Igor M’Coy-nál töltött napok hamar elrepülnek. Az öreg segít, hogy rúna nélkül is eltakarjam a szárnyaimat. Neki is el kell rejtenie pár apróságot magán.
Két hétig vendégeskedünk nála. Megtanulom, hogy repüljek, meg tanulok vadászni, nem csak íjjal.
-Jó utat – int Igor, mikor már készülődünk.
-Nem megyünk messzire – mosolyog Magnus.
-A házban nem akarok rúnákat látni – hördül az öreg.
-Nyugi – nevet a boszorkánymester és már megyünk is kifele. Szerencsére a hóvihar messze elkerül minket.
-Rajta Chris, ideje haza menni. – int egy csupasz kőfalra. Alec hordta el róla a havat délelőtt folyamán. Rajzolni kezdek irónommal, és a vonalak egymást követve alkotnak lassan egy egészet. Nem kellet sose megjegyeznem egyetlen rúnát sem. Mindig maguktól jöttek, rá gondoltam és megjelentek a kezemben.
A portál készen áll, kékesen fel izzanak a kusza vonalak, még integetünk Igor M’Coy-nak és belépünk a kapun. Megint Magnusra hagyom a vezetés lehetőségét.
Nem csalódom a boszorkánymesterben. New York északi részén találjuk magunkat a külvárosban kertes részénél.
-Miért jöttünk ide? – kérdezi Alec, miután összeszedi magát a földről, segítő kezet nyújt, amit elfogadok.
-Mert szólnom kell valakinek – komor hangja megrémiszt – azért, mert Brooklyn főboszorkánymestere vagyok, van némi kötelességem – morog – Rejtsd el a szárnyaid Chirs, itt mondenék is vannak, és sokuk képes a látásra.
Koncentrálok és érzem a burok létrejöttét. Ez nem pontosan olyan, mint az álcázás, amit nagyon sok fél lény használ, ez legkönnyebben úgy lehet elmondani, hogy a hátamra erősítem a szárnyakat összehúzott állapotban és olyan, mintha hátizsák lenne rajtam.
Követjük Magnust, de nem figyelek oda, mit tesz, vagy mond. Állok és figyelem a környezetem. A mondenok nem látnak semmi mást csak három nagyon furcsa kinézetű egyént. A fél lények már jobban megnéznek, de előlük is sikerül elrejtenem a szárnyaim.
-Chris! – kiált rám nagybátyám.
-Igen? – pislogok rá.
-Többet kéne gyakorolnod – morog – Meghívott Isabelle egy bulira. Ha van kedved, gyere velem – azzal int, hogy kövessem. Magnusra néznék, de ö már nincs is itt.
-Alec – szólok az árnyvadász után.
-Mond.
-Hol hagytuk Magnust? – meglepetten néz rám.
-Te tényleg kikapcsolsz néha – megcsóválja a fejét.
-Csak egy kicsit – mutatok a hüvelyk és mutató ujjam közti aprócska rést. Végre elmosolyintja magát.
-Gyere kölyök – bele borzol hajamba – Még jó hogy most épp fekete vagy, így eladhatlak a húgomnak.
Értetlenül nézek, de inkább követem. A szórakozó hely, ahova megyünk nincs is messze.
-Tényleg hova lett Magnus? – firtatom.
-Itt inkább ne emlegesd – kéri és beterel egy kapun.
-Miért? – néha úgy érzem magam, mintha még mindig csak tizenkét évesnek tartanának.
-Elég nagy vagy ahhoz, hogy megértsd azt mi az hogy ellentét? – kérdezi Alec és a falhoz támaszt. Hátam a hideg faltól lehűl, érdeklődve nézek nagybátyámra, aki a falat támasztja pont a fejem mellet és így hajol arcomba.
-Igen – felelem végül a kérdésére.
-Akkor értsd meg, hogy ahova most megyünk, ott nem igen szívlelik a páromat, engem is csak a húgom miatt tűrnek majd meg, mert Isabell kerek perec kijelentette, nem megy, ha nem jöhetek vele.
-Rendben – bólintok.
Alec kifújja a levegőt, mintha nagy kő esne le a szívéről.
-Gyere – kézen fog.
Bevezet még pár kapun, átmegyünk valami hátsókerten, és kinyílik előttünk egy rejtő rúnával ellátott ajtó.
Rengeteg furcsa figura tárul a szemem le, és egy eléggé felcicomázott lampionokkal ellátott hatalmas kert, van itt sátor rész, libegő gyertyák, és minden, ami kellhet egy pazar bulihoz.
-Csukd be a szádat – súgja fülembe Alec. Csattanva zárom össze az állkapcsom.
-Alec! – a sokaságban felbukkan Isabell vékony magas alakja. Lelkesen integet, aztán engem is észre vesz. Először elsápad. Majd tátogva mutogatni kezd rám.
-Isabell – szól rá erélyesen Alec – Ne csinálj magadból hülyét – mordul.
-De hát mégis, ki a fenét hoztál magaddal? – szűri össze szorított fogakkal – Ez egy zártkörű buli, téged is nehezen tudtalak be imádkozni.
-Nem ismered meg a saját húgod? – vonja fel a szemöldökét nagybátyám, azt hiszem, muszáj lesz bele mennem a játékba.
-Szia Ízzy – mosolygok. Hökkenten néz rám.
-Nekem volt egy öcsém – mormolódik – de ő meghalt – végig mér.
-Ne most játssz az emlékeiddel – Alec karon ragadja, valamit a fülébe súg. Látom a csodálkozást nagynéném szemében, de bólint, és már megyünk is beljebb.
Körbe zsong a zene, táncolni támad kedvem.
-Mentem a parkettre – szólok még oda drága rokonaimnak. Meg se várva reakciójukat bele vetem magam a fergetegbe.
Testek erdeje összezárul körülöttem. Mozgok a ritmusra. Egy lány áll be elém. Egymás szemébe nézünk és vigyorogva neki állunk pukkasztani a körülöttünk lévőket. Nyakamba teszi kezét, derekára csúsztatom sajátom, lágy dallam kúszik a levegőbe, együtt ringunk.
Vége van vagy négy számnak, nevetve, kézen fogva jövünk ki a tömegből.
-Chris – szól utánam egy ismerős hang.
-Szia Simon – vigyorogva fordulok a vámpír felé.
-Te ismered? – hökkenten néz a kezemet fogó lány.
Ajkamba harapok.
-Hát ja – motyogom.
-Ez tök klafa! – fel villanyozódik.
-Ha te mondod – vállat vonogatva húzom tovább a pult felé.
-Hogy is hívott?
-Chris vagyok – megrázom a kezét – És téged?
-Layla – mosolyog rám és pislogás közben meglátom kígyó szerű sárga szemét.
-Lámia – suttogom hökkenten.
-Tessék? – hajol közelebb.
-A neved, a Leilából származik?
-Ja, a szüleim eléggé maradiak voltak, így kaptam egy átlagos nevet – elfintorodik, jót nevetek rajta – Most mit izélsz? Te biztos jobb helyről származol.
-Áh, hagyjuk a szüleim – vigyorogva emelek fel egy poharat, reflexből bele szagolok, és visszarakom.
-Mi baj van vele?
-Tündér koktél – elfintorodom. Nevet rajtam.
-Nincs véletlenül egy ikertesod?
-Sajnos nincs – nevetek vissza.
Az éjszaka további részében beszélgetünk, mesél róla, hogy elveszett a bátya hét éve, és nem találja sehol. Nem gyűlölte meg az árnyvadászokat emiatt, pedig biztos benne, hogy ők vitték el.
-Szóval tuti, hogy valami mocsokság van a szüleim füle mögött, mert nem emeltek panaszt a szövetségben. Pedig mióta van ez az új rendszer, ők is tehetnek panaszt, elvégre minden fél lény csoport képviseltetheti magát vagy mi a szösz – azzal vállat von. Már nem lehet túl józan, sok kis koktélt lenyelt, míg én még mindig csak az első vizemet kortyolgatom.
-Chris – jeleneik meg hirtelen mellettem Alec.
-Igen? – nézek rá, de már tudom, hogy baj van. – Megyek – fel állok.
-Hé kiscsaj – megragadja a kezem eddigi kellemes beszélgető partnerem – Ne hagyj itt, kérlek – olyan kétségbe esetten néz rám, hogy megragadom a kezét, és talpra állítom.
-Haza kell vigyelek – szól közbe Alec – Ugyan szüleid nincsenek otthon, de nem hiszem hogy…
-Anya ilyen téren rugalmas – vállat vonok – Apa meg mindenféle fura dologgal látta el a házat, szóval akárki így se teheti be a lábát.
Kimérten bólint és segít az enyhén ittas kortársamat az ajtóhoz cipelni.
-Mi volt a baj egyébként és hol van Isabell? – kérdezem már az utca hüvösében.
-Ízzyt haza küldtem, remélem meg se állt az intézetig. Nekünk pedig az ő távozása után szintén lépni kellet.
-Aha – nyögve dobok egyet a rongybaba ként viselkedő Layran.
-Egyébként kit tisztelhetek ebben a sószsákban?
-Leila Shiva, egy lámia, aki a testvérét keresi. Bár fogalmam sincs miért pont ebben a buliban. Egyébként jó fej, kicsit furcsa, de normális.
-Egy lámia… pedig azt hittem már kihaltak.
-Emlékszel a sárkánydémonokra?
-Igen – nagybátyámat kirázza a hideg – Mennyit veszekedtem Jacével miattuk.
-Az a lényeg hogy túl éltétek. Meg hát Hodge kedvenc mondása most is érvényben van. – értetlenül pislog rám hát vigyorogva, dalolom anyától oly sokszor hallott szavakat – Minden legenda igaz.
-Jól van most már elég a régi emlékek felhánytorgatásából – Alec fel kapja Leilat, ölben viszi tovább – Menj és nyiss ajtót – int a fejével.
Hökkenten veszem észre, hogy már otthon is vagyunk. Kiszedem táskámból a kulcsokat és megyek fel a lépcsőn. Szélesre tárom az ajtót. Alec belép mögöttem. Jó azért itthon lenni.
-Chris – szól utánam nagybátyám.
-Hüm? – nézek vissza az előszobába.
-Mióta érzi az ember úgy magát, hogy átsétál egy hideg zuhanyon az ajtótokban?
-Az az a rúna, amiről beszéltem – világosítom fel – Apa direkt anyával készítette, olyan esetekre, ha idegen lé be a lakásba. Ha nem megfelelők a szándékai, és ha nem kellően tiszta a lelke, akkor nem jöhet be – vállat vonok – Ezek szerint Leilaval nincs baj – mutatok a még mindig békésen hortyogó lányra az ölében.
-Miért is?
-Ha bármi rossz lenne benne, akkor nem tudtad volna át lépni a küszöböt. Vagy te bejössz ő meg kint marad, darabokban.
-Néha még mindig megrémiszt milyen nyugalommal, beszélsz arról, ami még engem is kikészít kicsit.
-Nem tudom mi ezen a meglepő – sóhajtok – Gyere, a kanapén tök jól ki fogja aludni az alkoholt magából – Leila oda kerül a kanapéra, kap még egy takarót is.
-Nem szívesen hagylak egyedül vele.
-Akkor maradj – nevetek rá – Tudod hol a szobád. – nyújtózom egyet – de én megyek és zuhanyozok végre egyet – ásítva vadászok elő pár ruhát.- Jó volt Igornál, de azért nem bánnék most egy rendes forró vizes zuhanyt. Meg szerintem a telefonom is hiányolt már egy ideje. Nemsokára kezdődik a suli, arra is készülnöm kell – felsorolva ezt a sok feladatott már el is ment a kedvem mindentől. Kedvtelenül megyek a fürdőbe és végre magamra zárom az ajtót.
Csend körbe ölel, az ismerős tárgyak barátságos közelsége megnyugtatja háborgó lelkem.
Nem is hittem volna, hogy ennyire fog hiányozni az itthon lét. Persze mindenki azt hiszi, hogy milyen vagány vagyok. Nem is tudják, hogy hányszor ébredtem zokogva és rohantam anyához hogy már megint jött az a szörnyűség felém, hogy már megint el fog kapni az az izé és nincs nálam irón. Anya csak megölelte és simogatta fejem hátam. Sose szólt egy vigasztaló szót se. Nem értettem miért, de talán azért, mert nem is tudott volna igazán megnyugtatni sose, hogy a gonosz nem létezik, hogy nincsenek szörnyek az ágy alatt, és nem kell aggódni reggel, ha kilépek az utcára. Mindig aggódott értem, sose tagadta le, persze erről is csak a lerágott körme és a betépkedett szája árulkodott.
Első problémák akkor adódnak igazán mikor sóhajtva felengedem az álcát a szárnyaimról.
-Hogy fogok így beférni a zuhanykabinba? – morfondírozok, végül rá jövök, hogy nem csak kinyitni, hanem összezárni is tudom őket. Bepasszírozom magam a kis kabinba. Szappan kellemes ismerős illata jóérzéssel tölt el. Csak két hónapig nem voltam itthon mégis egy életnek tűnik. Tisztán és csöpögősen lépek ki a zuhany alól. Következő probléma, hogy szárítom meg a szárnyiamat? De nem is kell, mert olyan mintha leperegnének róla a cseppek. Bele bújok az alvós pólómba, és végre mehetek az ágyamba.
-Szia Pamacs – cirógatom meg fáradtan a kis szőrös jószág kíváncsi buksiját, ahogy észre veszi a fényt, kibujt odújából. – Hosszú volt ez a kis kirándulás, láttam sok érdekességet, és még több furcsaságot. Tudtam meg dolgokat, amiket sose akartam – elfintorodom – Ideje aludni térni. Az ágyamra nézek, amit valószínűleg anya szépen bevetett – Vajon friss az ágyneműm? – hümmögök és megyek. Felhajtom a takarót és megcsap a frissen mosott ágynemű illata. Élvezettel fekszem le.
Lépteket hallok és benyit Alec bácsi.
-Jó ét, kölyök – néz rám mosolyogva.
-Neked is – ásítok, és még kényelmesebben helyezkedem el a takaró alatt.
-Holnap reggel ébresztő és szépen elmesélsz mindent, merre jártál azalatt az idő alatt, míg Jace és Clary idegbajt kaptak.
-Az utolsó heteket te is tudod – vigyorogok szemtelenül. Megfenyeget az újával – Rendben – lehunyom szemem, és már jönnek is az álmok.
Anya és apa állnak egy teremben, még sose jártam itt. Feszülten figyelnek. Luké és Joselyn nagyszüleim is itt vannak. Meg még rengeteg árnyvadász, valószínűleg ez a nagytanács, amiről engem mindig kizártak, bezártak, ipeg, hogy hozta a kedv, és a szükség.
-Clarissa Fray – szól egy középkorú árnyvadász – Szükségünk lesz megint a különleges adottságaira, sajnos a démoniak megint nagyon mozgolódnak, és nem tudjuk a kiváltó okot. – szüleim tekintete összevillan.
-Állok a klávé rendelkezésére – bólint anya.
Hirtelen változik a kép, örvényként szippant magába a színek kavalkádja.
Éjszaka állok egy tó mellet, nagyon hideg van. A tó tükrén a fagyás halvány hártyája látható. Az alig megszilárdult jég bármikor összetörhet, akár ha kézzel hozzányúlunk. Mégis a tó tükrén egy fiú áll, fehér szárnyak még csak nem is mozdulnak. Felém nyújtja a kezét, szeméből véres könnyek hullnak. Beborul az ég, villámok cikáznak, az angyal könnyei lehullnak a tóra. Ahol a véres kis tócsa keletkezik, megolvad a jég. A tó eddigi kékje feketébe vált. Fenyegető feketébe.
Kiáltva ülök fel az ágyba, zihálva kapkodom tekintetem ide-oda, kivágódik a szoba ajtaja.
-Mi történt Chirs? – Alec bácsi épp csak kipattanhatott az ágyból, melegítőnadrágban és egy seraf penge fénylik a kezében. Rémülten nézek rá. Leengedi a fegyvert. – Mi történt? – kérdezi már lágyabb hangon. Közelebb jön, körbe néz a szobában, de semmi fenyegető nincs.
-Rosszat álmodtam – vallom meg.
-Sokszor álmodsz rosszat? – lerogy az ágyam szélére.
-Hát… amikor Simon bá itt van sose.
-Néha nem értem miért kötődsz ennyire az alvilágiakhoz – vállat von, és bele borzol hajamba. – Gyere, készítek fenomenális gabonapelyhes reggelit – fel áll mellőlem.
-Jól hangzik – mosolyogva mászok ki utána az ágyból, követem a konyhába. Leila még durmol a kanapén.
-Lassan fel kéne keltened – állapítja meg nagybátyám miközben tejet vesz elő a hűtőből, gabonapelyhet és tálkát a szekrényből.
-Néha olyan furcsa, hogy ilyen otthonosan mozogsz.
-Ne csodáld – vállat von – Egy helyen nőttem fel Jacéval, vannak dolgok, amik nem változnak. Például hogy a gabonapelyhet szorosan a hűtő melletti szekrényben tárolja.
-Ez anya szokása – szúrom közbe.
-Akkor ott vannak a fegyverek, ki hinné, hogy bárhova nyúl az ember ebben a lakásban és mindenhol fegyvert talál.
-Ezt én se tudtam – neki támaszkodok a pultnak figyelem, ahogy összekészíti a reggelit.
-Keltsd fel a barátnődet – szól ki a gondolatai közül. Nehéz Alexander bácsit nem bámulni, hiába van tele a teste rúnákkal és nyomaikkal, még mindig piszok jó pasi, széles vállak, magas teremet, kidolgozott izmok. Minden lány pisilne utána.
Nagy nehezen rá veszem magam, hogy átmenjek a nappaliba. Leila épp a hátára fordul és csorgó nyállal álmodik valami jóról.
-Hahó – leguggolok mellé. – Ébresztő álomszuszék – megérintem a vállát, morog valamit. – Kellj fel! Mindjárt kész a mennyei reggeli. – hangom már erősebb és erre összerezzen.
-Reggeli? – kinyitja álmos szemeit, és a tegnap még zöldnek látott szemek most sárgák és pupillái függőleges vonallá zsugorodnak össze.
-Igen, reggeli – mosolyogva fel állok – csak ki kell jönni a konyhába érte. Alec bácsi csinálja a legjobb gabonapelyhes reggelit az egész világon.
Nagy nehezen fel kecmereg. Követ a konyhába és asztalhoz ülünk. Kakaó, egy csipet fahély, kell ennél több? Mosolyogva kanalazom magamba a reggelit. Leila is követi példám.
-Siessetek lányok – szól be Alec.
-Miért? – csámcsogom tele szájjal.
-A házon lévő rúnák jelzik a szüleidnek, hogy itthon vagy, mennünk kell – összegzi a helyzetet, belép a konyhába, helyére csúsztatja az utolsó fegyvert is, így már teljesen fel van fegyverezve.
-Minek a teljes harci dísz?
-Ha veled van az árnyvadász, sose tudja, mi mire számíthat – sóhajt. Ezt rossz néven is vehetném, de nem teszem, inkább befalom a maradék müzlim.
-Hozom a táskám és mehetünk – azzal rohanok szobámba. Pamacs eszeveszetten kaparja a terrárium alját mint aki új gödröt szeretne ásni. Oda állok és figyelem mozdulatait, megérintem fejét, összerezzen, menekül kezem elől.
-Vigyázz a házra – mosolygok rá, kapálódzik apró lábaival, olyan aranyos. Ráültetem tenyeremre, megpuszilom apró fejét – Sajnos nem jöhetsz velem – tudom, hogy felesleges ezt mondanom. Hisz itt mindene meg van, anya lelkére van kötve, hogy adjon neki enni meg inni, és néha takarítsa ki, megszimatolom a bundáját, megint esedékes a takarítás. Visszateszem, fel kapom a táskám, bele gyűrök pár apróságot, már menet kész is vagyok.
Ahogy lépnék ki a szobából, hirtelen szédülés fog el. A világ kibillen a szegletéből, homályosul a látásom, visszafordulok, bele kapaszkodom az ajtófélfába, minden más érzékszerem kiélesedik. Nem jó, nem szabadna szédülnöm. Négykézlábra ereszkedem, még jobban forog a szoba. Hol az a vacak telefon? Fel kell hívnom anyát. Meg kell kérdeznem tőle, miért van ez. Vakon tapogatózom a földön, végre meg van a vacak. Felemelem. Anya… de nem anyával most nem beszélhetek. Kétségébe esetten húzom össze magam. Mi történik velem? Már hányingerem is előkerül, minden mozdulattal csak erősödik a szédülés és a látásom elvesztése. Nyögve kezeim közé fogom fejem, térdeimre hajolok. Várom, hogy vége legyen.
Elnyel a sötét. Mégse álmok jönnek, hanem lassan kivilágosodik és valami puha kellemes köd szerű vesz körül. Ismerős helyen vagyok, csak nem tudom behatárolni hol. A köd nem engedi, mégis mintha ismerném még a ködöt is.
-Ne haragudj, máshogy nem tudok még beszélni veled – olyan ismerős ez a bársonyos hang. Mindenhonnan szól, és még sincs tapintható forrása.
-Nem tudok testet ölteni – olyan a szomorú hang. – Szeretnék bemutatkozni.
Fejembe fájdalom hasit és kinyögöm az első dolgot, ami eszembe jut.
-Pamacs…
-Igen így neveztél el nyolc évesen – mintha kuncogna a köd és még meg is simogat. – de van rendes nevem, amit a szüleimtől kaptam.
-Mi lenne az? – hunyorgok a fénytől, egyre jobban elvakít.
-Efrain Shiva.
-Shiva?
-Ez apám vezetékneve – nemtörődömség csak úgy süt a hangból.
-Nem ismered véletlenül…? – nem tudom befejezni a mondatot, mert valami hideg ér a homlokomhoz.
-Nem tarthatlak itt tovább, remélem hamar haza jössz. Várlak – eltűnik a barátságos köd a világosság, és megint sötét vesz körül, de csak egy pillanatra.
-Végre magadhoz tértél – lélegzik fel Leila, pislogok párat. A szobámban fekszem a földön közel az ajtóhoz. Kezemben telefon és a táska pántja.
-Szörnyen rá tudod hozni a frászt mindenkire – morog tovább a lány. Értetlenül fel ülök.
-Óvatosan – szól rám Alec, megtámaszt egy pillanatra, de nem szédülök.
-Jól vagyok – hangom tisztán cseng. Tényleg nem érzem egyik problémát sem mint az előbb.
-Akkor ideje tényleg indulni – felsegít nagybátyám.
-Hova?
-Irány a város – int az ajtó felé – Van pénzed ebédre?
-Nincs. – lehajtom a fejem. Előkotor valahonnan pár papír bankót, és a kezembe nyomja – Ez elég két ebédre és két vacsorára. Ajánlom a takit, de jó lenne ha nálad lenne a telefonod, bármi baj van fel tudj hívni.
-Nem jössz velünk?
-Nem – tömör szó – Leszerelem a szüleidet, mert mindjárt itt vannak – kihesseget a szobából. Végre a saját lábamon hagyom el a lakást.
Alig érünk el a sarokig, hátsó késztetés hatására meg ragadom Leila kezét és elhúzom a sarkon lévő fal mögé. Neki vetem a hátam a hideg betonnak. Nagy levegő, kikukucskálok rejtekemből. Szüleim feltűnnek az utcában.
-Franc – szűröm a fogaim között visszarántom a fejem.
-Mi baj?
-Pszt – teszem ujjam a szám elé. Várok még pár másodpercet – El kell tűnnünk nagyon gyorsan.
-Van a közelben egy játszótér, mehetnénk oda is – ajánlja a lámia lány. Bólintok és megyünk. Zsebre vágom a kezem és követem.
Kerítéssel körbe vett játszótérre érkezünk. Sok kismama babakocsival meg pár korunk béli suhanc lófrál errefelé.
-Hinta! – vidul fel Leila. Betámadjuk a nagyoknak fenntartott hintát. Leül és hajtja magát. Neki támaszkodok a tartóoszlopnak, érzem a ritmikus lengéseket.
-Nem sokára kezdődik a suli – morgom, amint meg látom egy-két évfolyamtársamat.
-Te jársz iskolába?
-Igen – mindig meg lep hogy ekkora csoda ez. – Miért?
-Hát… lehet kibuksz azon amit mondok – sóhajt színpadiasan és lassítja a hintát.
-Mond, és majd eldöntöm.
-Árnyvadász vagy – megállapításnak szánja tehát nem fűzök hozzá semmit – Ebből következően nem értem miért vannak mondén vonásaid, például iskolába jársz.
-Te nem jártál suliba?
-Nem – megrázza a fejét, mintha valami egetverően nagy baromságot mondtam volna – Volt tanítónk, de nem minden alvilági engedheti meg magának. Jó oké a tündérek a véget nem érő életükkel és tudásukat tovább adják az ifjabb generációnak. De azok, akik mások, más fél lények.
-Végtelen sok változat.
-Igen! – Leila felvidul és kiugrik a hintából – Rengeteg féle változat van. Amiről a drágalátos Klávénak fogalma sincs, vagy csak nem akar róla tudomást venni, ez a mostani nyitás is, hogy pár nagyobb fajnak engedték, hogy belépjen a szövetségbe. A fél lények, változatok hol maradnak? Egyébként én is változat vagyok. – a végét mintha büszkén mondaná.
-Ahogy én is – motyogom és lehajtom a fejem.
-Mi baj Chris? – vállamra teszi a kezét. Felnézek azokba a sárga szemekbe.
-Tudod nem csak ti vagytok elfeledve vagy épp direkt kerülve – nagy levegőt veszek, kézen fogom és a padok felé húzom. Van egy különálló, oda ülünk le. – Isilben fattyúnak tartanak.
-Isil a nepilimek otthona?
-Igen.
-És ott miért?
-A szüleim nem voltak házasok mikor megszülettem.
-Ez miért baj?
-Hát… ha jól vettem ki, akkor az Angyal állttal nem áldott az én létem.
Leila vállat von.
-Ja… - egyetértően bólogatok – Itt egyáltalán nem probléma, nagyi még örült is nekem. Bár nem tudom miért volt jó, hogy fiatalon lett nagymama. – vállat vonok – Aztán apa eltűnt. Magnus meg most tőlem várja, hogy találjam ki hol volt tizenöt évvel ezelőtt.
-Miért?
-Nem tudom – térdemre támaszkodom – Néha olyan furcsa dolgokat várnak el tőlem. Aztán mos sokévnyi csönd után kérésére, bármikor felvillanhat előttem a múlt szelete – mellettem ülő lány értetlenül néz – Valami emlék rohamnak lehetne mondani – magyarázom – Látom a múltat. Perszer minden csak zavarosabb lesz tőle. Aztán jönnek azzal, hogy szárnyaim vannak. Nem akartam…
-Szárnyaid? – vág közbe.
-Aha.
-Muti! – kéri csillogó szemekkel, olyan kíváncsi, hogy tudom addig nem fog békén hagyni, amíg nem mutatom meg.
-De itt?
-Ha el tudtad rejteni mindenki elöl, akkor biztos tudod szintenként is.
-Ez igaz de…
-Na muti már! – nincs apelláta. Behunyom a szemem és koncentrálok. Ne lássák az emberek, ne lássák a nephilimek.
-Hát ez nem semmi – szólal meg Leila. Kinyitom a szemem és látom, hogy nyúl felém. Nem azonnal taperól le először csak finoman érint meg. Most már érzem, ha hozzá érnek. Másnak olyan mintha az ég felé mutatna. Pedig tudom, hogy a szárnyaimat fogja meg éppen. Egyik tollat birizgálja. Fel nevetek.
-Ne csiklandozz – kérem.
-Ezt nem hittem volna – hüledezik még mindig.
-Mit?
-Hogy szárnyas nephilimek is léteznek.
-Hát… igazából én vagyok az első.
-Akkor…
-Igen, valami változat lehetek én is. – állapítom meg.
-Na az jó – elmosolyodik – Mit szólnál ha el mennénk valahova bulizni?
-Hisz még csak délelőtt tíz óra van.
-Az mindegy – legyint – tudok egy helyet ahol mindig szól a zene, mindig van mit inni, és rengeteg rendes egyén van, és neked se kell elrejtened a szárnyaidat.
-De nem is…
-Oh persze – Leila nevetve húz maga után.
Alec kérte maradjunk a felségterületén, hát remélem, nem visz messzire. Valahol annak a vérfarkas falkának a területén kódorgunk, amelyiket Luke nagyapa vezet.
Egy eléggé lerobbant ház kapuján besétálunk, átvágunk az udvaron egyenesen a szemben lévő lépcsőházhoz. Lefele is visz pár lépcsőfok. A betonfalon megjelenő ajtó virágmintás. Leila minden problémázás nélkül nyomja le a kilincset, követem. Sötét folyosóra számítok, ehelyett szépen kivilágított, sőt a lámpák is kovácsoltvasból vannak.
-Szép a falfestés – jegyzem meg, mikor felfogom, hogy a falat hol erdei tájkép hol mező pillangókkal fedi a beton falat.
-Lizi munkája – csacsogja Leila – Nagyon szépen tud festeni. Nem csoda az apja is művész. Az anyja egy csapodár szirén. – meglepődök – Bár rendes volt tőle hogy nem vetette el a lányát, de miután megszületett az apjánál hagyta a csecsemő Lizit. Egyébként rendes csaj mindennek ellenére.
Véget és a folyosó, újabb ajtó. Megint lefele megyünk. Kilyukadunk egy pincében. Itt is kovácsoltvas lámpák lógnak a falakon. Nem tudom jobban megnézni a munkát, de egy biztos nagyon precíz és kidolgozott motívumok vannak.
Felfele vezető lépcsősorok következnek. A falakon arcképek, és kiolvashatatlan nevek sorakoznak. A pincéből kertbe érkezünk. A nap elvakít kicsit.
-Hol vagyunk?
-Pár háztömbbel arrébb – Leila karon fog – ez egy elrejtett hely. Mindenki csak azon az útvonalon juthat be, amin mi jöttünk.
-Az emberek?
-Nem találják meg. – biztosit.
-Szia kicsi kígyó – érkezik nevetve még egy lány.
-Szia Lizi! – nevet Leila és elengedi a kezem. Összeölelkeznek. Nevetve csacsognak valamiről, amire nem figyelek. Leköt a kert. Olyan szép és békés, ez nem lehet igaz. A gaz szépen lenyírva füves kert jelleget mutat. Akad itt pár fa meg bokor, ízléses elrendezésben, meg egy-két kerti asztal, székekkel és padokkal.
-Ki a barátnőd?
-Chris – Leila keze térit magamhoz, ahogy megfogja a vállam – Jó arc és remek táncpartner – most veszem csak szemügyre a másik lányt. Kezet rázunk. Szemei szépek, tenger kékek. Alkata karcsú és egy hajszállal vékonyabb, mint amit még egészségesnek tartana anyám.
-Lizi Harloc vagyok.
-Chirs Fray – bólintok.
-Egy nephilim barátot szedtél össze, nem vagy semmi – füttyent.
-Honnan? – hökkenek meg.
-Látszanak a jeleid – int a karomra – Meg hát azért itt nem kell rejtegetni senkinek a hova tartozását. – vállon vereget, beinvitál a házba.
-Még nincsenek itt sokan, de van, aki itt is lakik pár napig, mert a szülei összevesztek, esetleg ö veszett össze a szüleivel, vagy valami zűr támadt. Ez lényegtelen. Minden Brooklyni itt menedékre lel.
-Az jó – motyogom.
-És te? – fordul felém hirtelen.
-Mi?
-Te is összevesztél a szüleiddel?
-Kicsit – vallom meg.
-Oda se neki ki fogtok békülni – vállat von – Néha nagyon furák tudnak lenni – belépünk a házba. Kellemes faburkolatú folyosócska a konyhába vezet bennünket. – Apa ezért is engedte, hogy felhasználjuk ezt a házat. Érezzétek magatokat otthon.
-Rendes a faterod – jegyzem meg.
-Ja, jó fej – kinyitja a hűtőt – Kértek valamit? – méri végig a tartalmat – Tudok szolgálni gyümölcslével meg némi sörrel.
-A gyümölcslé jó – indulok az üveges felső szekrényhez, ahol a poharakat sejtem. Meg is találom, kiválasztok egy lovakat ábrázoló aranyosat.
-Én sört…
-Leila – szólok rá – Még szerintem a tegnapit se heverted ki.
-Tényleg – vidul fel Lizi – Milyen volt a buli?
-Tök jó volt. – lelkesül fel Leila, azzal bele kezd a buli ecsetelésébe. Megfeledkeznek az innivalóról, hát töltök három pohárral és a kezükbe nyomom az italokat.
-Kösz – mondják kórusban. Átmegyünk a nappaliba. A tévé szól, de hang nélkül villóznak a képek. A falakon képek lógnak tájakról, számomra ismeretlen helyekről. Az egyik falat könyvespolc foglalja el faltól falig. Kellemes otthonos érzés tör rám. Befoglalom az egyik fotelt és hallgatom a lányokat. Megtudom, hogy melyik tündér kivel kavar, hogy ki kinek csapta a szelet, nevekkel dobálóznak, ami nekem nem mond semmit. Bár…
-És képzeld Izabell már megint jelenetet rendezett Simonnal.
-Nem semmi az a nő.
-Ti ismeritek Izabellt? – szólok közbe.
-Persze – bólint Lizi – A legnagyobb parti arc. Bírja az italt, vele sose szabad versenyt inni – füttyent – Azt ne mond, hogy ismered.
-A rokonom.
-Nem semmi rokonságod van – nevet – Egyébként hogy hogy itt kötöttél ki?
-Ö is egy változat. – vág közbe Leila – Azért van itt, mert máshol nem igen lehet önmaga – felém fordul – Gyerünk mutasd meg – sürget. Nagyot sóhajtok.
-Nem vagyok látványosság – morgom.
-Ne izélj már – kérlel. Nagy levegőt veszek. Előre hajolok, kifújom a levegőt, érzem, ahogy a fotel támlájának ütköződnek szárnyaim. Kinyitom a szemem. Pont belép egy srác is a nappaliba, az ő álla is leesik. Rövid fekete haját tüsire zselézve hordja, kinyúlt kék pólót és háromnegyedes farmert visel, mint aki csak bele ugrott a felébredés után.
-A parkban kisebb volt – jegyzi meg Leila.
-Akkor összehúztam.
-Hű – nyögi ki a srác.
-Szia Hank – fordul felé Lizi.
-Sziasztok – látom, ahogy nyel egy nagyot. Közelebb jön. – Jó látni újra Leila.
-Rég jártam itt – nevet a lány és megöleli a srácot. – Bemutatom Chirst – int felém. Felállok.
-Szevasz – nyújtom a laza formát, kezet fogunk.
-Erős markú – motyogja a srác. Lenézek és megpillantom az ujjai között megbúvó kis hártyákat.
-A házi szabályokat nem is mondtam el – kap észbe Lizi. Vissza zuttyan a kanapéra – Nem zaklatjuk senki múltját, ha akar, beszél róla. Nem nézünk ki senkit semmilyen furcsaságáért. Ez egy jó kis közösség, nem faggat, nem szekál, nem néz hülyének. Önmagad lehetsz. – körbe néz végül Hankhez fordul – Itt van még Zek?
-Aha – feleli a fiú.
-Remek, akkor megint készít isteni koktélt.
-Már kora délelőtt alkoholizálni akarsz? – vonja fel a szemöldökét.
-Nem csak készülök lelkiekben az estére. – igazgatja hosszú szőke haját Lizi.
Visszasüllyedek, figyelem, ahogy beszélgetésbe elegyednek volt bulikról és következőket tervezgetik. Oda se figyelve előveszem az egyik tőrömet és játszadozom vele. Mindig le kell valamivel foglalnom a kezem, különben valami meggondolatlanságot teszek. Nem túl kényelmes, ha kint vannak a szárnyaim. Nehezen találok csak kényelmes pózt, de sikerrel járok. A zajokból ítélve felkelt a másik srác is, épp lefele csattog a lépcsőn, mikor fel pillantok már a nappali ajtajában áll. Hatalmasat ásít.
-Sziasztok – köszön, átballag a konyhába.
Nyúlok a poharamhoz, szomorúan veszem tudomásul elfogyott az innivalóm.
-Kér még valaki inni? – állok fel.
-Tudsz kávét főzni? – kérdi Hank.
-Ha bemutatkozik a gép akkor igen – mosolygok.
-Zek kint van, megmutatja.
Kimegyek a konyhába. Menet közben visszacsúsztatom késem az övre csatolható tokjába.
-Úgy jár, mint egy ragadózó – jegyzi meg Hank. Nem törődöm vele. Ha fele olyan szép lennék, mint anya és negyed olyan kecses, mint apa akkor megérteném, de így…
-Szia – köszönök a pultnak dőlve komáló srácnak. Hosszú barna enyhén hullámos haját a tarkóján copfba kötve viseli, farmeron kívül nincs más rajta. Kidolgozott felsőteste szép barna, bár mintha ott megbújna egy tetoválás a vállán.
-Hali – ásítja.
-Hank mondta, hogy bemutatsz a kávéfőzőnek.
-Értesz ezekhez a mondén cuccokhoz? – leguggol, így a hátát is szemügyre vehetem, tényleg szép tetoválása van. Valami absztrakt minta, amit nem tudok semmihez se hasonlítani, se rúna, se szöveg, se pedig megfogható minta. A szekrényből elővesz egy nagyon régi típusú kotyogót. Apa is hasonlót használ, ha bedöglik otthon az automata.
-Egy kicsit. – vallom meg.
-Akkor légy csodatevő – megint ásít – Mióta nincs itt Lizi apja, nem ittam rendes kávét. – kezembe adja a kütyüt. Szétszedem, elmosogatom, megtöltöm vízzel.
-Hol van a kávé? – érdeklődöm, megkapom a kért porított kávébabokat. Jó adagot teszek a kis szűrőbe, egy kis csavarás, egy kis törlés és már fent is van a gázon – Mindjárt kész – leülök az asztalhoz nézve a főzőt, hátha nem húztam meg jól, esetlegese eresztések észrevételére. Kezembe veszem poharam. Még mindig üres. Fel kell állni, ah.
-Barack lé jó? – emeli ki hűtőből az említett dobozt Zek.
-Aha – oda adom poharam, megtölti.
-Egyébként Zak Brendon – biccent.
-Chris Fray. – viszonzom gesztusát. Figyelem reakcióit, a várt eredményt kapom. Kikerekednek szemei és nyel egy nagyot.
-Nem rokonod véletlenül Clarissa Fray?
-De – sóhajtva lehajtom a fejem.
-Uh… - leül velem szembe – részvétem.
-Ne sajnáld, egyébként egész jó fej – vállat vonok – Amikor épp nem akar a fejedbe erőltetni olyan dolgokat, amiket az ő kérésére felejtettél el.
-Csak így simán elfogadod? – csodálkozik.
-Mit?
-Hogy ismerem egy rokonod – itt mintha valami átsuhanna a tekintetében.
-Nem egy hétköznapi nő – asztalra könyöklök – Kitűnő árnyvadász, bár kicsit sajátságosan fejezi ki a dolgokat.
-Sajátságosan fejezi ki mi? – horkan. Nem felelek csak figyelem a mozdulatait, ahogy a kezéhez nyúl, seb húzódik meg az alkarján, seraf penge hagy ilyen nyomot. Megint végig nézek rajta.
-Téged már fogtak el árnyvadászok. – megállapításom kikerekedett szemmel hallgatja – Gyűlölöd a nephilimeket, mert megsebeztek, igazságtalanul bántak veled, és a drágalátos Klávéra fogtak mindent a szövetség nevében. – hangom üres, bár némi jegesség is szorul belé.
-Honnan tudod? – szakad fel a fiúból.
-Az – bökök az alkarjára – Egy saref penge nyoma – csuklója felé intek – Itt pedig bilincsek nyomai láthatók, a felkarodon és válladon is fegyverek nyomai vannak, meg kínozhattak. Végül szabadon engedtek, de gyalázat és megaláztatás volt osztályrészed.
Döbbenten néz rám. Fel állok. Azt hiszem nem volt jó ötlet Leilával jönni. Inkább megyek a Takiba. A kávéfőző megállít. Lefőtt az első adag jó erős fekete.
-Kész a kávé – kiáltom el magam. Kisereglenek a többiek. Míg ők töltenek maguknak, kimegyek a nappaliba. Pedig kellemes itt. Meg szólal a telefonom.
-Igen? – veszem fel gondolkodás nélkül.
-Chris? – Alec bácsi az.
-Ki más?
-Nem tudom hol vagy, de maradj ott – valami baj lehet, mert erősen zihál – Egy kis gond akadt és apádék kiakadtak, jó lenne, ha most nem mozdulnál sehova sem.
-Miből gondolod, hogy jó helyen vagyok? – firtatom.
-Nem lennél ilyen nyugodt, ha a közelben lennél, és most elég nagy koszt kell rendbe raknunk.
-Sok sikert – suttogom.
-Tényleg maradj a fenekeden – kér.
-Rendbe – sóhajtok – Van itt egy csodás kert, azt hiszem keresek egy békés sarkot rajzolni.
-Remek ötlet – zaj szűrődik be a készülékbe – Mennem kell – karistolás – Maradj a seggeden! – kiáltja még, a vonal megszakad.
Megint baj van, kiráz a hideg. Fázósan dörgölöm karjaim.
-Rossz hírek? – kérdezi Hank.
-Aha – motyogom, most még az se nagyon izgat, hogy úgy lopakodott mögém, hogy nem hallottam meg. – Úgy is mondhatjuk hogy rossz hírek – elmélázva nézek körbe, a gyomromban növekvő szorítás nem enged, beszélni kezdek – Kicsi korom óta hozzá vagyok szokva, hogy ha a rokonaim elmennek, lehet nem térnek haza. Izzy néni mondta, hogy ennek nem kéne normálisnak lenni. Nagyi mindig tövig rágta a körmét, ha nem kapott híreket.
-Ez keményen hangzik – jegyzi meg Zak.
-Ez a nephilim lét – elfordulok – Nem könnyű, mert mért lenne az. Letettem majdnem az összes vizsgámat – hajamba túrok – Mégis aggódom a szeretteimért.
-Mért nem mész segíteni? – kérdezi Hank.
-Megkértek, hogy ne tegyem. Az egyetlen olyan személy tette, aki mindig csak óvni akart.
-Az apád? – csodálkozik Zak.
-A nagybátyám – mosolygok rá keserűen – Az apám… hn… eltűnt három évre csak hogy ne kelljen ott lennie a legnehezebb időben. Többet van házon kívül, mint belül. – szavaim még nekem is maróak. – Bocs srácok kicsit mozgalmas volt az elmúlt időszak.
Megint megcsörren a telefonom. Reflexből felveszem.
-Hála az égnek – sóhajt bele Simon.
-Mit akarsz? – hangom fagyos.
-Clary kérdi, hogy jól vagy-e, nem mer felhívni – bele sajdul a lelkem – Valamint kéri, maradj ott bárhol is van az az ott.
-Ezt kérte Alec bácsi is.
-Akkor jó – kifújja a levegőt.
-Ezek szerint nem tudjátok hol van?
-Elvesztettük, és most még Jacét se találjuk, Clary megint a padlón van, hogy képtelen egybe tartani a családját.
-Ezen ne aggódjon – forgatom meg a szemem – Apa úgy se hagyja el, mindig haza megy.
Elismétli szavaimat, tehát anya is ott van. Mintha egy elfojtott nyögést hallanék.
-Te is haza jössz? – fojtottan teszi fel a kérdést.
-Haza – bólintok – Pár dolgot még tisztázni akarok, de igen előbb-utóbb majd haza megyek – nagyot sóhajtok – majd fűzetett kéne venni, egy hét múlva kezdődik a suli. – teszem még hozzá csak, hogy tereljem a szót.
-Tényleg – lelki szemeim előtt látom, ahogy homlokon csapja magát – Még jó hogy szólsz – zörgést hallok majd kotorászást – Ez a bolhafészek majdnem megharapott, ráadásul hisztis mióta nem vagy itthon.
-De…
-Nem látott már vagy két hete. Igazán haza jöhetnél, legalább kitakarítani.
-Majd.
-Chris…. – hirtelen szakad meg a vonal. Bambán nézem a készüléket. Valami nem stimmel. Körbe nézek. Négy értetlen szempár néz vissza rám.
-Baj van – motyogom.
-Két hívásból megállapítottad? – füttyent Zak.
-Nem – rázom fejem – Ezek valahogy nem voltak… – zavarodottan nézem a telefonom – Mi történt?
Hirtelen ér a fény, majd a sötét.
Lassan tisztul a kép, démonok vesznek körbe, harcolok, összhangban valakivel, aki évek óta mindig védte a hátamat, aki mindig is jobban ismerte a mozdulataimat, mint én. A parabationommal. Csapás csapást követ.
Összezavarodva figyelem a dolgokat.
Változik a kép. Meglátom Simont, amint rohangál fel alá a lakásban. Nem értem mit keres itt. Magyaráz valamit holmi iskolakezdésről, nem értem miért hisz én abba hagytam a sulit. Nem, én nem hagytam abba. Anya hagyta abba.
-Chirs? – anya hangja óvatos.
-Anya? – kérdezek vissza hökkenten.
-Hogy kerülsz ide? – körbe ölel valami biztonságot nyújtó fehérség.
-Hova? – kezdek megijedni.
-A fejemben vagy kicsim – olyan mintha megsimogatná a fejem.
-Hogy kerülök ide? – kérdezek vissza.
-Nyugodj meg – kéri – Hol vagy?
-Nem tudom. Azt mondtad a fejedben.
-A tested hol van? – pontosít.
-Ja… egy menedékhelyen.
-Rendben – megkönnyebbülést érzek.
-Mi történt anya?
-Apád megpiszkált egy fészket és most özönlenek ki a démonok. Túl sokan vannak. Nem enged oda menni, pedig menni fogok.
-Velem akartál beszélni előtte?
-Igen.
-Miért?
-Féltelek.
-De hát…
-Láttad apád harcolni. Megyek, hogy mellette legyek. Kérlek, bármi történjék is, vigyázz magadra és most még maradj ki belőle.
Megszakad a kapcsolat.
A változatok menedékhelyén találom magam. A kanapén.
-Chris – suttogja fölöttem Leila.
-Igen? – meg próbálok fel ülni, nagy nehezen sikerül.
-Mi történt veled? – kérdezi óvatosan a lámia.
-Nem tudom – fejem fájósan fogom – Nincs véletlenül gyógynövény teátok? – nézek a házigazdára.
-Hát sok mindent kértek már tőlem, de sajnos gyógynövényekkel híján vagyunk.
-Had menjek ki a kertbe – Leilára kell támaszkodnom, hogy fel tudjak állni. A kertajtóig kínszenvedés el jutni, de ahogy szabad levegőt érzek, meg könnyebbülök. Szinte nem is éri lábam a talajt úgy rebbenek ki a napsugarak közé. Széttárom kezeim fejem a nap felé fordítom hátra vetett fejjel forgok. Megkönnyebbülés.
-Hát… Meg kell hagyni, hasonlítasz egy angyalra.
Ezzel a mondattal térit vissza a valóságba Hank, leereszkedem a földre. A fű meghajlik alattam.
-Miért? – fordulok felé – tizenöt mérte magas vagyok, esetileg kénkövet tudok köpni?
-Láttál már angyalt? – kerekedik el Leila szeme.
-Nem – vállat vonok – Anya, apa, a nagybátyám, nagynéném, és még a keresztapám is látott élőben angyalt, de én nem, legalábbis személyesen nem, és nem is akarom zaklatni Razielt.
-Az angyal, aki… - hebegi Hank
-Aki a legenda szerint teremtette a nepilimeket – fejezi be Zak helyette.
-Jól ki vagytok kupálva tőriből – bólintok elismerően, de nem megyek közelebb.
-Hogy is van ez a Klávé dolog? – firtatja Zak – Tényleg másik dimenziókból jött démonokkal harcoltok?
-A klávé nem egyenlő a nepililmekkel. – sóhajtok – A Szövetség és a klávé… az sem egyenlő.
-Hogy is van ez a szövetség, Klávé, nepilim duma? – elmosolyodik – Mindig annyit titkolóznak a drágalátos árnyvadászok.
-Miért? – kíváncsian lépek előre – A tűzzel játszó kisfiú beavatta a felnőtteket, hogy nem tudja ki az apja? Vagy netalántán, egy kis sikamlós tenyér, ami mindig megcsúszott tornaórán a kötélen, de kitűnően úszott az elmondta, hogy imádja a tengert, és folyton késztetést érzett, hogy bele menjen? Esetleg elárulta az a kisfiú, aki a tűzzel játszott, hogy nem érzi a hideget? Csak télen fázik? Elárult bármit is a felnőtteknek, akik tanácstalanul álltak a kérdés előtt, hogy miért is lángol a gyerek szeme, és mért nem ég meg soha a keze, pedig a gyufaszál már csonkig éget?
-Honnan tudod ezeket? – hebegi Hank.
Zavartan megrázom a fejem.
-Nem tudom – suttogom.
Körbe nézek a kertben megint, olyan békés, túl békés. Mennem kéne segíteni anyáéknak. Őrlődve visszafordulok a nap felé. Mit tegyek?
Megint megszólal a telefonom. Suhanva vágok át a kis csoporton, telefonom a kanapén hever. Felkapom, és már fogadom is a hívást.
-Chris? – Anya hangja az.
-Igen? – remegés fog el.
-Chris, kérlek, ne akarj jönni – esdekel.
-Honnan?
-Az előbb összekapcsolódtunk, nem tudom hogy tetted, de a fejembe voltál. Akkor éreztem, hogy jönnél segíteni. Ne tedd! Apád már meg van. Sikerült lokalizálni a helyzetet.
-Alec bácsi?
-Meg van ő is – hallom, hogy elmosolyodik – Voltál itthon?
-Miből?
-Elfogyott a müzli – felnevet. Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt. – Pár napra elmegyek anyához, vigyázni kéne a házra.
-Oké…
-Chris – még így az éteren keresztül is átjön a feszültsége. – Ne haragudj rám.
-Még dolgozok a megbocsátáson – suttogom. Kiáltások szűrödnek át, csak azt tudom kivenni, hogy apa kiabál.
-Mennem kell, vigyázz magadra.
-Anya… - kiáltom, de már letette.
Lerogyok a szoba közepére. Nem érdekel, hogy félig idegenek vesznek körül. Nem érdekel, hogy teljesen ismeretlen helyen vagyok, annyira szeretnék sírni. Túl sok ez nekem egyszerre.
