Vége egy mesének

Immáron befejezettnek nyilvánítom a Hajnal, alkonyat és a tűző napot.
Remélem tetszett kedves olvasó (^_^)
Ha bármilyen észrevétel lenne hagy nyomot megjegyzés formátumban, köszönöm.

Most két novella jön és egy kis kihagyás. Fáradt vagyok vége van a vizsga időszaknak, bár rám még vár egy vizsga (ergo csak a hét végén lesz vége az egész hercehurcának). Aztán új tanév új kihívások.
Nyáron remélem lesz időm és ötletem írni és akkor jönnek sorra az érdekesebbnél érdekesebb történetek.

Üdv :)

Hajnal alkonyat és a tűző nap - 13. epilógus

Gyönyörű a kislányom, alig birok betelni a látványával. Na persze nem csak nekem szép, hanem az apja is az egekbe magasztalja.

Végül nem császármetszés volt, mert a szülésidejére nagyjából magamhoz tértem, persze életjeleim voltak és teljesen hagyományos módon megszültem a gyerekem, semmi baj vagy komplikáció nem lépet fel. Dr. Cullen a csodámra járt, de nem sokáig, mert vissza zuhantam az álomba.

Viszont mint a mesékben Csipkerózsika felébredtem a szerelmem csókjától. Tényleg elég nyálasra sikerült az eset, de nem bánom. Embry magán kívül volt örömétől, hogy övé a leggyönyörűbb kislány a világon. Nekem meg még jobban örült mikor magamhoz tértem az első szoptatás idejére, mint sokan hiszik a kislányom sírására ébredtem, mert éhes volt és nagyobb volt a fajfenntartási ösztönöm, mint az élet ösztönöm, vagy valami hasonló kutyás hasonlattal élt a doki nevetve mikor meglátta, hogy magamnál vagyok. Végül minden jó ha a vége jó. Most pedig minden ruhámmal és egyéb hozott cuccommal együtt itt állok a Call ház előtt és arra várok, hogy Embry megérkezzen édesanyjával. Lányom a kezemben alszik, még nem mutattam meg a falkának, ugyan kíváncsiak voltak a kicsire, de nem éreztem magam elég erősnek, hogy esetileg bárkitől is meg tudjam védeni.

-Szerbusz Annabel – köszön rám Tiffany Call

-Jó napot – lehet ez kicsit karót nyeltre sikerült?

-Megnézhetem az unokám? – kérdi.

-Persze – kapok észbe és úgy fordítom, hogy látszódjon az arca, de a meleg se hiányozzon neki annyira.

-Oh de édes – mosolyog – Pont így nézet ki Embry is kicsinek – és Tiffany máris zsebben van, a kis unokától elolvad.

Persze meg kapjuk, hogy felelőtlenek voltunk és hogy ilyen fiatalon gyerekvállalás, mentegetőznék, hogy én hibám, de leint, mondván minden kapcsolatban két emberen múlik minden. Ezek szerint Embry nem mondta el neki, hogy kb. hónapokig alig beszéltünk?

Nem baj, Tiffany nem is tudja, hogy a fia egy a határokat védő farkasok közül.

Megkapjuk az emeleten a nagyobb szobát. Alig teszem le a kicsim az ágyra és pakolom ki a ruhám a szekrénybe, máris kopognak. Kicsit félek még itt, nem érzem magam otthon és biztonságban, de Embry sokat segít.

-Lee, gyere le – kiált fel immár férjem, mert a szülök nem engedték, hogy a gyerek házasságon kívüli legyen.

-Mi történt? – állok meg a lépcső tetején.

-Vendégünk van.

-Szia Lee – nevet rám Seth.

-Oh egy pillanat – a hallásom ugyan olyan éles, mint volt, így meg hallom, hogy kincsem épp az ágy széle felé igyekszik.

-Meg vagy – mosolygok rá, mikor elkapom pont időben – Lehet nem ártana neked egy járóka vagy egy baba ágy… majd apudat ráveszem készítse el.

-Ezt hallottam – jön lentről a morgás.

-Nem baj az legalább nem kell kétszer elmondani – fojtott nevetés majd harsány hahota tör föl.

Lemegyek, hogy készítsek egy kis uzsonnát a nagy gyereknek meg a kicsi is kapjon enni. Embry általában szereti nézni, ahogy etetem a lányunkat.

-Szóval ö a következő Annabel? – kérdi Seth.

-Nem ö már nem anyám nevét kapja meg csak, hogy megtörjük ezt a szörnyűséget – mosolygok rá – A kicsi neve Izabell.

-Szép név – mintha valami furcsa dolog történne vele – Megnézhetem?

-Persze – karomba fektetem és éppen csak lehúzom róla a tökfödőjét Seth már a térdemet fogja és bámulja a kicsit, mintha egy égi csodát látna vagy nem tudom. Megbabonázva nézi az én kislányom.

-Embry – nyögöm ki ijedten.

-Semmi baj – lép mellém ő is. Viszont Izabellnek nem tetszik ez a fajta figyelem, sírni kezd. Fel pattanok és ahogy több levegő és kevesebb szempár szegeződik rá és kevésbé vagyok kétségbe esve meg nyugszik.

-Lee – nyögi Seth még mindig ugyan úgy térdel a fotel előtt.

-Ne haragudj, most meg etetem a lányom, utána lefektetem aludni – hadarom és vissza menekülök a szobába mai még idegen számomra. Ahogy becsukódik mögöttem az ajtó meg nyugszom. Nem baj kicsit túl reagáltam a dolgokat, nem baj meg nyugszunk, tényleg meg etettem az én drágaságom és leteszem aludni. Lehet én is lefekszem kicsit, még nem vagyok tökéletesen jól.

Már az ágy mellé allított fotelban ülök Izabellel a karomban mikor az ajtó elöl meghallom a hangjukét.

-Ne aggódj már, csak megijedt – Embry nyugtatni próbálja Sethet – Tőlem is igen sokáig huzockodott és még el is menekült emlékez vissza ez természetes anyai ösztön volt tőle.

-De…

-Seth most meny haza, holnap találkozunk Samnál, majd megkérem Leet, hogy vigyük el a kicsit elvégre mindenki kíváncsi már rá.

-Rendben – beletöröd lemondó sóhaj és Seth elmegy. Igazából csak akkor fújom ki a levegőt, mikor becsukódik a bejárati ajtó.

-Ne haragudj – fogadom a belépő Embryt.

-Semmi baj – mosolyog rám – Majd meg szokod. Holnap akkor jössz?

Csak bólintok és lenézek a békésen cuppogó lányomra, aki még nem sejti, hogy holnap hányan fogják össze tapizni és hányan fogják meg bámulni hatalmas barna szemeit. Nem bánom, meg kell szoknia igen nagycsalád tagja lett.

Hajnal alkonyat és a tűző nap - 12

Már alig van pár hét a szülésig vagy még annyi se, legalábbis dr. Cullen már ki írta a hónapot és a napot. Nem emlékszem pontosan mostanában összefolynak a napok. Vagy alszok vagy mint egy szellem kódorgok a házban Suenek próbálok segíteni, de nem sok sikerem van benne mert mire fel fogom mi lenne a feladatom már meg is csinálja. Lelassultam teljesen. Seth próbál segíteni, de csak annyit tehet, hogy betakar, mikor elalszom valahol ágyon kívül. Pár alkalommal mikor ébren találkozunk látom rajta a sebeket melyeket Embry okozott. Nem kérdezek, nem kellenek a szavak tudom, hogy ki művelte ezt.

Este még megiszom a teámat és lefekszem aludni. Mély álomba, olyan mély álomba ahonnan nincs ébredés pár apró zörejre.

Nem Seth mellet és nem is az ő szobájában érberek. A saját szobámban, a saját ágyamban ébredek. Hogy kerültem haza? Furcsán érzem magam, nem tömíti el az orrom a konyhából áradó finom illatok, és nem dugítja el a fülem az erdő zaja. Ijesztően csend honol körülöttem. Kilépek a nappaliban ott ül Paul magába roskadva. A konyhába megyek ott apát találom meg. Nem szokott a konyhába menni, értetlenül nézek körbe, de anya sehol nincs. Kirohanok a ház elé. Nincs itt a kocsink. Miért? Hol van mindenki.

-Seth?! – kiáltom el magam, csak a siketítő csend felel.

Kétségbe esetten rohanok át hozzájuk. Sue nincs itt még csak Seth sem. Leah az egyetlen, aki a konyhában ül és bámul kifelé az ablakon.

-Hol vannak a többiek? – kérdezem kétségbe esetten, de nem felel, sőt még csak arra se méltat, hogy rám nézzen. Magamban elküldöm mindenfélének és rohanok tovább. Sam, nála lesznek, ö az alfa ott kell lennie a bandának.

Meg állok a házuk előtt és várok, de semmilyen zaj se szürödik kifele. Nem rettenek meg hisz azt se hallottam hoyg apa bezsél. Biztos csak átmenetileg nem hallok. Hátulról közelitem emg a konyhát. Emily ül a konyhában magába roskadva és könnyeit hullajtja.

-Mi baj? – lépek oda hozzá és meg érinteném a vállát, de Sam meg előz.

-Ne aggódj, meg fogják menteni – nyugtatja kedvesét nekem meg le esik az állam, Sam hangját mért hallom? Mást mért nem hallok? Hisz ilykor a madarak csicseregnek az erdő kisebb lényei motoznak a mókusok és mindenféle rágcsáló, meg persze az őzek és nagyobb vadak is.

-Hé itt vagyok! – kiáltok rájuk, de semmi reakció. Belép a konyhába mögöttem Embry, nem látom csak érzem hogy ö az.

-Van valami híred? – kérdi Emilyt azonnal és leroskad a konyha asztal mellet álló székre.

-Nem sok újdonság – feleli a nő – Csak annyi biztos, hogy az élet jelei stabilak és nemsokára világra fogja tudni hozni a kicsit.

-Mért nem mondta el? – ez a kétségbe esett suttogás jobban fáj mint mikor álmaimban kinevetett és le fordult tőlem.

-Félt – feleli Seth és mellé ül.

-Honnan tudod? – teszem fel Samel együtt a kérdést.

-Álmában néha beszélt és fel ébredtem rá – nagy levegőt vesz mintha már egy ideje kikívánkozna belőle ezen szavak – Többször hívót és kérte ne taszítsd el magadtól...

-De én soha…

-Tudom Embry, hogy te soha, mégis Lee úgy érezte el dobnád magadtól ha meg tudnád a te gyereked várja.

-Ez akkor is abszurdum, hisz nekem ö jelent mindent!

-Mégis leszajháztad – világit rá kedvesen Seth.

-Akkor…

-Akkor azt hitted Seth a gyerek apja és még csak meg se kérdezted Leet – szól közbe Sam – Ha lehet most ne ugorjatok egymásnak nincs kedvem végig nézni ahogy apró darabokra szeditek egymást.

Nem értem, mi történik itt? Mit rontottam el? Mért nem veszik észre hogy itt vagyok?

Kétségbe esetten rohanok haza.

De otthon már csak Paul van.

-Hol van apa! – kiáltok rá, meg se rezzen – Hé, te nagy mamlasz! Hallod? – a kezem átsuhan a vállán, de ettől kirázza a hideg, csak ennyit érek el.

Nem értem a dolgokat, könnyeim utat találnak maguknak.

A következő pár nap így telik el, apám és anyám felváltva látogatnak a korházban vagy egyszerre vannak bent. Megtudom hogy nem ébredtem fel, hanem olyan mély koma típusú álomba merültem. De még Dr. Cullen se tudja miért mert nem vagyok komában, csak egyszerűen nem akarok fel ébredni. Aztán megtudom azt is, hogy a gyermekem nemsokára meg fog születni és anyám azt próbálja elintézni, hogy otthon szülés legyen, ami nehéz főleg hogy nem vagyok magamnál, és lehet műteni kell.

Nem vagyok képes elhagyni LA Push területét. Nem léphetem át a határt és senki nem hallja amit mondok.

Nagy zűrzavarra figyelek fel, a házunk előtt hatalmas kocsi áll meg és túl drága ahhoz, hogy a mienk legyen. Kiderül, hogy édesanyám szerencsével járt és Dr. Cullen haza engedte a testem a korházból, de a hogy mi lesz utána… ma… mára lettem kiírva a szülésre, de akkor most mi lesz? Mit fognak csinálni velem?

A cuccokat is beviszik a házba de nem a szobámba hanem ez olyan szobába amibe én évekig nem is léphettem be. Sőt meg is feledkeztem róla, hogy egyáltalán létezik, mert egy szekrény lett elé tólva.

-Annabel szobája – suttogja anyám mikor be lépnek az immár kitakarított szobába. Nem kevés álmatlan éjszakájába került, hogy kitakarítsa. Mégse mertem belépni így szellemként sem.

A doki mindenféle kötyüt és szerkenytyüt helyez el a szobában meg hoznak engem is. Furcsa kívülről látni önmagam.

-Már tizenkét napja ebben az állapotban van nem fűzök sok reményt a felébredéséhez, bár nem értem ezt a dolgot a kiválasztott lánynál, és nem értem miért reagált így. – magyarázza miközben rám mindenféle kütyüt aggat.

-Lehet ide kéne hívnom Embryt – motyogja Paul aki eddig külső szemlélődőként figyelte az eseményeket.

-Nem tudom mit tenne ha meg látná ilyen állapotban – érzem a doki hangján, hogy jó ötletnek tartja, amit Paul mond, de ehhez még az kell, hogy meg győzze a bátyám… vagy most már mondjam inkább azt hogy a nagy bátyám? Nem tudom, megint meg kuszálódnak az érzéseim.

-Ide hozom – jelenti ki Paul és már csak a nem létező porfelhőt látni utána.

-Legalább nem itt idegeskedik – mormolja anyám az orra alatt.

-Csak meg ijedt – bizonygatja Carlai, hát ezt bizonygathatja Paul soha semmitől nem fél és nem ijed meg, igazi fejel a falnak típus.

Már a takaró is rám van terítve mikor előkerülnek és mikor meg látom Embryt kihagy egy ütemet a szívem. Nagyon betegesnek tűnik az arca. Valószínűleg nem eszik rendesen és még csak nem is alszik rendesen.

-Annabel – suttogja és le rogy az ágyam mellé.

-Nyugalom – mosolyog rá Dr.Cullen.

-Nyugodjak meg? – néz fel kétségbe esetten a hidegre – Hogy nyugodhatnék meg mikor nincs itt? Nincs a testében a lelke? Ez már csak egy üres porhüvely.

-Nincs itt a lelke?

-De a lelke itt van, de nincs a testében – motyogja Embry – Többször éreztem mikor erre fele jártam, látni nem látom, csak érzem. Most is itt van.

-Akkor talán vissza kéne mennie a testébe – morfondírozik az orvos, látszik hogy nem ért hozzá rendesen.

-Előbb meg kéne békélnie a helyzettel.

-Már csak perceitek vannak – szól be figyelmeztetően egy női hang.

-Rendben Alice. Embry beszélj a lelkével, kérd meg rá, hogy térjen vissza a testébe, mert nem sokára elkezdem a császár metszést, és ha lélektelen ha lélekkel teli a test meg kell csinálnom a baba miatt, szépen fejlődött eddig, de most már muszáj megszületnie, ugyan kora szülött lesz, de most van itt az ideje.

Embry kimérten bólint. Mindenki el hagyja a szobát. Ő pedig nézi testem. Néz engem, és mintha könnyek folynának végig arcán.

-Sajnálom Lee – szakad fel belőle – Annyira Sajnálom, elvakított a féltékenység, nem akartam, hogy másé légy, nem akartam, hogy mást szeress, meg bolondultam majdnem, mikor azt hittem nem is enyém a gyerek, a mi gyerekünk. Kérlek, gyere vissza hozzám! Kérlek, gyere vissza, vállalom minden hibámért a felelőséget, még akkor is ha ezek után elhagysz, nem érdekel csak élj! Éljetek a kicsivel együtt!

Szégyen nélkül borul ágyam szélére fogja a kezem és zokogva szólongat, hogy jöjjek vissza.

Sírva állok mellette, nem tudom, hogy kell vissza térnem.

-Sajnálom Embry – motyogom neki, megérintem a vállát, kirázza a hideg.

Fel kapja a fejét és mintha rám nézne, rá mosolygok pedig tudom nem lát.

-Sajnálom – hajolok közelebb hozzá – Szeretlek – csókolom meg ajkait fantomként.

Mintha valaki hátulról a gerincemnél fogva berántana a sötétségbe, nem látom Embryt, nem látom a szobát, nem látok semmit. Nem marad más csak a sötét csend, amiben egy gyerek sirat hallok csak. Egy keserves gyermek sírását.

Hajnal alkonyat és a tűző nap - 11

Rémálomból riadok. Egyre többször álmodom ugyan azt. Fehér bundám vérfoltos, üldöznek, de nem a hidegek, hanem a saját falkám.

Zihálva ülök fel. Seht még békésen alszik mellettem. Fogalmam sincs, hogy férünk el az ágyán, ketten.

Óvatosan kimászok mellőle. Jó lenne egy forró zuhany, de még mindenki alszik így, hogy ne zavarjak senkit csak egy gyors mosdást engedek meg magamnak lavórban. Sajnos a fürdőszobában rá kell döbbenjek, hogy nem rejtegethetem a végtelenségig a pocakom. Már egyre nagyobb a dudor rajtam. Félelem lesz úrrá rajtam.

A hajnal már a konyhában talál rám Sue képében.

-Jó reggelt Lee – köszön rám.

-Reggelt – köszönök vissza és bámulok ki az ablakon.

-Mi bánt Lee?

-Nem tudom – vonok vállat nem törődöm módon.

-Tehát beléptél a minden mindegy és a hiper érzékeny stádiumba? – kérdezi, és elém tesz egy bögre teát.

-Tessék?

-Hányadik hónapban vagy? – azt hiszem, kiestem a számon. Sue a megtestesült nyugalom és csak így simán meg kérdezte, mintha csak arról lenne szó, hogy már megint szemerkél az eső.

-Nem tudom – hebegem, még mindig nem tudom össze szedni az államat.

-Még nem voltál orvosnál.

-Nem mertem el menni – vallom meg.

-Akkor fel kéne hívni egy olyan orvost, aki megbízható.

-Sajnos ilyet nem ismerek – próbálok túl lépni azon, hogy a pótanyám mindent levágott mondhatni pillanatok alatt.

-Nehogy azt hidd hogy csak most jöttem rá – mosolyog rám együtt érzőn – Már egy ideje tudom. A fiam nem sejti igaz?

-Nem… nem az övé – suttogom.

-Megnyugodtam – sóhajt nagyot és csak most veszem észre mennyire feszült volt eddig – Már azt hittem felelőtlen gyereket neveltem belőle.

-Nem az Seth egyáltalán nem felelőtlen.

-Akkor?

-Hát… - kicsit meg zavarodtam.

-Kié ha nem Seth volt a hibás?

-A… - a mondatom félbe szakitja egy dühödt kiáltás. Seth lerobog az emeletről és még látom el suhanni a konyha ajtó elött.

-Bocsánat, egy pillanat és jövök – indulnék meg de Sue meg fogja a kezem.

-Nem biztos, hogy ez most jó döntés – szeme komor nem az a mosolygós, amit megszoktam.

-Sajnálom – hajtom le a fejem, és hirtelen mozdulattal tépem ki magam szorításából.

Pár pillanattal később érem csak utol Sethet. Bár nem kell messzire sietnem, nem messze a háztól az erdőben már álla bál. Paul még nem változott át de már a határán van, mondjuk csodálom az önuralmát. Sam is itt van és mikor észre vesz arca el komorul. Seth szemben áll Embryvel. A felismerés mellbe vág. Olyan rég nem láttam már, megfosztottam magam a látványától is. Fáj látni keserűségét és tudom, hogy szenved, szenved ahogy én szenvedek.

-Annabel – mondja ki a nevem, mikor meg lát. Reszketés fut végig rajtam.

-Embry állj le – Seth hangja józanító, visszarángat a földre. – Annabel engem választott, már mondtam az indokaimat is.

Értetlenül nézek a két férfira, és olyan érzésem van, hogy már megint külső szemlélődő vagyok a saját sorsom eldőlésében.

-Terhes vagy – szólal meg Paul reszelős hangon. – Ezért menekültél el? – vádló szavai meg rémítenek. A falka ki fog tagadni, el fognak üldözni vagy hajtó vadászatott indítanak utánam.

Körbe nézek az oly jól ismert arcokon, mind engem bámul. Óhatatlanul is elégé árulkodó pocakomra teszem kezem.

Embry elsápad.

Szólásra nyitom a szám, de nem jönnek a hangok, könnyeim utat törnek maguknak. Szégyen a futás, neki iramodok. Kihasználva a döbbenetet és azt, hogy egyáltalán nem tudnak velem mit kezdeni. Elrohanok.

Menekülök a családom, a falkám, a barátaim elöl.

Csak Forksban térek magamhoz. Még csak nem is lihegek. Leülök a buszmegállóba, annyi emlék köt ide. Mi lesz velem? Mihez fogok most kezdeni?

-Anie? – mindig mikor nem számit rá az ember.

-Igen? – pillantok fel és nem Dalton áll előttem, hanem Jasper a stratéga.

-Alice szólt hogy jöjjek ide, nem értette miért kell ezt tennem.

-Véletlenül nem tudod mikor rendel Dr. Cullen? – kérdem félve.

-Mi baj?

-Kéne egy megbízható doki – vonok vállat.

-És pont Carlai jutott eszedbe? – felvonja szemöldökét, belőlem meg kirobban a nevetés. Na nem a jókedvű féle hanem inkább a hisztérikus és kétségbe esett fajta.

-Dalton itt van a közelbe szólok neki – motyogja.

-köszönöm – karolom át magam fázósan.

A hideg el tűnik, én pedig megint magam maradok a kétségbe esésemmel és tehetetlenségemmel. Üveges tekintettel bámulom az aszfaltot.

-Mi baj Anie? – lép elém Dalton.

-Szia – köszönök neki esetlenül.

-Szia – le ül mellém a padra és körbe néz. – Buszra vársz?

-Orvoshoz kéne mennem – hajtom le a fejem.

-Baj van a kicsivel?

-Nem – rázom a fejem – Csak elvileg az átlagos nők ilyenkor már rég voltak legalább egy vizsgálaton.

-És?

-Farkasként nem igazán mehetek átlagos dokihoz – elfintorodom.

-La Pushban nincs orvos?

-Ő se tud a farkas dolgokról… - felhagyok a flaszter bámulással – Nem tudod véletlenül Cullen foglalkozik kutyákkal? – Dalton fel nevet bele borzol a hajamba mint régen Paul, Embry és még oly sokan tették, automatikusan nyúlok a hajamhoz, hogy helyre igazítsam és közben érzem, hogy valami nedves végig folyik az arcomon.

-Gyere – fel huz a padról és elindulunk valamerre. Lágy szél libben. „Szajha” – sodorja felém Embry hangját. Keserves zokogásba török ki.

Foglamam sincs hogy hova visz el Dalton de már nem érdekel. Ha meg halok hát legyen ugy. Csak azt sajnálom a gyermekem nem ismerheti meg az apját, aki számomra mindenél fontosabb.

-Anabel – köszön rám dr. Cullen.

-Jó napot – köszönök reflekszből.

-Gyere ülj le és válaszolj nekem pár apró kérdésre – kedvesen egy székhez vezet és elő vesz egy lapot. Kérdések sorát teszi fel. Mikor jöttem rá hogy van a kicsi, milyen vitaminokat szedtem, mit eszek, pontosan hány éves vagyok, ki az apa, voltam e már orvosnál és ha nem miért nem és ha igen hol mit mondott az az orvos? És így tovább vég nélkül. Kiszárad a torkom mire minden kértére válaszolok.

-Kérlek, feküdj ide fel – mutat egy vizsgáló asztalra, követem az utasításait. Hideg kezétől ki ráz a hideg, de nem ró meg, mert össze rezzenek mikor hozzám ér.

-A baba remek állapotban van – mosolyog rám – Egészséges és jól fejlődik – segít fel ülni. – Szeretnéd tudni a nemét?

-Nem – rázom a fejem.

-Miért? – lepődik meg.

-Nem biztos, hogy nálam maradhat – horgasztom le a fejem.

-Mért nem?

-Hát a szüleim még nem tudnak róla. Eddig egy barátomnál húztam meg magam, és lehet ki leszek tagadva – a végére már suttogok.

-Jó lenne ha be vonnád a szüleidet.

-Tudom, de félek.

-Mitől?

Fel nézek kék szemébe és rá kell jöjjek nem tudom mért, és mitől félek. Zavaromat észre véve el mosolyodik és vissza ül az iró asztalához.

-Gyógyszert nem írok fel mert teljesen egészséges vagy ráadásul a bevitt tápanyag mennyisége minősége is megfelelő. Viszont azt ajánlom ne változz át amíg állapotos vagy.

-Eddig… - és rá kell ébredjek valami nincs rendben velem – Képtelen voltam átváltozni – elképedve kapom szám elé kezem.

-Ez egy érdekes fejlemény – mondja ö aki csak megvizsgált és más dolga nincs is ezenfelül – Dalton haza visz egy darabon – int az ajtó felé és tényleg ott áll már önkéntes hurcolóm.

-Köszönöm.

-Ha gondolod hivj fel – oda ad egy névjegykártyát – Remélhetöleg nem akad komplikáció, de azért szeretném ha egy hónap múlva megint el jönnél, addigra hozok egy ultrahang készüléket.

Csak bólintani vagyok képes.

Dalton kiterel a dokitól, beültet a kocsiba, beköti az övemet és közben véletlenül hozzá ér a hasamhoz, többször bocsánatot kér, majd elvisz a határig. Ott kiszállok magamtól és csak állok.

-Minden rendben? – kérdi Dalton aggodalmas hangon.

-Persze – suttogom le hajtott fejel – haza kéne mennem igaz? –inkább csak magamnak mondom, mint Daltonnak – és bevallani anyáméknak. Apa nem fog örülni – fel sóhajtok.

Morgás üti meg a fülem.

-Szerintem menjél – fordulok felé mosolyogva és búcsút intek. Látom rajta, hogy kelletlenül száll vissza a kocsijába és hajt el. Még mindig a határon állok és nem tudok mit kezdeni magammal.

-Lee – lép ki a sűrűből Seth.

-Szia – köszönök neki.

-Igaz hogy állapotos vagy? – hát mindenre számítottam csak erre nem. Válasz helyett megfogom a bő pólóm és rá szorítom a hasamra na meg oldalra fordulok. A várt reakciót kapom. Seth álla a földön landol és mögüle is hallok egy-két elhaló nyögést.

-Mért titkoltad el?

-Senki nem kérdezte – mosolyodom el – Egyébként édesanyád tudja. – nem mentség ezt én is tudom.

Ott hagyom az út szélén. Hallom hogy követnek az erdőből, direkt nem lépek be. Bármikor kiléphetnének a sűrűből és meg büntethetnének, mégsem teszik. Érzem Samet, érzem a többieket is, mégis minden olyan távolinak tűnik. Olyan rég volt, hogy együtt nevettünk az asztalnál a nappaliban, vagy Emily utasításait követve kikotródtunk a konyhából a verekedés miatt, és ott van az a harc is, mindent meg változtatott.

A ház előtt meg torpanok. Anyám áll az ajtóban és néz rám, ö már tudja mért menekültem el, apám áll mellette és nem tud mit kezdeni a helyzettel, zavarban van.

-Gyere haza – kéri anya. Egy lépés előre, felderül az arca, kicsit bátrabban megyek felé. Éveknek tűnik, mire oda érek az ajtóhoz, és apám vállamra ejti hatalmas kezét.

-Nem akartok mesélni nekem? – kérdezem, mikor már túl jutunk a bejárati ajtón. Itthon semmi nem változott még az illatok is ugyan olyanok, béke vesz körül és biztonság, haza érkeztem.

-Ülj le – int anyu a fotelbe ők a kanapét foglalják el, közénk szorul be apa által készített dohányzó asztal.

-Szóval…

-Azt már tudom, hogy nem ti vagytok a vérszerinti szüleim, csak rokonok vagyunk valamilyen szinten.

A feszültség tetőfokára hág.

-Honnan?

-Farkas vagyok, mint Paul, van két fülem, kitűnően hallok velük – intek az említet érzékszervem felé.

-A farkasosságodról jut eszembe – lép be Paul a nappaliba – Mikor változtál át utoljára?

Kinyitom a szám, hogy rá vágjam a választ, de bent akad a levegő. Tényleg mikor is változtam át utoljára?

-Majd segítek jó pár hónapja, mikor Sam utoljára elküldött őrjáratra. – karba font kézzel közelebb lép közelebb, fenyegetően fölém tornyosulva.

Tenyerembe temetem az arcom.

-A történetet ezek szerint hallottad?

-Csak hogy nem a ti gyereketek vagyok.

-A húgom lánya vagy mégis sajátomként neveltelek az én lányom vagy! – bukik ki anyámból.

-Ezen lépjünk tovább – sóhajtok fel – Mért nem tudtam róla? Egy fényképet nem láttam róla.

-Hasonlóan megszökött mint te, és bele halt a szülésbe. Késve érkeztem.

-És az apám?

-Nem tudni hol van – rázza a fejét apa.

-Remek – fel állok – Azt hiszem én most elmegyek aludni mert elfáradtam – azzal a szobám felé veszem az irányt.

-Kicsim – szól utánam anya.

-Hüm?

-Suenek van képe róla – mért nem mondja ki a nevét? Mért nem tudhatom hogy hivják? Csak bólintok hoyg meg értettem és tovább lépeka szobámba, Paul még mondani akar valamit vagy utánam jönni de apa leállitja.

-Hagyd így is sok volt neki ez mára… - a többit kizárom a tudatomból. Becsukom magam mögöt az ajtót kitárom az ablakot.

-Seth – sóhajtok kikönyökölve.

-Igen? – áll fel az ablakom alól a srác.

-Segítenél? – és már mászom is kifele. Majdnem a nyakába esek, de nem bánja csak nevet és már szaladunk is, az nem is zavar hogy közben fogja a kezem.

-Mért ide jöttünk? – lepődik meg mikor meg állok a konyhában Sue nekem háttal áll és valamit épp készít.

-Sziasztok – köszön vidáman pótanyám.

-Ne haragudj de nincs véletlenül képed az édesanyámról? – megdermed szavaim hallatán.

-De van – azzal meg törli kezét és megy ki. Legszívesebben zokognék. Miért történik ez velem? Lerogyok a konyha asztal mellé. Seth eltűnik, gondolom, nem érti a helyzetet. Nem is bánom hogy nincs itt. Sue leül velem szembe, és elém tolja a képet. Nincs keretben nincs nagyon meg gyűrve, valószínűleg eddig egy doboz alján kuksolt a többi képpel együtt. Hárman fiatalok nevetve kapaszkodnak egymásba. Egyet ismerek csak fel körülük.

-Ez Paul – hebegem.

-Igen – rámutat a másik férfira – Nem tudtuk meg sose hogy melyik az apád de valószínűleg ö – kocogtatja meg a fényes lapot – Ez pedig gondolom tudod – fel pillantok, gyengéd mosolya megrémít – Bell…

-Bell? – olyan furcsán cseng ez a név.

-Igen ez volt a beceneve, eredetileg őt is Annabel.

Kihagy egy ütemet a szívem. Remeg a kezem és úgy meredek a benne tartott képre. A sors fintora? Vagy minek köszönhetem ezt a játékot?

-Akit most hívsz anyának ö nevezett el így – Sue mintha olvasna a gondolataimba – A húga után.

-Mi lett vele?

-Senki se tudja – fel sóhajt – Elszökött innen félt a szülei haragjától és attól hogy Paul megharagszik rá.

-De mért?

-Együtt jártak mégis a legjobb haverjával össze feküdt. Viszont az rejtéj hogy ki az igazi apád Bell ezt nem mondta meg. Legalábbis mostoha anyád sose mesélte el. Ezeket is csak Bell leveleiből tudom. Szinte minden itt pihen tőle a padláson.

-Hogyhogy?

-Harry unoka öccse van a képen ő a harmadik – keserűen elmosolyodik, még mindig fáj neki férje elvesztése. Bár tudnék segíteni neki de egy családfőt nem lehet helyettesíteni sőt pótolhatatlan is.

-Sajnálom a tapintatlanságomat – motyogom magam elé.

-Lee te jó gyerek vagy – meg veregeti a vállam – Jó gyerek csak kicsit meggondolatlan. Voltál már orvosnál? Mit mondott? És miért nem mentél el előbb? Szüleiddel beszéltél már? – kérdezi hirtelen és csak pislogok, majd vesz két mély levegőt és még hozzá teszi – Hívtak már hogy mi van veled, itt vagy e még. Reggel azt hittem innen is tovább állsz.

-Orvosnál most voltam mert eddig nem éreztem szükségét, és ugyan kihez mehettem volna el? – azt hiszem még mindig kicsit sok a keserűség bennem.

-Rendben akkor majd rendszeresiteni kell – rendezi le ezt és már megy is a dolgára. – Ja és nyugodtan meny fel Seth szobájába, a ruháid tisztán ott vannak az ágyon, szerintem feküdj le aludni, elfáradhattál.

Sue a megtestesült nyugalom és gyakorlatiasság. Elkotródom aludni miután mindent vissza gyömöszöltem a táskámba.

Meg kezdem az utolsó stádiumot. Nincs vissza út.

Izgatott bejelentés

Mivel az elmúlt időszakban nehezen ment az írás így most büszkén bejelenthetem hogy új történet van készülőben a meglevő sokaságok után még az is fel fog kerülni, és új fandom kategóriában, bár még titok mi lesz az.
Remélem sikerül végig írni bár nem lesz oylan hosszú mint a hajnal alkonyat és a tűző nap :)

Hajnal alkonyat és a tűző nap - 10

Valami nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel velem. Késik. Mért késik, eddig se volt túl rendszeres de ennyit nem késett soha. Lassan egy szörnyű dolog körvonalazódik bennem.

-Elmentem Forksba – kiáltok mikor kirohanok a házból. Most a maradék pénzem seggére verek és muszáj vennem egy olyan tesztizét.

Futok a határig, élvezem, hogy természet feletti erőm nem hagy cserben. Mikor elérem a beton utat lépésre váltok. Nem lenne jó dolog ha száguldoznék a sima emberek között. A patika nyitva van.

-Jó napot – köszönök kedvesen – Egy terhességi tesztet szeretnék.

-Hány éves vagy?

-Tizenhat leszek – felelem dacosan.

-Oh ilyen fiatalon?

-Nem nekem lesz édes anyámnak – füllentek helyből. Nem kell mindenkinek tudnia mi a bajom.

-Jaj kedvesem, ne haragudj – és már adja is a megfelelő fajtát. Fizetek és megyek a benzinkúthoz persze előtte kitérek még hogy ne legyek annyira feltűnő.

-Rég láttalak Annabel – köszönt a kutas.

-Régóta parlagon fekszik a motorom – mosolygok rá – Embry nem akarja hogy működjön így Jake nem szereli meg.

-Ezek a fiuk – csóválja a fejét nevetve.

-Azok, fiuk és azt hiszik mert fiuk én már nem motorozhatok – fel húzom az orrom – Kérnék egy tanknyit azért – kacsintok rá kacéran.

-Persze mindjárt töltök.

-Oh a fenébe – motyogok.

-Mi baj?

-Használhatom a mosdót? Otthon bevedeltem vagy két liter vizet és úgy néz ki csak most tudatosult a szervezetembe, hogy sok.

-Persze nyugodtan – int hátrafelé.

Gyorsan hátramegyek. Csak a fülkében bezárva merem kibontani a csomagot. Lassan elolvasom a használati útmutatót és próbálok a megfelelő módon eljárni. Várom az eredményt de nem várhatom meg itt. Visszanyom a szerkentyűt a dobozba és így az egészet a zsebembe gyömöszölöm.

-Minden rendben? Már azt hittem el raboltak a klotyó manók.

-Persze csak mire két liter átzubog az emberen, az hosszú idő – nevetek. Meg kapom a kanna benzint, fizetek és megyek. Leülök a buszmegálló padjára. Elég kihalt ezen a helyen. Így nem zavar meg senki. Ülök és várok. Magamban számolom a másodperceket. Nem bírom tovább, előkotrom azt a vackot és nézem. Nézem és nem értem. Még gondolkodik. Aztán megjelenik a végeredmény. Gyorsan kutatok a jelmagyarázat után és kihagy egy ütemet a szívem. Terhes vagyok. Nem lehet. Ezt nem hiszem el. Kétségbe esésemben el sírom magam. Mért teszi ezt velem az élet. Könnyeimet törölgetve megyek a kukához és beleszórom a dobozt és tartalmát. Visszarogyok a padra. Mért történt meg ez?

Egy ismerős kocsi gördül be a látóterembe.

-Anei? – szól ki egy még ismerősebb hang az autóból.

-Dalton? – nyögöm elcsukló hangon.

-Mi történt? – kipattan a kocsiból, és mellém siet.

-Semmi – legyezem el. Nem hagyja magát. Csak annyit érek el, hogy leállítja a motort miután félre áll az útból.

-Meséld el – kéri. Azt hiszem tartozom neki ennyivel.

-Dalton én… én farkas lettem – döbbenten mered rám – Nem bírom elviselni a hidegek közelségét. Nem birok magammal, ha a közelemben vannak. És… most… most terhes vagyok a barátomtól – zokogásba fulladnak szavaim. Átöleli a vállam. Nem zavar, sem az érintése sem az illata, hiába édes nem vagyok tőle rosszul és még csak nem is akarok át változni.

-Mit tegyek? – teszem fel az engem oly feszítő kérdést.

-Hát… esetleg… abortusz?

-Mi? – annyira elvékonyodik a hangom, hogy majdnem sikításnak is beillik.

-Akkor marad a bevallás – sóhajt színpadiasan.

-Minden élet fontos nem szabad kioltani még akkor is ha nem várt – sokkosan ülök és hasamra szorítom a kezem.

-Anie – fogja meg a másik kezem, ami eddig a pad fáját markolta. – Nyugodj meg – kéri – Haza viszlek.

Fel segít és be ültet a kocsiba.

-Sajnálom Dalton, hogy hitegettelek – lehorgasztom a fejem.

-Semmi baj – veregeti meg a térdem – Tudok várni – rám kacsint – Nem hiszem, hogy olyan sokáig kéne – elhagyjuk Forkst. Meg állunk a nagy semmi közepén.

-Sajnos csak eddig jöhettem – áll félre az úton.

-Nem baj – lassan kikászálódok – Sajnálom, hogy gondot okoztam – visszanézek – Köszönöm, és kérlek, bocsáss meg nekem.

Végig néz rajtam, követem pillantását. Toprongyos ruhám kicsit még szakadt is, a visszapillantóban meglátom arcom, elborzadok, sápadt. Fel vannak dagadva a szemeim és még vörösek is.

-Remélem, még majd tudunk beszélni – mosolyog rám. Halványan követem példáját, intek neki és megyek haza. Legalábbis arrafelé, sajnos a házig nem jutok el.

-Miért nem mondátok el neki? – Paul üvölt.

-Mért mondtuk volna el?

-Mert átváltozott – bátyám tombol – Nem takargathatom örökké az igazságot előle. Vagy el mondjátok neki záros határidőn belül, hogy nem a báty vagyok, hanem a nagybátya és hogy a húgod az igazi anyja! Az apja meg csak szimplán lelépett miután fel csinálta Lizt.

Döbbenetemben meg dermedek. Most mit tegyek? Anya húga… de hát ö meg halt.

-Paul ne kiabálj – apám szava mennydörög végig bennem – még egyszer ne mert Lizt a szádra venni! Bele halt a szülésbe.

-Épp ez az és a nyakatokban hagyta Annabelt csak nevet adott neki és meg hallt.

-Paul – anyám könyörgő hangjára meg remegek. Nagyon rég nem volt ilyen kétségbe esett.

Lábaim gyökerei elengednek, futásnak eredek, eszeveszett sebességgel majdnem bele csapódok a felbukkanó falba. Még időben lefékezek és lihegés nélkül kopogok, zaklatottságom leplezvén gyűrögetem pólóm alját.

-Szia Lee – köszön a kedves asszony – Kerülj beljebb.

-Jó napot Sue, Seth itthon van?

-Persze a szobájában van. – int felfele.

-Köszönöm – és már rohanok felfele.

-Szabad – kapok bebocsátást a szobába.

-Szia – köszönök neki. Azonnal fel pattan az ágyról.

-Mi történt veled?

-Semmi nem lényeg – hárítok, Seth pedig megérti és inkább csak átöleli a vállam, leültet az ágyra. Elszakad bennem valami és pólóját markolva, zokogásba kezdek. Erős karjai szorosan tartanak.

Nem tudom meddig itatom az egereket azt se tudom mennyi idő telik el.

-Nem akarok most a falkával találkozni – suttogom magam elé.

-Ha gondolod, maradj itt, anya örülni fog egy szorgos kéznek a ház körül, én nem vagyok elég hüm… jó itthon az ilyen dolgokban. – Ajánlja Seth a barát.

-Köszönöm. – fel pillantok rá.

-Persze, csak ha nem bánod, hogy velem kell egy szobában lenned – mosolyog.

-Nem – legyintek.

-Az egy ágyat se bánod? – hallom még a kérdést egy erőtlen fej rázásra még futja, de már alszom is. Úgy ahogy vagyok, felöltözve, összegömbölyödve, idegi sokkos állapotban.

Álmomban újra élem a nap eseményeit. Hallom Paul ordítását bár most kicsit bővebben. Mindenfélét hozzá mond, hogy anyám tényleg nem az meg hogy az igazi az milyen egy utolsó útszéli éjszakai pillangó volt. Anyám, vagy legalábbis akit eddig anyámnak hittem kikacag mikor meg tudja, hogy terhes vagyok. Embry elfordul tőlem és letagadja, hogy övé lenne. Kétségbe esésemben hánykolódok.

Csatakosra izzadva riadok fel. Lentről hangok szűrödnek fel. Sam ezt tisztán hallom.

-Nem sokáig tarthatom távol tőled.

-Csak még egy kicsit – ez Seth.

-Mondott már valamit?

-Nem, még nem és szerintem most hagyjuk békén.

-Nem azért mondod…

-Nem – Sam biztos valami fontosat tud, amit én nem, és Seth is ugyan azt tudja. Vajon mi lesz? Az alfa haragja nem ért el, sőt mintha együtt érzést véltem volna fel fedezni benne.

Lassan leülök az ágyra. Akkor most nem fog zaklatni a falka? Vajon miért? Mit mondott Seth Samnek?

Nyílik az ajtó.

-Oh fel ébredtél már? – mosolyog rám az említett.

-Jó reggelt – köszönök reflexből.

-Ha magadhoz tértél meny elfürdeni, de ne pacsálj sokat kérlek és utána anya készített finom reggelit, gyere enni.

Meg teszem, amit mond. Találok egy lavórt, tele engedem forró vízzel és megfürdök, a szappan finom illatú és kellemes érzéssel tölt el, hogy lesikálhatom vele magam.

Tiszta ruhát ugyan nem kaptam de minek? Úgy is csak szétszaggatom. Fel kapom rongyos göncöm és letrappolnék, de az utam állja Seth.

-Vegyél ki a szekrényből egy normálisabb cuccot – int a fejével a szobája felé. Mérgesen szusszanok egyet, de megyek.

Már tisztán, új kölcsön ruhában ülök asztalhoz. Leah eltűnt valamerre, de nem zavar. Kedvelem a csajt, de néha elviselhetetlen a modora, meg nem is az én korosztályom. A korosztályról eszembe jut Embry, fáj, hiányzik, mellkasom össze szorul ha rá gondolok hogy miket mondott álmomban.

-Nyugtalanit valami? – kérdi Sue.

-Nem – tagadok helyből. Persze pótanyám nem vághatom át, hisz ő nevelt anyám helyett. Csak meg érinti a vállam és tudom, pontosan tudja, miért nem mondom el az igazat. A reggeli elfogy. Set elköszön és megy. Én maradok és segítek a ház körül, de leginkább bent.

-Anyukád keresett – mondja mit egy mellékesen Sue.

-Igen? – adom a lezser figurát.

-Mondtam, hogy itt maradsz pár napra. Nem örült neki, de elfogadta.

-Köszönöm.

-Jól érzem, hogy összevesztetek?

-Nem egészen.

-Akkor.

-Egy szót se szóltak hozzám, nem velem kiabáltak.

-Lee.

-Sajnálom Sue, de még nem dolgoztam fel.

-Rendben – ezzel beleegyezik, hogy még egy éhes szájat etet. Bár igyekeztem minél kevesebbet fogyasztani, de akkor meg csúnyán néznek rám. A napokból hetek lesznek. Jó persze haza járok, de csak és kizárólag akkor, maikor nincs otthon senki.

Lassan járom körbe a házat semmi nem változott. Paulnak semmi nyoma. Beljebb óvakodom. A szobámból összeszedem a ruháim maradványait, nem viszek el mindent, van pár darab, amit inkább emléknek tartok mintsem igazán hordani. Aztán ott van a magnóm is. Nem merem el mozdítani. Táskába gyömöszölöm a cuccom és tűnnék el mikor is az ajtóban össze futok a bátyámmal, aki lehet inkább a nagybátyám.

-Lee – nyögi ki.

-Sajnálom – suttogom és elhúzok mellette.

-Lee várj – kapna utánam.

-Ne – és már szaladok is.

Zakatol a szívem és addig nem is nyugszom meg, míg Seth szobájának ajtaja bennem csukódik mögöttem.

Estig nem is merészkedem elö a szoba sarkába kucorogva fogom a fejem és hajtogatom magamnak, hogy minden rendben lesz.

Vacsora asztalnál Seth úgy néz ki mint akinek jól bepancsoltak és valószínűleg ez is történt. Na meg az hogy eltört legalább egy bordája el van törve, és nem tudja az egyik kezét rendesen használni.

Nem merem szóba hozni, míg mindenki jelen van. Csak és kizárólag miután becsukódott mögöttünk az ajtó.

-Mi történt?

-nem fontos…

-Seth – szólok rá erélyesen.

-Rendben de akkor te is mesélsz – vág vissza.

-Előbb te.

-Nem ér.

-Te vagy szarabb állapotba.

-Jól van na – mérgesen le ül az ágyára – Embry kiakadt Paul is mondjuk de öt megértem.

-Mért akadtak ki a fiuk? – egy mozdulattal leülök a szoba közepére.

-Embryvel közöltem valamit és nem hitt nekem. Paul meg… látott ma és kiakadt, mert egy szó nélkül ott hagytad. Tényleg látott ma?

-Hazamentem pár cuccomért – intek a kis sport táskám felé.

-Ezek szerint még maradsz? – vidul fel a hangja.

-Egy kicsit még igen, de igyekszem hasznos lenni. – bizonygatom.

Csak nevetve legyint.

-Anya örül mindig mikor itt vagy, valahogy ellensúlyozod Leah savanyuságát.

Mosolyom meg fakul, szóval Leah tényleg ennyire meg keseredett volna?

-ne haragudj – hajol közelebb.

-Semmi – legyezem arrébb – Csak annyira furcsa hogy édesanyád ilyen könnyen veszi, oké tudom régebben is a fél életemet itt töltöttem. – nagyot sóhajtok – Mégis most otthonról menekültem el és nem járok estére haza.

-Sose bánd. – átkarolja a vállam, nekem pedig végre oly sok nehéz nap után, végre egy kis béke jut.

Hajnal alkonyat és a tűző nap - 9

Hajnal is elmúlik, mire levakarom magamról a sok koszt. Embry a szobámban vár.

-Felszabadult a fürdő mehetsz…

-Már jártam otthon – torkol le. Elkapja a kezem és maga mellé húz – Hogy tudsz ennyit piperézkedni?

-Csak a koszt szedtem le magamról – védekezem.

Mosolyog, bele csókol a nyakamba és magához ölel.

-Meg fojtasz – nyögöm, persze nem is igaz. De valahogy el akarom érni, hogy a szemembe nézzen.

Nézem, de a fáradság erősebb lehunyom a szemem. A pislogás pedig szenderülésbe csap át.

Már sötétedik mire magamhoz térek.

-Gyönyörű vagy a lemenő nap sugaraiban.

Erre csak egy grimasszal válaszolok. Felnevet és megcsókol.

-Elfáradtam miközben néztelek – és laposakat pislog.

-Nem aludtál?

-Nem – vallja be – Sokkal jobban lekötött, hogy nézem alvó arcod.

Erre elpirulok.

Figyelem, ahogy az egyik pillanatban olyan élénken csillogó szemei álmossá válnak és lecsukódnak a szemhéjak, hogy pislogjon, de nem tudja már kinyitni. Még megrándul finom bőrke, ami eltakarja előlem barna szempárját.

Figyelem egyletes szuszogását.

Öröké el tudnám nézni, ahogy a hold fénye csillog bőrén. Még látom, ahogy a sötétet szét zúzza a nap első sugarai, de sajnos a fáradság erősebb és elnyom az álom.

Reggel egyedül ébredek. Embry eltűnt mellőle. Kirohanok a ház elé. Még látom az összegyűlt falkát. Úgy ahogy vagyok pólóban rövidnadrágban oda sietek.

-Lee – fordul felém Sam – Rád bízom a srácokat neked nagyobb az önfegyelmed, mint bárkinek a falkában – itt szúrósan Paulra néz.

-De…

-Lee – fogja meg a kezem Embry – Nem akarok érted aggódni, kérlek, maradj itt – hangja keserű és kétségbe eset.

-Rendben – bólintok bár nem meg győződésből.

-Seth már fent van a hegyen gyűljünk össze indul a hajtóvadászat.

Ahogy átváltozom érzem, hogy Jacob érzései kavarognak düh keserűség és csalódás valamint a harc utáni kiolthatatlan vágy.

Még látom, ahogy megcsókolja Bella-t, de a többi nem érdekel. Fehér szőröm csillog a délelőtti nap sugaraiban. Idegesen fel alá mászkálok a kertben. Emily lép mögém.

-Gyere – hívogat kedvesen.

Nagy nehezen követem két hátra hagyott társammal együtt.

-Ne aggódj minden rendben lesz – azzal átmegyünk Sam házához.

Itt se nyugszom meg. Lassan ösvényt járok a kert füvébe.

-Lee ha nem nyugszol meg, akkor vissza megyek és rendbe raklak – hallom Sam szemrehányó gondolatát.

Lekushadok és behunyt szemmel figyelem, ahogy haladnak az erdőben.

Majd önmagam is látom a mögöttem álló srác szemszögéből.

-Ne merj semmire gondolni – hallom Embry fenyegetését és társam elfordítja tekintetét szégyenlősen bocsánatot rebeg.

Sam parancsokat osztogat.

A harcot nem vagyok képes csendben tűrni.

Felvonyítok figyelmeztetően, de kevésnek bizonyulok. Sam parancsait hallgatom néha mozdulnék én is, mégis vissza húz a fejem.

Látom az újszülötteket. Látom mikor Leah le akar vadászni még egyet és rosszul mozdul, látom azt is hogy Jacke ugrik oda, érzem a fájdalmát. A csata véget ér. A falka visszatér és hozzák a sérültet is. Embry elrángat onnan, ne lássam ne halljam. Ami nem egyszerű, mert az egész La Push zeng a sráctól.

-Jól vagy? – kérdezem mikor már a szobám csendjében ülünk.

-Nekem nem lett bajom – mosolyog rám keserűen.

-Akkor mindenki érezte?

-Persze, ez az egy baj van a farkas léttel, érezzük egymást.

Nem vagyok képes válaszolni, csak nézek rá, azt hiszem egyszerre mozdulunk. Csókja féltő boldog és bennem is átszakít egy gátat. Faljuk egymás ajkait, nem emlékszem mikor döntött végig az ágyon de már csak arra eszmélek hogy pólóm alatt jár meleg tenyere.

-Mit is szerettél volna el mondani csata elött?

-Csata után akartam el mondani – suttogom.

-Mi volt az? – kegyetlenl el hajol hogy ne tudjam megcsókólni.

-Ha nem jöttél rá magad akkor tényleg édesen hülye vagy – mosolygok. Várom a hatást, ami nem marad el. Döbbenten pislog kettőt, majd mikor leesik neki, elvigyorodik.

-Szóval tényleg nem lehet előle menekülni?

-Nem – rázom a fejem – De ha nem gondolsz bele, hogy ez kényszer és nem lehet kibújni alóla egész békés a dolog.

Tenyere végig szánkázik combomon kis nyomást gyakorolva a bőrömre. Elveszek érintésében. Csókja fullasztó, édes és követelőző, édesgető.

-Ne – kérem két korty levegő között.

-Mért – lihegi a nyakamba.

-Ha most meg tesszük akkor…

-Akkor… - vág szavamba és újra lenyom az ágyra, falánk ajkai nem hagynak nyugodni vérem forr, de fejem túl racionális.

-Kérlek Embry – tolom el magamtól – Anyámék itthon vannak. – ez hat és visszahúzódik. – Sajnálom – közelebb bújok hozzá, és legszívesebben sírnék. Vissza utasítottam, pedig tudom mennyire szeretné.

Valamikor elszenderülök, arra riadok, hogy üres mellettem az ágy. Embry ennyire meg sértődött volna itt hagyott? Alig lépek ki a házból Paullal találom magam szemben.

-Mi történt?

-A hideg doki motor balesetnek állította be az esetett, most ezt kell mindenkinek mondanunk. Jake kivan bukva, nem mutatja, de én tudom, hogy zavarja, amit az a lány mondott neki. – pattanásig vannak feszülve az izmai. A bátyám ideges.

-Nem tudok venni neked most nadrágot úgy, hogy kélek vigyázz a készletedre. Nincs munkám – azzal elvonulok az erdőbe sétálni. Fáradt vagyok. Ki merültem érzelmileg teljesen.

A vámpíroknak ugyan vége, de az élet nem áll meg. Jackob szépen gyógyul, legalábbis a doki szerint, még én is láttam, hogy már nincs ágyhoz kötve. Szóba állni nem lehet vele, mert rövid utón távol találom magam tőle. Hol vannak azok a régi szép idők? Mikor mindannyian békés kölykök voltunk, csak nevettünk a suliban és gondtalanok voltunk. Most szenvedünk az éhségtől, a szerelemtől, mely akaratunk ellenére is meg talál, és ott van a pénztelenség is.

Fáj látni mivé lettünk. Megint Sethék konyhájában térek magamhoz. Otthon nem szeretek lenni anya folyton morog, apa meg az ágyat nyomja. Nincs jó állapotban, anya szerint csak megfázás, de nem hiszem. Ha megfázott volna mért őszült meg olyan hirtelen?

-Tessék egyél egy kis húsleves – tol elém Sue egy tányért.

-Köszönöm – mosolygok rá.

-Seth nemsokára haza jön, ha ez a következő kérdésed – mosolyog törtemül, én pedig el csodálkozok.

-Honnan?

-Egyszerű – nevet fel – Mindig a konyhában kötsz ki, ha keresed a fiam. Anyukád aggódik érted. Nem jársz haza már te sem, úgy mint Paul.

-Sajnálom – horgasztom le a fejem.

-Ne nekem mond – dorgál meg. Nagyot sóhajtok tényleg haza kéne menni, de nincs lelkierőm anyám szemébe nézni és nem akarom apát betegnek erőtlennek látni.

Seth megérkezik a leves el fogy én pedig gazdagabb vagyok néhány hírrel. Sam beosztana, de mivel még mindig képtelen vagyok rendesen átváltozni így kicsit békén hagy. Embry pedig el van kámpicsorodva, ezen már nem csodálkozom.

-Köszönöm a vendég látást, és elnézést a zavarást – köszönök el és megyek haza, legalábbis remélem anya még dolgozik, apa meg alszik.

A ház előtt összefutok Embryvel.

-Van kedved átjönni hozzám? – kérdi lezseren.

-Persze – nevetek rá. Kézen fog és megyünk.

Hiába köszönök hangosan, letorkol, hogy anyukája nincs itthon elment egy rokonhoz vagy mi, de most nincs itthon.

Megint az ágyon kötünk ki, félek kicsit hiába tudom hogy vigyáz rám, mégis ott van az a kis félsz hogy ha megkapta amit akart akkor vége mehetek utamra.

-Lefürödhetek? – kérdezem félve.

-Persze – pislog párat Embry – Majd utánad el megyek én is. Várj, adok egy pólót.

Az ajtóban váltjuk egymást.

-Hagytam egy könyvet az asztalon, hátha érdekel – int a szobája felé. Míg ö pancsikol én a könyvet bújom. Érdekes nem hittem volna, hogy ilyeneket is olvas, majd meg kell mutatnia a könyv gyűjteményét, bár van itt a polcon pár érdekes kötet.

Csak az első fejezettettet tudom el olvasni mikor is a könyv fedőlapja szépen óvatosan becsukódik és Embry mosolyog rám az ágyról.

-Szia idegen – suttogom.

-Szia – köszön vissza.

Óvatosan hajol ajkamra, mintha félne elszaladok. Átkarolom nyakát és mélyítem a csókot, ezen felbátorodik. Még látszik a szoba ablakából, hogy megy le a nap, és fényénél Embry bőre ragyogónak tűnik, bár ő suttogva enyém dicséri.

Amit művelünk az éjszaka, nem mondanám szexnek, sem szeretkezésnek, olyan érzésem van hogy nem csak a testünk vált eggyé, hanem a lelkünk is. Furcsa érzés volt. Életem első kapcsolata bár nem lett kimondva mégis összetartoztunk, a szellemek is így akarták vajon?

A reggel kegyetlen módon ébreszt fel. Hideg az ágy és fájdalom mar mellkasomba. Megtettük és lehet már nem is vagyok elég jó neki. Kétségek között öltözök fel. Minden tegnapi ruhám fel veszem és igyekszem minél hamarabb távozni, de a konyhaajtóból kiszűrődő zajok meg állítanak.

Embry nyomdafestéket nem tűrő módon káromkodik, jó nem olyan cifrán mint Jake, de majdnem annyira.

-Mit csinálsz? – csúszik ki a számon az önkéntelen kérdés.

-Reggelit nem látszik? – zsörtölődik fel se fogva, hogy ott vagyok.

-Hagyd majd én – állok mellé és szépen lassan átlátom a káoszt. Tojásrántotta meg szendvics. Rendben.

-Lee – döbbent hangjára felé fordulok.

-Igen?

-Hogy kerülsz ide? Neked még aludni kéne… és ágyba kapni a reggelit! – kétségbe esésében meg nyúlt arcán jót mosolygok.

-Semmi baj Embry tudom, hogy a fiuk nem jók a konyhában, tudod van egy bátyám, aki szintén ilyesmi a konyhában.

Nevetve fordulok vissza a reggelihez. Jó ízűen falatozunk miután terített.

-Mai napi program?

-Nekem mennem kell őrködni Jackob kieset a fedő sztori miatt. Sam viszont nem enged a maga igazából, így vigyáznunk kell továbbra is, hiába fognak elköltözni a Cullenek.

-Elköltöznek?

-Igen valami hasonlót mormogott Jake.

Kétségbe esetten fel ugrom. Nekem beszélnem kell Daltonnal.

-Mi baj? – fogja meg a karom.

-Semmi – zuttyanok vissza a székemre. Nem állíthatok csak úgy oda Dalton elé. Pedig mondta, hogy találkozni szeretne velem. Hogy fogok én találkozni vele úgy, hogy a falka ne akadjon ki. A világ nehéz kérdései rám sújtanak én pedig alig bírom el a terhet.

A nap további részében elbújok a szobámba. Anyám hiába szólongat, nem akarok válaszolni, alvást színlelek. Felrémlik a kép amikor haza jöttünk mind kettőnek holtra sápadt arca mikor megláttak. Baljós érzetem egyre erősödik.