Fényre ébredek. Hogy kerültem haza? Felülök ágyamban, és körbe kémlelek minden, úgy van, ahogy szokott. Ágy, asztal, szék a szokott helyén állnak. Az egyetlen különbség a megszokottól, hogy van egy idegen kabát az ajtón felakasztva. Végül a zsebéből előkerül Morph a kis rózsaszín jó barát.
-Szia Morph! – üdvözlöm mosolyogva.
-Szia, szia – nevet és körbe ken enyhén nedves érzésű változó külsejével.
-Milyen volt az utad? – kérdezem és nevetve kipattanok az ágyból. – Olyan jó hogy itt vagy – az asztalhoz ülök – Nézd ezt rajzoltam rólad – mutatok egy képet neki – Oh és ezt faragtam – egy hajó modellt mutatok neki. Átalakul a hajó alakjára, majd vitorlát bont és elúszik. Nevetve hagyom neki a bolondozást. Követem hogy hátha utolérem, de elbotlom az ágy előtt hagyott ruhámba és rázúgok a matracomra. Kacagva nézem Morphi aggódó tekintetét, végül megnyalogat, és újra felveszi a hajóformát.
Örömöm nem tart sokáig. Nyílik az ajtó.
-Jó hallani, hogy tudsz nevetni – lép be apám az ajtón. Mereven bámulok rá. – Nem is üdvözölsz? – tárja szét karját.
-Üdvözöllek – felelem gépiesen és biccentek is mellé. Hangom egyenletes, és érzelem mentes. Arcomról megpróbálok mindent leradírozni, egy kanyi érzelmet se lásson meg.
-Sejtetem, hogy nem fogsz kitörő örömmel fogadni, de hogy még az ablakon is kiugorj miattam. – megcsóválja fejét, hajába túr – Leülhetek? – kérdi és beljebb lép. Intek neki, hogy foglaljon helyet a széken. Miután elhelyezkedik, megsimogatja Morphit és engem néz. Csak azért se adom meg neki azt az örömöt, hogy megkérdezzem, mit akar. Visszabámulok rá. A percek telnek, hallgatás nyúlik.
-Audry szeretném… - vág bele, de nem tudja, hogy folytassa – Lenne kedved… - dadog, hebeg, habog, de nem érdekel. Nézem még egy kicsit, magamba iszom a látványát, talán évek is elteltek mióta utoljára ilyen közel lett volna hozzám. Ez viszont nem változtat a tényeken. Már a világot is oda ígérheti. Nem lesz itt kutyából tepertő. Végül csak megkegyelmezek neki.
-Köszönök minden próbálkozást az elmúlt negyed órában, de most azt hiszem megyek, hogy még a látványom se zavarja meg a tökéletes idilli pillanataidat, míg itt vagy. Ha kellenék és valószínűleg nem fog bekövetkezni, a könyvtárban vagyok, vagy az utcán verekszem valakivel, de utóbbiról úgy is tudsz – vállat vonok, fel állok és felkapom a földről a ruháimat – Kösz hogy nem dobtál ki azonnal, azt hiszem keresek valami munkát és elköltözöm a nagyinak se okozok így több fejfájást. – kinyitom az ajtót – Kösz, hogy benéztél, és elköszöntél. Ha nem baj felöltözöm mielőtt eltűnök. – Mivel mozdulni nem akar, így magam megyek. A fürdőben öltözöm át. A konyhában találom a nagyit.
-Na mit mondott apád? – kérdi izgatottan. Nem értem a pontos okát a dolognak, de hát a nagyinak mindig voltak fura dolgai.
-Semmit – vonok vállat, és neki állok a reggeli maradványok elpucolásának. – Ma bemegyek a könyvtárba, aztán lehet nem jövök haza. – mondom csak úgy magam elé.
-Rendben… - számolok, összesen ötig jutok – Micsoda?! – kiált fel – Hogy hogy nem jössz haza?
-James így nyugodtan lehet veled, nem kell itt lennem, hogy elrontsam az idillt.
-De hisz… - teljesen lesokkolódik a dologtól, lerogy egy székre és onnan nézi, ahogy pakolászom.
-Szia Nagyi – homlokon puszilom – Majd valamikor jövök, ha kellek úgyis megtalálsz.
Kifele menet még látom, hogy apa most jön le a lépcsőről, a mozdulatot is, amivel utánam szólna, sőt még a nevem is hallani vélem, de már nem érdekel.
Táska a hátamon. Várnak a könyvek, hogy elkészítsem a feladataimat, és hogy eltűnjek innen. Felnézek az új hold alakú kikötőre. Egyszer én is kijutok oda és talán még tovább is.
Akkor már nem láncolom ide apát sem. Nyugodtan utazhat.
