Iszonyatos fejfájásra ébredek. Kitapogatom a telefonom az idő még nem borítana ki, de a csend igen.
Kikeveredek a konyhába. Ott ül Tom, Bill a TV-t bámulja. Nem hiszem hogy sokat meg ért belőle.
-Kávét? – tol elém egy bögrét az idősebbik.
-Aha – nyögöm ki. Elveszem a forró koffein bombát. Nem törődve az égető érzéssel a torkomba diktálom magamba.
-Neked szőrös a torkod? – érdeklődik úgy mellékesen.
-Nem – vakkantom oda és a pultról előkerítek egy doboz fejfájás csillapítót. A maradék kávéval magamba adagolom.
-Enni?
-Nem – uh lehet fel kéne kelnem, ezek az egyszavas válaszok elég lehangolok. A mindig vidám Yukit kéne adnom, de nehéz, ha az ember épp veszettül másnapos.
-Mit szeretnétek ma csinálni?
-Derek említett pár érdekességet – hallom Bill hangját.
-Miket?
-Fel próbálhatnék pár yukatát vagy kimonót?
-Gondolom fényképet is szeretnél róla – és már próbálom kikeresni a megfelelő telefonszámot fájó fejemből.
Gondolataimba mélyedve keresem a telefonom.
-Ilyenkor persze sose az ugrik rám ami kell – teszem morogva a privát készüléket a dohányzó asztalra.
-Hány telefonod van? – figyeli tevékenységemet Bill.
-A’szem három, de lehet négy.
-Minek ennyi?
-Egyet németben használok, egyet japánban, egy a munka miatt, egy pedig a privát. Ez négy – motyogok. Fel kapom a következőt. – Na ez kellet – keresek egy számot és már tárcsázok is.
Míg lebeszélem a szalonnal és a fotóssal az időpontot, már egész emberinek érzem magam.
-Nem kell a sminkel bajlódnod, azt majd ott elintézem neked. A fotós profi, a ruhákat már kikészítetek. – sorolom a dolgokat.
-Yuki mikorra kell ott lennünk?
-Nincs megszabva, de ha szeretnétek délután még vásárolni esetleg város nézni, akkor lehet jó lenne el indulni és akkor az ebédet bent költjük el egy hangulatos étteremben – vázolom a tervet.
Kapkodva össze szedik magukat.
Tokyo egyik elegáns ruha szalonba várnak minket.
Bill ámulva figyeli a kikészített anyagokat.
-Yuki-kun, mindig öröm ha jön – köszönt az eladó hölgy bár szerintem a cég vezető jobb lenne rá. Ugyan nem ő a lánc főnöke, de ennek a boltnak a vezetője.
-Én is örülök a viszont látásnak Kaname-san – hajtom meg a fejem illendően – Ön még mindig gyönyörű.
-Kis csacsi – mosolyog és vállamra teszi a kezét – Ma kit fogunk fel öltöztetni?
-Őket – mutatom a még mindig ámulva nézelődő páros felé. – Ikrek – mosolygok Kaname-san csodálkozásán.
-Hát rendben, amit kértél kikésztettetem, remélem jó lesz rájuk, de nagyon soványkák.
-Kaname-san ha nekem talált megfelelő ruhát biztos vagyok benne, hogy nekik is fog, hisz magánál nincs jobb – fel rémlik előttem az a régi kép mikor nekem kellet itt állnom, hogy megfelelő öltözetett találjon rám Kaname-san a találkozóra, amin nekem is részt kellet vennem.
-Yuki-kun figyelsz? – rángat vissza az emlékeim közül a hölgy.
-Persze, elnézést azonnal rendbe rakom őket – és már megyek is és vezetem az emelvényekhez az ikreket.
-Most mit csinálnak velünk? – kíváncsiskodik Bill.
-Leveszik a méreteiteket – felelem és figyelem a sürgő lányokat, amint próbálják levenni.
-Yuki-kun, nagyon jó a német kiejtésed – pirongat meg Kaname-san.
-Köszönöm – zavartan el fordulok egy kicsit, de így csak szemben találom magam a saját pirult képemmel az egyik tükörben.
-Hát ez így nem fog menni – sóhajt színpadiasan az egyik varró.
-Annyira emlékeztet ilyenkor az arcod arra a régi önmagadra, mikor te álltál bár kicsit szerencsétlenebbül azon az emelvényen.
Kaname-san szavai csak még jobban zavarba hoznak.
-Kérem – suttogom és egy pillanatra elbújok a tenyerembe.
-Yuki-san! – kiált az előbb is méltatlankodó lány.
-Igen – lépek mellé. Épp Tom méreteit akarja le venni.
-Nem tudom meg mérni rendesen – sopánkodik – Szörnyű ez a bő cucc.
-Ad ide – veszem ki a kezéből a mérőszalagot.
Nem finomkodok, ahol kell ott meg húzom a ruháját. Néha érzékenyen érinti főleg mikor a belső combjánál járok. Nem érdekel a nadrág ülepe, hogy a térdeinél van, fogom és fel rántom.
-Uh – motyogja. Bill csak kuncog testvérén.
-Kell neked ilyen cuccot hordani – bazsalygok és már a vállát mérem.
A kis csaj csak jegyzetel mellettem.
-A sminkes nem fog jönni? – kérdezi Kaname-san.
-De hát itt vagyok – értetlenkedek.
-Oh mégiscsak elvégezted az iskolát – tapsikol örömében.
-Volt más választásom? – vonok vállat ironizálva.
Billt veszem kezelésbe először, meg kapja a ruháját.
-Talán előbb vedd le ezeket a… - itt hanyagul a ruhája felé intek. Kicsit zavarba jön. Intek pár lánynak paravánokat hoznak. Végre lehámozza magáról a gönceit.
-Akkor most jön ez – veszem le az alsó ruhát a kimonónak.
-Ez nem női?
-Hát…
Most mondjam neki, hogy de ez női. Mindegy.
Fel segítem rá a ruhákat, meg kötöm az obit és minden kis madzagot a helyére igazitok.
Most nagyon enyhe sminket kap csak.
-Yuki-kun, meg érkezett a fotós – szól a paraván másik feléről Kaname-san.
-Köszönöm, megyek – azzal ott hagyom a tükör előtt Billt.
-Jó napot – fogunk kezet.
Meg beszéljük a képek témáját és hogy hol is készüljenek el. Kaname-san már előkészítette a műtermet.
-Tom? – nézek a másik paravánféle.
-Nem akarja – sóhajt az a lány, aki a méreteit vette le.
-Na majd meg látjuk – mosolyodom el.
Bemegyek a paraván mögé.
-Na mi van, nem megy a felöltözés? – kérdezem mosolyogva és egy enyhén neki dőlök a paraván falának.
-De ez… - mérgelődik és fel emeli a felsőt.
-Nyugi – legyintek.
Kiveszem a kezéből felső haorit.
-Ezzel kell kezdeni – válaszom ki az alsó gít. Csak pislog, de hagyja, hogy lehúzzam róla a pólóját. Halál vékony. Ezt már látom. Szörnyű. És még én vagyok anorexia gyanús. Mindegy. Szépen sorban adogatom rá a ruhákat, rá igazítom és már az utolsó simításoknál járunk mikor be kukkant Bill.
-De jól áll – vigyorog.
-Azért az se semmi, amii rajtad van – morogja Tom.
-Yuki, te tényleg tanultál sminkesnek? – érdeklődik Bill miközben újra ellenőrzi a sminkjét.
-Igen, hála Kaname-sannak sok mindent meg tanultam.
Bevezetem őket a felalított díszlet elé.
-Remekül áll nekik – olvadozik mellettem az egyik eladólány.
Hát igen Billnek jól áll ez az átmenetes kimonó. Alul sötét lila felül halvány rózsaszín és a cseresznyefa motívum mely végig fut a hátán nagyon szép. Az obi hozzá fekete vörös szalaggal.
Az összhatás szép.
Tomon egy hagyományos férfiruha van az alsó fekete hozzá passzoló kék gi és az egész tetején egy világosabb kék haori. Nagyon jól el találta ezt Kaname-san.
-Az ízlése még mindig kifogástalan Kaname-san – mosolygok a hölgyre.
-Kis csacsi – legyint, de látom rajta, hogy jólesik neki elismerő szavaim tudja, hogy nem szoktam hazudni.
A fotós is oda meg vissza van a srácokért nem elég szik meg egy garnitúra ruhával.
-Kérem – szólok rá mikor már nagyon bele melegedne.
-Elnézést Yuki-san, de ha egyszer ennyire fotogének.
-A szakmájuk része – értek egyet. – De most nem azért vannak itt, hogy dolgozzanak – lombozom le.
Megakad a szemem Billen, aki épp egy igen szép kimonót nézeget.
-Szeretnéd fel próbálni azt is? – állok mellé.
-Igen – rebegi és a gyermeki fény a szemében megmosolyogtat.
-Kaname-san azt is fel próbálhatja? – fordulok a hölgy felé. Mosolyogva bólint. Leszedem a finom kelmét.
-Én ebbe bele szerettem – suttogja, mikor végig simít a finom anyagon.
-Gyere, felsegítem rád – visszamegyünk a paraván mögé és átöltöztetem.
-Ennek mennyei az anyaga – élvezkedik mikor hozzá ér bőréhez a kelme.
Csak mosolygok rajta, feladom rá a következő kimonót ez sokkal nőiesebb mint ami eddig volt rajta yukata.
-Öm én ezt meg vehetem? – kérdezi félve, miután meg látja magát a tükörben.
-Meg kérdezem. Gyere, megörökítjük azért.
Vissza vezetem a szobába és ott még Tom is a földről szedi össze az állát.
-Bill te vagy?
-Ja – nevet.
-Kaname-san – fordulok a vezetőhöz – Meg vehető ez a csoda? – kérdezem a ruha felé intve.
-Igen, de nem tudom bírni fogja e a pénztárcája.
-Azt én se de ezt meg beszélik, addig lehet szó…
-Igen félre tesszük a te nevedre.
-Hálásan köszönöm – hajtok fejet.
-Ugyan Yuki-kun mindig visszajáró vendégeket hozol – legyint.
Figyelem, ahogy pózol abban a fekete alapon vörös virág motívumokkal van díszítve. Az öv világosabb mint maga a ruha. De az összhatás nem marad el. Ráadásul ezen a csontvázon mutat is valahogy.
-Híznod kéne – motyogom. Meg halja és dühös pillantást vet rám.
Miután a fotós is kiélvezkedte magát a képeket már gépre is tesszük.
Már meg is van diszken az összes fénykép még a rosszak is rajta vannak.
-Éhen halok – közli Tom.
-Akkor váltsatok ruhát és mehetünk is enni van itt a közelben egy finom étterem – intek nekik – Ja igen Bill még egyelőre itt kell hagynod a ruhát de félre rakattam neked. A menedzsereddel meg beszélem a vásárlási szándékodat, de azért ez egy méreg drága darab.
-David biztos meg engedi – mosolyog.
-Meg látjuk.
Telefonomért nyúlok és az egyik eladólány készségesen adja oda az árlistát, legalábbis annak a darabnak az árát amit az énekes kinézet.
-Igen?
-Jó napot, Yuki vagyok. Bill szeretne meg venni egy yukatát és itt átutalással lehet vásárolni. A kérdés csak az hogy meg engedhetik ezt maguknak?
Ezután a felvezetés után már be is ülhetek egy gép mögé küldhetem neki a képet a ruháról és az árat. Kicsit le döbben, de ekkor oda adom neki Billt. Pár szó után visszakapom.
-Rendben küldje a számla számot.
Megadom a számot. Elintézzük a dolgokat de az utalás így is még várat magára egy kicsit. Végre lerakom a telefont.
-Kaname-san – mosolygok a hölgyre – Akkor szeretném, ha félre rakná azt a darabot – kicsit meg döbben, de bólint. Díszdobozba pakolják.
-Még nem visszük el – fogom meg a lány kezét, aki bele is pirul az érintésembe.
-Milyért nem visszük? – értetlenkedik.
-Majd ha vége a körútnak és haza mennek, akkor kaphatja meg csak – erősítésképpen még bólintok is.
Miután végre kikeveredünk az üzlet házból és Kaname-san is meg ígérteti velem, hogy majd el megyek vele teázni valamikor az emlékek fel elevenítése képen, végre az utcán vagyunk szabadon lélegzek.
-Ugyan tolakodásnak számit de milyen emlékeket akar veled fel eleveníteni ez a nő? – érdeklődik Tom.
-Oh hát én tanultam Kaname-santól sok mindent – mosolygok – például ö tanított öltöztetni.
Csodálkozva néznek végig rajtam.
-Meg is érkeztünk – vezetem be őket egy nívós étterembe.
-Üdvözlöm önöket – hajtja meg magát a pincér.
-Elnézést Ren itt van? – kérdezem kedvesen a lányt.
-Öm… - elpirul – Igen itt van, a pultnál.
-Kösz, gyertek – intek még a srácoknak és már megyünk is a pulthoz.
-Yuki-kun! – köszönt vidáman Ren. – Adhatok valamit inni?
-Nem kell inkább mond meg, hogy Yoru itt van e és hogy ha igen melyik asztalt ajánlaná és mi a napi ínyencség. Valamint van két külföldi akiket be kéne vezetni a finomságokba – vigyorodom el és persze egy szuszra hadarok el mindent.
-Yuro ott jön – biccent – Az étlap harmadik oldalát ajánlom – mosolyog és vissza vesz a komorságából – Este buli lesz nem jössz?
-Még a tegnapot se hevertem ki – nevetek – Még meg látom. – kacsintok.
-Remek - vigyorog.
-Yuki? – hallom Yoru hangját – Tuti te vagy? – néz végig rajtam.
-Igen, szia Yoru – mosolygok rá.
-Mi szél fujt erre – nem lehet el vakarni a döbbenetet róla.
-Munka miatt vagyok itt na meg kilyukad a belem – mosolygok tovább rendületlenül – Szeretném ha mai ebédünket te kalauzolnád.
-Rendben gyertek – látom, hogy túl lépett a meg lepetésén, de még nem tudja el dönteni mi történik.
Kapunk egy külön szobát és kényelmesen helyet foglalunk a kirakott párnákon hagyományos földön.
-Akkor mit hozhatok? – kérdezi Yoru.
-Ren a harmadik oldalt ajánlotta. Igazából én spagettit ennék, de mivel most a japán konyha művészetét szeretném bemutatni így kérlek valami spécit.
Bólint és el tűnik.
-Yuki téged mindenhol ismernek – csóválja a fejét Tom.
-Nem, nem mindenhol de Yoru az exem – vonok vállat.
-Az exed? – kap a szón Bill.
-Ja – vonok megint vállat – Tudod jártunk olyan fél évig, de mint mindig is a részeg össze jövetelek alkalmával kialakult kapcsolatok ez is halálra volt ítélve. Nem jöttünk ki jól végül csendesnek nem mondható módón szétmentünk egy éve nem beszéltünk.
-Akkor hogy hogy ide jöttünk?
-Itt jó a kaja van elszeparált részlegük és nem néz senkinek hülyének ha nem tudod meg fogni a pálcát egyből.
-Pálcika?
-Mért azt hitétek kést meg villát kaptok? – nevetek rájuk.
Yoru hamar visszatér az étellel. Rám néz meg csóválja a fejét és vissza megy a dolgára.
-Még nem dolgozta fel ezek szerint – sóhajtok és fel veszem a pálcámat.
Mosolyogva figyelem az ikrek szerencsétlenkedésüket. Bill elég hamar rá érez és leutánozza a mozdulataimat. De Tom…
-Várj, segítek – fel állok és mögé sétálok.
Érzem ahogy meg remeg. Vajon csak azért mert hideg a kezem, vagy a közelségem van ilyen hatással rá. Elvégre a saját öccsével nem tud mit kezdeni. Na de nem folyunk bele mások magán ügyeibe most épp az a lényeg, hogy nem vagyok neki közömbös ezzel vigyázni kell.
-Így tartsd – szólok rá. Kezén tartva sajátomat meg fogunk egy falatot és a szájához emelem. Enyhén van csak zavarban nem bánom. Fél szemmel Billre nézek és azt látom amit vártam. Őt is meg érintette a zöldszemű szörny szárnya. Tehát mégse vagytok közömbösök. Remek csak ne rajtam csattanjon a dolog.
Mikor a következő falatot nélkülem is képes meg enni így visszaülök a helyemre.
-Yuki van még valamire szükségetek? – kukkant be Yoru.
-Hozol nekem egy kis sört?
-Már ilyen korán be akarsz rúgni? – csóválja a fejét.
-Ennyire ne nézzél már felelőtlennek.
-Pedig az vagy – von vállat.
-Yoru ne most emlegess fel nekem másfél éves hibáimat.
-Nem te szenvedtél utána – vágja hozzám.
-Ne a gyerekek előtt – kérem.
-De igen itt mert egy éve úgy kerülsz mint a tüzet.
-Mit vársz tőlem? – támaszkodom meg magam mögött.
-Válaszokat.
-Kérdez – legyintek. Belép. Bill csak pislog, hogy itt most mi lesz. Tom mintha a hanglejtésből tudná miről van szó.
-Mért hagytál ott egy szó nélkül?
-Németbe kellet mennem.
-Miért?
-Yoru, ne játszd a hülyét! Nem ment nekünk ezt te is tudod. A munkám miatt folyton féltékeny voltál, nekem nem kellenek ilyen korlátok. Sajnálom meg próbáltuk nem ment.
-Akkor csak a munkád miatt?
-Amiatt is – felelem.
-Tehát találtál valaki mást?
-Na látod – mutatok rá – Emiatt mentünk szét. Folyton rossz következtetést vontál le! A munkám miatt sok emberrel tartom a kapcsolatot valakivel össze is fekszem. De beléd se voltam szerelmes, és senki másba sem! – dühösen lerakom a pálcikáimat – Most ha volnál olyan szíves és hoznál nekem egy doboz sört. Nincs kedvem ezt el játszani ezért is hagytalak ott minden szó nélkül tudtam, hogy nem fogod fel fogni, és fel dolgozni.
Végre kimegy. Némán telnek a percek. Majd Ren tér vissza egy doboz sörrel.
-Sikerült el intéznetek végre? – kérdezi óvatosan miközben le rak még a srácoknak is egy egy pohár alkohol mentes italt.
-Így is fogalmazhatunk – sóhajtok és bele kortyolok a sörömbe – De úgy is mondhatjuk, hogy feleslegesen gázoltam bele a lelkébe. Mért nem volt neki jó úgy ahogy volt? – könyörögve nézek a pultos srácra.
-Nem tudom, de talán így hamarabb elfogadja, hogy kiléptél az életéből.
-Talán – sóhajtok.
-Juj – kiált fel hirtelen Bill. Meg is feledkeztem róluk.
-Mi a baj? – fordulok felé.
-Ez mozog.
Itt már nem bírom tovább felnevetek. Ren is meg nézi a döbbent srácot és meg próbál diszkréten fuldokolni és inkább köhögésnek álcázni kitörő jókedvét.
-Bill azt ne edd meg – mosolygok rá.
-Jó - még mindig menekül a tányérjától.
-Ren kérlek, azt vidd el – vigyorgok.
Haverom teljesíti a kérést.
Az ebéd további részében jókat nevetnek egymáson a hangulat oldottabb, én inkább kiszállok a dologból. Nekik hagyva most időt egymásra. Iszogatom a söröm. Mikor el fogy a sok finomság fizetünk.
-Jaj de jól laktam – simogatja meg hasát Bill.
-Meg hiszem azt – böködi meg a kis domborulatot Tom.
-Ne piszkálj, mert ki adom magamból és rád – fenyegetőzik.
Csak mosolyogva nézem és terelem őket haza felé.
-Van kedvetek fürdőbe menni? – kérdezem hirtelen.
-Persze – vidulnak fel.
-Jó, hogy lemozogjuk ezt a sok kaját, most szépen sétálunk egyet.
Azzal bele veszünk Tokyo útvesztőibe. Utunkat keresztezi sok park és mindenhol sok a látványosság. Én pedig mesélek mindenről amire rá böknek, hogy az mi.
Már majdnem a fürdő előtt járunk, mikor meg szólal a telefonúk.
-Én mondtam! – kiált győzelem ittasan Bill.
-Mi történt? – kíváncsiskodom.
-Gustáv igazat adott Billnek – Fordit Tom – most ülnek egy próba teremben és figyelik, ahogy gyakorol a NerWs azt hiszem. És tényleg lányosak.
-Hát tudod ezt látni kell ahhoz, hogy igazat adjanak neked – veregetem vállon Billt.
-Most mit vagy úgy oda téged is lánynak néztünk először.
-Pedig én még csak nem is vagyok bishi.
-Mishi?
-Bishunen. Idol, ha az úgy jobban tetszik. Itt így nevezik az olyan szép férfiakat.
Döbbenten néznek rám.
-Mindegy ha a PSCben leszünk meg látjátok, hogy nem csak olyanok vannak akik szépek.
Bemegyünk a fürdőbe és végre megnyugvást kapnak az este folyamán meg kínzott részeim.
Nem igazán törődöm a srácokkal. A döbbent tekintetük, hogy milyen lehetetlenül vékony vagyok és mégis izmos. Hófehér bőröm enyhén piros lesz a forró víztől. Élvezettel nyúlok el a köveken. Annyira jó így.
Lehet el bóbiskoltam, mert mikor fel nézek Tom néz rám nagyon közelről.
-Elaludtam?
-Lehet – von vállat és mellém telepszik. Érzem, hogy akar valamit.
-Mond – sóhajtok.
-A férfiak is érdekelnek igaz? – egy pillanatra még az ütő is meg áll bennem, olyan hirtelen ér a kérdése.
Kimérten bólintok.
-És meddig tervezted titkolni?
-Titkolni? Én nem titkoltam, nem úgy mint Te.
-Nem értem mire gondolsz…
-Tudod te azt nagyon jól.
Zavartan pislog, minden tudó mosolyra húzom ajkaim.
-Mi a helyzet Billel? – kibujt a szög a zsákból, még jobban zavarba jön.
-Nem értem mire célzol – kapja el rólam a pillantását.
-Na persze az elrejtett érintések – horkanok fel – És az a sok puszi – húzom tovább az agyát.
-Azt hiszem ehhez semmi közöd!
-Pontosan annyi, mint neked az enyémhez.
-Izé… - na most meg nem tud beszélni, szépen vagyunk. Nagyon zavarban lehet – Szóval igazából szólni akartam, hogy Bill már menne haza. És mivel kiderült rólad, hogy volt már dolgod fiúval tanácsot szeretnék kérni – itt már paradicsom vörös.
-Szóval még csak lánnyal voltál – konstatálom, ahogy fel néz a válasz ott van a szemében és meg értem ez fontos neki – Rendben majd ha elment a hőn áhítottad aludni gyere át kapsz leckéket – egyezem bele.
