Keiyuu pov:
Démonnak lenni könnyű dolog, de nem olyan könnyű erőm
birtokában énekesi karrieremet építeni. Pár éve fedeztem fel, hogy
képes vagyok erre-arra. De a legszörnyűbb az egészben, hogy mindez egy
kotta miatt van. Kellet nekem megfognom azt a nyamvadt papírost.
Aztán
jött Daisuke. Elvitte és megpecsételte a sorsát. Jót akart, nem
sikerült neki, tovább adta a kottát és mire megtaláltam, már egy olyan
énekesnél volt, aki már több éve a szakmájában volt.
Elakartam
tőle venni, és akkor a lelke is az enyém lett volna. Mégse tettem meg.
Először még én se tudtam miért. Aztán figyeltem tetteit, egyetlen
egyszer se használta a kottát. Pedig a levelet is elolvasta hozzá, amit
Daisuke írt. Mégse használta.
Közelebb kerültem hozzá, nagyon közel – elmosolyodom az emlékre – egy hajszálat se lehetett közénk rakni.
Ahogy
elintézte a felé közeledőket és magányosságába süppedt, elkezdet valami
mardosni. Egyre többet akartam vele lenni. Figyeltem, ahogy alszik,
figyeltem, ahogy dolgozik. Majdnem minden szabad percemet vele, nála
töltöttem.
Rukira akár még féltékeny is lehettem volna. Mégse
voltam az, mert Kyo így intézte el a dolgait. Az emlékeit nem kellet
kitörölnöm úgy, mint azoknak a kezdőknek, akik bepróbálkoztak nála.
Mondjuk én hintettem el az apró információ morzsákat.
Kiszolgáltattam idegen fiataloknak, sokat sérült, fájt neki, mégse választotta a könnyebb utat.
- Keiyuu hol jár a fejed? – ragad ki az emlékek közül Yasuno.
- Itt vagyok – mosolygok fel.
- Mostanában nagyon sok minden miatt aggódsz?
- Van pár dolog, amit el kell intéznem.
- Akkor halaszd fotózás utánra, mert mennünk kéne – azzal karon ragad és megyünk.
Ha nem figyelek oda, elrohan mellettem mindenki.
Kyot akarom. Nem volt elég, hogy három hete folyamatosan nála töltök minden estét, hajnalban el kell tűnnöm.
Koncertjein
figyelem, hogyan adja ki magából a bánatát. Annyi keserűség, fájdalom
van benne. Honnan szedi ezt? Hisz olyan tiszta a lelke. A lelke, amit
megszerezhetnék. Mégse teszem. Önszántából nem fogja oda adni a kottát,
mégis meg akarom tartani őt ilyenek, amilyen. Csodálatos ember a maga
furcsa módján. Azt hiszem megkedveltem. Menthetetlenül.
Démoni
létemet még mindig nem értem, egyszer csak itt ébredtem fel, ebben a
testben. Teljesen megzavarodtam, mikor felébredt az erőm és majdnem
felgyújtottam a lakásom. Aztán jöttek szépen sorban a dolgok. Mindenre
rá jöttem, mikor Daisuke meglobogtatta az orrom előtt a megsárgult
oldalakat. Elolvasta, de nem használta. Nekem vissza kell azt vinnem a
saját birodalmamba, de ezzel csak egy baj van. Akitől elveszem vagy
kiadja a kezéből, elveszti a lelkét. Daisuke tovább adta és elvesztette
nem csak az életét, de a lelkét is.
Kyo lelke fontos nekem. Nem akarom, hogy a kotta magába szippantsa és örökre a rabjává tegye.
Van
egy módja, hogy ezt meg akadályozzuk, de nem akarok ehhez folyamodni.
Kyo olyan tiszta, nem akarom beszennyezni a lelkét és szívét.
Különleges
képességemnek köszönhetően érzem, hogy üresség veszi körül, valami baj
van. De vajon mi? Amilyen gyorsan tudok, ott termek mellette. Otthon
üldögél a saját kuckójában, a fotelban még nem fedem fel neki magam. A
hajnalban történtek után nem sok érzelem érkezett felőle. Figyelem, de
csak bambul maga elé.
- Kyo – suttogom. Felém fordítja tekintetét.
-
Kösz, hogy jössz – féloldalas, keserű mosolyába bele sajdul szívem. Nem
kellet volna annyi fájdalmat okoznom? Mégiscsak démon vagyok, ebben
lelem örömöm.
- Mi történt?
- Ruki hívott nem rég – sóhajt.
- És?
- Valószínűleg született pár kellemes szám. Nekem most nem megy az írás – bök az asztalon sorakozó papír halom felé.
-
Akkor gyere, élvezzük ki ezt a remek pihenőnapot – azzal felrántom. Nem
ellenkezik, mikor a tusoló alá tuszkolom, még akkor sem mikor az ágyra
fektetem. Megint megmasszírozom, hogy ne legyen annyira merev. Sokat
dolgozik a kinézetéért, hisz félmeztelenül ugrálja körbe a színpadot, és
tombolja végig a koncertet. Teste bűnre csábító, míg lelke maga a
tisztaság.
Élvezem, ahogy kényeztet, ahogy én kényeztettem.
Adok-kapok játékunk hosszúra nyúlik. Fáradtan piheg mellettem,
élvezettel nézek rajta végig.
- A kiszolgáltatottság, amibe
taszítottál – suttogja csendesen – meddig játszod még sötét játékaid
démon? – kérdezi ködös tekintettel.
Döbbenten pislogok.
- Már nem sokáig – enyhülök meg.
- Mennyi időm van még hátra? – mindezt úgy mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Néha tényleg meg tud lepni ez a férfi.
- Nagyon sok – suttogom a füle tövének és kicsit meg rágcsálom a cimpáját.
- Akkor nem veszed el?
- Nem – rázom meg a fejem és várom, hogy lesújtson rám a felettesem. Ami nem történik meg.
Kíváncsian körbe kémlelek, de semmi nem történik, nem értem a helyzetet. Kyo meg csak mosolyog.
