A nevetés lassan elcsitul, a műsorvezető veszi át a szót.
-Egy párkapcsolat tele van problémákkal, Ön mint hivatásos hős szintén küzd hasonlókkal, mint a többi ember. Igaz?
Biccentek.
- Hogy volt a kézkérés? Esetleg a gyűrű kiválasztása?
- Az nehéz volt - sóhajtottam. Elrévedt a tekintetem kicsit - Nagyon nehéz volt. Nem elég, hogy lehetetlen alak, de makacs is. Először hallani se akart a dologról, elvégre hős vagyok. Aztán a gyűrű beszerzése is nehéz volt. Az időpontról meg ne is beszéljünk – legyintek.
-Az időpontról?
-Hát igen – nevetek – Hős vagyok, a barátaim hősök, többel egy irodánál dolgozom, Szóval, eléggé nehéz összehozni egy napot, amikor mindenki rá ér. Gondoljon bele, rohanó világunkban manapság, hogy tudjuk össze hozni egy napot amikor mindenki rá ér, hogy eljöhessen a nagy napra?
-Ezek szerint nagy esküvő volt?
-Nem mondanám nagynak – legyintek – kicsinek sem – nevetek fel végül. – Pont tökéletes volt számunkra.
-Mégis titokban tartották a publikum előtt?
-Ez Róla és Rólam szólt – vállat vonok, babrálok az újamon lévő pánttal ami ott tartja a ruhámat. – Nem másokra, ez nekünk volt fontos, hogy meg fogadjuk együtt maradunk. Viszont bármit megszervezni nagy kihívás még most is a magán életben.
***
A kórházban fekvő jegyesemmel nehéz lett volna bármit is szervezni, főleg hogy Bakugo kényszer pihenőre küldött az állapotom miatt.
Nagyon nehezen szoktam csak meg az új helyzetemet, hogy a munka felfüggesztve, az orvos látogatások be ütemezve, és közben a korházba is jártam minden nap szigorúan látogatási időben. Vártam és vártam. Kikészültem. Végül Kaminari telefonja mentett meg.
-Szia Eiji mi van veled? - kérdi mikor végre felveszem a készüléket.
-Nem igazán tudom - sóhajtok.
-Figyi - itt suttogóra veszi - Találtam egy kis kaput - még halkabban folytatta, a másik fülemet be kellett fognom, hogy halljam egyáltalán, amit mond - Jó lenne, ha be tudnál jönni az irodába. Rengeteg telefonhívást kapunk, amit nem tudunk felvenni, így nem tudunk elég jól reagálni, viszont kellene egy telefonos kisasszony. Bakugo hallani se akar róla, viszont te betegácsiban vagy. Lehet, be tudsz jönni telefont fel emelni? Mást nem szabadna, csak ezt, mert nagyon kéne egy irodai belsős összekötő.
-Megkérdezem - feleltem halkan és gondolataim szárnyra kaptak. Ha visszamehetek dolgozni, minden nap fel kell kelnem, minden nap meg kell mozdulnom. Ami igen is jót tenne a szervezetemnek. Hős munkát nem végezhetek. Bár kedvesem váltig állította, hogy a hős munkáját nagyon sokan segítik elő. Amiért jó lenne, ha megbecsülnénk őket.
Így telefonos kisasszonynak álltam. Eleinte Bakugo morgott, de rá mutattam, hogy még nem akadályoz semmiben sem a védendő dolgom. Valamint ha otthon tart megőrülök. Nagy nehezen belátta, hogy igazam van és hagyta, hogy felvegyem a telefonokat. Viszont közölte, hogy ha bármilyen más munkát merek végezni, kinyír.
Ennyiben maradtunk.
Ami viszont világossá vált számomra abban az első pár hétben miután megtudtam, hogy sikerült összehozni a kis csodákat. Orvoshoz mászkálni szörnyen utálok. Mondjuk az elején semmi probléma nincs, rengeteg papírral ellátnak. Meg beállítják a vitaminokat, esetleges gyógyszereket, és megfigyelik a változásokat.
Viszont az amúgy is felzaklatott hormonjaim bukfencet hánytak. Voltak jobb és rosszabb napjaim. Ahogy elkezdett változni a testem és ennek látványa is lett elkezdtem egyre visszahúzódóbb lenni. Kerültem minden emberi kontaktust.
Megint egy szörnyű nap virradt, alig bírtam kimászni az ágyból. Az életkedvem valahol a pincében volt és a közérzetem pocsék volt, ezért otthon maradtam és akkor jött a telefon. Fél év várakozás után Izu kinyitotta a szemét. Nem mentem be hozzá az nap. Álomba sírtam magam.
Másnap reggel Katsuki ébresztett dörömbölve az ajtómon.
-Igen? - vánszorogtam ki a bejárathoz.
-Vonszold már a segged - kiabál kintről - Engedj be!
Nyílt az ajtó és szembe találtam magam egy igen morcos Bakugoval.
-Tegnap hívtalak - összegzi a látványom - Miért nem jöttél be? Az a hülye nerd azt hiszi elhagytad. Mielőtt valami hülyeséget tenne, kapd össze magad és gyere.
-Nem voltam túl jól tegnap - dörzsöltem meg a szemem, de hagytam magam. Valahonnan a fejemre érkezett néhány ruhadarab, és rutinosan öltöztem.
A kórházban Katsuki kicsit visszavett lobbanékonyságából, és azonnal megkaptuk a kért információt, bár még csak fél szemmel látok, mert az esti sírás összeragasztotta a kukucskálóimat.
-Itt vagyunk - taszított rajtam egyet. - Tegnap voltam bent, nem akarom többet látni, beszéljetek. - Azzal belökött az ajtón belülre.
Majdnem orra bukok a saját lábamba. Végül felegyenesedem. Kinyúlt pólóm és bő pulóverem jótékonyan eltakar mindent. Körbe néztem miközben azért megigazgattam magamon a cuccom.
-Szia - köszöntem óvatosan az ágyon ülőnek. A szobába más nem tartózkodott.
-Szia - mosolya szomorkás volt, ez pedig azt jelentette, hogy megint agyalt. Túl sokat.
-Ne haragudj, tegnap pont egy mélypontom volt. - szabadkoztam - Végig bőgtem az éjszakát. - vallottam be.
-Miért? - intett, hogy menjek már közelebb és üljek le. Nagy nehezen közelebb vánszorogtam, olyan fáradság és megkönnyebbülés lett úrrá rajtam.
-Nagyon hiányoztál - suttogtam lehajtott fejjel, elővettem a dossziémat, amit most már inkább mindenhova magammal viszek. Rengeteg adat miatt. Kihalásztam belőle pár apróságot. - Remélem így felébredésed után, már tudsz ezzel a dologgal is foglalkozni.
Először csak a kérvényt adom oda mely az apasági nyilatkozat, hogy nevére akarja-e venni a magzatokat. Aztán szépen lassan minden fontosabb iratot oda adtam egyesével, amikkel az elmúlt hónapokban összeszedtünk Bakugóval, de persze Izu aláírása nélkül semmit nem ér.
-Várj - állított meg miután a negyedik nyomtatványt adtam a kezébe. Kotorászik kicsit a fiókjában. - Katchan nem hazudott - kezébe akadt, amit keresett. - Tényleg sikerült? - Olyan remény ül ki az arcára, amit már nagyon rég nem láttam.
-Igen - suttogtam, és kicsit feszengve felhúztam a felsőmet, hogy láthatóvá váljon a kocka hasam helyén domborodó pocak.
-Várj... - megint megakad. Nézi a képet.
-Igen? - az aggodalom bekúszott a tudatomba. - Nem akarod? - hangom elcsuklik és olyan mintha fojtogatnának.
-Nem... DE... Várj!!!! - megragadta a kezem. Villámcsapásként ért az érintése. Nagyon rég nem értem hozzá. Féltem a testi kontaktustól. Szinte rettegtem, hogy véletlenül aktiválom a képességem. Rengeteg mindent olvastam erről a neten. A végén már Kaminari vette ki a kezemből a telefont.
-Izu? - kétségbe esésem kihat a hangomra is.
-Eiji - néz a szemembe - Sikerült? - olyan halkan ejtette ki a szavakat - Lesz baba?
-Nem is egy - böktem a képre, ez még a legelső vizsgálat után hoztam el.
-Várj - kihúzza magát - Akkor nekünk... Nekünk nagyon gyorsan le kéne bonyolítani egy esküvőt. Megígértem.
Kibuggyantak a könnyeim és elnevettem magam.
-Bizony. Az eljegyzési partit már lekéstük, de egy flancos esküvőt ígértél. - megfogja a kezem. Végig száguld a gerincemen a hideg.
-Mi baj?
-Elszoktam az érintéstől - feleltem.
-Miért?
-Félek - vallottam be - Nem használhatom a képességemet, mert árt nekik, és fél év alatt a minimálisra csökkentettem a kontaktust.
-Mennyire minimálisra? - firtatta és láttam a szemében a rosszallás csillanását.
- Leginkább a nullára - adom meg a választ. A reakciója annyira megdöbbent hogy nem is igazán fogtam fel mi történik körülöttem. Felrántott az ágyra maga mellé, fekvésbe és átölelt.
- Szörnyen hiányoztál - suttogta a fülembe - Hallottam a hangod a sötétben. Nem tudtam rá válaszolni. Mégis hívtál, minden nap.
- Majdnem minden nap bent voltam a kórházban - suttogom és belebújok ölelő karjaiba, fejemet a mellkasához fúrtam. - Hiányoztál - suttogtam a kórházi ruhába.
Kibuggyanó könnyeimet felitatja az anyag és a megkönnyebbülés szinte átmosott.
Még a vizit előtt benyit Bakugo, rendet vág köztünk, kitölteti a fontos iratokat Izukuval. Aztán nyakon csíp és megyünk haza. Menet közben közli velem, hogy akkor most találjam ki milyen esküvőt szeretnék, mert a hülye kocka úgy se fogja tudni a korházban megszervezni.
***
-Mégis milyen egy hős esküvő? Meséljen róla, maga szerint milyen egy ideális hős esküvő.
Felnevetek.
-Probléma mentes? – kérdezek vissza, erre látom, hogy meg döbben a műsorvezető – Gondoljon bele – várok egy picit közben a rajongókra nézek, csendben várják a következő történetem – Hős vagyok, az a dolgom hogy bajba jutott embereket mentsek meg, és hogy a rosszfiúkat lányokat elkapjam. Tehát a nap huszonnégy órájában folyamatosan figyelem a híreket és hogy mikor mi történik. Ezzel szemben egy tökéletes esküvő, amit megérdemelt az én párom is, hát tuti nem olyan mint ahogy nekünk sikerült.
-Történt valami?
-Pont szemben egy rablás. – legyintek – Egy kis túsz dráma, de hogy miért pont a házasság kötővel szemben? Fel nem foghatom – vállat vonok. Persze így utólag könnyű, akkor és ott nem volt könnyű. – Végül nagyon gyorsan lezajlott a dolog, a rendőrségnek hamar át tudtuk adni a terepet. Mindent sikerült elég hamar megoldani, mégis.
***
-Izu – állítottam meg megint.
-Igen Ei? – fordul felém és láttam, hogy kezd ki akadni, mégis teljesen nyugodtan várt meg és nézte, ahogy szenvedek az öltönyömben.
-Olyan vagyok, mint egy… mint egy lufi – böktem ki végül.
-Egy gyönyörű fehér felfújt lufi – mosolygott rám és megfogta a kezem – Ne aggódj ezen Ei – fülem mögé csókolt, végig száguldott rajtam a hideg és a meleg egyszerre – Ígérem, este nem fogod felfújt lufinak érezni magad.
Arcom pirossá változott és hirtelen nem is tudtam, mihez kapjak. Ida várt minket kint az utcán betessékelt a kocsiba és már repültünk is a házasságkötő teremhez.
-Itt már nincs vissza út – nyitotta ki az ajtót Bakugo és vigyorogva nyújtotta a kezét először Izunak utána nekem.
-Nem fordulunk vissza – Bólint határozottan Izu és megfogja a kezem, rám mosolyog és megyünk befelé.
Maga a szertartás egészen jól ment, egészen addig míg egy robbanás meg nem rázta az ablakokat, némi sikítás is beszűrődött az utcáról.
- Itt maradsz – hangzott legalább öt szájból el azonnal és ketten leültettek. Hogy mikor állhattam fel, nem emlékszem. A társaság fele azonnal rohant kifele élükön a két tanúval és a még nem teljesen férjemmel.
-Itt maradsz – fogja meg a vállam megint Kaminari. Felnéztem rá, és láttam, hogy Ő is szívesebben lenne ott mint itt, de a párja már el rohant, hogy segítse a többieket. Alig hallhatóan meghallom Jiro hangját.
-Mi? – néztem körbe és végre beazonosítottam Denki nyakában már ott a szokásos összekötő, és a fele lelóg így hallhattam én is. Mielőtt ellépne mellőlem Kaminari megragadom a kis madzagon csüngő fülest. Bedugom a saját fülembe és hallgatózom. Jiro hangján kívül nem sok mindent hallok. A bankrablók túlszokat ejtettek és a követeléseik eléggé komolyak lennének, ha nem jelent volna meg pár hős. Persze a lopakodásban kitűnő Tokoyami már hátsó bejáratnál jár, amíg Bakugo szóval tartja a fő bűnöst. A rendőrök úton. Gyomromba görcs áll. A rettegés minden egyes másodperccel jobban szorít a markába. Nem szeretném elveszíteni a barátaim, a bajtársaim, a párom.
Az egész körülbelül lezajlott 15 perc alatt, mégis az én esküvőm tolják el. Ezen a napon nem kellet volna problémának lennie, legalább ezen az egy napon!
Visszasereglik a násznép, és a vőlegény sehol. Felállok, várok, nyújtogatom a nyakam, de semmi. Mielőtt idegbe eshetnék, megjelenik az ajtóban egy hatalmas torával.
-Ezt elfelejtettük – szabadkozik és leteszi a tortát a hátsó asztalra. Visszajön mellém.
-Hogy nekünk semmi nem megy zökkenőmentesen – sóhajtok és visszafordulunk a házasságkötő felé.
***
-Csak probléma mentesen szerettem volna férj lenni. Persze ha a top ötben van benne az iroda, ahol dolgozom akkor nehéz. Ennek ellenére szeretem a munkám és mindazt, ami ezzel jár. Mégis, néha vágyom ilyen apróságokra. – elmosolyodom.
-Ha már szóba került a munka és a járulékos dolgok. Akkor térjünk vissza kicsit a korai éveihez. - vakarja meg a tarkóját a műsorvezető - Kedves Red Riot, milyen volt még mikor nem hős jelmezbe járt, hanem alsó középiskolába járt?
