Sose éltem azzal a lehetőséggel, hogy mást válasszak. Őt
akartam mindig és mindenhogy. Ez vezetett ahhoz a pillanathoz is, hogy
lebuktunk a gyerekkori barátja előtt, nem mintha nem tudta volna, hogy mi
történt köztünk már hónapok óta.
***
Nála aludtam el egy át tanult éjszaka után és persze volt
ott más is, ami tini fiúk fejében folyton jár. Mi se voltunk kivételek, a titok
izgalma hogy ne bukjunk le és a rengeteg felfedezés amit a másik teste
nyújtott. Persze ez nem jelentette azt, hogy jobban bírtam volna a reggeli
keléseket.
-Eiji ne aludj el, mennünk kell órára, reggel van – suttogta
nyakamba kedvesen. Mordultam egyet és nem akartam felkelni. Túl szépet
álmodtam. – Kelj fel, mert Kachan mindjárt itt van és ha meglát nem lesz jó
vége.
Na ez hat, fel ülök. És ebben a pillanatban kopognak.
Összenézünk, beindul a gépezet. Ugrok a ruháimmal együtt a
szekrényhez és már a ruhák között próbálok láthatatlanná válni.
-Szia Kacchan – nyit ajtót.
-Menj reggelizni, beszédem van vele.
-Kivel?
-Tünés – mordul Bakugo.
-De ez az én szobám – ellenkezik Izu és a hangokból ítélve,
épp csukódik az ajtó. Csend borul rám, túl veszélyes csend. A vihar előtti
fajtából.
-Szar haj! A szekrényben vagy? – kérdi túlságosan nyugodtan
Bakubro
-Igen – hangom enyhén remeg.
-Van rajtad ruha?
-Nincs – nyögöm.
-Öltözz fel nagyon gyorsan és gyerek kifelé – hördül, és
tudom, hogy most már csak perceim vannak a robbanásig. Kapkodva felveszem a
nadrágom és keresem a pólóm, végül valami a kezembe akad és gyorsan felveszem. Kiesek
a szekrényből mozdulat közben. Koppanok a földön.
-Au – nyögöm.
-Ha nem vállalod fel a kapcsolatotokat, Deku tönkre megy
érzelmileg. – közli egyenesen és ott hagy.
Értetlenül ülök a padlón. Felvállalni?
***
Oly rémítő mégis fontos dolog ez. Akkor még talán nem is
igazán értettem, de később megértettem a fontosságát.
Fontos az érzelmeket tisztázni és ténylegesen elfogadni.
***
-Ei – lépett mellém a folyosón. A nevem kiejtéséből tudtam,
hogy valami baj van.
-Igen? – fordulok felé. Ahogy rá néztem, a tartásából láttam
fontos, hogy figyeljek, és jól válaszoljak.
-Szeretném befejezni – mondta végül nagy nehezen és nem nézet
a szemembe.
-Mit?
-Ezt az egészet – sóhajtott és még mindig nem nézett rám.
-Mit?
-Veled…
-Izu – hangom rekedté vált, ahogy kezdtem felfogni mi is
történt körülöttem – Nem szeretném befejezni. – megfogtam a kezét. – Ez egy
csodálatos dolog, ami velünk történik – magam felé fordítottam – Nem szeretném
ha ilyen könnyen elengednéd!
-Könnyen elengedni? – háborodott fel azonnal – Hónapokig tűrtem,
hogy elrejtsük. Világgá akartam kürtölni, de nem tehettem, mert féltél. Féltél,
mit szólnak hozzá a többiek, nem értetted magad. Ezeket mind elfogadtam, nekem
több időm volt elfogadni magam és az egész dolgot. Vártam, hosszú hónapokat. –
könnyek gyűltek a szemébe. Ekkor már végkép tudtam el toltam. Rendesen eltoltam.
Magamhoz húzom.
-Ne haragudj rám, tuskó voltam, féltem és nem vettem észre
neked ez mennyire fáj. Sajnálom – magamhoz öleltem – Nem kérek második esélyt,
csak egy kis időt, hogy jobb legyek ebben.
A folyosóra ekkor lép be pár osztálytársunk. Gyors
mérlegelés. Az egyszerűbb megoldást választom. Megcsókolom ott, előttük.
Annyira meglepődött, hogy nem is ellenkezik.
***
- Ha már itt tartunk - szusszan egyet a műsorvezető - Igyunk
egyet - mutat fel egy bögrét. Szép fehér, rajta két karikagyűrű egymásba
fonódva. A megbeszéltek szerint most jönnek azok a kérdések, amik a
házasságomra vonatkoznak.
- Igyunk - emelem meg a sajátom, és bele iszom a hűvös
vízbe. Kicsit kiélvezem a hirtelen jött néma csendet majd, többen
felsikkantanak a teremben, kitör a tapsvihar.
Mosolyogva leteszem a bögrém. Valószínűleg el is pirulok. A
bögre aljára az van írva, hogy “igen”. Mintegy válaszolva a legtöbbet feltett
kérdésre miszerint a kedvenc hősünk fejét bekötötték már.
- Mesélne róla?
- A kilétét nem fedem fel, de annyi fix, hogy lehetetlen
alak tud lenni - nevetek - Egyébként mit meséljek?
-Gyűrűválasztás?
Elnevetem magam. Most már mókás rá gondolni de akkor és ott
annyira nem gondoltam így. Sőt eléggé feszült is voltam miatt.
***
Záróvizsga előtt alig múltunk 19 évesek, előttünk volt az
élet, és én mégis Őt akartam. Egy életre.
- Bakugo - szóltam a barátom után - Kérek, segíts.
Visszafordult felém, de látva zavarom, visszanyelte a nyelve
hegyén lévő választ.
- Mibe? - foghegyről válaszolt, de bevárt. Zavarom tetőfokára
hágott. - Nem érek rá egész délután - zsebre vágta a kezét - Mi kell?
- Egy gyűrű - böktem ki végül.
Fogalmam sincs, hogy keveredtünk az ékszer üzletek közelébe.
Még csak gyakorló hősök voltunk, nem igazán volt rendes fizetésünk, a tipikus
tojás hely a fenekén és még csak éppen elkezd dolgozni kategóriában voltunk.
- Milyen alkalomra lesz? - kérdi kedvesen az eladó.
- Eljegyzés - felelem halkan.
- Tessék? - kérdezte mosolyogva a hölgy és a képembe hajolt.
Megrettentem.
- Ajándékba szeretné venni egy nagyon jó barátnőjének -
szólt közbe Bakugo - Még nem tudja a választ.
- Á értem! - mosolyodott el az eladó. Fél szemmel rá
pillantottam Katsukira. Miért mondta ezt?
- Esetleg ezeket nézze meg - tett elém közben az eladó egy
kis tálcát tele apró karikákkal rajtuk hatalmas kövekkel.
- Valami egyszerűbbet keresek - nyeltem egyet.
- Karikagyűrűt esetleg? - azzal egy másik tálcát tett elém -
Ez a választék most csak.
- Nézem, azt hiszem ez lesz a megfelelő. - böktem az
egyikre, kicsit vékonyabb kecsesebb mégis kellően férfias a számára.
- Mi a mérete? - kérdezte a hölgy, én pedig pislogok,
szerencsémre Bakugo azonnal mondta a kért számot. Hogy honnan tud ilyeneket,
fogalmam sincs, mégis hálás vagyok. Míg elő készítettem a kért összeget,
pusmogott az eladóval. Végül fizettem és távoztunk. Boldogan süllyesztettem
zsebem mélyére a szerzeményem.
***
-Akkor esetleg a kézkérésről?
-Mit mesélhetnék róla?
***
Hónapokig hurcoltam magammal a kis dobozt. Mikor
átköltöztünk az új lakásba beraktam az asztalomra. Többször felhoztam a dolgot,
hogy mit is gondolt a dologról, de Izu makacsul nem akart hallani róla. Még
csak a gondolattól is elzárkózott. Mondván, hogy neki még jó így, hisz még csak
most indul a karrierünk. Neki is rengeteget kell még fejlődnie.
Ezek után Mina tanácsát követve próbálkoztam kicsit
puhítani. Finom célzásokat tenni, hogy esetleg, talán, lehetne-e. Nehéz dolgom
volt a mindennapi munka mellett. Bele kellett rázódnunk az új helyzetbe.
Nem egy ügynökségnél dolgoztunk viszont egy társasházban
laktunk ugyan nem megy lakásban, de közelebb egymáshoz. Az én ügynökségem bérelte
a komplexum egyik felét így Kaminari, Bakugo és Én is itt laktunk, míg a másik
felén több kisebb cég és magánvállalkozó osztozkodott így ő ott kapott helyet.
***
- Mesélne mégis róla, hogy történt? - faggatózik tovább
azért a műsorvezető. - Mármint a kézkérés.
Nagyot sóhajtok és végül csak elárulom. Elvégre már öt éve
történt, és még mindig nem tudom feldolgozni hogy is lehettem ennyire vak.
Persze nem ez az első eset.
- Hosszú kiküldetés után értem haza, rengeteg problémánk
volt. Nem igazán éreztem magam jól, fáradt voltam és kialvatlan. Három éjszaka
egyhuzamban ébren, nappali megfigyeléssel együtt. Nem kellemes, de végre
hazaértem. Ott várt az ajtóban hozott ebédet is, bár már bőven vacsora idő után
voltunk. Mégis megvárt. Akkor kértem meg a kezét. - elmosolyodom, leplezve a
féligazságokat.
***
Nem teljesen így történt.
Igazából Ő kérte meg az én kezem, de tényleg várt rám, fél
napon át az ajtó előtt. Pedig volt kulcsa. Ekkor értettem meg, hogy mennyire
tiszteletben tartja a személyes teremet. Mennyire oda figyel rám, és az ilyen
apró, de mégis fontos dolgokra.
- Szia - köszönt mosolyogva és megemelte az étellel teli
szatyrot - Remélem éhes vagy, egy kis üdv itthon újra - rápillantott az órájára
- vacsora, azt hiszem vacsoraidő van - enyhe zavarodottsága fel se tűnt,
átöleltem és fülébe suttogtam, hogy köszönöm. Bementünk a lakásba, mellékesen
megkérdeztem mióta vár rám. Az órájára pillant.
- Olyan tíz óta - felhúztam a szemöldököm és rápillantottam
a faliórára. Este tizenegy órát mutatott, tehát nem lehetett olyan régóta ott,
vagy mégis? Jobban szemügyre vettem, mozdulatai kissé darabosak, mintha egész
nap egy helyben állt volna.
- Ömm - megálltam mellette - egy órát vártál csak rám ugye?
- hatalmas szemeit rám meresztette - Mond, hogy volt eszed és bejöttél. -
zavarodottan lesütötte a tekintetét.
- Ne légy már ilyen idióta - fakadtam ki - Izu - lágyan
megérintettem az arcát - Tényleg azt hitted dühös leszek ha bejössz a lakásba
és leülsz megvárni? Vagy netalán haza mész miután hagysz egy üzenetet? -
Félszegen bólintott. - Hogy lehetsz ennyire édesen hülye? - csókoltam meg,
minden fáradságom elillant pillanatok alatt, ahogy ajkaink hosszú idő után
végre újra találkoztak. Hamar szenvedélyes falánkságom vette át az uralmat
felettem, mégis hagytam, hogy eltoljon magától.
- Várj egy kicsit - kérte - Szeretnék... - kicsit szuszogott
- Szeretnék kérdezni tőled valamit - azzal kotorászott picit a zsebében.
Rossz előérzetem támadt.
- Mi baj?
- Hozzám jössz? - kérdezte és kinyitott egy apró dobozkát.
Benne hajszálra olyan gyűrű, mint amilyet én kinéztem neki, csak itt a zöld
csík helyett piros van. Hirtelen elakadt a szavam. Most tényleg? Tényleg ezt így?
- Izu - suttogtam és magamhoz öleltem.
- Ezt vehetem igennek? - érzem mosolyát a nyakamon, ahogy
oda fúrta a fejét.
- Igen - és nevetve csókoltam meg, magasba emeltem és körbe
forogtam vele. Végül a nevetéstől kifulladva letettem. Végül előhalásztam a
hálóból a neki szánt dobozkát.
- Kérlek fogadd el szívem zálogául - nyújtottam át neki.
- Mi ez? - felpattintotta a fedelet, és láttam, ahogy bent
akadt a levegője. Hatalmas szemeit rám emelte és könnyek buggyantak ki belőle.
- Eijiro - suttogta meghatottan - Kérlek - nyújtotta felém a dobozt is meg a
kezét is. Kivettem a kis karikát a helyéről és felhúztam az bal gyűrűs ujjára.
- Kérlek viseld büszkén - csókoltam meg ismét.
- Ennyire ne legyél kiéhezve - nevetett és átkarolta nyakam.
Ami ezután történt nem igazán publikus és inkább pirongató,
amire most nem kéne gondolnom.
***
- Ezek szerint elég türelmes, főleg a hős munkájához. -
mosolyog rám a műsorvezető.
- Pontosan tudja hogy ez nem munka, hanem hivatás - jelentem
ki komolyan - Az embereknek segíteni nem munka, hanem hivatás! - komoran magam
elé nézek, nehéz és fájdalmas lecke volt ez számunkra.
- Ha már hivatás - köszörüli meg a torkát - Hogy tudják ezt
összehozni a magánélettel.
- Nehezen - biccentek - Nem könnyű két munkamániásnak
magánéletre időt szorítani, mikor épp nem a számunkra oly fontos feladatokkal
foglalkozunk.
- Akkor ezért is ment hosszabb pihenőre?
- Igen.
- Nézzünk egy kicsit könnyebb témát - kacsint és elővesz
megint a lapot. - Rengeteg pletyka terjeng, megerősítene pár feltételezést?
- Nem szeretnék - vágom el a spekulációt.
- Konkrét kérdésre válaszol?
Hümmögök párat, de azért mosolyom bátorító maradt. Végül
átadja a szót a következő kérdezőnek. Szeretek a rajongókra figyelni, sokkal
aranyosabban kérdeznek, és sokkal érdekesebb kérdéseket feszegetnek. Mint
például ki a kedvenc mostani hősöm, vagy tényleg dolgoztam FatGam-nál. Esetleg
az iskola nehézségeiről. Így távlatból megszépültek azok az évek is, elég
rendesen. Most felnőttesebb problémákkal küzdök és sokkal több a problémám,
visszasírom azokat az időket, bár akkor is voltak napok mikor az életünkért
küzdöttünk.
Esetleg nem a nyilvánosság szedett szét minket apró cafatokra. Persze
egy ideig az iskola meg véd, próbál felkészíteni, de nem mindenre lehet. Sajnos
az élet olyan, hogy nem mindenre lehet felkészülni teljesen.
