Mágiával átitatott kotta - 5. fejezet

Keiyuu pov:

Démonnak lenni könnyű dolog, de nem olyan könnyű erőm birtokában énekesi karrieremet építeni. Pár éve fedeztem fel, hogy képes vagyok erre-arra. De a legszörnyűbb az egészben, hogy mindez egy kotta miatt van. Kellet nekem megfognom azt a nyamvadt papírost.
Aztán jött Daisuke. Elvitte és megpecsételte a sorsát. Jót akart, nem sikerült neki, tovább adta a kottát és mire megtaláltam, már egy olyan énekesnél volt, aki már több éve a szakmájában volt.
Elakartam tőle venni, és akkor a lelke is az enyém lett volna. Mégse tettem meg. Először még én se tudtam miért. Aztán figyeltem tetteit, egyetlen egyszer se használta a kottát. Pedig a levelet is elolvasta hozzá, amit Daisuke írt. Mégse használta.
Közelebb kerültem hozzá, nagyon közel – elmosolyodom az emlékre – egy hajszálat se lehetett közénk rakni.
Ahogy elintézte a felé közeledőket és magányosságába süppedt, elkezdet valami mardosni. Egyre többet akartam vele lenni. Figyeltem, ahogy alszik, figyeltem, ahogy dolgozik. Majdnem minden szabad percemet vele, nála töltöttem.
Rukira akár még féltékeny is lehettem volna. Mégse voltam az, mert Kyo így intézte el a dolgait. Az emlékeit nem kellet kitörölnöm úgy, mint azoknak a kezdőknek, akik bepróbálkoztak nála. Mondjuk én hintettem el az apró információ morzsákat.
Kiszolgáltattam idegen fiataloknak, sokat sérült, fájt neki, mégse választotta a könnyebb utat.
- Keiyuu hol jár a fejed? – ragad ki az emlékek közül Yasuno.
- Itt vagyok – mosolygok fel.
- Mostanában nagyon sok minden miatt aggódsz?
- Van pár dolog, amit el kell intéznem.
- Akkor halaszd fotózás utánra, mert mennünk kéne – azzal karon ragad és megyünk.
Ha nem figyelek oda, elrohan mellettem mindenki.
Kyot akarom. Nem volt elég, hogy három hete folyamatosan nála töltök minden estét, hajnalban el kell tűnnöm.
Koncertjein figyelem, hogyan adja ki magából a bánatát. Annyi keserűség, fájdalom van benne. Honnan szedi ezt? Hisz olyan tiszta a lelke. A lelke, amit megszerezhetnék. Mégse teszem. Önszántából nem fogja oda adni a kottát, mégis meg akarom tartani őt ilyenek, amilyen. Csodálatos ember a maga furcsa módján. Azt hiszem megkedveltem. Menthetetlenül.


Démoni létemet még mindig nem értem, egyszer csak itt ébredtem fel, ebben a testben. Teljesen megzavarodtam, mikor felébredt az erőm és majdnem felgyújtottam a lakásom. Aztán jöttek szépen sorban a dolgok. Mindenre rá jöttem, mikor Daisuke meglobogtatta az orrom előtt a megsárgult oldalakat. Elolvasta, de nem használta. Nekem vissza kell azt vinnem a saját birodalmamba, de ezzel csak egy baj van. Akitől elveszem vagy kiadja a kezéből, elveszti a lelkét. Daisuke tovább adta és elvesztette nem csak az életét, de a lelkét is.
Kyo lelke fontos nekem. Nem akarom, hogy a kotta magába szippantsa és örökre a rabjává tegye.
Van egy módja, hogy ezt meg akadályozzuk, de nem akarok ehhez folyamodni. Kyo olyan tiszta, nem akarom beszennyezni a lelkét és szívét.


Különleges képességemnek köszönhetően érzem, hogy üresség veszi körül, valami baj van. De vajon mi? Amilyen gyorsan tudok, ott termek mellette. Otthon üldögél a saját kuckójában, a fotelban még nem fedem fel neki magam. A hajnalban történtek után nem sok érzelem érkezett felőle. Figyelem, de csak bambul maga elé.
- Kyo – suttogom. Felém fordítja tekintetét.
- Kösz, hogy jössz – féloldalas, keserű mosolyába bele sajdul szívem. Nem kellet volna annyi fájdalmat okoznom? Mégiscsak démon vagyok, ebben lelem örömöm.
- Mi történt?
- Ruki hívott nem rég – sóhajt.
- És?
- Valószínűleg született pár kellemes szám. Nekem most nem megy az írás – bök az asztalon sorakozó papír halom felé.
- Akkor gyere, élvezzük ki ezt a remek pihenőnapot – azzal felrántom. Nem ellenkezik, mikor a tusoló alá tuszkolom, még akkor sem mikor az ágyra fektetem. Megint megmasszírozom, hogy ne legyen annyira merev. Sokat dolgozik a kinézetéért, hisz félmeztelenül ugrálja körbe a színpadot, és tombolja végig a koncertet. Teste bűnre csábító, míg lelke maga a tisztaság.
Élvezem, ahogy kényeztet, ahogy én kényeztettem. Adok-kapok játékunk hosszúra nyúlik. Fáradtan piheg mellettem, élvezettel nézek rajta végig.
- A kiszolgáltatottság, amibe taszítottál – suttogja csendesen – meddig játszod még sötét játékaid démon? – kérdezi ködös tekintettel.
Döbbenten pislogok.
- Már nem sokáig – enyhülök meg.
- Mennyi időm van még hátra? – mindezt úgy mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Néha tényleg meg tud lepni ez a férfi.
- Nagyon sok – suttogom a füle tövének és kicsit meg rágcsálom a cimpáját.
- Akkor nem veszed el?
- Nem – rázom meg a fejem és várom, hogy lesújtson rám a felettesem. Ami nem történik meg.
Kíváncsian körbe kémlelek, de semmi nem történik, nem értem a helyzetet. Kyo meg csak mosolyog.

Mágiával átitatott kotta - 4. fejezet

Kyo pov:

Végre pihenés. Sikeres koncertet, turnét tudhatunk magunk mögött. Most pedig a megérdemelt pihenésemet tölteném, ha a szavak békét hagynának, de nem, nekik mindig ilyenkor kell megtalálniuk. Két nap alatt rengeteg szöveg, vers és kis karcok szabadulnak ki a tollamból.
- Látom, nem unatkozol – köszön rám Keiyuu a fotelból. Már kezdem megszokni, hogy csakúgy feltűnik a lakásom bármelyik pontjában.
- Hát nem, lehet szólnom kéne Kaorunak – gondolkodom hangosan és tovább figyelem az angol szavakat.
- Pedig azt hittem pihensz és kifáraszthatlak – felnézek a jövevényre.
- Fáradtnak nem vagyok fáradt, talán csak agyilag – vélem.
- Akkor gyere, kicsit megdolgozzuk az izmaidat is – nevet.
Nincs annyi türelme, hogy megvárja, míg levetkőzöm, lekapkodja rólam a ruháimat.
- Hé! – méltatlankodok, mikor már az alsónadrágomat is húzná le.
- Ja, hogy először masszás és csak utána az élvezet – kuncog. Ledönt az ágyra, és megint fenekemre ül.
- Jó sok munkát adsz nekem – csorgatja hátamra a hűvös krémet, amitől összerándulnak önkéntelenül izmaim – eddig csak egy embernek kellet módosítanom az emlékeit jó arány, bár Rukinál elgondolkoztam, hogy mit csináljak. – jólesően felnyögök keze munkája alatt – Mert hogy az éjszaka kifacsartátok egymást az rendben van, de a vágya a kotta után, hát nehéz dió volt, végül valami olyasmit mondtál neki amiért nem keresi többet, magától akar jobb énekes és zenésszé válni.
- Talán… - belém folytja a szót, mikor ráfekszik a hátamra és megérzem gerjedelmét. – Ezek szerint ma este te akarsz kifacsarni? – lököm le magamról. Mellém huppan és csak kuncog, fölé kerekedem és készségesen szétnyitja a lábait.
- Mint egy rossz kurva – ellenkezni már nincs ideje, fedetlen felsőtestére vetem magam. Nem mondanám finomnak magam, mert igen rendesen kiéheztem már egy jó szexre. Felperzseli a vérem. Minden gátat átszakít.
Falom fehér bőrét, ahol érem, édesen nyögdécsel alattam. Ezzel engem is lázba hoz. Mindenhol érinteni akarom, nyaka ívben feszül, mikor combommal lábai közé férkőzöm. Már csak egy alsó van rajta, mégis látom a feszes anyagon, mennyire izgalomba hozza, amit teszek vele.
- Csak nem tetszik – suttogom füle mögötti finom érzékeny bőrnek. Rámarok ajkaira. És finomnak nem mondhatóan húzom le róla alsóját. Végre teljesen meztelenül terül szét alattam. Azt hiszem hiányzott már a látványa és a bőrének illata.
- Mintha fel szedtél volna pár kilót – simítok végig amúgy lapos hasán.
- Te is mintha nehezebb lennél – simít végig oldalamon, majd oldalt a tigrisemet veszi célba. Felnyom magáról, térdeimre támaszkodom, de nem enged újra ajkaihoz, hanem ellöki még kutakodó kezemet is. Lecsúszik alám, párnára támasztom fejem és várom, mit csinál. Teljesen letornázza magát ágyékomig, ott nyelvével rajzolja körbe a vart mintát, felnyögök érzéki érintésére. Kuncogva kihámoz végre szűk alsó nadrágomból. Közben nem felejt el egész hosszomban végig simítani. Felmordulok, párnába fúrom a fejem. Nem hagyja abba kínzásomat, tovább ingerel, de csak addig ilyen bátor, míg újra fel nem rántom. Mégsem teszem meg, megvárom mi sül ki belőle. A hatás nem marad el.
- Meddig akarsz még cicázni? – nyögöm bele a párnába.
- Amíg el nem érem, amit akarok – lehelete ingerli gerjedelmem. Ez volt az utolsó csepp, elpattan a cérna. Felrántom, a párnába építem. Kezét felfeszítem feje felé. Egy óvatlan pillanatban összeér lángoló ágyékunk. Hogy fokozzuk az élvezetett, végre a szivacs melletti kis dobozhoz jutok. Átlagban a gyógyszereim vannak itt, de most mást kutatok, elég hamar megszerzem. Lassan venni kell, mert fogyó eszköz. Felpattintom a tubis tetejét, pukkanó hangjára már Keiyuu is fel figyel.
- Máris vége a mókának? – kérdezi csalódottsággal a hangjában.
- Még csak most kezdtük el – biztosítom.
Nem hazudtolom meg szavaimat, tényleg még csak most kezdődik a kényeztetése. Alig kezdem el tágítani, kapkodja a levegőt.
- Ennyire ne siess – feddem meg és megállítom az élvezet kapujában. Csalódottan és dühösen felmordul, ajkaimra mar.
- Ki is cicázik?
- Te cicáztál – koppintok orrára, majd csókba fojtom kiáltását, amit kiváltok vele, mikor felváltom az ujjaimat. Olyan szűk, olyan forró, olyan jó. Felnyögök. Megvárom, míg megszokja, és jelzi, kezdhetem az iramot diktálni. Jutalma nem marad el. Ismerem már annyira testét, hogy tudjam mi jó neki. A végtelenségig próbálom hajszolni.
- Akarlak – nyögi és hagyom, hogy a végtelen véget szakadjon. A gyönyör, amit nyújt leírhatatlanul jó. Nagyon rég volt ilyen pokoli jó valakivel.
Fáradtan hemperedem a hátamra.
- Hol fér el benned ennyi energia? – kérdezem nagyot szusszanva.
- Ahol benned ugyan ennyi – simít végig a mellkasomon és feltámaszkodik könyökére.
- Na persze – horkanok fel. Nagy nehezen felülök.
- Hova hova?
- A fürdőbe, kicsit ragacsos vagyok valaki miatt, szeretnék megszabadulni tőle.
- Veled tartok – mosolyodik el.
Persze a tus alatt sem hagy nyugtot, így ténylegesen hulla fáradtan fekszem el a matracomon.
Mellém kucorodik és mintha dorombolna.
- Macska lett belőled? – simogatom meg hátát.
- Ilyen helyzetben belőled nem az lenne? – és tényleg doromboló hangot ad ki.
- Jó éjt! – csókolok a füle tövébe. Menthetetlenül romantikus vagyok. Fájni fog a felébredés.


A nyugodt békés pihenés nem is olyan nyugodt. Kaoru hívásával kezdődik és az őszinteségi rohamommal folytatódott. Most pedig itt ülök a stúdióban a szünetünk kellős közepén Kaoruval az oldalamon és nézzük, mit lehet kihozni abból a sok mindenből, amit eddig írtam. Fájósan dörgölöm a szemem, nem aludtam egy ideje rendesen.
- Lassan menjünk – nézek fel az órára.
- Jó – motyogja Kaoru és nézi a képernyőt tovább.
- Hajnali öt van, menjünk – fogom meg a vállát.
- He? – néz fel rám nagy szemekkel.
- Menjünk mielőtt még a menedzser is betalál, ilyen állapotban nem tudsz vele szócsatát vívni, bár kíváncsi lennék, milyen vagy ha veszítesz vele szemben.
Ez hat, Kaoru morcosan feláll.
- Menjünk – veszi a kabátját, mindent, amit eddig alkottunk elment és már útra kész. – Elvigyelek?
- Jót fog tenni egy hajnali séta. – legyintek.
Tokyo utcái sose ürülnek ki, ez a nyüzsgés teszi a város feledhetetlenné és undorítóvá egyszerre. Nincs egy pillanat, amikor csend és béke lenne.
A lakásomhoz közelebb lévő parkon átvágva ismerős alak bontakozódik ki a hajnali első napsugaraknak köszönhetően.
- Mit keresel itt? – csúszik ki a számon.
- Tessék? – néz fel ködös, hatalmas szemeivel. Látszik rajta, hogy nincs itt. Azt hiszem jobb lesz, ha tovább megyek.
- Kyo – szól utánam. Megszívtam. – Kérlek – nyögi ki és már mellettem is terem, hogy belecsimpaszkodjon a karomba.
Annyira kapaszkodik belém. Hát akkor most se haza megyünk.
Valószínűleg a fáradság miatt vagyok ilyen jótékony. Felmegyünk az üres lakásba. Lenyomom a kanapéra, sört adok neki. Szemben fogok vele helyet és nézem üresen kongó szemeit.
- Nálad van az, ami segíthet nekem – suttogja.
- Nem, Shou – rázom meg a fejem. – Amit te keresel, az nem megoldás a problémádra – mintha meg se hallaná, amit mondok.
- Kyo nekem kell az a kotta, ha már nem lehetek olyan jó, mint Ruki akkor legalább másmódon akarok jó lenni.
- Ruki se kapta meg a kottát – sóhajtok, csak tudnám, kinek beszélek? Mert Shou csak mondja, mondja a magáét. Hogy mennyire rossz neki, hogy Ruki mindenben megelőzi, hiába tiszteli, hiába becsüli.
- Shou – ragadom meg a vállát. – Nézz rám! – végre rám emeli ködös tekintetét. – Te szerelmes vagy – állapítom meg. A köd helyét felváltja az üresség. Nem fogja fel szavaimat. Ezt hogy oldhatnám meg? Meg akarom ezt egyáltalán oldani?
Telefonom után nyúlok.
- Ki az? – krákog bele kásás hangon Ruki.
- Kyo vagyok, ide tudnál jönni rövid időn belül? Van itt neked valami, ami talán segít.
- Mi?
- Ha ide jössz, megtudod – sejtelmes hangom hatására azonnal lecsapja a készüléket. Figyelem az ürességet, ahogy bekebelezi magába Shout. Ez nem lesz így jó. A viszonzatlan érzelmek felemésztik az embert.
Ruki alig negyed óra alatt nálam van. Valószínűleg pár helyen lefényképezték gyors hajtásért.
- Gyere – intek magam mögé. Besomfordál és éhes tekintettel pásztázza végig a lakást.
- Mit akarsz adni? – kérdezi, mikor nem talál olyan tárgyat, amit eredetileg akart volna tőlem.
- Itt van neked az igazi mágikus kotta – veregetem vállon Shout, aki még mindig úgy ül, mint egy zsák krumpli.
- Tessék?
- Az igazi mágikus dallam innen fakad – bökök a szívére.
- He?
- Shou az igazi dallam neked – megfogom Ruki kezét, és a másik vállára rakom. Hirtelen, mintha megmozdult volna a levegő a szobában. Ismerős illat tömíti el az orrom. – Keiyuu – suttogom.
- Csak egy kis segítség – nyal bele fülembe, és már el is tűnik.
- Menjünk – szól Ruki és felsegíti a másik énekest.
- Érezzétek jól egymást – kuncogok – Ruki rendesen be lett törve előre – beszólásomnak meg van az eredménye, a kis Chubi fülig vörösödik.
- Ezt nem kellet volna – húzza fel az orrát.
- Tényleg jó legyen nektek – kísérem ki őket.
Valahogy Shou itt hagyta az ürességet. Nagyot sóhajtva összeszedem magam. Hazamegyek és megpróbálok aludni. Nem sok sikerrel.

Mágiával átitatott kotta - 3. fejezet

Kyo pov:

Rukit legközelebb egy új album kiadásánál látom, amint riportot ad a TV-ben. Mosolyogva figyelem, hogy mennyire zavarban van és mennyire nem szereti a felvevő szörnyeteget. Nos igen, ez már ő, saját magát adja, kicsit kifacsarva, de teljesen érthető okokból.
- Csak nem jó volt az éjszakád? – kérdezi Toshi, mikor mellém áll és nézi a kivetítőt.
- Nem hiszem, hogy olyan értelemben volt jó mint neked – vetem oda és tovább sétálok termünk felé.
- Kyo, veled valami történt – konstatálja Kaoru.
- Talán ugyan az, mint veled? – pimaszkodom.
- Sikerült átaludnod az éjszakát? – csodálkozik rám.
- Ezek szerint ez ennyire nagy szó – értek egyet.
- Holnap már indulunk – sóhajt és újra elmerül papírjai közt és intézi a turnét.
Negyedévnyi nyugalmam lesz mindenféle zaklatástól. Buszban alszunk vagy épp hotelben, az mindegy, de nem lesznek a közelben semmilyen konkurens, feltörekvő üres mosolyú bandák.


Első állomásunk szállása kényelmesnek is mondhatná magát, ha nem lenne mindenhol liliom. Daisukéra emlékeztet. Az ő temetésére vittem egy szálat. Gyönyörű fehér volt, mint az ő lelke. Miért hagytál itt minket? Keserűségemből egy kutató szempár riaszt fel.
- Kyo? – kérdezi óvatosan. – Kyo a Dir en Grey-ből? – közelebb óvakodik, felnézek rá.
- Ki vagy? – kérdezem nem túl kedvesen.
- Akanishi Jin – nyújt kezet, csak lefitymálóan nézek rá. Döbbenten bámul rám.
- Kyo, végre megvagy – sétál be mellettem tök lazán Kaoru. – Die valami ivászatot emlegetett koncert utánra, készülnöd kéne – néz le rám. Elég felpillantanom, máris tudja, baj van.
- Elnézést, ha megzavartam valamit – szabadkozik a kis srác.
- Ismerős vagy nekem, de honnan? – morfondírozik Kaoru.
- Mentem készülni – szólok közbe.
- Ne fojtsd bele magad a kádba.
- Igyekszem – intek és otthagyom őket.
Miért talál be mindenki? Most igazán nincs kedvem senkihez. Letusolok és felveszek valami ruhát, ami először rám ugrik a táskámból.
Most jó lenne, ha ide jönne Keiyuu, lenyugodnék a kétértelmű megjegyzéseitől. Mégis mit gondolok? Neki is csak a kotta kell. Csak azért nem vette el, mert mindig a tulaj önszántából adja tovább. Nekem, pedig nem áll szándékomba tovább adni, ez velem fog halni.
Kimegyek a folyosóra és megint megcsap a liliom illata, megőrülök. Vagy már az vagyok?
- Kyo! – szól mögöttem Shinya.
- Hüm? – fordulok felé.
- Remélem, nem valami őrültségen jár az a kis buksid? – mindezt olyan hangsúllyal, amit anyám is megirigyelhetne tőle. Vajon miért lát át rajtam? Lehet azért, mert a halála óta nem vagyok képes elviselni a liliomnak még csak a látványát sem. Minden rá emlékeztet.
- Na, végre megvagytok – csapódik be Die – Menjünk, mert már csak hangolás van hátra – azzal díszes társágunk megy a koncert helyszínére.
- Mit keres itt ennyi mindenki? – morgolódom, mikor pár popfiucska is elhúz előttem.
- Előttünk ők lépnek fel, bár nem örülök neki, mégis hagynunk kellet – von vállat Kao. Hát ennyiben kell hagynom a dolgot.
Pár nyávogós nyálas szám után, végre mi jövünk, és bele csaphatnak a srácok a húrokba. A zene elragad, a fájdalom újra átjár. Édes tömény liliom illat eltömíti orrom. Megveszek tőle. Daisuke miért hagytál itt minket, engem? Ha nem hívlak, hogy gyere gyorsan, még most is itt lennél? Fájdalom hasít a fejembe. Vége a ráadásnak, letántorgok a színpadról, törülközőbe bugyolálom a fejem és úgy ülök egy fotelban, mint aki már nem is akar semmit a külvilágától.
- Lassan vissza kéne menni a szállásra – motyogja Shinya mellettem, neki a válla fáj. Egyetértően morranok.
Holnap folytatódik a hajtás.
- Jó volt a koncert – hallok egy ismerős hangot.
- Szerintem elcsúsztam egy-két lépést – mondja egy másik.
- Uedo, te kis maximalista.
- Most mond, hogy nincs igazam! – befordulok a folyóson, és szembe találom magam hat ismerősen ismeretlen egyénnel. Mint aki ott sincs, próbálok eltűnni. Szerencsére sikerrel járok. Végre szobám magányában ülhetek. Sajnos nem sokáig, kopognak.
Morogva és morcosan nyitok ajtót, és ott áll a délelőtt folyamán látott srác.
- Mit akarsz? – kérdezem teljes tudatában, annak milyen búnkon hangzik minden egyes szavam.
- Hallottam valamit – mondja és valami megcsillan a szemében.
- Gyere be – invitálom beljebb.
Besétál, de nem engedem messzire az ajtótól.
- Hallgatlak – fonom karba a kezem.
- Öm… - zavarba jön, mintha nem is tudná, mit akar.
- Tudod, ki vagyok? – térek át egy másik témára.
- Igen, Kyo a Dir en Grey énekese, akiről az a hír járja, hogy birtokában van a híres Mágikus kottának.
- Hümpf – kuncogok. Értetlenül kapkodja a fejét, muszáj felnevetnem. Kacajom örömtelen és színlelt. Amilyen gyorsan kezdem el, olyan gyorsan fejezem be.
- Menjél vissza öcsi pók és játssz a többi popfiúkával – veregetem vállon.
- De biztos vagyok benne, hogy nálad van! – makacsolja meg magát.
- Te is olyan vagy, mint a liliom – érintek meg egy virágot a vázában, amit a szorgos takarítok ide raktak. – Kívül gyönyörű reménységet, szépséget, ártatlanságot sugallsz, de igazából romlott vagy már belül. Ahogy a liliom, te is csak a halál hírnöke vagy – rávillantom szemem. Párat pislog, de nem érti. Ő még nem érti, de én már tudom, hogy elfogja hagyni a bandáját és szólóban fogja folytatni a dolgait, a többiek pedig majd bele rokkannak hiányába.
- De tudom, hogy nálad van! – erősködik.
- Te olyan álmokat kergetsz, amihez tiszta szívvel hozzá juthatsz – morranok – Tűnj el a közelemből és még a létezésemet is felejtsd el! – azzal kipenderítem az ajtón.
Még egy ilyen akaratos dögöt. Felrémlik előttem egy alak. Mosolyog és várja, hogy morogjak vele. Miért gondolok rá?
Nem tudok vele foglalkozni, a fáradság kiütéssel győz.
A turné tovább robog és végre kiszabadulok abból a förtelmes bűzből. Daisuke emléke kísértett álmomban.

Mágiával átitatott kotta - 2. fejezet

Kyo pov:

Ruki. Ruki itt. Ruki mi a fenét keres itt?
- Kyo minden rendben? – kérdezi meg édes zavartságot színlelve az énekes.
- Nem – felelem őszintén és ezen Kaoru is meglepődik. De csak a szemöldöke rándulásából látom.
- És mi a probléma? – kíváncsiskodik mézes-mázos hangon.
- Te – csoszogok át egy másik asztalhoz és ülök le írni.
- Azt hiszem túl lőttem, hogy ideinvitáltam – motyogja Die.
- Megígérted – nyafogja Ruki.
- Mit ígért meg konkrétan ez az iszákos? – kérdez közbe Kaoru.
- Hogy eljöhetek ide megnézni egy próbátokat – mosolyog, és úgy csillognak a szemei, hogy azt még Kai is megirigyelhetné.
- Akkor kérlek, ne inzultáld Kyot, kicsit morcos pár napja – szólal meg Shinya, amivel engem is meglep. Nem szokása a védelmemre kelni.
- Elnézést – néz rám bűnbánóan Ruki. Csak mérgesen szusszanok, és újra elmerülök a dalszövegem fájdalmában.
Miért akarja Ruki azt a kottát? Csak tönkre tenné a lelkét. Kiszipolyozná, meghalna tőle. Értem nem kár, de neki még sok mindent meg kell tennie, és lerakni a PSC mókuskerekében.
Kaoru most sokáig bent tart minket, talán csak azért, hogy megmutassa egy külsősnek, hogy itt igen is munka folyik, még akkor is, ha nem úgy tűnik.
- Rendben – bólint Kaoru, és végre utunkra bocsát. Természetesen Ruki a nyomomba szegődik, legnagyobb sajnálatára gyalog vagyok. Rendületlenül követ hazáig, igen Keiyuunak hála kivettem egy lakást nem messze a sajátomtól és tegnap ide hoztam pár fontos cuccot azért is voltam morcos, ahogy Shinya is látta.
Némán tesszük meg az utunkat az ajtómig.
- Mit akarsz?
- Szerintem tudod nagyon jól – mosolyodik el azon az enyhén perverz mosolyán, amit a színpadon használ. Tehát most csak megjátssza magát.
- Gyere – nyitom ki az ajtót. Előttem belibeg, látom, hogy most kezd zavarba jönni. Nem így képzelte el a lakásomat, mivelhogy ez csak egy személytelen hely, ahova feljárok, meg közelebb is van a kiadóhoz, meg a próbateremhez.
- Foglalj helyet, kérsz egy sört? – kérdezem illedelmesen.
- Nem igazán… - motyogja.
- Ne kéresd magad, mással úgy se tudlak megkínálni, üres a hűtöm.
Hamar túl esünk a sör megivásán, és csendben telnek a percek.
- Miért jöttél? – térek a lényegre, nem kenyerem kerülgetni a forró kását.
- A… - megakad, mérlegel – Kotta miatt vagyok itt.
- Milyen kotta miatt?
- A démoni kotta miatt, ami nálad van – vágja ki konkrétan.
- Bátor vagy Ruki – feltornázom magam állásba, és gondolkodó képet vágva elé sétálok – Eddig senki nem volt olyan botor vagy bátor, hogy elém álljon, és követelje rajtam a hírhedt kottát. Miből gondolod egyáltalán, hogy nálam van?
Megremeg, fölé tornyosulok, a kanapé karfájára támaszkodom, és úgy nézek le rá.
- Azért… azért gondoltam, hogy nálad van, mert… mert olyan sikereket értél el, amit nem hiszem, hogy a kotta nélkül képes lettél volna – vágja ki magát. Akár meg is sértődhetnék, hogy ilyen keveset néz ki belőlem, de nem teszem, csak felnevetek örömtelenül, szárazon.
- Ennyire nem kell lenézned – felrántom a kanapéról, döbbenten pislog párat. – Mit akarsz tőlem Ruki? – sziszegem pár centiről a képébe.
- A kottát akarom – válaszol csendesen. Nagyot sóhajtok.
- Minek az neked? – visszaülök a fotelembe. – A lelked még tiszta és érintetlen, nem mocskolódott be, az érzéseid is valódiak, amiket a dalaidba fogalmazol meg, vagy épp kiáltod világgá. Miért akarod tönkre tenni mindezt?
- Mert nem érzem elégnek – vallja meg. Elém áll. – Akarom a kottát Kyo, nem érdekel mi az ára.
Gondolataim kergetik egymást. Hogy tudnám úgy megmenteni a lelkét, hogy közben ne sérüljön, és önszántából adja fel a kottát?
Sötét terv fogalmazódik meg bennem.
- Akkor gyere, fizesd meg az árát – állok ismét fel, hogy bevigyem a hálószobába.
Simulékony kiscicává változik kezem alatt, nem vagyok vele kedves, elveszem, ami kell és csak a magam öröme után adom meg neki, amiért eped. Izzadt testünk összetapad, mégse törődök vele. Önként kínálta fel magát, hát fizessen meg érte, nem lesz attól előrébb, hogy befekszik pár fontosabb ember ágyába. Fehér bőre hibátlannak tetszik az ágyneműn, ahogy alattam nyög még jobban feltüzel arra, hogy tönkre tegyem tiszta lelkét. Démonaim mégis visszafognak, hogy ne tegyek benne kárt. Kicsit nyújtom még szenvedését, hogy megtanulja, bizony nem minden a hírnév, vegye észre azt, ami igazán fontos, hogy a zenén keresztül kiadjuk magunkból azt, ami fáj vagy bánt, esetleg örömünket.
Negyedik vagy ötödik menet után végre adok neki egy kis pihenőt. Hason fekve piheg mellettem.
- Ruki, te többet érsz, minthogy eladd a lelked, a kemény munkának hamarabb meg van a gyümölcs, és sokkal édesebb, mint a könnyen szerzett dicsőségnek – suttogom a fülébe, megremeg.
- Kyo – nyögi kiszáradt torokkal, könnyes szemekkel néz rám.
- Igen, kihasználtam a gyengeséged, vess meg érte, és tűnj el innen – mosolygok rá keserűen. Sose szerettem a hazug mosolyokat, mégis ide ez kell.
- Miért? – kérdi, miközben feltápászkodik mellőlem.
- Sokkal többet érsz annál, mint amivé válni akarsz a kotta által – felelem.
- Letusolhatok? – szedegeti össze a cuccait.
- Arra – mutatok a fürdő irányába.
Eltűnik az ajtó mögött, összeszedem magam, kidobom a használt óvszereket, tiszta ruhát kotrok elő és még egy törülközőt. Visszaveszem boxerem, míg el nem jutok a tus alá.
- Végeztem – áll meg a háló ajtajában a kis énekes.
- Remélem megtanultad a leckét – nézek rá keményen. Halványan elmosolyodik, de még látszik, hogy a tus alatt zokogott.
- Még holnap után se fogok tudni rendesen ülni miattad – zavartan nevet.
- Elég intő példa volt, felejtsd el a kottát – intek. Lazán elém sétál.
- Köszönöm – suttogja ajkaimra és megcsókol.
Bólintok, felveszi a cipőjét és távozik.
- Válj tiszta énekessé – kívánom neki, miután becsukódik mögötte az ajtó.
Gyorsan letusolok én is. Még haza akarok menni a sötét kuckómba elfelejteni mindezt, ami itt történt.
Alig csukom be magam mögött fészkem ajtaját, meghallok egy túlságosan is ismerős kuncogást.
- Rendesen kifacsart, nekem semmi nem maradt – suttogja a lakás sötétjéből.
- Menj a francba! – közlöm vele a tényeket. Lecuccolok és eldőlök saját matracomon, kimerített ez az a nap. Nem csak testileg, de lelkileg is. Olyan mélyen alszom, ha még egy lábbal lejjebb mennék, már biztos halottnak nyilvánítanának.

Mágiával átitatott kotta - 1. fejezet

Kyo pov:

Fáradtan esek be a lakásomba. Sötét van, szinte üres minden. Hiába vannak tele a polcok értéktelennek tűnő kacatokkal és poszterek a falon. Talán évek óta nem is változtattam rajtuk. Mióta is? Mióta elindult a La:Sadies, aztán a Dir en Grey befutott. És nem változtattam, megtartottam, mikor ő jött. Aztán mikor mások jöttek mentek az életemben. Kivettem egy lakást, de a fészkem közelébe senkit nem engedtem, egy valakit kivéve, bár hívatlanul jött és nem is akartam, hogy jöjjön, de megtalált. Ő volt Daisuke után a második, aki feljött. Természetesen a bandán kívül. Most pedig nem értem miért gondolok erre.
Gyors tus, utána az ágy. Valahogy hetek óta ez a felállás. Utálok stúdióban dolgozni, mégis muszáj, hogy a színpadon már elő tudjuk adni. Kaoru mindent tökéletesre fejleszt a végére.
Napok mosódnak össze, mire befejezzük a munkát, még interjút is készítenek velünk, bár nem örülök neki, mert nem szeretem. A stúdióhoz közeli kis étterembe menekülök. Valami magára vonja a figyelmem. Valaki figyel. Pontosabban lyukat éget a hátamba. Megfordulok és egy nagyon kíváncsian csillanó napszemüveggel találom szembe magam.
- Hüm? – morranok, hiába nézek rá rondán, nem tágít. Sőt közelebb jön.
- Kyo mond – pislog rám. – Nálad van? – ül le velem szembe a kis bokszba.
- Mi? – hördülök fel. Mi a fenét akar tőlem, és mi a jó életet keres itt?
- Az… - és pillog hatalmas táskái mögül. Nos, igen, íme a Gazette énekese teljesen másnaposan.
- Ruki, ha nem kommunikálsz értelmesen és konkrétan, nincs miről beszélnünk – vetem oda, és végre elhagyom a kajáldát.
Értetlenségem egészen az utca másik feléig tart, ahol is Shou éhes tekintetével találom szemközt magam. Ö is napszemüveg mögé bújik. Remek.
- Keiyuu, ezért még kapni fogsz, csak kerülj a kezeim közé – mérgelődöm.
- Szólítottál? – terem mellettem a kis énekes.
- Mi a fenének szabadítottad rám az összes most épp unatkozó énekest?
- Szerintem egyik sem unatkozik – kuncog fel. – Adj nekik jövőt – hajol közel. – Vagy vedd el minden reményüket… - megnyalja a fülkagylómat.
Érintésétől kiráz a hideg, és felvillan előttem egy megsárgult boríték képe, amit szekrényem legmélyére süllyesztettem.
Mérgesen megyek hazafelé, még ilyet! Keiyuu mit képzel magáról, rám engedi ezeket a dögkeselyűket? Nem elég nekem megküzdeni a saját sötétségemmel, még ez is?
Mire elmerülnék saját homályos gondokkal és keserűsséggel teli mocsaramba, újra mehetek be a stúdióba.
- Kyo minden rendben? – kérdi mellékesen Kaoru. Minek hazudjak neki?
- Nem – morgom.
- Ki próbált bejutni a magánszférádba? – hogy miért ismer engem ennyire?
- Kivételesen a szférában nyugalom honol és ez az, ami furcsa – gondolkodom, majd végig nézek zenész társamon. – Ahogy elnézem, a te háztájadon sincs minden rendben – összerezzen, tehát igazam van.
- Talán – tér ki a válasz elől, telitalálat.
A nap gyorsan eltelik, a sok szerencsétlenkedés sem könnyíti meg a dolgunkat. Kaoru tényleg nincs a toppon. Shinya szintén a föld másik részén jár. Die mosolyogva próbálja mutatni, hogy otthon minden rendben van, de persze ahogy közeledik a turné ideje, a barátnője egyre morcosabb, egyre jobban magához akarja láncolni. Toshi szintén magányos, én adom a nagy antiszoccot. Nehéz zenésznek lenni. Talán ezért adtam fel azt, hogy bárkit is beengedjek az életembe. Persze vannak, akik megkeserítik nyugodalmam. De velük most nem akarok foglalkozni.
- Na, jó, mára legyen elég a szerencsétlenkedésből, most pedig mars haza – ásít egy hatalmasat Kaoru. Talán aludni is kéne.
Ahogy én elképzeltem, aludni nem tudtam, mert a szavak nem hagytak nyugodni és egy dallam sem. Muszáj leírnom, különben elvész a hirtelen ötlet. Egy szusszanásnyi szünetben felpillantok, és szembe találom magam a szekrénnyel, ahol a boríték lapul. El kéne vinnem magammal a turnéra? Ha betörnek hozzám, ezt ne találják itt. De hát ez csak a zenészeknek értékes. Ekkor felvillan előttem Ruki és Shou éhes tekintette. Inkább viszem magammal.
- Lassan össze kéne szedni a cuccaidat, nem gondolod? – kérdezi a szoba sötétjében egy ismerős hang.
- Keiyuu, hogy kerültél ide?
- Mit viszel magaddal? – mintha nem is hallotta volna előbbi kérdést.
- A szokásos dolgokat – vonok vállat.
- Új szövegen dolgozol?
- Valami olyasmi – motyogom. Nem szeretem, amikor bejön hívatlanul, főleg úgy, hogy be se engedtem. Aztán itt van az is, hogy ha jól emlékszem kulcsra zártam az ajtót. És neki nem adtam kulcsokat. Kaorunak van, meg a többieknek, de neki nincs.
- Ne agyalj ilyen kis butaságokon – nevet. – Kinek fogod oda adni a kottát? – kérdezi a lényegre térve.
- Miért kéne bárkinek is odaadnom? – vágok vissza flegmán.
- Meg akarod tartani? – értelmes kérdésre, még értelmesebb kérdéssel válaszol. Miért érzem úgy, hogy semmi értelme ennek a beszélgetésnek?
- Mit keresel itt Keiyuu? – kérdezem a halántékomat masszírozva.
- Csak jöttem, hogy ellazítsalak – szót tett követ, mögöttem terem és már vállaimból próbálja kimasszírozni a görcsöket. Elég nehéz dolga van, a stressz megteszi a hatását.
- Menj el fürdeni, talán úgy egyszerűbb lesz rajtad eloszlatni az olajt – terel be a fürdőszobába.
Ellenkezni nincs értelme, és ha egy kellemes masszírozásról van szó, akkor azt hiszem, kihasználom az alkalmat.
Gyorsan letusolok és csak egy boxerben megyek át a szobámba, elvégre kényelmesebb a matracon, mint bárhol máshol. A kanapé túlságosan göröngyös.
- Már kész is vagy? – áll meg az ajtóban Keiyuu.
- Miért, órákat nem szoktam zuhanyozni. – vonok megint vállat.
- Akkor terülj el – lép a polcon lévő testápolóért.
- Az hogy került oda? – csúszik ki a számon értetlen gondolatom.
- Még én hoztam, lehet ki kéne venned lassan egy lakást, Ruki nagyon rád szállt - átveti lábát fenekem felett és elkezdi eloszlatni a krémet rajtam.
- Majd ha konkrétan betámad.
- Nem veted meg a könnyű prédát… - kuncog és már nyomkodja is fájó izmaim.
- Miért vetném meg? – nyögök fel jólesően. – Ha magától jön az ágyamba – a megszólalásomnak többlet tartalma van, ezt ő is tudja, megremeg a keze, ezt kihasználva megfordulok és lelököm magamról. – Eleget cicáztál, most miért vagy itt? – nézek a szemébe. Felül és újra átveti lábát felettem, és igen hergelő pózba ül le az ölembe.
- Szerintem tudod magadtól is – mosolyog rám azzal a tekintettel, ami nekem egy kialvatlan, de kipihent éjszakát jelent.

A holdfényes vacsora hol marad?

Készült Cicának karácsonyi ajándékba.
Jó olvasást
Fandom: J-rock
Szereplők:

Kai, a mindenki számára mosolygós dobos. Ez volnék én. A színpadon, a bekstagben vidám, mosolygós, izgulós, feledékeny dobos. De vajon ki az, aki haza megy Uke Yutaka lakásába? Ki az, aki megeszi este a vacsorája felét, hogy utána vissza rakja a többit a hűtőbe, mert nincs kedve enni. Aztán befekszik az ágybába és bámulja a plafont. Hát igen ez vagyok én Uke Yutaka a magányos lény. Nem szeretek egyedül lenni mégis képtelen vagyok egy normális kapcsolatra, képtelen bármire is, ami normális. Édesanyám nyugtatására azt hazudtam a lány hagyott el, nem pedig, hogy az első randi után nem találkoztunk többet. Mert persze általában meghívok egy lányt és utána ott tartok, hogy nem bírom el viselni. Eddig fel se tűnt, hogy mindegyik szőke, gyerekes, vidáman csicsergős. Most is csak azért jutottam el ide, mert Reita rávilágított az egyik este, hogy nekem a szőkék az eseteim. Fel háborodtam, hogy nem is. Aztán kinevettek. Most pedig rendületlenül bámulom a plafont. És nem értem miért vagyok egyedül, aztán rájövök, hogy nem vagyok képes lányt hozni az ágyamba. Ez meg nyugtat, nem hozok lányt az ágyamba és nem nyúlok férfiakhoz, így szólt a megállapodásom önmagammal. A banda nem kerül bajba miattam, és én se kínzom anyámat azzal a lehetetlen dologgal, hogy saját nemem vonz. Csak ne lenne ilyen közel az ünnep. Végtére is holnap itt van a szent este, mindenki készül valamire. Ruki a számítógépét buja, Reita el van a barátnőjével, Uruha a családjával lesz, ahogy Aoi is. Én meg haza mehetnék anyuhoz, de akkor be kéne neki valljam, egyedül vagyok. Neki pedig ott van a barátja, hiába nem örülök neki, de ha anya boldog, akkor az nekem mindent meg ér és nem akarom el rontani az ünnepet azzal, hogy haza állítok. Így marad a plafon bámulása. A csöndet mely jótékonyan betakart eddig a kapu csengő éles hangja szakítja szét.

Nagy nehezen kikászálódok az ágyamból, átcsoszogok a lakáson, hogy megnézzem, ki zaklat így huszonharmadika tájékán, ki nem képes fel fogni, hogy szünetem van. Mert az fix, hogy nem a srácok azok, Ők el vannak a saját dolgaikkal.

-Jó estét – köszön rám egy szőke kis egyén hatalmas napszemüveg mögül, ami így lassan éjfél fele nem érzek túl helyén valónak.

-Jó estét, meg tudhatom, mit keres itt? – nyögöm ki nagy nehezen.

-Ne haragudjon a zavarásért, de bemehetek, hogy nyugodt körülmények között meg tudjam magyarázni, hogy miért is vagyok itt.

-Perszer, persze – bólogatok gépiesen és beindul a jó modor mechanizmusa. Beengedem kései, váratlan vendégem és hagyom, hogy levegye a cipőjét, adok vendég papucsot és becsoszogok a nappaliba. Fel kapcsolom a villanyt és rá jövök, hogy most látszik, nem takarítottam már vagy két hete.

-Bocsánat a rendetlenségért, nem készültem semmilyen vendégre – szabadkozom.

-Semmi probléma – mosolyog és leül a kanapé annak a felére, ami épp nincs tele szanaszét dobált ruhákkal. Gyorsan össze kapkodom a cuccaim és nagyvonalúan bevágom őket a szennyes tartóba. Ez is mindjárt ki ömlik. Mosni se ártana vajon van még tiszta ruhám?

-Szóval miért jött? – ülök le vele a fotelba.

-Izé ez kicsit bonyolult – vakarja meg a tarkóját. – Ma reggel beállított hozzám Ruki-san és közölte mondjak le mindent az ünnepekre, mellette ott állt Tora is és nagyon komolyan közölte, hogy tegyem azt, amit Ruki-san mondott – látom rajta, hogy feszeng és nagyon zavarban van – Aztán meg jelent Shou és közölte, hogy anyukámmal már beszélt és ne aggódjak az ajándékot küldi majd és sok sikert kíván. Aztán bevágtak egy taxiba elmentünk vásárolni. Fogalmam sincs mit kerestünk ott, végig rángattak vagy három bevásárló központon és végig komoly képet vágtak hozzá hümmögtek, de nem vettek semmit. Aztán mielőtt kétségbe eshettem volna, hogy megörültek; Ruki-san kapott egy telefont, ami után elvonult Shouval tárgyalni, nem léphettem meg, mert Tora ott állt mellettem, mint valami testőr. Mikro visszajött a két énekes nagyon rossz érzésem volt. Megint bevágtak egy taxiba és elmentünk Shouhoz. Ott egy hatalmas szatyor lett a kezembe nyomva, hogy vegyem fel a tartalmát – itt a felsőjére bők – ez volt benne meg úgy minden, ami rajtam van – fél szemmel végig mérem és meg kell alapítanom, ugyan kedvelem Shout, de szörnyű az ízlése. Hiába öltözik a legutolsó divat szerint. – Aztán mire fel öltöztem már meg is ragadtak és kiraktak egy sarokra innen, a kezembe nyomtak egy cetlit, amin ez a cím volt és hogy csengessek be. – meglobogtatja a kis sárga fecnit.

-Szóval ide küldtek? – összegzem – és mért nem léptél le mikor már elmentek?

Na ezzel tényleg zavarba hozom, nem is várta ezt a kérdést szegényke. Olyan kézenfekvő volt az, hogy lelép, ha már kirakták és nem toloncolták mindjárt az ajtóm elé.

-I…Igazából én szerettem volna ezt oda adni – és zavartan a dohányzó asztalra helyez egy csomagot. Érte nyúlok – De – mozdulat közben meg dermedek – Csak holnap – halvány mosolya egyenesen arányos az én döbbenetem mértékével. Na akkor most mi van?

-Karácsonyra vettem neked, de mivel nem lesztek bent a céges bulin, úgy döntöttem, majd oda adom mikor jöttök, erre most jött ez a jó alkalom.

-Ajándék nekem? – nyögöm ki nagy nehezen. Egyre jobban érdekel, mi lehet abban a csomagban.

-Hát igen – megint vakarja a tarkóját.

-Akkor ezért nem mentél el?

-Hát um igen…

-Adok valami kényelmesebb ruhát, látom feszengsz abban a cuccban – állok fel végül.

-Köszönöm! – hálálkodik. Becsoszogok a hálóba, a szekrényből elő kotrok egy számomra csak enyhén passzentos darabot, ami rá tuti nagy lesz. Vissza fele elgondolkodom vajon fel hívjam Rukit és meg kérdezzem mi a fenét akart ezzel? Vagy csak élvezzem ki a helyzetet?

-A fürdő arra – mutatok a megfelelő ajtóra – Ne várj csodát két hete még csak fel mosni se volt időm – vonok vállat, ahogy fel kapcsolom neki a villanyt. A várt látvány fogad minden mocskos és a szennyes tartóból ömlik ki a koszos ruha. A polcokon vastagon áll a por, áh végig se merek nézni a kis helységen.

Visszamegyek a nappaliba. Lehet rendet kéne rakni? Azért mégse egy disznó ólba legyen szerencsétlen vendégem. Valahol a hálóban meg szólal a csipogom. Persze hisz a telefont kikapcsoltam mikor haza jöttem. Nyugisan összeszedem, amit elterveztem. Majd beslattyogok a hálószobámba és levadászom a csipogó szörnyeteget. Ruki az, hívjam vissza azonnal. Na szépen vagyunk a nyakamba varja szerencsétlen srácot, utána még követeli, hogy hívjam fel. Vezetékesen tárcsázom és figyelem, ahogy szőke srác letelepszik a nappali kanapéjára.

-Mért van kikapcsolva a telefonod? – nyit Ruki.

-Neked is szép jó estét! – sóhajtok fel. – Mi a célod? – vágok én is bele a közepébe.

-Olyan magányos vagy és csak a vakok nem vágják le, hogy miért – csicsergi azon az édesen idegesítő tudálékos ártatlan hangján – És csak a rajongóink nem tudják mért nincs egyetlen barátnőd sem – incselkedik.

-Azt hiszem ezt az elején meg beszéltük – most komolyan mit akar velem? Pedófílt játsszak? Néha annyira nem értem a tettei mögött bujkáló gondolatokat.

-Elegem van abból, hogy folyton csak szenvedsz, tessék élvezd ki, amíg lehet! – azzal rám vágja a készüléket.

Mély lélegzet, nem kezdek el üvölteni a vendég előtt.

-Öm Kai-san…

-Kérlek Hiroto-kun, csak hívj Yutakának, itthon szeretem a saját nevem használni.

-Yutaka-san – bólint és elmosolyodik.

-Sajnos, mint mondtam, nem készültem vendégre és nem hiszem, hogy van éterem ilyenkor nyitva, ami vállal házhoz szállítást.

-Semmi probléma – fel pattan és az előszobában hagyott csomagjaihoz rohan. Érdeklődve figyelem, ahogy több szatyrot költöztet a konyhába.

-Ruki-san mondta, hogy tudsz főzni így kész ételt nem hoztam, csak hozzávalókat.

-És mind ezt éjfélkor óhajtod elkészíteni? – nézek rá értetlenül.

-Oh nem – mosolyog zavarban – Ezeket holnapra hoztam… hátha… szóval tudod…

-Együtt ünneplünk? – érdeklődök kedvesen. Nézem a rengeteg alapanyagot egy háromfogásos vacsora, valamint ünnepi reggeli és ebéd elkészíthető a hozzá tartozó édességekkel.

-Látom, szereted az édeset – emelek fel egy doboz fagylaltot, ami már erősen olvadozik.

-Hát igen – motyogja.

-Akkor ezeket tegyük be a hűtőbe, ha hoztál még valamit, ami romlandó és hűtést igényel, hozd be. A kamrában van egy kis mélyhűtő.

Nem is vettem észre, hogy ennyi cuccal jött volna. Bepakoljuk a holmikat a megfelelő helyre.

-Azt hiszem ideje aludni térni – nyújtózok egyet és ügyesnek titulálom magam, mert nem kapok frászt az órára nézve.

-Vendég ágyam nincs, szóval felajánlhatom a kanapét, meg a saját ágyam.

Látványosan nyel egy nagyot.

-A kanapét választom – motyogja.

-Adok törülközőt. Ha egész nap a srácokkal lógtál és Rukit ismerve rendesen meg izzasztott vásárlás címen.

Előkotrok egy tiszta törülközőt és oda adom neki. Kotorászik egy kicsit a táskájában, aztán eltűnik a megfelelő helység mögött. Nagyot sóhajtok és előkotrok valami használható tiszta ágyneműt. Hosszú napom lesz holnap. Megágyazok neki és vissza vonulok a saját kis birodalmamba. Fürdeni nem fogok minek azt? Majd holnap. Fáradt nem vagyok de nem ártana aludni… ezekkel a gondolatokkal bámulom tovább a plafont és nem is emlékszem mikor alszom el.

Na de még milyen hosszú nap érkezik meg. Hiroto-kun eltökélte, hogy nem hagy délig aludni. Fel kelt és nekiláttunk takarítani, ahogy Ő mondta, tisztaságba jöjjön a Jézuska, mint Európába. Kinyaltuk a lakást, ennyire még szerintem sose csillogott, pedig nem vagyok egy rendetlen egyén.

A kis energia bomba közben folyton fecseg sok semmiségről, de jó hangulatban aztán befoglaljuk a konyhát.

-Yutaka-san van fenyőd?

-Az nincs, csak egy régi poros összerakható műanyag fám; pár dísszel a pincében.

Teljesen belelkesül. Addig nyaggat, míg a törölgetést otthagyva fel nem hozom azt a vackot a díszekkel együtt. Nincs sok karácsonyfadíszem, egy dobozban elférnek. A fa szétszerelve szintén elfér a tetején. Egy fordul és már a nappali közepén van a poros csomag.

Erősen délutánba hajlik az idő mikor kész vagyok a takarítással és Hiroto-kun is feldíszítette a fát. Neki kell esni a karácsonyi vacsorának. Ugyan a hiedelmekkel ellentétben nem tudok főzni csak nagyon nagyon kevés és egyszerű dolgot. Nagy segítség mindig egy anyaféle szakácskönyvben rejlik. Megnézem mit is hozott ez a hihetetlen energia bomba és találok is egy megfélő összetételű receptet, egész jónak néz ki.

Ugyan elmúlik a vacsora idő mire készen leszek, mert Hiroto-kun folyton segíteni akart és nem győztem elhessegetni, én is elég szerencsétlen vagyok, nem kell, hogy még neki is legyen egy konyhai balesete mint nekem tavaly.

-Azt hiszem, teríthetünk – sóhajtok fáradtan. Persze a kis gitáros azonnal ugrik és már csak azt veszem észre, hogy az ünnepi étkészlettel van terítve.

Kihordom a kész fogásokat és van egy pillanat, amikor úgy döntök ideje kikészülnöm. Hiroto-kun eltűnik fürdeni.

Vége egy kicsit magam maradhatok a konyha pultnak dőlve végig gondolom a nap történéseit. Igen, aki ma takarított, főzött, mosott, fát díszítet az is én voltam, csak egy rég elfeledetnek hitt részem. Vissza akarom kapni ezt a részem egy kicsit, hogy utána még jobban fájjon az újrafásulás? Kell ez nekem? Mért akarom becsapni magam? Miért teszek mindig úgy, mintha semmi bajom nem lenne? Oda se figyelve veszek le egy üveg viszkit a szekrény tetejéről. Még a fiúk hoztak egy rekesszel, mikor fel itták a készletem. Az alkohol keserű, mint én vagyok; marja a torkom, ahogy magam teszem tönkre. Miért nem mertem soha senki felé lépni? Mert a banda mindenek előtt. Mert nem akartam anyámnak csalódást okozni, még ha tudom, elfogadna olyannak amilyen vagyok, mégiscsak egy csinos lányt szeretne vejének, nem pedig egy furcsa figurát aki kitudja mi mindent csinál az Ő kicsi fiával.

Ledöntöm a pohár tartalmát, de inkább az üveggel együtt ülök le a nappaliban, nézem a fát és előtörnek gyermekorom emlékei… vajon mit rontottam el? Mert nem a szüleim hibája, hogy én ilyen lettem, és nem olyan amilyennek igazából kéne lennem. Vajon mi hozza elő ezeket a hormonokat? Így születünk, vagy egy trauma okozza ezt a változást?

Fejtörőmből Hiroto-kun rángat ki mikor is egy száll bokszerben, vállára terített törülközőben lép ki a fürdőszobából.

-Oh bocsi, elfelejtettem tiszta ruhát vinni be – szabadkozik és leguggol mellém.

Próbálok halkan nyelni, de nem biztos, hogy sikerült. Ruki mért tetted ezt velem? Felhívnám és lekiabálnám a fejét, de nem tehetem. Szenteste van ilyenkor nem lehet. Vagyis lehetne, de nem visz rá a jó modor.

Mindegy, Rukit békén hagyom, csak magamba fortyogok. Persze nem sokáig, mert Hiroto-kun engem is belökdös a fürdőbe, hogy bizony tisztán kell várni az ajándékokat. Teljesítem kérését. Még hajat is mosok, ha már úgy is telement pókhálóval.

Át slattyogok a szobámba nem is figyelve a környezetemre valami rendes ruhát kell fel venni. Ha már Hiroto-kunnak ennyit jelent ez az egész hercehurca.

Mire valami elfogadható öltözéket találok valami ing meg egész jó farmer társaságában, valami cseng. Kíváncsian dugom ki a fejem a háló ajtaján. Hiroto áll a fa mellet és az egyik csengős díszt rázza, mellé édesen mosolyog. Nos ilyen is rég volt valakit édesnek tituláltam. Még fejben lévő gondolatokat is meg tiltottam magamnak.

-Boldog karácsonyt – fordítja felém a figyelmét.

-Um… Neked is – viszonzom barátságos gesztusát.

-Üljünk asztalhoz, farkas éhes vagyok – azzal már huz is a konyha felé. Békésen el költjük az ünnepi vacsorát és aztán jön az ajándékozás. Persze jócskán fogyasztok alkoholt, mert mért ne. Nekem is kijár a lazítás. Hirotoban meg megbízom annyira, hogy nem fog hülyeséget tenni, és nem ismerem annyira, hogy én tegyek valami olyat, mait később megbánhatok.

-Akkor ezt neked Yutaka-san – adja oda a dísz dobozba csomagolt valamit mai egész nap furdalta a kíváncsi oldalamat.

Persze a tartalma némi alkohol pár édesség recept és hüm ezt a dobozt mire véljem? Érdeklődve forgatom ujjaim között, de nem találom a nyitját.

-Hiroto-kun ez micsoda? – kérdezem végül.

-Oh az egy kis… hüh hogy is mondta a boltos? – gondolkodva figyeli a plafont hátha az választ ad a kérdésére. – Nem jut eszembe – morogja végül – elviekben egy kincses doboz de valami furmányos módja van a kinyitásának.

-Érdekes – motyogom és figyelem tovább.

-Oh elfogyott a bor kérsz még? – pattan fel.

-Igen, köszönöm, de inkább valami erősebbet, ott találod a pulton már bontva – intek a konyha felé és tovább vizslatom a dobozkát.

Az est további része békés iszogatással és persze beszélgetéssel telik.

Nem tudom, hogy jutottam az ágyamba, de az fix, hogy valami nagyon vadat álmodtam és csak egy kis részlet maradt meg belőle:

„-Ez sokkal egyszerűbb volt mit hittem – mosolyog azzal az angyalian ártatlan mosolyával rám az ágyban fekve.

-Micsoda?

-Hogy az ágyadba kerüljek. – nevetve bújik hozzám”

Hirtelen ülök fel. Persze, ahogy kell a gyomrom fel kavarodik. Ezt nem hiszem el. Még fantáziálok is!

Komásan és forgó gyomorral mászok ki az ágyból és „rohanok” a fürdő felé. Hideg vizes zuhanyzás se segít a problémámon, amivel szembesülök, miután leveszem alsómat.

Muszáj ennek is most történnie velem? Kicsit morcosan törülközök próbálva tudomást se venni igen erősen álló problémámról.

Fejem erőltetve egy jó erős tea felett emlék kockák után kutatok a tegnap estéből.

Legnagyobb meglepetésemre Hiroto-kun is a hálószobából lép ki szintén egy szál alsónadrágban. Nem nagyon vesz észre, de töretlenül megy és zuhanyzik öltözik és persze mindezt az orrom előtt.

Leül elém és maga elé penderíti az egyik bögrét.

-Yutaka – mosolyog rám – Kérek teát – nyújtja felém a mázolt ivó alkalmatosságot.

Töltök neki is. Na mi van, már nem vagyok san? Csendben ébredezünk.

-Köszönöm, hogy itt töltötted a karácsonyt – mosolygok rá.

Vigyorogva vállat von.

Lassan itt az elválás ideje nekem még van ez a délutánom, utána már vissza kell menni a mókuskerékbe.

Összeszedi magát a kis gitáros.

-Örülök, hogy itt lehettem – és legnagyobb meglepetésemre egy apró puszit nyom a számra. Nem tart sokáig éppen csak érint.

A napok egyhangúan telnek, de azt a reggelt sehogy se tudom sehova se berakni. Még dűlőre se tudok jutni a kis srác viselkedésén. Ennek megfelelően a munkámba a gyakorlásba és a zene írásba temetkezem ugyan Ruki írja a számok nagytöbbségét néha nekünk is ad egy kis lehetőséget. Most ki is használom. Aztán jönnek a koncertek az új évi nagy koncertek, és persze egy jótékonysági koncert nem is tudom kiknek. Mégis ugyan annyi energiát kell bele ölni, mint ha egy rendes koncert lenne.

Jóleső fáradság árad szét bennem, ahogy elterülök a földön, nem kell nekem a kanapé, nem kell nekem semmi csak levegő.

Egyszer csak kivágódik a pihenő ajtaja.

-Egy holdfényes vacsorát ígértél nekem! – döbbent, számon kérő hangon a szökés orkán. Értetlenül heverek a lábainál. Még nem vagyok magamnál.

-Ne haragudj Hiroto-kun, de mit keresel itt? – kérdezi rekedten Ruki.

-Kai mára nekem egy holdfényes vacsorát ígért – értetlenül nézek a gitárosra.

-Ezt beszéljétek meg, de ne itt – kanalaz fel a földről Reita, és kedvesen kidob minket a pihenőből.

Szédelegve megyek Hiroto után. Mire nagyjából realizálódik a légzésem már a kocsiban ülünk.

-Akkor mit ígértem és mikor? – nyögöm ki, és érzem, hogy a szájpadlásomra tapad a nyelvem.

-Hogy elviszel vacsorázni, de nem hívtál nem is kerestél – őszinte gyermeteg könnyek futják el szemét, és persze ott van az a kis dac is, amit kölyök koromból oly jól ismerek. Válaszolni nem tudok, csak mormogni a nyelvem nem engedelmeskedik.

-Kami-sama – esik kétségbe és matatni kezd az ülés alatt. – Valahova ide tettem.

Végül előkerül egy üveg víz és némi törlő kendő. Én pedig végre meg könnyebbülök.

-Ne haragudj – kér bocsánatot immár sokadjára szerencsétlen srác.

-Szóval nem álmodtam – motyogom magam elé, mert így végig futtatva az emlékeimet csak egy jelenet van aminél úgy érzem tényleg meghívtam egy holdfényes vacsorára, de az olyan szép volt, hogy nem lehetett igaz.

-Mit álmodtál? – kérdi kikerekedett szemmel.

-Tudod – fordulok fél és elkezdem mesélni az álmom. Hogy nálam volt, hogy együtt karácsonyoztunk, sütöttem édességet, amit nagyon jóízűen megevett. Aztán megajándékoztuk egymást és persze az este is elég hüm… érdekesen végződött hisz ahhoz, hogy olyan intim helyzetbe kerüljünk minimum járnunk kellet volna azért hittem, hogy álom.

-De hát ez mind megtörtént – rázza a fejét hitetlenkedve – Itt a bizonyíték – azzal lehúzza felsője cipzárját, én pedig megcsodálhatom csupasz felsőtestét és rajta lévő csókfoltokat. Igen régen mikor még volt kapcsolatom bárkivel is ilyen voltam. De hát ez nem lehet igaz.

-Hiroto-kun én… én tényleg ezt tettem veled? – nyelek nagyot, és óvatosan megérintem a foltokat. Nem túl nagyon már múlóban vannak.

-Igazából – elpirul és vissza veszi ruháit – Tartozom egy vallomással – nagyon zavarban lehet babrál a pulóvere aljával – Én… én másztam rád. Nem voltál nagyon részeg, csak kicsit és én azt hittem mindenre fogsz emlékezni.

Azt hiszem megkaptam a legszebb karácsonyi ajándékot ugyan késve jöttem rá, hogy az enyém, de megkaptam.

Örömömben nem törődve a következményekkel magamhoz ölelem.

-Köszönöm – suttogom a fülébe. Érzem hogy remegés fut végig rajta. Kis levegőt engedek magunk közé de csak annyit hogy szemébe nézzek majd megcsókolom. Most végre önszántából örömmel és boldogan.

Később, talán csak pár hónappal, kicsit kusza össze jövetelünk után vallotta meg, hogy Rukihoz ment segítségért, és az énekes először csak elküldte. Majd pár héttel rá, azon az ominózus napon tényleg elrabolta.

-DE mért nem akartál kapcsolatot? – teszi fel szerintem azt a kérdést, ami az egész bandámat foglalkoztatja.

-Nem akartam, hogy miattam bajba kerüljünk; és feszéjezze őket az identitásom és esetileg ismerik a páromat. Persze ott van a perverz fantáziájuk – a végére már nevetek.

Kis gitárosom megdöbben majd felfogva szavaim értelmét nevet velem.

Vége.

Boldog, Vidám karácsonyt.

Elfojtott érzelmek - Bevezető

Fandom: Valós személyek jelenek meg a történetben de valószínűleg semmi köze nincs a valósághoz! Dir en Grey

Figyelmeztetés: Durva nyelvezet, erőszak a lélekre nézve,

Szereplők: Kyo, Kaoru, Toshiya, Shinya, Die.

Megjegyzés: tök véletlen és egy unott, lehetetlen késő délutáni ötlet, felelőséget nem vállalok!

Vételez egy kezdő irtó, aki még csak a fiókjának ír.

A szülei nyakán lakik, el akar költözni, viszont egyedül nem akar maradni.

Adj hozzá egy véletlen találkozást. Ahol beleszeret egy olyan alakba, akibe nem kéne.

Az egészet bolondítsd meg azzal, hogy az egyén épp feltörekvő énekes egy bandában.

És voala! Kész is a baj.

Évek telnek el.

Az író befut, de magányosan tengeti napjait messze a szüleitől, barátai se nagyon akadnak.

Pontosan tudja, hogy akibe évekkel ezelőtt bele szeretett egyetlen sort se olvas tőle.

Teljesen el van keseredve, viszont a könyveit veszik.

Aztán becsap a ménkű...

Akiről azt hite nem olvassa az írásait, beront az életébe nem is akárhogy!

Kap egy jegyet egy koncertre.

Elmegy a koncertre, valaki elrabolja onnan és kész a baj.

Mindketten ellenkeznek de ugyan úgy vágynak a társaság útén, de legfőképp valaki után, aki szereti őket.

Elfojtott érzelmek - 8. Vége?

Telnek a napok. Lassan túl jutok a sokkon, és a történteket elkönyvelem egy görbe estének. Továbbra se vagyok hajlandó tudomást venni a tényről, miszerint a Dir en Grey újra beférkőzött az életembe. Azok után sem, hogy végig néztem majdnem egy huzamban az összes DVD-jüket. Végig hallgattam minden albumukat újra és újra. Kyo verses kötetét, pedig az éjjeli szekrényemre költöztettem.

Nem, nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy felszakadtak azok a régi sebek. Hogy megint a sötétség uralja minden egyes szavamat.

Mina személyesen jön és ad át egy borítékot.

-Fontos lenne elmenned erre a vacsorára – fűzi hozzá és amilyen gyorsan jött olyan gyorsan megy.

Döbbenten ülök le a konyhában és nyitom ki a borítékot. Cím, időpont és a név, amire lefoglalták az asztalt. Hát ha Mina ennyire fontosnak tartja ezt a találkozót, hogy maga jött el oda adni a meghívót. Akkor muszáj elmennem.

Nem kerítek nagy feneket az öltözet kiválasztásának. Mért csak ma adta oda a levelet? Lehet azért, hogy ne tudjak ki bújni alóla?

Pontosan érkezem. A pincér az asztalhoz vezet. Egyelőre egyedül ülök.

Telnek a percek és unottan dobolok az asztal lapján.

-Jó estét – köszön rám valaki.

-Magának is – felelem reflexből és csak utána nézek fel, meg fagy bennem a vér is és körülöttem a levegő – Touru? – nyögöm ki nagy nehezen.

-Meril – motyogja.

A döbbent viszont látást a pincér zavarja meg.

-Kérem, foglaljon helyet, itt az étlap – húz ki egy széket Kyonak szemben velem. Annyi féle gondolat suhan át rajtam.

Nagy nehezen kiválasztjuk a vacsorai menüt, pingvin elvonultéval némaság borul ránk.

-Rég láttalak – kezd könnyed a társalgást.

-Nem rég volt a születésnapod – vonok vállat.

-Tényleg emlékeztél rá? - mintha gyermeki öröm költözne az arcára.

-Nehéz lett volna nem emlékezni rá – morgom megjátszott sértettséggel. Uhh a kép. Kotorászni kezdek a táskámban – Ezt visszaadom – csúsztatom elé.

-Ez hogy kerül hozzád?

-Shinya adta egy meghívóval a születésnapodra.

-Hát még mindig nem bírod a piát – neveti el magát. Ezzel pedig elindul a lavina. Mint oly sok évvel ezelőtt megered a nyelvünk. Mesél a csalódásairól, a külföldön meghódított színpadokról; faggat, mit csinálok, van-e barátom, milyen az írói élet. Minden olyan olajozottnak és gördülékenynek tűnik. De mint mindig, minden jónak vége szakad, ennek is.

A vacsora elfogyott, a pincért kihívtuk, hogy fizetünk.

-A számlát előre rendezték, és ezt küldték – két fehér boríték landol előttünk a tányérok helyett – és egy ráadás desszertet – mellékel egy kistányéron süteményt.

A borítékon csak a nevem van szépen cizellált betűkkel. Felpillantok, és körülbelül ugyanazt látom az aszta túloldalán.

-Touru? – suttogom alig hallhatóan, hogy ha akarja figyelmen kívül hagyhatja, de csak felnéz és az ezer gondolat és érzelem, ami kiül az arcára. Felmarkolja a borítékját és nem túl kedves mozdulatokkal kibontja, követem példáját. A következő sorok tárulnak elém:

„Kedves Meril!

A minap megkeresett egy Niikura Kaoru nevű illető, közös problémával álltunk szemben és ezt a megoldást sütöttük ki. Remélem nem haragszol, rossz volt nézni, ahogy szenvedsz.

Élvezd a vacsorát, máshogy nem tudtunk volna odacsalni titeket. Használd ki ezt a lehetőséget, jó mulatást!

Üdvözöl Mina”

Nem tudom eldönteni, hogy dühös legyek, vagy egyszerűen tegyem azt, amit tanácsol és használjam az estét arra, hogy vele lehetek. Asztaltársamra nézek, döbbenten olvassa uszkve századszor a sorokat.

-Csirio – emelem fel a villám és élvezem a sütemény ízét.

A sütemény végeztével kihörpintjük poharaink tartalmát, ruhatárnál felsegíti a kabátom, és mielőtt elbúcsúzhatnék, megkérdi:

-Gyalog jöttél? - Mit lehet itt tenni? Rábólintok, haza fuvaroz.

Nem kérdezem, honnan tudja a címem, és azt sem miért teszi azt, amit. Megállunk a ház előtt, mielőtt elköszönhetnék tőle a kocsiban, kiszáll. Elkísér a kapuig, megint nagy levegő, de lekövetek egy nagy hibát, a szemébe nézek. Sóhajként hagyja el tűnőm a benntartott lélegzet. Néma kérésére bólintással válaszolok. Újra beengedem a lakásomba. Érdeklődve pillant végig a rendetlenségemen. Nem szégyellem a széjjelséget, legalább látszik, hogy itt élem a mindennapjaim.

-Múltkor nagyobb rend volt – nyögi be, fel is húzhatnám magam, de meglátom mosolyát, és csak legyintek.

-Flancos emberekre készültem, meg puccos estére – pár kint feledett ingem visszarakom a szekrénybe – Foglalj helyet. Egy teát?

-Még mindig nem tartasz itthon alkoholt?

-Én nem iszom – pillantok vissza a konyhaajtóból – más meg nem issza meg. Minek porosodjon?

-Jöhet az a tea – nevet fel.

Elkészítem a forró italt, és elé teszem. Mellé telepedek a kanapéra és kortyolom a sajátom, felmelegít.

-Meril – fordul felém Touru, kiveszi kezemből a bögrémet.

-Hm? – pislogok és nézem, ahogy biztonságban megérkezik a másik mellé a dohányzóasztalra.

-Szeretném, ha megpróbálnánk újra – hirtelen nem is tudom mit feleljek. Akkor kezdjük lassan, először is kontrolálni a testem, becsukni a szám. Másodszor, gondolkodni és feltenni azokat a kérdéseket, amik foglalkoztatnak.

-Miért pont én? - látom elsötétülni az arcát, de mielőtt begubózna, hozzá teszem – zenész vagy ezt tény, de tegyük hozzá, hogy világhírű. Kérlek, gondold át még egyszer; biztos, hogy egy lerobbant, másodrangú írót akarsz magad mellé? – kicsit gondolkodik, látom felfogja nem vele van a baj.

-Nem vagy másodrangú.

-Elkaptad a lényeget - nem tudom visszatartani gúnyos szavaim. De a kérdés a levegőben lóg. Mit feleljek? Lehet el kéne magyaráznom neki, mit érzek? Mielőtt bármit tehetnék kiszúr valamit a polcon. Feláll, odasétál, még visszafordul engedélyező bólintásomért. Miután megkapta, levesz onnan egy könyvet.

-Sose értettem, miért kell egy megadott példányszámot aláírnom. Miért nem elég, ha a verseim, dalaimat, gondolataimat adom? Miért kell még a kézjegyem is?

-Nem ilyen szerteágazóan, de én se értettem, miért akarnak tőlem aláírást, ezért nem volt sokáig nyilvános dedikálásom. Aztán ott ülve válaszolva a kérdésekre, rájöttem – hátra dőlve figyelem, ahogy ujjai közt forgatja az általa dedikált verseskötetet.

-Mi a válasz? – követeli, mikor már hosszúra nyúlik a csend.

-Még nem jöttél rá?

-Nem – vallja be.

Megroggyan a válla és meglátom azt a Tourut, akinek elege van a hírnévből, aki csak ki akarja énekelni magából azt, amit érez.

-Azért szeretnének látni, hogy megértsék, miért van benned ennyi fájdalom, hogy lássák, tudsz mosolyogni, és hogy bizonyságot szerezzenek arról, létezel. Esetemben megtudják végre, hogyan nézek ki, hogy megértség vagy legalábbis lássák, miért vagyok az, aki. A tolakodónak tűnő kérdések is ezért vannak. Megszeretnének ismerni, hogy megértsenek.

-Nem elég nekik a zene? – kérdi kétségbeesetten.

-Touru, gyere, ülj le – paskolom meg magam mellett a kanapét.

Engedelmesen lezuttyan mellém.

-Sajnos a szórakoztatóipar azon ágában, amelyben te tevékenykedsz mára már nem elég az, ha csak a zenéd adod. Régebben igen, elég volt, de ma már nem. Sok olyan együttes van, ami csak abból tud fennmaradni, hogy magamutogató.

Szusszan egy nagyot. Kicsit közelebb araszol, nekem meg az a késztetésem támad, hogy át kell ölelnem. Óvatosan húzom csak közelebb magamhoz, majd a bújásán felbátorodva, szorosan ölelem.

-Úgy hiányzol Meril – suttogja.

-De hát itt vagyok – értetlenkedek.

-Nem így… - kibontakozik a karjaim közül, és a szemembe néz – az életemből hiányzol! Nincs senki, aki pótolni tudott volna.

-Touru – arcát tenyereim közé fogom – sose voltam a csöpögős lányregények híve – halvány mosolyt csalok ajkaira – ha engednék szívemnek, hogy eljátsszon a gondolattal, még jobban fájna, ha az eszem győzne. Egyszer már eljátszottad a bizalmam, még egyszer megteheted. Félek… - a végét már suttogom.

-Én is – tenyerét kézfejemre fekteti. Nézem a szemét, keresem a válaszokat a miértekre, de nem találok mást, csak egy kétségbeesett kiáltást a magány mocsarából.

Kételyek gyötörnek, látja rajtam, hogy tépelődök. Mielőtt dönthetnék, megteszi helyettem. Elengedi kezem, s feláll mellőlem. Valami elpattan bennem. Karja után kapok, értetlenül néz, de visszahúzom magma mellé a kanapéra.

-A fej tudja, hogy baj lesz, de a szív mást akar – motyogom magam elé.

-Mit akar a szegény rokon?

Füléhez hajolok, de nem tudom kimondani, így csak egy puszit nyomok az arcára, visszahúzódom. Látom értetlenségét, elmosolyodom és megvilágosodik.

-Köszönöm – suttogja.

Vége…

(szeretnétek folytatást? Írjátok meg :P )

Elfojtott érzelmek - 7. A másnap

Fejfájásra ébredek. De hol vagyok? Bele telik pár pillanat mire rá jövök a saját szobámban, a saját ágyamban, a saját takaróm alatt. De mért fázom? Mindegy jobban magamra húzom a takarót, ekkor mormogás jön mögülem.

Mi… betörő?

Ijedten fordulok oda csak, hogy szemeim még meglepettebben és fájdalmasan nyíljanak nagyobbra. A fény kicsit el vakít, de amit látok az nem lehet valóság!

Kyo morogva búik közelebb hozzám, mert majdnem lehúztam róla a takarót.

-Tooru – motyogom.

Óvatosan ki nyitja a szemét és döbbenten pislog párat.

-Szia – köszönök neki.

Kicsit meg rázza a fejét.

-Ez nem lehet – motyogja.

Valószínűleg még fél álomban van.

-Ugyan úgy iszod a kávét? – húzódom ki az ágy szélére.

-Igen – leheli és még magára húzza a takarót.

Kicsúszok mellőle, ahogy megcsapja bőröm a hideg meg borzongóm. Lenézek és rájövök, hogy egyszerre elsápadni és pirulni is tudok.

Gyorsan köntösöm után nyúlok, ami szerencsémre mindig itt felejtek.

Rutinszerűen főzöm meg neki a kávéját. A konyha asztalra téve. Na azért ágyba nem viszem. Nem vagyok holmi cseléd.

Nem sokára meg jelenik, de csak nadrágot húzott még a felsőjét nem találta meg szerintem.

-Szóval hol vagyok? – kérdezi pár korty kávé után.

-Nálam – összébb húzom a köntösömet és lehajolok Mamuszért. – Szia cica – puszilom meg a fejét – Hogy aludtál? – kérdem tőle, mire felnyávog – Ugye nem zavartunk nagyon – teszem a pultra és veszem elő konzerves kajáját.

-Mit keres a macska a pulton?

-Azt, amit mindenki más – felelem vissza se fordulva – kaját.

Tálkába teszem az eledelt és lerakom a szokott kis tálcájára.

-A temperamentumod mit se változott – nevet fel Kyo.

-Te se sokat változtál – ülök le az asztalhoz saját kis teácskámmal.

-Van valami emléked arról, hogy kerültem ide?

-Nem – vállat vonok – Valahol ott volt kép szakadás, hogy leraktam az üres üvegsörömet.

Hümmögve ülünk még egy darabig mikor a nappaliban fel csendül valamilyen dallam. Kyo fel pattan és a mobiljáért rohan. Fojtott hangon beszél valakivel.

Nem értem miről folyik a szó, de nem is érdekel. Nem sokára visszatér és fel hajtja a maradék kávéját.

-Azt hiszem, megyek – motyogja.

Nem felelek.

Figyelem, ahogy összeszedi a cuccait, fel öltözik.

-Ezt ne hagyd itt – bökök az asztalon hagyott pénz tárcájára.

-Kösz – fel veszi és el rejti az egyik zsebében.

Egy pillanatra meg állunk. Egy más szemébe nézünk. Most mit kéne tenni? Minden szó felesleges. Ígérgessünk egymásnak? Minek így se tartjuk be őket.

-Hát… szia – int és kilép az ajtómon.

Némán csukom be utána. Visszabotorkálok a konyhába, lerogyok a székre. Mamusz az ölembe fészkeli magát, gépiesen simogatom.

Vége?