettem Keiyuut. Hiányozni fog, jobban mint Daisuke.

Hetek rohannak el mellettem csiga tempóban, látom Keiyuut, de mintha nem is ö lenne, hanem csak egy üres porhüvely, viccelődik, lélegzik, eszik, alszik, de nem az, aki volt. Teljesen magamba zuhanok. Kaoru próbál fel vidítani a többiekkel együtt, de nincs hasznuk. Egyszerűen nem megy. Mosolyognék, hogy meg nyugtassam őket, de nem tudok nekik hazudni.
Teljesen elsüppedek a magány mocsarában. Miért engedtem, hogy az életem részévé váljon, hisz csak egy démon volt. Egy szexszi démon, aki mindent meg tudódott tenni a testemmel.

Itt fekszek a matracomon és bámulom a plafont. Ki kellett volna kezdjek Kaial, csillogó, tiszta szemei vonzanak. Mégse tettem meg, mert láttam tisztaságát. Minek mocskoljam össze azt a hófehér lelket a sajátommal, mert ha vele kezdek, magammal rántom a mélységbe.
- Hiányoztam? – kérdezi egy ismerős hang a szoba sarkából.
- Szeretted volna, hogy hiányozz? – vetem oda, és hátat fordítok neki.
- Csak nem haragszol? – már a hátamhoz simulva dorombolja, mint egy jó falatokért kuncsorgó kiscica.
Nem felelek, minek tenném? Hogy egyszerű legyen a dolga? Nem, annyira nem vagyok vele kedves és megértő.
- Láttad a testem ezek szerint az elmúlt pár napban – sóhajt és felül. Összébb húzom magam. Nem hagy teljesen begubózni. Hátamra fordít és csípőmre ül. – Figyelj rám – azzal még a kezem is leszorítja, hogy teljesen kiszolgáltatottnak érezzem magam. Hiába vagyok erősebb mint ő, most nem tudok neki ellen állni.
- Minek jöttél ide? – préselem ki magamból – Hisz konkrétan a tudtomra adtad, nem kellek neked – így kimondva még jobban fáj.
- Kellesz nekem Kyo! – vágja rá enyhén zihálva, mintha nem tudna rendesen levegőt venni – Kellesz nekem – suttogja és mellkasomra borul.
Pislogok, most hagyjam a belsőmet szétfeszítő örömöt szét áradni vagy fojtsam el?
Hirtelen kapja fel a fejét.
- Kyo, hol van a kotta? – kérdi.
- Hol lenne, a szekrénybe – morgom. Tudom, hogy nem veheti el. De most mért vette elő már megint?
- Nem, nincs a lakásba.
- Tessék? – pattanok fel alóla és rohanok a napaliba, sietve kotrom elő a kulcsot és nyitom le a falapot. Tényleg nincs itt. – Hova lett? – nyögöm ki.
- Demetri – morog mögöttem Keiyuu. Hirtelen eltűnik, már megint köddé vált. Aztán csöng a telefon.
- Nishimura-san – zihál bele a házinéni. – Remélem nem volt otthon mostanában.
- Most épp a cégnél vagyok – füllentem. Jobb ha nem tudja hogy most is otthon tartózkodom.
- A lakás, amit kivett – nagyot nyel még így az éteren keresztül is hallom – lángokban áll.
Hirtelen minden vér kifut belőlem.
- Mindjárt ott vagyok.
Kalap kabát és már rohanok is.
Mire oda érek a társasházhoz már a mentők a rendőrök és a tűzoltóság is kint van.
- Mi történt? – állok meg az igen zilált idegrendszerű házinéni mellett.
- A maga tőszomszédságában lévő huligánok házibulit tartottak felnőtt felügyelete nélkül és valahogy a szellőzőn át jutott be magához egy égő cigarettacsikk, ami önmagában nem lett volna baj de tüzet fogott a fürdőszoba. És lángba borult az egész lakása.
Döbbenten állok a dolgok előtt. A ház még mindig lángol és ekkor feltűnik két fekete folt ahogy hadakozik a sárga és vörös fényekben.
- Keiyuu – suttogom, mikor felismerem a kis énekest hatalmas fekete szárnyai és fekete karddal hadakozik.
Elhűlve figyelem a küzdelmet, de valószínűleg rajtam kívül más nem látja őket. A másik magasabb alak felemeli a kottát. Hiába van össze hengergetve mégis felismerem, érzem hogy az az.
- Mit tesztek velem? – suttogom. Még látom, hogy meggyújtja azt az átkozott papírost, de a többi már sötétség.

Fehér fertőtlenítő szagú szobában térek magamhoz.
- Kyo rendesen ránk ijesztettél – hallom Kaoru felélező szavait. Mégis a szobában senki nincs. Ezt hogy? Körbe pillantok, de csak óvatosan ugyan nem vagyok tele aggatva mindenféle kütyükkel, mégis fáj mozdulni.
- Kaoru első szava ez lesz, ha bejön, készülj fel rá – suttogja egy árnyékos sarok.
- Keiyuu? – szám ki van száradva, köhögni kéne, mégis fáj a száraz torok reszelés.
-Még ne erőltesd meg magad – szellő könnyedséggel közelebb jön és megsimítja arcom. – Segítettél győzni értünk – közelebb hajol – Köszönöm, várlak haza.
Válaszolni nincs időm, mert már megint eltűnik.
Rezignáltan tűröm a doktorok vizsgálatát. Kiderült ugyan hogy semmi bajom csak egy kicsit sok volt a munkám ezért készültem ki mikor láttam a lakást leégni. Legalábbis szerintük. Hamar kiengednek, nem kell bent maradnom megfigyelésen, minden teszt jó eredménnyel támasztotta alá semmi bajom sincs, kivéve, hogy sokat dohányzom, de hát valamiben meg kell halni.
Egyhangúan lépdelek hazafelé. Fel se fogom, hogy kinyílik előttem az ajtó már csak akkor, mikor egy édes száj tapad nekem és nyom fel az előszoba falára.
- Hiányoztál – suttogja kéjtől fűtötten Keiyuu.
Hagyom magam sodródni az árral.
Feledhetetlenül szenvedélyes és lassú mondhatni már szeretkezés után fekszünk egymás mellett a matracomon.
- Itt maradok veled – jelenti ki – Demetrivel volt némi össze tűzésünk, de mivel a kotta megsemmisült semmi oka nem lehet panaszra, hogy itt maradok veled.
- Direkt pusztítottátok el?
- Egy mágiával átitatott kottát nem olyan egyszerű elpusztítani, neked is akarnod kellet – felém fordul és megsimogatja arcom élét. – És te meg akartál szabadulni úgy, hogy más más ne sérüljön miatta, ezért van neked ilyen csodálatosan tiszta lelked, ami hozzád vonzott.
- Akkor már megint csak a lelkem miatt vagy itt?
- Nem én téged akarlak! – csókkal pecsételi meg szavait. És marad. Sokáig.

Rejtett kincs

Szereplők:
Dir en Grey (Kaoru, Kyo, Die, Toshiya, Shinya)
the GazettE (Uruha)
Figyelmeztetés: Durva nyelvezet, lélektelenségre utaló nyomok.



Megjegyzés:
Ez nem valóság csak én képzeltem el és mozgattam a létező embereket! Ilyen sose fog történni!
Szerzői meglátások:
Nagyon kilátástalan pillanatomban fogant ez a történet és most mikor még inkább így érzem magam le is írtam.
Röviden:
Dienél betelik a pohár és el megy inni. Nos ebből milyen bonyodalmak jönnek létre… miért is lett elege a gitárosnak? Milyen szálak mozognak a háttérben?

Die pov:

Hülye Kaoru. Ezzel most ki ment a biztosíték.
-Akkor felejtsük el! – üvöltöm és bevágom magam mögött az ajtót.
Francba kellet nekünk összeköltözni. Mindegy kocsmába is el ehet lenni hajnalig. Főleg ha ismerem a tulajt és van kedves nem ki penderíteni, ha alkohol gőzös álmot álmodok az egyik asztalon. Mire nem jó ha az ember törzsvendég valahol főleg ha az-az ember épp a Dir en Grey gitárosa.
Kedvenc kocsmámba lépve a pultos már teszi ki az asztalra a sörömet.
-Még valami töményet mellé – vakkantom és egy húzásra legurítom az italt.
-Ejnye Die nem kéne ilyen korán kezdened – dorgál mosolyogva a fazon és még egyet tölt közben a vodkát is kirakja a pultra.
-Elegem van – mondom egyszerűen, az egész üveget viszem. Pohár nem kell, majd elszopogatom az üvegből.
Leülök kedvenc helyemre.
Még hogy iszákos, meg húzom az üveget. Kiszámíthatatlan újabb korty. Kibírhatatlan még egy. Ő meg csak a munkájának él és még én vagyok kibírhatatlan, mikor egy kis szeretgetést várok tőle. Esetleg némi kedvességet erre mit kapok? Léhűtő, munkakerülő. Dühösen lecsapom az üveget.
-Váh, mész a fenébe - húzom meg most a sörömet. Azt is lecsapom az asztalra miután már a felét meg ittam.
Egy darabig csak némán iszogatok és kavarognak a gondolataim az elmúlt együtt töltött időről.
Nem ragaszkodtunk egymáshoz túlzottan, de mégis mikor kellet ott volta másik. Most meg mit kapok? Kicseszett lebaszást hogy-hogy képzelem én ezt? Hát hogy képzelem így. Fáradt vagyok, akkor alszok, ha dühös vagyok ordítok, ha valaminek örülök mosolygok. Ez természetes az embernél. De nála nem. Nála mindig mosolyogva kell tűrni mindent hát egy frászkarikát!
-Szerelmi bánat – kérdi egy szintén ittas egyén velem szemben. Hogy került ide, nem tudom.
-Valami hasonló – térek ki a válasz elöl. Annyira még nem vagyok részeg, hogy elmondjak mindent. Mert ilyennemű információ azért elég nagy botrányt tudna kavarni. Abból egyelőre nem kérek. Majd csapok én patáliát, ha visszamegyek… várjunk csak, mintha azt vágtam volna a fejéhez, hogy nem megyek vissza. Mindegy ide még egy üveg vodkát.
-Ennyire nagy a gond – kérdezi. Homályosodik a látásom, de azért még fel fogom hogy egy zenész ül előttem.
-Ha tudnád mennyire – sóhajtok és meg húzom az üvegem.

Fogalmam sincs mi történt, csak azt tudom, hogy iszonyatosan fáj a fejem. Meg fordulok és ezzel a lendülettel leesek az ágyról. Remek. Zúgó fejem fogva kecmergek fel. Sehogy se áll össze a kép Kaoru külön hisztit levágott az ágy miatt most mégis az ablakhoz van közel. A földről fel kapom alsóm, ezt legalább megismerem. Felhúzom és az ágyra téved tekintetem. Te jó ég, az ágyon egy szőke valaki fekszik. Akkor ezért estem le. De hol vagyok és ö kicsoda?
Fel rémlik egy kép, tegnap a kocsmában ez a fazon ült le velem szemben. Beszélgetünk és ittunk nagyon sokat.
Nagyot nyögve ülök le a földre. Hangoskodásomra el kezd mocorogni.
-Uh – közli ö is és fejét fogva fordul felém és el kerekedik szeme.
-Hali – vigyorgok rá.
-Öm… - motyogja zavartan.
-Na igen – fel állok – Ne haragudj, de le fürdenék – azzal kilépek a hálószobából. Impozáns lakás tárul a szemem elé. Nem méreg drága viszont nagyon otthonos berendezéssel. Elsőre meg találom a mosdót. Gyorsan letusolok, közben elkönyvelem magamban, hogy volt egy nagyon jó éjszakám csak nem emlékszem rá. A nyomok leginkább erre utalnak.
Mikor kész vagyok és törülközőbe csavarva lépek ki ideglenes játszópajtásom áll előttem kezében rezgő telefonommal.
-Kösz – veszem ki a kezéből a készüléket – Igen – szólok bele.
-Daisuke, hol a fenében vagy – kiált bele Kaoru. Bár mondanám hogy a szerelmem de a tegnapi kirohanásával nem tudom hányadán állunk.
-Azt én is szeretném tudni – mosolygok az előttem álló férfira.
-Nem érdekel, told be azt a formás segged a stúdióba.
-Oké – sóhajtok és további információktól meg kímélve magam, öt és a világot szépen kinyomom és azzal a lendülettel ki is kapcsolom a készüléket.
-Szóval – nézek a még mindig döbbenten bámuló srácra – Mi a neved?
-Takashima Kouyou – válaszolja csípőből.
-Andou Daisuke – nyújtom felé a kezem.
-Tudom ki vagy – pislog, de azért el fogadja.
-Te pedig, ha jól emlékszem a the GazettE gitárosa vagy Uruha – áldom az eszem, hogy emlékszek pár cikkre abból a gitáros ujjságból amit nem rég Kaorutól csórtam, hogy idegesítsem.
-Aha – bólint.
-Kösz a fürdőt – biccentek és megyek vissza a szobába. Össze szedem a cuccaim felöltözök. Remek kocsma szagom van, de most ez zavar a legkevésbé.
-Ne haragudj az estért – szólal meg mögöttem.
-Én kérek elnézést, hogy így betolakodtam hozzád – mosolygok rá. Látszik, nem sokat tud kezdeni a dolgokkal. Hát nem bánom meg könyörülök rajta – Szerintem felejtsük el a dolgokat, én nem sokra emlékszem, ha te igen akkor remélem a kellemesebb dolgokra – magamhoz veszem a telefonom.
-Hát, ha így jó – motyogja.
-Szerintem így tökéletes – vigyorgok rá. – Hát kösz mindent és további szép napot – intek és megyek cipőmért.
Gyalog megyek a stúdióhoz a kocsim így is otthon maradt, mivel a kocsma elég közel volt a házhoz nem mentem autóval meg le akartam inni magam így nem is óhajtottam volán mögé ülni.

-Ki van szívva a nyakad – közli megállapítását vezér-sama.
-Lehet – vonok vállat és próbálok bele mélyedni abba a papírra, amit volt kedves az orrom alá nyomni. A sorok szüntelenül ugrálnak és össze folynak.
-Nem én voltam – közli a következő tényt.
-Ez is nagyon nagy valószínűségű, tekintettel arra, ami tegnap történt.
-Mit csináltál? Egyáltalán hol a jó büdös fenében voltál? – tornyosul fölém.
-Közöd? – kérdezem rezzenéstelen arccal. Belül azért fáj, hogy számon kér. Én sose tettem, pedig tudom, hogy nem volt szent, sose. Hiába mondogatta, hogy a rajongókért mégis ott az a pici tüske, hogy volt képe többször is meg csalni, de én lenyeltem. Minden egyes cseppet minden egyes külön töltött éjszakát, míg én egyedül vártam, hogy valamikor haza találjon és ha a szemébe nézek akkor meg bocsássak neki. És mindig meg tettem, mert szeretem.
-Hol voltál este? – kérdezi egyre dühösebben.
-Kocsmában – felelem a nyilvánvaló tényt, mert mikor meg jöttem Shinya azonnal elküldött fürdeni, meg hogy vegyek fel valami tiszta ruhát, mert bűzlök. Szót fogadtam a kis hercegnőnek, hogy nyugodtan tudjunk dolgozni.
-És utána?
-Ha tudnám, akkor se mondanám meg – felelem és fel állok.
-Andou Daisuke, csökönyös vagy mindig – fogja meg a kezem és ránt vissza maga elé – Hol voltál? – ugyan csendesen szól mégis olyan fenyegető mintha kiabálna.
-Nem tudom – üvöltöm a képébe.
-Akkor Kinél volát? – helyesbít.
-Ezt nem akarod tudni – felelem és kitépem a kezem szorításából. Levágódok a gitáromhoz és pengetni kezdek. Három döbbent tekintett kíséri minden mozdulatom.
Tudom, nem vagyok a rajongok szerint normális, mindig bolondozok, de nekem is vannak elveim. Például ha valakivel meg osztom az életem az ágyam, akkor ahhoz hűséges vagyok. Kaoruval osztozom az életen és az ágyon, de ő sose volt hűséges minden külső szemlélődő számára ö a nagy vezér-sama, de ha este bekukkantanak az életébe, nos nem azt látják, amit elvárnak, hogy pedáns kis felesége van, aki vacsorával várja haza. Röhej ezt egy rock sztártól ne is várják el. Mégis annyit elvártam volna tőle, hogy hü marad, ha nem is sokáig csak egy kis ideig legalább az elején. De nem. Még a parfüm illatára is emlékszem, ami rajta volt mikor haza jött egy hosszura nyúlt „üzleti” vacsora után.
Nem kérdeztem semmit. Láttam rajta minden választ.
Most mégis én vagyok a szemét, mert egy görbe estém volt ráadásul nem is emlékszem rá.
-Kaoru ezt most szerintem meg érdemelted – motyogja Kyo.
Csak a szemem sarkából nézem őket továbbra is úgy teszek mintha lekötnének a húrok pedig már automatikusan játszok egy régi számot.
-Mi van? – kapja oda a fejét a másik kettő.
-Kaoru ez várható volt azok után amiket te magad tettél – érvel tovább az énekes. Kicsit oldalra döntöm a fejem így továbbra is olyan mintha a gitárom figyelném, de közben őket nézem. Shinya csak döbbenten pislog, Toshiya nem tud mit kezdeni a helyzettel, Kaoru pedig áll és bambán bámul. Beáll a csend
-Kifejtenéd, kérlek? – találja meg a hangját vezér-sama.
-Sose szolt semmiért, egyetlen kicsapongásodat se vetette a szemedre – már nem tettem a játékot döbbenten figyelem Kyot, honnan tudja ezeket? – Eltűrte az ordítozásodat nem kért kibúvókat, dolgozott, mikor mondtad és amiket a fejéhez vágtál néha – itt füttyent egyet. – már várható volt főleg azok után… - nem fejezi be a mondatott. Együtt várjuk a folytatást, de nem mondja. Ekkor meg világosodom.
Pár honapja volt egy kis megfázásom Kaoru inkább a munkába temetkezet nem jött haza. Kyo átjött és kibukott belőlem minden. Lehet a láztól vagy attól, mert el hanyagolt nem tudom, de kiterítettem. Pedig nem akartam. Megígértettem vele, hogy nem mondja el senkinek.
-Kyo miről beszélsz? – kérdezi még mindig értetlenül vezérünk.
-Azt mondom, hogy egy hülye barom vagy – feleli egyszerűen az énekes és felmarkolja cigijét. – Kimentem – azzal ott hagy minket.
Beáll a kellemetlen csend.
-Mindent meg beszéltünk? – fordulok Toshiya és Shinya felé. Azok csak bólintanak. – Remek akkor leléptem – szedem össze a cuccom.
A pultnál ott áll Uruha és nagyon próbál valamit magyarázni a kis csajnak.
-Hali – köszönök oda mert a magyarázatban mintha a saját nevem hallottam volna meg.
-Ha de jó hogy jössz – lélegzik fel – Ezt ott hagytad – adja oda a tárcám.
-Kösz – lepődöm meg – honnan tudtad meg a hely címét?
-Van benne egy névjegykártya nem volt nehéz kideríteni – mosolyodik el – Na én megyek, mert már lejárt szerintem az ebédszünetünk. – azzal ott hagy.
-Még egyszer kösz – intek neki. Csak mosolyog és kilibeg az ajtón.
-Kaoru-san? – kérdezi a pultos kislány.
Nem akarok meg fordulni, nem akarom látni a dühös, sértett, féltékeny tekintetét.
-Viszlát – intek még és megyek kifele. Zsebre vágom a tárcám és előhúzok egy cigit. Most ez kell nekem. Még érzem, ahogy Kaoru tekintete lyukat éget a hátamba.
-Szóval ő volt, aki befogadott estére? – kérdezi Kyo. Oldalra fordulok. A falnak vetett hátal áll és szívja saját tüdő károsítóját.
-Aha – felelem, mert nem érzek a hangjában, sem számonkérést, se dühöt, csak tiszta kíváncsiságot.
-Emlékszel valamire belőle?
-Nem… a második vodka után valahol képszakadás volt – vonok vállat. Mellé állok falat támasztani. – Lakást kéne keresnem – gondolkodom hangosan.
-Gyere hozzám, míg nem találsz megfelelőt.
-Ha nem gond – örülök is meg nem is. Kyoval együtt élni azért rizikós, mert elég hangulatingadozó. És nem hittem volna, hogy valaha is beenged a lakásába.
-Itt a pótkulcs – kotorja elő a kulcsot zsebéből és elnyomja a csikket.
-Kösz – lehelem még túl kell lépnem a döbbenetem.
-Elvigyelek? – csak bólintok, követem.
-Kyo nincs neked véletlenül valami bajod? – kérdezem óvatosan már a kocsija felé haladva.
-Csak mert végre a sarkadra álltál és segítek a talpadon maradni? Nem a’szem nincs bajom. – beszáll a kocsiba és indít.
-Sarkamra álltam? – ülök mellé az anyós ülésre.
-Mikor Kaoru először meg csalt nem akadtál ki… a sokadikat is csak lenyelted. Nem értettem miért aztán mikor átmentem beszélgettünk, de ahogy elnézem nem sok minden maradt meg.
-Hát kicsit lázas voltam… bocsi – vakarom meg a tarkómat.
-Oda se neki – legyint – Akkor elmondom újra. Meg kérdeztem, mért tűröd el tőle mindezt; azt felelted, mert szereted. Akkor elég hülyeségnek véltem, de visszagondolva minden eddigi tettedre rá kellet jönnöm, hogy valahol igazad van, mert akit szeretsz, annak mindent meg bocsátasz, bármenyire fáj is az. Ekkor rájöttem, hogy nekem is kellene valaki, aki így szeret, de soha senki szemében nem láttam olyan csillogást, mint a tiedben.
Döbbenten hallgatom Kyo kinyilatkozását, de sehogy se értem az értelmét. Azt tudtam, hogy hülye vagyok, de hogy ezt ilyen szépen meg is fogalmazza.
-Kaoru barom volt hogy így elkótyavetyélte a figyelmedet, pedig milyen jól járt volna. Irigyeltem is mert öt vetted észre előbb – morog tovább bár ezt már inkább magának.
Megállunk a ház előtt amit pár napja még otthonomnak éreztem.
-Hosszadalmas egy pakolás lesz – szusszanok. Felmérve az előttem lévő feladatott. Több évnyi kincset kell össze szednem és dobozba rakosgatnom.
-Nem gáz, rá érek – ránt ki a gondolataimból Kyo.
Beengedem a házba. Furcsa nagyon rend van.
-Kaoru nem szokott rendet rakni – motyogom. Belülről megyek a garázsba. Összeszedem a karton dobozokat.
-Talán azért van rend, mert miután elmentél körbe telefonált minket és idegesen járkált fel alá.
-Ezt honnan tudod?
-Fel hívott, hogy nem vagy véletlenül nálam – von vállat.
Kicsit döbbenten pislogok, de folytatom ingóságaim pakolását. A gitárjaim nagy része a próbateremben vannak azzal nem lesz gond. Itt csak egy van. Ahogy telnek a dobozok visszük ki őket. Már csak a gitárom meg két telni vágyó doboz van bent.
Fékcsikorgásra figyelek fel.
-Kiviszem a dobozt, ezt nektek kell el intézni – motyogja Kyo és kimegy. Látom, hogy az ajtóban össze futnak és majdnem fel döntik egymást Kaoruval.
Ez durva menet lesz.
-Hova készülsz? – kérdezi a dobozokra bökve.
-Neked is üdv – egyenesedem fel – El… nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá – vonok vállat.
-Évek óta igen sok közöm van hozzá hova mész – förmed rám.
-Sajnálom, az már elmúlt, betelt a pohár – emelem fel az utolsó dobozt és a gitáromat rejtőt táskát is.
-Csak így elmúlt egyetlen éjszaka alatt? – áll be elém.
-Kaoru – sóhajtok – értsd meg… jaj hogy fogalmazzak… na szóval soha nem szerettél úgy ahogy én. Eltűrtem mindent a durva éjszakákat, vagy mikor egyedül hagytál és valaki más ágyából bújtál elő éjfélkor és jöttél haza. Nem szóltam mert szerettelek. Elfogadtam minden kicsapongásodat. Nem érdekelt, mert utána mindig visszajöttél. De amit tegnap a fejemhez vágtál az volt a jéghegy csúcsa elegem lett. Nem vagyok kurva. Kaoru én nem vagyok egy útszéli kurva, csak mert neked nem tetszik, hogy ökörködök másokkal is és nem mindig csak rád figyelek. Elegem van. Mikor neked szenteltem a figyelmem nem érdekelt a dolog.
Elsétálok mellette.
Berakom a dobozt és gitárt a saját kocsimba. Beszállok és még egyszer utoljára vissza nézek, életem egy igen fontos szakaszát hagyom most itt. Látom Kaoru alakját még egy pillanatra, aztán csukódik az ajtó. Talán most rájön végre mit rontott el? Nekem évek kelletek és a szerelemtől így is vak voltam.
Követem Kyo kocsiját. De gondolataim még mindig a gitáros körül forognak. Hiába telt el egy egész alkohol gőzös éjszaka nem tudom kiverni a fejemből. Évek alatt a bőröm alá ivódott.
Behurcolkodunk a lakásba. Meg kapom a vendégszobát. A cuccok elhanyagolható nagy többségét a garázsba száműzöm.
-Van valami lakáskeresős ujjságod? – kérdezem vendéglátóm. Csak az asztalra bök, ahol több kupac ujjság hever kaotikus rendben.
Leülök és mazsolázni kezdek. Találok egy kettőt ami egész jól hangzik.
Csöng a telefonom.
-Igen? – szolok bele meg se nézve ki az úgy is tudom csak neki állítottam be ezt a csengő hangot.
-Mi lesz a bandával?
-Mi lenne? Minden marad ugyan úgy – felelem semleges hangon.
-Tényleg ezt akarod? – még telefonon keresztül is hallom a hangján hogy meg tört a jég.
-Nem tudom, de nem fogok vissza fordulni – felnézek és Kyo áll előttem két üvegsörrel a kezében. Az egyiket elém rakja.
-Kérsz időt lakáskeresésre? – még mindig bele törődően cseng a hangja. Fáj, hogy ilyen egyszerűen elfogadta a dolgot. Csak ennyi lenne? Ennyi lett volna, meg kímélhettem volna magam sok fájdalomtól.
-Nem, szerintem még így is van néhány próbára váró szám – elgondolkodva figyelem, ahogy Kyo bevackolja magát egy fotelba és neki kezd írni – és szerintem új siker szám is készül már – el mosolyodom az énekesen ahogy felkapja a fejét és dühösen néz rám.
-Rendben – ránt ki az idilli hangulatból a vonal túl végén lévő Kaoru.
-Viszlát holnap a próbán – bontom a vonalat.
Visszamélyedek az ujjság böngészésébe. Párat bejelölök, ami meg tetszik képek alapján. Meg a fekvés is meg felelő.
-Kész a kaja – szól Kyo.
Fel pislogok. Ennyi lenne az idő? Leülünk a konyhában csendben költjük el a vacsorát.
-Találtál valamit?
-Aha – nyelem le az utolsó falatot – ha lesz időm holnap megyek és meg nézem, tényleg telefonálni is kéne. Elmosogatok – szólok a már pakolászó énekesre. Csodálkozva fordul felém.
-Mért?
-Hát befogadtál és nem én csináltam a vacsorát, ergo én mosogatok – azzal fel álok és odébb tessékelem a mosogatótól.
Szép tisztává suvickolom a tányérokat ne legyen vele probléma. Egy darabig figyeli a tetteimet. Miután minden a szárítóra kerül be vonul a szobájába.
Gondolok egyet és elő keresek egy régi DVDt berakom és gondolva házigazdám háborítatlan pihenésére még a hosszú madzagos fülhallgatómat is elő szedem. Elfészkelem magam a kanapén és indítom a lemezt.
Olyan ifjak voltunk és bohók. Minden olyan más volt. Zenélni akartunk. Meg tettük. Jó volt. Nem voltak gondok, vagy nem ilyenek voltak. Akkor még nem láttam Kaorut csak a gitárjátékát figyeltem. Aztán észre vettem az embert is a hangszer mögött.
Nem akarok most erre emlékezni, ami volt el múlt, számára csak egy… mi is voltam én egyáltalán neki?
Kérdésemre nem kapok választ, viszont a képek tovább peregnek a képernyőn a zene pedig magával ragad.

Reggel fájó nyakkal ébredek. Uh elaludtam a kanapén. Még jó hogy hozzá vagyok szokva tekintettel a turnékra meg mi egyébre.
Csontropogtatót nyújtózom és magamhoz veszek némi tiszta ruhát. Bekopogok a fürdőbe, de nincs válasz, benyitok. Üres. Letusolok gyorsan és kávé után nézek.
Nem sokára Kyo is előkerül a szobája sötétjéből, adok neki is kávét, morog valamit, amit akár köszönömnek is vehetek.
-Mikor kezdünk ma? – nézek az órára. Még csak hét óra.
-Ha jól emlékszem tízkor. – motyogja.
-Az jó – el gondolkodom – Akkor én most megyek meg nézni az egyik házat – döntök gyorsan – Bent találkozunk.

Meg ahogy én azt elképzeltem. Az idős hölgy akié a lakás ott tartott még vagy egy órát hogy meséljen az unokáiról akik el költöztek és rá bízták a ház eladását. Egyébként a ház nagyon tetszett. Kellemes elrendezésű világos és nincs is annyira messze a stúdiótól, ami nem egy utolsó szempont.
Három negyed órás késéssel érkezem meg.
-Bocsi, de a néni nem engedett el – vigyorgok, mint egy ütődött de csak pár sóhajt kapok válaszul. Leülünk meg beszélni a részleteket. Még dallamokat is sikerül össze hozni az új számhoz. Az új albumra valókat is ki igazgatjuk.
Minden olyan mintha mi se történt volna. Kaoru is ugyan olyan, a többiek pedig nem feszegetik a témát.
Fáradtan vonszolom magam lefele a lépcsőn.
Már csak arra vágyok hogy letusoljak és végre ágyba bújhassak.
-Die – rángat ki már fürdőben leledző fantáziámat Kaoru.
-Igen? – nézek rá. Látom hogy tépelődik valamin.
-Kyonál laksz?
-Csak pár napig. Míg nem lesz lakásom. De már találtam egyet, ami igazán meg tetszet. Még azért meg nézek párat a biztonság kedvéjért, de az öreg hölgy nagyon kedves volt.
Csak bólint és hümmögve vissza megy a terembe.
Kyohoz menet újult erővel tör rám a fáradság.

A lakások közül egyik se tetszik annyira, mint amit a hölgy mutatott így végül azt vettem meg. Kyo segített át pakolni a cuccaimat. Még kicsit otthonossá varázsolni is. Néhány új bútor még jobban fel dobta az amúgy üres lakást. Végül is nem kell nekem annyi bútor. Csak ágyam legyen. A gitárom is elfoglalhatta méltó helyét és már tökéletes is volt minden.
-Kaoru szólt hogy talált pár régi dolgot a padláson – közli Kyo és kinéz az ablakon – Ja és most hozza ide – azzal megy ajtót nyitni.
Csak pislogok amint a két férfi még pár régi el feledettnek hitt kincsemet hozza be a napaliba. Itt egy régi hifi is. Akkor ezért akart minden áron le beszélni róla Kyo…
Minden kincsemnek külön öröm táncot járok és teszem őket új helyükre.
-Kértek valamit enni? – nézek két banda társamra tekintettel ara hogy erősen itt az ebéd idő.
-Kösz – biccentenek. Hát megyek meg csillogtatni a konyhaművészetem.
Az ebéd békés csendben telik. Nem hittem volna, hogy ilyen rövid időn belül vissza szokok ebbe a státuszba. Független vagyok és a banda is meg maradt. Kaoru se néz már olyan kétségbe esetten és nem rágódik a múlton.

Túl vagyunk egy hosszú koncerten. Az adrenalin csak úgy száguld az ereimben, mégis halálosan fáradt vagyok.
-Ma is át jössz? – kérdi Kyo, miután össze szedtük magunkat.
-Használhatatlan vagyok.
-Attól még menne – vigyorog rám.
Valahogy mindig meg tud győzni.
-Rendben – adom be a derekam.
-Mit is csináltok pontosan? – kérdi Toshiya.
-D… - Kyo keze számnak csapódik és el nem engedi.
-Szerintem semmi közöd hozzá – vigyorog a basszerosra. Kyora nézek majd a többiekre és bele törődöm hogy az énekes megint valami két értelmű dolgot akar velük elhitetni, hát hagyom had tegye.
Azért Kaoru sápadt arcán meg döbbenek kicsit és talán most még egy aprót elégedettség is el tölt látványától.
Már a kocsikhoz megyünk mikor meg állítom Kyot.
-Most mégis mért nem mondhattam meg hogy csak DVD-ni fogunk?
-Mert olyan jó látni Kaoru sápadt arcát – kuncog – Egyébként meg had higgyenek mindenféle hülyeséget. Ha piszkos a fantáziájuk arról nem én tehetek.
-Na persze – nevetek fel. Még hogy nem ö tehet róla.
Külön kocsival megyünk hozzá. Szerencsére holnap még pihenhetünk. És így még aludni is lesz lehetőségem.
Én érek oda előbb a házhoz. Nem várom meg a tulajt, bemegyek a saját kulcsommal. Na igen az elmúlt időszakban igen sűrűn meg fordultunk egymásnál. Fogalmam sincs miért, de valahogy nem is zavar a dolog. Neki állok a vacsora elkészítésének. Hallom, ahogy megérkezik. Mindig csodálkozott hogy vagyok képes még egy egész estés koncert után vacsorát készíteni, de valahogy üres hassal nem akarok le feküdni.
-És ha én tényleg valami perverz dolgot akarok veled csinálni? – szólal meg mögöttem Kyo.
Csak hümmögök és folytatom a zöldség aprítást.
-Figyelsz te egyáltalán rám? – fogja meg a kezem.
-Természetesen – teszem le a kést és fordulok felé teljesen.
Erre olyan dolog történik, amire egyáltalán nem vártam. Tarkómnál meg ragad és leránt egy csókra.

Kyo pov:

Egy hülye heccnek indult az egész. Buli volt és részegek voltunk. Toshi biztatására meg tettük, nem volt nagy kunszt csak az ajkaink értek össze. Ráadásul nem is emlékeztél rá másnap. Így volt egy saját kis csókszerűségem tőled. A féltékenység zöld szörnyetege mardosott mikor összejöttél Kaoruval, de láttam rajtad, hogy boldog vagy így nem szóltam semmit a te boldogságod többet ért a sajátomnál.
Betegséged alatt furcsálltam Kaoru rideg viselkedését ezért átmentem. Láss csodát, kibujt a szög a zsákból. Nem hittem volna hogy a nagy vezés-sama ilyen csapodár.
Magamnak akartalak, mert úgy szerettél, ahogy engem még soha senki és én akartam ezt a szeretettet, mert én nem pazaroltam volna el másokra az időm, ha enyém lettél volna csak veled foglalkozok.
Aztán jött a vége Kaoru valami olyat mondhatott, ami teljesen be tett neked.
-Kyo – kiáltott bele a telefonba életed meg keserítője.
-Igen? – feleletem komásan.
-Nincs véletlenül nálad Die?
-Nincs – motyogtam fel se fogtam igazán, hogy mi történt.
Másnap mindenre fény derült bár várható volt hogy ez lesz. Én már előre tudtam. Csak azt nem sejtettem, hogy Kaoruból előjönnek a nem létező érzései.
Elszakadt a cérna mikor neked esett és közöltem vele a véleményem. És inkább ott hagytam őket, nem akartam bajt, megkértél ne mondjam el és én tiszteletben tartom egy beteg kívánságát.
Nem sokkal később fel tűnt egy másik banda gitárosa a tárcáddal. Tehát nála töltötted az estét. Kicsit se lepődök meg rajta, hogy semmire nem emlékszel.
Felajánlottam, hogy költözz hozzám, míg lakásod lesz. Titokban remélve, hogy nem olyan hamar lesz az meg.
Persze segítettem mikor meg lett az új fészked és még Kaoruval is elő kerestettem a régi holmijaidat. Tudtam, hogy nem lehet annyi, amennyi két kocsival egyszerre el lehet hozni egy több éve tartó össze költözésből.
Persze többször át hívtalak filmet nézni meg csak úgy iszogatni aztán egy idő után nem kellet hívjalak jöttél magadtól meg én is mentem kéretlenül, de sose zavartál el. Külön kulcsom lett a lakásodhoz. Az enyémet is meg tartottad. Nem engedtem, hogy vissza ad.

Most pedig itt ülök az ágyamon és figyelem szuszogásod. Teljesen kifáradtál. Nem csodálom koncert után még én is lefárasztottalak. Hülye volt Kaoru, hogy egy ilyen páratlan testet és lelket elszalasztott. Vagyis nem szalasztotta el, mert a testedet használta, de a lelked nem érdekelte.
-Kyo – motyogod és álmosan felém fordulsz.
-Mond – suttogom. Nem akarok hangosan beszélni, mert lehet, hogy csak álmodban beszélsz.
-Aludjunk – nyúlsz értem és vissza húzol magad mellé. Befészkeled magad a karjaim közé még a cigimet is elveszed, elnyomod a hamutálba és nem hagyod magad addig, míg át nem ölelek és csókot nem nyomok homlokodra.
Miután ezt meg tettem neked, elnyom a békés álom, de nem engedsz el még így sem. Csak mosolyogva figyelem immár békésen kisimult arcod.
-Kincsem, nem adlak – suttogom még és engem is elnyom az álom.