Hajnal alkonyat és a tűző nap - 11

Rémálomból riadok. Egyre többször álmodom ugyan azt. Fehér bundám vérfoltos, üldöznek, de nem a hidegek, hanem a saját falkám.

Zihálva ülök fel. Seht még békésen alszik mellettem. Fogalmam sincs, hogy férünk el az ágyán, ketten.

Óvatosan kimászok mellőle. Jó lenne egy forró zuhany, de még mindenki alszik így, hogy ne zavarjak senkit csak egy gyors mosdást engedek meg magamnak lavórban. Sajnos a fürdőszobában rá kell döbbenjek, hogy nem rejtegethetem a végtelenségig a pocakom. Már egyre nagyobb a dudor rajtam. Félelem lesz úrrá rajtam.

A hajnal már a konyhában talál rám Sue képében.

-Jó reggelt Lee – köszön rám.

-Reggelt – köszönök vissza és bámulok ki az ablakon.

-Mi bánt Lee?

-Nem tudom – vonok vállat nem törődöm módon.

-Tehát beléptél a minden mindegy és a hiper érzékeny stádiumba? – kérdezi, és elém tesz egy bögre teát.

-Tessék?

-Hányadik hónapban vagy? – azt hiszem, kiestem a számon. Sue a megtestesült nyugalom és csak így simán meg kérdezte, mintha csak arról lenne szó, hogy már megint szemerkél az eső.

-Nem tudom – hebegem, még mindig nem tudom össze szedni az államat.

-Még nem voltál orvosnál.

-Nem mertem el menni – vallom meg.

-Akkor fel kéne hívni egy olyan orvost, aki megbízható.

-Sajnos ilyet nem ismerek – próbálok túl lépni azon, hogy a pótanyám mindent levágott mondhatni pillanatok alatt.

-Nehogy azt hidd hogy csak most jöttem rá – mosolyog rám együtt érzőn – Már egy ideje tudom. A fiam nem sejti igaz?

-Nem… nem az övé – suttogom.

-Megnyugodtam – sóhajt nagyot és csak most veszem észre mennyire feszült volt eddig – Már azt hittem felelőtlen gyereket neveltem belőle.

-Nem az Seth egyáltalán nem felelőtlen.

-Akkor?

-Hát… - kicsit meg zavarodtam.

-Kié ha nem Seth volt a hibás?

-A… - a mondatom félbe szakitja egy dühödt kiáltás. Seth lerobog az emeletről és még látom el suhanni a konyha ajtó elött.

-Bocsánat, egy pillanat és jövök – indulnék meg de Sue meg fogja a kezem.

-Nem biztos, hogy ez most jó döntés – szeme komor nem az a mosolygós, amit megszoktam.

-Sajnálom – hajtom le a fejem, és hirtelen mozdulattal tépem ki magam szorításából.

Pár pillanattal később érem csak utol Sethet. Bár nem kell messzire sietnem, nem messze a háztól az erdőben már álla bál. Paul még nem változott át de már a határán van, mondjuk csodálom az önuralmát. Sam is itt van és mikor észre vesz arca el komorul. Seth szemben áll Embryvel. A felismerés mellbe vág. Olyan rég nem láttam már, megfosztottam magam a látványától is. Fáj látni keserűségét és tudom, hogy szenved, szenved ahogy én szenvedek.

-Annabel – mondja ki a nevem, mikor meg lát. Reszketés fut végig rajtam.

-Embry állj le – Seth hangja józanító, visszarángat a földre. – Annabel engem választott, már mondtam az indokaimat is.

Értetlenül nézek a két férfira, és olyan érzésem van, hogy már megint külső szemlélődő vagyok a saját sorsom eldőlésében.

-Terhes vagy – szólal meg Paul reszelős hangon. – Ezért menekültél el? – vádló szavai meg rémítenek. A falka ki fog tagadni, el fognak üldözni vagy hajtó vadászatott indítanak utánam.

Körbe nézek az oly jól ismert arcokon, mind engem bámul. Óhatatlanul is elégé árulkodó pocakomra teszem kezem.

Embry elsápad.

Szólásra nyitom a szám, de nem jönnek a hangok, könnyeim utat törnek maguknak. Szégyen a futás, neki iramodok. Kihasználva a döbbenetet és azt, hogy egyáltalán nem tudnak velem mit kezdeni. Elrohanok.

Menekülök a családom, a falkám, a barátaim elöl.

Csak Forksban térek magamhoz. Még csak nem is lihegek. Leülök a buszmegállóba, annyi emlék köt ide. Mi lesz velem? Mihez fogok most kezdeni?

-Anie? – mindig mikor nem számit rá az ember.

-Igen? – pillantok fel és nem Dalton áll előttem, hanem Jasper a stratéga.

-Alice szólt hogy jöjjek ide, nem értette miért kell ezt tennem.

-Véletlenül nem tudod mikor rendel Dr. Cullen? – kérdem félve.

-Mi baj?

-Kéne egy megbízható doki – vonok vállat.

-És pont Carlai jutott eszedbe? – felvonja szemöldökét, belőlem meg kirobban a nevetés. Na nem a jókedvű féle hanem inkább a hisztérikus és kétségbe esett fajta.

-Dalton itt van a közelbe szólok neki – motyogja.

-köszönöm – karolom át magam fázósan.

A hideg el tűnik, én pedig megint magam maradok a kétségbe esésemmel és tehetetlenségemmel. Üveges tekintettel bámulom az aszfaltot.

-Mi baj Anie? – lép elém Dalton.

-Szia – köszönök neki esetlenül.

-Szia – le ül mellém a padra és körbe néz. – Buszra vársz?

-Orvoshoz kéne mennem – hajtom le a fejem.

-Baj van a kicsivel?

-Nem – rázom a fejem – Csak elvileg az átlagos nők ilyenkor már rég voltak legalább egy vizsgálaton.

-És?

-Farkasként nem igazán mehetek átlagos dokihoz – elfintorodom.

-La Pushban nincs orvos?

-Ő se tud a farkas dolgokról… - felhagyok a flaszter bámulással – Nem tudod véletlenül Cullen foglalkozik kutyákkal? – Dalton fel nevet bele borzol a hajamba mint régen Paul, Embry és még oly sokan tették, automatikusan nyúlok a hajamhoz, hogy helyre igazítsam és közben érzem, hogy valami nedves végig folyik az arcomon.

-Gyere – fel huz a padról és elindulunk valamerre. Lágy szél libben. „Szajha” – sodorja felém Embry hangját. Keserves zokogásba török ki.

Foglamam sincs hogy hova visz el Dalton de már nem érdekel. Ha meg halok hát legyen ugy. Csak azt sajnálom a gyermekem nem ismerheti meg az apját, aki számomra mindenél fontosabb.

-Anabel – köszön rám dr. Cullen.

-Jó napot – köszönök reflekszből.

-Gyere ülj le és válaszolj nekem pár apró kérdésre – kedvesen egy székhez vezet és elő vesz egy lapot. Kérdések sorát teszi fel. Mikor jöttem rá hogy van a kicsi, milyen vitaminokat szedtem, mit eszek, pontosan hány éves vagyok, ki az apa, voltam e már orvosnál és ha nem miért nem és ha igen hol mit mondott az az orvos? És így tovább vég nélkül. Kiszárad a torkom mire minden kértére válaszolok.

-Kérlek, feküdj ide fel – mutat egy vizsgáló asztalra, követem az utasításait. Hideg kezétől ki ráz a hideg, de nem ró meg, mert össze rezzenek mikor hozzám ér.

-A baba remek állapotban van – mosolyog rám – Egészséges és jól fejlődik – segít fel ülni. – Szeretnéd tudni a nemét?

-Nem – rázom a fejem.

-Miért? – lepődik meg.

-Nem biztos, hogy nálam maradhat – horgasztom le a fejem.

-Mért nem?

-Hát a szüleim még nem tudnak róla. Eddig egy barátomnál húztam meg magam, és lehet ki leszek tagadva – a végére már suttogok.

-Jó lenne ha be vonnád a szüleidet.

-Tudom, de félek.

-Mitől?

Fel nézek kék szemébe és rá kell jöjjek nem tudom mért, és mitől félek. Zavaromat észre véve el mosolyodik és vissza ül az iró asztalához.

-Gyógyszert nem írok fel mert teljesen egészséges vagy ráadásul a bevitt tápanyag mennyisége minősége is megfelelő. Viszont azt ajánlom ne változz át amíg állapotos vagy.

-Eddig… - és rá kell ébredjek valami nincs rendben velem – Képtelen voltam átváltozni – elképedve kapom szám elé kezem.

-Ez egy érdekes fejlemény – mondja ö aki csak megvizsgált és más dolga nincs is ezenfelül – Dalton haza visz egy darabon – int az ajtó felé és tényleg ott áll már önkéntes hurcolóm.

-Köszönöm.

-Ha gondolod hivj fel – oda ad egy névjegykártyát – Remélhetöleg nem akad komplikáció, de azért szeretném ha egy hónap múlva megint el jönnél, addigra hozok egy ultrahang készüléket.

Csak bólintani vagyok képes.

Dalton kiterel a dokitól, beültet a kocsiba, beköti az övemet és közben véletlenül hozzá ér a hasamhoz, többször bocsánatot kér, majd elvisz a határig. Ott kiszállok magamtól és csak állok.

-Minden rendben? – kérdi Dalton aggodalmas hangon.

-Persze – suttogom le hajtott fejel – haza kéne mennem igaz? –inkább csak magamnak mondom, mint Daltonnak – és bevallani anyáméknak. Apa nem fog örülni – fel sóhajtok.

Morgás üti meg a fülem.

-Szerintem menjél – fordulok felé mosolyogva és búcsút intek. Látom rajta, hogy kelletlenül száll vissza a kocsijába és hajt el. Még mindig a határon állok és nem tudok mit kezdeni magammal.

-Lee – lép ki a sűrűből Seth.

-Szia – köszönök neki.

-Igaz hogy állapotos vagy? – hát mindenre számítottam csak erre nem. Válasz helyett megfogom a bő pólóm és rá szorítom a hasamra na meg oldalra fordulok. A várt reakciót kapom. Seth álla a földön landol és mögüle is hallok egy-két elhaló nyögést.

-Mért titkoltad el?

-Senki nem kérdezte – mosolyodom el – Egyébként édesanyád tudja. – nem mentség ezt én is tudom.

Ott hagyom az út szélén. Hallom hogy követnek az erdőből, direkt nem lépek be. Bármikor kiléphetnének a sűrűből és meg büntethetnének, mégsem teszik. Érzem Samet, érzem a többieket is, mégis minden olyan távolinak tűnik. Olyan rég volt, hogy együtt nevettünk az asztalnál a nappaliban, vagy Emily utasításait követve kikotródtunk a konyhából a verekedés miatt, és ott van az a harc is, mindent meg változtatott.

A ház előtt meg torpanok. Anyám áll az ajtóban és néz rám, ö már tudja mért menekültem el, apám áll mellette és nem tud mit kezdeni a helyzettel, zavarban van.

-Gyere haza – kéri anya. Egy lépés előre, felderül az arca, kicsit bátrabban megyek felé. Éveknek tűnik, mire oda érek az ajtóhoz, és apám vállamra ejti hatalmas kezét.

-Nem akartok mesélni nekem? – kérdezem, mikor már túl jutunk a bejárati ajtón. Itthon semmi nem változott még az illatok is ugyan olyanok, béke vesz körül és biztonság, haza érkeztem.

-Ülj le – int anyu a fotelbe ők a kanapét foglalják el, közénk szorul be apa által készített dohányzó asztal.

-Szóval…

-Azt már tudom, hogy nem ti vagytok a vérszerinti szüleim, csak rokonok vagyunk valamilyen szinten.

A feszültség tetőfokára hág.

-Honnan?

-Farkas vagyok, mint Paul, van két fülem, kitűnően hallok velük – intek az említet érzékszervem felé.

-A farkasosságodról jut eszembe – lép be Paul a nappaliba – Mikor változtál át utoljára?

Kinyitom a szám, hogy rá vágjam a választ, de bent akad a levegő. Tényleg mikor is változtam át utoljára?

-Majd segítek jó pár hónapja, mikor Sam utoljára elküldött őrjáratra. – karba font kézzel közelebb lép közelebb, fenyegetően fölém tornyosulva.

Tenyerembe temetem az arcom.

-A történetet ezek szerint hallottad?

-Csak hogy nem a ti gyereketek vagyok.

-A húgom lánya vagy mégis sajátomként neveltelek az én lányom vagy! – bukik ki anyámból.

-Ezen lépjünk tovább – sóhajtok fel – Mért nem tudtam róla? Egy fényképet nem láttam róla.

-Hasonlóan megszökött mint te, és bele halt a szülésbe. Késve érkeztem.

-És az apám?

-Nem tudni hol van – rázza a fejét apa.

-Remek – fel állok – Azt hiszem én most elmegyek aludni mert elfáradtam – azzal a szobám felé veszem az irányt.

-Kicsim – szól utánam anya.

-Hüm?

-Suenek van képe róla – mért nem mondja ki a nevét? Mért nem tudhatom hogy hivják? Csak bólintok hoyg meg értettem és tovább lépeka szobámba, Paul még mondani akar valamit vagy utánam jönni de apa leállitja.

-Hagyd így is sok volt neki ez mára… - a többit kizárom a tudatomból. Becsukom magam mögöt az ajtót kitárom az ablakot.

-Seth – sóhajtok kikönyökölve.

-Igen? – áll fel az ablakom alól a srác.

-Segítenél? – és már mászom is kifele. Majdnem a nyakába esek, de nem bánja csak nevet és már szaladunk is, az nem is zavar hogy közben fogja a kezem.

-Mért ide jöttünk? – lepődik meg mikor meg állok a konyhában Sue nekem háttal áll és valamit épp készít.

-Sziasztok – köszön vidáman pótanyám.

-Ne haragudj de nincs véletlenül képed az édesanyámról? – megdermed szavaim hallatán.

-De van – azzal meg törli kezét és megy ki. Legszívesebben zokognék. Miért történik ez velem? Lerogyok a konyha asztal mellé. Seth eltűnik, gondolom, nem érti a helyzetet. Nem is bánom hogy nincs itt. Sue leül velem szembe, és elém tolja a képet. Nincs keretben nincs nagyon meg gyűrve, valószínűleg eddig egy doboz alján kuksolt a többi képpel együtt. Hárman fiatalok nevetve kapaszkodnak egymásba. Egyet ismerek csak fel körülük.

-Ez Paul – hebegem.

-Igen – rámutat a másik férfira – Nem tudtuk meg sose hogy melyik az apád de valószínűleg ö – kocogtatja meg a fényes lapot – Ez pedig gondolom tudod – fel pillantok, gyengéd mosolya megrémít – Bell…

-Bell? – olyan furcsán cseng ez a név.

-Igen ez volt a beceneve, eredetileg őt is Annabel.

Kihagy egy ütemet a szívem. Remeg a kezem és úgy meredek a benne tartott képre. A sors fintora? Vagy minek köszönhetem ezt a játékot?

-Akit most hívsz anyának ö nevezett el így – Sue mintha olvasna a gondolataimba – A húga után.

-Mi lett vele?

-Senki se tudja – fel sóhajt – Elszökött innen félt a szülei haragjától és attól hogy Paul megharagszik rá.

-De mért?

-Együtt jártak mégis a legjobb haverjával össze feküdt. Viszont az rejtéj hogy ki az igazi apád Bell ezt nem mondta meg. Legalábbis mostoha anyád sose mesélte el. Ezeket is csak Bell leveleiből tudom. Szinte minden itt pihen tőle a padláson.

-Hogyhogy?

-Harry unoka öccse van a képen ő a harmadik – keserűen elmosolyodik, még mindig fáj neki férje elvesztése. Bár tudnék segíteni neki de egy családfőt nem lehet helyettesíteni sőt pótolhatatlan is.

-Sajnálom a tapintatlanságomat – motyogom magam elé.

-Lee te jó gyerek vagy – meg veregeti a vállam – Jó gyerek csak kicsit meggondolatlan. Voltál már orvosnál? Mit mondott? És miért nem mentél el előbb? Szüleiddel beszéltél már? – kérdezi hirtelen és csak pislogok, majd vesz két mély levegőt és még hozzá teszi – Hívtak már hogy mi van veled, itt vagy e még. Reggel azt hittem innen is tovább állsz.

-Orvosnál most voltam mert eddig nem éreztem szükségét, és ugyan kihez mehettem volna el? – azt hiszem még mindig kicsit sok a keserűség bennem.

-Rendben akkor majd rendszeresiteni kell – rendezi le ezt és már megy is a dolgára. – Ja és nyugodtan meny fel Seth szobájába, a ruháid tisztán ott vannak az ágyon, szerintem feküdj le aludni, elfáradhattál.

Sue a megtestesült nyugalom és gyakorlatiasság. Elkotródom aludni miután mindent vissza gyömöszöltem a táskámba.

Meg kezdem az utolsó stádiumot. Nincs vissza út.

Izgatott bejelentés

Mivel az elmúlt időszakban nehezen ment az írás így most büszkén bejelenthetem hogy új történet van készülőben a meglevő sokaságok után még az is fel fog kerülni, és új fandom kategóriában, bár még titok mi lesz az.
Remélem sikerül végig írni bár nem lesz oylan hosszú mint a hajnal alkonyat és a tűző nap :)

Hajnal alkonyat és a tűző nap - 10

Valami nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel velem. Késik. Mért késik, eddig se volt túl rendszeres de ennyit nem késett soha. Lassan egy szörnyű dolog körvonalazódik bennem.

-Elmentem Forksba – kiáltok mikor kirohanok a házból. Most a maradék pénzem seggére verek és muszáj vennem egy olyan tesztizét.

Futok a határig, élvezem, hogy természet feletti erőm nem hagy cserben. Mikor elérem a beton utat lépésre váltok. Nem lenne jó dolog ha száguldoznék a sima emberek között. A patika nyitva van.

-Jó napot – köszönök kedvesen – Egy terhességi tesztet szeretnék.

-Hány éves vagy?

-Tizenhat leszek – felelem dacosan.

-Oh ilyen fiatalon?

-Nem nekem lesz édes anyámnak – füllentek helyből. Nem kell mindenkinek tudnia mi a bajom.

-Jaj kedvesem, ne haragudj – és már adja is a megfelelő fajtát. Fizetek és megyek a benzinkúthoz persze előtte kitérek még hogy ne legyek annyira feltűnő.

-Rég láttalak Annabel – köszönt a kutas.

-Régóta parlagon fekszik a motorom – mosolygok rá – Embry nem akarja hogy működjön így Jake nem szereli meg.

-Ezek a fiuk – csóválja a fejét nevetve.

-Azok, fiuk és azt hiszik mert fiuk én már nem motorozhatok – fel húzom az orrom – Kérnék egy tanknyit azért – kacsintok rá kacéran.

-Persze mindjárt töltök.

-Oh a fenébe – motyogok.

-Mi baj?

-Használhatom a mosdót? Otthon bevedeltem vagy két liter vizet és úgy néz ki csak most tudatosult a szervezetembe, hogy sok.

-Persze nyugodtan – int hátrafelé.

Gyorsan hátramegyek. Csak a fülkében bezárva merem kibontani a csomagot. Lassan elolvasom a használati útmutatót és próbálok a megfelelő módon eljárni. Várom az eredményt de nem várhatom meg itt. Visszanyom a szerkentyűt a dobozba és így az egészet a zsebembe gyömöszölöm.

-Minden rendben? Már azt hittem el raboltak a klotyó manók.

-Persze csak mire két liter átzubog az emberen, az hosszú idő – nevetek. Meg kapom a kanna benzint, fizetek és megyek. Leülök a buszmegálló padjára. Elég kihalt ezen a helyen. Így nem zavar meg senki. Ülök és várok. Magamban számolom a másodperceket. Nem bírom tovább, előkotrom azt a vackot és nézem. Nézem és nem értem. Még gondolkodik. Aztán megjelenik a végeredmény. Gyorsan kutatok a jelmagyarázat után és kihagy egy ütemet a szívem. Terhes vagyok. Nem lehet. Ezt nem hiszem el. Kétségbe esésemben el sírom magam. Mért teszi ezt velem az élet. Könnyeimet törölgetve megyek a kukához és beleszórom a dobozt és tartalmát. Visszarogyok a padra. Mért történt meg ez?

Egy ismerős kocsi gördül be a látóterembe.

-Anei? – szól ki egy még ismerősebb hang az autóból.

-Dalton? – nyögöm elcsukló hangon.

-Mi történt? – kipattan a kocsiból, és mellém siet.

-Semmi – legyezem el. Nem hagyja magát. Csak annyit érek el, hogy leállítja a motort miután félre áll az útból.

-Meséld el – kéri. Azt hiszem tartozom neki ennyivel.

-Dalton én… én farkas lettem – döbbenten mered rám – Nem bírom elviselni a hidegek közelségét. Nem birok magammal, ha a közelemben vannak. És… most… most terhes vagyok a barátomtól – zokogásba fulladnak szavaim. Átöleli a vállam. Nem zavar, sem az érintése sem az illata, hiába édes nem vagyok tőle rosszul és még csak nem is akarok át változni.

-Mit tegyek? – teszem fel az engem oly feszítő kérdést.

-Hát… esetleg… abortusz?

-Mi? – annyira elvékonyodik a hangom, hogy majdnem sikításnak is beillik.

-Akkor marad a bevallás – sóhajt színpadiasan.

-Minden élet fontos nem szabad kioltani még akkor is ha nem várt – sokkosan ülök és hasamra szorítom a kezem.

-Anie – fogja meg a másik kezem, ami eddig a pad fáját markolta. – Nyugodj meg – kéri – Haza viszlek.

Fel segít és be ültet a kocsiba.

-Sajnálom Dalton, hogy hitegettelek – lehorgasztom a fejem.

-Semmi baj – veregeti meg a térdem – Tudok várni – rám kacsint – Nem hiszem, hogy olyan sokáig kéne – elhagyjuk Forkst. Meg állunk a nagy semmi közepén.

-Sajnos csak eddig jöhettem – áll félre az úton.

-Nem baj – lassan kikászálódok – Sajnálom, hogy gondot okoztam – visszanézek – Köszönöm, és kérlek, bocsáss meg nekem.

Végig néz rajtam, követem pillantását. Toprongyos ruhám kicsit még szakadt is, a visszapillantóban meglátom arcom, elborzadok, sápadt. Fel vannak dagadva a szemeim és még vörösek is.

-Remélem, még majd tudunk beszélni – mosolyog rám. Halványan követem példáját, intek neki és megyek haza. Legalábbis arrafelé, sajnos a házig nem jutok el.

-Miért nem mondátok el neki? – Paul üvölt.

-Mért mondtuk volna el?

-Mert átváltozott – bátyám tombol – Nem takargathatom örökké az igazságot előle. Vagy el mondjátok neki záros határidőn belül, hogy nem a báty vagyok, hanem a nagybátya és hogy a húgod az igazi anyja! Az apja meg csak szimplán lelépett miután fel csinálta Lizt.

Döbbenetemben meg dermedek. Most mit tegyek? Anya húga… de hát ö meg halt.

-Paul ne kiabálj – apám szava mennydörög végig bennem – még egyszer ne mert Lizt a szádra venni! Bele halt a szülésbe.

-Épp ez az és a nyakatokban hagyta Annabelt csak nevet adott neki és meg hallt.

-Paul – anyám könyörgő hangjára meg remegek. Nagyon rég nem volt ilyen kétségbe esett.

Lábaim gyökerei elengednek, futásnak eredek, eszeveszett sebességgel majdnem bele csapódok a felbukkanó falba. Még időben lefékezek és lihegés nélkül kopogok, zaklatottságom leplezvén gyűrögetem pólóm alját.

-Szia Lee – köszön a kedves asszony – Kerülj beljebb.

-Jó napot Sue, Seth itthon van?

-Persze a szobájában van. – int felfele.

-Köszönöm – és már rohanok felfele.

-Szabad – kapok bebocsátást a szobába.

-Szia – köszönök neki. Azonnal fel pattan az ágyról.

-Mi történt veled?

-Semmi nem lényeg – hárítok, Seth pedig megérti és inkább csak átöleli a vállam, leültet az ágyra. Elszakad bennem valami és pólóját markolva, zokogásba kezdek. Erős karjai szorosan tartanak.

Nem tudom meddig itatom az egereket azt se tudom mennyi idő telik el.

-Nem akarok most a falkával találkozni – suttogom magam elé.

-Ha gondolod, maradj itt, anya örülni fog egy szorgos kéznek a ház körül, én nem vagyok elég hüm… jó itthon az ilyen dolgokban. – Ajánlja Seth a barát.

-Köszönöm. – fel pillantok rá.

-Persze, csak ha nem bánod, hogy velem kell egy szobában lenned – mosolyog.

-Nem – legyintek.

-Az egy ágyat se bánod? – hallom még a kérdést egy erőtlen fej rázásra még futja, de már alszom is. Úgy ahogy vagyok, felöltözve, összegömbölyödve, idegi sokkos állapotban.

Álmomban újra élem a nap eseményeit. Hallom Paul ordítását bár most kicsit bővebben. Mindenfélét hozzá mond, hogy anyám tényleg nem az meg hogy az igazi az milyen egy utolsó útszéli éjszakai pillangó volt. Anyám, vagy legalábbis akit eddig anyámnak hittem kikacag mikor meg tudja, hogy terhes vagyok. Embry elfordul tőlem és letagadja, hogy övé lenne. Kétségbe esésemben hánykolódok.

Csatakosra izzadva riadok fel. Lentről hangok szűrödnek fel. Sam ezt tisztán hallom.

-Nem sokáig tarthatom távol tőled.

-Csak még egy kicsit – ez Seth.

-Mondott már valamit?

-Nem, még nem és szerintem most hagyjuk békén.

-Nem azért mondod…

-Nem – Sam biztos valami fontosat tud, amit én nem, és Seth is ugyan azt tudja. Vajon mi lesz? Az alfa haragja nem ért el, sőt mintha együtt érzést véltem volna fel fedezni benne.

Lassan leülök az ágyra. Akkor most nem fog zaklatni a falka? Vajon miért? Mit mondott Seth Samnek?

Nyílik az ajtó.

-Oh fel ébredtél már? – mosolyog rám az említett.

-Jó reggelt – köszönök reflexből.

-Ha magadhoz tértél meny elfürdeni, de ne pacsálj sokat kérlek és utána anya készített finom reggelit, gyere enni.

Meg teszem, amit mond. Találok egy lavórt, tele engedem forró vízzel és megfürdök, a szappan finom illatú és kellemes érzéssel tölt el, hogy lesikálhatom vele magam.

Tiszta ruhát ugyan nem kaptam de minek? Úgy is csak szétszaggatom. Fel kapom rongyos göncöm és letrappolnék, de az utam állja Seth.

-Vegyél ki a szekrényből egy normálisabb cuccot – int a fejével a szobája felé. Mérgesen szusszanok egyet, de megyek.

Már tisztán, új kölcsön ruhában ülök asztalhoz. Leah eltűnt valamerre, de nem zavar. Kedvelem a csajt, de néha elviselhetetlen a modora, meg nem is az én korosztályom. A korosztályról eszembe jut Embry, fáj, hiányzik, mellkasom össze szorul ha rá gondolok hogy miket mondott álmomban.

-Nyugtalanit valami? – kérdi Sue.

-Nem – tagadok helyből. Persze pótanyám nem vághatom át, hisz ő nevelt anyám helyett. Csak meg érinti a vállam és tudom, pontosan tudja, miért nem mondom el az igazat. A reggeli elfogy. Set elköszön és megy. Én maradok és segítek a ház körül, de leginkább bent.

-Anyukád keresett – mondja mit egy mellékesen Sue.

-Igen? – adom a lezser figurát.

-Mondtam, hogy itt maradsz pár napra. Nem örült neki, de elfogadta.

-Köszönöm.

-Jól érzem, hogy összevesztetek?

-Nem egészen.

-Akkor.

-Egy szót se szóltak hozzám, nem velem kiabáltak.

-Lee.

-Sajnálom Sue, de még nem dolgoztam fel.

-Rendben – ezzel beleegyezik, hogy még egy éhes szájat etet. Bár igyekeztem minél kevesebbet fogyasztani, de akkor meg csúnyán néznek rám. A napokból hetek lesznek. Jó persze haza járok, de csak és kizárólag akkor, maikor nincs otthon senki.

Lassan járom körbe a házat semmi nem változott. Paulnak semmi nyoma. Beljebb óvakodom. A szobámból összeszedem a ruháim maradványait, nem viszek el mindent, van pár darab, amit inkább emléknek tartok mintsem igazán hordani. Aztán ott van a magnóm is. Nem merem el mozdítani. Táskába gyömöszölöm a cuccom és tűnnék el mikor is az ajtóban össze futok a bátyámmal, aki lehet inkább a nagybátyám.

-Lee – nyögi ki.

-Sajnálom – suttogom és elhúzok mellette.

-Lee várj – kapna utánam.

-Ne – és már szaladok is.

Zakatol a szívem és addig nem is nyugszom meg, míg Seth szobájának ajtaja bennem csukódik mögöttem.

Estig nem is merészkedem elö a szoba sarkába kucorogva fogom a fejem és hajtogatom magamnak, hogy minden rendben lesz.

Vacsora asztalnál Seth úgy néz ki mint akinek jól bepancsoltak és valószínűleg ez is történt. Na meg az hogy eltört legalább egy bordája el van törve, és nem tudja az egyik kezét rendesen használni.

Nem merem szóba hozni, míg mindenki jelen van. Csak és kizárólag miután becsukódott mögöttünk az ajtó.

-Mi történt?

-nem fontos…

-Seth – szólok rá erélyesen.

-Rendben de akkor te is mesélsz – vág vissza.

-Előbb te.

-Nem ér.

-Te vagy szarabb állapotba.

-Jól van na – mérgesen le ül az ágyára – Embry kiakadt Paul is mondjuk de öt megértem.

-Mért akadtak ki a fiuk? – egy mozdulattal leülök a szoba közepére.

-Embryvel közöltem valamit és nem hitt nekem. Paul meg… látott ma és kiakadt, mert egy szó nélkül ott hagytad. Tényleg látott ma?

-Hazamentem pár cuccomért – intek a kis sport táskám felé.

-Ezek szerint még maradsz? – vidul fel a hangja.

-Egy kicsit még igen, de igyekszem hasznos lenni. – bizonygatom.

Csak nevetve legyint.

-Anya örül mindig mikor itt vagy, valahogy ellensúlyozod Leah savanyuságát.

Mosolyom meg fakul, szóval Leah tényleg ennyire meg keseredett volna?

-ne haragudj – hajol közelebb.

-Semmi – legyezem arrébb – Csak annyira furcsa hogy édesanyád ilyen könnyen veszi, oké tudom régebben is a fél életemet itt töltöttem. – nagyot sóhajtok – Mégis most otthonról menekültem el és nem járok estére haza.

-Sose bánd. – átkarolja a vállam, nekem pedig végre oly sok nehéz nap után, végre egy kis béke jut.

Hajnal alkonyat és a tűző nap - 9

Hajnal is elmúlik, mire levakarom magamról a sok koszt. Embry a szobámban vár.

-Felszabadult a fürdő mehetsz…

-Már jártam otthon – torkol le. Elkapja a kezem és maga mellé húz – Hogy tudsz ennyit piperézkedni?

-Csak a koszt szedtem le magamról – védekezem.

Mosolyog, bele csókol a nyakamba és magához ölel.

-Meg fojtasz – nyögöm, persze nem is igaz. De valahogy el akarom érni, hogy a szemembe nézzen.

Nézem, de a fáradság erősebb lehunyom a szemem. A pislogás pedig szenderülésbe csap át.

Már sötétedik mire magamhoz térek.

-Gyönyörű vagy a lemenő nap sugaraiban.

Erre csak egy grimasszal válaszolok. Felnevet és megcsókol.

-Elfáradtam miközben néztelek – és laposakat pislog.

-Nem aludtál?

-Nem – vallja be – Sokkal jobban lekötött, hogy nézem alvó arcod.

Erre elpirulok.

Figyelem, ahogy az egyik pillanatban olyan élénken csillogó szemei álmossá válnak és lecsukódnak a szemhéjak, hogy pislogjon, de nem tudja már kinyitni. Még megrándul finom bőrke, ami eltakarja előlem barna szempárját.

Figyelem egyletes szuszogását.

Öröké el tudnám nézni, ahogy a hold fénye csillog bőrén. Még látom, ahogy a sötétet szét zúzza a nap első sugarai, de sajnos a fáradság erősebb és elnyom az álom.

Reggel egyedül ébredek. Embry eltűnt mellőle. Kirohanok a ház elé. Még látom az összegyűlt falkát. Úgy ahogy vagyok pólóban rövidnadrágban oda sietek.

-Lee – fordul felém Sam – Rád bízom a srácokat neked nagyobb az önfegyelmed, mint bárkinek a falkában – itt szúrósan Paulra néz.

-De…

-Lee – fogja meg a kezem Embry – Nem akarok érted aggódni, kérlek, maradj itt – hangja keserű és kétségbe eset.

-Rendben – bólintok bár nem meg győződésből.

-Seth már fent van a hegyen gyűljünk össze indul a hajtóvadászat.

Ahogy átváltozom érzem, hogy Jacob érzései kavarognak düh keserűség és csalódás valamint a harc utáni kiolthatatlan vágy.

Még látom, ahogy megcsókolja Bella-t, de a többi nem érdekel. Fehér szőröm csillog a délelőtti nap sugaraiban. Idegesen fel alá mászkálok a kertben. Emily lép mögém.

-Gyere – hívogat kedvesen.

Nagy nehezen követem két hátra hagyott társammal együtt.

-Ne aggódj minden rendben lesz – azzal átmegyünk Sam házához.

Itt se nyugszom meg. Lassan ösvényt járok a kert füvébe.

-Lee ha nem nyugszol meg, akkor vissza megyek és rendbe raklak – hallom Sam szemrehányó gondolatát.

Lekushadok és behunyt szemmel figyelem, ahogy haladnak az erdőben.

Majd önmagam is látom a mögöttem álló srác szemszögéből.

-Ne merj semmire gondolni – hallom Embry fenyegetését és társam elfordítja tekintetét szégyenlősen bocsánatot rebeg.

Sam parancsokat osztogat.

A harcot nem vagyok képes csendben tűrni.

Felvonyítok figyelmeztetően, de kevésnek bizonyulok. Sam parancsait hallgatom néha mozdulnék én is, mégis vissza húz a fejem.

Látom az újszülötteket. Látom mikor Leah le akar vadászni még egyet és rosszul mozdul, látom azt is hogy Jacke ugrik oda, érzem a fájdalmát. A csata véget ér. A falka visszatér és hozzák a sérültet is. Embry elrángat onnan, ne lássam ne halljam. Ami nem egyszerű, mert az egész La Push zeng a sráctól.

-Jól vagy? – kérdezem mikor már a szobám csendjében ülünk.

-Nekem nem lett bajom – mosolyog rám keserűen.

-Akkor mindenki érezte?

-Persze, ez az egy baj van a farkas léttel, érezzük egymást.

Nem vagyok képes válaszolni, csak nézek rá, azt hiszem egyszerre mozdulunk. Csókja féltő boldog és bennem is átszakít egy gátat. Faljuk egymás ajkait, nem emlékszem mikor döntött végig az ágyon de már csak arra eszmélek hogy pólóm alatt jár meleg tenyere.

-Mit is szerettél volna el mondani csata elött?

-Csata után akartam el mondani – suttogom.

-Mi volt az? – kegyetlenl el hajol hogy ne tudjam megcsókólni.

-Ha nem jöttél rá magad akkor tényleg édesen hülye vagy – mosolygok. Várom a hatást, ami nem marad el. Döbbenten pislog kettőt, majd mikor leesik neki, elvigyorodik.

-Szóval tényleg nem lehet előle menekülni?

-Nem – rázom a fejem – De ha nem gondolsz bele, hogy ez kényszer és nem lehet kibújni alóla egész békés a dolog.

Tenyere végig szánkázik combomon kis nyomást gyakorolva a bőrömre. Elveszek érintésében. Csókja fullasztó, édes és követelőző, édesgető.

-Ne – kérem két korty levegő között.

-Mért – lihegi a nyakamba.

-Ha most meg tesszük akkor…

-Akkor… - vág szavamba és újra lenyom az ágyra, falánk ajkai nem hagynak nyugodni vérem forr, de fejem túl racionális.

-Kérlek Embry – tolom el magamtól – Anyámék itthon vannak. – ez hat és visszahúzódik. – Sajnálom – közelebb bújok hozzá, és legszívesebben sírnék. Vissza utasítottam, pedig tudom mennyire szeretné.

Valamikor elszenderülök, arra riadok, hogy üres mellettem az ágy. Embry ennyire meg sértődött volna itt hagyott? Alig lépek ki a házból Paullal találom magam szemben.

-Mi történt?

-A hideg doki motor balesetnek állította be az esetett, most ezt kell mindenkinek mondanunk. Jake kivan bukva, nem mutatja, de én tudom, hogy zavarja, amit az a lány mondott neki. – pattanásig vannak feszülve az izmai. A bátyám ideges.

-Nem tudok venni neked most nadrágot úgy, hogy kélek vigyázz a készletedre. Nincs munkám – azzal elvonulok az erdőbe sétálni. Fáradt vagyok. Ki merültem érzelmileg teljesen.

A vámpíroknak ugyan vége, de az élet nem áll meg. Jackob szépen gyógyul, legalábbis a doki szerint, még én is láttam, hogy már nincs ágyhoz kötve. Szóba állni nem lehet vele, mert rövid utón távol találom magam tőle. Hol vannak azok a régi szép idők? Mikor mindannyian békés kölykök voltunk, csak nevettünk a suliban és gondtalanok voltunk. Most szenvedünk az éhségtől, a szerelemtől, mely akaratunk ellenére is meg talál, és ott van a pénztelenség is.

Fáj látni mivé lettünk. Megint Sethék konyhájában térek magamhoz. Otthon nem szeretek lenni anya folyton morog, apa meg az ágyat nyomja. Nincs jó állapotban, anya szerint csak megfázás, de nem hiszem. Ha megfázott volna mért őszült meg olyan hirtelen?

-Tessék egyél egy kis húsleves – tol elém Sue egy tányért.

-Köszönöm – mosolygok rá.

-Seth nemsokára haza jön, ha ez a következő kérdésed – mosolyog törtemül, én pedig el csodálkozok.

-Honnan?

-Egyszerű – nevet fel – Mindig a konyhában kötsz ki, ha keresed a fiam. Anyukád aggódik érted. Nem jársz haza már te sem, úgy mint Paul.

-Sajnálom – horgasztom le a fejem.

-Ne nekem mond – dorgál meg. Nagyot sóhajtok tényleg haza kéne menni, de nincs lelkierőm anyám szemébe nézni és nem akarom apát betegnek erőtlennek látni.

Seth megérkezik a leves el fogy én pedig gazdagabb vagyok néhány hírrel. Sam beosztana, de mivel még mindig képtelen vagyok rendesen átváltozni így kicsit békén hagy. Embry pedig el van kámpicsorodva, ezen már nem csodálkozom.

-Köszönöm a vendég látást, és elnézést a zavarást – köszönök el és megyek haza, legalábbis remélem anya még dolgozik, apa meg alszik.

A ház előtt összefutok Embryvel.

-Van kedved átjönni hozzám? – kérdi lezseren.

-Persze – nevetek rá. Kézen fog és megyünk.

Hiába köszönök hangosan, letorkol, hogy anyukája nincs itthon elment egy rokonhoz vagy mi, de most nincs itthon.

Megint az ágyon kötünk ki, félek kicsit hiába tudom hogy vigyáz rám, mégis ott van az a kis félsz hogy ha megkapta amit akart akkor vége mehetek utamra.

-Lefürödhetek? – kérdezem félve.

-Persze – pislog párat Embry – Majd utánad el megyek én is. Várj, adok egy pólót.

Az ajtóban váltjuk egymást.

-Hagytam egy könyvet az asztalon, hátha érdekel – int a szobája felé. Míg ö pancsikol én a könyvet bújom. Érdekes nem hittem volna, hogy ilyeneket is olvas, majd meg kell mutatnia a könyv gyűjteményét, bár van itt a polcon pár érdekes kötet.

Csak az első fejezettettet tudom el olvasni mikor is a könyv fedőlapja szépen óvatosan becsukódik és Embry mosolyog rám az ágyról.

-Szia idegen – suttogom.

-Szia – köszön vissza.

Óvatosan hajol ajkamra, mintha félne elszaladok. Átkarolom nyakát és mélyítem a csókot, ezen felbátorodik. Még látszik a szoba ablakából, hogy megy le a nap, és fényénél Embry bőre ragyogónak tűnik, bár ő suttogva enyém dicséri.

Amit művelünk az éjszaka, nem mondanám szexnek, sem szeretkezésnek, olyan érzésem van hogy nem csak a testünk vált eggyé, hanem a lelkünk is. Furcsa érzés volt. Életem első kapcsolata bár nem lett kimondva mégis összetartoztunk, a szellemek is így akarták vajon?

A reggel kegyetlen módon ébreszt fel. Hideg az ágy és fájdalom mar mellkasomba. Megtettük és lehet már nem is vagyok elég jó neki. Kétségek között öltözök fel. Minden tegnapi ruhám fel veszem és igyekszem minél hamarabb távozni, de a konyhaajtóból kiszűrődő zajok meg állítanak.

Embry nyomdafestéket nem tűrő módon káromkodik, jó nem olyan cifrán mint Jake, de majdnem annyira.

-Mit csinálsz? – csúszik ki a számon az önkéntelen kérdés.

-Reggelit nem látszik? – zsörtölődik fel se fogva, hogy ott vagyok.

-Hagyd majd én – állok mellé és szépen lassan átlátom a káoszt. Tojásrántotta meg szendvics. Rendben.

-Lee – döbbent hangjára felé fordulok.

-Igen?

-Hogy kerülsz ide? Neked még aludni kéne… és ágyba kapni a reggelit! – kétségbe esésében meg nyúlt arcán jót mosolygok.

-Semmi baj Embry tudom, hogy a fiuk nem jók a konyhában, tudod van egy bátyám, aki szintén ilyesmi a konyhában.

Nevetve fordulok vissza a reggelihez. Jó ízűen falatozunk miután terített.

-Mai napi program?

-Nekem mennem kell őrködni Jackob kieset a fedő sztori miatt. Sam viszont nem enged a maga igazából, így vigyáznunk kell továbbra is, hiába fognak elköltözni a Cullenek.

-Elköltöznek?

-Igen valami hasonlót mormogott Jake.

Kétségbe esetten fel ugrom. Nekem beszélnem kell Daltonnal.

-Mi baj? – fogja meg a karom.

-Semmi – zuttyanok vissza a székemre. Nem állíthatok csak úgy oda Dalton elé. Pedig mondta, hogy találkozni szeretne velem. Hogy fogok én találkozni vele úgy, hogy a falka ne akadjon ki. A világ nehéz kérdései rám sújtanak én pedig alig bírom el a terhet.

A nap további részében elbújok a szobámba. Anyám hiába szólongat, nem akarok válaszolni, alvást színlelek. Felrémlik a kép amikor haza jöttünk mind kettőnek holtra sápadt arca mikor megláttak. Baljós érzetem egyre erősödik.

Hajnal alkonyat és a tűző nap - 8

Megérkezéstől számított fél pillanaton belül Paul eltűnik a színről.
-Elküldtem, nehogy valami meggondolatlant tegyen, amit később megbánna – magyarázza Sam értetlen arckifejezésemre.
-Mi legyen Lee-vel? – kérdezte végül Seth
-Itthon marad a többiekkel – határoz az alfa.
Erre két srác fel morran. A nevük jelenleg nem ugrik be.
-Embry – szól zordan Sam, jelentőség teljes pillantásától kicsit megijedek, de ne csodálkozunk egy három fejel magasabb farkas lapul benne.
-Akkor mi most lelépünk, remélem majd tájékoztatok, elég hosszú mese lesz – azzal magával húz.
-Hova megyünk?
-Haza viszlek és hozzá láncollak az ágyadhoz, hogy ki ne tehesd a lábad az elkövetkező pár napban.
-Mért is?
-Nem figyeltél?
-Nem nagyon ment.
Felém fordul. Majd ismét húzni kezd maga után.
Haza érkezünk Anya és apa csodával határos módon fent vannak és sápadtan néznek rám.
-Sziasztok – köszönök még, de már csak a szobám ajtajából mert Embry elemi erővel betoloncol maga előtt és bezárja maga mögött az ajtót.
-Szerencse, hogy Paul előbb járt itt – fanyarul felnevet.
-Mi baj?
-Szóval a családi hátteredet most nem firtatnám elég lesz az illetékest meg hallgatni. Viszont ami most fontos: holnap este megint elmegyek megnézni a felkészülést hogy milyen fogásokat mutat …
-Jasper
-Igen – nagyon sóhajt – szóval nehéz lesz itthon hagynom téged.
-Nem akarok útban lenni – védekezem azonnal.
-Akkor jó – mintha megnyugodna.
-Milyen mesét szeretnél el mondani?
-A legenda igaz – fog bele nehezen – a törzsi legenda a régi mesék.
-Az összest fújom kívülről – vonok vállat – Tudtam, hogy Paul is azt hiszi … mármint hogy farkas… de hogy tényleg az azt nem gondoltam volna.
-Tényleg ismersz minden történetet?
-Ne feled félig Sue nevelt – boxolok a vállába.
-Lehet most nem kéne tönkre vágnod a csontjaim – mosolyog.
-Mért is?
-Kicsit megerősödtél az elmúlt pár napban észre se vetted?
-Nem igazán.
-Mikor itt voltam, hogy várjam az átváltozásod, úgy forgolódtál mintha rémálmod lett volna.
-Volt is – szúrom közbe halkan
-Hadonásztál és egyszer a karom bánta – vigyorog és jobbját fel emeli.
-Ne haragudj – simítok végig a bántott végtagon.
-Semmi baj – tarkómnál beletúr a hajamba. Hirtelen elkomorodik.
-Mért hagytad, hogy egy hideg megcsókoljon?
-Nem igazán hagytam… - lepillantok és elkezdek babrálni a kölcsön nadrág szegéjével.
-De vágytál rá – szeme összeszűkül.
-Mert…
Egy picit most összezavarodtam. Most hogy felhánytorgatja Dalton-nal balul elsült csókomat, kicsit meg remegek.
Valami mindig is hiányzott mikor vele voltam. Valami amit nem tudtam beazonosítani. De most hogy Embry itt ül mellettem tudom mi volt az. A tűz. Embry-ben lángol ez a tűz és megperzsel vele akárhányszor hozzá érek.
-Mert?
-Hiába lógtam vele… valami hiányzott.
-Mi?
-Nem tu… - véletlenül a szemébe nézek és rájövök ez hiba volt! Barna szemei a felkelő nap sugaraiban gyönyörűek. El áraszt azzal mit azt hittem nem létezik.
A tarkómnál lévő keze közelebb húz magához míg a másik átölel. Óvatosan megcsókol. Mintha félne attól hogy szét esnék. Vagy csak összetörnék.
-Annyira vágytam erre – leheli még mindig az ajkaimnak.
Súrolja számat és újra lecsap. Most kíváncsian kóstolgat és egyre jobban bele merülünk. Elragad a hév amit kerestem és vártam meglelem. Átkarolom a nyakát.
Hanyatt dönt az ágyamon. Karjai szorosabban ölelnek a csókot abba hagytuk ugyan, de nem enged el.
-Itt hagyjuk abba – motyogja. Érzem, hogy remeg a keze – holnap után csatába megyek, tisztán kell gondolkodom.
-Egyben gyere vissza – simogatom meg az arcát.
-Ha vársz rám még félholtan is ide vonszolnám magam.
-Egyben – hangsúlyozom ki.
Felnevet és hozzám dörgölődzik.
-Sajnálom – simít végig a kezemen ahol pár napja még az ö ujjainak lenyomata díszelgett.
-Nem fájt annyira – vallom be.
-Akkor már át kellet volna változnod – felkönyököl.
-Honnan tudtátok?
-Mikor lázasan nyomtad az ágyat. Majdnem 50°C volt a test hőmérsékleted. Ezt egy normális ember nem viselné el. Te viszont másnap fel keltél és mentél dolgozni, mintha misem történt volna.
Hozzá gömbölyödöm.
-Mi az amire rá fogok jönni? – kérdezek egy általam semleges témának vélt valamire.
-Az… az a bevésődés – nyögi ki – ez ellen nem tudok védekezni. És sajnos a másik szeméj se tud.
-Mért akarnék ellene védekezni? – kérdezem kicsit bánt, hogy ilyen hülye.
-Hát…
-Szellemekre, olyan édesen hülye vagy – rázom meg a fejem.
-Mért is?
-Gyere a harcból vissza és elmondom.
További kérdéseket megelőzően rányomom számat az övére. Hát tényleg nem eset le neki? Soha senkit nem engedtem önszántamból magam mellé az ágyamba. Őt pedig nem dobtam ki mikor a szobámba lépet. Bátyámon kívül más nem nagyon járhatott itt.
-Szerintem aludjunk egy keveset – vetem fel és hatalmasat ásítok.
Belecsókol a nyakhajlatomba majd apró puszikkal fel jut a számig, most csak finoman ér az ajkaimhoz.
-Szép álmokat – suttogja.
Másnap délben vet ki az ágy, és akkor se önszántamból ébredek fel.
Embry nagyobb erővel ül fel mint amit én elvártam volna egy hálótárstól.
-Na – motyogok és megdörgölöm a kobakom.
-Bocsi – nyom csókot a homlokomra.
-Menni kéne? – nézek ki az ablakon.
-Ja – von vállat és feláll.
Magával húz mit se törődve korgó hasammal követem.
-Anabell – szól még anya, de most rá vagyok a legkevésbé kíváncsi.
Futva érkezünk meg Sam házához. Most már teljesen más a hangulat. Paul is mintha megnyugodna hogy lát.
-Este csak Jacob Quil és Embry megy el a találkozóra. Bár nem örülök a dolognak, de egyet értek abban, hogy nem kell kitenni az egész falkát ekkora veszélynek.
Kicsit fészkelődöm de nem szólalok meg. Jobb a békeség.
-A csata idejére mindenkivel kontaktusban akarok maradni – ekkor rám villantja szemét – ez még az olyan makacs átváltozókra is vonatkozik mint te Lee – mosoly bujkál a szája sarkában.
-Vettem – vigyorgok el szégyentelenül.
A megbeszélésen még szót ejtenek hogy mi legyen a csatában meg gondolják a lehetőségeket és a támadás helyét, idejét, útvonalát.
Itt sajnos én és két balul járt társam csak megfigyelők vagyunk.
Az éjszaka beálltával a kijelöltek elindulnak kifelé. Nagyon nehezen engedem el Embry kezét. De végül is ö Sam parancsát követik én pedig nem állíthatom meg őt. Az ajtóból hosszan nézek utána.
-Menj utánuk de maradj távol a Cullen-ektől – Sam áll mögöttem és kilök az ajtón – Farkas alakban, hogy a fiúk is tudjanak rólad – mosolyog és már vissza is fordul a konyhába.
Vigyorogva vetem be magam az erdőbe ledobálom magamról a pólót és nadrágot. Már éget az izgalom tüze és négy lábon érkezem egy hosszabb lépés után.
Mancsaim hangtalanul suhannak a fák között. Máris hallom Jacob hangulat emelkedettségét ahogy Bella-ra néz. Embry pedig mérgelődik Sam „remek” ötletén.
Quil üdvözöl egyedül kedvesen.
Le ülnek a tisztás szélén és figyelik a harcolókat az ö szemükön keresztül nézem én is egy darabig de elunom.
Fel akarom fedezni ezt az állapotot. Kedvtelve ugrálok jobbra balra. Úgy hogy nyomot ne hadjak. Majd minél magasabbra próbálok ugrani egy fán. Aztán szimatolok mindennek olyan éles a szaga. A látásom is kitűnően működik ebben a sötétben. Itt az ember tökéletesen eltévedne.
Quil felkuncog mögöttem. Megtorpanok és megrovóan rá pillantok.
-Mi van?
-Aranyos vagy…
-Persze
-Nem csodálom hogy Embry másik fele vagy – ismét kuncog. Ez feltűnik a hidegeknek is.
-Quil! – szol közbe most már Embry is – Ha egy kicsit figyelnél.
-Persze, persze – azzal vissza fordul ugyan a harcolok felé figyelme, de még mindig mosolyog magában az újdonsült felfedezéseimen és ö is elképzeli milyen volt mikor először lett farkas. Oda osonok melléjük és lefekszem még a sötétben lehunyom szemem, hogy az ö szemükkel lássak, az enyémet pedig ne lássák.
Pedig tudják, hogy ott vagyok Edward képes rá, hogy bele lásson a gondolatainkba.
-Agykurkász – veti oda Jacob.
-Az… - vonok gondolatban vállat és ráhagyom.
Fülelek és csak figyelek.
Most valahogy megnyugszom s gondolkodni nincs kedvem csak hallgatom a többiek harccal illetve Bella-val kapocsaltos elmerengését.
-Jasper mára elég – szólal meg Alice túl közel hozzám mint én azt szeretném. Kipptannak a szemeim és rájövök, hogy csak Jacob-hoz van közel.
-Ne morogj, így jár aki nem figyel – kuncog megint Quil.
-Figyeltem! – méltatlankodom.
-Nyugodj meg – figyelmeztet Embry és merőn vizsgálja a hidegeket. Csak Edward pillant felénk.
Ekkor megjelenik Dalton. Oda súg valamit Edward-nak, az bólint, és még visszasuttog valamit. Közelebb sétál az immáron kicsit feszültebb hármasunkhoz.
-Anie, ha itt vagy kérlek, találkozzunk ha vége van ennek a hacacárénak – kékszeme csillog ahogy bőre is. Válaszra vár.
Felemelkedek és két lépéssel kidugom a fejem a holdfényre. Bella szíve extrára kapcsol Jacob oldalánál. Én pedig határozottan bólintok.
-Nem örülök – morog Embry.
-Én sem de beszélnem kell vele tisztáznom kell vele, hogy ne legyen többet olyan mint a határnál.
-Rendben, akkor se örülök megint egy vérivóval találkozol ráadásul ö már megcsókolt mielőtt én tehetem volna.
-Fékezd magad – szolok rá de már késő. Quil döbbenten mered rám.
-Mit csináltál?
-Átváltoztam – felelem és még vissza nézek Daltonra, hunyorítok – Ne gyere La Push közelébe, mert szétcincálnak.
-Nem halja – morog Embry
-Csak hogy mondhassam én előre meg mondtam – azzal vissza lépek a sötétbe.
Bella ekkor beszélni kezd Jacob-hoz
-Ki volt az a fehér farkas? Dalton Anie-t mondott de ilyen nevű lányt nem is ismerek La Push-ban
Felhorkanok. Érdekes is lenne ha ismerne, olyan sűrűn jár le oda. Én meg elvoltam foglalva, így nem nagyon foglalkoztam velük.
-Lee – szol rám Jacob
-Jó befogom – azzal megint lekushadok és lehunyt szemmel nézelődök.
-Pihenjetek – köszön el tőlünk Carlisele – Nehéz csata vár ránk vasárnap.
Azzal utunkra bocsát.
Én a magam részéről kicsit nyújtózom amolyan kutya módra és vígan ügetek Embry oldalán aki a csata részleteit beszéli ki Quil-al és mindketten izgatottak. Én meg szorongok, hogy mi lesz velük és féltem őket. Végtére is a családom!
-Nyugi nem lesz semmi baj – vigasztal Quil. Hiszek nekik és rám is átragad a csata iránti vágy.
-Nem te maradsz a faluban – szögezi le Embry.
-Álmodozni se szabad? – nyiffanok fel.
-Azt igen.
Visszatérünk a faluba. Én vissza változom emberi alakba már egy jó fürdőt úgy vennék. Fordítva van rajtam a póló, de nem érdekel.
-Embry – szolok a szürke farkasom után.
Visszanéz.
-Elmegyek, muszáj fürdenem, bűzlök a vérivóktól. Majd megyek.
Boltin és már megy is tovább.

Hajnal alkonyat és a tűző nap - 7

Az ágyamba térek magamhoz. Hogyan kerültem haza és legfőképp kiöltöztetett át alvósba fogalmam sincs róla. Az utolsó emlékem a buszút volt Quil dúdol valamit mellettem.
Oh szellemek segítsetek! Quil tudja. Ez a felismerés annyira megrémít, hogy kipattannék az ágyból. De egy erős kéz vissza tart.
-Aludj – kéri ellentmondást nem tűrő hangon. Igen ez nem egy rossz ötlet úgy is álmos vagyok.
-Jó – motyogom, átfordulok a másik oldalamra. A meleg kéz simogatja a hátam, amitől minden sokkal jobb.
Sajnos ez az álomvilágra nem igaz.
Nyugtalanul kémlelek körbe a sötétben. Megjelenik egy hatalmas szürkefarkas mellette üget egy fehér. Olyan vakítóan fehér hogy az már fáj a szememnek.
Érzem hogy boldogok.
Ekkor megpillantok egy másik fenyegető alakot. Kicsit homályos a körvonala mégis kitudom venni, hogy Dalton áll meg a tisztáson. Átölel egy hosszú hajú lányt és megcsókolja.
Ekkor az álomnak vége szakad, elnyel a sötétség.
Hangok szűrödnek be a puha meleg sötétbe.
-Lázgörcse is lehet – hallom anyám aggodalmas hangját. Utoljára akkor volt ilyen a hangja mikor ágynak estem egy lábtörés miatt.
-Nem lesz semmi baj – ez Paul, vajon hogy került haza – Kialussza magát és minden rendbe fog jönni.
Kicsit elmosódik a beszélgetésük. A hatalmas kéz ismét vissza tér és rendületlenül simogatja a hátam. Valamint a homlokomra tévedve enyhíti a hőséget.
Vakító fényre ébredek. Még szorosabbra zárom a szemem de ez se segít. Nyögve a fejemre húzom a takarót.
-Felébredtél – szol anya valószínűleg az ajtóból.
-Ja – motyogom.
-Kapd össze magad!
-Mért is?
-Hívott a főnököd és mondta, hogy ma egy fontos nap lesz bent náluk és hogy mindenkép menjél be. Persze csak ha jól érzed magad!
-Menyit aludtam?
-Majdnem két napot átaludtál.
-Hány óra?
-Fél öt.
-Akkor már nem érem el a buszt – zuhanok vissza a párnámra.
-Hívót egy Dalton nevű fiú – kicsit közelebb oson – Kellemes hangja volt – le csücsen mellém – Szólt, hogy ha jól vagy találkozatok vár rád Forks-ban.
-Mikor hívót?
-Nem sokkal Paul és apád elmenetele után.
-És ők mikor mentek el? – kezdem azt hinni hogy hülyének néznek.
-Alig egy órája.
Végül is örülhetek, hogy nem Paul vette fel a telefont. Így legalább nem üvöltötte le Dalton fejét.
Álmosan összeszedem magam. Végül mikor mindenem meg van bedugom a zenét a fülembe. Nem szoktam így elmenni itthonról, de most kell egy kis nyugi.
Fel se fogom, hogy jutok el az „Éjszaka Macskái”-ba. De hogy a színpadon térjek magamhoz az már durva.
Kékes csillogás térit észhez.
Mosolyogva táncolok tovább Dalton eljött.
Szeretem mikor nézi a táncomat. Bár nem olyan érzés mikor a tűznél táncoltam mégis kellemes bizsergés fut végig rajtam.
Vége a munkaidőnek. Kótyagosan lépek ki a művész bejáron.
-Jól vagy? – valahogy ez a mondat mostanában egyre többet hallom a kelleténél.
-Aha – felelem – Csak kicsit instabil ez a fal aszem megtámasztom.
Türelmesen várja hogy jobban legyek.
-Haza viszlek kocsival – hangja nem hagy kétséget a felől, hogy bármi áron véghez vinné akaratát.
-Ok – nincs kedvem ellenkezni.
Valahogy eltámolygok a kocsihoz ami csodák csodájára nincs is olyan messze mint hittem.
-Mi történt a kezeddel? – int a jobb karomra amin eddig támaszkodtam.
-Ja ez… semmi – vonok vállat.
-Biztos – olyan áthatóan néz rám. Mintha belelátna a fejembe – az a fiú tette a múltkor?
-Nem szándékosan – veszem védelmembe Embry-t – csak elragadtatta magát. A bátyám haverja és fél a haragjától.
-Ez érthető, de akkor se szabad így báni egy ifjú hölggyel – ellenkezik.
-Hát ez az ifjú hölgy túléli, bármi is történjék vele. Rosszabb sérülésekből is gyógyultam már fel. Ez meg csak lila folt. Túl élem – veszem félvállról a dolgokat.
Megérkezünk Forks-ba.
-Biztos vár rád valaki – a keserűség a szemében döbbenetes.
-Nem – rázom a fejem – A múltkori kiakadásom miatt nem jön elém senki. Kicsit túl lőttek a célon és ezt ők is érezték. De ideje indulnom.
Kikecmergek a kocsiból. Gyönyörűen csillog a hold.
-Szép vagy a hold fényében – bókol Dalton észre se vettem mikor került mögém.
-Persze – nevetek rá.
-A hajad – megfog egy arra kóborló tincset – csábító az illata.
Szájához emeli az elrabolt tincsemet. Ezzel még közelebb hajol felém.
Lehelete már az arcomat súrolja. Végig simít ujjhegyével az arcélemen. Elveszek kékszemeiben. Elnehezülnek a szempilláim. Lassan lecsukódik. Érzem, hogy hideg arca egyre közelebb van az enyémhez. És megtalálja a számat. Először csak finoman puhatolódzik. Olyan kemény mintha sziklából lenne. Egyre erősebben ölel magához. Mégis valami hiányzik. Nincs az a lázas tűz, amire úgy vágytam. El akarom lökni. Nem enged, tovább falja ajkaim.
-Lee – hallok egy elhaló nyögést. Fájdalmasan ismerős hang gombócot képez a torkomban. Végre elválok Dalton ajkaitól. Remegés fut végig rajtam. A borzadás elönt. Próbálok hátrálni. Erős kemény karok tartanának. A remegés egyre erősebb.
Felnézek Embry-re, olyan fájdalom van a szemében amit először nem is értek.
-Cullen enged el! – hangja kemény, de a szemében lévő harc elárulja, hogy már nem sokáig ura önmagának.
Szembefordulok Dalton-nal és olyan erejű csalódás és harag önt el, amit szóban már ki se tudok fejezni.
A remegés nem szűnik és nehézkesen előre hajolok. Ruha recsegés és morgás tömi be a fülem valamit a dübörgő vér ami azt üvölti támadj.
-Cullen – hallom Embry hangját – hátrálj lassan.
Megállok végre a lábamon.
-Lee – megpillantom Embry-t feltartott kézzel, előttem áll és felnéz rám – Nyugodj meg.
Hangja mély és ez kicsit elandalít. Karjai erősen átkarolják a nyakam. Sűrű szőröm alatt is érzem testmelegét.
-Nem akartalak ennek kitenni – suttogja.
Hang helyet csak nyüszögésre futja.
-Nyugodj meg – szorítása erősödik. Érzem ahogy testemen ismét remegés fut végig. Karjai védelmezően ölelnek. Átölelem én is.
-Sajnálom amit tettem – karjai körbe ölelik egész felsőtestem.
-Bocsánat – suttogom.
Dalton ekkor megköszörüli a torkát. Embry fel morran. Hirtelen fordít hátat nekem és lehúzza a pólóját.
-Vedd fel – nyújtja hátra meg se fordulva. Ekkor tudatosul bennem, hogy nincs rajtam semmi.
Gyorsan bele bújok a felkínált ruhadarabba. Több mint a semmi. Az alja majdnem combközépig ér, az ujja pedig bőven túl nyúlik rajtam.
-Cullen…
-Embry – szólalok meg és megfogom a kezét. Nem akarok balhét. Így is fogok kapni Paul-tól az tuti.
-Nincs semmi baj – néz rám kedvesen.
-Menjünk – kérem.
Egy szó nélkül össze fűzi ujjainkat és hátra se nézve ott hagyjuk Daltont.
Már rég a rezervátum területén járunk mikor megszólal.
-Majdnem kirobbantottál egy háborút – nem vádol, sőt kicsit mosolyog is a dolgon.
-Mi történt velem? – kérdezem az engem leginkább érdeklő dolgot.
-Átváltoztál farkassá, és nem a legjobb időben.
-Micsoda? – kapok a fejemhez. Ez nekem sok.
-Nyugodj meg – ölel magához. Zakatoló szívvel ölelem vissza. Érintése mintha nyugtató lenne hatalmas dózisban. Egyenletessé válik a légzésem és a szívem is normalizálja magát.
-Még mielőtt haza megyünk be kel néznünk Sam-hez.
Kézen fogva vezet ez Sam és Emily házához. Itt van mindenki és döbbenten merednek rám.
Elszégyellem magam. Emily azonnal elsiet valahova a házbelseje felé. Leah megvetően méreget.
-Gyere – kiált a ház belsejéből Emily. Nagy nehezen elengedem Embry kezét és a hang után sietek.
Kapok egy nadrágot, de a pólóhoz ragaszkodom.
-Szerencsétlen időt válaszoztál – mosolyog rám szomorkásan.
-Aha… biztos – mormogom.
Kint már javában folyik a tanácskozás.
-Cullen-ék fegyverszünetet ajálotak – Sam hangja nagyon határozott – Ilyen még nem fordult elő. De közös az ellenségünk. Ma éjszakára várnak minket.
Visszaosonok Embry mellé. Megfogja a kezem és ettől megnyugszom.
-Elégé megnehezíteted a dolgunkat. Szerencse hogy Embry pont érted igyekezett.
-Mért is szerencsétlen ez az idő?
-Most készülünk háborúra a hidegek ellen. És a szövetségeseink is hidegek – feleli Quil.
-Egyszerűen fel vázolva a dolgot az ős ellenségeink most fegyverszünetet kötöttek velünk hogy egy nagyobb fenyegető csapástól megvédjük a területünket.
-Ráadásul majdnem rátámadtál az egyik szövetségesünkre – vigyorog rám Seth.
-Dalton hideg – világosit föl Jared.
-Viszont el kell vinnünk magunkkal, hogy még véletlenül se támadjon rájuk.
-Az önkontrolja felülmúlhatatlan – komorodik el Sam.
-Mért is? – vág közbe Leah.
-Már több mint egy hónapja át kellet volna változnia, és mikor azt hittük meg is történik vissza táncolt.
-Indulnunk kell – szólal meg Jacob. Valahogy olyan savanyu.
-Nem bízom elégé a Cullen-ékben. Farkas alakban megyünk.
A fiúk bólintva kisorjáznak a konyhából.
-Sam, Lee-vel mi legyen – Embry még mindig nem engedte el a kezem.
-Velünk jön ember alakban. Nem lenne jó ha most átváltozna. Még nem tökéletes az önuralma de emberalakban sokkal jobban viseli a hidegek jelenlétét.
-Gyere - húz magával. Kint már hatalmas farkasok várnak most tűnik fel, hogy Paul is ott van mégse szedi le a fejem helyből.
Olyan hatalmasok mégse félek tőlük. Több döbbent pillantással találkozom mint kéne. Ekkor Embry üget mellém vissza szürke farkasként. Kicsit foltos a háta. Hozzá érek az oldalához begörnyed és mintha kuncogna.
-Tudod tartani velük a lépést? – aggodalmaskodik hátulról Emily.
-Azt hiszem – fő a határozottság.
A falka elindul. Kicsit zsong a fejem ettől az egésztől. Érdekes módon tudom tartani a lépést.
Megérkezünk egy holdfényben fürdő tisztáshoz. Sokáig nem értem miről van szó. A tisztáson álok közt felismerem Daltont. Olyan méreg fog el hogy Embry-nek elém kell kerülnie és eltakarnia, hogy csak az ő szemébe nézzek. Arcomhoz érinti orrát bele szuszog a fülembe. Megnyugszom.
Most már érdeklődve figyelem az eseményeket. Előttünk két férfi küzd, sebesen harcolnak mégse tudnak elég gyorsak lenni ahhoz, hogy ne lássam a mozdulataikat.
Van köztük viszont egy lány, aki valahogy nem oda való.
Ekkor a falka feláll. Óvatosan merészkednek ki a fák közül. Sam halad elöl. Én hátrébb maradok. A hidegek teljesen mozdulatlanul tűrik, hogy megszaglásszák őket a farkasok. Ekkor megcsapja az orrom maró szaguk. Önkéntelenül is megdörgölöm, hogy elmúljon.
Végig mérem őket. És hirtelen rájövök mindegyiket ismerem névről. És Dalton kicsit messzebb áll tőlük. Mintha valami távolabbi rokon lenne.
-Ki az a lány? – hallatszik Bella elgyötört hangja. Hogy honnan tudom a nevét fogalmam sincs.
-Embry társa – feleli az öt oly szorosan tartó Edward.
Ez a megjegyzés talán gondolkodóba ejtene, de valahogy nem tudok most gondolkodni.
Figyelem az eseményeket. Kicsit hátrébb araszolok ez az égető szag nagyon nem akar múlni és mindegyiknek kicsit más az aromája. Addig a falka szépen sorban végig szaglássza őket. Persze kinek jobban kinek kevésbé jobban megy. Jacob nem bír magával. Bella kegyeiért versengeni egy hideggel, kétségbe ejtő. Szóval ezért volt olyan rossz hangulatú.
Embry vissza tér mellém és a fák felé terel. Engedelmesen besétálok a sötétbe. Egy ideig nem jön velem Jacobot várja.
-Vajon hogy tartja velük a lépést – ez Jasper-től származó kérdést el fújja a szél. Nem is foglalkozom vele futok együtt a farkasokkal.

Hajnal alkonyat és a tűző nap - 6

Valamiért azt hittem Dalton nem jön el a buszmegállóhoz.
De kellemesen csalódtam.
Már legalább két hete vele járok dolgozni hiába került haza a motorom Dalton nem enged egyedül el. Végül is elvagyunk.
Megnézni egy filmet és hogy van e kedvem előbb ezért elugrani vele a városba. Végül belementem. Most mégis kicsit idegesen üldögélek mellette a kocsiban. Nagyon rég nem jártam moziban.
-Mit is nézünk meg? – kérdezem csak hogy oldjam a saját feszültségem.
-Egy kaland filmet – kacsint, tehát nem árulja el – a múltkor említetted, hogy kedveled a kaland regényeket, az egyik kedvencemet megfilmesítetek és remélem neked is fog tetszeni.
És milyen igaza van. Tényleg tetszik a film. Nincs is igazán kedvem dolgozni menni. De muszáj a munka idő és a szerződés köt.
De mikor a parketten vagyok minden gondom el száll és már csak a zene van amire mozoghatok.
-Nagyon élveztem a filmet – folytatom a majdnem félbehagyott beszélgetésünket – ahogy a fő hős elérte a célját nem volt semmi.
-Persze csak a legvégén derül ki hogy a rossz fú a jó.
-Igen és a jó a rossz – vigyorgok.
Különböző jeleneteket tárgyalunk ki már trükkök szempontjából.
Még a bakiknál tartunk mikor megáll.
-Megérkeztünk – sóhajt. Kiszállok a kocsiból.
-Kár hogy látszik a hősön, hogy nem igaziból fut a tűzben – folytatom a témát.
-Igen ez valami modern megoldás lehet még nem tanulmányoztam eleget – gondolkodik el. Ő is kiszáll.
A kocsi oldalának támaszkodik.
-Majd számolj be a találatokról – kérem. Ekkor egy hatalmas szürke farkas üget a közelünkbe. Nagyon nagy a termete. Ugyan Dalton-nál csak fél fejel magasabb de nekem…
döbbenten meredek rá. A rezervátum területén tudom hogy élnek farkasok de nem ekkorák.
Ráadásul nem is szoktak ennyire közel jönni az emberekhez.
Ez meg közém és Dalton közé áll. Hatalmas teste olyan energikus és rugalmas.
Hozzá érek a szőréhez, erre odébb taszajt. Önkéntelenül is belé kapaszkodom.
Nem kap a kezemhez csak még odébb lökdös.
-Na – méltatlankodom halkan erre rám néz olyan tekintettel amit olyan jól ismerek.
Döbbenten el tátom a szám az nem lehet!
-Szép nagyra megönt – füttyent Dalton – a te kutyád?
-Öh – nyelek egy hangosat – kösz, aszem hiányolt szóval megyek.
Valahogy érzem ez a farkas nagyon nem örül Dalton-nak.
Paul, ismerem fel a szemét mikor ismét rám néz és int a fejével hogy induljak.
-Szia – köszönök még el Dalton-tól.
-Szia – int még ö is, de erre Paul mérgesen meg morogja.
Hazáig mellettem jön morogva és néha fel-fel vakkant.
Addig mögöttem áll míg be nem megyek a házba és be nem csukom az ajtót. A szobám ablakából még látom, hogy elfut az erdő felé.
Döbbenten meredek ki az ablakon.
Ezek után Paul nem enged nyugtot nekem. Minden áldott alkalommal mikor Forks-ba megyek velem jön, vagy Jared. És megvárják míg fel szállok a buszra és mikor megérkezem már a megállóban várnak rám.
Esti kiruccanásaimon pedig Seth-et kapom társul. Mint felvigyázót. Bár az ő társaságát legalább élvezem és néha élőzenére is tudok így táncolni.
Dalton valószínűleg észre vette, hogy nem túl lelkesen álok a megállóba mert csak a bárban látom a szemét csillogni.
-Most nem engedlek busszal – közli talán két héttel később. A művész bejárónál állunk. Megszokott várni, és elkísér a buszmegállóba.
-De a bátyám – ellenkezem.
-Nem érdekel ma én viszlek haza! – és már kézen is ragad. Elvonszol a kocsiig be ült és már megyünk is.
-Hát bárki is vár most rád a buszmegállóban hoppon marad – vigyorog.
-Én annyira nem örülök – összébb húzom magam – Paul dühöngeni fog.
-És a kutyád nem véd meg?
Na erre mit mondjak? Nem mondhatom meg, hogy az volt a bátyám mert akkor megszegem a Quiliutok törvényeit és nagyon csúnyán megfizetek érte.
-De megvéd – felelem végül – de akkor is nem te élsz egy fedél alatt vele, hanem én – tényleg félek mi lesz így velem.
Most teljesen a rezervátum határáig eljön velem.
Kiszállok az autóból és leindulok befele.
Utánam siet.
-Várj – húz vissza magához.
-Mi az? – lepődök meg. Eddig nem nagyon ölelgetett. Bár nagyon hideg a keze – Nem fázol? – kérdezem ártatlanul.
-Egy kicsit – feleli – Felmelegítesz? – incselkedik.
Közelebb hajol…
-Lee – szólal meg Embry mély basszusa – Hol van Jerad? – kérdi, észre se véve, hogy egy tökéletes pillanatot zavart meg.
-Dalton elrabolt – felelem.
-És hagyod, hogy Jerad halálra izgulja magát ott a buszmegállóban?
-Sajnálom – hajtom le a fejem.
-Visszafele szólók neki – ajánlja Dalton.
-Kösz nem kell – veti oda Embry, karomnál fogva elhúz Dalton közelébe. Még legalább két lépést hátrálunk – Paul már így is a falat kaparja – fedd tovább.
-Mi bajotok van? – fakadok ki – Eltűröm, hogy úgy bánjatok velem, mint egy kisiskolással! – kiáltok kihívóan és észre se véve átváltok az anya nyelvemre – Eltűröm mert szeretem a bátyám, de ami sok az sok! Hagyjatok békét nekem! Oda megyek ahova akarok! – már majdnem visítok – Mért nem vagytok képesek kicsit békén hagyni? Szeretném élvezni a szünetem. Néha úgy érzem Paul meg fojt a folyamatos aggodalmával. Olyan nagy baj, hogy dolgozok? És hogy találkozok egy olyan fiúval, aki érdeklődik irántam?
Na itt látom elborulni Embry arcát.
-Megkapod a szabadságot - sziszegi. És már vonszol is maga után.
-Eressz el! – kiáltok fel fájdalmasan az ujjai bele marnak felkaromba - Ez fáj!
De nem hatja meg csak még jobban szorít és egészen a házig vonszol olyan gyorsan megy, hogy szinte futnom kell mellette.
-Embry – kérlelem, könnyeim is kibuggyantak a fájdalomtól.
Meg áll nem messze a háztól.
-Én nem tilthatom meg, hogy elmenj. Abba sincs bele szólásom, hogy mit csinálsz.
Végre elengedi a karom fájósan dörgölöm.
-Csak kérni tudok – lehajtja a fejét – Kérlek, ne találkozz ezzel a fazonnal.
Olyan keserűség cseng a hangjában, hogy meghátrálok.
-Mi baj van Dalton-nal?
-Cullen – feleli megvetően és egyszerűen.
-Rendben – bólintok.
-Megígéred?
-Meg nem ígérhetem, most se önszántamból jöttem vele.
-Mégis jól el voltatok! – a vád a hangjában bánt.
-Ahhoz neked semmi közöd kivel érzem jól magam – életem tizenhat éve benne van ebben a dacos mondatban.
Döbbenten mered rám.
-Igaz – elképedve hátrál ö is pár lépést majd futva távozik.
Csodálkozva nézek utána. Nem hittem volna, hogy ennyire hatással lehetek rá.
Végül nyughatatlan álomba merülök. Szerencsére arra hogy mit álmodtam nem emlékszek mert egy eszeveszett üvöltés ráz fel.
-Mi a… - nyögök fel és átfordulok a másik oldalamra. Biztos Paul az. Mostanában mindig ilyen. És ha az este történtek miatt ilyen jobb ha ki se dugom az orromat. De a hangok csak nem hagynak nyugodni. Főleg hogy Jacobb erőteljes mély hangja is itt dorombol az ablakom alatt.
-Nem várhatsz a végtelenségig Embry.
-Közeleg az átváltozása napja – ez Sam, vajon mit keres itt? – És jobb ha te mondod mintha mástól tudja meg.
-De mást akar – olyan keserű kétségbeesés sűrűsödött ebbe a pár szoba hogy elszorul a torkom. Hangos nyeldeklésemet elnyomja valami puffanása és utána tisztán halható recsegés.
-Nem adom egy Cullen-nek – Paul úgy fujtat mint egy gőzös.
Vajon kiről folyik a szó? Értetlenül ülök fel megint elfelejtve hogy az ablak tárva nyitva.
-Auu – dörzsölöm a homlokom, erre a jobb karomba is bele nyilall a fájdalom.
-Felébredtél? – szól be Paul.
-Ne csodáld – nyögök fel – Ez a csendes bájcsevely még a holtakat is felkelti – morcosan kihajolok az ablakon – Jó hogy az ablakom alatt üvöltöztök – förmedek rájuk – hagyjatok aludni fáj a kezem és a fejem is – azzal nyúlok a zsalugáterekért, hogy kizárjam az oly ritkán sütő napot.
Paul rácsap a fatáblára megremeg a kezem tőle.
-Az mi? – bök a felkaromra.
-Kérdezd Embry-t – vetem oda és becsuknám az ablakot.
-Én téged kérdeztelek!
-A haverod éjjel kegyeskedett haza toloncolni, olya kedvesen hogy ma fáj – azzal rántok a fatáblán, hogy engedje el. Élettelenül hanyatlik le róla a keze. Még mielőtt bezárnám látom ahogy Embry képe megnyúlik.
Megérdemelte! Most haragszom rá. Tönkre tett egy tökéletes csók pillanatot.
Az alvás segít. Pihenten és ki egyensúlyozottan indulok el otthonról, de csak addig van jó kedvem míg az erdőben meg nem látom Jared-et. Majd a határnál Seth köszön rám
Mérgesen ülök a buszmegálló egyetlen padjának a támláján, még nagyon korán van, és így sokan mászkálnak Forksban.
Jacob hajt el előttem új kocsijával. Mikor eljut a tudatáig, hogy én vagyok ott, megáll.
- Hát te?
- Mi van velem? – morranok rá.
- Mi bajod?
- Egyedül akarok lenni.
- Ma mész dolgozni?
- Igen.
- Most?
- Igen.
- Ennyire ne legyen nagy a baj – vigyorog.
- Nem tudom, ki volt, aki eddig olyan volt mintha citromot nyalt volna.
Összevonja szemöldökét.
- Lee ha baj van, szólj – kéri.
- Akkor szólok – kapom fel a vizet – Seth nem, hagy gyakorolni! Embry nem képes leszállni rólam, tegnap is úgy meg fogta a kezem, hogy nem tudom hogy magyarázom meg a főnökömnek. Ráadásul elrontott egy tökéletes pillanatot Dalton-nal! Senki nem hagy békén, mindig van valaki aki „vigyázzon” rám mikor házon kívül vagyok! Tudod milyen irritáló?
Döbben, mered rám.
- Szóval találkozgatsz a Cullen gyerekkel…
- Frász akar most találkozni bárkivel is – kifakadásomat követően kiszáll a kocsiból.
- Gyere, elviszlek Port Angeles-be, aztán mászkálhatsz ott egyedül – és beültet maga mellé – Lehet, megfáztál, olyan mintha lázad lenne – teszi a homlokomra hatalmas lapát kezét.
- Te vagy túl meleg – hunyom le a szemem.
- Túl hajszolod magad – konstatálja.
-Nem csak sok volt mostanában a banda. Elzavarom otthonról Pault egy hétre, és csak alszom.
- Mért baj hogy otthon van?
- Mert akkor jön Jared, és túl hangosak már együtt aztán szépen sorban mindig befut mindenki.
Az út további részében hallgatunk.
- Kiraklak a főtéren az jól lesz?
- Tökéletes – masszírozom a homlokom.
- Van nálad még egy pulóver?
- Van – nézek a táskámba.
- Vigyáz magadra.
- Csak azért se fogok! – duzzogok.
- Lee… – nem várom meg a mondandója végét, kiszállok a kocsiból, és ott hagyom.
Pufogva rovom az utcákat. Nem érdekelnek a járókelők, összébb húzom magamon farmer ingem.
Mérgesen méregetek minden fiút. Így azok kitérnek előlem.
Megérkezem végre az „Éjszaka Macskái”-ba.
- Kicsit korán jöttél – szól John.
- Bocsi – vonok vállat.
- Valami baj van otthon?
- Ááá, dehogy – vigyorodom el – Csak túl sok minden történik velem mostanában.
- És hol hagytad azt a helyes srácot múlt hétről meg az előző hónapból?
-Ma nem jön – szerelem le egyszerűen.
- Jó munkát – vigyorog, és végre beenged.
Mázlira bent hagytam a fellépő ruhámat. Átöltözöm és kiszabadulok a táncparkettre.
Eszeveszett tempóban próbálok higgadt maradni, sajnos nem jön össze a zene magával, ragad.
Dalton tényleg nem jön el. Csüggedten táncolok tovább. Majd valahol a terem hátuljából egy barna szempár csillan fel. Ismerem ezeket a szemeket. Vagy mégsem?
A következő számnál már közelebbről is ménezhetem. Egyszerre lélegzek fel és szorul össze a gyomrom. Quilé az a döbbent és nyugodt csillogás. Ijedten menekülök hátra a szám végén.
- Jól vagy – jön oda az egyik felszolgáló lány.
- Persze, csak hozz egy bubi mentes vizet, kérlek.
Megkapom a vizet, de csak annyit enyhít, hogy már nem zakatol a szívem össze vissza.
-Bell – kiált az egyik táncos lány.
-Igen?
-Te csak két szám múlva jössz. A csábítással szerintem öltözz át.
-Oké – fújok egyet.
Bevonulok az öltözőbe. Ha a csábítás az enyém akkor tegyünk is úgy mint aki csábítani akar. Falatnyi rövidnadrág hozzá tartozó felsővel. Mire elrendezem a hajam és a minden kiegészítő a helyére kerül már szolnak is hogy mehetek.
Mivel itt nincs hideg, se nyirkos talaj, mezítláb megyek fel.
Terpeszben meg állok a sötétben.
Lágy dallam csendül. Nagyon lassan lejjebb tolom a csípőm és széjjelebb tárom a térdeim, kezemmel követem a mozdulatot.
Feldübörög a zene és a vérem is.
Szédítő sebességre kapcsolok. A fejetetejére állítom a termet, pörgök, forgok, ugrálok.
Könnyűnek érzem magam, végre szabad vagyok. Körbe leng az erdő illata. És sikerül végre hajtanom az egyik legnehezebb ugrásomat. Háromszor megfordultam a levegőben kapimpáló lábakkal egyik kézről a másikra ugorva. Döbbent hörgés és kitörő tapsot kapok.
Sajnálatomra vége a számnak.
Lassan elüti a hajnali hármat a kakukkos óra. Az utolsó vendéget is kipenderíti John és bezárja a nagykaput. Én még segítek összepakolni, takarítani.
A művészbejárónál döbbenten jövök rá, hogy Quil ott áll és vár rám. Ki is ment a fejemből, hogy itt van.
Csöndben vár és elmegyünk a buszmegállóig. Csak akkor szol mikor leülök a padra.
-Szóval ezért nem árultad el hol dolgozol?
Kezdődik, a kérdez-felelek, mivel lebuktam így hazudni már nincs értelme, és amúgy is Quil-t csípem talán nem lesz baj. Bólintok.
-Mióta dolgozol itt?
-Másfél éve.
-A tulaj tudja hány éves vagy?
-Nem kérdezte, de valószínűleg tudja.
-Apádék tudják?
-Nem kérdezősködtek, de Paul tuti szétkap, ha beárulsz.
-Az tuti…
-Te vagy titkom egyetlen tudója a bandából – úgy nézek rá mintha ez valami magasztos dolog lenne – Ha beárulsz és elveszed tőlem ezt nagyon meg haragszom.
-Mért dolgozol itt?
-Ez az életem, imádok táncolni, itt megbecsülik, amit előadok. A főnök külön ragaszkodik hozzám.
-Nem hiszem hogy sokáig titkolni tudod már.
-Eddig egész jól ment…
-Sokan aggódunk érted – begurul a busz, felszállunk rá.
-Ne aggódjatok, tudok vigyázni magamra – vonok vállat és mielőtt leülnék megszédülök annyira hogy majdnem hanyatt is esek, szerencsére Quil elkap hátulról.
-Jól vagy? – furcsán méreget.
-Persze – zuttyanok le a helyemre. Mellém ül és homlokomra rakja hatalmas tenyerét.
-Dejavum van – motyogom.
-Micsoda? –összeráncolja a szemöldökét.
-Tegnap mikor Jacob átfuvarozott ugyan ezt csinálta. Csak ö még hozzá tette hogy lehet belázasodtam – fáradtan mosolyogni próbálok.
-Lehet igaza van – leveszi a pulóverét és ráma adja – meg ne fázz – vigyorog.
-Igyekszem – elfészkelem el magam. A kellemesen hideg ablaknak döntöm a fejem, és pár perc múlva már alszom is.