Mágiával átitatott kotta - 6. fejezet

Kyo pov:

Keserű ürességemben kuksolok a szobámban, mikor megjelenik Keiyuu és a gyönyör birodalmába hajszol. Kimerültségemben elszólom magam. Hogy honnan tudom, hogy démon? Elolvastam Daisuke levelét, és abban megemlíti a kottára oly éhes démont, akivel vigyázzak. Mégse akarja a lelkem, vajon miért nem? Vagy már nem is akarja ezt az egészet?
Kérdezem mennyi időm, van még hátra, nem fellel egyenesen. Tényleg nem kellek neki?
Mért nem veszi el a lelkem? Tehát az egész csak játék volt? Keserű mosolyom nem tudom levakarni; én, aki gyűlölöm a hazug mosolyokat most azzá váltam én is, a lelkem zokog, de az arcom keserű mosolytól csöpög. Körbe tekint a szobába, mintha várna valamit.
- Senki nem fog érted jönni – suttogom – Mert már el vették a szárnyaid – hangomra felfigyel és értetlenül pislog rám. Nem kegyelmezek neki. Most már végig kell játszania a játszmát. Még egyszer utoljára elő kell hívnia szárnyait és elveszik tőle végleg. Itt marad. Önző voltam és ezt elintéztem.
- De ha akarom, elő hívhatom őket - morogja.
- Még egyszer, utoljára – húzom fejét magamhoz és össze érintem a homlokunk.
- Mit tettél Kyo?
- Megkeresett egy fekete szárnyas alak és közölte, hogyha nem adom oda önszántamból a kottát neked, akkor elveszi démoni erődet. Nem adtam oda se neki, se neked nem fogom.
Gondterheltségem nem hogy csökkenne, még inkább nő, hisz én idéztem elő.
- Ha elveszed a lelkemet megtarthatod démoni erődet – dőlök vissza a matracomra.
- Ha nem lennék ilyen fáradt, most rád vetném magam – morogja. – Mért kell olyan szexinek lenned? – még mérgelődik az orra alatt, de nem értem. Fel áll. Felrángat magára pár ruhadarabot köztük az én boxerem is. Aztán ahogy szokott jönni úgy távozik köddé válik csak most a szobám közepén és nem bújik meg egy sarokban, hogy ne vegyem észre.
Rukira gondolok és a délelőtti hívására, mikor Shouval megérkeztek a lakásába, életet lehelt a másik énekesbe és tényleg kibuggyantak az érzelmek.
Nekik összejött. Legalább két lelket meg mentettem a magányosságtól és attól, hogy bemocskolódjon. Jó arány? Talán.
Oldalamra fordulok és próbálok nem a jövőre gondolni. Valószínűleg örökre elvesztettem Keiyuut. Hiányozni fog, jobban mint Daisuke.

Hetek rohannak el mellettem csiga tempóban, látom Keiyuut, de mintha nem is ö lenne, hanem csak egy üres porhüvely, viccelődik, lélegzik, eszik, alszik, de nem az, aki volt. Teljesen magamba zuhanok. Kaoru próbál fel vidítani a többiekkel együtt, de nincs hasznuk. Egyszerűen nem megy. Mosolyognék, hogy meg nyugtassam őket, de nem tudok nekik hazudni.
Teljesen elsüppedek a magány mocsarában. Miért engedtem, hogy az életem részévé váljon, hisz csak egy démon volt. Egy szexszi démon, aki mindent meg tudódott tenni a testemmel.

Itt fekszek a matracomon és bámulom a plafont. Ki kellett volna kezdjek Kaial, csillogó, tiszta szemei vonzanak. Mégse tettem meg, mert láttam tisztaságát. Minek mocskoljam össze azt a hófehér lelket a sajátommal, mert ha vele kezdek, magammal rántom a mélységbe.
- Hiányoztam? – kérdezi egy ismerős hang a szoba sarkából.
- Szeretted volna, hogy hiányozz? – vetem oda, és hátat fordítok neki.
- Csak nem haragszol? – már a hátamhoz simulva dorombolja, mint egy jó falatokért kuncsorgó kiscica.
Nem felelek, minek tenném? Hogy egyszerű legyen a dolga? Nem, annyira nem vagyok vele kedves és megértő.
- Láttad a testem ezek szerint az elmúlt pár napban – sóhajt és felül. Összébb húzom magam. Nem hagy teljesen begubózni. Hátamra fordít és csípőmre ül. – Figyelj rám – azzal még a kezem is leszorítja, hogy teljesen kiszolgáltatottnak érezzem magam. Hiába vagyok erősebb mint ő, most nem tudok neki ellen állni.
- Minek jöttél ide? – préselem ki magamból – Hisz konkrétan a tudtomra adtad, nem kellek neked – így kimondva még jobban fáj.
- Kellesz nekem Kyo! – vágja rá enyhén zihálva, mintha nem tudna rendesen levegőt venni – Kellesz nekem – suttogja és mellkasomra borul.
Pislogok, most hagyjam a belsőmet szétfeszítő örömöt szét áradni vagy fojtsam el?
Hirtelen kapja fel a fejét.
- Kyo, hol van a kotta? – kérdi.
- Hol lenne, a szekrénybe – morgom. Tudom, hogy nem veheti el. De most mért vette elő már megint?
- Nem, nincs a lakásba.
- Tessék? – pattanok fel alóla és rohanok a napaliba, sietve kotrom elő a kulcsot és nyitom le a falapot. Tényleg nincs itt. – Hova lett? – nyögöm ki.
- Demetri – morog mögöttem Keiyuu. Hirtelen eltűnik, már megint köddé vált. Aztán csöng a telefon.
- Nishimura-san – zihál bele a házinéni. – Remélem nem volt otthon mostanában.
- Most épp a cégnél vagyok – füllentem. Jobb ha nem tudja hogy most is otthon tartózkodom.
- A lakás, amit kivett – nagyot nyel még így az éteren keresztül is hallom – lángokban áll.
Hirtelen minden vér kifut belőlem.
- Mindjárt ott vagyok.
Kalap kabát és már rohanok is.
Mire oda érek a társasházhoz már a mentők a rendőrök és a tűzoltóság is kint van.
- Mi történt? – állok meg az igen zilált idegrendszerű házinéni mellett.
- A maga tőszomszédságában lévő huligánok házibulit tartottak felnőtt felügyelete nélkül és valahogy a szellőzőn át jutott be magához egy égő cigarettacsikk, ami önmagában nem lett volna baj de tüzet fogott a fürdőszoba. És lángba borult az egész lakása.
Döbbenten állok a dolgok előtt. A ház még mindig lángol és ekkor feltűnik két fekete folt ahogy hadakozik a sárga és vörös fényekben.
- Keiyuu – suttogom, mikor felismerem a kis énekest hatalmas fekete szárnyai és fekete karddal hadakozik.
Elhűlve figyelem a küzdelmet, de valószínűleg rajtam kívül más nem látja őket. A másik magasabb alak felemeli a kottát. Hiába van össze hengergetve mégis felismerem, érzem hogy az az.
- Mit tesztek velem? – suttogom. Még látom, hogy meggyújtja azt az átkozott papírost, de a többi már sötétség.

Fehér fertőtlenítő szagú szobában térek magamhoz.
- Kyo rendesen ránk ijesztettél – hallom Kaoru felélező szavait. Mégis a szobában senki nincs. Ezt hogy? Körbe pillantok, de csak óvatosan ugyan nem vagyok tele aggatva mindenféle kütyükkel, mégis fáj mozdulni.
- Kaoru első szava ez lesz, ha bejön, készülj fel rá – suttogja egy árnyékos sarok.
- Keiyuu? – szám ki van száradva, köhögni kéne, mégis fáj a száraz torok reszelés.
-Még ne erőltesd meg magad – szellő könnyedséggel közelebb jön és megsimítja arcom. – Segítettél győzni értünk – közelebb hajol – Köszönöm, várlak haza.
Válaszolni nincs időm, mert már megint eltűnik.
Rezignáltan tűröm a doktorok vizsgálatát. Kiderült ugyan hogy semmi bajom csak egy kicsit sok volt a munkám ezért készültem ki mikor láttam a lakást leégni. Legalábbis szerintük. Hamar kiengednek, nem kell bent maradnom megfigyelésen, minden teszt jó eredménnyel támasztotta alá semmi bajom sincs, kivéve, hogy sokat dohányzom, de hát valamiben meg kell halni.
Egyhangúan lépdelek hazafelé. Fel se fogom, hogy kinyílik előttem az ajtó már csak akkor, mikor egy édes száj tapad nekem és nyom fel az előszoba falára.
- Hiányoztál – suttogja kéjtől fűtötten Keiyuu.
Hagyom magam sodródni az árral.
Feledhetetlenül szenvedélyes és lassú mondhatni már szeretkezés után fekszünk egymás mellett a matracomon.
- Itt maradok veled – jelenti ki – Demetrivel volt némi össze tűzésünk, de mivel a kotta megsemmisült semmi oka nem lehet panaszra, hogy itt maradok veled.
- Direkt pusztítottátok el?
- Egy mágiával átitatott kottát nem olyan egyszerű elpusztítani, neked is akarnod kellet – felém fordul és megsimogatja arcom élét. – És te meg akartál szabadulni úgy, hogy más más ne sérüljön miatta, ezért van neked ilyen csodálatosan tiszta lelked, ami hozzád vonzott.
- Akkor már megint csak a lelkem miatt vagy itt?
- Nem én téged akarlak! – csókkal pecsételi meg szavait. És marad. Sokáig.

Mágiával átitatott kotta - 5. fejezet

Keiyuu pov:

Démonnak lenni könnyű dolog, de nem olyan könnyű erőm birtokában énekesi karrieremet építeni. Pár éve fedeztem fel, hogy képes vagyok erre-arra. De a legszörnyűbb az egészben, hogy mindez egy kotta miatt van. Kellet nekem megfognom azt a nyamvadt papírost.
Aztán jött Daisuke. Elvitte és megpecsételte a sorsát. Jót akart, nem sikerült neki, tovább adta a kottát és mire megtaláltam, már egy olyan énekesnél volt, aki már több éve a szakmájában volt.
Elakartam tőle venni, és akkor a lelke is az enyém lett volna. Mégse tettem meg. Először még én se tudtam miért. Aztán figyeltem tetteit, egyetlen egyszer se használta a kottát. Pedig a levelet is elolvasta hozzá, amit Daisuke írt. Mégse használta.
Közelebb kerültem hozzá, nagyon közel – elmosolyodom az emlékre – egy hajszálat se lehetett közénk rakni.
Ahogy elintézte a felé közeledőket és magányosságába süppedt, elkezdet valami mardosni. Egyre többet akartam vele lenni. Figyeltem, ahogy alszik, figyeltem, ahogy dolgozik. Majdnem minden szabad percemet vele, nála töltöttem.
Rukira akár még féltékeny is lehettem volna. Mégse voltam az, mert Kyo így intézte el a dolgait. Az emlékeit nem kellet kitörölnöm úgy, mint azoknak a kezdőknek, akik bepróbálkoztak nála. Mondjuk én hintettem el az apró információ morzsákat.
Kiszolgáltattam idegen fiataloknak, sokat sérült, fájt neki, mégse választotta a könnyebb utat.
- Keiyuu hol jár a fejed? – ragad ki az emlékek közül Yasuno.
- Itt vagyok – mosolygok fel.
- Mostanában nagyon sok minden miatt aggódsz?
- Van pár dolog, amit el kell intéznem.
- Akkor halaszd fotózás utánra, mert mennünk kéne – azzal karon ragad és megyünk.
Ha nem figyelek oda, elrohan mellettem mindenki.
Kyot akarom. Nem volt elég, hogy három hete folyamatosan nála töltök minden estét, hajnalban el kell tűnnöm.
Koncertjein figyelem, hogyan adja ki magából a bánatát. Annyi keserűség, fájdalom van benne. Honnan szedi ezt? Hisz olyan tiszta a lelke. A lelke, amit megszerezhetnék. Mégse teszem. Önszántából nem fogja oda adni a kottát, mégis meg akarom tartani őt ilyenek, amilyen. Csodálatos ember a maga furcsa módján. Azt hiszem megkedveltem. Menthetetlenül.


Démoni létemet még mindig nem értem, egyszer csak itt ébredtem fel, ebben a testben. Teljesen megzavarodtam, mikor felébredt az erőm és majdnem felgyújtottam a lakásom. Aztán jöttek szépen sorban a dolgok. Mindenre rá jöttem, mikor Daisuke meglobogtatta az orrom előtt a megsárgult oldalakat. Elolvasta, de nem használta. Nekem vissza kell azt vinnem a saját birodalmamba, de ezzel csak egy baj van. Akitől elveszem vagy kiadja a kezéből, elveszti a lelkét. Daisuke tovább adta és elvesztette nem csak az életét, de a lelkét is.
Kyo lelke fontos nekem. Nem akarom, hogy a kotta magába szippantsa és örökre a rabjává tegye.
Van egy módja, hogy ezt meg akadályozzuk, de nem akarok ehhez folyamodni. Kyo olyan tiszta, nem akarom beszennyezni a lelkét és szívét.


Különleges képességemnek köszönhetően érzem, hogy üresség veszi körül, valami baj van. De vajon mi? Amilyen gyorsan tudok, ott termek mellette. Otthon üldögél a saját kuckójában, a fotelban még nem fedem fel neki magam. A hajnalban történtek után nem sok érzelem érkezett felőle. Figyelem, de csak bambul maga elé.
- Kyo – suttogom. Felém fordítja tekintetét.
- Kösz, hogy jössz – féloldalas, keserű mosolyába bele sajdul szívem. Nem kellet volna annyi fájdalmat okoznom? Mégiscsak démon vagyok, ebben lelem örömöm.
- Mi történt?
- Ruki hívott nem rég – sóhajt.
- És?
- Valószínűleg született pár kellemes szám. Nekem most nem megy az írás – bök az asztalon sorakozó papír halom felé.
- Akkor gyere, élvezzük ki ezt a remek pihenőnapot – azzal felrántom. Nem ellenkezik, mikor a tusoló alá tuszkolom, még akkor sem mikor az ágyra fektetem. Megint megmasszírozom, hogy ne legyen annyira merev. Sokat dolgozik a kinézetéért, hisz félmeztelenül ugrálja körbe a színpadot, és tombolja végig a koncertet. Teste bűnre csábító, míg lelke maga a tisztaság.
Élvezem, ahogy kényeztet, ahogy én kényeztettem. Adok-kapok játékunk hosszúra nyúlik. Fáradtan piheg mellettem, élvezettel nézek rajta végig.
- A kiszolgáltatottság, amibe taszítottál – suttogja csendesen – meddig játszod még sötét játékaid démon? – kérdezi ködös tekintettel.
Döbbenten pislogok.
- Már nem sokáig – enyhülök meg.
- Mennyi időm van még hátra? – mindezt úgy mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Néha tényleg meg tud lepni ez a férfi.
- Nagyon sok – suttogom a füle tövének és kicsit meg rágcsálom a cimpáját.
- Akkor nem veszed el?
- Nem – rázom meg a fejem és várom, hogy lesújtson rám a felettesem. Ami nem történik meg.
Kíváncsian körbe kémlelek, de semmi nem történik, nem értem a helyzetet. Kyo meg csak mosolyog.

Mágiával átitatott kotta - 4. fejezet

Kyo pov:

Végre pihenés. Sikeres koncertet, turnét tudhatunk magunk mögött. Most pedig a megérdemelt pihenésemet tölteném, ha a szavak békét hagynának, de nem, nekik mindig ilyenkor kell megtalálniuk. Két nap alatt rengeteg szöveg, vers és kis karcok szabadulnak ki a tollamból.
- Látom, nem unatkozol – köszön rám Keiyuu a fotelból. Már kezdem megszokni, hogy csakúgy feltűnik a lakásom bármelyik pontjában.
- Hát nem, lehet szólnom kéne Kaorunak – gondolkodom hangosan és tovább figyelem az angol szavakat.
- Pedig azt hittem pihensz és kifáraszthatlak – felnézek a jövevényre.
- Fáradtnak nem vagyok fáradt, talán csak agyilag – vélem.
- Akkor gyere, kicsit megdolgozzuk az izmaidat is – nevet.
Nincs annyi türelme, hogy megvárja, míg levetkőzöm, lekapkodja rólam a ruháimat.
- Hé! – méltatlankodok, mikor már az alsónadrágomat is húzná le.
- Ja, hogy először masszás és csak utána az élvezet – kuncog. Ledönt az ágyra, és megint fenekemre ül.
- Jó sok munkát adsz nekem – csorgatja hátamra a hűvös krémet, amitől összerándulnak önkéntelenül izmaim – eddig csak egy embernek kellet módosítanom az emlékeit jó arány, bár Rukinál elgondolkoztam, hogy mit csináljak. – jólesően felnyögök keze munkája alatt – Mert hogy az éjszaka kifacsartátok egymást az rendben van, de a vágya a kotta után, hát nehéz dió volt, végül valami olyasmit mondtál neki amiért nem keresi többet, magától akar jobb énekes és zenésszé válni.
- Talán… - belém folytja a szót, mikor ráfekszik a hátamra és megérzem gerjedelmét. – Ezek szerint ma este te akarsz kifacsarni? – lököm le magamról. Mellém huppan és csak kuncog, fölé kerekedem és készségesen szétnyitja a lábait.
- Mint egy rossz kurva – ellenkezni már nincs ideje, fedetlen felsőtestére vetem magam. Nem mondanám finomnak magam, mert igen rendesen kiéheztem már egy jó szexre. Felperzseli a vérem. Minden gátat átszakít.
Falom fehér bőrét, ahol érem, édesen nyögdécsel alattam. Ezzel engem is lázba hoz. Mindenhol érinteni akarom, nyaka ívben feszül, mikor combommal lábai közé férkőzöm. Már csak egy alsó van rajta, mégis látom a feszes anyagon, mennyire izgalomba hozza, amit teszek vele.
- Csak nem tetszik – suttogom füle mögötti finom érzékeny bőrnek. Rámarok ajkaira. És finomnak nem mondhatóan húzom le róla alsóját. Végre teljesen meztelenül terül szét alattam. Azt hiszem hiányzott már a látványa és a bőrének illata.
- Mintha fel szedtél volna pár kilót – simítok végig amúgy lapos hasán.
- Te is mintha nehezebb lennél – simít végig oldalamon, majd oldalt a tigrisemet veszi célba. Felnyom magáról, térdeimre támaszkodom, de nem enged újra ajkaihoz, hanem ellöki még kutakodó kezemet is. Lecsúszik alám, párnára támasztom fejem és várom, mit csinál. Teljesen letornázza magát ágyékomig, ott nyelvével rajzolja körbe a vart mintát, felnyögök érzéki érintésére. Kuncogva kihámoz végre szűk alsó nadrágomból. Közben nem felejt el egész hosszomban végig simítani. Felmordulok, párnába fúrom a fejem. Nem hagyja abba kínzásomat, tovább ingerel, de csak addig ilyen bátor, míg újra fel nem rántom. Mégsem teszem meg, megvárom mi sül ki belőle. A hatás nem marad el.
- Meddig akarsz még cicázni? – nyögöm bele a párnába.
- Amíg el nem érem, amit akarok – lehelete ingerli gerjedelmem. Ez volt az utolsó csepp, elpattan a cérna. Felrántom, a párnába építem. Kezét felfeszítem feje felé. Egy óvatlan pillanatban összeér lángoló ágyékunk. Hogy fokozzuk az élvezetett, végre a szivacs melletti kis dobozhoz jutok. Átlagban a gyógyszereim vannak itt, de most mást kutatok, elég hamar megszerzem. Lassan venni kell, mert fogyó eszköz. Felpattintom a tubis tetejét, pukkanó hangjára már Keiyuu is fel figyel.
- Máris vége a mókának? – kérdezi csalódottsággal a hangjában.
- Még csak most kezdtük el – biztosítom.
Nem hazudtolom meg szavaimat, tényleg még csak most kezdődik a kényeztetése. Alig kezdem el tágítani, kapkodja a levegőt.
- Ennyire ne siess – feddem meg és megállítom az élvezet kapujában. Csalódottan és dühösen felmordul, ajkaimra mar.
- Ki is cicázik?
- Te cicáztál – koppintok orrára, majd csókba fojtom kiáltását, amit kiváltok vele, mikor felváltom az ujjaimat. Olyan szűk, olyan forró, olyan jó. Felnyögök. Megvárom, míg megszokja, és jelzi, kezdhetem az iramot diktálni. Jutalma nem marad el. Ismerem már annyira testét, hogy tudjam mi jó neki. A végtelenségig próbálom hajszolni.
- Akarlak – nyögi és hagyom, hogy a végtelen véget szakadjon. A gyönyör, amit nyújt leírhatatlanul jó. Nagyon rég volt ilyen pokoli jó valakivel.
Fáradtan hemperedem a hátamra.
- Hol fér el benned ennyi energia? – kérdezem nagyot szusszanva.
- Ahol benned ugyan ennyi – simít végig a mellkasomon és feltámaszkodik könyökére.
- Na persze – horkanok fel. Nagy nehezen felülök.
- Hova hova?
- A fürdőbe, kicsit ragacsos vagyok valaki miatt, szeretnék megszabadulni tőle.
- Veled tartok – mosolyodik el.
Persze a tus alatt sem hagy nyugtot, így ténylegesen hulla fáradtan fekszem el a matracomon.
Mellém kucorodik és mintha dorombolna.
- Macska lett belőled? – simogatom meg hátát.
- Ilyen helyzetben belőled nem az lenne? – és tényleg doromboló hangot ad ki.
- Jó éjt! – csókolok a füle tövébe. Menthetetlenül romantikus vagyok. Fájni fog a felébredés.


A nyugodt békés pihenés nem is olyan nyugodt. Kaoru hívásával kezdődik és az őszinteségi rohamommal folytatódott. Most pedig itt ülök a stúdióban a szünetünk kellős közepén Kaoruval az oldalamon és nézzük, mit lehet kihozni abból a sok mindenből, amit eddig írtam. Fájósan dörgölöm a szemem, nem aludtam egy ideje rendesen.
- Lassan menjünk – nézek fel az órára.
- Jó – motyogja Kaoru és nézi a képernyőt tovább.
- Hajnali öt van, menjünk – fogom meg a vállát.
- He? – néz fel rám nagy szemekkel.
- Menjünk mielőtt még a menedzser is betalál, ilyen állapotban nem tudsz vele szócsatát vívni, bár kíváncsi lennék, milyen vagy ha veszítesz vele szemben.
Ez hat, Kaoru morcosan feláll.
- Menjünk – veszi a kabátját, mindent, amit eddig alkottunk elment és már útra kész. – Elvigyelek?
- Jót fog tenni egy hajnali séta. – legyintek.
Tokyo utcái sose ürülnek ki, ez a nyüzsgés teszi a város feledhetetlenné és undorítóvá egyszerre. Nincs egy pillanat, amikor csend és béke lenne.
A lakásomhoz közelebb lévő parkon átvágva ismerős alak bontakozódik ki a hajnali első napsugaraknak köszönhetően.
- Mit keresel itt? – csúszik ki a számon.
- Tessék? – néz fel ködös, hatalmas szemeivel. Látszik rajta, hogy nincs itt. Azt hiszem jobb lesz, ha tovább megyek.
- Kyo – szól utánam. Megszívtam. – Kérlek – nyögi ki és már mellettem is terem, hogy belecsimpaszkodjon a karomba.
Annyira kapaszkodik belém. Hát akkor most se haza megyünk.
Valószínűleg a fáradság miatt vagyok ilyen jótékony. Felmegyünk az üres lakásba. Lenyomom a kanapéra, sört adok neki. Szemben fogok vele helyet és nézem üresen kongó szemeit.
- Nálad van az, ami segíthet nekem – suttogja.
- Nem, Shou – rázom meg a fejem. – Amit te keresel, az nem megoldás a problémádra – mintha meg se hallaná, amit mondok.
- Kyo nekem kell az a kotta, ha már nem lehetek olyan jó, mint Ruki akkor legalább másmódon akarok jó lenni.
- Ruki se kapta meg a kottát – sóhajtok, csak tudnám, kinek beszélek? Mert Shou csak mondja, mondja a magáét. Hogy mennyire rossz neki, hogy Ruki mindenben megelőzi, hiába tiszteli, hiába becsüli.
- Shou – ragadom meg a vállát. – Nézz rám! – végre rám emeli ködös tekintetét. – Te szerelmes vagy – állapítom meg. A köd helyét felváltja az üresség. Nem fogja fel szavaimat. Ezt hogy oldhatnám meg? Meg akarom ezt egyáltalán oldani?
Telefonom után nyúlok.
- Ki az? – krákog bele kásás hangon Ruki.
- Kyo vagyok, ide tudnál jönni rövid időn belül? Van itt neked valami, ami talán segít.
- Mi?
- Ha ide jössz, megtudod – sejtelmes hangom hatására azonnal lecsapja a készüléket. Figyelem az ürességet, ahogy bekebelezi magába Shout. Ez nem lesz így jó. A viszonzatlan érzelmek felemésztik az embert.
Ruki alig negyed óra alatt nálam van. Valószínűleg pár helyen lefényképezték gyors hajtásért.
- Gyere – intek magam mögé. Besomfordál és éhes tekintettel pásztázza végig a lakást.
- Mit akarsz adni? – kérdezi, mikor nem talál olyan tárgyat, amit eredetileg akart volna tőlem.
- Itt van neked az igazi mágikus kotta – veregetem vállon Shout, aki még mindig úgy ül, mint egy zsák krumpli.
- Tessék?
- Az igazi mágikus dallam innen fakad – bökök a szívére.
- He?
- Shou az igazi dallam neked – megfogom Ruki kezét, és a másik vállára rakom. Hirtelen, mintha megmozdult volna a levegő a szobában. Ismerős illat tömíti el az orrom. – Keiyuu – suttogom.
- Csak egy kis segítség – nyal bele fülembe, és már el is tűnik.
- Menjünk – szól Ruki és felsegíti a másik énekest.
- Érezzétek jól egymást – kuncogok – Ruki rendesen be lett törve előre – beszólásomnak meg van az eredménye, a kis Chubi fülig vörösödik.
- Ezt nem kellet volna – húzza fel az orrát.
- Tényleg jó legyen nektek – kísérem ki őket.
Valahogy Shou itt hagyta az ürességet. Nagyot sóhajtva összeszedem magam. Hazamegyek és megpróbálok aludni. Nem sok sikerrel.

Mágiával átitatott kotta - 3. fejezet

Kyo pov:

Rukit legközelebb egy új album kiadásánál látom, amint riportot ad a TV-ben. Mosolyogva figyelem, hogy mennyire zavarban van és mennyire nem szereti a felvevő szörnyeteget. Nos igen, ez már ő, saját magát adja, kicsit kifacsarva, de teljesen érthető okokból.
- Csak nem jó volt az éjszakád? – kérdezi Toshi, mikor mellém áll és nézi a kivetítőt.
- Nem hiszem, hogy olyan értelemben volt jó mint neked – vetem oda és tovább sétálok termünk felé.
- Kyo, veled valami történt – konstatálja Kaoru.
- Talán ugyan az, mint veled? – pimaszkodom.
- Sikerült átaludnod az éjszakát? – csodálkozik rám.
- Ezek szerint ez ennyire nagy szó – értek egyet.
- Holnap már indulunk – sóhajt és újra elmerül papírjai közt és intézi a turnét.
Negyedévnyi nyugalmam lesz mindenféle zaklatástól. Buszban alszunk vagy épp hotelben, az mindegy, de nem lesznek a közelben semmilyen konkurens, feltörekvő üres mosolyú bandák.


Első állomásunk szállása kényelmesnek is mondhatná magát, ha nem lenne mindenhol liliom. Daisukéra emlékeztet. Az ő temetésére vittem egy szálat. Gyönyörű fehér volt, mint az ő lelke. Miért hagytál itt minket? Keserűségemből egy kutató szempár riaszt fel.
- Kyo? – kérdezi óvatosan. – Kyo a Dir en Grey-ből? – közelebb óvakodik, felnézek rá.
- Ki vagy? – kérdezem nem túl kedvesen.
- Akanishi Jin – nyújt kezet, csak lefitymálóan nézek rá. Döbbenten bámul rám.
- Kyo, végre megvagy – sétál be mellettem tök lazán Kaoru. – Die valami ivászatot emlegetett koncert utánra, készülnöd kéne – néz le rám. Elég felpillantanom, máris tudja, baj van.
- Elnézést, ha megzavartam valamit – szabadkozik a kis srác.
- Ismerős vagy nekem, de honnan? – morfondírozik Kaoru.
- Mentem készülni – szólok közbe.
- Ne fojtsd bele magad a kádba.
- Igyekszem – intek és otthagyom őket.
Miért talál be mindenki? Most igazán nincs kedvem senkihez. Letusolok és felveszek valami ruhát, ami először rám ugrik a táskámból.
Most jó lenne, ha ide jönne Keiyuu, lenyugodnék a kétértelmű megjegyzéseitől. Mégis mit gondolok? Neki is csak a kotta kell. Csak azért nem vette el, mert mindig a tulaj önszántából adja tovább. Nekem, pedig nem áll szándékomba tovább adni, ez velem fog halni.
Kimegyek a folyosóra és megint megcsap a liliom illata, megőrülök. Vagy már az vagyok?
- Kyo! – szól mögöttem Shinya.
- Hüm? – fordulok felé.
- Remélem, nem valami őrültségen jár az a kis buksid? – mindezt olyan hangsúllyal, amit anyám is megirigyelhetne tőle. Vajon miért lát át rajtam? Lehet azért, mert a halála óta nem vagyok képes elviselni a liliomnak még csak a látványát sem. Minden rá emlékeztet.
- Na, végre megvagytok – csapódik be Die – Menjünk, mert már csak hangolás van hátra – azzal díszes társágunk megy a koncert helyszínére.
- Mit keres itt ennyi mindenki? – morgolódom, mikor pár popfiucska is elhúz előttem.
- Előttünk ők lépnek fel, bár nem örülök neki, mégis hagynunk kellet – von vállat Kao. Hát ennyiben kell hagynom a dolgot.
Pár nyávogós nyálas szám után, végre mi jövünk, és bele csaphatnak a srácok a húrokba. A zene elragad, a fájdalom újra átjár. Édes tömény liliom illat eltömíti orrom. Megveszek tőle. Daisuke miért hagytál itt minket, engem? Ha nem hívlak, hogy gyere gyorsan, még most is itt lennél? Fájdalom hasít a fejembe. Vége a ráadásnak, letántorgok a színpadról, törülközőbe bugyolálom a fejem és úgy ülök egy fotelban, mint aki már nem is akar semmit a külvilágától.
- Lassan vissza kéne menni a szállásra – motyogja Shinya mellettem, neki a válla fáj. Egyetértően morranok.
Holnap folytatódik a hajtás.
- Jó volt a koncert – hallok egy ismerős hangot.
- Szerintem elcsúsztam egy-két lépést – mondja egy másik.
- Uedo, te kis maximalista.
- Most mond, hogy nincs igazam! – befordulok a folyóson, és szembe találom magam hat ismerősen ismeretlen egyénnel. Mint aki ott sincs, próbálok eltűnni. Szerencsére sikerrel járok. Végre szobám magányában ülhetek. Sajnos nem sokáig, kopognak.
Morogva és morcosan nyitok ajtót, és ott áll a délelőtt folyamán látott srác.
- Mit akarsz? – kérdezem teljes tudatában, annak milyen búnkon hangzik minden egyes szavam.
- Hallottam valamit – mondja és valami megcsillan a szemében.
- Gyere be – invitálom beljebb.
Besétál, de nem engedem messzire az ajtótól.
- Hallgatlak – fonom karba a kezem.
- Öm… - zavarba jön, mintha nem is tudná, mit akar.
- Tudod, ki vagyok? – térek át egy másik témára.
- Igen, Kyo a Dir en Grey énekese, akiről az a hír járja, hogy birtokában van a híres Mágikus kottának.
- Hümpf – kuncogok. Értetlenül kapkodja a fejét, muszáj felnevetnem. Kacajom örömtelen és színlelt. Amilyen gyorsan kezdem el, olyan gyorsan fejezem be.
- Menjél vissza öcsi pók és játssz a többi popfiúkával – veregetem vállon.
- De biztos vagyok benne, hogy nálad van! – makacsolja meg magát.
- Te is olyan vagy, mint a liliom – érintek meg egy virágot a vázában, amit a szorgos takarítok ide raktak. – Kívül gyönyörű reménységet, szépséget, ártatlanságot sugallsz, de igazából romlott vagy már belül. Ahogy a liliom, te is csak a halál hírnöke vagy – rávillantom szemem. Párat pislog, de nem érti. Ő még nem érti, de én már tudom, hogy elfogja hagyni a bandáját és szólóban fogja folytatni a dolgait, a többiek pedig majd bele rokkannak hiányába.
- De tudom, hogy nálad van! – erősködik.
- Te olyan álmokat kergetsz, amihez tiszta szívvel hozzá juthatsz – morranok – Tűnj el a közelemből és még a létezésemet is felejtsd el! – azzal kipenderítem az ajtón.
Még egy ilyen akaratos dögöt. Felrémlik előttem egy alak. Mosolyog és várja, hogy morogjak vele. Miért gondolok rá?
Nem tudok vele foglalkozni, a fáradság kiütéssel győz.
A turné tovább robog és végre kiszabadulok abból a förtelmes bűzből. Daisuke emléke kísértett álmomban.

Mágiával átitatott kotta - 2. fejezet

Kyo pov:

Ruki. Ruki itt. Ruki mi a fenét keres itt?
- Kyo minden rendben? – kérdezi meg édes zavartságot színlelve az énekes.
- Nem – felelem őszintén és ezen Kaoru is meglepődik. De csak a szemöldöke rándulásából látom.
- És mi a probléma? – kíváncsiskodik mézes-mázos hangon.
- Te – csoszogok át egy másik asztalhoz és ülök le írni.
- Azt hiszem túl lőttem, hogy ideinvitáltam – motyogja Die.
- Megígérted – nyafogja Ruki.
- Mit ígért meg konkrétan ez az iszákos? – kérdez közbe Kaoru.
- Hogy eljöhetek ide megnézni egy próbátokat – mosolyog, és úgy csillognak a szemei, hogy azt még Kai is megirigyelhetné.
- Akkor kérlek, ne inzultáld Kyot, kicsit morcos pár napja – szólal meg Shinya, amivel engem is meglep. Nem szokása a védelmemre kelni.
- Elnézést – néz rám bűnbánóan Ruki. Csak mérgesen szusszanok, és újra elmerülök a dalszövegem fájdalmában.
Miért akarja Ruki azt a kottát? Csak tönkre tenné a lelkét. Kiszipolyozná, meghalna tőle. Értem nem kár, de neki még sok mindent meg kell tennie, és lerakni a PSC mókuskerekében.
Kaoru most sokáig bent tart minket, talán csak azért, hogy megmutassa egy külsősnek, hogy itt igen is munka folyik, még akkor is, ha nem úgy tűnik.
- Rendben – bólint Kaoru, és végre utunkra bocsát. Természetesen Ruki a nyomomba szegődik, legnagyobb sajnálatára gyalog vagyok. Rendületlenül követ hazáig, igen Keiyuunak hála kivettem egy lakást nem messze a sajátomtól és tegnap ide hoztam pár fontos cuccot azért is voltam morcos, ahogy Shinya is látta.
Némán tesszük meg az utunkat az ajtómig.
- Mit akarsz?
- Szerintem tudod nagyon jól – mosolyodik el azon az enyhén perverz mosolyán, amit a színpadon használ. Tehát most csak megjátssza magát.
- Gyere – nyitom ki az ajtót. Előttem belibeg, látom, hogy most kezd zavarba jönni. Nem így képzelte el a lakásomat, mivelhogy ez csak egy személytelen hely, ahova feljárok, meg közelebb is van a kiadóhoz, meg a próbateremhez.
- Foglalj helyet, kérsz egy sört? – kérdezem illedelmesen.
- Nem igazán… - motyogja.
- Ne kéresd magad, mással úgy se tudlak megkínálni, üres a hűtöm.
Hamar túl esünk a sör megivásán, és csendben telnek a percek.
- Miért jöttél? – térek a lényegre, nem kenyerem kerülgetni a forró kását.
- A… - megakad, mérlegel – Kotta miatt vagyok itt.
- Milyen kotta miatt?
- A démoni kotta miatt, ami nálad van – vágja ki konkrétan.
- Bátor vagy Ruki – feltornázom magam állásba, és gondolkodó képet vágva elé sétálok – Eddig senki nem volt olyan botor vagy bátor, hogy elém álljon, és követelje rajtam a hírhedt kottát. Miből gondolod egyáltalán, hogy nálam van?
Megremeg, fölé tornyosulok, a kanapé karfájára támaszkodom, és úgy nézek le rá.
- Azért… azért gondoltam, hogy nálad van, mert… mert olyan sikereket értél el, amit nem hiszem, hogy a kotta nélkül képes lettél volna – vágja ki magát. Akár meg is sértődhetnék, hogy ilyen keveset néz ki belőlem, de nem teszem, csak felnevetek örömtelenül, szárazon.
- Ennyire nem kell lenézned – felrántom a kanapéról, döbbenten pislog párat. – Mit akarsz tőlem Ruki? – sziszegem pár centiről a képébe.
- A kottát akarom – válaszol csendesen. Nagyot sóhajtok.
- Minek az neked? – visszaülök a fotelembe. – A lelked még tiszta és érintetlen, nem mocskolódott be, az érzéseid is valódiak, amiket a dalaidba fogalmazol meg, vagy épp kiáltod világgá. Miért akarod tönkre tenni mindezt?
- Mert nem érzem elégnek – vallja meg. Elém áll. – Akarom a kottát Kyo, nem érdekel mi az ára.
Gondolataim kergetik egymást. Hogy tudnám úgy megmenteni a lelkét, hogy közben ne sérüljön, és önszántából adja fel a kottát?
Sötét terv fogalmazódik meg bennem.
- Akkor gyere, fizesd meg az árát – állok ismét fel, hogy bevigyem a hálószobába.
Simulékony kiscicává változik kezem alatt, nem vagyok vele kedves, elveszem, ami kell és csak a magam öröme után adom meg neki, amiért eped. Izzadt testünk összetapad, mégse törődök vele. Önként kínálta fel magát, hát fizessen meg érte, nem lesz attól előrébb, hogy befekszik pár fontosabb ember ágyába. Fehér bőre hibátlannak tetszik az ágyneműn, ahogy alattam nyög még jobban feltüzel arra, hogy tönkre tegyem tiszta lelkét. Démonaim mégis visszafognak, hogy ne tegyek benne kárt. Kicsit nyújtom még szenvedését, hogy megtanulja, bizony nem minden a hírnév, vegye észre azt, ami igazán fontos, hogy a zenén keresztül kiadjuk magunkból azt, ami fáj vagy bánt, esetleg örömünket.
Negyedik vagy ötödik menet után végre adok neki egy kis pihenőt. Hason fekve piheg mellettem.
- Ruki, te többet érsz, minthogy eladd a lelked, a kemény munkának hamarabb meg van a gyümölcs, és sokkal édesebb, mint a könnyen szerzett dicsőségnek – suttogom a fülébe, megremeg.
- Kyo – nyögi kiszáradt torokkal, könnyes szemekkel néz rám.
- Igen, kihasználtam a gyengeséged, vess meg érte, és tűnj el innen – mosolygok rá keserűen. Sose szerettem a hazug mosolyokat, mégis ide ez kell.
- Miért? – kérdi, miközben feltápászkodik mellőlem.
- Sokkal többet érsz annál, mint amivé válni akarsz a kotta által – felelem.
- Letusolhatok? – szedegeti össze a cuccait.
- Arra – mutatok a fürdő irányába.
Eltűnik az ajtó mögött, összeszedem magam, kidobom a használt óvszereket, tiszta ruhát kotrok elő és még egy törülközőt. Visszaveszem boxerem, míg el nem jutok a tus alá.
- Végeztem – áll meg a háló ajtajában a kis énekes.
- Remélem megtanultad a leckét – nézek rá keményen. Halványan elmosolyodik, de még látszik, hogy a tus alatt zokogott.
- Még holnap után se fogok tudni rendesen ülni miattad – zavartan nevet.
- Elég intő példa volt, felejtsd el a kottát – intek. Lazán elém sétál.
- Köszönöm – suttogja ajkaimra és megcsókol.
Bólintok, felveszi a cipőjét és távozik.
- Válj tiszta énekessé – kívánom neki, miután becsukódik mögötte az ajtó.
Gyorsan letusolok én is. Még haza akarok menni a sötét kuckómba elfelejteni mindezt, ami itt történt.
Alig csukom be magam mögött fészkem ajtaját, meghallok egy túlságosan is ismerős kuncogást.
- Rendesen kifacsart, nekem semmi nem maradt – suttogja a lakás sötétjéből.
- Menj a francba! – közlöm vele a tényeket. Lecuccolok és eldőlök saját matracomon, kimerített ez az a nap. Nem csak testileg, de lelkileg is. Olyan mélyen alszom, ha még egy lábbal lejjebb mennék, már biztos halottnak nyilvánítanának.

Mágiával átitatott kotta - 1. fejezet

Kyo pov:

Fáradtan esek be a lakásomba. Sötét van, szinte üres minden. Hiába vannak tele a polcok értéktelennek tűnő kacatokkal és poszterek a falon. Talán évek óta nem is változtattam rajtuk. Mióta is? Mióta elindult a La:Sadies, aztán a Dir en Grey befutott. És nem változtattam, megtartottam, mikor ő jött. Aztán mikor mások jöttek mentek az életemben. Kivettem egy lakást, de a fészkem közelébe senkit nem engedtem, egy valakit kivéve, bár hívatlanul jött és nem is akartam, hogy jöjjön, de megtalált. Ő volt Daisuke után a második, aki feljött. Természetesen a bandán kívül. Most pedig nem értem miért gondolok erre.
Gyors tus, utána az ágy. Valahogy hetek óta ez a felállás. Utálok stúdióban dolgozni, mégis muszáj, hogy a színpadon már elő tudjuk adni. Kaoru mindent tökéletesre fejleszt a végére.
Napok mosódnak össze, mire befejezzük a munkát, még interjút is készítenek velünk, bár nem örülök neki, mert nem szeretem. A stúdióhoz közeli kis étterembe menekülök. Valami magára vonja a figyelmem. Valaki figyel. Pontosabban lyukat éget a hátamba. Megfordulok és egy nagyon kíváncsian csillanó napszemüveggel találom szembe magam.
- Hüm? – morranok, hiába nézek rá rondán, nem tágít. Sőt közelebb jön.
- Kyo mond – pislog rám. – Nálad van? – ül le velem szembe a kis bokszba.
- Mi? – hördülök fel. Mi a fenét akar tőlem, és mi a jó életet keres itt?
- Az… - és pillog hatalmas táskái mögül. Nos, igen, íme a Gazette énekese teljesen másnaposan.
- Ruki, ha nem kommunikálsz értelmesen és konkrétan, nincs miről beszélnünk – vetem oda, és végre elhagyom a kajáldát.
Értetlenségem egészen az utca másik feléig tart, ahol is Shou éhes tekintetével találom szemközt magam. Ö is napszemüveg mögé bújik. Remek.
- Keiyuu, ezért még kapni fogsz, csak kerülj a kezeim közé – mérgelődöm.
- Szólítottál? – terem mellettem a kis énekes.
- Mi a fenének szabadítottad rám az összes most épp unatkozó énekest?
- Szerintem egyik sem unatkozik – kuncog fel. – Adj nekik jövőt – hajol közel. – Vagy vedd el minden reményüket… - megnyalja a fülkagylómat.
Érintésétől kiráz a hideg, és felvillan előttem egy megsárgult boríték képe, amit szekrényem legmélyére süllyesztettem.
Mérgesen megyek hazafelé, még ilyet! Keiyuu mit képzel magáról, rám engedi ezeket a dögkeselyűket? Nem elég nekem megküzdeni a saját sötétségemmel, még ez is?
Mire elmerülnék saját homályos gondokkal és keserűsséggel teli mocsaramba, újra mehetek be a stúdióba.
- Kyo minden rendben? – kérdi mellékesen Kaoru. Minek hazudjak neki?
- Nem – morgom.
- Ki próbált bejutni a magánszférádba? – hogy miért ismer engem ennyire?
- Kivételesen a szférában nyugalom honol és ez az, ami furcsa – gondolkodom, majd végig nézek zenész társamon. – Ahogy elnézem, a te háztájadon sincs minden rendben – összerezzen, tehát igazam van.
- Talán – tér ki a válasz elől, telitalálat.
A nap gyorsan eltelik, a sok szerencsétlenkedés sem könnyíti meg a dolgunkat. Kaoru tényleg nincs a toppon. Shinya szintén a föld másik részén jár. Die mosolyogva próbálja mutatni, hogy otthon minden rendben van, de persze ahogy közeledik a turné ideje, a barátnője egyre morcosabb, egyre jobban magához akarja láncolni. Toshi szintén magányos, én adom a nagy antiszoccot. Nehéz zenésznek lenni. Talán ezért adtam fel azt, hogy bárkit is beengedjek az életembe. Persze vannak, akik megkeserítik nyugodalmam. De velük most nem akarok foglalkozni.
- Na, jó, mára legyen elég a szerencsétlenkedésből, most pedig mars haza – ásít egy hatalmasat Kaoru. Talán aludni is kéne.
Ahogy én elképzeltem, aludni nem tudtam, mert a szavak nem hagytak nyugodni és egy dallam sem. Muszáj leírnom, különben elvész a hirtelen ötlet. Egy szusszanásnyi szünetben felpillantok, és szembe találom magam a szekrénnyel, ahol a boríték lapul. El kéne vinnem magammal a turnéra? Ha betörnek hozzám, ezt ne találják itt. De hát ez csak a zenészeknek értékes. Ekkor felvillan előttem Ruki és Shou éhes tekintette. Inkább viszem magammal.
- Lassan össze kéne szedni a cuccaidat, nem gondolod? – kérdezi a szoba sötétjében egy ismerős hang.
- Keiyuu, hogy kerültél ide?
- Mit viszel magaddal? – mintha nem is hallotta volna előbbi kérdést.
- A szokásos dolgokat – vonok vállat.
- Új szövegen dolgozol?
- Valami olyasmi – motyogom. Nem szeretem, amikor bejön hívatlanul, főleg úgy, hogy be se engedtem. Aztán itt van az is, hogy ha jól emlékszem kulcsra zártam az ajtót. És neki nem adtam kulcsokat. Kaorunak van, meg a többieknek, de neki nincs.
- Ne agyalj ilyen kis butaságokon – nevet. – Kinek fogod oda adni a kottát? – kérdezi a lényegre térve.
- Miért kéne bárkinek is odaadnom? – vágok vissza flegmán.
- Meg akarod tartani? – értelmes kérdésre, még értelmesebb kérdéssel válaszol. Miért érzem úgy, hogy semmi értelme ennek a beszélgetésnek?
- Mit keresel itt Keiyuu? – kérdezem a halántékomat masszírozva.
- Csak jöttem, hogy ellazítsalak – szót tett követ, mögöttem terem és már vállaimból próbálja kimasszírozni a görcsöket. Elég nehéz dolga van, a stressz megteszi a hatását.
- Menj el fürdeni, talán úgy egyszerűbb lesz rajtad eloszlatni az olajt – terel be a fürdőszobába.
Ellenkezni nincs értelme, és ha egy kellemes masszírozásról van szó, akkor azt hiszem, kihasználom az alkalmat.
Gyorsan letusolok és csak egy boxerben megyek át a szobámba, elvégre kényelmesebb a matracon, mint bárhol máshol. A kanapé túlságosan göröngyös.
- Már kész is vagy? – áll meg az ajtóban Keiyuu.
- Miért, órákat nem szoktam zuhanyozni. – vonok megint vállat.
- Akkor terülj el – lép a polcon lévő testápolóért.
- Az hogy került oda? – csúszik ki a számon értetlen gondolatom.
- Még én hoztam, lehet ki kéne venned lassan egy lakást, Ruki nagyon rád szállt - átveti lábát fenekem felett és elkezdi eloszlatni a krémet rajtam.
- Majd ha konkrétan betámad.
- Nem veted meg a könnyű prédát… - kuncog és már nyomkodja is fájó izmaim.
- Miért vetném meg? – nyögök fel jólesően. – Ha magától jön az ágyamba – a megszólalásomnak többlet tartalma van, ezt ő is tudja, megremeg a keze, ezt kihasználva megfordulok és lelököm magamról. – Eleget cicáztál, most miért vagy itt? – nézek a szemébe. Felül és újra átveti lábát felettem, és igen hergelő pózba ül le az ölembe.
- Szerintem tudod magadtól is – mosolyog rám azzal a tekintettel, ami nekem egy kialvatlan, de kipihent éjszakát jelent.