Hajnal alkonyat és a tűző nap - 12

Már alig van pár hét a szülésig vagy még annyi se, legalábbis dr. Cullen már ki írta a hónapot és a napot. Nem emlékszem pontosan mostanában összefolynak a napok. Vagy alszok vagy mint egy szellem kódorgok a házban Suenek próbálok segíteni, de nem sok sikerem van benne mert mire fel fogom mi lenne a feladatom már meg is csinálja. Lelassultam teljesen. Seth próbál segíteni, de csak annyit tehet, hogy betakar, mikor elalszom valahol ágyon kívül. Pár alkalommal mikor ébren találkozunk látom rajta a sebeket melyeket Embry okozott. Nem kérdezek, nem kellenek a szavak tudom, hogy ki művelte ezt.

Este még megiszom a teámat és lefekszem aludni. Mély álomba, olyan mély álomba ahonnan nincs ébredés pár apró zörejre.

Nem Seth mellet és nem is az ő szobájában érberek. A saját szobámban, a saját ágyamban ébredek. Hogy kerültem haza? Furcsán érzem magam, nem tömíti el az orrom a konyhából áradó finom illatok, és nem dugítja el a fülem az erdő zaja. Ijesztően csend honol körülöttem. Kilépek a nappaliban ott ül Paul magába roskadva. A konyhába megyek ott apát találom meg. Nem szokott a konyhába menni, értetlenül nézek körbe, de anya sehol nincs. Kirohanok a ház elé. Nincs itt a kocsink. Miért? Hol van mindenki.

-Seth?! – kiáltom el magam, csak a siketítő csend felel.

Kétségbe esetten rohanok át hozzájuk. Sue nincs itt még csak Seth sem. Leah az egyetlen, aki a konyhában ül és bámul kifelé az ablakon.

-Hol vannak a többiek? – kérdezem kétségbe esetten, de nem felel, sőt még csak arra se méltat, hogy rám nézzen. Magamban elküldöm mindenfélének és rohanok tovább. Sam, nála lesznek, ö az alfa ott kell lennie a bandának.

Meg állok a házuk előtt és várok, de semmilyen zaj se szürödik kifele. Nem rettenek meg hisz azt se hallottam hoyg apa bezsél. Biztos csak átmenetileg nem hallok. Hátulról közelitem emg a konyhát. Emily ül a konyhában magába roskadva és könnyeit hullajtja.

-Mi baj? – lépek oda hozzá és meg érinteném a vállát, de Sam meg előz.

-Ne aggódj, meg fogják menteni – nyugtatja kedvesét nekem meg le esik az állam, Sam hangját mért hallom? Mást mért nem hallok? Hisz ilykor a madarak csicseregnek az erdő kisebb lényei motoznak a mókusok és mindenféle rágcsáló, meg persze az őzek és nagyobb vadak is.

-Hé itt vagyok! – kiáltok rájuk, de semmi reakció. Belép a konyhába mögöttem Embry, nem látom csak érzem hogy ö az.

-Van valami híred? – kérdi Emilyt azonnal és leroskad a konyha asztal mellet álló székre.

-Nem sok újdonság – feleli a nő – Csak annyi biztos, hogy az élet jelei stabilak és nemsokára világra fogja tudni hozni a kicsit.

-Mért nem mondta el? – ez a kétségbe esett suttogás jobban fáj mint mikor álmaimban kinevetett és le fordult tőlem.

-Félt – feleli Seth és mellé ül.

-Honnan tudod? – teszem fel Samel együtt a kérdést.

-Álmában néha beszélt és fel ébredtem rá – nagy levegőt vesz mintha már egy ideje kikívánkozna belőle ezen szavak – Többször hívót és kérte ne taszítsd el magadtól...

-De én soha…

-Tudom Embry, hogy te soha, mégis Lee úgy érezte el dobnád magadtól ha meg tudnád a te gyereked várja.

-Ez akkor is abszurdum, hisz nekem ö jelent mindent!

-Mégis leszajháztad – világit rá kedvesen Seth.

-Akkor…

-Akkor azt hitted Seth a gyerek apja és még csak meg se kérdezted Leet – szól közbe Sam – Ha lehet most ne ugorjatok egymásnak nincs kedvem végig nézni ahogy apró darabokra szeditek egymást.

Nem értem, mi történik itt? Mit rontottam el? Mért nem veszik észre hogy itt vagyok?

Kétségbe esetten rohanok haza.

De otthon már csak Paul van.

-Hol van apa! – kiáltok rá, meg se rezzen – Hé, te nagy mamlasz! Hallod? – a kezem átsuhan a vállán, de ettől kirázza a hideg, csak ennyit érek el.

Nem értem a dolgokat, könnyeim utat találnak maguknak.

A következő pár nap így telik el, apám és anyám felváltva látogatnak a korházban vagy egyszerre vannak bent. Megtudom hogy nem ébredtem fel, hanem olyan mély koma típusú álomba merültem. De még Dr. Cullen se tudja miért mert nem vagyok komában, csak egyszerűen nem akarok fel ébredni. Aztán megtudom azt is, hogy a gyermekem nemsokára meg fog születni és anyám azt próbálja elintézni, hogy otthon szülés legyen, ami nehéz főleg hogy nem vagyok magamnál, és lehet műteni kell.

Nem vagyok képes elhagyni LA Push területét. Nem léphetem át a határt és senki nem hallja amit mondok.

Nagy zűrzavarra figyelek fel, a házunk előtt hatalmas kocsi áll meg és túl drága ahhoz, hogy a mienk legyen. Kiderül, hogy édesanyám szerencsével járt és Dr. Cullen haza engedte a testem a korházból, de a hogy mi lesz utána… ma… mára lettem kiírva a szülésre, de akkor most mi lesz? Mit fognak csinálni velem?

A cuccokat is beviszik a házba de nem a szobámba hanem ez olyan szobába amibe én évekig nem is léphettem be. Sőt meg is feledkeztem róla, hogy egyáltalán létezik, mert egy szekrény lett elé tólva.

-Annabel szobája – suttogja anyám mikor be lépnek az immár kitakarított szobába. Nem kevés álmatlan éjszakájába került, hogy kitakarítsa. Mégse mertem belépni így szellemként sem.

A doki mindenféle kötyüt és szerkenytyüt helyez el a szobában meg hoznak engem is. Furcsa kívülről látni önmagam.

-Már tizenkét napja ebben az állapotban van nem fűzök sok reményt a felébredéséhez, bár nem értem ezt a dolgot a kiválasztott lánynál, és nem értem miért reagált így. – magyarázza miközben rám mindenféle kütyüt aggat.

-Lehet ide kéne hívnom Embryt – motyogja Paul aki eddig külső szemlélődőként figyelte az eseményeket.

-Nem tudom mit tenne ha meg látná ilyen állapotban – érzem a doki hangján, hogy jó ötletnek tartja, amit Paul mond, de ehhez még az kell, hogy meg győzze a bátyám… vagy most már mondjam inkább azt hogy a nagy bátyám? Nem tudom, megint meg kuszálódnak az érzéseim.

-Ide hozom – jelenti ki Paul és már csak a nem létező porfelhőt látni utána.

-Legalább nem itt idegeskedik – mormolja anyám az orra alatt.

-Csak meg ijedt – bizonygatja Carlai, hát ezt bizonygathatja Paul soha semmitől nem fél és nem ijed meg, igazi fejel a falnak típus.

Már a takaró is rám van terítve mikor előkerülnek és mikor meg látom Embryt kihagy egy ütemet a szívem. Nagyon betegesnek tűnik az arca. Valószínűleg nem eszik rendesen és még csak nem is alszik rendesen.

-Annabel – suttogja és le rogy az ágyam mellé.

-Nyugalom – mosolyog rá Dr.Cullen.

-Nyugodjak meg? – néz fel kétségbe esetten a hidegre – Hogy nyugodhatnék meg mikor nincs itt? Nincs a testében a lelke? Ez már csak egy üres porhüvely.

-Nincs itt a lelke?

-De a lelke itt van, de nincs a testében – motyogja Embry – Többször éreztem mikor erre fele jártam, látni nem látom, csak érzem. Most is itt van.

-Akkor talán vissza kéne mennie a testébe – morfondírozik az orvos, látszik hogy nem ért hozzá rendesen.

-Előbb meg kéne békélnie a helyzettel.

-Már csak perceitek vannak – szól be figyelmeztetően egy női hang.

-Rendben Alice. Embry beszélj a lelkével, kérd meg rá, hogy térjen vissza a testébe, mert nem sokára elkezdem a császár metszést, és ha lélektelen ha lélekkel teli a test meg kell csinálnom a baba miatt, szépen fejlődött eddig, de most már muszáj megszületnie, ugyan kora szülött lesz, de most van itt az ideje.

Embry kimérten bólint. Mindenki el hagyja a szobát. Ő pedig nézi testem. Néz engem, és mintha könnyek folynának végig arcán.

-Sajnálom Lee – szakad fel belőle – Annyira Sajnálom, elvakított a féltékenység, nem akartam, hogy másé légy, nem akartam, hogy mást szeress, meg bolondultam majdnem, mikor azt hittem nem is enyém a gyerek, a mi gyerekünk. Kérlek, gyere vissza hozzám! Kérlek, gyere vissza, vállalom minden hibámért a felelőséget, még akkor is ha ezek után elhagysz, nem érdekel csak élj! Éljetek a kicsivel együtt!

Szégyen nélkül borul ágyam szélére fogja a kezem és zokogva szólongat, hogy jöjjek vissza.

Sírva állok mellette, nem tudom, hogy kell vissza térnem.

-Sajnálom Embry – motyogom neki, megérintem a vállát, kirázza a hideg.

Fel kapja a fejét és mintha rám nézne, rá mosolygok pedig tudom nem lát.

-Sajnálom – hajolok közelebb hozzá – Szeretlek – csókolom meg ajkait fantomként.

Mintha valaki hátulról a gerincemnél fogva berántana a sötétségbe, nem látom Embryt, nem látom a szobát, nem látok semmit. Nem marad más csak a sötét csend, amiben egy gyerek sirat hallok csak. Egy keserves gyermek sírását.