Mult fogsága, jövö reménye

Egy régmúltból előkerült történet... nem tudom miért és hogyan... de most előkerült...

A LiveJurnal-ra készült kihívásra.
bleach:1. Itt vagy velem, mint egy új remény, Az éjszakát felváltja a fény. (Yami)Csapat: Bleach
Kategória: Slash
Egyéb tudni valók:
Szereplők: Hitsugaya Toshiró Kapitány, Madarame Ikkaku harmadik tiszt.
Figyelmeztetés: Durva nyelvezet, sötét tartalom, 18+os jelenetek és utalások!
Rövid leíráshoz talán annyit hogy érdekes páros... érdekes háttértörténet, és még érdekesebb kivitel.

Hitsugaya Toushiro pov:

Fényesen süt a nap felettem, mikor sétálok az egyhangú utcákon. Hogy miért vagyok kint? Egyszerű. Matsumoto kibírhatatlanná tette számomra a kapitányi irodát azzal a rengeteg sakéval, amit az előző bulin szanaszét locsoltak. Hiába parancsoltam rá, mintha a fallal beszéltem volna, semmi foganatja.
Egy fekete árny és egy hatalmas puffanás hívja magára a figyelmem.
- Nocsak, fényes nappal telihold van? – érdeklődöm a fényes gömb láttán. A fehér hold vörössé változik és Madarame mérhetetlen dühvel néz le rám. Természetesen miután felpattant és fölém tornyosult. Unottan nézek fel, erre végre megtalálja a helyét és rájön, hogy csak harmadik tiszt.
- Hitsugaya kapitány?
- Jó volt az éjszakátok? – kérdezem, miközben elsétálok mellette.
- Öm… meglehetősen jó – vakargatja röhögve a tarkóját. Csak fújok egyet és ott akarom hagyni. Megőrülök ettől a melegtől, miért kellet annak a nőszemélynek tönkre tennie a hűvös szobámat?
Mérgemet egy pillangó érkezése szakítja félbe. Remek, mehetek még küldetésre is. Na, de hogy Madarameval.
- Mindegy – morranok.
- Hitsugaya kapitány mehetünk egy jó móka felé? – kérdezi a kotnyeles szeszkazán. Csak morcosan bólintok és megyünk. Még hogy jó móka. Mit képzel ez magáról, nyaralni megyünk? Itt munka van.
Ez a tökkel ütött pedig itt pattog és fitogtatja az erejét. Nem elég, hogy az izmaival kérkedik azonnal, de még itt neki áll feljebb és mondja a magáét Kenpachiról. Nos, ő az, akiről ma nem akartam hallani.
Miért vernek engem a Kamik? Zaraki a másik fele. A férfi és még csak nem is mondhatná, hogy nem bomlanak utána a női shinigamik. Persze, mint minden rendes kapitány, aki férfiből van, az kihasználja. Már ha megtenné. Na, persze jó vicc.
- Hitsugaya kapitány hol van? – rángat ki a gondolataim közül Madarame.
- Mi hol van? – kérdezek vissza.
- A célpont? – nyalja meg a szája szélét és ádázul keresi a zsákmányt.
- Ott – legyintek hanyagul a közeledő hollow felé, hisz nincs annyi energiája, még nem falt fel sok lelket, csak tudnám miért minket küldenek. Ráadásul ezzel az eszementtel.
Figyelem, ahogy a kopasz legyakja az ellent. És visszatérhetünk, na meg, ahogy én azt elképzeltem. Itt is dög meleg van és nem elég, hogy dolgozni kell, mert azt kell, hanem még jön egy rakattal. Persze Hyorinmaru is kiveszi a munka részét. Közben pedig eszembe jut megint Zaraki önelégült vigyora. Miért kell megint a fejembe járnia, megint mehetek Unohanához, hogy előjött a fejfájásom és hogy adjon altatót, mert kikészít a meleg.
Még csak meg se izzasztnak a lidércek és mehetünk vissza. Madarame végig beszél, hogy milyen jól ment neki. Oda se figyelek a szavaira.
- Kapitány! – rohan elém Rangiku.
- Ma este máshol tartsatok ivászatot, nekem ehhez nincs türelmem, sok a dolgom! – azzal megyek a negyedik osztaghoz.
Unohana kapitány kedvesen mosolyogva fogad és pár pillanat múlva már távozhatok is az üveg altatómmal.
Megint keveset fogok aludni, de szerencsére álommentesen.
- Hitsugaya kapitány, mit keres ilyen későn még bent? – kérdezi egy ismerős hang.
- Mit keresnék, dolgozom, amit az a lusta Rangiku nem csinált meg – vetem az ajtó felé és nem vagyok hajlandó felnézni.
- Ennyi munka és hol itt a pihenés?
- Pihenek, ha majd ráérek – morgok.
Na, persze ez Renjit nem nyugtatja meg. Egyébként is mit keres ő itt?
- Mi járatban? – rakom le nagyot sóhajtva a jelentést a kezemből.
- Kapott egy parancsot és nekem kellet kézbesítenem, mert pont arra jártam – na, persze pont arra járt, folyton ott lóg a főparancsnoki szárnynál, van valami új, csinos shinigami nőcske azt csábítgatja felváltva Hisagival.
- Milyen parancsot? – kérdezem unottan.
- Madarame tisztel kell mennie.
- Hova? – csapok az asztalomra. Nem elég, hogy a tizenegyedik osztag kapitánya kísért álmaimban, még a beosztottjai is fényes nappal rám szállnak? Fényes nappal jó vagyok az éjszaka közepén.
- Az emberek világába – azzal végre odaadja a lapot és eltűnik. Na, remek megint Ichigo nem végzi a dolgát.
Ott hagyom a jelentés halmot és nekivágok.
Félúton csatlakozik Madarame és már teljes harci kedvvel megyünk. Vagyis neki teljes a harci kedve, én csak unom a dolgot.
Meleg van a halandók birodalmában, mérhetetlenül meleg.
Míg Madarame elintézi a munkát, én csak figyelek és próbálok az izmok játékáról nem tudomást venni. Szörnyű, hogy mennyi álmatlan éjszakám lesz megint.
- Minden rendben Hitsugaya kapitány? – rángat ki a gondolataimból egy tenyér a vállamon,
- Igen – próbálom elrángatni az inzultált testrészem.
- Akkor mit szédeleg itt nekem? – csodálkozik rám Madarame.
- Ne törődj vele – vonok vállat. – Végeztél? – nézek körbe csend és nyugalom.
- Már igen – vigyorog – ezért jó kapitánnyal jönni, a munka móka így – azzal nevetve a saját poénján tovább áll. Morcosan követem, majd beáll a rendes felállás. Mikor visszaérkezünk a lelkek világába már fáradt vagyok a sok szövegelésétől.
- Viszlát! – intek neki és már ott se vagyok. Az altatómat akarom és a tataminomat. Persze meg, ahogy én elképzeltem hazafelé menet még benéztem az irodába. A félrészeg bandát kipenderítem onnan és leülök az asztal mögé jelentéseket böngészni, hátha lesz valami megoldás a problémámra. Aludni nem muszáj, sőt felesleges, mikor ennyi munka van, és ha nem alszom a rémálmok is elkerülnek.

Napok, hetek elkezdenek összefolyni Madarame folyton felbukkan, hogy ide meg oda kísérgessen. Rangiku féltékenységi rohamot is rendezett, hogy én az ő pici kapitánya vagyok és nem Ikkakué. Erre majdnem ráküldtem Hyorinmarut, de azzal csak szívességet tettem volna neki ebben a nagy melegben.
- Kapitány sokat dolgozik mostanában – jelenik meg az irodában Unohana.
- Sok munka van – felelem unottan és próbálok a lapra koncentrálni, de a jelek egyértelműen összefolynak. Nagyon nem akar tisztulni a kép.
- Pihennie kéne, mer…
- Nincs rá időm – vágok a szavába.
- Értem, akkor igya meg ezt a nyugtató teát – tesz le az asztalomra egy csészét és távozik.
Nem tudok vele foglalkozni, ha nem leszek kész és nem állnak helyükre a jelek, akkor megint kudarc lesz a napi eredményem, azt meg nem szeretném. Főleg úgy nem, hogy ha csalódottan megyek a takaró alá, akkor megint betalál egy gúnyos mosoly.
Az Unohana által itt hagyott bögrére téved a szemem és a kezem. Beleiszok, kellemes aromájú tea van benne. Élvezem egy kicsit, majd hatalmasat ásítok, ismerem ezt a mellék ízt. Az altatómnak is ilyen a mellék íze. És mire ezt végig gondolom, már az asztalra borulva átlépek az álomtalan álmok birodalmába.

Madarame Ikkaku:

Poén dolog lidércekre vadászni, némelyiket könnyű, némelyiket nehéz elkapni. Zaraki kapitány a legerősebb. Most mégis más kapitánnyal járok át a halandók világába és vizslatom az embereket. Meg vadászok lidércekre.
Hitsugaya kapitány amilyen kicsinek tűnik, olyan lobbanékony, pedig milyen hűvös általában. Most mégis mintha gyengélkedne. Ezt nem értem. Általában semmi baja nincs, most meg itt kóvályog nekem.
- Rangiku, mi baja a kapitányodnak? – kérdezem meg végül a hadnagynőt, hátha ő tudja.
- Fogalmam sincs – sóhajt hatalmasat. – Na, de te mit kujtorogsz már megint itt? A kapitányomra fáj a fogad?
Döbbenten pislogok rá. Mi van itt? Mi közöm lenne az ő kapitányához? Nem is érdekel… jó kicsit talán mégis csak aggódom érte.
- Csak mert mikor visszajöttünk az egyik kis kirándulásból szédelgett.
- Nem bírnátok befogni? – lép ki a kapitányi szobából az emlegetett shinigami.
- Kapitány! – üdvözüljük tisztelendően.
- Dolgozni szeretnék, ha már a hadnagyom nem hajlandó rá – morog, azzal visszacsapja a toló ajtót a helyére. Nevethetnékem támad a hevességétől. A jégcsap kapitány mégis csak képes érzelmekre. Na, várjunk csak, miért is töröm ezen a fejemet?
Duzzogva és a saját gondolataimat nem értve távozom a tizedik osztaghoz. De hiába megyek vissza a saját lakrészembe, egyszerűen nem nyugszom.
- Hé Ikkaku, ki a szerencsés? – kérdezi az ajtón bekukucskálva Yumichika.
- Kicsoda? – értetlenkedek.
- Aki ennyire megdobogtatja a szívedet – danonászik és levágódik mellém.
- Mi van? – értetlenkedek.
- Nagyokat sóhajtozol és folyamatosan a tizedik osztagnál lógsz. Van ott valami jó nőcske? – kíváncsiskodik.
Nos, hogy így mondja… talán kicsit mégis másért járok oda, mint a munka.
- Tudod Zaraki kapitány is sokat járt oda egy időben, bár titokban. Aztán persze Unohana kapitány jött és egy hosszú csendes beszélgetés után a kapitány nem ment oda többet.
- Ez érdekes – morgom. Bár tudnám mi történt akkoriban, semmi nem került nyilvánosságra.
Unottan bámulom a plafont, mikor érkezik a következő parancs, mehetek megint Hitsugayához, valaki szórakozik?
- Jó utat – vigyorog még mögöttem Yumichika.

- Kapitány – állunk meg egy hatalmas erdős terület felett.
- Menj játszani – küld el és kényelmesen elhelyezkedik egy fa ágán.
- Oké – széles rókavigyor terül szét ábrázatomon és megyek játszani a kis lidércekkel, hogy megint levadászhassam őket.
Sajnos nagyon hamar vége van a mókának. Szeretek Hitsugaya kapitánnyal jönni, hagyja, hogy kiélvezzem a harc minden pillanatát, nem szól bele. Visszatérek, ahol elhagytam a kapitányt és mikor feláll üveges tekintete találkozik egy pillanatra az enyémmel, aztán egyszerűen elájul. Még időben elkapom a földre zuhanástól. Na, ezzel a helyzettel most mit kezdjek?
- Kapitány térjen magához – rázogatom, de nem reagál. Ez egyáltalán nem mókás. Mi a fenét kell csinálni egy ájult Hitsugayával? El kéne vinnem a negyedik osztaghoz, hátha ott rendbe rakják.
Végül ölbe kapom és megyek vele, magához nem hajlandó térni. Úgy hogy kap egy ingyen fuvart haza.
Mikor visszaérünk a tiszta lelkek városába, már éjszaka van, senkivel nem találkozunk szerencsére, de a kórház ajtaja nyitva van és Unohana kapitány már az ajtóban áll, mintha tudta volna, hogy érkezni fogunk. Beviteti a kis kapitányt az egyik szobába. Sötét van ide bent, nem enged be világosságot.
- Sajnálatos, hogy megint ide jutottunk… - motyogja és gondterhelt arccal nézi az ájultat.
- Mi a baja a kapitánynak? – puhatolózok.
- A múlt árnyai ismét kísértenek. Hiába gyógyult meg a test, ha a lélek még mindig magában hordozza a fájdalmat – értetlenül hallgatom a kapitány asszonyt. Mit se törődve kérdéseimmel kihesseget a szobából, sőt még a kórházból is.
Remek, mondhatom. Van egy talány, ami piszkálja a csőröm, és ha nem lennék ennyire izomagynak eladva, akkor még lenne lehetőségem megoldani. Oké, tudom, eddig mindent erővel próbáltam megoldani.

A napok eseménytelenül telnek edzés kapitány felügyelete alatt. Matsumotot se látom, így még csak meg se tudom kérdezni, mi van a kis kapitányával. Na, de ez engem miért érdekel? Gondterhelten megyek vissza szállásomra. Miért nem tudom? Miért zavar a gondolat is, hogy folyton az a fehér üstök jut az eszembe. Ez nem állapot beszélnem kéne valakivel. De kivel? Ilyen téren Yumichika nem mérvadó, mert elterjesztene még valami hülyeséget és az ártana a hírnevemnek. Akkor… nem tudom.

Hitsugaya Toshiro:

Ki aludtam magam, oké Unohana meg a piszkos trükkjei. Újult erővel vetem magam bele a munkába.
Rangiku csak kapkodja a fejét, de nem érdekel, most meghajtom rendesen, nekem itt nem fog napokat henyélni, így is megint elmaradása van.
A fáradtság rám tör, de nem akarok álmodni. Nem fáradtam még el annyira, hogy az álmok is elkerüljenek. Közben Madaramevel folyamatosan járunk ide-oda. Még mindig nem értem, miért jó neki, hogy velem járhat küldetésekre.
Fáradt vagyok rá figyelni, nem érdekel, csináljon, amit akar, én most ide leülök. Megint az emberek világa, csak most egy erdős területre küldtek ki minket, az a faág pedig irtó kényelmesnek tűnik.
A fejem húz jobbra, húz balra. Nem jó ez így.
Még észlelem, hogy visszaérkezik a kopasz tiszt, de hogy utána mi történik, az homály.

A kórházban térek magamhoz. Unohana tornyosul fölém.
- Nem jó, ha a munkába menekül – közli azt, amit már úgy is tudok.
- És? – nézek rá unottan. – Ad nekem altatót?
- Nem – sóhajt nagyot. – Hamar a függője lehet, és azt nem akarom. Kérem, próbáljon túllépni a múlt sokkján, fogadja el, hogy megtörtént és kész, ennyi.
Csak morranok. Na, persze, mintha az olyan könnyű lenne elfelejteni, amit velem tett az állat osztag állat kapitánya.
- Ki hozott be? – váltok témát.
- Madarame Ikkaku – na, ennyit a témaváltásról megint a tizenegyedik osztag.
- Akkor illendő lenne megköszönnöm, igaz? – morgom és lekászálódok az ágyról.
- Igen, illendő lenne, viszont nem hiszem, hogy ilyen állapotban képes a munkája elvégzésére.
- Nem megyek szabadságra – közlöm a tényt és elhagyom a negyedik osztagot.
Még, hogy szabadság, ezek nem aludták ki magukat. Persze Rangiku nem enged be a kapitányi irodába és hazaküld, mondván Unohana kapitány rendelvénye, és hogy ne ellenkezzek az orvossal. Majd ő dolgozik. Na, persze én meg a mikulás vagyok. Rangiku meg a munka, jó poén.
Végül beletörődök, hogy itt kell maradnom a szállásomon. A napok unalmas egyhangúságban telnek. A rémálmok elkerülnek szerencsére, így még talán pihentető is ez a tétlenség.
Utolsó napján a szabadságomnak feltűnik valaki, az ablakom előtt sétál el, miközben a párkányon ülve teázgatok.
- Madarame? – csúszik ki döbbenten számon a neve.
- Hitsugaya kapitány? – fordul meg és szintén döbbenten pislog rám.
- Mi történt, hogy erre jász? – váltok át érdeklődőbe.
- Maga miatt jöttem – feleli csípőből és látszik rajta, hogy nem érti miért mondta.
- Aha – bólintok értelmesen és lemászok az ablakból. – Szóval miattam hát izé… egy köszönettel tartozom – vakarom meg a tarkóm. – Kösz, hogy visszahoztál – értetlenül néz rám, majd leesik neki.
- Nem tesz semmit – von vállat, majd megint némán bámuljuk egymást.
- Ikkaku, te mit keresel itt? – kérdezi Rangiku, mikor befut. – Mit akarsz a kapitánytól? Mit lábatlankodsz itt? – mintha kicsit megint féltékeny lenne. Legszívesebben felnevetnék, persze nem teszem. Csak figyelmem az eseményeket.
- Igen… nem… - hű, de határozottak lettünk Madarame. – Szeretnék négyszemközt beszélni önnel kapitány – na, ez meg döbbent.
- Gyere be – intek az ajtó felé. Gyorsan összerakom az ágyam, hogy legalább az ne foglalja a helyet. Egy szál yukatában, ahogy vagyok, úgy várom.
Nem sokára belép az ajtón és leül tisztes távolságba tőlem.
- Nos, mi a probléma? – kérdezem és leülök szintén vele szembe jó messze.
- Maga – feleli tök természetesen.
- Én… - hümmögök. – És velem mi baj van?
- Nem értem magát – morogja.
- Konkrétan?
- Mi baja Zaraki kapitánnyal? Mi baja velem? Mi baja a tizenegyedik osztaggal?
- Veled semmi – kényelembe helyezem magam és eldőlök. – Kenpachival… - hümmögök egy sort tényleg mi is a bajom vele? Áh, megvan tönkretett. – Semmi különös csak olyat tett, amit nem bocsátok meg neki – mosolyodom el, erre lefagy.
- Mit tett a kapitányom? – kerekedik el a szeme.
- Semmi köze hozzá – ütök meg egy erősebb hangnemet, hátha végre leszáll erről a témáról. Persze és a képzeletem. Nem hagyja abba a dolgot, csak dől belőle a szó, hogy a becsület így, a becsület úgy, és hogy ezt nem hagyhatja annyiban.
- A szentségit Madarame! – kiáltok fel, mikor már nem bírom tovább. – Az a vadállat megerőszakolt! – és a könnyeim újra ellepik a szememet. Ezt nem akartam, hogy az emberek gyengének lássanak. Némaság borul ránk, amit néha a szipogásom tör meg. Végre felmerek nézni a tisztre. Tátott szájal bámul rám.
- Kapitány – nyögi ki végre.
- Kérlek, menj el nincs kedvem a sajnálkozását hallgatni – intek az ajtó felé és hátat fordítok neki.
Várom, hogy távozzon, de nem teszi, némán ül a helyén. Szerintem én vagyok a makacsabb, nem fordulok meg, sötét gondolataim ellepik agyamat. Most már híre fog menni, mit tett Zaraki és én leszek a hibás, mert állítása szerint én csábítottam el.
- Kapitány ezért gyengélkedik mostanában, mert a kapitányomra emlékeztetem? – mintha kétségbe esés bujkálna a hangjában.
- Lehet – ülök fel neki még mindig hátat fordítva. – Nem tudom, de a rémálmok újra megtaláltak, gyengének érzem magam. Még nem aláztak meg úgy, mint akkor ő. Először kedves volt, aztán elmúlt a cukormázas ábrázata és kimutatta a foga fehérjét, hittem neki, talán hinni akartam, de miért is mondom ezt el neked? – keserűen fel evetek.
- Kérem, mesélje el – ránézek és kíváncsiságot látok benne.
- Bízhatok benned annyira, hogy elmondjam neked a legsebezhetőbb pontomat, amivel árthatsz nekem és a kapitányodnak? Megéri nekem ez a fáradság?
Értetlenül pillant rám. Mérlegelek, kitárulkozzak vagy sem? Esetleg mindenkinek elmondja? De arra ott a tudatmódosítás… vagy azt csak embereken használhatom? Nem tudom mit kéne tennem. Zavarodottságomat az se könnyíti meg, hogy csak néz rám és vár. Vagy épp ez könnyíti meg annyira a helyzetet, hogy végül elkezdek beszélni. Talán először mondom el őszintén, hogy mi is történt abban a pár napban velem. Mire végére érek már az ölében ülök Madaramenek és a gijét szorongatom, miközben csorognak a könnyeim.
- És Kenpachi hogy érzett? – kérdezi a végén, mikor már hosszúra nyúlt a csend.
- Nem tudom – sóhajtok. – Unohana előtt tagadta az egészet. Végül bevallotta, hogy ő volt, de én vagyok a hibás.
- És ezt honnan tudja?
- A szomszéd szobában bújtam el, mindent kitűnően hallottam – vallom meg a végső rossz tettemet. Elengedem a felsőjét és kikászálódnék az öléből, ahova nem tudom, hogy kerültem oda. Nem enged, még szorosabban magához ölel.
- Végre megértettem mi az, ami eddig zavart – suttogja a fülembe.
- Mi? – nyelek egy nagyot.
- Hiányzott valami a napjaimból és az maga volt, hogy beszéljen hozzám, hogy fintorogjon, hogy hagyja, hogy végezzem a munkám – kigúvadnak a szemeim. Ezt nem értem.
- Mi?
- Huh, ez bénán jött ki – motyogja és eleged.
- Mi jött ki bénán?
- Valahogy fejben sokkal egyszerűbben és jobban hangzott – morogja.
- Oké, akkor most engedj el – szólok rá erélyesen, megteszi és végre nyugodtan szembe nézek vele. A látvány megdöbbent. Elpirult, amit még talán meg is értek, de hogy miért néz rám közben olyan furcsán csillogó szemmel.
- Lehet nehéz a felfogásom és nem értettem meg elsőre mit is akarsz mondani?
- Kérem, erről a részemről ne meséljen a kollegáknak – mosolyodik el. – Szeretném megnyugtatni a lelkét is, hisz a testi sebek beforrtak már – óvatosan megérinti arcomat és letörli róla a könnycseppek maradványait.
Nem próbál megcsókolni, még csak közeledni sem, és ez valahol megnyugtat, viszont távozni se hajlandó. Kibeszélteti belőlem minden problémám.
- És veled mi a helyzet? Engem már eleget kúráltunk – terelem el a figyelmet magamról.
- Nem sok – von vállat. – Talán csak annyi, hogy nagyon furcsa ez a helyzet. Nem vagyok én ehhez hozzá szokva. Valahogy az osztagnál nem lehet az ember érzelmes, az érzelmek csak gyengévé tesznek, én se vagyok képes rendesen dolgozni azóta, hogy nem igazodom ki magamon.

Madarame Ikkaku:

Toshiro könnyei és meséje kapitányomról teljesen megdöbbent. Azt tudtam hogy valami problémája volt a tizenegyedik osztaggal de hogy ekkora… ez azért meg lepett.
Tehát óvatosnak kell lennem ha valamit akarok tőle. Egyáltalán akarok én valamit tőle? Vagy a kapitányom hibáját fogom el követni megkívánom használom és itt hagyom? Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Ahhoz jobban hiányzik a minden napjaimból. Átbeszéljük az időt, ami rendelkezésünkre áll, hogy mikor aludt el beszélgetés közben nem tudom, de azt hiszem sikerült kibeszéltettem és még mielőtt álomvilágba merült volna lelkére madzagoltam hogy nem mondhatja el senkinek.
Nem tenne jót a rólam kialakított képnek, ha ilyen kis apróságokkal, mint gyengéd érzelemre való képesség lerombolná.
-Álmodjon szépeket és nyugodtakat – köszönök el már alvótól és elhagyom a kapitányi lakosztályt.

-Hol jártál Ikkaku eddig? – köszön rám az esti őrjáratból vissza térve Yumihika
-Volt egy kis elintézni valóm.
-Hát nem lehetett olyan kicsi hogy elvette az egész napod. Zaraki kapitány keresett – meg áll bennem az ütő de egy vigyorral leplezem.
-Akkor megyek most.
-Szerintem ne zavard vannak nála – von vállat és megy aludni – Neked se ártana aludni.
-Holnap – motyogom magamban. Holnap majd beszélek a kapitánnyal.

Másnap hamar behivat kapitányom és közli nemtetszését a tizedik osztaggal való túlságosan is barátságok viselkedésemmel kapcsolatban.
-Azért mert maga elcseszte szó szerint én még nem biztos, hogy meg teszem ezt a hibát! – morgom.
-Miket beszélsz Madarame?
-Tudom mit tett, nem vetem meg érte, de nem is tisztelem érte – vágom ki magam.
-Azt hiszed jobb vagy nálam?
-Nem hiszi – jelenik meg a szobában az emlegetett – Tudjuk mindketten, hogy így van – kemény szavaitól és jéghideg tekintetétől kiráz a hideg.
-Hitsugaya – nyalja meg a száját Kenpacsi.
-Csak közölném, hogy megint kölcsön veszem Madaramét egy küldetés miatt.
-Ne hogy már – kapitányom karcos nevetése betölti az irodát – Ne hogy azt hidd becsaphatsz – hirtelen komorul el – Nem hittem volna hogy azok után még itt foglak látni.
-Nem miattad jöttem – von vállat – Hanem ezért – és átnyújt egy levelet.
-Hivatalos és eredetinek tűnik.
-Nem tűnik az is – karba fonja a kis jégcsap karjait – Most pedig mennék dolgozni.
-Jó utat – int még egyet.
-Gyere Madarame – azzal már ki is fordult az irodából. Értetlenül nézek Zaraki kapitányra.
-Menjél – int kifelé – kölcsön kapott hosszú távon tőlem, mert hosszabb küldetésre mész az emberek világbába Hitsugayat kisérve.
-Igenis – bólintok.
Rohanvást mennék Toshiro után, de nem kell sokat keresnem a kapitányi iroda előtt vár.
-Csomagolj, hosszú távra megyünk. Negyed óra múlva legyél a kapitányi irodámnál. – közli a paramétereket és távozik.
Össze szedem magam, rendet rakok a lakásomba még el köszönök Yumichikától és pontosan érkezek. Rangiku is jelen van.
-Ha nem lesz kész a munka tudod a büntetésed – fenyegetőzik éppen a kapitány.
-Ikkaku – üdvözöl a hadnagynő.
-Matsumoto – biccentek.
-Indulhatunk végre? – kérdezi a kapitány.
-Igen – és követem.
Átmegyünk az emberek világába ezzel még nem lenne probléma, de hogy szállásunk is lesz ez már annyira meg döbbent hogy csak kapkodom a fejem.
-Pihenj le este kezdődik a portya – mondja és magamra hagy. Szóval ez egy nyaralás is a kapitánynak? Egész úton nem szólt hozzám, sőt mi több még csak rám se nézett.
Most essek kétségbe, vagy ráérek kicsit később?
-Azt hiszem rá érek később. – mondom és elheveredek a földön.
Ébrenlét és álom között lebegek mikor bejön a kapitány.
-Indulunk!

Napokig ezt játsszuk, alig beszél velem. Nem értem mi történt. De szerintem nem kell siettetni a dolgokat, ha azt akarom, hogy velem legyen és ne ellenem akkor kis türelem kell.
-Tudod, meg lepődtem – szólal meg napok óta először a kapitány azon a hangon, amit csak személyes beszélgetések közben üt meg.
-Min?
-Azt hittem letámadsz, amint lesz rá lehetőséged – von vállat. Próbálja nemtörődömnek mutatni magát, mégis érzem benne a feszültséget – A szomszéd szobában aludtam – mutat a teraszon ülve a másik szoba felé – Még se jöttél át este.
-Úgy vélem – gondolkodom el – Ahhoz hogy valamit elérjek önnél kicsit több mindent le kell tenni az asztalra. Valamint nem csak egy éjszakát szeretnék, ha egyáltalán szeretnék. Még nem vagyok biztos önmagamban talán azért nem lépek – tényleg elbizonytalanított ez a pár nap.
-Érdekes – hümmög, majd fel bámul az égre lassan sötétedni kezd – Érdekes – ismétli meg önmagát és most a földet pásztázza.
-Mi az, ami ennyire elvonja a figyelmét? – kérdezem, álla alá nyúlva magam felé fordítom. Hideg szemében valami furcsa melegség csillan.
-Elgondolkodtató, amit mondtál – félre billenti a fejét, mintha nagyon érdekes dolgot látna és gondolkodna rajta – furcsa vagy de jó értelemben – halvány mosoly jelenik meg az arcán, ami meg döbbent.
-… - csak tátogni tudok értelmes szó nem jön ki a számon.
-Ne hápogj nem vagy te hal – kuncog – Érdekes vagy, mert nem fejjel mész a falnak, mint a többiek. Az érzelmeidet teljesen máshogy kezeled, mint a többiek. Matsumoto is próbálkozott, de csak részeg volt. Kenpacsit jobb elfelejteni. Bár nem igazán akarom el felejteni, mert remek intő példa hogy ne bízzak meg olyan hamar.
Megint csak döbbenten hallgatom szavait.
-Bennem meg bízik? – töröm meg a hosszúra nyúlt csendet.
-Még nem tudom el dönteni – von vállat – Mint shinigami szörnyen önfejű vagy, nem dolgoznék veled, vagy nem hagynám, hogy a beosztottam legyél.
-És mint valaki az életében? – puhatolódzom.
-Na itt van a kutya eléásva! – üt a térdére – Nem tudom! – rám néz és tényleg látom benne a zavarodottságot.

Hitsugaya Toshiro:

Itt ülök Ikkakuval egy hagyományos teraszon, egy békés környéken. Mit se számit, hogy az elmúlt napokban alig beszéltem hozzá, mit se számit, hogy minden munka el van végezve. Egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni, hiányozna, ha nem lenne itt velem, nem tudom magamtól távol tartani, nem undorodom tőle, mint Kenpacsitól. Talán nem kéne hozzá hasonlítgatni. A közelébe rémálmaim sincsenek. Mert teljesen különbözőek. Ez az Iakku, akit megismertem valahogy törődő, kedves és nem olyan bunkó mint fényes nappal. Az éjszaka megmutatja igazi mivoltunkat? Meg mutatja, hogy gyenge vagyok és törékeny. Meg mutatja, hogy én is képes vagyok érzelmekre. Most itt ülök immár teljesen besötétedett és a csillagok csak úgy szikráznak az égbolton. Gyönyörű.

Madarame Ikkaku:

- Itt vagy velem, mint egy új remény, - motyogja Toshiro, miközben a földet pásztázza - Az éjszakát felváltja a fény – bámul fel a csillagos égboltra. Teljesen elpirulok szavai hallatán.
- Vajon kinek is ki volt a reménysugár – mosolygok nyakába. Meg borzong – Csak nem fázol.
-Talán kicsit – fordítja el a fejét, de nem elég gyorsan, még látom hogy pirult az arca.
-Akkor itt az ideje, hogy bemenjen és lepihenjen.
-Ez talán rád is igaz – nevet fel.
Bemegyünk, de egy pillanatra tétovázik az ajtóban. Átkarolom a vállát és beinvitálom a saját szobámba. Kicsit döbbenten viseli teteimet, de nem ellenkezik meg ágyazok és elfészkelem magam ö még mindig csak az ágy mellet ül.
-Jó éjszakát kapitány – fordítok neki hátat és hatalmasat ásítok.
Hallom ahogy mocorog és befekszik végül mögém és neki bújik hátamnak.
-Jesszus de hideg – kiáltok fel mikor lába enyémhez ér.
-Inkább örülj neki, mert így hűtelek ebben a melegben – morog ránézek és a durcás kis gyerek kép amit vág megérne egy csókot na de az még gyors dolog.

Valahol itt kezdtük meg megismerni egymást.
Lépésről lépésre haladtunk nem rohantunk előre, mert minek azt? Pillanatnak élni harcban kell. Nem a szerelemben… szerelem ez egyáltalán? Én inkább ragaszkodásnak mondanám. Ragaszkodunk egymáshoz, hogy ne veszítsük el a józan eszünk, a nyugalmunk, az ép eszünk.
Hazatérésünk után nem sokkal meglátogattam Unohana kapitányt, hogy meg kérjem, ne adjon több altatót Toshironak. De a kapitány megelőzött már ott ült a vizsgálóban.
Unohana engem is betessékelt. Meg vizsgált majd közölte, hogy egészséges vagyok és Tohsironak nem kell aggódnia, nem kap el semmilyen bacilust tőlem, ezenfelül semmi baja a fejemnek.
Kicsit talán meg is lepődhettem volna, de már rájöhettem volna, hogy Toshiro nem csinál semmit feleslegesen. Mondhatni a saját érdekében vizsgáltatott meg. Az altatóról pedig leállt nagy örömömre kicsit zombi volt tőle, de ezt csak később vallom majd meg neki nem kell mindent azonnal tudnia.

Az éjszakánk igen mozgékony volt megint beszélgetésekkel telt elmondta, hogy miért is kérte ki a negyedik osztag kapitányának véleményét.
-Tudod, amilyen állatok vagytok – von vállat – Vagy inkább amilyen hír terjeng rólatok.
-Na de kapitány! – méltatlankodok.
-Teljesen igazam van, kitudja milyen helyeken mászkáltatok – rivall rám.
Hát hogy meg nyugtassam fürdeni mentem.
Ezek után olyan történt mai engem is meg lepett. Kis kapitányom kezdeményezett és letepert na de hiába volt fölül én domináltam.
Óvatosan bántam vele és inkább kértem hagyjuk abba, mert látszott rajta hogy fáj neki, amit teszek.
-Rendben te győztél – morogja és nekem hátat fordítva bevágja a durcát.
-Toshiro – suttogom a nyakába, amitől meg borzong.
-Hn…
-Nem kell mindent elsiettetni – csókolok bele finom bőrébe.
-Ha te mondod Ikkaku – fordul felém, kapok egy esti puszit és megint csak a hátával találom szembe magammal.
Azt a makacs önfejű és büszke mindenit.
Hogy testünk is össze kapcsolódjon, nem kell sokat várnom, hiába no eléggé kiéheztem már rá, mégis muszáj finoman bánni vele.
Teste begyógyult, de még emlékszik a sokra, amit előttem okoztak neki. De eljött az én időm és kellően hosszura nyúlt becézgetés simogatás kedveskedés után meg nyílik nekem nem csak a teste, de a lelke is.
Fáradtan piheg mellettem, magamhoz húzom még egy kicsit érezni akarom fényes nappal úgy is elveszi tőlem a munka és a sok papír, meg feladatok.

Hitsugaya Toshiro:

Ismét küldetésre kell mennem.
- Ne legyen papír munka az asztalomon, ha visszaérkeztem – szólok még Rangikunak, erre nyöszörögve fogja a fejét, mivel tegnap felöntöttek a garatra már megint.
Félúton csatlakozik hozzám Madarame.
- Hogy telt az éjszakája? – kérdezi vigyorogva.
- Szerintem ugyanúgy, mint a tied – vetem oda.
- Kapitány, magánál a térdelj le és szeress nem játszik – nevet fel és átlépjük a kaput.
- Neked meg fésűt ne vegyen az ember – vágok vissza, majd fél mosollyal az arcomon még hozzáteszem. - Bár befizetlek a fodrászhoz egy polírozásra – amilyen képet vág. Hát ezért megérte.
Megérkezünk a kijelölt területre.
- Ezért még kapni fog – súgja a fülembe. Felnevetek.
- Menj játszani – küldöm és háttérből figyelem izmai játékát. Most már nem zavartatom magam.
Visszafelé menet előre szalad valamiért, gondolataimba mélyedve követem. Kicsit azért furcsa, hogy két oldala van Ikkakunak. Egy kedves, akit csak én láthatok éjszaka, és egy állat, aki minden nap dolgozik. Végül is mindkettőt meg lehet szokni és elfogadni.
Egy csattanás rángat ki gondolataimból.
- Mi van, fényes nappal telihold van?
- Kapitány – méltatlankodik Ikkaku. Felnevetek.
- Látod, minden így kezdődött. – nyújtom neki kezem, amit elfogad. Miközben kiegyenesedik kapok egy röpke puszit a nyakamra. Kirázz a hideg.
-Csak a befejezés más – mosolyog.



Vége