Mágiával átitatott kotta - 2. fejezet

Kyo pov:

Ruki. Ruki itt. Ruki mi a fenét keres itt?
- Kyo minden rendben? – kérdezi meg édes zavartságot színlelve az énekes.
- Nem – felelem őszintén és ezen Kaoru is meglepődik. De csak a szemöldöke rándulásából látom.
- És mi a probléma? – kíváncsiskodik mézes-mázos hangon.
- Te – csoszogok át egy másik asztalhoz és ülök le írni.
- Azt hiszem túl lőttem, hogy ideinvitáltam – motyogja Die.
- Megígérted – nyafogja Ruki.
- Mit ígért meg konkrétan ez az iszákos? – kérdez közbe Kaoru.
- Hogy eljöhetek ide megnézni egy próbátokat – mosolyog, és úgy csillognak a szemei, hogy azt még Kai is megirigyelhetné.
- Akkor kérlek, ne inzultáld Kyot, kicsit morcos pár napja – szólal meg Shinya, amivel engem is meglep. Nem szokása a védelmemre kelni.
- Elnézést – néz rám bűnbánóan Ruki. Csak mérgesen szusszanok, és újra elmerülök a dalszövegem fájdalmában.
Miért akarja Ruki azt a kottát? Csak tönkre tenné a lelkét. Kiszipolyozná, meghalna tőle. Értem nem kár, de neki még sok mindent meg kell tennie, és lerakni a PSC mókuskerekében.
Kaoru most sokáig bent tart minket, talán csak azért, hogy megmutassa egy külsősnek, hogy itt igen is munka folyik, még akkor is, ha nem úgy tűnik.
- Rendben – bólint Kaoru, és végre utunkra bocsát. Természetesen Ruki a nyomomba szegődik, legnagyobb sajnálatára gyalog vagyok. Rendületlenül követ hazáig, igen Keiyuunak hála kivettem egy lakást nem messze a sajátomtól és tegnap ide hoztam pár fontos cuccot azért is voltam morcos, ahogy Shinya is látta.
Némán tesszük meg az utunkat az ajtómig.
- Mit akarsz?
- Szerintem tudod nagyon jól – mosolyodik el azon az enyhén perverz mosolyán, amit a színpadon használ. Tehát most csak megjátssza magát.
- Gyere – nyitom ki az ajtót. Előttem belibeg, látom, hogy most kezd zavarba jönni. Nem így képzelte el a lakásomat, mivelhogy ez csak egy személytelen hely, ahova feljárok, meg közelebb is van a kiadóhoz, meg a próbateremhez.
- Foglalj helyet, kérsz egy sört? – kérdezem illedelmesen.
- Nem igazán… - motyogja.
- Ne kéresd magad, mással úgy se tudlak megkínálni, üres a hűtöm.
Hamar túl esünk a sör megivásán, és csendben telnek a percek.
- Miért jöttél? – térek a lényegre, nem kenyerem kerülgetni a forró kását.
- A… - megakad, mérlegel – Kotta miatt vagyok itt.
- Milyen kotta miatt?
- A démoni kotta miatt, ami nálad van – vágja ki konkrétan.
- Bátor vagy Ruki – feltornázom magam állásba, és gondolkodó képet vágva elé sétálok – Eddig senki nem volt olyan botor vagy bátor, hogy elém álljon, és követelje rajtam a hírhedt kottát. Miből gondolod egyáltalán, hogy nálam van?
Megremeg, fölé tornyosulok, a kanapé karfájára támaszkodom, és úgy nézek le rá.
- Azért… azért gondoltam, hogy nálad van, mert… mert olyan sikereket értél el, amit nem hiszem, hogy a kotta nélkül képes lettél volna – vágja ki magát. Akár meg is sértődhetnék, hogy ilyen keveset néz ki belőlem, de nem teszem, csak felnevetek örömtelenül, szárazon.
- Ennyire nem kell lenézned – felrántom a kanapéról, döbbenten pislog párat. – Mit akarsz tőlem Ruki? – sziszegem pár centiről a képébe.
- A kottát akarom – válaszol csendesen. Nagyot sóhajtok.
- Minek az neked? – visszaülök a fotelembe. – A lelked még tiszta és érintetlen, nem mocskolódott be, az érzéseid is valódiak, amiket a dalaidba fogalmazol meg, vagy épp kiáltod világgá. Miért akarod tönkre tenni mindezt?
- Mert nem érzem elégnek – vallja meg. Elém áll. – Akarom a kottát Kyo, nem érdekel mi az ára.
Gondolataim kergetik egymást. Hogy tudnám úgy megmenteni a lelkét, hogy közben ne sérüljön, és önszántából adja fel a kottát?
Sötét terv fogalmazódik meg bennem.
- Akkor gyere, fizesd meg az árát – állok ismét fel, hogy bevigyem a hálószobába.
Simulékony kiscicává változik kezem alatt, nem vagyok vele kedves, elveszem, ami kell és csak a magam öröme után adom meg neki, amiért eped. Izzadt testünk összetapad, mégse törődök vele. Önként kínálta fel magát, hát fizessen meg érte, nem lesz attól előrébb, hogy befekszik pár fontosabb ember ágyába. Fehér bőre hibátlannak tetszik az ágyneműn, ahogy alattam nyög még jobban feltüzel arra, hogy tönkre tegyem tiszta lelkét. Démonaim mégis visszafognak, hogy ne tegyek benne kárt. Kicsit nyújtom még szenvedését, hogy megtanulja, bizony nem minden a hírnév, vegye észre azt, ami igazán fontos, hogy a zenén keresztül kiadjuk magunkból azt, ami fáj vagy bánt, esetleg örömünket.
Negyedik vagy ötödik menet után végre adok neki egy kis pihenőt. Hason fekve piheg mellettem.
- Ruki, te többet érsz, minthogy eladd a lelked, a kemény munkának hamarabb meg van a gyümölcs, és sokkal édesebb, mint a könnyen szerzett dicsőségnek – suttogom a fülébe, megremeg.
- Kyo – nyögi kiszáradt torokkal, könnyes szemekkel néz rám.
- Igen, kihasználtam a gyengeséged, vess meg érte, és tűnj el innen – mosolygok rá keserűen. Sose szerettem a hazug mosolyokat, mégis ide ez kell.
- Miért? – kérdi, miközben feltápászkodik mellőlem.
- Sokkal többet érsz annál, mint amivé válni akarsz a kotta által – felelem.
- Letusolhatok? – szedegeti össze a cuccait.
- Arra – mutatok a fürdő irányába.
Eltűnik az ajtó mögött, összeszedem magam, kidobom a használt óvszereket, tiszta ruhát kotrok elő és még egy törülközőt. Visszaveszem boxerem, míg el nem jutok a tus alá.
- Végeztem – áll meg a háló ajtajában a kis énekes.
- Remélem megtanultad a leckét – nézek rá keményen. Halványan elmosolyodik, de még látszik, hogy a tus alatt zokogott.
- Még holnap után se fogok tudni rendesen ülni miattad – zavartan nevet.
- Elég intő példa volt, felejtsd el a kottát – intek. Lazán elém sétál.
- Köszönöm – suttogja ajkaimra és megcsókol.
Bólintok, felveszi a cipőjét és távozik.
- Válj tiszta énekessé – kívánom neki, miután becsukódik mögötte az ajtó.
Gyorsan letusolok én is. Még haza akarok menni a sötét kuckómba elfelejteni mindezt, ami itt történt.
Alig csukom be magam mögött fészkem ajtaját, meghallok egy túlságosan is ismerős kuncogást.
- Rendesen kifacsart, nekem semmi nem maradt – suttogja a lakás sötétjéből.
- Menj a francba! – közlöm vele a tényeket. Lecuccolok és eldőlök saját matracomon, kimerített ez az a nap. Nem csak testileg, de lelkileg is. Olyan mélyen alszom, ha még egy lábbal lejjebb mennék, már biztos halottnak nyilvánítanának.

Mágiával átitatott kotta - 1. fejezet

Kyo pov:

Fáradtan esek be a lakásomba. Sötét van, szinte üres minden. Hiába vannak tele a polcok értéktelennek tűnő kacatokkal és poszterek a falon. Talán évek óta nem is változtattam rajtuk. Mióta is? Mióta elindult a La:Sadies, aztán a Dir en Grey befutott. És nem változtattam, megtartottam, mikor ő jött. Aztán mikor mások jöttek mentek az életemben. Kivettem egy lakást, de a fészkem közelébe senkit nem engedtem, egy valakit kivéve, bár hívatlanul jött és nem is akartam, hogy jöjjön, de megtalált. Ő volt Daisuke után a második, aki feljött. Természetesen a bandán kívül. Most pedig nem értem miért gondolok erre.
Gyors tus, utána az ágy. Valahogy hetek óta ez a felállás. Utálok stúdióban dolgozni, mégis muszáj, hogy a színpadon már elő tudjuk adni. Kaoru mindent tökéletesre fejleszt a végére.
Napok mosódnak össze, mire befejezzük a munkát, még interjút is készítenek velünk, bár nem örülök neki, mert nem szeretem. A stúdióhoz közeli kis étterembe menekülök. Valami magára vonja a figyelmem. Valaki figyel. Pontosabban lyukat éget a hátamba. Megfordulok és egy nagyon kíváncsian csillanó napszemüveggel találom szembe magam.
- Hüm? – morranok, hiába nézek rá rondán, nem tágít. Sőt közelebb jön.
- Kyo mond – pislog rám. – Nálad van? – ül le velem szembe a kis bokszba.
- Mi? – hördülök fel. Mi a fenét akar tőlem, és mi a jó életet keres itt?
- Az… - és pillog hatalmas táskái mögül. Nos, igen, íme a Gazette énekese teljesen másnaposan.
- Ruki, ha nem kommunikálsz értelmesen és konkrétan, nincs miről beszélnünk – vetem oda, és végre elhagyom a kajáldát.
Értetlenségem egészen az utca másik feléig tart, ahol is Shou éhes tekintetével találom szemközt magam. Ö is napszemüveg mögé bújik. Remek.
- Keiyuu, ezért még kapni fogsz, csak kerülj a kezeim közé – mérgelődöm.
- Szólítottál? – terem mellettem a kis énekes.
- Mi a fenének szabadítottad rám az összes most épp unatkozó énekest?
- Szerintem egyik sem unatkozik – kuncog fel. – Adj nekik jövőt – hajol közel. – Vagy vedd el minden reményüket… - megnyalja a fülkagylómat.
Érintésétől kiráz a hideg, és felvillan előttem egy megsárgult boríték képe, amit szekrényem legmélyére süllyesztettem.
Mérgesen megyek hazafelé, még ilyet! Keiyuu mit képzel magáról, rám engedi ezeket a dögkeselyűket? Nem elég nekem megküzdeni a saját sötétségemmel, még ez is?
Mire elmerülnék saját homályos gondokkal és keserűsséggel teli mocsaramba, újra mehetek be a stúdióba.
- Kyo minden rendben? – kérdi mellékesen Kaoru. Minek hazudjak neki?
- Nem – morgom.
- Ki próbált bejutni a magánszférádba? – hogy miért ismer engem ennyire?
- Kivételesen a szférában nyugalom honol és ez az, ami furcsa – gondolkodom, majd végig nézek zenész társamon. – Ahogy elnézem, a te háztájadon sincs minden rendben – összerezzen, tehát igazam van.
- Talán – tér ki a válasz elől, telitalálat.
A nap gyorsan eltelik, a sok szerencsétlenkedés sem könnyíti meg a dolgunkat. Kaoru tényleg nincs a toppon. Shinya szintén a föld másik részén jár. Die mosolyogva próbálja mutatni, hogy otthon minden rendben van, de persze ahogy közeledik a turné ideje, a barátnője egyre morcosabb, egyre jobban magához akarja láncolni. Toshi szintén magányos, én adom a nagy antiszoccot. Nehéz zenésznek lenni. Talán ezért adtam fel azt, hogy bárkit is beengedjek az életembe. Persze vannak, akik megkeserítik nyugodalmam. De velük most nem akarok foglalkozni.
- Na, jó, mára legyen elég a szerencsétlenkedésből, most pedig mars haza – ásít egy hatalmasat Kaoru. Talán aludni is kéne.
Ahogy én elképzeltem, aludni nem tudtam, mert a szavak nem hagytak nyugodni és egy dallam sem. Muszáj leírnom, különben elvész a hirtelen ötlet. Egy szusszanásnyi szünetben felpillantok, és szembe találom magam a szekrénnyel, ahol a boríték lapul. El kéne vinnem magammal a turnéra? Ha betörnek hozzám, ezt ne találják itt. De hát ez csak a zenészeknek értékes. Ekkor felvillan előttem Ruki és Shou éhes tekintette. Inkább viszem magammal.
- Lassan össze kéne szedni a cuccaidat, nem gondolod? – kérdezi a szoba sötétjében egy ismerős hang.
- Keiyuu, hogy kerültél ide?
- Mit viszel magaddal? – mintha nem is hallotta volna előbbi kérdést.
- A szokásos dolgokat – vonok vállat.
- Új szövegen dolgozol?
- Valami olyasmi – motyogom. Nem szeretem, amikor bejön hívatlanul, főleg úgy, hogy be se engedtem. Aztán itt van az is, hogy ha jól emlékszem kulcsra zártam az ajtót. És neki nem adtam kulcsokat. Kaorunak van, meg a többieknek, de neki nincs.
- Ne agyalj ilyen kis butaságokon – nevet. – Kinek fogod oda adni a kottát? – kérdezi a lényegre térve.
- Miért kéne bárkinek is odaadnom? – vágok vissza flegmán.
- Meg akarod tartani? – értelmes kérdésre, még értelmesebb kérdéssel válaszol. Miért érzem úgy, hogy semmi értelme ennek a beszélgetésnek?
- Mit keresel itt Keiyuu? – kérdezem a halántékomat masszírozva.
- Csak jöttem, hogy ellazítsalak – szót tett követ, mögöttem terem és már vállaimból próbálja kimasszírozni a görcsöket. Elég nehéz dolga van, a stressz megteszi a hatását.
- Menj el fürdeni, talán úgy egyszerűbb lesz rajtad eloszlatni az olajt – terel be a fürdőszobába.
Ellenkezni nincs értelme, és ha egy kellemes masszírozásról van szó, akkor azt hiszem, kihasználom az alkalmat.
Gyorsan letusolok és csak egy boxerben megyek át a szobámba, elvégre kényelmesebb a matracon, mint bárhol máshol. A kanapé túlságosan göröngyös.
- Már kész is vagy? – áll meg az ajtóban Keiyuu.
- Miért, órákat nem szoktam zuhanyozni. – vonok megint vállat.
- Akkor terülj el – lép a polcon lévő testápolóért.
- Az hogy került oda? – csúszik ki a számon értetlen gondolatom.
- Még én hoztam, lehet ki kéne venned lassan egy lakást, Ruki nagyon rád szállt - átveti lábát fenekem felett és elkezdi eloszlatni a krémet rajtam.
- Majd ha konkrétan betámad.
- Nem veted meg a könnyű prédát… - kuncog és már nyomkodja is fájó izmaim.
- Miért vetném meg? – nyögök fel jólesően. – Ha magától jön az ágyamba – a megszólalásomnak többlet tartalma van, ezt ő is tudja, megremeg a keze, ezt kihasználva megfordulok és lelököm magamról. – Eleget cicáztál, most miért vagy itt? – nézek a szemébe. Felül és újra átveti lábát felettem, és igen hergelő pózba ül le az ölembe.
- Szerintem tudod magadtól is – mosolyog rám azzal a tekintettel, ami nekem egy kialvatlan, de kipihent éjszakát jelent.

A holdfényes vacsora hol marad?

Készült Cicának karácsonyi ajándékba.
Jó olvasást
Fandom: J-rock
Szereplők:

Kai, a mindenki számára mosolygós dobos. Ez volnék én. A színpadon, a bekstagben vidám, mosolygós, izgulós, feledékeny dobos. De vajon ki az, aki haza megy Uke Yutaka lakásába? Ki az, aki megeszi este a vacsorája felét, hogy utána vissza rakja a többit a hűtőbe, mert nincs kedve enni. Aztán befekszik az ágybába és bámulja a plafont. Hát igen ez vagyok én Uke Yutaka a magányos lény. Nem szeretek egyedül lenni mégis képtelen vagyok egy normális kapcsolatra, képtelen bármire is, ami normális. Édesanyám nyugtatására azt hazudtam a lány hagyott el, nem pedig, hogy az első randi után nem találkoztunk többet. Mert persze általában meghívok egy lányt és utána ott tartok, hogy nem bírom el viselni. Eddig fel se tűnt, hogy mindegyik szőke, gyerekes, vidáman csicsergős. Most is csak azért jutottam el ide, mert Reita rávilágított az egyik este, hogy nekem a szőkék az eseteim. Fel háborodtam, hogy nem is. Aztán kinevettek. Most pedig rendületlenül bámulom a plafont. És nem értem miért vagyok egyedül, aztán rájövök, hogy nem vagyok képes lányt hozni az ágyamba. Ez meg nyugtat, nem hozok lányt az ágyamba és nem nyúlok férfiakhoz, így szólt a megállapodásom önmagammal. A banda nem kerül bajba miattam, és én se kínzom anyámat azzal a lehetetlen dologgal, hogy saját nemem vonz. Csak ne lenne ilyen közel az ünnep. Végtére is holnap itt van a szent este, mindenki készül valamire. Ruki a számítógépét buja, Reita el van a barátnőjével, Uruha a családjával lesz, ahogy Aoi is. Én meg haza mehetnék anyuhoz, de akkor be kéne neki valljam, egyedül vagyok. Neki pedig ott van a barátja, hiába nem örülök neki, de ha anya boldog, akkor az nekem mindent meg ér és nem akarom el rontani az ünnepet azzal, hogy haza állítok. Így marad a plafon bámulása. A csöndet mely jótékonyan betakart eddig a kapu csengő éles hangja szakítja szét.

Nagy nehezen kikászálódok az ágyamból, átcsoszogok a lakáson, hogy megnézzem, ki zaklat így huszonharmadika tájékán, ki nem képes fel fogni, hogy szünetem van. Mert az fix, hogy nem a srácok azok, Ők el vannak a saját dolgaikkal.

-Jó estét – köszön rám egy szőke kis egyén hatalmas napszemüveg mögül, ami így lassan éjfél fele nem érzek túl helyén valónak.

-Jó estét, meg tudhatom, mit keres itt? – nyögöm ki nagy nehezen.

-Ne haragudjon a zavarásért, de bemehetek, hogy nyugodt körülmények között meg tudjam magyarázni, hogy miért is vagyok itt.

-Perszer, persze – bólogatok gépiesen és beindul a jó modor mechanizmusa. Beengedem kései, váratlan vendégem és hagyom, hogy levegye a cipőjét, adok vendég papucsot és becsoszogok a nappaliba. Fel kapcsolom a villanyt és rá jövök, hogy most látszik, nem takarítottam már vagy két hete.

-Bocsánat a rendetlenségért, nem készültem semmilyen vendégre – szabadkozom.

-Semmi probléma – mosolyog és leül a kanapé annak a felére, ami épp nincs tele szanaszét dobált ruhákkal. Gyorsan össze kapkodom a cuccaim és nagyvonalúan bevágom őket a szennyes tartóba. Ez is mindjárt ki ömlik. Mosni se ártana vajon van még tiszta ruhám?

-Szóval miért jött? – ülök le vele a fotelba.

-Izé ez kicsit bonyolult – vakarja meg a tarkóját. – Ma reggel beállított hozzám Ruki-san és közölte mondjak le mindent az ünnepekre, mellette ott állt Tora is és nagyon komolyan közölte, hogy tegyem azt, amit Ruki-san mondott – látom rajta, hogy feszeng és nagyon zavarban van – Aztán meg jelent Shou és közölte, hogy anyukámmal már beszélt és ne aggódjak az ajándékot küldi majd és sok sikert kíván. Aztán bevágtak egy taxiba elmentünk vásárolni. Fogalmam sincs mit kerestünk ott, végig rángattak vagy három bevásárló központon és végig komoly képet vágtak hozzá hümmögtek, de nem vettek semmit. Aztán mielőtt kétségbe eshettem volna, hogy megörültek; Ruki-san kapott egy telefont, ami után elvonult Shouval tárgyalni, nem léphettem meg, mert Tora ott állt mellettem, mint valami testőr. Mikro visszajött a két énekes nagyon rossz érzésem volt. Megint bevágtak egy taxiba és elmentünk Shouhoz. Ott egy hatalmas szatyor lett a kezembe nyomva, hogy vegyem fel a tartalmát – itt a felsőjére bők – ez volt benne meg úgy minden, ami rajtam van – fél szemmel végig mérem és meg kell alapítanom, ugyan kedvelem Shout, de szörnyű az ízlése. Hiába öltözik a legutolsó divat szerint. – Aztán mire fel öltöztem már meg is ragadtak és kiraktak egy sarokra innen, a kezembe nyomtak egy cetlit, amin ez a cím volt és hogy csengessek be. – meglobogtatja a kis sárga fecnit.

-Szóval ide küldtek? – összegzem – és mért nem léptél le mikor már elmentek?

Na ezzel tényleg zavarba hozom, nem is várta ezt a kérdést szegényke. Olyan kézenfekvő volt az, hogy lelép, ha már kirakták és nem toloncolták mindjárt az ajtóm elé.

-I…Igazából én szerettem volna ezt oda adni – és zavartan a dohányzó asztalra helyez egy csomagot. Érte nyúlok – De – mozdulat közben meg dermedek – Csak holnap – halvány mosolya egyenesen arányos az én döbbenetem mértékével. Na akkor most mi van?

-Karácsonyra vettem neked, de mivel nem lesztek bent a céges bulin, úgy döntöttem, majd oda adom mikor jöttök, erre most jött ez a jó alkalom.

-Ajándék nekem? – nyögöm ki nagy nehezen. Egyre jobban érdekel, mi lehet abban a csomagban.

-Hát igen – megint vakarja a tarkóját.

-Akkor ezért nem mentél el?

-Hát um igen…

-Adok valami kényelmesebb ruhát, látom feszengsz abban a cuccban – állok fel végül.

-Köszönöm! – hálálkodik. Becsoszogok a hálóba, a szekrényből elő kotrok egy számomra csak enyhén passzentos darabot, ami rá tuti nagy lesz. Vissza fele elgondolkodom vajon fel hívjam Rukit és meg kérdezzem mi a fenét akart ezzel? Vagy csak élvezzem ki a helyzetet?

-A fürdő arra – mutatok a megfelelő ajtóra – Ne várj csodát két hete még csak fel mosni se volt időm – vonok vállat, ahogy fel kapcsolom neki a villanyt. A várt látvány fogad minden mocskos és a szennyes tartóból ömlik ki a koszos ruha. A polcokon vastagon áll a por, áh végig se merek nézni a kis helységen.

Visszamegyek a nappaliba. Lehet rendet kéne rakni? Azért mégse egy disznó ólba legyen szerencsétlen vendégem. Valahol a hálóban meg szólal a csipogom. Persze hisz a telefont kikapcsoltam mikor haza jöttem. Nyugisan összeszedem, amit elterveztem. Majd beslattyogok a hálószobámba és levadászom a csipogó szörnyeteget. Ruki az, hívjam vissza azonnal. Na szépen vagyunk a nyakamba varja szerencsétlen srácot, utána még követeli, hogy hívjam fel. Vezetékesen tárcsázom és figyelem, ahogy szőke srác letelepszik a nappali kanapéjára.

-Mért van kikapcsolva a telefonod? – nyit Ruki.

-Neked is szép jó estét! – sóhajtok fel. – Mi a célod? – vágok én is bele a közepébe.

-Olyan magányos vagy és csak a vakok nem vágják le, hogy miért – csicsergi azon az édesen idegesítő tudálékos ártatlan hangján – És csak a rajongóink nem tudják mért nincs egyetlen barátnőd sem – incselkedik.

-Azt hiszem ezt az elején meg beszéltük – most komolyan mit akar velem? Pedófílt játsszak? Néha annyira nem értem a tettei mögött bujkáló gondolatokat.

-Elegem van abból, hogy folyton csak szenvedsz, tessék élvezd ki, amíg lehet! – azzal rám vágja a készüléket.

Mély lélegzet, nem kezdek el üvölteni a vendég előtt.

-Öm Kai-san…

-Kérlek Hiroto-kun, csak hívj Yutakának, itthon szeretem a saját nevem használni.

-Yutaka-san – bólint és elmosolyodik.

-Sajnos, mint mondtam, nem készültem vendégre és nem hiszem, hogy van éterem ilyenkor nyitva, ami vállal házhoz szállítást.

-Semmi probléma – fel pattan és az előszobában hagyott csomagjaihoz rohan. Érdeklődve figyelem, ahogy több szatyrot költöztet a konyhába.

-Ruki-san mondta, hogy tudsz főzni így kész ételt nem hoztam, csak hozzávalókat.

-És mind ezt éjfélkor óhajtod elkészíteni? – nézek rá értetlenül.

-Oh nem – mosolyog zavarban – Ezeket holnapra hoztam… hátha… szóval tudod…

-Együtt ünneplünk? – érdeklődök kedvesen. Nézem a rengeteg alapanyagot egy háromfogásos vacsora, valamint ünnepi reggeli és ebéd elkészíthető a hozzá tartozó édességekkel.

-Látom, szereted az édeset – emelek fel egy doboz fagylaltot, ami már erősen olvadozik.

-Hát igen – motyogja.

-Akkor ezeket tegyük be a hűtőbe, ha hoztál még valamit, ami romlandó és hűtést igényel, hozd be. A kamrában van egy kis mélyhűtő.

Nem is vettem észre, hogy ennyi cuccal jött volna. Bepakoljuk a holmikat a megfelelő helyre.

-Azt hiszem ideje aludni térni – nyújtózok egyet és ügyesnek titulálom magam, mert nem kapok frászt az órára nézve.

-Vendég ágyam nincs, szóval felajánlhatom a kanapét, meg a saját ágyam.

Látványosan nyel egy nagyot.

-A kanapét választom – motyogja.

-Adok törülközőt. Ha egész nap a srácokkal lógtál és Rukit ismerve rendesen meg izzasztott vásárlás címen.

Előkotrok egy tiszta törülközőt és oda adom neki. Kotorászik egy kicsit a táskájában, aztán eltűnik a megfelelő helység mögött. Nagyot sóhajtok és előkotrok valami használható tiszta ágyneműt. Hosszú napom lesz holnap. Megágyazok neki és vissza vonulok a saját kis birodalmamba. Fürdeni nem fogok minek azt? Majd holnap. Fáradt nem vagyok de nem ártana aludni… ezekkel a gondolatokkal bámulom tovább a plafont és nem is emlékszem mikor alszom el.

Na de még milyen hosszú nap érkezik meg. Hiroto-kun eltökélte, hogy nem hagy délig aludni. Fel kelt és nekiláttunk takarítani, ahogy Ő mondta, tisztaságba jöjjön a Jézuska, mint Európába. Kinyaltuk a lakást, ennyire még szerintem sose csillogott, pedig nem vagyok egy rendetlen egyén.

A kis energia bomba közben folyton fecseg sok semmiségről, de jó hangulatban aztán befoglaljuk a konyhát.

-Yutaka-san van fenyőd?

-Az nincs, csak egy régi poros összerakható műanyag fám; pár dísszel a pincében.

Teljesen belelkesül. Addig nyaggat, míg a törölgetést otthagyva fel nem hozom azt a vackot a díszekkel együtt. Nincs sok karácsonyfadíszem, egy dobozban elférnek. A fa szétszerelve szintén elfér a tetején. Egy fordul és már a nappali közepén van a poros csomag.

Erősen délutánba hajlik az idő mikor kész vagyok a takarítással és Hiroto-kun is feldíszítette a fát. Neki kell esni a karácsonyi vacsorának. Ugyan a hiedelmekkel ellentétben nem tudok főzni csak nagyon nagyon kevés és egyszerű dolgot. Nagy segítség mindig egy anyaféle szakácskönyvben rejlik. Megnézem mit is hozott ez a hihetetlen energia bomba és találok is egy megfélő összetételű receptet, egész jónak néz ki.

Ugyan elmúlik a vacsora idő mire készen leszek, mert Hiroto-kun folyton segíteni akart és nem győztem elhessegetni, én is elég szerencsétlen vagyok, nem kell, hogy még neki is legyen egy konyhai balesete mint nekem tavaly.

-Azt hiszem, teríthetünk – sóhajtok fáradtan. Persze a kis gitáros azonnal ugrik és már csak azt veszem észre, hogy az ünnepi étkészlettel van terítve.

Kihordom a kész fogásokat és van egy pillanat, amikor úgy döntök ideje kikészülnöm. Hiroto-kun eltűnik fürdeni.

Vége egy kicsit magam maradhatok a konyha pultnak dőlve végig gondolom a nap történéseit. Igen, aki ma takarított, főzött, mosott, fát díszítet az is én voltam, csak egy rég elfeledetnek hitt részem. Vissza akarom kapni ezt a részem egy kicsit, hogy utána még jobban fájjon az újrafásulás? Kell ez nekem? Mért akarom becsapni magam? Miért teszek mindig úgy, mintha semmi bajom nem lenne? Oda se figyelve veszek le egy üveg viszkit a szekrény tetejéről. Még a fiúk hoztak egy rekesszel, mikor fel itták a készletem. Az alkohol keserű, mint én vagyok; marja a torkom, ahogy magam teszem tönkre. Miért nem mertem soha senki felé lépni? Mert a banda mindenek előtt. Mert nem akartam anyámnak csalódást okozni, még ha tudom, elfogadna olyannak amilyen vagyok, mégiscsak egy csinos lányt szeretne vejének, nem pedig egy furcsa figurát aki kitudja mi mindent csinál az Ő kicsi fiával.

Ledöntöm a pohár tartalmát, de inkább az üveggel együtt ülök le a nappaliban, nézem a fát és előtörnek gyermekorom emlékei… vajon mit rontottam el? Mert nem a szüleim hibája, hogy én ilyen lettem, és nem olyan amilyennek igazából kéne lennem. Vajon mi hozza elő ezeket a hormonokat? Így születünk, vagy egy trauma okozza ezt a változást?

Fejtörőmből Hiroto-kun rángat ki mikor is egy száll bokszerben, vállára terített törülközőben lép ki a fürdőszobából.

-Oh bocsi, elfelejtettem tiszta ruhát vinni be – szabadkozik és leguggol mellém.

Próbálok halkan nyelni, de nem biztos, hogy sikerült. Ruki mért tetted ezt velem? Felhívnám és lekiabálnám a fejét, de nem tehetem. Szenteste van ilyenkor nem lehet. Vagyis lehetne, de nem visz rá a jó modor.

Mindegy, Rukit békén hagyom, csak magamba fortyogok. Persze nem sokáig, mert Hiroto-kun engem is belökdös a fürdőbe, hogy bizony tisztán kell várni az ajándékokat. Teljesítem kérését. Még hajat is mosok, ha már úgy is telement pókhálóval.

Át slattyogok a szobámba nem is figyelve a környezetemre valami rendes ruhát kell fel venni. Ha már Hiroto-kunnak ennyit jelent ez az egész hercehurca.

Mire valami elfogadható öltözéket találok valami ing meg egész jó farmer társaságában, valami cseng. Kíváncsian dugom ki a fejem a háló ajtaján. Hiroto áll a fa mellet és az egyik csengős díszt rázza, mellé édesen mosolyog. Nos ilyen is rég volt valakit édesnek tituláltam. Még fejben lévő gondolatokat is meg tiltottam magamnak.

-Boldog karácsonyt – fordítja felém a figyelmét.

-Um… Neked is – viszonzom barátságos gesztusát.

-Üljünk asztalhoz, farkas éhes vagyok – azzal már huz is a konyha felé. Békésen el költjük az ünnepi vacsorát és aztán jön az ajándékozás. Persze jócskán fogyasztok alkoholt, mert mért ne. Nekem is kijár a lazítás. Hirotoban meg megbízom annyira, hogy nem fog hülyeséget tenni, és nem ismerem annyira, hogy én tegyek valami olyat, mait később megbánhatok.

-Akkor ezt neked Yutaka-san – adja oda a dísz dobozba csomagolt valamit mai egész nap furdalta a kíváncsi oldalamat.

Persze a tartalma némi alkohol pár édesség recept és hüm ezt a dobozt mire véljem? Érdeklődve forgatom ujjaim között, de nem találom a nyitját.

-Hiroto-kun ez micsoda? – kérdezem végül.

-Oh az egy kis… hüh hogy is mondta a boltos? – gondolkodva figyeli a plafont hátha az választ ad a kérdésére. – Nem jut eszembe – morogja végül – elviekben egy kincses doboz de valami furmányos módja van a kinyitásának.

-Érdekes – motyogom és figyelem tovább.

-Oh elfogyott a bor kérsz még? – pattan fel.

-Igen, köszönöm, de inkább valami erősebbet, ott találod a pulton már bontva – intek a konyha felé és tovább vizslatom a dobozkát.

Az est további része békés iszogatással és persze beszélgetéssel telik.

Nem tudom, hogy jutottam az ágyamba, de az fix, hogy valami nagyon vadat álmodtam és csak egy kis részlet maradt meg belőle:

„-Ez sokkal egyszerűbb volt mit hittem – mosolyog azzal az angyalian ártatlan mosolyával rám az ágyban fekve.

-Micsoda?

-Hogy az ágyadba kerüljek. – nevetve bújik hozzám”

Hirtelen ülök fel. Persze, ahogy kell a gyomrom fel kavarodik. Ezt nem hiszem el. Még fantáziálok is!

Komásan és forgó gyomorral mászok ki az ágyból és „rohanok” a fürdő felé. Hideg vizes zuhanyzás se segít a problémámon, amivel szembesülök, miután leveszem alsómat.

Muszáj ennek is most történnie velem? Kicsit morcosan törülközök próbálva tudomást se venni igen erősen álló problémámról.

Fejem erőltetve egy jó erős tea felett emlék kockák után kutatok a tegnap estéből.

Legnagyobb meglepetésemre Hiroto-kun is a hálószobából lép ki szintén egy szál alsónadrágban. Nem nagyon vesz észre, de töretlenül megy és zuhanyzik öltözik és persze mindezt az orrom előtt.

Leül elém és maga elé penderíti az egyik bögrét.

-Yutaka – mosolyog rám – Kérek teát – nyújtja felém a mázolt ivó alkalmatosságot.

Töltök neki is. Na mi van, már nem vagyok san? Csendben ébredezünk.

-Köszönöm, hogy itt töltötted a karácsonyt – mosolygok rá.

Vigyorogva vállat von.

Lassan itt az elválás ideje nekem még van ez a délutánom, utána már vissza kell menni a mókuskerékbe.

Összeszedi magát a kis gitáros.

-Örülök, hogy itt lehettem – és legnagyobb meglepetésemre egy apró puszit nyom a számra. Nem tart sokáig éppen csak érint.

A napok egyhangúan telnek, de azt a reggelt sehogy se tudom sehova se berakni. Még dűlőre se tudok jutni a kis srác viselkedésén. Ennek megfelelően a munkámba a gyakorlásba és a zene írásba temetkezem ugyan Ruki írja a számok nagytöbbségét néha nekünk is ad egy kis lehetőséget. Most ki is használom. Aztán jönnek a koncertek az új évi nagy koncertek, és persze egy jótékonysági koncert nem is tudom kiknek. Mégis ugyan annyi energiát kell bele ölni, mint ha egy rendes koncert lenne.

Jóleső fáradság árad szét bennem, ahogy elterülök a földön, nem kell nekem a kanapé, nem kell nekem semmi csak levegő.

Egyszer csak kivágódik a pihenő ajtaja.

-Egy holdfényes vacsorát ígértél nekem! – döbbent, számon kérő hangon a szökés orkán. Értetlenül heverek a lábainál. Még nem vagyok magamnál.

-Ne haragudj Hiroto-kun, de mit keresel itt? – kérdezi rekedten Ruki.

-Kai mára nekem egy holdfényes vacsorát ígért – értetlenül nézek a gitárosra.

-Ezt beszéljétek meg, de ne itt – kanalaz fel a földről Reita, és kedvesen kidob minket a pihenőből.

Szédelegve megyek Hiroto után. Mire nagyjából realizálódik a légzésem már a kocsiban ülünk.

-Akkor mit ígértem és mikor? – nyögöm ki, és érzem, hogy a szájpadlásomra tapad a nyelvem.

-Hogy elviszel vacsorázni, de nem hívtál nem is kerestél – őszinte gyermeteg könnyek futják el szemét, és persze ott van az a kis dac is, amit kölyök koromból oly jól ismerek. Válaszolni nem tudok, csak mormogni a nyelvem nem engedelmeskedik.

-Kami-sama – esik kétségbe és matatni kezd az ülés alatt. – Valahova ide tettem.

Végül előkerül egy üveg víz és némi törlő kendő. Én pedig végre meg könnyebbülök.

-Ne haragudj – kér bocsánatot immár sokadjára szerencsétlen srác.

-Szóval nem álmodtam – motyogom magam elé, mert így végig futtatva az emlékeimet csak egy jelenet van aminél úgy érzem tényleg meghívtam egy holdfényes vacsorára, de az olyan szép volt, hogy nem lehetett igaz.

-Mit álmodtál? – kérdi kikerekedett szemmel.

-Tudod – fordulok fél és elkezdem mesélni az álmom. Hogy nálam volt, hogy együtt karácsonyoztunk, sütöttem édességet, amit nagyon jóízűen megevett. Aztán megajándékoztuk egymást és persze az este is elég hüm… érdekesen végződött hisz ahhoz, hogy olyan intim helyzetbe kerüljünk minimum járnunk kellet volna azért hittem, hogy álom.

-De hát ez mind megtörtént – rázza a fejét hitetlenkedve – Itt a bizonyíték – azzal lehúzza felsője cipzárját, én pedig megcsodálhatom csupasz felsőtestét és rajta lévő csókfoltokat. Igen régen mikor még volt kapcsolatom bárkivel is ilyen voltam. De hát ez nem lehet igaz.

-Hiroto-kun én… én tényleg ezt tettem veled? – nyelek nagyot, és óvatosan megérintem a foltokat. Nem túl nagyon már múlóban vannak.

-Igazából – elpirul és vissza veszi ruháit – Tartozom egy vallomással – nagyon zavarban lehet babrál a pulóvere aljával – Én… én másztam rád. Nem voltál nagyon részeg, csak kicsit és én azt hittem mindenre fogsz emlékezni.

Azt hiszem megkaptam a legszebb karácsonyi ajándékot ugyan késve jöttem rá, hogy az enyém, de megkaptam.

Örömömben nem törődve a következményekkel magamhoz ölelem.

-Köszönöm – suttogom a fülébe. Érzem hogy remegés fut végig rajta. Kis levegőt engedek magunk közé de csak annyit hogy szemébe nézzek majd megcsókolom. Most végre önszántából örömmel és boldogan.

Később, talán csak pár hónappal, kicsit kusza össze jövetelünk után vallotta meg, hogy Rukihoz ment segítségért, és az énekes először csak elküldte. Majd pár héttel rá, azon az ominózus napon tényleg elrabolta.

-DE mért nem akartál kapcsolatot? – teszi fel szerintem azt a kérdést, ami az egész bandámat foglalkoztatja.

-Nem akartam, hogy miattam bajba kerüljünk; és feszéjezze őket az identitásom és esetileg ismerik a páromat. Persze ott van a perverz fantáziájuk – a végére már nevetek.

Kis gitárosom megdöbben majd felfogva szavaim értelmét nevet velem.

Vége.

Boldog, Vidám karácsonyt.

Elfojtott érzelmek - Bevezető

Fandom: Valós személyek jelenek meg a történetben de valószínűleg semmi köze nincs a valósághoz! Dir en Grey

Figyelmeztetés: Durva nyelvezet, erőszak a lélekre nézve,

Szereplők: Kyo, Kaoru, Toshiya, Shinya, Die.

Megjegyzés: tök véletlen és egy unott, lehetetlen késő délutáni ötlet, felelőséget nem vállalok!

Vételez egy kezdő irtó, aki még csak a fiókjának ír.

A szülei nyakán lakik, el akar költözni, viszont egyedül nem akar maradni.

Adj hozzá egy véletlen találkozást. Ahol beleszeret egy olyan alakba, akibe nem kéne.

Az egészet bolondítsd meg azzal, hogy az egyén épp feltörekvő énekes egy bandában.

És voala! Kész is a baj.

Évek telnek el.

Az író befut, de magányosan tengeti napjait messze a szüleitől, barátai se nagyon akadnak.

Pontosan tudja, hogy akibe évekkel ezelőtt bele szeretett egyetlen sort se olvas tőle.

Teljesen el van keseredve, viszont a könyveit veszik.

Aztán becsap a ménkű...

Akiről azt hite nem olvassa az írásait, beront az életébe nem is akárhogy!

Kap egy jegyet egy koncertre.

Elmegy a koncertre, valaki elrabolja onnan és kész a baj.

Mindketten ellenkeznek de ugyan úgy vágynak a társaság útén, de legfőképp valaki után, aki szereti őket.