Hajnal alkonyat és a tűző nap - 13. epilógus

Gyönyörű a kislányom, alig birok betelni a látványával. Na persze nem csak nekem szép, hanem az apja is az egekbe magasztalja.

Végül nem császármetszés volt, mert a szülésidejére nagyjából magamhoz tértem, persze életjeleim voltak és teljesen hagyományos módon megszültem a gyerekem, semmi baj vagy komplikáció nem lépet fel. Dr. Cullen a csodámra járt, de nem sokáig, mert vissza zuhantam az álomba.

Viszont mint a mesékben Csipkerózsika felébredtem a szerelmem csókjától. Tényleg elég nyálasra sikerült az eset, de nem bánom. Embry magán kívül volt örömétől, hogy övé a leggyönyörűbb kislány a világon. Nekem meg még jobban örült mikor magamhoz tértem az első szoptatás idejére, mint sokan hiszik a kislányom sírására ébredtem, mert éhes volt és nagyobb volt a fajfenntartási ösztönöm, mint az élet ösztönöm, vagy valami hasonló kutyás hasonlattal élt a doki nevetve mikor meglátta, hogy magamnál vagyok. Végül minden jó ha a vége jó. Most pedig minden ruhámmal és egyéb hozott cuccommal együtt itt állok a Call ház előtt és arra várok, hogy Embry megérkezzen édesanyjával. Lányom a kezemben alszik, még nem mutattam meg a falkának, ugyan kíváncsiak voltak a kicsire, de nem éreztem magam elég erősnek, hogy esetileg bárkitől is meg tudjam védeni.

-Szerbusz Annabel – köszön rám Tiffany Call

-Jó napot – lehet ez kicsit karót nyeltre sikerült?

-Megnézhetem az unokám? – kérdi.

-Persze – kapok észbe és úgy fordítom, hogy látszódjon az arca, de a meleg se hiányozzon neki annyira.

-Oh de édes – mosolyog – Pont így nézet ki Embry is kicsinek – és Tiffany máris zsebben van, a kis unokától elolvad.

Persze meg kapjuk, hogy felelőtlenek voltunk és hogy ilyen fiatalon gyerekvállalás, mentegetőznék, hogy én hibám, de leint, mondván minden kapcsolatban két emberen múlik minden. Ezek szerint Embry nem mondta el neki, hogy kb. hónapokig alig beszéltünk?

Nem baj, Tiffany nem is tudja, hogy a fia egy a határokat védő farkasok közül.

Megkapjuk az emeleten a nagyobb szobát. Alig teszem le a kicsim az ágyra és pakolom ki a ruhám a szekrénybe, máris kopognak. Kicsit félek még itt, nem érzem magam otthon és biztonságban, de Embry sokat segít.

-Lee, gyere le – kiált fel immár férjem, mert a szülök nem engedték, hogy a gyerek házasságon kívüli legyen.

-Mi történt? – állok meg a lépcső tetején.

-Vendégünk van.

-Szia Lee – nevet rám Seth.

-Oh egy pillanat – a hallásom ugyan olyan éles, mint volt, így meg hallom, hogy kincsem épp az ágy széle felé igyekszik.

-Meg vagy – mosolygok rá, mikor elkapom pont időben – Lehet nem ártana neked egy járóka vagy egy baba ágy… majd apudat ráveszem készítse el.

-Ezt hallottam – jön lentről a morgás.

-Nem baj az legalább nem kell kétszer elmondani – fojtott nevetés majd harsány hahota tör föl.

Lemegyek, hogy készítsek egy kis uzsonnát a nagy gyereknek meg a kicsi is kapjon enni. Embry általában szereti nézni, ahogy etetem a lányunkat.

-Szóval ö a következő Annabel? – kérdi Seth.

-Nem ö már nem anyám nevét kapja meg csak, hogy megtörjük ezt a szörnyűséget – mosolygok rá – A kicsi neve Izabell.

-Szép név – mintha valami furcsa dolog történne vele – Megnézhetem?

-Persze – karomba fektetem és éppen csak lehúzom róla a tökfödőjét Seth már a térdemet fogja és bámulja a kicsit, mintha egy égi csodát látna vagy nem tudom. Megbabonázva nézi az én kislányom.

-Embry – nyögöm ki ijedten.

-Semmi baj – lép mellém ő is. Viszont Izabellnek nem tetszik ez a fajta figyelem, sírni kezd. Fel pattanok és ahogy több levegő és kevesebb szempár szegeződik rá és kevésbé vagyok kétségbe esve meg nyugszik.

-Lee – nyögi Seth még mindig ugyan úgy térdel a fotel előtt.

-Ne haragudj, most meg etetem a lányom, utána lefektetem aludni – hadarom és vissza menekülök a szobába mai még idegen számomra. Ahogy becsukódik mögöttem az ajtó meg nyugszom. Nem baj kicsit túl reagáltam a dolgokat, nem baj meg nyugszunk, tényleg meg etettem az én drágaságom és leteszem aludni. Lehet én is lefekszem kicsit, még nem vagyok tökéletesen jól.

Már az ágy mellé allított fotelban ülök Izabellel a karomban mikor az ajtó elöl meghallom a hangjukét.

-Ne aggódj már, csak megijedt – Embry nyugtatni próbálja Sethet – Tőlem is igen sokáig huzockodott és még el is menekült emlékez vissza ez természetes anyai ösztön volt tőle.

-De…

-Seth most meny haza, holnap találkozunk Samnál, majd megkérem Leet, hogy vigyük el a kicsit elvégre mindenki kíváncsi már rá.

-Rendben – beletöröd lemondó sóhaj és Seth elmegy. Igazából csak akkor fújom ki a levegőt, mikor becsukódik a bejárati ajtó.

-Ne haragudj – fogadom a belépő Embryt.

-Semmi baj – mosolyog rám – Majd meg szokod. Holnap akkor jössz?

Csak bólintok és lenézek a békésen cuppogó lányomra, aki még nem sejti, hogy holnap hányan fogják össze tapizni és hányan fogják meg bámulni hatalmas barna szemeit. Nem bánom, meg kell szoknia igen nagycsalád tagja lett.