Ne kérdez, nincs válasz!

Kis szösszenet.. rég múlt idők homályából. Jó olvasást hozzá :)

Fandom: J-rock

Páros: Kai (TheGazettE) - Kyo (Dir en Grey)

Kai pov:

A mosolyok nem hazugok, vagy ha azt hiszik azok mindenkinél mást mutat, mosolyoghatsz ha fáj, sírhatsz, ha örülsz.

Én a mosolyt választottam, hisz édesanyám mindig arra tanított, hogy bármi rossz történik, mindig a jó oldalát nézzem. De most nem tudok mosolyogni. Most nem megy, itt állok a nézők között és figyelem, ahogy a színpadon énekel és kiadja magából a fájdalmát. Hogy gyűlhet fel ennyi keserűség valakiben?

Érzem, ahogy átjár engem is ez a fájdalom.

Valami nedves csiklandozza az arcom, odakapok. Most elengedhetem a könnyeimet, senki nem látja, csak neked adhatom őket büntetlenül.

Vége a koncertnek a hömpölygő tömeg elhagyja a dühöngő színterét, én még maradok, még a bűvkörben akarok maradni egy kicsit.

Lassan összeszedem magam és vissza kell térnem a rendes kerékvágásba. Letörlöm könnyeimet, felállok és elhagyom a nézőteret.

Kifele menet a hatalmas csarnokból még megnézem a plakátjukat. Hiába vagyunk mi is a zenei világban, még mindig klasszisokkal felettünk vannak. És nem azért, mert ők már kinőtték a VK-t, hanem azért mert régebb óta töretlen szinttel hozzák a minőséget.

Végig simítok a plakát elé rakott üveglapon, és egy keserédes mosolyt engedek meg.

- Kai? – hallok magam mögött egy kíváncsi hangot, nem merek megfordulni, hátha rajongó, de az üveglapban egy férfi tükröződik vissza.

- Jó estét Kaoru! – köszönök a vezér-samanak. – Jók voltatok – mosolygok.

- Végig nézted a koncertet? – csodálkozik.

- Persze – nevetem el magam.

- Nem jössz be? – int a hátsó ajtók felé.

- Dehogy, nem akarlak zavarni titeket, mi is kikészülünk a fellépések után – legyintek. Még váltunk pár semmitmondó szót és kikeveredek az esti hűs levegőre. Kicsit csíp a szél a benti forrósághoz képest.

- Biztos ő is elfáradt – mosolygok magamnak, a földet nézve indulok el valamerre.

Gondolataim elöntenek. Vajon mi lenne, ha bevallanám neki? Biztos kinevetne. Mióta tart ez nálam? Nem tudom meg mondani, mindig is csodáltam a hangját, a zenéjét, a szövegét, Őt. Évek alatt a rajongásból átkerült valami másba, akárhányszor találkoztam vele mindig ököl nagyságura zsugorodott a gyomrom és össze-visszaugrándozott. Tisztára, mint egy kis tinilány, aki találkozik élete nagy ikonjával.

Nem volt soha elég bátorságom, pedig én vagyok a csapat vezetője, kéne legalább egy kicsinek lennie. De ha ő kerül szóba, akkor menekülök. Félek, félek, hogy visszautasít, félek, mert meglenne rá minden oka. Ki akarna szeretni egy ilyen gyáva férfit?

Az évek elteltek, én tovább menekültem és csak a koncerteken figyeltem minden mozdulatát, az interjúk, képek nézegetése mellet.

Keserű gondolataimat nem tudom megállítani még akkor sem, mikor hazaérkezem. Ahogy csukódik mögöttem lakásom ajtaja, elönt a hiányérzet. Visszavágyódom a koncertre. Nekidőlök a hűvös lapnak.

- Estét! – köszön egy ismerős hang.

- Estét! – köszönök vissza.

- Megint koncerten voltál? – kérdezi, vádlónak szánja szavait mégse érzek benne egy cseppnyi szemrehányást sem.

- Igen – lekabátolok, a nappaliban ott ül Ruki, összevont szemöldökkel figyeli mozdulataimat.

- Miért… - beléfojtom a szót egy csókkal.

Az est további része úgy zajlik le, mint mindig, mikor egy koncertről hazajövök, vad kielégülés utáni vágyak beteljesítése. Sose kérdezte miért, mikor megtette, nem válaszoltam, vagy nem engedtem, hogy feltegye a kérdéseit. Némán elfogadta és valahol mélyen ö is tudta, hogy másra vágyom.

Aktus után gyors zuhany. És már a kanapén üldögélek. Ruki az ágyában piheni ki magát, én nem vagyok képes ott maradni. Nem vagyok képes szembenézni a teteimmel. Ahogy Ruki se képes szembenézni a saját gyávaságával. Ő egy másik férfire vágyik, nem rám. Csak egymást segítjük ki.

Készülök a következő koncertre, na nem a sajátomra, hanem a Dir en Grey ismét koncertet ad a közeli városban. Rukival szavak nélkül megegyeztünk, hogy ez nem mehet így tovább.

- Nem akarom, hogy vissza gyere! – szólal meg mögöttem Ruki.

- Rendben! – bólintok, a tükörből látom a keserű pillantását.

- Jó utat! – köszön el.

Úgy is mondhatjuk, hogy örökre bezártam magam mögött ezt az ajtót.

A koncert megint megérint, és magával ragad, mint minden egyes alkalommal.

Most összeszedem minden nem létező bátorságom, és koncert végén hátramegyek. Persze a staffosok azonnal átengednek, amit lejjebb tolom a napszemüvegem. Az ajtó melletti falnak dőlök és hallgatom a zajokat, bemenni nincs erőm. Viszont innen is kitűnően hallom a hangját, ahogy nevet.

- Kai? – kérdezi döbbenten Kaoru. Ijedtemben felnyomódom a falra, észre se vettem, hogy kijött. – Oh, végre itt vagy – terül szét egy hatalmas vigyor az arcán. – Kerülj beljebb – azzal karon ragad és berángat a terembe. A következő pillanatban már üres az egész helység, csak Kyo pislog rám értetlenül.

- Szia! – köszönök félszegen és a gyomrom máris zsugorodni kezdett.

- Szia, mit keresel itt? – kérdezi.

- A koncerten voltam – intek a hátam mögé.

- És hogy kerültél ide?

- Ez öm… - zavartan vakargatom a tarkómat.

- Ma visszamész Tokyoba? – vált témát és feláll, közben táskájába dobálja a cuccait.

- Igen.

- Elvinnél egy darabon? A srácok úgy is buliznak egész este, nekem meg nincs kedvem maradni.

- Persze – mosolygok, megvárom míg összeszedi magát, és kimegyünk a kocsimhoz. A rajongok még mászkálnak, de senki nem vesz észre minket, amin csodálkozom is.

Beülünk a kocsiba, miután becsatolom a biztonsági övet, adnám a gyújtást, mikor Kyo megfogja a kezem, feléfordulok, a következő pillanatban már csak a haját látom, és édes ajkait érzem. Döbbenten pislogok, de készségesen simulok hozzá. A csodának hamar vége szakad.

Még egy pillanatig lehunyva tartom a szemem, ez csak álom lehet.

Óvatosan pillantok fel, Kyo még mindig mellettem ül és engem vizslat, szája szegletébe egy apró mosoly bujkál.

- Hova? – kérdezem. Bemondja címet.

Próbálok az útra koncentrálni, de a combomon nyugvó keze nem sokat segít benne.

Megállunk a ház előtt.

- Hát megérkeztünk – fordulok felé, de nem állítom meg a motort. Fogja és elveszi a kulcsot.

- Várj meg! – azzal felrohan a házba. Még ocsúdni sincs sok időm. Itt maradtam a gondolataimmal egy néma autóba. Persze agyalni sincs sok időm, mert Kyo amilyen gyorsan ment, olyan gyorsan jön.

- Mehetünk – adja vissza a slusszkulcsot.

- Hova? – pislogok rá nagy szemekkel. Erre bemondja az én laksásom címét. Lassan elvesztem a fonalat, de hazafuvarozom, akkor úgy néz ki a vendégemet.

Beállok a parkolóba, kiszállok és várok.

Kyo is kiszáll, de mielőtt felmehetnénk, nekinyom a kocsi oldalának, nyakamnál fogva húz le magához.

- Nem kérdeztél, nem válaszolok – azzal újra ajkaimra mar. Készségesen engedek neki. Átveszi felettem az uralmat. Pihegve válunk szét.

- Ezt igennek veszem a ki nem mondott kérdésemre – vigyorodik el. Értetlenül nézek rá.

- Milyen kérdés?

- Úgy hangzott: Szeretsz? – suttogja.

- Igen – hajolok most én közelebb hozzá, és finoman visszahívom egy lágyabb csókba.

Második esély

A Gazettefanfiction - G-Portál nevű oldal október 29.ei születésnapjára készült fanficiton.

Szereplők Kai (The GazettE) Toshiya (Dir en Grey)

Figyelmeztetés: elég depressziós és halál vágy is rendesen meg található benne.
Erős idegzetűek olvassák.

Kai pov:

Fáradt és kedvetlen vagyok, a srácok nem engedik, hogy a próbán vegyem be a gyógyszerem, amit az orvos felírt, mondjuk azon adag már nem hat. Csak kétszeres dózis lazít el.

Az utolsó kapcsolatom nagyon csúnyán ért véget, már fenyegetések is előtérbe lettek helyezve, hogy kinek a részéről, már nem is érdekel. Ami még ennél rosszabb, édesanyám is itt hagyott. Elment egy olyan helyre, ahol nem érhetem utol, ahol már senki nem bántja. Csak nézheti, mivé züllesztettem magam.
Nem bírom, nem is akarom így folytatni. Látványos se akarok lenni, mert az nem tenne jót a bandának. Ha csendben csinálom, akkor talán eltussolhatják az ügyet – igen, az lesz a legjobb!
Mindent előkészítek az estére. Már csak haza kell mennem, és leülni a dohányzóasztalhoz. Senki nem veszi észre, hogy búcsúzom tőlük. Figyelem minden mozdulatukat. Egy kis darabot magammal szeretnék vinni belőlük, hisz volt pár nagyon jó évünk együtt. Ruki félszeg, zavart mosolyai, Uruha, akit alkoholistának hittek a rajongók, pedig dehogy volt az! Csak engem fedezett. Aoi és az antiszociális viselkedése azóta feloldódott. Reita, nos Reita maradt az, aki eddig is volt, egy álarc mögé bújt, rendes krapek. Színpadon játszik, de a próbateremben ugyanolyan normális, mint bárki más. Tisztelem ezért. Mindegyiküket tisztelem, becsülöm, szeretem. Oly sok mindent köszönhetek nekik. Most mégis önző módon hazamegyek, és mindent a tudtuk nélkül teszek meg.
Ruki dönt az elválás időpontjáról. Hátulra maradok, mint mindig, nem akarok feltűnést kelteni.
A kocsim felé menve még eldöntöm, hogy beugrok a boltba.
- Holnap találkozunk! – búcsúznak még a fiúk, mire csak mosolyogva intek nekik.
Hazudni nem fogok, tettem azt már eleget. Nem kell több hamis szó, hamis mosoly, hamis rajongó, hamis világkép.
A lakásomtól nem messze lévő kis éjjel-nappaliban veszek egy kis édességet, meg némi alkoholt.
Kifelé menet azonban belebotlom valakibe.
- Elnézést! – szabadkozom.
- Kai? – kérdi meglepett hangon a magas idegen.
- Nem – hadarom és menekülőre fogom. Nem jutok messzire, mert hosszú karjával utánam nyúl, és vállamnál fogva megállít.
- Tohsiya vagyok – fordít maga felé. – A Dir en Grey Toshiyája.
- Oh… – Megkönnyebbülés hullám csap át rajtam. – Akkor igen, Kai vagyok – mosolygok rá.
- Ezt elejtetted – ad a kezembe egy tábla csokit, amit valószínűleg az ütközésnek köszönhetően hagytam el.
- Köszönöm! – rejtem vissza a szatyorba.
- Oh, alkoholizálni készülsz? – vidul fel az arca.
- N… nem igazán… – Azt hiszem lángra gyúlt az arcom. Lelepleztek, pedig nem akartam feltűnést.
Most kicsit szidom magam, hogy gyalog jöttem el és a kocsit ott hagytam a ház előtt.
- Hát, azt hiszem, én megyek – köszönök el. Persze nem tágít, jön utánam.
Megállok a kocsim mellett és kiszedem a bent maradt cuccom.
Toshiya mellettem áll és figyeli mozdulataim.
- Jó éjszakát! – köszönök el tőle és megyek befelé, mikor is mint a filmekben, leszakad az ég. – A francba! – káromkodom, és hátra fordulok, ahol Toshiya áll és bámul az ég felé, miközben hagyja, hogy az esőcseppek simogassák bőrét. Felém fordul és végtelen bánatot látok a szemében.
- Bejössz, amíg eláll? – kérdem félszegen. Hatalmas mosoly terül szét az arcán.
Alig léptünk be a lakásba, mikor tudatosult bennem, hogy mire is készültem ma, hogy minden ott van a dohányzóasztalon. Sajnos képtelenség elkerülni az elkerülhetetlent, Toshiya gyorsabb, mint én. Vajon mit gondolhat rólam? Kétségbeesésemben inkább a konyhába menekülök.
- Tényleg jó kis buli készülődik itt – hallom a hangját mögöttem.
- Úgy is vehetjük – vonok vállat megjátszott könnyedséggel.
- Mire készülsz Kai?
- Semmire! – Nem merek a szemébe nézni. Teát rakok fel főni.
- Azt hiszem, hülyének nézel – mosolyog és lezuttyan az asztalhoz.
- Pontosan miét?
- Mert épp öngyilkos akarsz lenni és tagadod – von vállat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy megtudja, egy másik banda dobosa épp meg akar halni. – Engem Kaoru hozott ki a kórházból. – Szemei üvegessé válnak és elkezd mesélni. Szakított vele a barátnője, mert nem bírta elviselni a turnékat és a távolságot. Teljesen összetörte a dolog, droghoz és alkoholhoz fordult, a kettő együtt pedig teljesen kiütötte. A kórházban, az orvosok le akartak róla mondani, de Kaoru nem engedett és most itt van, felépült, tiszta immár egy éve.
Rám néz és vár valamit.
- Kicsit irigyellek, – mosolygok rá – hogy ennyire fontos vagy a barátaidnak. – Visszagondolok a bandával töltött napokra. Mennyit nevettünk, szenvedtünk, ökörködtünk együtt és még ez se volt elég. Valami hiányzik a napjaimból. – Hiába voltak ott velem egyszerűen nem bírom – elmosolyodom. – Nem vagyok képes leszokni a hazug mosolyról.
- Miért jutottál idáig? – int a nappalim felé.
- Fogalmam sincs – sóhajtok. – De itt az ideje, hogy bevegyem a gyógyszerem – nézek az órára.
- Milyen gyógyszert?
- Antidepresszánsokat – felelem csípőből és megyek a dohányzó asztalhoz. Már oda se kell figyelnem és veszem ki a megfelelő dobozból a megfelelő mennyiséget.
- Kérlek ne! – fogja meg Toshiya a kezem. Döbbenten állok, olyan közel van hozzám, akár meg is csókolhatnám, de mért tenném? Hisz az előbb mondta, hogy barátnője volt és nem barátja. Nos igen, ez is egy nehéz pont az életemben. Amiért nem tudok teljes életet élni. Vonzódom a saját nememhez és hiába voltunk VK banda, akkor is kimaradtam belőle és most is kimaradok belőle. Nem azért lettem zenész, hogy a nemi identitásom miatt imádjanak a rajongók, hanem azért, amit csinálok.
- Elállt az eső – pillantok el az ablak irányába.
- Akkor mennem kéne, igaz? – mosolyog keserűen.
- Ha gondolod, még megihatjuk a teát.
- És utána elmész te is? – pislog rám, de ellép előlem és megy a konyhába.
Válaszolni nem tudok.
Leülünk a konyha asztalhoz, csendben fogyasztjuk el a félig kihűlt teát.
- Köszönöm a menedéket és a teát – áll fel és megy az előszobába. Gépiesen követem és engedem ki.
- Szeretnék veled még találkozni – mosolyog rám.
- Mikor? – pislogok rá kétségbeesetten és szedem elő fejben a naptáramat.
- Esetleg holnap után? – Gépiesen bólintok.
- Akkor majd jövök – int búcsút és kilép az éjszakába.
Most mit csináljak? Miért ígértem meg neki, hogy találkozunk? Nem szeretek úgy ígérni, hogy nem tartom meg.
Beveszem a gyógyszereket. Azt hiszem egy kicsit többet is a kelleténél. Leöblítem az asztalra készített pohár tartalmával.


Tompa hangok körülöttem, nem akarom érezni a világot. Várjunk csak mért is? Valami hiányzik valamit elrontottam, de mit? Elegem lett az életből és nem akartam tovább szenvedni, nem akartam tovább játszani egy olyan játékot, ahol én csak egy báb vagyok. Irányitani akartam az életem de nem láttam értelmét, miért irányítsak egy olyan életet, ahol nincs az édesanyám, és nem vár haza a barátom. Gyerekes dolog a saját anyánkhoz ennyire ragaszkodni és még önzőbb olyan valakit haza várni, aki kerekperec meg mondta, hogy nem kellek neki. Nem voltam elég jó. Akkor nem akarok már semmit. Ebből a gödörből nincs kiút.
- Ne halj meg! – a sok összemosdott zümmögésből kiválik ez az egy és kérlel. Szinte könyörög, hogy térjek vissza abba a világba, amit nem akarok. Mégis énem egy része talán a józanabbik fele tudatára ébred.
Megpróbálom kimondani a nevét, de nem megy. Teljesen ki van száradva a szám.
- Magához tért? – valaki nagyon közel hajol hozzám. Ugyan nincs kinyitva a szemem, mégis érzékelem.
- Igen – ezt a hangot ne… nem akarom.
- Kérem, nyissa ki a szemét Uke-san – és a gépezet beindul. Követem a kintről jövő utasításokat. Kinyitom a szemem, hagyom hogy az orvos meg vizsgáljon. Még véletlenül se nézek fel. Konokul figyelem a lábam alatt lévő linóleumot.
Az orvos távozik, megérkeznek az aggódok. Egy arc hiányzik közülük. Mindig ott volt ha beteg voltam, még akkor is ha csak simán meg fáztam. Most nincs. Kétségbeesésem üres kongássá változik. Nem engednek merengeni. Faggatni, hogy miért, hogyan, mivel… és még sok ezer kérdés. Nem tudok válaszolni.
- Gyertek – könyörül meg Uruha. – Fáradt, aludnia kell.
Elköszönésnél végre felnézek, azt látom, amit nem akartam. Szánalom csak úgy csöpög a tekintetük. Még Rukié is, pedig… mindegy azt jobb el felejteni.
Ne szánjatok, nem érdemlem meg. Ruki te se szánj, ismerlek, tudod milyen nehéz letenni valamit, ami könnyű megoldást hoz. Végig csináltam veled az elvonódat. Te még se segítettél. Azt is tudom miért. Félsz, hogy ha segítenél te is vissza csúsznál a gödörbe. Nem baj én megértem, mert én mindent megértek, elnézek, csak fáj.
Toshiya marad. Az Ő hangjára éledtem.
- Miért tetted? – hangja tompa és nem vádló, mint azt elvártam volna.
- Nem jött el – suttogom és bámulom az ajtót.
- Kicsoda? – kérdezi az épp itt lebzselő nővér.
- Az édesanyám – motyogom, szégyen de mindig is az ö kicsi fia leszek.
- Sajnálom – teszi a vállamra a kezét – De ez még nem ok arra, hogy két hetet komába töltsön – hatalmasra tágulnak a szemeim. Két hét?
Nem tudom meg kérdezni, hogy mi is történt, mert már itt is hagy. Csak Toshiya marad és néz. Nagyon néz, mintha a vesémbe látna. Ezer meg egy kérdést látok a szemében, vajon melyik fogja először mondani? Hogy mért vagyok ilyen hülye? Vagy mért tettem ezt az egészet?
- Az édesanyád halála miatt akartál öngyilkos lenni? – kérdezi végül.
- Nem teljesen – motyogom.
- Kérlek, mond el – közelebb húzza a széket – Hátha attól könnyebb lesz – von vállat kíváncsi tekintettemre.
Mérlegelek egy kicsit, de bizalmat kell szavazzak neki ö is bízott bennem.
- Volt egy kapcsolatom anya örült neki hogy végre van valakim, de nem mertem bemutatni neki, aztán összevesztem Vele nagyon csúnyán épp sok volt a programom fellépések, interjúk, készülés az új albummal; és nem tudtam 100%-ot nyújtani még az ágyban és a háztartásban, megbuktam, mint szerető. Visszamentem anyához, mert nála mindig vigaszt találtam – keserűen elmosolyodom – igen anyu pici fia voltam. Anya nagyon lebetegedett, az orvosok nem tudtak vele mit kezdeni. Ő pedig bele törődött a sorsába. Nem volt megállás, nem volt pihenés. A mókuskerék forgott tovább, gyászolni se volt időm. A srácok csak elküldtek egy pszichológushoz, aki gyógyszerekkel tömött tele. Azt hiszem ott kezdett el tompulni minden és vált minden mindegyé.
Hangom elhal. Még senkinek nem mondtam el így ezt az egészet. Mégis üresnek érzem magam, nincs az a nagy meg könnyebbülés, mint amit előír a doktor.
Következő pillanatban ajkakat érzek magamon. Megdöbbenni nincs lehetőségem a pilla könnyű puszi átvált egy kicsit követelőzősebb csókká.
Elválik ajkaimtól, és kicsit zavartan tekinget mindenfelé.
- Miért? – bukik ki belőlem.
- Én nem akarlak elengedni – most Ő motyog zavartan.
- Köszönöm – söpör át rajtam egy olyan boldogság hullám, amit nem is hittem, hogy létezik még.
- Egyébként boldog születésnapot utólag is – pillant fel félszegen mosolyogva.
Nagyon értelmesen nézhetek, mert nevetve közli hogy ma október 29.-e van és hogy tegnap volt a harmincadik születésnapom.
Azt hiszem, most megragadom az alkalmat és belekapaszkodom a második esélyt nyújtó kézbe. Történetesen Tosiyába, aki egy olyan világot mutat meg, ahol nem baj, ha nincs édesanyád, mert van barátod, akihez mindig mehetsz és pontosan tudja milyen problémákkal jár a zenélés, hisz ö is benne van. Megmutatja milyen a szerelem, ha nem a hírneved miatt kellesz, és még annyi mindent.


Örömmel emlékezem vissza arra a kórházban történt felébredésemre, hisz akkor kaptam meg első csókom tőle és kaptam meg október 29.-én az esélyt az újra kezdésre. Ruki pár hónappal később bocsánatot kért, amiért nem segített, csak nevetve legyintettem, hogy tudom mért nem tette.
Azóta pedig mindegy mi jön. Ha Toshiya itt van, már semmi nem számít, mindent kibírok!

Vége 

Dobok és egy gitár?/ Én vagyok a bolond!

Készült az Átjáróra egy kihívásra.

Idézet: Nem hierarchiát tisztelek, hanem személyeket. Azokat, akik ezt érdemeikkel kivívják. (Vavyan Fable)

Kai pov:

Lassan sétálok végig a PS épületén a saját próbatermünkig. Furcsa most itt lenni. Talán, azért mert a The GazettE befutott és immár sok éve együtt zenélhetek egy kitűnő bandával. Egyre feljebb kerültünk a zenei ranglétrán. Ugyan utolsóként csatlakoztam, nehezen fogadtak el, de mégis olyannak és úgy fogadtak el, amilyen vagyok. Furcsa visszagondolni az együtt töltött évekre, de mindig csak a jóra kell emlékezni. Most pedig még egy apró dolog fogja meg a figyelmem. Egy elsuhanó kis termetű valaki. Érdeklődve fordulok utána, de csalódnom kell csak egy gitárost látok rohanni a próbatermébe. Talán a magány az, ami minden zenészt elragad egyszer?

Nagyot sóhajtok és megyek tovább.

Természetesen még mindig én érek be elsőnek utánam a többiek is csak pár perces késéssel. Nem probléma, neki állunk dolgozni.

Ruki szünetet kér, mert ötlete van, ekkor kinyílik résnyire az ajtó. Nem figyelek, a dobokkal babrálok.

-Elnézést Kai-san itt van? – kérdezi egy ismerős hang.

-Itt vagyok – emelkedek fel és az ajtóban egy megszeppent Nao áll – Miben segíthetek? – lépek elé.

-Öm… - kicsit elbizonytalanodik – egy kis segítséget szeretnék kérni – suttogja. Mivel a srácok mögöttem egyre kíváncsibban méregetik a dobos társam, így inkább kihúzom a folyosóra.

-Miben lehetek szolgálatodra Nao-kun? – kérdezem kedvesen.

-Öm… - látom, hogy nagyon zavarban van – Véletlenül hallottam mikor az egyik staffos lány dicsérte a tiramisud és hát én már többször próbálkoztam vele, de egyszerűen nem jött össze, kérlek, segíts – a végén hatalmas szemeket mereszt rám. Ennek a könyörgő tekintettnek nem tudok ellenállni.

-Rendben – mosolyodom el. Erre mintha el is pirulna – Mikor és hol?

-Öm… Nálam?

-Inkább nálam és ma este, persze csak ha megfelel.

-Nekem megfelel – bólint elszántan – Munka után megvárlak.

-Oké, aztán elmegyünk vásárolni – csak bólogat. Majd egy picit álmatagon tovább állna, de meg fogom a vállát – Szabad tudni ki miatt fáradozol így? – a reakcióján muszáj mosolyognom. Biztos, hogy valaki fontos van a dologban, mert fülig pirul. Biztatóan vállon veregettem és vissza megyek a termünkben. Gondolatban kikeresem a tiramisu receptjét míg várunk, hogy Ruki befejezze a dalszöveg részletét.

-Folytathatjuk! – jelenti ki és ugyan úgy telik a nap mint eddig. Egy dolgot kivéve fel kell hívnom anyát hogy meg mondja a receptedet hogy le írhassam mielőtt valamilyen hozzávalót kifelejtek a vásárlási listáról. Így már nem lesz probléma.

Próbának elég későn van vége, mert Aoiban fel csillan az ihlet áldása és muszáj neki állnunk a Ruki által kitalált soroknak így kicsit később végzünk, de nem bánom amikor a srácok ennyire bele lendülnek nem zavar a dolog nagyon élvezem.

-Ne haragudj Nao-kun – mosolygok a terem előtt szobrozó dobosra.

-Semmi probléma – motyogja, bár látom rajta hogy mérges egy kicsit.

-Gyere – nevetek rá – Tudok egy boltot, ami ilyenkor is nyitva van még, és kárpótlásul a késésemért készítek neked valami különlegeset – erre fel csillan a szeme és máris mosolygósabban fogja fel a világot.

A boltban régi ismerősként üdvözöl az eladó pár kedves szót is váltunk mikor a pénztárnál fizetek. Nao kicsit feszeng mellettem, de ezt betudom annak, hogy még nem szokott hozzá a közvetlenségemhez. Hosszú nap után végre haza érkezünk.

-Jó itthon – sóhajtok egy nagyot – Ne haragudj Nao-kun, de le fürödnék mielőtt nekiállunk a sütésnek, kicsit leizzadtam a próbán.

-Nem probléma én már fürödtem bent – mosolyog.

-Foglalj helyet a nappaliban nyugodtan TV-z, igyekszem – azzal rohanok tusolni. Bár most nem pacsálok annyit amennyit szoktam, de jólesik egy kis meleg víz. Gyors törülközés és itthoni ruha fel vétele után megyek a nappaliba.

-Nos kedves tettes társ bele foghatunk a munkába? – kérdezem kicsit viccesre fogva a témát.

-Persze – csap a térdeire és fel áll, követ a konyhába.

Nos a tiramisut, amit kért, már rég készítettem, szóval kicsit ügyetlennek érzem magam miközben alkotok. Persze magyarázok és megígérem, hogy az egész receptet megkapja írott formában.

A mű kész, már a hűtőben várja a megfelelő hőmérsékletet. Hullafáradtan roskadok le a konyha asztal mellé, veszek egy lapot és tollat majd vissza mondatom Naoval mit hallott és mit hogyan kell. Néhol kiigazítóm és leírom neki a receptet.

-Kész – mosolygok rá, átadom a lapot – Most pedig kérlek fáradj a nappaliba össze ütöm a bocsánat kérésemet.

Csak elmosolyodik.

-Ja igen valami zenét is betehetsz, ha gondolod – intek és már fordulok is vissza edényeim felé. Elmosogatom a szennyest és kikészítem, amire szükségem van. – Hé nem leskelődni – fordulok a még mindig ajtóban álldogáló felé. Felnevetünk és végre bemegy a nappaliba.

Egyedül neki álok a másik specialitásomnak, mert hát ezt nem sűrűn emlegetik, csak különleges alkalmakkor készítem el és most azt hiszem ez az.

Mert egy nagyon kedves zenész társsal tölthetek el egy estét. Valamint egy igen jó hangulatú sütésen vagyunk túl.

A málna ízesítésű és málna darabkás puding igen hamar el készül, hála a boltosnak, hogy este még van gyümölcse. A finomságot három főre készítem el.

-Parancsolj – teszem le elé a pudingot. Csak pislog – a bocsánat kérésem jeléül a késésért és hogy csak holnap tudom el vinni a tiramiszut, mert most meg kell várni míg össze érnek az ízek. Általában egy egész éjszakára szoktam a hűtőben hagyni, hogy jó legyen.

-Köszönöm – motyogja és míg el fogy a málnás puding beszélgetünk.

Sajnos nagyon fáradt vagyok, így muszáj haza engednem Naot, de ha egyszer olyan egyszerű vele beszélni.

Másnap a pudinggal és a tiramisuval felszerelkezve érkezem meg a próbaterembe.

Megint elsuhan mellettem a kis ember, de most fel ismerem Hiroto az, az Alice Ninéből.

-Hitoto-kun – szólok utána. Nagyon nehezen fékez be, de meg áll azért.

-Igen? – kérdi kicsit kásás hangon valószínűleg még nincs teljesen ébren.

-Nao-kun bent van már? – egyszerű kérdés, mégis elgondolkodik a válaszon.

-Nem tudom – feleli őszintén és hozzá olyan elveszet képet vág, hogy ha nem lenne tele a kezem isten bizony megölelgetném ahogy anyám tette velem.

-Akkor elkísérhetlek a terembe? – határozottan bólint, együtt megyünk tovább.

A teremben már ott van Shou és Saga és nagyon beszélgetnek valamit. Lehet egy új slágert forgatnak a fejükben.

-Reggelt’ – köszön Hiroto és levágja magát a gitárjához.

-Szia…sztok – néz fel Saga és döbbenten bámul rám.

-Nao-kunt keresem – felelem meg a ki nem mondott kérdést.

-Még nincs bent – közli a tényt, amit magam is fel tudtam mérni.

-Megvár…

-Jó reggelt – köszön Nao mögöttem.

-Szia – fordulok felé – Elhoztam, amit ígértem – és a kezébe nyomom a tálcát rejtő szatyrot valamint a külön lévő papír zacskót – És ezt is – teszek még a zacskóba egy borítékot amibe a receptet raktam mert ott hagyta nálam.

-Köszönöm – mosolyog rám.

-Viszlát – köszönök el és megyek a saját termem felé.

Reita nagy szemeket mereszt rám.

-Mi történt veled? Hogy hogy én értem be előbb? – ad hangot furcsálatának.

-Volt egy kis dolgom már negyed órája bent vagyok – lombozom le mosolyogva, de csak mag nyugszik.

Természetesen a napok peregnek tovább a maguk egyhangúságában. Egy dolgot leszámítva.

-Öm szia – köszön rám Hiroto reggel.

-Neked is jó reggelt – mosolygok rá és mennék tovább. Ez azért furcsa eddig nem köszönt rám.

-Várj Kai-san! – fogja meg a karom mikor majd azonnal el is engedi.

-Mi baj Hiroto-kun? – állok meg és teljesen felé fordulok.

-Mi… - zavarban van ez látszik rajta – van közted és Nao között? – motyogja.

-Miből gondolod, hogy volna köztünk valami? – na ezzel teljesen összezavarom.

-Láttam, amikor a minap bejöttél, onnantól kezdve Nao teljesen felvillanyozódott – elpirul. Lehet miatta kérte a titkos hozzávalós receptemet Nao-kun? Meg is érteném ha ezért tette.

-Kai-kun – kiált mögöttem Nao.

-Ne haragudjatok, de rohannom kell – nézek Nao mögé, ahol épp a menedzserünk suhan el sok papírral a kezében.

Ott hagyom őket, hogy a menedzsert elkapjam, mert képes és valamit elintéz úgy, hogy ne tudjak róla. Persze ebből nem szokott rossz sülni csak talán kevesebb időnk van létezni.

Srácokat hamarabb szélnek eresztem mint hitték, még papírokat kell intéznem. Fáradtan lépek ki nap végén kínzótermünkből és Hirotoba ütközöm. Köszönök neki és mennék mikor megint elém áll.

-Kai-kun szeretném a segítséged kérni. Szeretnék venni egy új szett cintányért és nem tudom hol lehet és milyet érdemes én a gitárokban vagyok csak jártas.

Kicsit meg hökkenek, de hamar túlleszek az első sokkon.

-Akkor mikor menjünk?

-Most? – imádom ha kérdéssel a kérdésre válaszolnak. Mindegy órámra nézek még biztos nyitva van a kedvenc hangszer üzletem.

-Akkor gyere. Elvigyelek vagy követsz a…

-Motorral vagyok, inkább megyek mögötted – azzal megyünk a parkolóba. Ő a motorjával követ én autóba ülök. Mondjuk később szereztem meg a jogsimat mint a többiek, de már legalább meg van.

Visszapillantó tükrömből figyelem, ahogy követ. Vajon mért kell neki cintányér készlet? Majd úgy is elmeséli, remélem.

A boltban a pultnál lévő eladó régi ismerősként köszönt, nem is lepődök meg rajta, tőle vettem életem első dob felszerelését még régen. Mikor meglátja Pont bizalmasan hozzám hajol.

-A tanítványod?

-Nem – mosolygok rá – Hiroto gitározik, de szeretne egy cintányér készletet.

-Akkor erre gyertek – jön ki a pult mögül és hátrébb a dobokhoz vezet minket – itt van egy két újabb fajta és néhány azokból amiket te szoktál használni. Melyiket szeretnétek?

-Még egyelőre megnézzük őket – intek, az eladó vissza megy a pulthoz, én pedig a fejét kapkodó Hirotot nézem.

-Valami különlegeset keresel? – kérdezem végül, hátha szóra bírom – Különleges alkalomra?

Érdeklődésemre valami hónap fordulóról habog. Gondolom a kedvesét szeretné meg lepni aki szeret dobolni.

Akkor különleges alkalom, végül kiválasztunk egy egyszerű szettet ami minden féle méretett tartalmaz a szükséges cinekből. Már a pultnál állunk és fizet mikor meg szólal.

-Finom volt a tiramisu – értetlen pillantásomra folytatja – Nao adott kóstolót.

-Oh – mosolyodom el.

-Miért különleges, amit készítesz?

-Mert nem hazai kávé van benne.

-Akkor milyen?

-Még mikor Európába mentünk először akkor vettem édesanyámnak, mert mindig is meg szerette volna kóstolni. Egyszer csináltam vele süteményt, azóta ez a titkos hozzávaló.

-Hüm – motyogja és elrakja szerzeményét – Köszönöm a segítséget.

-Szívesen – a bolt előtt elválnak utjaink.

Hazaérve már csak egy szerény vacsorára futja az erőmből még veszek egy gyors zuhanyt és bedőlök az ágyba.

Fogalmam sincs, hogy jutottam be a céghez, nagyon fáradt vagyok, pedig rendesen aludtam.

-Jó reggelt Kai-kunk – köszön rám Nao fülig érő szájjal a lift ajtajában.

-Jobbat – sóhajtok és elnyomok egy ásítást.

-Mi a baj Kai-kun egy ilyen szép napon? – érdeklődik kedvesen dobos társam. Most mondjam hogy reggel le öntöttem magam kávéval és csak azért borostás a képem mert elfelejtettem pengét venni a borotvámba? Áh nem rontom el a kedvét.

Végül a liftbe össze zárva teljesen át ragad rám a jó kedve és egyszerűen már nem tud érdekelni az indulás előtti ballépéseim.

-Kai-kun kérhetnék egy kis segítséget? – állit meg a folyosónkon.

-Persze miről lenne szó?

-Öm… - látom rajta hogy zavarba jön.

-Mit szeretnél megtanulni, sütni vagy főzni? – kíváncsiskodom hátha ráhibázok.

-Főzni és töltött csirkét.

-Azt is sütik – mosolygok rá – Rendben a szokásos módon jó?

-Lehetőleg hamarabb végez – nevet rám.

Azzal megy a saját próbájára. Valahogy ennek a beszélgetésnek köszönhetően sokkal jobb hangulatban folytatom a napom. Minden kárpótolni látszik

Naoval délután találkozunk ugyan úgy a termünk előtt vár megint utolsónak lépek ki és megyünk vásárolni.

Most engedem segíteni ö csinálja végül is az egész töltött csirkén, én csak néhol bele szólok meg a hozzávalókat össze készítem.

-Kész – neveti el magát mikor berakja a sütőbe.

-Még nem most figyelni kell rá, nehogy oda égjen – figyelmeztettem ezért egy-egy bögre teával le ülünk beszélgetni a konyha asztalhoz. Leírom a receptet és persze vissza mondatom vele a fontosabb dolgokat.

Vacsorázni még van időnk így nyugodt és békés jó hangulatban el költjük amit meg sütöttünk. Nao áradozik a tiramisuról és hogy mennyire ízlett neki és hogy a csirke is most nagyon finom lett.

Bizalmasan meg súgja, hogy a héten ö is el fogja készíteni, mert szeretne valakit meg lepni.

Valahogy így történhetett meg az hogy Nao minden másnap nálam van és az általa mondott ételeket készítjük el. Valamikor csak desszertet, valamikor csak főételt, persze a levesemet is meg kóstolja. Ha tudná hogy még nagyon régen Kyo mesélte a receptet teljesen véletlenül, biztos meg hökkenne, de mivel az énekesnek is megígértem hogy csendben maradok így Naonak se kell féltenie a meglepetését.

Hiroto-kunal valami történt. Mikor utoljára láttam nagyon lehangolt volt. Most épp a büfébe igyekszem mikor össze futok a kis gitárossal.

-Szép napot – köszönök rá hátha fel vidul.

-Jobbat – morogja.

-Valami gond van Hiroto-kun? – érdeklődök kedvesen, de csak legyint.

-Gyere, egy nagy adag puding mindig megoldás – karolom át a vállát és magammal húzom. Csak egykedvűen baktat mellettem.

A büfés néni persze megnéz magának minket.

-Kai-san nagyon kirúg a hámból – próbál viccelődni.

-Muszáj – mosolyok, Hiroto kezébe nyomom a másik adag pudingok és elfoglaljuk az egyik asztalt. Csendben vagyunk, míg elfogy a puding fele.

-Aggódom – mondja végre ki a gitáros gondolatait. Nem vágok közbe hátha folytatja csak felé fordítom tekintettem és leteszem a kanalam. – Félek, elveszítem – motyogja és majdnem el bújik a pudingos dobozba. Bátorítóan vállára rakom kezem és kicsit meg is szorítom.

Fel néz hatalmas őzike szemeket mereszt rám.

-Ha szeret Téged nem fogod el veszíteni, tudod minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek és hegyek, ez megszokott, nem szabad megijedni tőle. – vélem.

-Biztos? – kérdez azért még rá.

-Igen – bólintok komolyan és megerősítés képen kezembe veszek egy kis adag pudingot és gondolkodva elcsócsálom.

-Neked már volt hasonló eseted?

-Hogy elveszítettem valakit a munkám miatt?

-Nem egészen – nagyot sóhajt és bátorság merítés céljából lenyel még egy falatot az édességből – Attól tartok, hogy van valaki más, akiért oda van.

Csak fel kuncogok. Értetlenül néz rám.

-Velem hányszor volt ilyen, hogy egy általuk kialakított egyént láttak bennem és nem rám voltak kíváncsiak – szomorkásan elmosolyodom – Hiroto még fiatal vagy még nem ragadt rád nagyon a maszk még képes vagy tiszta érzésekre – azzal fel állok.

-Köszönöm a pudingot – mosolyog rám.

-Szívesen, és fel a fejjel! Ez csak egy völgy még leszel te hegytetőn is! – azzal ott hagyom. Alig érem el a próbatermünk ajtaját Naoba botlom.

-Este szabad?

-Recepted van?

-Hozok – bólint és szétterül arcán egy aranyos mosoly.

Most már csak így megy ez. Nao reggel megtalál, hogy este szeretne nálam tevékenykedni a konyhában, este pedig megvalósítjuk a recepteket. Na várjunk csak Nao nem a vezetőjük? Akkor valószínűleg neki kéne felelni a bandáért. Este beszélnem kell vele.

Gondolataimba merülök. Hiroto sok érdekes emléket felszínre hozott bennem. Nem mondom nem szűkölködtem kapcsolatban, de valahogy egyik se volt az igazi. Nem keresem az egyéjszakás kalandokat, mint egy-két banda tagjai, de egyedül se voltam. A munka mindenhol közbe szólt. Nehéz úgy összeegyeztetni egy randit egy energia túltengéses Rukival. Nem bánom egyik kapcsolatom végét sem. Ha nekik jobb nélkülem az csak jó nekik. Persze megviselt mindegyik.

-Kai-kun itt vagy? – ránt ki merengésemből Nao.

-Szia, igen – mosolygok rá.

-Akkor mehetünk is – nevet és már megyünk is.

Minden úgy történik, ahogy eddig. Nincs hiba a konyhában tökéletes az összhang.

-Nao-kun – azt hiszem itt az ideje, hogy fel hozzam Hiroto ügyét – Ma beszéltem egy nagyon lekenődött gitárossal.

-Kivel?

-Hiroto-kunnal. Nagyon el van kenődve a kedvese miatt – nagyot sóhajtok – Valamiért nincs elég bátorsága – az asztallapot fixírozom – Nao-kun te vagy a vezetője a bandának mért nem segítesz neki? Elvégre ilyen ügyekben is fordulhatnának hozzád nem? – a mondat végén fel pillantok és egy leeset állú Naot látok az asztal túloldalán.

-Pon veled beszélt?

-Persze napi szinten köszönünk egymásra és váltunk pár szót. Most láttam rajta, hogy nagyon el van kenődve, ezért meg hívtam egy pudingra a büfében.

-Erm… ez nagyon kedves tőled, ígérem figyelni fogok rá – bólint eltökélten.

Megvacsorázunk és haza engedem Naot.

Napokig nem látom őket biztos külső felvételeket csinálnak a következő PV-hez. Kicsit hiányzik a társaságuk. Mit kicsit, nagyon. Hiányoznak az esték amiket a dobossal töltök. És a reggeli párszavas beszélgetés Hirotoval. Talán meg kedveltem őket egy kicsit… kicsit nagyon. Gondolataimból egy ismerős hang hozz vissza.

Naoval futok össze a folyosón, még korán van szinte üres az épület. Csodálom, hogy bent van ilyenkor.

-Neked is – viszonzom kicsit késve a köszöntést.

-Mi járatban?

-Ezt én is kérdezhetném? – nevetek fel – Általában ilyenkor még mindenki a másik oldalára fordul. Te hogy-hogy nem?

-Hamar be szerettem volna érni, még gyakorolni szeretnék… – ekkor tekintettem ajkaira téved és nem fogom fel mit mond a továbbiakban csak felé lépek egyet ezzel megszüntetve köztünk a távolságot. Nem gondolok tetteim következményére, egyszerűen Naoba fojtom a szót és végre megérzem azokat az édes ajkakat amiket már rég szerettem volna. A pillanat hamar elészáll. Ködös tekintetét enyémbe fúrja, vágyat látok kavarogni benne. Egyszerre mozdulunk és újra össze forrunk egy csókban. Beletúrok tarkójánál a hajába, remegés fut rajta végig és egy sóhaj szakad fel belőle.

-Kai – suttogja mikor elválunk egymástól homlokom övének nyomom.

Csak elmosolyodom. Most valahogy egésznek érzem magam, bár még mintha lenne ami hiányzik. Furcsa érzés kúszik fel a gerincemen. Nao hirtelen elrántja a fejét.

-Pon! – kiált fel és ott hagy. Még látom, amint befordulnak a sarkon, elől szalad a gitáros mögötte a dobos.

-A francba – csapok a homlokomra. Előbb is leeshetett volna. Idegesen vakarom meg a fejem és megyek tovább.

Hogy lehettem ekkora barom? Mérgelődve és magam korholva ülök be a dobok mögé. Levezetőnek lejátszok pár pörgősebb számot, aztán lágyabbakra téved a kezem. Végül megállok és már kimelegedve ülök a helyemen.

-Miért tettem? – kérdezem hangosan is hátha kapok választ. Sajnos a terem üres, holnap koncert én is csak a papírok miatt vagyok itt egyébként otthon kéne készülnöm. A koncert a nyakunkon most nem érek rá szenvedi a saját elcseszet életem miatt. Majd a buli után rá érek szenvedni.

A koncert fergetegesre sikerült. Most pedig van időnk egy kicsit pihenni. Azt hiszem az első nap úgy kezdem, hogy alszok, rám fér. Bár a gondolatok nem hagynak nyugton, még mindig látom Hiroto meg lepet arcát és után ahogy el szaladt. Bocsánatot kell kérnem tőlük. Nem kell, hogy bekavarjak még én is. Hiába kedvelem mindejtőjüket, nem akarok feszültséget köztük. A gondolatot elhatározás követi. De tett még nem. Bocsánatot fogok kérni tőlük, de előbb kipihenem a hajtást. Még van egy egész napom.

Mit is kéne csinálni alváson kívül. Hanyatt fekszem az ágyban és bámulom a plafont. Ki kéne takarítani sok a pók a sarokban, aztán mosni kéne, mert ha anya jön és halmokban áll nálam a szennyes, kiakad. Miután végig gondolom bokros teendőimet, vissza bújok a takaró alá. Nem szokásom menekülni a feladat elöl, de még egy picit had lustálkodjak. Egész nap így is csak a munka van. Itthon egy kis lazítás… hát igen lazítás képen neki eshetnék a tavaszi nagytakarításnak.

Félórás órás fetrengés után nagy nehezen ráveszem magam arra, hogy rendes polgári életem is rendbe tegyem. Nem minden a rivalda és a zene. Ahhoz hogy dolgozni tudjak tisztaságnak kell lennie.

A napokban egyszer se találkozom se Naoval, se Hirotoval így sajnos a bocsánat kérés el marad és csak később tehetem meg. Viszont fáradtnak fáradt vagyok, azért hogy nem tudok bocsánatot kérni a lelkiismeretem furdal rendesen.

-Mi haza megyünk – int Ruki és már megy is a többiekkel. Én csak a papír halmot nézem, ami rám vár. Ásítok egy hatalmasat. Abból nem lehet baj ha fekve intézem el azoknak a szörnyű száraz szövegű papíroknak az elolvasását hisz már senki nincs bent. Lassan a sorok kezdenek össze mosódni.

Valami puha ér a számhoz, alig fogom fel, hogy valaki épp meg csókolt már vége is szakadt. Pislogok párat mire kitisztul a kép és egy döbbent Hirotoval nézek farkas szemet. Még mindig fölém hajol. Csak nekem tűnik kicsit abszurdnak a helyzet?

-Bocsánat – suttogja és fel pattan mellőlem és már rohan is kifelé.

-Várj – krákogom, de a hangom nem állítja meg és a nyakam is hirtelen nyilall, elaludtam.

Merev mozdulatokkal állok fel és nyújtóztatom meg elgémberedett izmaimat. Valami nincs rendben. Mért csókolt meg? Hisz nem is olyan rég még azért rohant el, mert Naoval tetem ugyan ezt. Vajon mi folyik itt? Mért nem értem a teteiket.

Ajkamhoz érek, még mindig bizsereg, ahogy az esetlen csókra gondolok.

Teljesen kába vagyok a történtektől, nem tudom, hogy jutottam haza, de csak remélni merem, hogy nem okoztam bajt útközben. Mért csókolt meg Hiroto? Mért csókoltam meg Naot? Ezek a kérdések dübörögnek a fejemben. Nem hagynak aludni, enni és zenélni.

-Mi baj Kai-chan? – kérdezi Uruha, mikor már három napja csak lézengek.

-Semmi – legyintek és próbálom továbbra is minden figyelmem a papírra összpontosítani, ami épp a kezembe van, de valahogy nem sikerül.

-Ennek így semmi értelme! – csattan fel Ruki – Menj haza Kai és aludd ki magad, nincs apelláta, nem érdekel hogyan, vegyél be altatót csak aludj már egy normálisat! – azzal kalap kabát és már ki is dobtak a próbáról.

Persze előtte kedvesen betoloncolnak a kocsiba Reita még be is indítja a motort helyettem csak menjek már a fenébe.

Otthon csak az üres néma ház vár. Furcsa eddig ez megnyugtatott, de most csak még jobban felerősíti zavaromat. Mért tették, amit tettek? Hiába gondolom végig a tetteiket mindig ugyan arra jutok. Nao a kis gitárosnak szeretett volna imponálni, Hiroto pedig a dobosnak. Én… én pedig bele zavartam. Mindent összekuszáltam.

Hiába fáradoztam Nao főző tudományának kifényesítésével, hiába öntöttem lelket Hirotoba csak elrontottam mindent.

Még mielőtt bevehetném az altatót megszólal az ajtó csengő.

Ki akarhat tőlem most bármit is? Úgy ahogy vagyok melegítő nadrágosan frissen mosott még nedves hajjal megyek ajtót nyitni.

-Szia – mosolyog rám gondolataim egyik fő tárgya és lelkiismeretem azonnal működésbe lép, mikor is a dobos beljebb tessékeli magát és mögötte fel tűnik Hiroto. Döbbenten pislogok. Majdnem tátott szájal nézem végig ahogy lekabátólnak és cipőiket pedáns rendben - ami Naonak köszönhető - ott hagyják az előszobában.

-Minek köszönhetem ezt a meglepetést? – nyögöm ki végre.

-Szeretnénk meg beszélni veled valami nagyon fontosat.

Nao lazán besétál a nappaliba helyet foglal, míg Hiroto csak félve követi a dobost. Hozok teát és leülök velük szembe a kezembe tartott gyógyszert a tálcára teszem majd beveszem ha el mentek. A percek némán folynak el mellettünk, mi meg csak nézzük egymást. Nagy nehezen rá szánom magam, hogy meg szólaljak és bocsánatot kérjek.

-Bocs a múltkoriét, de… – szól közbe Hiroto, nagy levegőt vesz – egyszerűen nem bírtam megállni, úgy feküdtél ott mint valami herceg, kiterülve a kanapén papírral a mellkasodon.

Csak pislogok. Ezt még fel kell dolgoznom. Naora pillantok, csak mosolyog és meg fogja a gitáros kezét. Nem értem… mi történik itt?

-Pon azt szerette volna mondani, hogy szeretné megkóstolni a puding különlegességedet, mert a múltkor is evet belőle egy picit…

-Picit – horkan fel Hiroto – Most képzeld azt, hogy mikor otthagytad a tálcával és a papír zacskóval este át jött hozzám és meg kínált és közölte a pudingot kutya kötelességem megenni – a dobos erre csak bele borzol a hajába.

-Azt hiszem van még hozzávalóm – motyogom és kimegyek a konyhába, muszáj egy kicsit gondolkodnom. És erre a főzés az egyik megoldás. Már nem is figyelek oda mit mivel keverek össze, csak a gondolataim kavarognak. Nao nem lökött el magától mégis Hiroto után szaladt. A gitáros letámad, mikor alszom, aztán bevallja, hogy tetszettem neki. Most mit kéne tennem? Nem mondom, hogy hidegen hagynak, de akkor is. Ezt így lehet? Kétfelé húzni? És bírni fogják? Nem lesz féltékenykedés nem lesz problémázás, hogy ők nap mint nap együtt vannak én meg máshol töltöm ezt az időt? Miken nem gondolkodom már, hisz még azzal se vagyok tisztában én mit akarok.

-Tessék – teszem le eléjük a pudingos tálakat.

Mindketten egyszerre nyúlnak érte és mintha begyakorolták volna egyszerre kapják be az első falatot.

-Ez felséges – motyogja Hiroto tele szájal.

Csak mosolyogva figyelem, ahogy bepuszilják az adagjukat. Az üresé vált edényeket kiviszem a konyhába, hogy ne kelljen ott ülnöm és némán figyelni, ahogy egymásra mosolyognak.

Mosogatás közben két kar fonódik a derekamra. Felismerem Nao az, de mért? Meg dermedek, a tálat kiveszi a kezemből és vissza rakja a mosatlanok közé közben el zárja a vizet. Maga felé fordít közben megtörli vizes praclim.

-Nagyon hiányzott már a közösen eltöltött esték itt a konyhában, hiányzott a jó hangulatú főzőcskézés.

Hallgatom szavait és nézem, ahogy rám is ugyan úgy mosolyog mint eddig Hirotora. Egy kérdés kavarog a fejemben amit most fel is teszek.

-Mért vagytok itt? – hangom nem remeg csak szimplán kong az értetlenségtől.

Nao csak mosolyog meg ragadja a tarkóm és magához húz egy csókra finoman kóstolgat nem kér bebocsátást csak meg mutatja fontos vagyok neki.

Alig enged el a dobos és pislogok kettőt már Hiroto ajkai nyomodnak enyémnek. Hozzá kicsit le kell hajolnom, mégis olyan hevesen próbál magához húzni, hogy hagyom neki magam. Döbbenten pislogok hol egyik férfira, hol a másik srácra. Teljesen összezavarodtam. Nao csókja visszafogott mégis szenvedélyes volt. Míg Hiroto félénk mégis tűzess, érződik még mindig benne az ellentét, a gyermeki lélek és a felnőttség.

Nem tudom el dönteni melyikük vonzz jobban magához, annyira különböznek mégis annyira egy hullámhosszon vannak.

-Nekem most muszáj le ülnöm – nyögöm ki pár szív dobbanásnyi idő elteltével.

Visszatámolygok a nappaliba és leroskadok a kanapéra. Egyik oldalamon Nao foglal helyet a másikon a gitáros.

-Elmagyarázzátok? – kérdezem akadozva, félve a választól.

Egymás szavába vágva és kiegészítve mesélik el mennyire nem értik ők sem a helyzetet, hisz már egy ideje tetszenek egymásnak.

-Nao nagyon fontos a számomra és mikor meg tudtam, hogy minden második estét valakivel tölt teljesen el kámpicsorodtam. Aztán jöttél és mondtad, hogy ne adjam fel, beszélgettünk vetünk Naonak ajándékot és ahogy kezeltél – itt hatalmas csillogó szemeit rám emeli – Egyszerűen barát voltál és nem akartál kioktatni csak egyszerűen segíteni – megragadja  a kezem – ez annyira jól esett!

-Nekem kérdés nélkül segítettél főzni akármilyen hülye recepttel álltam elő…

-Szeretek új dolgokat kipróbálni – vonom meg a vállam és kezd nagyon homály lenni a dolog. – Azt odáig értem, hogy megpróbáltatok imponálni egymásnak és az én segítségem kértétek mindketten… de hogy jövök én a képbe és mért… - Nao ujjai számra kerülnek ezzel el némít.

-Mikor meg csókoltál rájöttem, hogy nekem mi hiányzott, de össze is zavarodtam, mert Pon még nagyon labilis volt velem kapcsolatban és így egy átbeszélgetet éjszaka után kibékültünk.

-Aztán – veszi át a szót Hiroto – mikor ott a próbateremben meg láttalak aludni annyira… - elgondolkodik – Szerettelek volna meg csókolni és meg tettem. Nem tudom miért, hisz akkor már Naoval voltam, de megbeszéltük. Megijedtem azért szaladtam el. Eredetileg azért voltam ott, hogy a tanácsodat kérjem és kiderítsem mit érzel pontosan.

-Aznap este arra jutottunk, hogy te vagy, ami hiányzik mind kettőnknek – fejezi be Nao.

Még emésztem a hallottakat hátra dőlök a támlára hajtom a fejem és lehunyom a szemem.

-Ugye furcsák vagyunk? Mármint Nao meg én. – kérdezi félve a kis gitáros.

-Jaj Hiroto… - fordulok felé.

-Csak Pon – mosolyog rám.

-Pon… mért lennétek furcsák? – bele borzolok szőke hajába.

-Ezért akár a társadalom ki is vethet magából – látom, hogy ezeket a félelmeit még Naoval se osztotta meg. – mi lesz ha lecsúszunk a rang létrán?

-Pon ne beszélj rémeket! – feddi meg dobos társam. Valahol érthető a srác félelme. Hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz ölelem, a meglepetéstől meg nyikkan, de hamar észhez tér és karjaim közé fészkeli magát.

-Nem badarságokat beszélsz csak félsz attól, hogy ha két embert szeretsz az kihat rád, a munkádra és akár széthúzást is eredményezhet. De higgy nekem nincs értelme. Nem hierarchiát tisztelek, hanem személyeket. – figyelmeztető hangnemem megdöbbenti mind kettőt – Azokat, akik ezt érdemeikkel kivívják. – ellágyul az arcom, ahogy figyelem őket.

-Akkor nem bánod? – bújik közelebb Nao.

-Hogy ide jöttetek meg lepett – neki is átkarolom a vállát ezzel közelebb húzva magamhoz – kellemesen meg lepett. És rájöttem nekem is hiányzott valami a napjaimból – kérdőn néznek fel, ezért mindkettő feje búbjára adok egy-egy puszit.

Maradtak estére és megbeszéljük mi legyen.

-Nekem nincsenek elvárásaim – mosolygok – Csak szeressetek, minden feltétel nélkül.

-Kai! – ugrik a nyakamba Pon.

-Ez szerintem megoldható – mosolyog Nao megállás nélkül őszintén. – Kezd fájni az arcom – masszírozza meg az említett helyet, csak nevetünk valószínűleg nagyon rég nem mosolygott ennyit.

Az átbeszélt éjszaka után hulla fáradtan mentem be másnap Ruki dühöngött hogy nem vagyok képes kipihenni magam, de mikor végre a szemembe nézet csendben maradt, amin a többiek is meg lepődtek. Valószínűleg nem voltam képes a levakarni a reggeli bárgyú vigyorom, ami rám nézet a tükörből. De most mondja valaki azt, hogy ne legyen boldog az ember, ha végre van valakije… nem is egy hanem kettő és mellettük ébred reggel.

-Mi van Kai nem aludtál hanem gyakoroltál? – kérdezi Aoi mikor hatalmas táskáim alól nevetve el játszom az új számot hiba nélkül.

-Aludtam én csak keveset – mosolygok és próbálom vissza fogni magam. Persze sikerül mert azért még nem akarom velük meg osztani hogy mi is történt.

A büfében összetalálkozunk. Pon jönne hozzám, de Nao megállítja ö tudja, hogy ilyenkor nem lenne jó. Látszik, hogy tapasztaltabb ilyen téren. Kicsit fáj, hogy láthatom köszönök nekik, de nem érhetek hozzájuk. Megveszem az uzsonnámat és leülök egyedül. Mellém telepednek.

-Szép reggelt – nevetünk fel egyszerre.

-Nagyon hamar leléptél – csodálkozik Pon.

-Sietnem kellett ma próba van és Ruki már így is ki akar nyírni, mert napok óta használhatatlan voltam.

-Ennyire meg viselt? – kérdezi Nao.

-Igen – bólintok és elgondolkodom, hogyha külsős hallaná ezt a beszélgetést biztos azt hinné szerelmi bánatom van pedig nem is voltam bánatos csak össze kavarodtak az érzéseim de tegnap nagyon jól éreztem magam.

Ez a kellemes lebegő érzés meg marad, míg Ruki mindentudó pillantásával nem találom szembe magam.

-Kikel telefonálsz ilyen lelkesen majdnem minden szünetben? – kérdezi.

Szó bent szakad, lehelet meg szegik. Lebuktam. Na de még nem tudja kikről van szó.

-Azt hiszem meg találtam a párom – végül is nem hazudok csak nem a teljes igazságot mondom. Mert azt még nem akarom, még félek a reakcióktól.

Este közös főzőcskézéssel zárjuk a napot. Pon a konyha asztalon ül lóbálja a lábát az asztal alatt Mogun üldögél és várja a neki jutó finom falatokat, édes a kutya csak ne nézne ugyan olyan hatalmas elárvult szemekkel mint a gazdája mert egyszerűen nem lehet ellen állni nekik. Hogy a kutyának vagy a gazdának… néha én se tudom el dönteni.

-Megterítenél? – kérdi Nao és segít elővenni a megfelelő tányérokat és minden szükséget letörlik az asztalt addig tálakba rakom a vacsorát.

Gyertyafényes hármas randink beszélgetéssel, viccelődéssel telik és olyan jól érzem magam. Annyira kellemes így együtt nem akarom őket haza engedni, de az én lakásom kicsi hármunk számára. Miket gondolok én még hisz alig tart pár hete ez a csoda.

Vajon mikor szokom meg ezt, és ők vajon, hogy viszonyulnak hozzám? Kétségeimet kérdések követik amikre válaszokat kapok.

Annyira különös ez… meg van a közös hang nincsenek csak kisebb fennakadások, miszerint ki aludjon középen, ki menjen először a fürdőbe. Közben felötlik bennem egy furcsa gondolat. Mi lenne ha egy nagyobb lakásba költöznénk ahol mindenünk elfér és nem kéne haza ugraniuk mindig persze mindenki meg tartaná a saját lakását menekülésnek hisz zenészek vagyunk mindenkinek kell az alkotói magány.

Mikor fel hozom az öletett összenéznek és nevetnek majd mindkettőtől kapok egy-egy csókot.

-Gyere akkor előrébb hozzuk a születés napi ajándékod – mosolyog Nao. Pon karon ragad és megyünk fogalmam sincs hova. Szívem ül a volánnál, hátul a kis gitáros kendőt köt a szememre. Nem megyünk sokat, de eleget ahhoz hogy el veszek a kanyarok között.

-Eredetileg úgy volt, hogy csak októberben kapod meg hivatalosan addig mi kicsinosítjuk, de már rég kész vagyunk vele. – magyarázza Nao.

-Szóval boldog születés napot előre is – nevet Hiroto és kulcszörgést hallok.

Belépünk valahova. Leveszik rólam a cipőt és beljebb vezetnek.

-Ez ugyan közös ajándék de mindannyiunknak kicsit önös érdekből is – veszi le végre rólam a kendőt Hiroto, ott álok egy olyan nappaliban ami álmaimból lépett ki.

-Ezt mind… - nyögöm, de nem tudom végig mondani. Kezdődik a lakás körbe vezető túra. Van zene szoba gitárral és dobok helyével Naoé már itt van. A hálószobában egy hatalmas ágy terpeszkedik, ahol mind a hárman kényelmesen elférünk.

A konyha pedig csodálatos. Miden van benne, amire szükség lehet egy átlagos és egy igen torkos családban. Mert nekem már a családom Nao és Hiroto.

-Remélem tetszik – mosolyog kipirult arccal Pon.

-Nagyon – nevetek és csak csókolgatni, ölelgetni tudom őket.

Túl éltük a telet, túl éltünk sok koncertett, végre haza érkeztem a közös házba ahol hárman élünk és ahol boldog vagyok. De mielőtt még egyáltalán leparkolhatnék a kocsibejáróhoz fel tűnik a két kedvesem. Mindketten nagyon be vannak zsongva már egy hónappal előttem végeztek eltudom képzelni mit műveltek nélkülem csoda hogy a ház még áll.

Visszatérésem örömére azonnal le támadnak és hiába mondom hogy fáradt vagyok nem hagynak pihenni.

Teljesen kifacsarnak ennyi energia hol fér el bennük? Végre le zuhanyozzunk és vissza dőlünk az ágyba még van annyi erőm hogy kinyissam az ablakot és be engedjem a friss levegőt. Vissza fekszem a puha ágyra, kis gitárosom azonnal eltehénkedik rajtam

-Tudtad, hogy a tavasz illata édes? – kérdezem Naotól.

-Igen – vigyorog fel Pon a hasamról

-Nao – szólok a dobosra.

-Ne piszkáld – pisszeg le drágám – Elaludt – homályosít fel és a dobos másik oldalára fekszik. Átölelem őket, Pon vállát cirógatom közben Nao békés arcát figyelem. Ilyenkor annyira nyugodt és az a kis mosoly a szája szegletén egyszer Hiroto mondta, hogy mikor ö aludt középen mind a ketten mosolyogtunk.

Már eltelt vagy két év, észre se vettem. Gyorsan szalad az idő ha jól érzi magát az ember. Belépek a közös lakásunkba, leveszem a cipőm. Hangos trappolás jelzi, hogy már itthon vannak.

-Szívem, drágaságom – mosolygok rájuk mikor fel tűnnek előttem.

-Melyik melyikünk? – kérdezi értetlenül Pon.

-Nao a szívem, mert ö csupa szív és mindig az érzelmei vezérlik – egy mosolyt és egy csókot kapok – Te vagy Pon a drágaságom – magamhoz húzom – Mert kincset érsz és vigyázni kell rád, mert fontos vagy.

-Akkor te leszel a kedvesünk – nevet Nao és Pon feje felt kapok még egy csókot – Mert mindig kedves vagy velünk.

Vége

Ladón csillagkép nyomában 1. fejezet

Történetem egy verekedéssel kezdeném, mely egy ilyen felvezetés után nem is meglepő, hogy megtörtént, a furcsa inkább az egészben az, aki szétválasztott minket.

Greg nem akarta vissza szívni, amit mondott öklöm keményen csattant puha kövér arcán. Ezek után nem pontosan emlékszem, hogy mi történt, de azt biztos, hogy gyomorszájon kaptam egy térdet és az arcom is két helyen megrepedt.

-Elég, no suhancok! – állt meg felettünk egy öreg tengeri medve robot karját vállamra tette és visszatartott attól, hogy a másik kezébe szorongatott Gregnek ugorjak.

-Ö kezdte – mutatott rám a kis hazudozó, megint pancsolnék.

-Igaz ez kölök? – néz rám az öreg kiborg.

-Mi? – hökkenek meg.

-Te ütöttél először? – ráz meg egy kicsit.

-Igen. – felelek dacosan.

-Miért? – csodálkozva teszi fel a kérdést, semmilyen mellékzöngét nem vélek felfedezni benne.

-Szidta az apámat! – nem tudom eltüntetni a keserűséget, ami a torkomat szorongatja.

-Oh… az apádat… Ki a te apád? – nevet fel az öreg.

-Hiába állítod, - mutat rám válóan Greg az ujjával - hogy James Hawkins az apád, úgy se hiszi el neked senki! Mindenki tudja, hogy Hawkins kapitánynak nincs gyereke, a felesége meg meghalt évekkel ezelőtt egy ütközetben.

-Igaz ez? – fordul a fiú felé.

-Persze! Egy megbízható öregtől tudom a kikötői kocsmából.

-Mit kerestél te a kocsmában? – vonja fel a szemöldökét.

-Az apámé a hely, néha besegítek neki. – vonogatja a még mindig fogságban lévő vállát Greg. Az idegen felém fordul.

-Mesélj csak hogy ki is a te apád? – néz rám huncut mosollyal.

-James Hawkins az apám – leszegem a fejem és végre kiszabadítom a vállam szorításából. – Ha elhiszik, ha nem, akkor is Ő az… - hangom elcsuklik, és még hozzá teszem – bár ne ő lenne… - látásom homályosul – A francba! – azzal elszaladok.

Haza, lábaim óhatatlanul is arra nyargalnak, a házhoz mely fogadó és az otthonom egyben.

Sarah nagyi meglepetten néz fel a kiszolgálásból, barna hajába vegyülő ősz tincsei mintha megsokasodtak volna.

-Mi baj kincsem? – kérdezi kedvesen látva dúlt arcomat.

-Semmi – vágom rá és bemenekülök a konyhába. Ott a várt látvány fogad. Mosatlan edények és néhol kajamaradék. Neki állok mosogatni és elpakolni. Ezzel is hasznosabban telik az időm. Hasznos… sose voltam elég hasznos apám számára hogy a fáradságot vegye és figyelmét pazarolja rám.

Örömüdvözlés, némi zsivaj kelti fel a figyelmem. Megérkezett a Doppler család. Amelia Doppler valamikor kapitány volt és a tengerészetnél szolgált. Jelenleg családanya és próbál rendet tartani egy tudós házában. Három lánya és egy fia született mind körülbelül négy évvel idősebbek, ezáltal okosabbaknak is hiszik magukat. Danian Dopplerrel vagyok a legjobban. Most is ő az egyetlen, aki megtalál a konyhában.

-Szia – köszön mosolyogva.

-Szia... – sóhajtok és próbálok még mélyebben eltűnni a tálaló szekrényben.

-Megint verekedtél, ezért nem mutatod az arcod?

-Nem verekedtem – morgom, de végre felé fordulok.

-Gyere, bekötöm a fejed – nevet és karon fog. Leültet a konyha egyetlen kis sámlijára és előveszi az elsősegély dobozt. – Most mivel húztak fel? – kérdi, miközben már keni össze azzal a vacak tutyival a vatta pamacsot, hogy fertőtlenítse horzsolásaimat.

-Hazugnak neveztek.

-Ki?

-Greg.

-Miért húzod fel ezen magad? – kérdezi, és ragtapaszt tesz a homlokomra.

-Mert…. – elakadok. Apa mindig is kényes téma volt Danian és én köztem, az ő apja mindig otthon van, vagy kutat, vagy előadásokat tart. Az én apám az űrben kószál valahol, ki tudja milyen célból. – Mindegy, nem volt igaza.

-Ezért kellett az öklödet használnod? – firtatja.

-Hagyjuk – kérem és elfordulok.

-Ennek megint köze van hozzá? – áll fel és visszarakta a dobozt. Csak bólintok. – Amúgy haza jön. – említi meg mellesleg.

-Micsoda? – pattanok fel.

Ekkor nyílik a konyhaajtó és ott áll ő, teljes valójában. A Hadi Tengerészeti kapitányi egyenruhában, rövidre nyírt barna hajával.  Az élet egy kicsit meggyűrte már, az arcán van egy heg melyet még akkor szerzett, mikor anyámat mentette. Most pedig néz, és csak néz azokkal a kék szemekkel, melyek olyan élénken tudnak lenni, ha épp nem rám néz, és feltűnik a szomorúság és elég volt ennyi. Sarkon fordulok, és már vetem is ki magam az ablakon. Puhán érkezem átfordulok a vállamon, és a falnak vetem a hátam. Felpillantok és látom, ahogy kinéz az ablakon.

- Audry! – kiált, de nem lát. Megint érzem azt a szorítást a mellkasomban legalább négy éve nem hallottam tőle a nevem. Fáj.

Behúzódom a perem alá halkan, hogy ne reccsenjen a deszka. Figyelem a zajokat. Hallom, ahogy áttrappol a fogadó részbe. Kifújom a levegőt. Megvárom, míg felhangzanak a szokott fogadóbéli zajok. Felkapaszkodom a tetőre. Minek jött haza? Miért nem szólt előre, ahogy szokott. Bekukucskálok a tetőtéri ablakon. Nézem, ahogy Nagyi mellé ül és beszélget vele, mozdulatai fáradtak. Tenyerébe temeti arcát, Nagyi átkarolja széles vállát és vigasztalja.

-Szóval megint elmenekültél – szusszan mellettem Danian és végre felkapaszkodik és biztonságban le ül a tetőre.

-Mit tehetnék? – kérdezek vissza – Folyton csak szomorú miattam, mindig csak a gond van velem. Ma is biztos jelentették neki, hogy verekedtem. Az összes kis csetepatémról tud, akkor meg minek szenvedjek vele? Inkább ne is lásson. Most se tudom miért úgy jött, hogy nem szólt?

-Igazából Sarah néni nem mondta el neked, hogy jönni fog. Meg akart lepni.

-A nagyi? – visszanézek az ablakra. Nem kellett volna. Megint felnéz, és engem néz, egy végtelen pillanatra talán még reményt is oda képzelhetem a tekintetébe, de a pillanat elszáll, ő pedig újra szomorú. Sírni szeretnék. Hova meneküljek, hogy sírni tudjak?

-Gyere, épp készülök a könyveimet rendezni – fogja meg a vállam Danian – Segíts – azzal magával húz.

A Doppler ház mindig is hatalmas volt. Most hogy Danian is kutatni kezdet bár nem apja nyomdokaiban a csillagokat, hanem új ösvényen a növényeket és egyéb furcsa dolgokat a könyvtár kibővült. Most is oda megyünk a bővített részlegbe.

Leültet egy eldugott zugba teát ad, és ott hagy foglalkozik a könyveivel. Eddig bírom, könnyeim utat találnak, és hangtalan zokogás ráz.

Annyi mindent szerettem volna az évek során mesélni neki, még többet kérni tőle, hogy meséljen az útjairól, hogy vigyen magával. Végül gyermeki álmaimról lemondtam, mikor már felfogtam, hogy nem is kellek neki. Annyira szerettem volna neki megfelelni. Jó jegyeket szereztem még az iskola elsőséggel is megpróbálkozhattam volna, ha nem kezdenek el verni. Irigykedtek rám, hogy ki az apám, és hogy milyen jó nekem. Eleinte nem foglalkoztam vele, mert mért tettem volna. Ellöktek párszor oda se neki. De most. Most már nem érdekel. Danian nővérei jók a harcművészetben segítettek nekem megtanulni pár fogást, amit édesanyjuktól tanultak.

Most pedig csapongó gondolataim elfolynak könnyeimmel.

Valamikor elaludhattam, mert arra kúszik elő a tudatom halvány pisla fénye, hogy erős karok tartanak, és egy vágyott mély hang dörmög.

-Kösz hogy szóltál Danian. – sóhajtással együtt megemelkedik a fejem a mellkason. Biztos csak álmodom, ilyen nem történhet meg a valóságban. Mosolygok a helyzet groteszkségén, és hagyom, had történjenek a dolgok úgy, ahogy azok akarnak. A léptek zaja és ringatásától elalszom újra.