Tokio Hotel Japánba utazik 2. fejezet

 Reggel komásan megyek ki a konyhába a kávémért, ami a technikának köszönhetően már lefőtt.

-Reggelt Akuma – köszönök a cicának és teszek le neki egy kis vizet meg tápot. Nyávog, dorombol és már eszik is.

Komálok egy kicsit a kávém felet és úgy döntök mivel ma sok majom között leszek nem árt enni is egy keveset. Készítek a még alvóknak enni.

Elsőnek Tom botorkál ki a szobából le ül velem szemben és csak néz ki a fejéből. Szerintem még csak most fogja fel, hogy nem otthon van, nem a testvére ül vele szemben.

-Reggelt – nyögöm ki száraz torokkal és elé penderítek egy bögrét.

Majd megízesíti magának.

Bill is kikomál a szobából bár ö sokkal össze szedettebb mint a bátyja.

-Szerintem a sminket és a séró belövést felejtsd el – motyogom. Mégis meg halja.

-Mért? – mintha valami világrengető dolgot tiltottam volna meg neki.

-Szeretnél paparazzit? – váltok stratégiát meg rázza a fejét. – Akkor talán most le a sminket. Oké ez japán, oké itt sok mindent elnéznek, de azért most turista vagy nem sztár.

Sóhajt és látom, hogy meg győztem. Elég makacs, de legalább az ész érvek hatnak rá néha.

-Lassan indulni kell – nézek a fali órára. Csak a konyhában van ilyen ketyere, mert meg veszek a kattogásától.

-Hova megyünk? – kérdi két ásítás közt Tom.

-A JE épülésébe. Ott meg ismeritek az idolok belső titkait. – előszedek két hatalmas szemüveget. – Ezt nektek – bökök rájuk, majd elhúzok öltözni. Oké a bő melegítő nadrág meg a hatalmas póló, de nem fogok így az utcára menni.

Végül mindenki össze szedi magát három telefonnal a zsebembe megyek és vezetem őket a hatalmas épület komplexumhoz.

Régi ismerősként köszönt a pultos leányzó és mondja, hogy mindjárt itt van, aki körbe vezet, én hiába mondom, hogy úgy ismerem az épületet mint a tenyeremet. Hát igen azért őrizet nélkül nem hagynak.

Meg szólal a fiuk összekötő telefonja.

-Mi? – néz Bill a készülékre értetlenül.

-Ezt nyomd meg – mutatok a megfelelő gombra és hagyom had beszéljenek a társaikkal.

Csak felfülel figyelek oda. Megérkeztek egyben Derek jó társaság és van velük még egy egyén, akin nem tudnak ki igazodni, mert nagyon furcsa.

-Nisa – sziszegem a fogaim között és azonnal tárcsázom a számát.

-Most mi bajod van? – szól bele köszönés helyett.

-Te öregem, te vagy a bajom – suttogok – Jó lenne, ha vissza fognád magad és nem másznál rá Derekre, míg itt vannak ezek a takony kölykök.

-Rendben – sóhajt lemondóan és bontja a vonalat.

Megérkezik a vezetőnk.

-Sho-sama? – lepődök meg.

-Szia Yuki-kun rég láttalak – vigyorog rám.

-Én is – kezet fogunk meg ölelgetjük egymást.

-Nos hol kezdjük? – csapja össze a tenyerét.

-Hát öltöző? Esetleg próbaterem? Vagy a gyakorlok? Esetleg a junioroknál? – sorolom a lehetőségeket gondolkodva. Tom meg köszörüli mögöttem a torkát.

-Bocsánat – váltok németre – Bemutatom Sakurai Sho-t ö fog minket körbe vezetni a cégnél. Egyébként az Arashi nevű fiú csapat egyik tagja számos dorámában szerepelt és még sorolhatnám napestig – mosolygok. Kezet fognak és követjük a férfit. Sho mesél az épületről, a szerkezetről, a tagokról, a csapatokról benézünk egy-két próbaterembe. Útközben bele botlunk pár ismerős arcba, akik vidáman üdvözölnek. Mindenkivel váltok pár szót.

-Yuki-chan! – érkezik egy vidám kiáltás oldalról és becsapódik valaki.

-Kame? – nyöszörgöm – Oh Kazu!!! – ölelem vissza. Kicsit örömködünk egymásnak aztán visszafordítom a figyelem az épen nagyban magyarázó Shora és a két srácra.

-Gyertek be a próbára. – vidul fel Kazuya mellettem.

-Nem lesz gond?

-Dehogy, Uedo is biztos örülni fog neked.

-A múltkori után nem hiszem

-Yuki-kun – fordul felém Sho és hogy a többiek is értsék angolul folytatja – El kell mennem egy forgatásra nem lenne baj ha Kazuya vinne tovább?

-Dehogy – mosolygok rá – Direkt csináltad? – fordulok a másik énekes felé. Az csak vigyorogva vállat von.

-Srácok bemutatom Kamenashi Kazuyát – celebrálom a formaságokat – Tom és Bill Kaulitz – kezet ráznak és megyünk tovább.

Kazu inkább japánul beszél, így kénytelen vagyok fordítani németre.

-Egész jó a németed – jegyzi meg egy kis szusszanásnyi időben, míg a srácok szétnéznek az egyik díszletes teremben.

-Kösz – krákogom.

-Akkor most menyünk be a mi próbatermünkbe – vidul fel az arca. És már vezet is.

Az egyik mozdulatnál félre söpri a haját.

-Látom Jin haza jött – kuncogok.

-Tessék? – elsápad és azonnal a nyakához kap.

-Elárultad magad – veregetem vállon – Jin itthon van, ne tagad.

-Jó igen itthon van.

-Tessék itt egy kis alapozó – nyújtok át neki egy kis tégelyt.

-Honnan vagy te ilyen fel készült? – pislog rám. Csak kacsintok egyet.

-Szünet – hallatszik a teremből.

-Kame hol jártál eddig? – kérdezi a táncoktató.

-Feladatott teljesítettem – feleli teljesen természetesen és beljebb invitál minket.

Ekkor kapom meg Uedát a nyakamba.

-Yuki!!!!! – visítja és vigyorogva ölelget.

-Szia – vakarom le magamról és most én ölelgetem meg.

-Hogy kerülsz ide? – pislog Koki.

-Hát bemutatóm Japán zenei életét két kíváncsinak – nevetek és ekkor végre az ikrek is beljebb jönnek.

-Mi van a kezedben? – csap le Kaméra Juno.

-Alapozó – azzal az egyik tükörhöz megy és meg próbálja fel tünés nélkül elkenni a masszát az érzékeny területen.

-Yuki mikor lesz süti? – esik nekem Nakamaru.

-Mostanában nem volt időm rá.

-Hé ha Kame kapott kenőcsöt, én mért nem kaphatok sütit? – nyűgösködik tovább.

-Sajnálom, de a rajongóitok nem nézné jó szemmel, ha elhíznátok nekem köszönhetően. – mosolygok.

-Öm… Yuki te mindenkit ismersz itt? – kérdezi Bill.

-Hát nagyjából a törzshelyükön voltam pultos és pincér egy darabig – vonok vállat – Oh Ueda ugye nem haragszol rám? – pislogok a srácra.

Csak mosolyogva legyint.

-Neked köszönhetek pár dolgot.

-Tényleg ne haragudj, de már nem bírtam nézni Kai szenvedését.

-Nem téma – legyint megint.

-Kösz.

-Ne de milyen pultos volt – szólal meg Jin és nyalja meg a szája szélét persze angolul beszél – Szívesen látnálak megint ott.

-Jin ami akkor volt egyszeri volt és megismételhetetlen – mosolygok rá, kicsit közelebb hajolok – Nem leszek még egyszer az ukéd – döbbenten pislog.

-Most mért? Nem mondhatod hogy rossz volt.

-Még egyszer nem vagyok hajlandó végig nézni Kazu szenvedését, amit én okoztam – vonok vállat. Erre végre magába szál és Kazuya mögé somfordál. Valamit el kezdenek pusmogni.

-Tényleg finom süteményeket készít – hallom meg Nakamaru lelkes hangját.

-Yuuichi! – szólok rá. – Koki könyörgöm, foglald le, mert lerombolja az imidzsem.

Koki pedig megy, nyakon csípi a srácot és el rángatja a két némettől.

-Akkor mi megyünk is – ragadom meg a pillanatnyi nyugalmat.

-Maradjatok és nézzétek meg hogyan is készülünk a következő koncertre – kacsint rám Taguchi.

Hát leülünk a kis padra. Jin is mellénk telepedik.

Végig nézzük, hogy a tánctanár hogyan ugráltatja őket.

-Nem hiányzik neked? – kérdem Jintől.

-De nagyon – sóhajt vágyakozóan.

-Nem Kamére gondoltam, hanem a próbára a többiekkel – nevetem el magam.

-Arra értettem – vágja be a durcát. – Este lesz egy buli, nem jössz?

-Mint a régi szép időkben mi? – lemondóan meg rázom a fejem - Bébiszitter vagyok.

-Nem kell ránk vigyázni! – méltatlankodik Tom mellettem, ja hogy angolul folyik a csevely? Észre se vettem.

-Azt te csak hiszed – legyintek.

-Higgyetek neki – karolja át a vállam Jin – Szerintem fél napot se bírnátok ki nélküle – vigyorodik el.

-Akanishi! – hangom fenyegető – Nem fogadunk, nincs fogadás! – azzal ellököm a kezét.

-Jól van na – nevet – De tényleg srácok ne nagyon mászkáljatok nélküle ö az egyetlen ebben a rengetegben aki meg áll a lábán és még vigyázni is tud rátok – rám kacsint és előveszi a bugyi szaggató mosolyát.

Szerencsére a KAT-TUN próbája után már csak a juniorokat néztük meg persze még be kukkanthatunk az Arashihoz. És persze még pár emberhez is. Ott is barátian fogadtak és mindenki kedvesen mosolygott. Hogy én ezért mit fogok még kapni. Remek kilátások.

Az ebéd kimaradt de nem is bánom hulla fáradtan támolygok haza. Kis árnyékaim levakarhatatlanul követnek.

-Yuki, aki először vezetett körbe ö hány éves? – kérdezi Bill.

-Mért? – nyöszörgöm, mert már összeragadt a nyelvem a szájpadlásommal. Sürgősen folyadékot kell szereznem.

Nyílik a lakás ajtaja és már a csapnál vagyok.

-Mindenki olyan tisztelettel beszélt róla, de nem nézném idősebbnek 25nél.

Felkuncogok és majdnem félre nyelem a vizet.

-Nem állsz távol a valóságtól – bólintok – még 29éves.

-Még?

-Ja – vonok vállat – Kazu most ha jól tudom huszonöt.

-Mi? – ez a hördülés Tomtól származik.

-Majd holnap lepődjetek meg – vonok vállat – Tényleg holnap jöhet egy kis kocsma járat. Vagy ugorjunk át Osakába?

-Osakába, oda minek?

-Ott van egy-két haverom, és jó lenne őket is meg látogatni. – vonok vállat – Egyébként remek kirándulási lehetőség és vonaton még úgy se ültetek – hagyok pár pillanat gondolkodási időt nekik.

-Rendben – bólint rá hirtelen Tom. Bill értetlenül néz rá. – Most mi van? Még tényleg nem voltunk itt vonaton én szeretnék mindent kipróbálni, a rajongok őrjöngése nélkül.

-Akkor ezt meg beszéltük – csapom össze a tenyerem. – Ja kaja a hűtőben Nesi alkotott nyugodtan egyetek én addig telefonálok.

Bemegyek a szobámba és már is tárcsázom Shibutani Subaru-t.

-Szioka – nevet bele a készülékbe.

-Szia – mosolyodom el.

-Ajaj ilyenkor akarsz valamit tőlem.

-Holnap Osakában vagytok?

-Igen, miért?

-Rá értek?

-Attól függ lesz egy műsor fel vételünk délután, de egyébként nem sok minden.

-Az nem gond akkor csak a délelőttöt rabolnám le. Van két srác, aki kíváncsi a japán zenei világra és hogy van e kedvetek kicsit kalauzolni?

-Persze kik azok?

-Német együttes… Tokio Hotel.

-Nem… nem ismerem.

-Nem baj nem is a hírnév miatt vannak itt.

-Akkor jó a többiek is biztos örülni fognak a potya mászkálásnak. Ja Ryo nem lesz itt.

-Gondolom a NerwSel van.

-Igen. Mostanában van egy-két koncertjük.

-Akkor holnap csevegünk, most megyek vigyázatok magatokra.

-Mi az már nem mondod hogy jóéjszakát?

-Minek mondjam, hisz úgy is jó lesz – vigyorodom el. Hisz pontosan tudom mit fog csinálni.

Bontjuk a vonalat. Elfekszem az ágyon.

Az ikrek fel találja magát fürdik és megy az ágyba a zajokból ítélve. De még nem alszanak át beszélik a látottakat és hevesen tárgyalnak ki pár dolgot. Letusolok én is, és már csak a puha ágyamra emlékszem.

Tokio Hotel Japánba utazik 1. fejezet

 Yuki:

-Úr isten! Ezt nem hiszem el! Tuti!!! – hallatszik az izgatott kiáltás a teremből. Sorstársammal csak összemosolygunk hát igen ezek a srácok tényleg nem normálisak.

-Kérem, fáradjanak be – nyit ajtót, a menedzserük akinek még mindig nem sikerült meg jegyezni a nevét. Pedig nem lehet olyan nehéz.

Belépünk a szobába, a kanapékon a négy sztár foglal helyet és még pár egyén.

Nem igazán tud lekötni a dolog papír része, pedig foglalkoznom kéne vele. Csak a srácokat figyelem. Elégé fel vannak pörögve végtére is egy nagy álmuk teljesül most. Bepillantást nyernek Tokyo világába. A nevüket is a városról vették. Kíváncsi leszek, hogy fogják viselni azt a nyüzsgést, mert míg itt Németországban el lehet bújni egy kicsit ott nagyon nehéz.

Végig hallgatjuk az instrukciókat, miszerint kettesével lesznek be osztva, látom, hogy az ikrek tuti együtt lesz. Nem mintha meg lepő lenne és hogy válasszanak kalauzt ja és itt jön az hogy bemutatnak minket.

-Üdv Minako Yuki vagyok – hajtom meg a fejem.

-Sziasztok Konrád Derek – hajtja meg magát a másik srác is. Mondjuk engem tuti elsőre lánynak néztek, hiszen vékony vagyok ráadásul még a nevem is fura.

-Öm… - ezt most tényleg Tom nyögte ki? Rá pillantok és rá van írva minden az arcára. Nem tudja el dönteni, hogy fiú vagy lány vagyok.

-Fiú vagyok – mosolygok rá. Döbbenten pislog párat, de adja továbbra is a laza srácot. Hát igen a művészek csupa meg játszás.

-Nos döntsétek el ki kivel lesz és utána, hogy Yuki vagy Derek legyen a vezetője a kis csapatnak. Most nem megy veletek sok ember úgy, hogy jól válasszatok csak a vezetőtök lesz felelős értetek.

Összesúgnak, de már tudom mi a végeredmény. Derek sokkal szimpatikusabb Gustavnak és Georgnak.

-Minek lesz a fekete – dönti el Tom. Bill csak mosolyogva bólint. Remek mintha nem tudnám, hogy a kisebbik döntése volt. Na mindegy. Még hogy fekete a nevem jelentése hó, az meg tudtommal fehér.

Végül csak sóhajtok és egy mosolyt varázsolok az arcomra.

Dereknek jó dolga van könnyen szót ért a másik kettővel.

-Mikor szeretnétek indulni? – kérdezem. Persze látom, hogy mindkettő azonnal indulna, de persze a menedzserük bele szól. Jön az útlevél és az egyéb papírok, hogy minden rendben menyen.

Már a repülőtéren unatkozok. A testvérek el vannak.

-Mond csak Yuki miért ilyen fura a neved? – kérdezi hirtelen Bill.

-Anyám japán volt ott nevelkedtem anyanyelvi szinten beszélem a japánt. Apám német volt és csak évekkel később tudta meg hogy én is létezem. Ezért elhozott anyám halála után ide német országba. Sok nyelvel meg ismerkedtem de például angolul is kitűnően beszélek ha épp ezt hozza a sors. – azt persze nem teszem hozzá, hogy hála Dereknek az olaszom is egész jó, de még ha kell franciául is makogok pár dolgot. Na de ami még feltűnőbb, hogy nagyon közel ülnek egymáshoz és éppen nagyon pusmognak valamin. Természetesen úgy teszek, hogy nem veszem észre őket, inkább elmegyek valami ihatóért. Találok narancslevet.

-Én is egy olyat kérek – áll meg mellettem Bill. Rá mosolygok. Viszonozza.

Kis semmiségekről beszélgetve vissza megyünk Tomhoz. Valószínűleg megérintette a zöld szemű szörnyszárnya. Csak mosolyogni tudok rajta. Leülök az egyik távolabbi székre még kellő közelben, de kelően messze bele temetkezem egy ujjságba mikor meg szólal a telefonom.

-Mushi-mushi? – szolok reflexből bele meg se nézve ki hiv.

-Na végre fel vetted Yuki-kun! – örömködik nekem azonnal az összekötöm.

-Nem kell aggódni annyit Nisa – mosolyodom el – Most indulunk el a program még nem forrt ki, de ha ott leszek úgy is fel hívlak a másik telefonról.

Még szóba kerül pár apróság, mikor indulunk, mikor érkezünk, melyik gépel megyünk, de nem tart fel sokáig.

-Nos fiúk – lépek a testvérek elé – Mit szeretnétek Tokyoban elsőször meg nézni? Múzeumok, sétányok, kertek. Esetleg üzletházak. De van még lehetőség betekinteni egy két zenei kulissza titokba – az utolsóra fel csillan a szemük, úgy érzem sínen vagyunk.

-Akkor ezt vehetem bele egyezésnek – húzom mosolyra számat. – De akkor is beszélnem kell előbb a menedzseretekkel… uh mi a neve? – eszeveszetten keresem a tárcám, hisz bele raktam a névjegyét.

Miután lezavarok egy gyors báj csevelyt németül a menedzserrel és minden apró kis részletet meg osztok vele, mert azért nagyon figyel az ö pici hímes tojásaira. Végre eljutok arra a szintre, hogy elfáradtam. De csak agyilag. Ennyi fárasztó kérdésre régen kellet válaszolnom.

Az út alatt jó ízűt alszom nem figyelek a másik kettőre mindnek el turbékolnak mögöttem.

Nos igen ez az aminek furának kéne lennie, de valahogy az én világomban nem az. Az eldugott puszik a rejtett simogatások a közvetlen érintkezés engem nem zavar. Ha nekik így jó, bár látom, hogy Bill fél az emberek véleményétől, míg Tom a saját érzéseivel küzd.

Végre meg érkezünk a hatalmas repülő térre és míg a csomagjainkat figyeljük a kifutón csörög a telefonom.

-Igen itt vagyunk már – szólok bele meg se nézve ki az. Majd leteszem úgy is tudom, hogy Nisa türelmetlenkedik.

Az én kis hátizsák méretű sport táskám letörpül a fiatalabb testvér batyuja mellett.

-Na végre Yuki! – kiált rám valaki kifele menet.

-Nisa! – hatalmas vigyor terül el az arcomon. Nos igen az enyhén punkos beütésű srác nagy port kavar. Hihetetlenül vékony, na nem mintha én vastagabb lennék, akár egy dekával is, ezt persze úgy próbálja ellensúlyozni, hogy hasonlóan öltözik mint Miyavi. Történetesen a kedvenc zenésze de ez más tészta.

Meg lapogatjuk egy más hátát és vígan indulunk a kocsi felé. Szerencsére az ikrek is jön szépen jóságosan, nem kell őket hívogatni.

-Na új kocsi?

-Nem a régi csak perbolal mosva. – felnevetünk – Egyébként tényleg csak le van mosva – simít végig a kocsi tetején.

-Az jó, utoljára nagyon sáros volt még a színére se emlékszem csak az össze függő szürkés barna masszára – fel nyitom a hátsó ajtót – Üljetek be – intek a srácoknak, közben a cuccaikat beparentáljuk a csomagtartóba.

-Gusztáv és George? – kérdezi hirtelen Tom.

-Ezen a telefonon eléritek őket – ad hátra egy készüléket Nisa. – De ők is ugyan úgy tudnak hívni benneteket Derek még nem érkezett meg – von vállat – Addig meg úgy se tudtok beszélni.

-Öm te honnan ismered?

-Egy fé… - nos itt lépek közbe befogom a száját.

-Ugyan annál a cégnél dolgozunk a japán összekötő Nisa és én. De mivel én most tolmácsként vagyok jelen így Nisa az egyetlen össze kötő, de szerencsére helyinek számítok, így Nisa nélkül is el tudunk majd boldogulni, ö addig Dereket és a barátaitokat fogja boldogítani – angyalian mosolygok közben gyilkos pillantásokat küldök Nisának.

-Most mi bajod van? – vált japánra.

-Az hogy semmi közük ahhoz hol ismertelek meg nincs kedvem a sajnálkozásukat hallgatni így is össze leszünk zárva több napig! – hadarom – Indíts – kötöm be a biztonsági övet és össze fűzöm karjaimat magam előtt jelezve mérges vagyok. Vigasztalóan meg simogatja az arcomat, de elfordulok tőle.

-Haragszom – közlöm a tényt és mereven bámulok kifelé.

Végre elindulunk. Városmézéi szinten közlöm, mikor mit látnak jobb illetve bal oldalon.

-Hol lesznek el szállásolva? – kérdez közbe Nisa.

-Tényleg – csapok a homlokomra. Hátra fordulok – Hova szeretnétek menni? Hotelbe bár nem olyan kényelmes és nyugodt vagy hozzám és akkor sokkal lazább tempót tudunk meg ütni?

Egymásra néznek és némán vitatják meg a dolgot végül Bill bólint.

-Hozzád – közli Tom a döntést.

-Tudod az utat – veregetem vállon Nisát és megyünk hozzám már nagyon fáradt vagyok. És még így se fekhetek le aludni. Ágy húzás vacsora készítés, nem mintha olyan hü de éhes lennék.

-Már megint nem akarsz enni – morogja Nisa.

-Közöd?

-Elég sok mivel én lettem a múltkor is lebaszva, mert őnagysegge nem volt hajlandó enni.

-Majd meg beszéljük máskor – legyintek.

Megérkezünk a házamhoz nem túl nagy és még csak nem is kertes. Bár van kert, de azt a többi lakóval együtt gondozzuk.

A fel cuccolás gond nélkül meg van bár a macskám már kicsit dühös, hogy több mint hat napja nem voltam itthon.

-Legalább neki adtál enni? – fordulok Nisa felé a kezemben tartott fekete szőr golyóval.

-Nem, éheztetem, mint a gazdájával szoktam tenni – forgatja a szemét.

-Oké – azzal ejtem a macska témát, de adok enni neki.

-Segíts ágyat húzni – kérem. És a vendégszobába megyünk, ami eredetileg Nisa szobája is lehetne amennyit nálam szokott lenni. Fel húzzunk két garnitúra tiszta ágyneműt és a nappaliban álldogálókhoz megyünk.

-Lakjátok be a vendégszobát nyugodtan, ma nem megyünk sehova – intek a szoba felé – Remélem nem baj, hogy együtt kell nyomorognotok egy ágyon – mosolyodom el – Egyébként holnap hova szeretnétek menni?

Az ajtófélfának dőlve figyelme, ahogy pakolásznak.

-Mik a lehetőségek? – kérdezi Bill.

-Hm… mehetünk a… - meg szollal a telefonom. – Remek ez a főnök lesz – káromkodok még egy sort, de már veszem is fel.

Persze leüvölti a fejem mért nem a szállodába mentünk. Mire közlöm vele, hogy nem paparazzikat akarok, hanem nyugodt kiegyensúlyozott japán túrát, ahol a két emlegetett zenész éppenséggel szokványos kölykök, nem pedig azok amiknek mutatni kell magukat. Lehiggad, igazat ad, meg dorgál és közli holnap mehetünk meg nézni a majmokat a JEbe. Végre leteszem.

-Nos irányított foglalkozásként el látogathatunk a JE épületébe – kicsit éretlenül néznek rám – A Johnny's Entertainment céghez ami a japán fiatalok fel fedezésével foglalkozik valamint később ha mutatnak valamit akkor foglalkoztatja is őket.

Bólintanak és folytatják a paskolást.

-Pont azt a majom kertet kell meg mutatnod?

-Most jobb lenne, ha a PSben kezdenénk? Ott még állattabbak az egyének és a Diru még nincs is ott.

-Na igaz csak éjszaka vigyáz rájuk, mert itt nem tuti a kocsma élet, még mindig túl közel vagy egy-két érdekes szeméj törzs helyéhez.

-Mintha ezt annyira bántad volna a múltkor – fintorgok.

-És azután hova?

-Hidd el ha végzünk azzal a központtal nem biztos, hogy bárhova menni akarnak majd – mosolyodom le.

-Akkor fel töltöm az ital készleted.

-De ezek még kis korúak.

-Itt – vigyorog – De otthon már felnőttek.

-Nem baj nekem nem itt kezdik el az alkoholizmust!

-És te.

-Nekem jöhet pár doboz sör és ha találsz valami finom bort az is jó.

Bólint egy puszit nyom az arcomra és már indul kifelé.

-A kulcsokat! – szólok még utána.

Morog valamit és levágja az asztalra a kért tárgyakat.

Bevetem magam a konyhába és össze ütök valami vacsora szerűséget.

-Ugye a spagetti jó? – kérdezem, meg se fordulva tudom, hogy ott támaszjak a pultot.

-Aha – jön az egyöntetű válasz.

-Ti se esztek valami rendszeresen – motyogom.

Amint kész a vacsora eléjük rakom. Csengetnek.

-Végre – sóhajtok mikor Nisától átveszem a pár üveget és még egy zacskót.

-Ezt minek? – pillantok bele.

-A gerléidnek, meg neked sem árt, ha van kéznél – von vállat.

-Szóval ismersz – nevetek.

-Csak egy egészen kicsit – vereget vállon együtt érzően.

-Akkor hoz el Dereket és utána szólj neki hívják fel ezeket mert kezdenek magukba zuhanni.

-Oké – int és már megy is.

Visszamegyek a konyhába.

-Mi van, nem esztek? Ennyire nem főzök rosszul – csóválom meg a fejem.

-Csak meg vártunk – pislog Bill.

-Oh – lepődök meg. – Kösz.

Elrakom az italokat és a zacskót hanyagul a konyha pultra dobom. Majd később elrakom őket. Szedek magamnak is és végre el költjük a vacsorát.

-Öm… - szólok utánuk. – Csak egy fürdő van – világosítom fel őket – Lehetőleg ne pacsáljátok el az összes meleg vizet… valamint – nyúlok hátra a zacskóért – Ezt… bár remélem nem lesz rá szükségetek, tartsátok magatoknál – adok egy-egy kis csomagot oda nekik.

Tom döbbenten pislog Bill totálisan el vörösödik.

-Ez nem célzás! – vetek gátat a gondolatiknak – Egyszerűen féltem az egészségeteket és nem árt, ha van nálatok egy-két fontos dolog. Ezek például direkt fiataloknak van kifejlesztve – azzal előveszem a harmadikat. – Na tessék Nisa rám is gondolt mintha olyan meg gondolatlan lennék – forgatom meg a szemem.

Az este további része csendes én a szobámba fel hívom a JE-s összekötőmet, időpontot egyeztetünk utána végre én is el jutok fürdeni gyors tus majd egy szál boxerben beslattyogok a szobámba ahol is Bill áll az asztalomnak támaszkodva.

-Segíthetek? – kérdezem fáradtan. Lehet nyúzott vagyok, mert ahogy végig mér kicsit el is csodálkozik.

-Öm igen… - itt mintha zavarba jött volna. Talán a félhomály játszik vele talán a tudatom nem tudom.

-Miben? – leülök az ágyamra és onnan pislogok fel rá.

-Ez a csomag most komoly? – emeli fel a kis dobozkát.

-Mi baj van vele?

-A tartalma! – leül a földre velem szembe és kinyitja.

-Tudod, Nisa néha fura figura, de csak jót akar – szemem sarkából látom, hogy Tom most az ajtófélfámat támasztja és vígan mosolyog az öcsén.

-De Yuki! – és el kezd kipakolni belőle – Mi a csodák ezek? – bök a számára értelmezhetetlen feliratokra. Leereszkedem az ö szintjére, a padlóra és fel emelem a csomagokat.

-Higi kendő, zsebkendő, síkosító, óvszer, nedves törülköző, fogkefe, fogkrém.

-Ezek nekünk minek? – emeli fel az óvszeres tasakot.

-Talán nehogy elkapjatok valami betegséget, ha véletlenül valakinek az ágyában kötnétek ki – vonok vállat.

-Én mondtam hogy az óvszer – nevet fel Tom.

-De a fogkefét te se tudtad be azonosítani – mérgelődik a fiatalabb.

-Ha meg válaszoltam a kérdéseket mennétek aludni? Vagy csak engem hagyjatok aludni – ásítok egy hatalmasat.

-Bocsi – vigyorog Tom és felrántja Billt. Végre ki mennek a szobából én meg elnyúlhatok az ágyon.

Perceken belül elnyom az álom.

Elvesztés fájdalma

 Egy Naruto fandomu kis szösszenet. Rég történt, régen fájt... Jó olvasást.

Iruka sensei története, valamint egy teljesen szürke tanárnőről szól a történet és arról mien nehéz valakit el engedni.

Miért hiszi magáról valaki hogy értéktelen?

Ismeretlen katonák támadtak Konoha városára. A nagy tengeren túlról valóak voltak. A falu ninjái mindent megtettek, hogy elkerüljenek egy háborút az idegenekkel. Yami az akadémia egyik általános tanára volt. Miért beszélek róla múlt időben? Mert a nagy összecsapásban, mellyel végül győzött Konoha és ö is ott volt az áldozatok közt.

Hogy is történt?:

A kiküldött különítmény megállította a betolakodókat, mégis egy kisgyerek tévedt a harc mezőre. Yami vette észre a kis árvát mikor az egyik katona pisztollyal akarta le lőni. Míg a férfi célzott a nő oda óda rohant és testéve védte meg a gyermeket.

Mikor végre meg érkeztek az ANBU különítményei és a nagyobb erejű ninják Yami bevitte a biztonságos akadémia épületébe. Sebével mit sem törődve vissza tért a csatatérre. A harc nem volt olyan, mint a meg szokottak itt lőfegyverek harcoltak puszta erő ellen. Végül mégis a falú leverte a támadást! Yami fel lélegzett mikor az utolsó katona is meg halt.

Iruka ált mellette. Mikor meg tántorodott rá támaszkodott.

-Bocsi – szabadkozott és elengedte a férfit.

-Jól vagy? – nézet végig tanártásán Iruka.

Yami csak bólintott és elindult az iskola felé. Útközbe lebotlott és teljes hosszába elnyúlt a véráztatta utcán.

-Yami – kiáltott kétségbe esve Iruka.

-Semmi baj! – mosolygott kedvesen a nő.

-Hányszor találtak el?

-Nem számoltam – vonta meg a vállát.

-Orvost!

-Nem, nem kell – rázta a fejét – jó lesz ez így…

-Mért?

-Nem vagyok pótolhatatlan – pár könny csepp gördült le az arcán – Kérem vigyen fel a friss esti szélhez.

Iruka teljesítette a haldokló kívánságát.

-Szép – suttogta a lemenő napnak.

-Az vagy – mosolygott rá a férfi. Az érintett elfordult tőle.

-Sose voltam ki emelkedő – gondolt a múltra hangosan Yami – Mindig közepes voltam mégis tanár lettem. Gyönyörű éveket töltöttem az akadémián és nem is sajnálom az egészet, mert élvezetem bár csak ennyi jutott nekem. Köszönök mindent Iruka és kérem, adja át mindenkinek az üdvözletem.

-Mért magáz?

-Mert megérdemli hisz olysokk mindent tett és kibírta és megnevelte azokat a rosszcsontokat. Ezért mélységesen tisztelem!

-Kérlek tegez.

-Nem tehettem hisz maga nagyszerű ember! Megmutatta, hogy nincs megnevelhetetlen gyerek csak meg nem értet zsenik, akiket különböző módon kell lefoglalni. Hiányozni fog az akadémia de remélem, meg lesznek nélkülem – elmosolyodott.

-Semmi nem lesz a régi nélküled.

-Lenne ég egy kérésem.

-Mi az?

-Ha elmegyek, kérem a hamvaim, szórják szét, nem vagyok olyan fontos, hogy nagy ceremóniát kapjak és mindenki miattam, sírjon. Sőt aki eljön a búcsúra, az mosolyogjon, hisz én így akarok rájuk emlékezni!

-Ha ezt szeretnéd – nyögte elszorult torokkal Iruka.

-Ja és üzenem a srácoknak, ne adják fel ők, elérhetik az álmaikat, hisz te adtál nekik lehetőséget! Különösen Sakura, rendes lány, és ha kicsit oda figyel bármi, lehet belőle!

-Átadom – a férfi szemeiből patakokba folyt a könny – Bár jobb szeretném, ha te tennéd ezt meg.

-Nem! Nekem ennyi jutott és most, mint egy egyszerű jelentéktelen ninja távozom is!

-Nem vagy jelentéktelen! – kiáltott fel Iruka – Nekem igenis számítasz!

-Köszönöm a szép szavakat – egy könny cseppent az arcára – Nem érek ennyit, hogy egy ilyen nagyszerű ember, aki kitűnő ninja miattam könnyet ejtsen. Mindenért Köszönet Iruka s… - itt elcsuklott a hangja és félre bukott a feje.

A sensei magához ölelte. Így találtak rá Kakasiék.

-Mi történt? – kérdezte Naruto

-Yami sensei – suttogta Sakura.

-Elment – nyögte ki Iruka. Kakasi némán fel segítette társát. Nem kelletek a szavak.

A ravatalnál álltak nem sokan jöttek el a temetésre, hisz Yami tényleg nem volt ismert tanár az akadémián. Iruka nem rendezett nagy felhajtást néhány régi barát és diákon kívül senki nem volt ott.

-Yami igazából hamvasztást szeretett volna, és hogy szétszórjuk a hamvakat, de közös megegyezéssel ezt a kérését nem teljesítettük. Viszont az itt megjelenteket arra kérem a másik kérését, teljesítsük, és mosolyogva vegyünk búcsút tőle.

Irukának könnyei ki csordultak de elmosolyodott.

-Emlékszem mikor először lépet az akadémiára, mint tanár kicsit elveszet volt de nem adta fel soha.

-Akkor most mért nem kért segítséget? – süvöltötte Naruto kétségbe esetten.

-Nem akart – hajtotta le a fejét Iruka – És ha valakit nagyon szeretsz el tudod engedni. És teljesíted, amit kért.

Az emberek lassan el szálingóztak a sírtól.

Iruka és Sakura maradt ott.

-Szerettem Yami senseit. Sajnálom hogy elment.

-Azt üzeni ne ad fel még sokra, viheted – tette a vállára a kezét Iruka.

-Köszönöm sensei. – és ott hagyta egyedül a sírnál.

-Mért hitted hogy jelentéktelen vagy? Még ott lett volna az egész élet előtted!

Pár nappal a temetés után Iruka fel ment Yami lakására, és amit ott talált meg rémítette.

Egy lelet volt az asztalon olvasni kezdte majd mikor a dokumentum végére ért minden világossá vált számára.

Mindig is tudta hogy Yami nem volt se magas se nőies de hogy halálos beteg. Ez meg döbbentette. A papírból ki derült, hogy nem volt már sok hátra neki, mert egy szörnyű szív probléma kínozta. Nem ment kezelésre ezért állapota csak romlott. – Így végül a becsületes ninjához méltó halált választottad – motyogta félhangosan Iruka.

-Mit találtál? – állt meg a nyitva felejtett ajtóban Kakasi.

-Yami halálos beteg volt és nem tudott róla senki – felelte és visszarakta a papírt az asztalra ahogy, elvette. – Ezért volt rosszul sokszor… a gyerekek ki is használták de, azért nem bántották. Néha nagyon hiányzik a kis ügyetlenek. Nem volt ki emelkedő de a gyerekek nagy része szerette. Hiányzik nekik és nekem is az akadémia, mintha üres lenne.

Kisétált Kakasi mellett.

-Mintha gyászolnál?

-Nem Kakasi azt nem tehetem de, a gyerekek érzik a hiányát senki nem tudta a tekercseket ilyen, rebben tartani neki mindene volt a könyvtár maga, igazgatta és mióta nincs ki ürült azon része az akadémiának – sóhajtott. Visszament az akadémiára és benézett a könyvtárba. Tényleg üresen tátongott hát végig járta az öreg falak közt felgyülemlett tudást csodálta majd azok az órák mikor lopva bejött, hogy figyelje a serénykedő nőt.

A szája mosolygott de a szeme könnyben úszott. Leroskadt az egyik polc alá és ott ült becsengetésig.

Vége…

Cirkusz és lánc

 Szerzői meg jegyzés: A történet egyik ismerősöm inditatására íródott meg a saját érzéseimen alapszik. Bárminemű hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve. A történet szereplői valós létező alakok, akik saját maguk tulajdonai, én csak a becenevüket és kinézetüket vettem kölcsön. Semmilyen anyagi haszonszerzés nincs a háttérben.

Itt egy kép az eredeti szereplőkről:  Aoi, Reita, Ruki, Kai, Uruha

 

Uruha szemszög:

Figyelem őket. Fáj látni, mit művelnek. Már megint vitatkoznak - oh nem kell itt nagy tányércsörömpölésre meg kiabálásra gondolni -; nem, itt egyszerű szavakról van szó, amik még csak nem is azt hivatottak közölni, amit igazából éreznek. Minden egyes kimondott hang fájdalmas, fáj mindkettejüknek, mégse fejezik be.

Kai kirohan a próbateremből, mintha még könnyeket is láttam volna a szemében.

- Elmentem papírokat intézni – és már csak a csukódó ajtó van mögötte.

Reita arca vöröslik a dühtől. Ruki fáradtan ül le a kanapéra és figyeli az eseményeket a tükörből, Aoi mellé telepszik, és szemével int, hogy kövessem a dobost. Nem kell szólni, megteszem magamtól. Komótosan leteszem gitárom és követem Kait.

Abban a kis tárgyalóban találok rá, ahol a papírjaink nagy részét tartjuk, na meg az összes olyan fontos dolgot, mint az általunk kiadott lemezekből egy-két példány meg Ruki összes tervezete, szóval minden, ami a bandához köthető.

A kanapén ül és kezeibe temeti arcát. Oda sétálok mellé, várom a vihart, de csak kétségbeesetten felnéz.

- Mit tettem? – suttogja – Fájt…- a következő pillanatban arra ocsúdok, hogy zokogva áztatja el a vállamat, mindenféléről hadovál összefüggéstelenül, és sír. Az örök mosolyog Kai sír, szipog a vállamon.

Én érzem ezt csak abszurdumnak?

A könnyek elfogynak, a légzés visszavált normálisba, lenyugodott. Feláll és neki áll szöszölni a papírokkal.

- Köszönöm – suttogja még nekem háttal. Szégyelli, hogy gyengének láttam; fél, hogy felhasználom ellene. Próbálja úgy eltünteti a könnyeit és orrot fújni, hogy ne vegyem észre. Végül ott hagyom a teremben, most csak egy váll kellet, hogy kiadhassa bánatát, nem szólhatok bele a dologba, nem tehetem meg, pedig úgy megtenném.

A napok tovareppenek, de a helyzet egyre rosszabb. Szaporodnak a Kai nélkül zajló próbák száma, és egyre többször találom a kis tárgyalóban, amint magában hullajtja könnyeit.

Reita struccpolitikát folytat és homokba dugja a fejét, ahonnan csak akkor húzza ki magát, ha bent van a dobos, és szól hozzá két gorombát.

A másik munkába menekül, hogy minél tökéletesebb legyen a következő turnénk.

- Hol van Kai? – kérdi Aoi, mikor szeretnénk meghallgatni az egyik számunk.

- Megkeresem – tápászkodok fel. Persze nem kell nagyon keresnem, tudom, hol találom meg ilyenkor, és igazam is van. Kényszeredetten rendezgeti a papírokat a kis irodában fülén telefonnal.

- Segíthetek? – kérdezem minél csendesebben, hogy ne zavarjam meg nagyon a beszélgetést. Felkapja a fejét és látom, hogy lesz a feszültségből megnyugvó arc. Pár szót még vált a telefon túl oldalán lévő egyénnel, majd leteszi.

- Meg hallgatnál? – kétségbe van esve, ez tisztán látszik, hát bólintok. – Kérlek, ne mond el senkinek, inkább felejtsd el – nem értem mire céloz, de megint bólintok.

Kicsit még mérlegel, végül leültet. Fel-alá járkál, majd inkább leül ő is egy székre. Nagy nehezen neki kezd, látom, az első szavak lassan buknak felszínre.

Olyan dolgokat tudok meg, amikről nem hittem volna, hogy lehetséges. Nem hittem volna, hogy ezek mozognak a háttérben.

Összefeküdt Reitával. Ezt még fel tudnám dolgozni, hogy baráti kézi segítség, de hogy Kai feláldozza a feneke szüzességét, az már kicsit sok. Ami még meglepőbb, ezek után úgy tettek mintha meg sem történt volna. Bár másnap még előkerült, és akkor Reita kérte, hogy felejtsék el. Kainak fájt, nagyon fájt, de meg tette. Szomorúságát leplezvén összejött egy lánnyal, aranyos volt és kedves, még én is emlékszem rá. Olyan, aki igazán megértette a kis dobost. Kai beleszeretett és el felejtette a basszerossal történt afférját, csak nem minden úgy sült el megint, ahogy kellet volna igazán. Reita kifogásolta a választottját, bántotta és még el is marta volna a leányzót, ha Kai nem választja szét az életét két részre, így hasadt meg először. Lett egy Kai, aki otthon van, aki mesél a benti gondjairól, aki örül, ha finom vacsorát kap, és örül, ha megölelik, és lett egy Kai aki itt bent él a munkájának és a zenén kívül más nem is létezik. A következő fájdalmas pont, mikor a hangok kifakultak és a ritmus más lett. Reita mindent gyorsan akart, hogy siessenek, hogy vad legyen az élet. Kai viszont már meg akart pihenni, kis békességre vágyott. Itt voltak apróbb összezördüléseik, nem sok, de párnak mi is fültanúi voltunk.

Végül jött az utolsó stádium, amit már mi is láttunk.

Kainál az utolsó csepp a pohárban, mikor Reita még abba is bele szólt, hogyan viszonyuljon az édesanyához, ami a kis dobosnak igen érzékeny pont az életében. Nagyon sokat dolgozott azon, hogy az édesanyja elfogadja a barátnőjét, és még többet azon, hogy a barátnője kibírja az életet úgy, hogy ő turnézik.

A másik csepp - mert azért az utolsó csepp után van még egy, ami borítja a bilit -, a fent említett barátnő. A basszusgitáros kifogásolta, hogy túl sokat vannak együtt és a kislány elveszi tőle Kait. Megpróbálta összeugrasztani őket, csak valamit Reita sem vett számításba, nem véletlenül bírták ki olyan jól az egymástól való távollétet. Valami olyan kapocs van a lány és Kai között, amit még ő maga sem tudott elmagyarázni nekem. Végül a leányzó maradt, Kai pedig az őrület szélére sodródott.

Ha összevesznek Reitával, akkor lehet a bandának is vége, ha meg így marad, rövid időn belül kereshetünk egy új dobost, mert Kai idegei felmondják a szolgálatot.

A szóözön véget ér, Kai még szipog kicsit, majd felnéz.

- Felejtsd el, amit mondtam, kérlek – pislog párat, letörli kibuggyanni készülő könnyeit. Kihúzza magát és megyünk vissza a próbára.

Persze a fiúk csúnya szemeket meresztenek ránk, de végre nekiállunk. Kai szeretettel végig simít a dobfelszerelésén, mint aki búcsúzna tőle. Nem értem és azt hiszem nem is akarom észrevenni.

A szám felénél Kai ront, nem állunk meg csak fél szemmel csípem el Ruki értetlen pillantását a tükörben, majd az utolsó negyedben megint ront. Vége a számnak és Reita robban. Lehordja Kait és már csak annyit veszünk észre, hogy a dobos eltűnt, bár még látni vélem a szemeibe gyülekező árulkodó könnyeket.

- Most túl messzire mentünk – suttogom magam elé. Leülök a kanapéra és figyelem a kitörni készülő káoszt. Ruki a fejét fogja Aoi vígasztalja, ők már tudják, elég csak rám nézni. Ők már tudják, amit Reita még csak nem is sejt.

Ez volt az utolsó felvonás.

Reita által Kai nyakába rakott láncok eddig bírták. Nem lehet a végtelenségig húzni, feszíteni, mert egy szem lepattanhat. Itt megtörtént.

Kai nem válaszol a telefonhívásokra, sms-ekre, e-mailekre, semmilyen felé irányuló érdeklődésre. Nekem is csak egyszer veszi fel a telefont, megkér, mondjam meg a többieknek, jól van, majd jön, nyugodjunk meg, a menedzser és a főnökség tudja, amit tudniuk kell. Továbbítom az üzenetet. Ruki megnyugszik, és visszatemetkezik a papírjaiba. Aoi nem annyira hiszékeny, de nem foglalkozik többet a kérdéssel. Reita nem is figyel. Legalábbis akkor ezt hittem.

Egy hét telik el Kai nélkül. Pontosan abban az időpontban nyílik ki a terem ajtaja, mikor egy héttel ezelőtt becsukta maga mögött.

- Sziasztok! – köszön, de arcára nem ül ki az a jól ismert mosolya. Helyette a mellette álló egyénnek szalad fülig a szája. Hirtelen olyan mintha kettős látásom támadna.

- Bemutatom Tabane Yukant. A főnökség már mindent tud és elintézett. Betanítottam neki mindent, bár nem volt nehéz dolgom – itt halványan rá mosolyog a hasonmására. - Legyetek vele jók, és jobbak, mint velem.

Állam a padlón landol. Tessék, most mi is történt?

- Viszlát! - int búcsút.

- Kai… - nyöszörgi Reita.

Még egyszer visszanéz az ajtóból és ránk mosolyog.

- Vigyázatok rá jobban! – Még látom azt a keserűséget a szemében, amit akkor, mikor először sírta el nekem bánatát.

Mosolya olyan, mint az én Yutakámnak. Aztán itt hagyja a cirkuszt és leveti láncait.

Vége?