Második esély

A Gazettefanfiction - G-Portál nevű oldal október 29.ei születésnapjára készült fanficiton.

Szereplők Kai (The GazettE) Toshiya (Dir en Grey)

Figyelmeztetés: elég depressziós és halál vágy is rendesen meg található benne.
Erős idegzetűek olvassák.

Kai pov:

Fáradt és kedvetlen vagyok, a srácok nem engedik, hogy a próbán vegyem be a gyógyszerem, amit az orvos felírt, mondjuk azon adag már nem hat. Csak kétszeres dózis lazít el.

Az utolsó kapcsolatom nagyon csúnyán ért véget, már fenyegetések is előtérbe lettek helyezve, hogy kinek a részéről, már nem is érdekel. Ami még ennél rosszabb, édesanyám is itt hagyott. Elment egy olyan helyre, ahol nem érhetem utol, ahol már senki nem bántja. Csak nézheti, mivé züllesztettem magam.
Nem bírom, nem is akarom így folytatni. Látványos se akarok lenni, mert az nem tenne jót a bandának. Ha csendben csinálom, akkor talán eltussolhatják az ügyet – igen, az lesz a legjobb!
Mindent előkészítek az estére. Már csak haza kell mennem, és leülni a dohányzóasztalhoz. Senki nem veszi észre, hogy búcsúzom tőlük. Figyelem minden mozdulatukat. Egy kis darabot magammal szeretnék vinni belőlük, hisz volt pár nagyon jó évünk együtt. Ruki félszeg, zavart mosolyai, Uruha, akit alkoholistának hittek a rajongók, pedig dehogy volt az! Csak engem fedezett. Aoi és az antiszociális viselkedése azóta feloldódott. Reita, nos Reita maradt az, aki eddig is volt, egy álarc mögé bújt, rendes krapek. Színpadon játszik, de a próbateremben ugyanolyan normális, mint bárki más. Tisztelem ezért. Mindegyiküket tisztelem, becsülöm, szeretem. Oly sok mindent köszönhetek nekik. Most mégis önző módon hazamegyek, és mindent a tudtuk nélkül teszek meg.
Ruki dönt az elválás időpontjáról. Hátulra maradok, mint mindig, nem akarok feltűnést kelteni.
A kocsim felé menve még eldöntöm, hogy beugrok a boltba.
- Holnap találkozunk! – búcsúznak még a fiúk, mire csak mosolyogva intek nekik.
Hazudni nem fogok, tettem azt már eleget. Nem kell több hamis szó, hamis mosoly, hamis rajongó, hamis világkép.
A lakásomtól nem messze lévő kis éjjel-nappaliban veszek egy kis édességet, meg némi alkoholt.
Kifelé menet azonban belebotlom valakibe.
- Elnézést! – szabadkozom.
- Kai? – kérdi meglepett hangon a magas idegen.
- Nem – hadarom és menekülőre fogom. Nem jutok messzire, mert hosszú karjával utánam nyúl, és vállamnál fogva megállít.
- Tohsiya vagyok – fordít maga felé. – A Dir en Grey Toshiyája.
- Oh… – Megkönnyebbülés hullám csap át rajtam. – Akkor igen, Kai vagyok – mosolygok rá.
- Ezt elejtetted – ad a kezembe egy tábla csokit, amit valószínűleg az ütközésnek köszönhetően hagytam el.
- Köszönöm! – rejtem vissza a szatyorba.
- Oh, alkoholizálni készülsz? – vidul fel az arca.
- N… nem igazán… – Azt hiszem lángra gyúlt az arcom. Lelepleztek, pedig nem akartam feltűnést.
Most kicsit szidom magam, hogy gyalog jöttem el és a kocsit ott hagytam a ház előtt.
- Hát, azt hiszem, én megyek – köszönök el. Persze nem tágít, jön utánam.
Megállok a kocsim mellett és kiszedem a bent maradt cuccom.
Toshiya mellettem áll és figyeli mozdulataim.
- Jó éjszakát! – köszönök el tőle és megyek befelé, mikor is mint a filmekben, leszakad az ég. – A francba! – káromkodom, és hátra fordulok, ahol Toshiya áll és bámul az ég felé, miközben hagyja, hogy az esőcseppek simogassák bőrét. Felém fordul és végtelen bánatot látok a szemében.
- Bejössz, amíg eláll? – kérdem félszegen. Hatalmas mosoly terül szét az arcán.
Alig léptünk be a lakásba, mikor tudatosult bennem, hogy mire is készültem ma, hogy minden ott van a dohányzóasztalon. Sajnos képtelenség elkerülni az elkerülhetetlent, Toshiya gyorsabb, mint én. Vajon mit gondolhat rólam? Kétségbeesésemben inkább a konyhába menekülök.
- Tényleg jó kis buli készülődik itt – hallom a hangját mögöttem.
- Úgy is vehetjük – vonok vállat megjátszott könnyedséggel.
- Mire készülsz Kai?
- Semmire! – Nem merek a szemébe nézni. Teát rakok fel főni.
- Azt hiszem, hülyének nézel – mosolyog és lezuttyan az asztalhoz.
- Pontosan miét?
- Mert épp öngyilkos akarsz lenni és tagadod – von vállat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy megtudja, egy másik banda dobosa épp meg akar halni. – Engem Kaoru hozott ki a kórházból. – Szemei üvegessé válnak és elkezd mesélni. Szakított vele a barátnője, mert nem bírta elviselni a turnékat és a távolságot. Teljesen összetörte a dolog, droghoz és alkoholhoz fordult, a kettő együtt pedig teljesen kiütötte. A kórházban, az orvosok le akartak róla mondani, de Kaoru nem engedett és most itt van, felépült, tiszta immár egy éve.
Rám néz és vár valamit.
- Kicsit irigyellek, – mosolygok rá – hogy ennyire fontos vagy a barátaidnak. – Visszagondolok a bandával töltött napokra. Mennyit nevettünk, szenvedtünk, ökörködtünk együtt és még ez se volt elég. Valami hiányzik a napjaimból. – Hiába voltak ott velem egyszerűen nem bírom – elmosolyodom. – Nem vagyok képes leszokni a hazug mosolyról.
- Miért jutottál idáig? – int a nappalim felé.
- Fogalmam sincs – sóhajtok. – De itt az ideje, hogy bevegyem a gyógyszerem – nézek az órára.
- Milyen gyógyszert?
- Antidepresszánsokat – felelem csípőből és megyek a dohányzó asztalhoz. Már oda se kell figyelnem és veszem ki a megfelelő dobozból a megfelelő mennyiséget.
- Kérlek ne! – fogja meg Toshiya a kezem. Döbbenten állok, olyan közel van hozzám, akár meg is csókolhatnám, de mért tenném? Hisz az előbb mondta, hogy barátnője volt és nem barátja. Nos igen, ez is egy nehéz pont az életemben. Amiért nem tudok teljes életet élni. Vonzódom a saját nememhez és hiába voltunk VK banda, akkor is kimaradtam belőle és most is kimaradok belőle. Nem azért lettem zenész, hogy a nemi identitásom miatt imádjanak a rajongók, hanem azért, amit csinálok.
- Elállt az eső – pillantok el az ablak irányába.
- Akkor mennem kéne, igaz? – mosolyog keserűen.
- Ha gondolod, még megihatjuk a teát.
- És utána elmész te is? – pislog rám, de ellép előlem és megy a konyhába.
Válaszolni nem tudok.
Leülünk a konyha asztalhoz, csendben fogyasztjuk el a félig kihűlt teát.
- Köszönöm a menedéket és a teát – áll fel és megy az előszobába. Gépiesen követem és engedem ki.
- Szeretnék veled még találkozni – mosolyog rám.
- Mikor? – pislogok rá kétségbeesetten és szedem elő fejben a naptáramat.
- Esetleg holnap után? – Gépiesen bólintok.
- Akkor majd jövök – int búcsút és kilép az éjszakába.
Most mit csináljak? Miért ígértem meg neki, hogy találkozunk? Nem szeretek úgy ígérni, hogy nem tartom meg.
Beveszem a gyógyszereket. Azt hiszem egy kicsit többet is a kelleténél. Leöblítem az asztalra készített pohár tartalmával.


Tompa hangok körülöttem, nem akarom érezni a világot. Várjunk csak mért is? Valami hiányzik valamit elrontottam, de mit? Elegem lett az életből és nem akartam tovább szenvedni, nem akartam tovább játszani egy olyan játékot, ahol én csak egy báb vagyok. Irányitani akartam az életem de nem láttam értelmét, miért irányítsak egy olyan életet, ahol nincs az édesanyám, és nem vár haza a barátom. Gyerekes dolog a saját anyánkhoz ennyire ragaszkodni és még önzőbb olyan valakit haza várni, aki kerekperec meg mondta, hogy nem kellek neki. Nem voltam elég jó. Akkor nem akarok már semmit. Ebből a gödörből nincs kiút.
- Ne halj meg! – a sok összemosdott zümmögésből kiválik ez az egy és kérlel. Szinte könyörög, hogy térjek vissza abba a világba, amit nem akarok. Mégis énem egy része talán a józanabbik fele tudatára ébred.
Megpróbálom kimondani a nevét, de nem megy. Teljesen ki van száradva a szám.
- Magához tért? – valaki nagyon közel hajol hozzám. Ugyan nincs kinyitva a szemem, mégis érzékelem.
- Igen – ezt a hangot ne… nem akarom.
- Kérem, nyissa ki a szemét Uke-san – és a gépezet beindul. Követem a kintről jövő utasításokat. Kinyitom a szemem, hagyom hogy az orvos meg vizsgáljon. Még véletlenül se nézek fel. Konokul figyelem a lábam alatt lévő linóleumot.
Az orvos távozik, megérkeznek az aggódok. Egy arc hiányzik közülük. Mindig ott volt ha beteg voltam, még akkor is ha csak simán meg fáztam. Most nincs. Kétségbeesésem üres kongássá változik. Nem engednek merengeni. Faggatni, hogy miért, hogyan, mivel… és még sok ezer kérdés. Nem tudok válaszolni.
- Gyertek – könyörül meg Uruha. – Fáradt, aludnia kell.
Elköszönésnél végre felnézek, azt látom, amit nem akartam. Szánalom csak úgy csöpög a tekintetük. Még Rukié is, pedig… mindegy azt jobb el felejteni.
Ne szánjatok, nem érdemlem meg. Ruki te se szánj, ismerlek, tudod milyen nehéz letenni valamit, ami könnyű megoldást hoz. Végig csináltam veled az elvonódat. Te még se segítettél. Azt is tudom miért. Félsz, hogy ha segítenél te is vissza csúsznál a gödörbe. Nem baj én megértem, mert én mindent megértek, elnézek, csak fáj.
Toshiya marad. Az Ő hangjára éledtem.
- Miért tetted? – hangja tompa és nem vádló, mint azt elvártam volna.
- Nem jött el – suttogom és bámulom az ajtót.
- Kicsoda? – kérdezi az épp itt lebzselő nővér.
- Az édesanyám – motyogom, szégyen de mindig is az ö kicsi fia leszek.
- Sajnálom – teszi a vállamra a kezét – De ez még nem ok arra, hogy két hetet komába töltsön – hatalmasra tágulnak a szemeim. Két hét?
Nem tudom meg kérdezni, hogy mi is történt, mert már itt is hagy. Csak Toshiya marad és néz. Nagyon néz, mintha a vesémbe látna. Ezer meg egy kérdést látok a szemében, vajon melyik fogja először mondani? Hogy mért vagyok ilyen hülye? Vagy mért tettem ezt az egészet?
- Az édesanyád halála miatt akartál öngyilkos lenni? – kérdezi végül.
- Nem teljesen – motyogom.
- Kérlek, mond el – közelebb húzza a széket – Hátha attól könnyebb lesz – von vállat kíváncsi tekintettemre.
Mérlegelek egy kicsit, de bizalmat kell szavazzak neki ö is bízott bennem.
- Volt egy kapcsolatom anya örült neki hogy végre van valakim, de nem mertem bemutatni neki, aztán összevesztem Vele nagyon csúnyán épp sok volt a programom fellépések, interjúk, készülés az új albummal; és nem tudtam 100%-ot nyújtani még az ágyban és a háztartásban, megbuktam, mint szerető. Visszamentem anyához, mert nála mindig vigaszt találtam – keserűen elmosolyodom – igen anyu pici fia voltam. Anya nagyon lebetegedett, az orvosok nem tudtak vele mit kezdeni. Ő pedig bele törődött a sorsába. Nem volt megállás, nem volt pihenés. A mókuskerék forgott tovább, gyászolni se volt időm. A srácok csak elküldtek egy pszichológushoz, aki gyógyszerekkel tömött tele. Azt hiszem ott kezdett el tompulni minden és vált minden mindegyé.
Hangom elhal. Még senkinek nem mondtam el így ezt az egészet. Mégis üresnek érzem magam, nincs az a nagy meg könnyebbülés, mint amit előír a doktor.
Következő pillanatban ajkakat érzek magamon. Megdöbbenni nincs lehetőségem a pilla könnyű puszi átvált egy kicsit követelőzősebb csókká.
Elválik ajkaimtól, és kicsit zavartan tekinget mindenfelé.
- Miért? – bukik ki belőlem.
- Én nem akarlak elengedni – most Ő motyog zavartan.
- Köszönöm – söpör át rajtam egy olyan boldogság hullám, amit nem is hittem, hogy létezik még.
- Egyébként boldog születésnapot utólag is – pillant fel félszegen mosolyogva.
Nagyon értelmesen nézhetek, mert nevetve közli hogy ma október 29.-e van és hogy tegnap volt a harmincadik születésnapom.
Azt hiszem, most megragadom az alkalmat és belekapaszkodom a második esélyt nyújtó kézbe. Történetesen Tosiyába, aki egy olyan világot mutat meg, ahol nem baj, ha nincs édesanyád, mert van barátod, akihez mindig mehetsz és pontosan tudja milyen problémákkal jár a zenélés, hisz ö is benne van. Megmutatja milyen a szerelem, ha nem a hírneved miatt kellesz, és még annyi mindent.


Örömmel emlékezem vissza arra a kórházban történt felébredésemre, hisz akkor kaptam meg első csókom tőle és kaptam meg október 29.-én az esélyt az újra kezdésre. Ruki pár hónappal később bocsánatot kért, amiért nem segített, csak nevetve legyintettem, hogy tudom mért nem tette.
Azóta pedig mindegy mi jön. Ha Toshiya itt van, már semmi nem számít, mindent kibírok!

Vége 

Dobok és egy gitár?/ Én vagyok a bolond!

Készült az Átjáróra egy kihívásra.

Idézet: Nem hierarchiát tisztelek, hanem személyeket. Azokat, akik ezt érdemeikkel kivívják. (Vavyan Fable)

Kai pov:

Lassan sétálok végig a PS épületén a saját próbatermünkig. Furcsa most itt lenni. Talán, azért mert a The GazettE befutott és immár sok éve együtt zenélhetek egy kitűnő bandával. Egyre feljebb kerültünk a zenei ranglétrán. Ugyan utolsóként csatlakoztam, nehezen fogadtak el, de mégis olyannak és úgy fogadtak el, amilyen vagyok. Furcsa visszagondolni az együtt töltött évekre, de mindig csak a jóra kell emlékezni. Most pedig még egy apró dolog fogja meg a figyelmem. Egy elsuhanó kis termetű valaki. Érdeklődve fordulok utána, de csalódnom kell csak egy gitárost látok rohanni a próbatermébe. Talán a magány az, ami minden zenészt elragad egyszer?

Nagyot sóhajtok és megyek tovább.

Természetesen még mindig én érek be elsőnek utánam a többiek is csak pár perces késéssel. Nem probléma, neki állunk dolgozni.

Ruki szünetet kér, mert ötlete van, ekkor kinyílik résnyire az ajtó. Nem figyelek, a dobokkal babrálok.

-Elnézést Kai-san itt van? – kérdezi egy ismerős hang.

-Itt vagyok – emelkedek fel és az ajtóban egy megszeppent Nao áll – Miben segíthetek? – lépek elé.

-Öm… - kicsit elbizonytalanodik – egy kis segítséget szeretnék kérni – suttogja. Mivel a srácok mögöttem egyre kíváncsibban méregetik a dobos társam, így inkább kihúzom a folyosóra.

-Miben lehetek szolgálatodra Nao-kun? – kérdezem kedvesen.

-Öm… - látom, hogy nagyon zavarban van – Véletlenül hallottam mikor az egyik staffos lány dicsérte a tiramisud és hát én már többször próbálkoztam vele, de egyszerűen nem jött össze, kérlek, segíts – a végén hatalmas szemeket mereszt rám. Ennek a könyörgő tekintettnek nem tudok ellenállni.

-Rendben – mosolyodom el. Erre mintha el is pirulna – Mikor és hol?

-Öm… Nálam?

-Inkább nálam és ma este, persze csak ha megfelel.

-Nekem megfelel – bólint elszántan – Munka után megvárlak.

-Oké, aztán elmegyünk vásárolni – csak bólogat. Majd egy picit álmatagon tovább állna, de meg fogom a vállát – Szabad tudni ki miatt fáradozol így? – a reakcióján muszáj mosolyognom. Biztos, hogy valaki fontos van a dologban, mert fülig pirul. Biztatóan vállon veregettem és vissza megyek a termünkben. Gondolatban kikeresem a tiramisu receptjét míg várunk, hogy Ruki befejezze a dalszöveg részletét.

-Folytathatjuk! – jelenti ki és ugyan úgy telik a nap mint eddig. Egy dolgot kivéve fel kell hívnom anyát hogy meg mondja a receptedet hogy le írhassam mielőtt valamilyen hozzávalót kifelejtek a vásárlási listáról. Így már nem lesz probléma.

Próbának elég későn van vége, mert Aoiban fel csillan az ihlet áldása és muszáj neki állnunk a Ruki által kitalált soroknak így kicsit később végzünk, de nem bánom amikor a srácok ennyire bele lendülnek nem zavar a dolog nagyon élvezem.

-Ne haragudj Nao-kun – mosolygok a terem előtt szobrozó dobosra.

-Semmi probléma – motyogja, bár látom rajta hogy mérges egy kicsit.

-Gyere – nevetek rá – Tudok egy boltot, ami ilyenkor is nyitva van még, és kárpótlásul a késésemért készítek neked valami különlegeset – erre fel csillan a szeme és máris mosolygósabban fogja fel a világot.

A boltban régi ismerősként üdvözöl az eladó pár kedves szót is váltunk mikor a pénztárnál fizetek. Nao kicsit feszeng mellettem, de ezt betudom annak, hogy még nem szokott hozzá a közvetlenségemhez. Hosszú nap után végre haza érkezünk.

-Jó itthon – sóhajtok egy nagyot – Ne haragudj Nao-kun, de le fürödnék mielőtt nekiállunk a sütésnek, kicsit leizzadtam a próbán.

-Nem probléma én már fürödtem bent – mosolyog.

-Foglalj helyet a nappaliban nyugodtan TV-z, igyekszem – azzal rohanok tusolni. Bár most nem pacsálok annyit amennyit szoktam, de jólesik egy kis meleg víz. Gyors törülközés és itthoni ruha fel vétele után megyek a nappaliba.

-Nos kedves tettes társ bele foghatunk a munkába? – kérdezem kicsit viccesre fogva a témát.

-Persze – csap a térdeire és fel áll, követ a konyhába.

Nos a tiramisut, amit kért, már rég készítettem, szóval kicsit ügyetlennek érzem magam miközben alkotok. Persze magyarázok és megígérem, hogy az egész receptet megkapja írott formában.

A mű kész, már a hűtőben várja a megfelelő hőmérsékletet. Hullafáradtan roskadok le a konyha asztal mellé, veszek egy lapot és tollat majd vissza mondatom Naoval mit hallott és mit hogyan kell. Néhol kiigazítóm és leírom neki a receptet.

-Kész – mosolygok rá, átadom a lapot – Most pedig kérlek fáradj a nappaliba össze ütöm a bocsánat kérésemet.

Csak elmosolyodik.

-Ja igen valami zenét is betehetsz, ha gondolod – intek és már fordulok is vissza edényeim felé. Elmosogatom a szennyest és kikészítem, amire szükségem van. – Hé nem leskelődni – fordulok a még mindig ajtóban álldogáló felé. Felnevetünk és végre bemegy a nappaliba.

Egyedül neki álok a másik specialitásomnak, mert hát ezt nem sűrűn emlegetik, csak különleges alkalmakkor készítem el és most azt hiszem ez az.

Mert egy nagyon kedves zenész társsal tölthetek el egy estét. Valamint egy igen jó hangulatú sütésen vagyunk túl.

A málna ízesítésű és málna darabkás puding igen hamar el készül, hála a boltosnak, hogy este még van gyümölcse. A finomságot három főre készítem el.

-Parancsolj – teszem le elé a pudingot. Csak pislog – a bocsánat kérésem jeléül a késésért és hogy csak holnap tudom el vinni a tiramiszut, mert most meg kell várni míg össze érnek az ízek. Általában egy egész éjszakára szoktam a hűtőben hagyni, hogy jó legyen.

-Köszönöm – motyogja és míg el fogy a málnás puding beszélgetünk.

Sajnos nagyon fáradt vagyok, így muszáj haza engednem Naot, de ha egyszer olyan egyszerű vele beszélni.

Másnap a pudinggal és a tiramisuval felszerelkezve érkezem meg a próbaterembe.

Megint elsuhan mellettem a kis ember, de most fel ismerem Hiroto az, az Alice Ninéből.

-Hitoto-kun – szólok utána. Nagyon nehezen fékez be, de meg áll azért.

-Igen? – kérdi kicsit kásás hangon valószínűleg még nincs teljesen ébren.

-Nao-kun bent van már? – egyszerű kérdés, mégis elgondolkodik a válaszon.

-Nem tudom – feleli őszintén és hozzá olyan elveszet képet vág, hogy ha nem lenne tele a kezem isten bizony megölelgetném ahogy anyám tette velem.

-Akkor elkísérhetlek a terembe? – határozottan bólint, együtt megyünk tovább.

A teremben már ott van Shou és Saga és nagyon beszélgetnek valamit. Lehet egy új slágert forgatnak a fejükben.

-Reggelt’ – köszön Hiroto és levágja magát a gitárjához.

-Szia…sztok – néz fel Saga és döbbenten bámul rám.

-Nao-kunt keresem – felelem meg a ki nem mondott kérdést.

-Még nincs bent – közli a tényt, amit magam is fel tudtam mérni.

-Megvár…

-Jó reggelt – köszön Nao mögöttem.

-Szia – fordulok felé – Elhoztam, amit ígértem – és a kezébe nyomom a tálcát rejtő szatyrot valamint a külön lévő papír zacskót – És ezt is – teszek még a zacskóba egy borítékot amibe a receptet raktam mert ott hagyta nálam.

-Köszönöm – mosolyog rám.

-Viszlát – köszönök el és megyek a saját termem felé.

Reita nagy szemeket mereszt rám.

-Mi történt veled? Hogy hogy én értem be előbb? – ad hangot furcsálatának.

-Volt egy kis dolgom már negyed órája bent vagyok – lombozom le mosolyogva, de csak mag nyugszik.

Természetesen a napok peregnek tovább a maguk egyhangúságában. Egy dolgot leszámítva.

-Öm szia – köszön rám Hiroto reggel.

-Neked is jó reggelt – mosolygok rá és mennék tovább. Ez azért furcsa eddig nem köszönt rám.

-Várj Kai-san! – fogja meg a karom mikor majd azonnal el is engedi.

-Mi baj Hiroto-kun? – állok meg és teljesen felé fordulok.

-Mi… - zavarban van ez látszik rajta – van közted és Nao között? – motyogja.

-Miből gondolod, hogy volna köztünk valami? – na ezzel teljesen összezavarom.

-Láttam, amikor a minap bejöttél, onnantól kezdve Nao teljesen felvillanyozódott – elpirul. Lehet miatta kérte a titkos hozzávalós receptemet Nao-kun? Meg is érteném ha ezért tette.

-Kai-kun – kiált mögöttem Nao.

-Ne haragudjatok, de rohannom kell – nézek Nao mögé, ahol épp a menedzserünk suhan el sok papírral a kezében.

Ott hagyom őket, hogy a menedzsert elkapjam, mert képes és valamit elintéz úgy, hogy ne tudjak róla. Persze ebből nem szokott rossz sülni csak talán kevesebb időnk van létezni.

Srácokat hamarabb szélnek eresztem mint hitték, még papírokat kell intéznem. Fáradtan lépek ki nap végén kínzótermünkből és Hirotoba ütközöm. Köszönök neki és mennék mikor megint elém áll.

-Kai-kun szeretném a segítséged kérni. Szeretnék venni egy új szett cintányért és nem tudom hol lehet és milyet érdemes én a gitárokban vagyok csak jártas.

Kicsit meg hökkenek, de hamar túlleszek az első sokkon.

-Akkor mikor menjünk?

-Most? – imádom ha kérdéssel a kérdésre válaszolnak. Mindegy órámra nézek még biztos nyitva van a kedvenc hangszer üzletem.

-Akkor gyere. Elvigyelek vagy követsz a…

-Motorral vagyok, inkább megyek mögötted – azzal megyünk a parkolóba. Ő a motorjával követ én autóba ülök. Mondjuk később szereztem meg a jogsimat mint a többiek, de már legalább meg van.

Visszapillantó tükrömből figyelem, ahogy követ. Vajon mért kell neki cintányér készlet? Majd úgy is elmeséli, remélem.

A boltban a pultnál lévő eladó régi ismerősként köszönt, nem is lepődök meg rajta, tőle vettem életem első dob felszerelését még régen. Mikor meglátja Pont bizalmasan hozzám hajol.

-A tanítványod?

-Nem – mosolygok rá – Hiroto gitározik, de szeretne egy cintányér készletet.

-Akkor erre gyertek – jön ki a pult mögül és hátrébb a dobokhoz vezet minket – itt van egy két újabb fajta és néhány azokból amiket te szoktál használni. Melyiket szeretnétek?

-Még egyelőre megnézzük őket – intek, az eladó vissza megy a pulthoz, én pedig a fejét kapkodó Hirotot nézem.

-Valami különlegeset keresel? – kérdezem végül, hátha szóra bírom – Különleges alkalomra?

Érdeklődésemre valami hónap fordulóról habog. Gondolom a kedvesét szeretné meg lepni aki szeret dobolni.

Akkor különleges alkalom, végül kiválasztunk egy egyszerű szettet ami minden féle méretett tartalmaz a szükséges cinekből. Már a pultnál állunk és fizet mikor meg szólal.

-Finom volt a tiramisu – értetlen pillantásomra folytatja – Nao adott kóstolót.

-Oh – mosolyodom el.

-Miért különleges, amit készítesz?

-Mert nem hazai kávé van benne.

-Akkor milyen?

-Még mikor Európába mentünk először akkor vettem édesanyámnak, mert mindig is meg szerette volna kóstolni. Egyszer csináltam vele süteményt, azóta ez a titkos hozzávaló.

-Hüm – motyogja és elrakja szerzeményét – Köszönöm a segítséget.

-Szívesen – a bolt előtt elválnak utjaink.

Hazaérve már csak egy szerény vacsorára futja az erőmből még veszek egy gyors zuhanyt és bedőlök az ágyba.

Fogalmam sincs, hogy jutottam be a céghez, nagyon fáradt vagyok, pedig rendesen aludtam.

-Jó reggelt Kai-kunk – köszön rám Nao fülig érő szájjal a lift ajtajában.

-Jobbat – sóhajtok és elnyomok egy ásítást.

-Mi a baj Kai-kun egy ilyen szép napon? – érdeklődik kedvesen dobos társam. Most mondjam hogy reggel le öntöttem magam kávéval és csak azért borostás a képem mert elfelejtettem pengét venni a borotvámba? Áh nem rontom el a kedvét.

Végül a liftbe össze zárva teljesen át ragad rám a jó kedve és egyszerűen már nem tud érdekelni az indulás előtti ballépéseim.

-Kai-kun kérhetnék egy kis segítséget? – állit meg a folyosónkon.

-Persze miről lenne szó?

-Öm… - látom rajta hogy zavarba jön.

-Mit szeretnél megtanulni, sütni vagy főzni? – kíváncsiskodom hátha ráhibázok.

-Főzni és töltött csirkét.

-Azt is sütik – mosolygok rá – Rendben a szokásos módon jó?

-Lehetőleg hamarabb végez – nevet rám.

Azzal megy a saját próbájára. Valahogy ennek a beszélgetésnek köszönhetően sokkal jobb hangulatban folytatom a napom. Minden kárpótolni látszik

Naoval délután találkozunk ugyan úgy a termünk előtt vár megint utolsónak lépek ki és megyünk vásárolni.

Most engedem segíteni ö csinálja végül is az egész töltött csirkén, én csak néhol bele szólok meg a hozzávalókat össze készítem.

-Kész – neveti el magát mikor berakja a sütőbe.

-Még nem most figyelni kell rá, nehogy oda égjen – figyelmeztettem ezért egy-egy bögre teával le ülünk beszélgetni a konyha asztalhoz. Leírom a receptet és persze vissza mondatom vele a fontosabb dolgokat.

Vacsorázni még van időnk így nyugodt és békés jó hangulatban el költjük amit meg sütöttünk. Nao áradozik a tiramisuról és hogy mennyire ízlett neki és hogy a csirke is most nagyon finom lett.

Bizalmasan meg súgja, hogy a héten ö is el fogja készíteni, mert szeretne valakit meg lepni.

Valahogy így történhetett meg az hogy Nao minden másnap nálam van és az általa mondott ételeket készítjük el. Valamikor csak desszertet, valamikor csak főételt, persze a levesemet is meg kóstolja. Ha tudná hogy még nagyon régen Kyo mesélte a receptet teljesen véletlenül, biztos meg hökkenne, de mivel az énekesnek is megígértem hogy csendben maradok így Naonak se kell féltenie a meglepetését.

Hiroto-kunal valami történt. Mikor utoljára láttam nagyon lehangolt volt. Most épp a büfébe igyekszem mikor össze futok a kis gitárossal.

-Szép napot – köszönök rá hátha fel vidul.

-Jobbat – morogja.

-Valami gond van Hiroto-kun? – érdeklődök kedvesen, de csak legyint.

-Gyere, egy nagy adag puding mindig megoldás – karolom át a vállát és magammal húzom. Csak egykedvűen baktat mellettem.

A büfés néni persze megnéz magának minket.

-Kai-san nagyon kirúg a hámból – próbál viccelődni.

-Muszáj – mosolyok, Hiroto kezébe nyomom a másik adag pudingok és elfoglaljuk az egyik asztalt. Csendben vagyunk, míg elfogy a puding fele.

-Aggódom – mondja végre ki a gitáros gondolatait. Nem vágok közbe hátha folytatja csak felé fordítom tekintettem és leteszem a kanalam. – Félek, elveszítem – motyogja és majdnem el bújik a pudingos dobozba. Bátorítóan vállára rakom kezem és kicsit meg is szorítom.

Fel néz hatalmas őzike szemeket mereszt rám.

-Ha szeret Téged nem fogod el veszíteni, tudod minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek és hegyek, ez megszokott, nem szabad megijedni tőle. – vélem.

-Biztos? – kérdez azért még rá.

-Igen – bólintok komolyan és megerősítés képen kezembe veszek egy kis adag pudingot és gondolkodva elcsócsálom.

-Neked már volt hasonló eseted?

-Hogy elveszítettem valakit a munkám miatt?

-Nem egészen – nagyot sóhajt és bátorság merítés céljából lenyel még egy falatot az édességből – Attól tartok, hogy van valaki más, akiért oda van.

Csak fel kuncogok. Értetlenül néz rám.

-Velem hányszor volt ilyen, hogy egy általuk kialakított egyént láttak bennem és nem rám voltak kíváncsiak – szomorkásan elmosolyodom – Hiroto még fiatal vagy még nem ragadt rád nagyon a maszk még képes vagy tiszta érzésekre – azzal fel állok.

-Köszönöm a pudingot – mosolyog rám.

-Szívesen, és fel a fejjel! Ez csak egy völgy még leszel te hegytetőn is! – azzal ott hagyom. Alig érem el a próbatermünk ajtaját Naoba botlom.

-Este szabad?

-Recepted van?

-Hozok – bólint és szétterül arcán egy aranyos mosoly.

Most már csak így megy ez. Nao reggel megtalál, hogy este szeretne nálam tevékenykedni a konyhában, este pedig megvalósítjuk a recepteket. Na várjunk csak Nao nem a vezetőjük? Akkor valószínűleg neki kéne felelni a bandáért. Este beszélnem kell vele.

Gondolataimba merülök. Hiroto sok érdekes emléket felszínre hozott bennem. Nem mondom nem szűkölködtem kapcsolatban, de valahogy egyik se volt az igazi. Nem keresem az egyéjszakás kalandokat, mint egy-két banda tagjai, de egyedül se voltam. A munka mindenhol közbe szólt. Nehéz úgy összeegyeztetni egy randit egy energia túltengéses Rukival. Nem bánom egyik kapcsolatom végét sem. Ha nekik jobb nélkülem az csak jó nekik. Persze megviselt mindegyik.

-Kai-kun itt vagy? – ránt ki merengésemből Nao.

-Szia, igen – mosolygok rá.

-Akkor mehetünk is – nevet és már megyünk is.

Minden úgy történik, ahogy eddig. Nincs hiba a konyhában tökéletes az összhang.

-Nao-kun – azt hiszem itt az ideje, hogy fel hozzam Hiroto ügyét – Ma beszéltem egy nagyon lekenődött gitárossal.

-Kivel?

-Hiroto-kunnal. Nagyon el van kenődve a kedvese miatt – nagyot sóhajtok – Valamiért nincs elég bátorsága – az asztallapot fixírozom – Nao-kun te vagy a vezetője a bandának mért nem segítesz neki? Elvégre ilyen ügyekben is fordulhatnának hozzád nem? – a mondat végén fel pillantok és egy leeset állú Naot látok az asztal túloldalán.

-Pon veled beszélt?

-Persze napi szinten köszönünk egymásra és váltunk pár szót. Most láttam rajta, hogy nagyon el van kenődve, ezért meg hívtam egy pudingra a büfében.

-Erm… ez nagyon kedves tőled, ígérem figyelni fogok rá – bólint eltökélten.

Megvacsorázunk és haza engedem Naot.

Napokig nem látom őket biztos külső felvételeket csinálnak a következő PV-hez. Kicsit hiányzik a társaságuk. Mit kicsit, nagyon. Hiányoznak az esték amiket a dobossal töltök. És a reggeli párszavas beszélgetés Hirotoval. Talán meg kedveltem őket egy kicsit… kicsit nagyon. Gondolataimból egy ismerős hang hozz vissza.

Naoval futok össze a folyosón, még korán van szinte üres az épület. Csodálom, hogy bent van ilyenkor.

-Neked is – viszonzom kicsit késve a köszöntést.

-Mi járatban?

-Ezt én is kérdezhetném? – nevetek fel – Általában ilyenkor még mindenki a másik oldalára fordul. Te hogy-hogy nem?

-Hamar be szerettem volna érni, még gyakorolni szeretnék… – ekkor tekintettem ajkaira téved és nem fogom fel mit mond a továbbiakban csak felé lépek egyet ezzel megszüntetve köztünk a távolságot. Nem gondolok tetteim következményére, egyszerűen Naoba fojtom a szót és végre megérzem azokat az édes ajkakat amiket már rég szerettem volna. A pillanat hamar elészáll. Ködös tekintetét enyémbe fúrja, vágyat látok kavarogni benne. Egyszerre mozdulunk és újra össze forrunk egy csókban. Beletúrok tarkójánál a hajába, remegés fut rajta végig és egy sóhaj szakad fel belőle.

-Kai – suttogja mikor elválunk egymástól homlokom övének nyomom.

Csak elmosolyodom. Most valahogy egésznek érzem magam, bár még mintha lenne ami hiányzik. Furcsa érzés kúszik fel a gerincemen. Nao hirtelen elrántja a fejét.

-Pon! – kiált fel és ott hagy. Még látom, amint befordulnak a sarkon, elől szalad a gitáros mögötte a dobos.

-A francba – csapok a homlokomra. Előbb is leeshetett volna. Idegesen vakarom meg a fejem és megyek tovább.

Hogy lehettem ekkora barom? Mérgelődve és magam korholva ülök be a dobok mögé. Levezetőnek lejátszok pár pörgősebb számot, aztán lágyabbakra téved a kezem. Végül megállok és már kimelegedve ülök a helyemen.

-Miért tettem? – kérdezem hangosan is hátha kapok választ. Sajnos a terem üres, holnap koncert én is csak a papírok miatt vagyok itt egyébként otthon kéne készülnöm. A koncert a nyakunkon most nem érek rá szenvedi a saját elcseszet életem miatt. Majd a buli után rá érek szenvedni.

A koncert fergetegesre sikerült. Most pedig van időnk egy kicsit pihenni. Azt hiszem az első nap úgy kezdem, hogy alszok, rám fér. Bár a gondolatok nem hagynak nyugton, még mindig látom Hiroto meg lepet arcát és után ahogy el szaladt. Bocsánatot kell kérnem tőlük. Nem kell, hogy bekavarjak még én is. Hiába kedvelem mindejtőjüket, nem akarok feszültséget köztük. A gondolatot elhatározás követi. De tett még nem. Bocsánatot fogok kérni tőlük, de előbb kipihenem a hajtást. Még van egy egész napom.

Mit is kéne csinálni alváson kívül. Hanyatt fekszem az ágyban és bámulom a plafont. Ki kéne takarítani sok a pók a sarokban, aztán mosni kéne, mert ha anya jön és halmokban áll nálam a szennyes, kiakad. Miután végig gondolom bokros teendőimet, vissza bújok a takaró alá. Nem szokásom menekülni a feladat elöl, de még egy picit had lustálkodjak. Egész nap így is csak a munka van. Itthon egy kis lazítás… hát igen lazítás képen neki eshetnék a tavaszi nagytakarításnak.

Félórás órás fetrengés után nagy nehezen ráveszem magam arra, hogy rendes polgári életem is rendbe tegyem. Nem minden a rivalda és a zene. Ahhoz hogy dolgozni tudjak tisztaságnak kell lennie.

A napokban egyszer se találkozom se Naoval, se Hirotoval így sajnos a bocsánat kérés el marad és csak később tehetem meg. Viszont fáradtnak fáradt vagyok, azért hogy nem tudok bocsánatot kérni a lelkiismeretem furdal rendesen.

-Mi haza megyünk – int Ruki és már megy is a többiekkel. Én csak a papír halmot nézem, ami rám vár. Ásítok egy hatalmasat. Abból nem lehet baj ha fekve intézem el azoknak a szörnyű száraz szövegű papíroknak az elolvasását hisz már senki nincs bent. Lassan a sorok kezdenek össze mosódni.

Valami puha ér a számhoz, alig fogom fel, hogy valaki épp meg csókolt már vége is szakadt. Pislogok párat mire kitisztul a kép és egy döbbent Hirotoval nézek farkas szemet. Még mindig fölém hajol. Csak nekem tűnik kicsit abszurdnak a helyzet?

-Bocsánat – suttogja és fel pattan mellőlem és már rohan is kifelé.

-Várj – krákogom, de a hangom nem állítja meg és a nyakam is hirtelen nyilall, elaludtam.

Merev mozdulatokkal állok fel és nyújtóztatom meg elgémberedett izmaimat. Valami nincs rendben. Mért csókolt meg? Hisz nem is olyan rég még azért rohant el, mert Naoval tetem ugyan ezt. Vajon mi folyik itt? Mért nem értem a teteiket.

Ajkamhoz érek, még mindig bizsereg, ahogy az esetlen csókra gondolok.

Teljesen kába vagyok a történtektől, nem tudom, hogy jutottam haza, de csak remélni merem, hogy nem okoztam bajt útközben. Mért csókolt meg Hiroto? Mért csókoltam meg Naot? Ezek a kérdések dübörögnek a fejemben. Nem hagynak aludni, enni és zenélni.

-Mi baj Kai-chan? – kérdezi Uruha, mikor már három napja csak lézengek.

-Semmi – legyintek és próbálom továbbra is minden figyelmem a papírra összpontosítani, ami épp a kezembe van, de valahogy nem sikerül.

-Ennek így semmi értelme! – csattan fel Ruki – Menj haza Kai és aludd ki magad, nincs apelláta, nem érdekel hogyan, vegyél be altatót csak aludj már egy normálisat! – azzal kalap kabát és már ki is dobtak a próbáról.

Persze előtte kedvesen betoloncolnak a kocsiba Reita még be is indítja a motort helyettem csak menjek már a fenébe.

Otthon csak az üres néma ház vár. Furcsa eddig ez megnyugtatott, de most csak még jobban felerősíti zavaromat. Mért tették, amit tettek? Hiába gondolom végig a tetteiket mindig ugyan arra jutok. Nao a kis gitárosnak szeretett volna imponálni, Hiroto pedig a dobosnak. Én… én pedig bele zavartam. Mindent összekuszáltam.

Hiába fáradoztam Nao főző tudományának kifényesítésével, hiába öntöttem lelket Hirotoba csak elrontottam mindent.

Még mielőtt bevehetném az altatót megszólal az ajtó csengő.

Ki akarhat tőlem most bármit is? Úgy ahogy vagyok melegítő nadrágosan frissen mosott még nedves hajjal megyek ajtót nyitni.

-Szia – mosolyog rám gondolataim egyik fő tárgya és lelkiismeretem azonnal működésbe lép, mikor is a dobos beljebb tessékeli magát és mögötte fel tűnik Hiroto. Döbbenten pislogok. Majdnem tátott szájal nézem végig ahogy lekabátólnak és cipőiket pedáns rendben - ami Naonak köszönhető - ott hagyják az előszobában.

-Minek köszönhetem ezt a meglepetést? – nyögöm ki végre.

-Szeretnénk meg beszélni veled valami nagyon fontosat.

Nao lazán besétál a nappaliba helyet foglal, míg Hiroto csak félve követi a dobost. Hozok teát és leülök velük szembe a kezembe tartott gyógyszert a tálcára teszem majd beveszem ha el mentek. A percek némán folynak el mellettünk, mi meg csak nézzük egymást. Nagy nehezen rá szánom magam, hogy meg szólaljak és bocsánatot kérjek.

-Bocs a múltkoriét, de… – szól közbe Hiroto, nagy levegőt vesz – egyszerűen nem bírtam megállni, úgy feküdtél ott mint valami herceg, kiterülve a kanapén papírral a mellkasodon.

Csak pislogok. Ezt még fel kell dolgoznom. Naora pillantok, csak mosolyog és meg fogja a gitáros kezét. Nem értem… mi történik itt?

-Pon azt szerette volna mondani, hogy szeretné megkóstolni a puding különlegességedet, mert a múltkor is evet belőle egy picit…

-Picit – horkan fel Hiroto – Most képzeld azt, hogy mikor otthagytad a tálcával és a papír zacskóval este át jött hozzám és meg kínált és közölte a pudingot kutya kötelességem megenni – a dobos erre csak bele borzol a hajába.

-Azt hiszem van még hozzávalóm – motyogom és kimegyek a konyhába, muszáj egy kicsit gondolkodnom. És erre a főzés az egyik megoldás. Már nem is figyelek oda mit mivel keverek össze, csak a gondolataim kavarognak. Nao nem lökött el magától mégis Hiroto után szaladt. A gitáros letámad, mikor alszom, aztán bevallja, hogy tetszettem neki. Most mit kéne tennem? Nem mondom, hogy hidegen hagynak, de akkor is. Ezt így lehet? Kétfelé húzni? És bírni fogják? Nem lesz féltékenykedés nem lesz problémázás, hogy ők nap mint nap együtt vannak én meg máshol töltöm ezt az időt? Miken nem gondolkodom már, hisz még azzal se vagyok tisztában én mit akarok.

-Tessék – teszem le eléjük a pudingos tálakat.

Mindketten egyszerre nyúlnak érte és mintha begyakorolták volna egyszerre kapják be az első falatot.

-Ez felséges – motyogja Hiroto tele szájal.

Csak mosolyogva figyelem, ahogy bepuszilják az adagjukat. Az üresé vált edényeket kiviszem a konyhába, hogy ne kelljen ott ülnöm és némán figyelni, ahogy egymásra mosolyognak.

Mosogatás közben két kar fonódik a derekamra. Felismerem Nao az, de mért? Meg dermedek, a tálat kiveszi a kezemből és vissza rakja a mosatlanok közé közben el zárja a vizet. Maga felé fordít közben megtörli vizes praclim.

-Nagyon hiányzott már a közösen eltöltött esték itt a konyhában, hiányzott a jó hangulatú főzőcskézés.

Hallgatom szavait és nézem, ahogy rám is ugyan úgy mosolyog mint eddig Hirotora. Egy kérdés kavarog a fejemben amit most fel is teszek.

-Mért vagytok itt? – hangom nem remeg csak szimplán kong az értetlenségtől.

Nao csak mosolyog meg ragadja a tarkóm és magához húz egy csókra finoman kóstolgat nem kér bebocsátást csak meg mutatja fontos vagyok neki.

Alig enged el a dobos és pislogok kettőt már Hiroto ajkai nyomodnak enyémnek. Hozzá kicsit le kell hajolnom, mégis olyan hevesen próbál magához húzni, hogy hagyom neki magam. Döbbenten pislogok hol egyik férfira, hol a másik srácra. Teljesen összezavarodtam. Nao csókja visszafogott mégis szenvedélyes volt. Míg Hiroto félénk mégis tűzess, érződik még mindig benne az ellentét, a gyermeki lélek és a felnőttség.

Nem tudom el dönteni melyikük vonzz jobban magához, annyira különböznek mégis annyira egy hullámhosszon vannak.

-Nekem most muszáj le ülnöm – nyögöm ki pár szív dobbanásnyi idő elteltével.

Visszatámolygok a nappaliba és leroskadok a kanapéra. Egyik oldalamon Nao foglal helyet a másikon a gitáros.

-Elmagyarázzátok? – kérdezem akadozva, félve a választól.

Egymás szavába vágva és kiegészítve mesélik el mennyire nem értik ők sem a helyzetet, hisz már egy ideje tetszenek egymásnak.

-Nao nagyon fontos a számomra és mikor meg tudtam, hogy minden második estét valakivel tölt teljesen el kámpicsorodtam. Aztán jöttél és mondtad, hogy ne adjam fel, beszélgettünk vetünk Naonak ajándékot és ahogy kezeltél – itt hatalmas csillogó szemeit rám emeli – Egyszerűen barát voltál és nem akartál kioktatni csak egyszerűen segíteni – megragadja  a kezem – ez annyira jól esett!

-Nekem kérdés nélkül segítettél főzni akármilyen hülye recepttel álltam elő…

-Szeretek új dolgokat kipróbálni – vonom meg a vállam és kezd nagyon homály lenni a dolog. – Azt odáig értem, hogy megpróbáltatok imponálni egymásnak és az én segítségem kértétek mindketten… de hogy jövök én a képbe és mért… - Nao ujjai számra kerülnek ezzel el némít.

-Mikor meg csókoltál rájöttem, hogy nekem mi hiányzott, de össze is zavarodtam, mert Pon még nagyon labilis volt velem kapcsolatban és így egy átbeszélgetet éjszaka után kibékültünk.

-Aztán – veszi át a szót Hiroto – mikor ott a próbateremben meg láttalak aludni annyira… - elgondolkodik – Szerettelek volna meg csókolni és meg tettem. Nem tudom miért, hisz akkor már Naoval voltam, de megbeszéltük. Megijedtem azért szaladtam el. Eredetileg azért voltam ott, hogy a tanácsodat kérjem és kiderítsem mit érzel pontosan.

-Aznap este arra jutottunk, hogy te vagy, ami hiányzik mind kettőnknek – fejezi be Nao.

Még emésztem a hallottakat hátra dőlök a támlára hajtom a fejem és lehunyom a szemem.

-Ugye furcsák vagyunk? Mármint Nao meg én. – kérdezi félve a kis gitáros.

-Jaj Hiroto… - fordulok felé.

-Csak Pon – mosolyog rám.

-Pon… mért lennétek furcsák? – bele borzolok szőke hajába.

-Ezért akár a társadalom ki is vethet magából – látom, hogy ezeket a félelmeit még Naoval se osztotta meg. – mi lesz ha lecsúszunk a rang létrán?

-Pon ne beszélj rémeket! – feddi meg dobos társam. Valahol érthető a srác félelme. Hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz ölelem, a meglepetéstől meg nyikkan, de hamar észhez tér és karjaim közé fészkeli magát.

-Nem badarságokat beszélsz csak félsz attól, hogy ha két embert szeretsz az kihat rád, a munkádra és akár széthúzást is eredményezhet. De higgy nekem nincs értelme. Nem hierarchiát tisztelek, hanem személyeket. – figyelmeztető hangnemem megdöbbenti mind kettőt – Azokat, akik ezt érdemeikkel kivívják. – ellágyul az arcom, ahogy figyelem őket.

-Akkor nem bánod? – bújik közelebb Nao.

-Hogy ide jöttetek meg lepett – neki is átkarolom a vállát ezzel közelebb húzva magamhoz – kellemesen meg lepett. És rájöttem nekem is hiányzott valami a napjaimból – kérdőn néznek fel, ezért mindkettő feje búbjára adok egy-egy puszit.

Maradtak estére és megbeszéljük mi legyen.

-Nekem nincsenek elvárásaim – mosolygok – Csak szeressetek, minden feltétel nélkül.

-Kai! – ugrik a nyakamba Pon.

-Ez szerintem megoldható – mosolyog Nao megállás nélkül őszintén. – Kezd fájni az arcom – masszírozza meg az említett helyet, csak nevetünk valószínűleg nagyon rég nem mosolygott ennyit.

Az átbeszélt éjszaka után hulla fáradtan mentem be másnap Ruki dühöngött hogy nem vagyok képes kipihenni magam, de mikor végre a szemembe nézet csendben maradt, amin a többiek is meg lepődtek. Valószínűleg nem voltam képes a levakarni a reggeli bárgyú vigyorom, ami rám nézet a tükörből. De most mondja valaki azt, hogy ne legyen boldog az ember, ha végre van valakije… nem is egy hanem kettő és mellettük ébred reggel.

-Mi van Kai nem aludtál hanem gyakoroltál? – kérdezi Aoi mikor hatalmas táskáim alól nevetve el játszom az új számot hiba nélkül.

-Aludtam én csak keveset – mosolygok és próbálom vissza fogni magam. Persze sikerül mert azért még nem akarom velük meg osztani hogy mi is történt.

A büfében összetalálkozunk. Pon jönne hozzám, de Nao megállítja ö tudja, hogy ilyenkor nem lenne jó. Látszik, hogy tapasztaltabb ilyen téren. Kicsit fáj, hogy láthatom köszönök nekik, de nem érhetek hozzájuk. Megveszem az uzsonnámat és leülök egyedül. Mellém telepednek.

-Szép reggelt – nevetünk fel egyszerre.

-Nagyon hamar leléptél – csodálkozik Pon.

-Sietnem kellett ma próba van és Ruki már így is ki akar nyírni, mert napok óta használhatatlan voltam.

-Ennyire meg viselt? – kérdezi Nao.

-Igen – bólintok és elgondolkodom, hogyha külsős hallaná ezt a beszélgetést biztos azt hinné szerelmi bánatom van pedig nem is voltam bánatos csak össze kavarodtak az érzéseim de tegnap nagyon jól éreztem magam.

Ez a kellemes lebegő érzés meg marad, míg Ruki mindentudó pillantásával nem találom szembe magam.

-Kikel telefonálsz ilyen lelkesen majdnem minden szünetben? – kérdezi.

Szó bent szakad, lehelet meg szegik. Lebuktam. Na de még nem tudja kikről van szó.

-Azt hiszem meg találtam a párom – végül is nem hazudok csak nem a teljes igazságot mondom. Mert azt még nem akarom, még félek a reakcióktól.

Este közös főzőcskézéssel zárjuk a napot. Pon a konyha asztalon ül lóbálja a lábát az asztal alatt Mogun üldögél és várja a neki jutó finom falatokat, édes a kutya csak ne nézne ugyan olyan hatalmas elárvult szemekkel mint a gazdája mert egyszerűen nem lehet ellen állni nekik. Hogy a kutyának vagy a gazdának… néha én se tudom el dönteni.

-Megterítenél? – kérdi Nao és segít elővenni a megfelelő tányérokat és minden szükséget letörlik az asztalt addig tálakba rakom a vacsorát.

Gyertyafényes hármas randink beszélgetéssel, viccelődéssel telik és olyan jól érzem magam. Annyira kellemes így együtt nem akarom őket haza engedni, de az én lakásom kicsi hármunk számára. Miket gondolok én még hisz alig tart pár hete ez a csoda.

Vajon mikor szokom meg ezt, és ők vajon, hogy viszonyulnak hozzám? Kétségeimet kérdések követik amikre válaszokat kapok.

Annyira különös ez… meg van a közös hang nincsenek csak kisebb fennakadások, miszerint ki aludjon középen, ki menjen először a fürdőbe. Közben felötlik bennem egy furcsa gondolat. Mi lenne ha egy nagyobb lakásba költöznénk ahol mindenünk elfér és nem kéne haza ugraniuk mindig persze mindenki meg tartaná a saját lakását menekülésnek hisz zenészek vagyunk mindenkinek kell az alkotói magány.

Mikor fel hozom az öletett összenéznek és nevetnek majd mindkettőtől kapok egy-egy csókot.

-Gyere akkor előrébb hozzuk a születés napi ajándékod – mosolyog Nao. Pon karon ragad és megyünk fogalmam sincs hova. Szívem ül a volánnál, hátul a kis gitáros kendőt köt a szememre. Nem megyünk sokat, de eleget ahhoz hogy el veszek a kanyarok között.

-Eredetileg úgy volt, hogy csak októberben kapod meg hivatalosan addig mi kicsinosítjuk, de már rég kész vagyunk vele. – magyarázza Nao.

-Szóval boldog születés napot előre is – nevet Hiroto és kulcszörgést hallok.

Belépünk valahova. Leveszik rólam a cipőt és beljebb vezetnek.

-Ez ugyan közös ajándék de mindannyiunknak kicsit önös érdekből is – veszi le végre rólam a kendőt Hiroto, ott álok egy olyan nappaliban ami álmaimból lépett ki.

-Ezt mind… - nyögöm, de nem tudom végig mondani. Kezdődik a lakás körbe vezető túra. Van zene szoba gitárral és dobok helyével Naoé már itt van. A hálószobában egy hatalmas ágy terpeszkedik, ahol mind a hárman kényelmesen elférünk.

A konyha pedig csodálatos. Miden van benne, amire szükség lehet egy átlagos és egy igen torkos családban. Mert nekem már a családom Nao és Hiroto.

-Remélem tetszik – mosolyog kipirult arccal Pon.

-Nagyon – nevetek és csak csókolgatni, ölelgetni tudom őket.

Túl éltük a telet, túl éltünk sok koncertett, végre haza érkeztem a közös házba ahol hárman élünk és ahol boldog vagyok. De mielőtt még egyáltalán leparkolhatnék a kocsibejáróhoz fel tűnik a két kedvesem. Mindketten nagyon be vannak zsongva már egy hónappal előttem végeztek eltudom képzelni mit műveltek nélkülem csoda hogy a ház még áll.

Visszatérésem örömére azonnal le támadnak és hiába mondom hogy fáradt vagyok nem hagynak pihenni.

Teljesen kifacsarnak ennyi energia hol fér el bennük? Végre le zuhanyozzunk és vissza dőlünk az ágyba még van annyi erőm hogy kinyissam az ablakot és be engedjem a friss levegőt. Vissza fekszem a puha ágyra, kis gitárosom azonnal eltehénkedik rajtam

-Tudtad, hogy a tavasz illata édes? – kérdezem Naotól.

-Igen – vigyorog fel Pon a hasamról

-Nao – szólok a dobosra.

-Ne piszkáld – pisszeg le drágám – Elaludt – homályosít fel és a dobos másik oldalára fekszik. Átölelem őket, Pon vállát cirógatom közben Nao békés arcát figyelem. Ilyenkor annyira nyugodt és az a kis mosoly a szája szegletén egyszer Hiroto mondta, hogy mikor ö aludt középen mind a ketten mosolyogtunk.

Már eltelt vagy két év, észre se vettem. Gyorsan szalad az idő ha jól érzi magát az ember. Belépek a közös lakásunkba, leveszem a cipőm. Hangos trappolás jelzi, hogy már itthon vannak.

-Szívem, drágaságom – mosolygok rájuk mikor fel tűnnek előttem.

-Melyik melyikünk? – kérdezi értetlenül Pon.

-Nao a szívem, mert ö csupa szív és mindig az érzelmei vezérlik – egy mosolyt és egy csókot kapok – Te vagy Pon a drágaságom – magamhoz húzom – Mert kincset érsz és vigyázni kell rád, mert fontos vagy.

-Akkor te leszel a kedvesünk – nevet Nao és Pon feje felt kapok még egy csókot – Mert mindig kedves vagy velünk.

Vége

Ladón csillagkép nyomában 1. fejezet

Történetem egy verekedéssel kezdeném, mely egy ilyen felvezetés után nem is meglepő, hogy megtörtént, a furcsa inkább az egészben az, aki szétválasztott minket.

Greg nem akarta vissza szívni, amit mondott öklöm keményen csattant puha kövér arcán. Ezek után nem pontosan emlékszem, hogy mi történt, de azt biztos, hogy gyomorszájon kaptam egy térdet és az arcom is két helyen megrepedt.

-Elég, no suhancok! – állt meg felettünk egy öreg tengeri medve robot karját vállamra tette és visszatartott attól, hogy a másik kezébe szorongatott Gregnek ugorjak.

-Ö kezdte – mutatott rám a kis hazudozó, megint pancsolnék.

-Igaz ez kölök? – néz rám az öreg kiborg.

-Mi? – hökkenek meg.

-Te ütöttél először? – ráz meg egy kicsit.

-Igen. – felelek dacosan.

-Miért? – csodálkozva teszi fel a kérdést, semmilyen mellékzöngét nem vélek felfedezni benne.

-Szidta az apámat! – nem tudom eltüntetni a keserűséget, ami a torkomat szorongatja.

-Oh… az apádat… Ki a te apád? – nevet fel az öreg.

-Hiába állítod, - mutat rám válóan Greg az ujjával - hogy James Hawkins az apád, úgy se hiszi el neked senki! Mindenki tudja, hogy Hawkins kapitánynak nincs gyereke, a felesége meg meghalt évekkel ezelőtt egy ütközetben.

-Igaz ez? – fordul a fiú felé.

-Persze! Egy megbízható öregtől tudom a kikötői kocsmából.

-Mit kerestél te a kocsmában? – vonja fel a szemöldökét.

-Az apámé a hely, néha besegítek neki. – vonogatja a még mindig fogságban lévő vállát Greg. Az idegen felém fordul.

-Mesélj csak hogy ki is a te apád? – néz rám huncut mosollyal.

-James Hawkins az apám – leszegem a fejem és végre kiszabadítom a vállam szorításából. – Ha elhiszik, ha nem, akkor is Ő az… - hangom elcsuklik, és még hozzá teszem – bár ne ő lenne… - látásom homályosul – A francba! – azzal elszaladok.

Haza, lábaim óhatatlanul is arra nyargalnak, a házhoz mely fogadó és az otthonom egyben.

Sarah nagyi meglepetten néz fel a kiszolgálásból, barna hajába vegyülő ősz tincsei mintha megsokasodtak volna.

-Mi baj kincsem? – kérdezi kedvesen látva dúlt arcomat.

-Semmi – vágom rá és bemenekülök a konyhába. Ott a várt látvány fogad. Mosatlan edények és néhol kajamaradék. Neki állok mosogatni és elpakolni. Ezzel is hasznosabban telik az időm. Hasznos… sose voltam elég hasznos apám számára hogy a fáradságot vegye és figyelmét pazarolja rám.

Örömüdvözlés, némi zsivaj kelti fel a figyelmem. Megérkezett a Doppler család. Amelia Doppler valamikor kapitány volt és a tengerészetnél szolgált. Jelenleg családanya és próbál rendet tartani egy tudós házában. Három lánya és egy fia született mind körülbelül négy évvel idősebbek, ezáltal okosabbaknak is hiszik magukat. Danian Dopplerrel vagyok a legjobban. Most is ő az egyetlen, aki megtalál a konyhában.

-Szia – köszön mosolyogva.

-Szia... – sóhajtok és próbálok még mélyebben eltűnni a tálaló szekrényben.

-Megint verekedtél, ezért nem mutatod az arcod?

-Nem verekedtem – morgom, de végre felé fordulok.

-Gyere, bekötöm a fejed – nevet és karon fog. Leültet a konyha egyetlen kis sámlijára és előveszi az elsősegély dobozt. – Most mivel húztak fel? – kérdi, miközben már keni össze azzal a vacak tutyival a vatta pamacsot, hogy fertőtlenítse horzsolásaimat.

-Hazugnak neveztek.

-Ki?

-Greg.

-Miért húzod fel ezen magad? – kérdezi, és ragtapaszt tesz a homlokomra.

-Mert…. – elakadok. Apa mindig is kényes téma volt Danian és én köztem, az ő apja mindig otthon van, vagy kutat, vagy előadásokat tart. Az én apám az űrben kószál valahol, ki tudja milyen célból. – Mindegy, nem volt igaza.

-Ezért kellett az öklödet használnod? – firtatja.

-Hagyjuk – kérem és elfordulok.

-Ennek megint köze van hozzá? – áll fel és visszarakta a dobozt. Csak bólintok. – Amúgy haza jön. – említi meg mellesleg.

-Micsoda? – pattanok fel.

Ekkor nyílik a konyhaajtó és ott áll ő, teljes valójában. A Hadi Tengerészeti kapitányi egyenruhában, rövidre nyírt barna hajával.  Az élet egy kicsit meggyűrte már, az arcán van egy heg melyet még akkor szerzett, mikor anyámat mentette. Most pedig néz, és csak néz azokkal a kék szemekkel, melyek olyan élénken tudnak lenni, ha épp nem rám néz, és feltűnik a szomorúság és elég volt ennyi. Sarkon fordulok, és már vetem is ki magam az ablakon. Puhán érkezem átfordulok a vállamon, és a falnak vetem a hátam. Felpillantok és látom, ahogy kinéz az ablakon.

- Audry! – kiált, de nem lát. Megint érzem azt a szorítást a mellkasomban legalább négy éve nem hallottam tőle a nevem. Fáj.

Behúzódom a perem alá halkan, hogy ne reccsenjen a deszka. Figyelem a zajokat. Hallom, ahogy áttrappol a fogadó részbe. Kifújom a levegőt. Megvárom, míg felhangzanak a szokott fogadóbéli zajok. Felkapaszkodom a tetőre. Minek jött haza? Miért nem szólt előre, ahogy szokott. Bekukucskálok a tetőtéri ablakon. Nézem, ahogy Nagyi mellé ül és beszélget vele, mozdulatai fáradtak. Tenyerébe temeti arcát, Nagyi átkarolja széles vállát és vigasztalja.

-Szóval megint elmenekültél – szusszan mellettem Danian és végre felkapaszkodik és biztonságban le ül a tetőre.

-Mit tehetnék? – kérdezek vissza – Folyton csak szomorú miattam, mindig csak a gond van velem. Ma is biztos jelentették neki, hogy verekedtem. Az összes kis csetepatémról tud, akkor meg minek szenvedjek vele? Inkább ne is lásson. Most se tudom miért úgy jött, hogy nem szólt?

-Igazából Sarah néni nem mondta el neked, hogy jönni fog. Meg akart lepni.

-A nagyi? – visszanézek az ablakra. Nem kellett volna. Megint felnéz, és engem néz, egy végtelen pillanatra talán még reményt is oda képzelhetem a tekintetébe, de a pillanat elszáll, ő pedig újra szomorú. Sírni szeretnék. Hova meneküljek, hogy sírni tudjak?

-Gyere, épp készülök a könyveimet rendezni – fogja meg a vállam Danian – Segíts – azzal magával húz.

A Doppler ház mindig is hatalmas volt. Most hogy Danian is kutatni kezdet bár nem apja nyomdokaiban a csillagokat, hanem új ösvényen a növényeket és egyéb furcsa dolgokat a könyvtár kibővült. Most is oda megyünk a bővített részlegbe.

Leültet egy eldugott zugba teát ad, és ott hagy foglalkozik a könyveivel. Eddig bírom, könnyeim utat találnak, és hangtalan zokogás ráz.

Annyi mindent szerettem volna az évek során mesélni neki, még többet kérni tőle, hogy meséljen az útjairól, hogy vigyen magával. Végül gyermeki álmaimról lemondtam, mikor már felfogtam, hogy nem is kellek neki. Annyira szerettem volna neki megfelelni. Jó jegyeket szereztem még az iskola elsőséggel is megpróbálkozhattam volna, ha nem kezdenek el verni. Irigykedtek rám, hogy ki az apám, és hogy milyen jó nekem. Eleinte nem foglalkoztam vele, mert mért tettem volna. Ellöktek párszor oda se neki. De most. Most már nem érdekel. Danian nővérei jók a harcművészetben segítettek nekem megtanulni pár fogást, amit édesanyjuktól tanultak.

Most pedig csapongó gondolataim elfolynak könnyeimmel.

Valamikor elaludhattam, mert arra kúszik elő a tudatom halvány pisla fénye, hogy erős karok tartanak, és egy vágyott mély hang dörmög.

-Kösz hogy szóltál Danian. – sóhajtással együtt megemelkedik a fejem a mellkason. Biztos csak álmodom, ilyen nem történhet meg a valóságban. Mosolygok a helyzet groteszkségén, és hagyom, had történjenek a dolgok úgy, ahogy azok akarnak. A léptek zaja és ringatásától elalszom újra.

Egy kis izelítő

Hátha eljutok odáig, hogy végre kész legyek egy sztorival... most per pillanat ezen munkálkodom:

"James Hawkins a Hajós… mindenki ezt tudja és ismeri róla… de senki nem lát az álarc mögé… egy megtört hajós kapitány, aki elvesztette szerelmét egyedül maradt édesanyjával és egy szem leány gyermekével, aki megölte azt, akit szeretett.

Igen… a nő, aki világra hozott a szülőanyám bele halt. Sokáig biztos azt kívánta, hogy bárcsak én is vele haltam volna, akkor megint egyedül lehetne. Kereshetne újra valakit. De nem, én maradtam.

Maradtam és pokollá tettem ezzel az életét. Nem véletlenül, kiköpött anyám vagyok, és csak a modorom örököltem apámtól.

Aki persze miután már járni tudtam ismét kihajózott. Szinte alig láttam. Nagyimmal együtt ültünk a Bemwoe fogadóban és vártuk vissza tértét… Bár lehet hogy csak én vártam, a csodát hogy egyszer haza jön és nem néz rám olyan világ fájdalma képpel, hogy egyszer szeretettel tekint rám. Vágytam a figyelmét melyet nem akart megadni. Végül bele untam.

Amikor haza jött kerültem, inkább kint lógtam a fogadó tetején, ne kelljen látnia, ne kelljen hallania. Menekültem előle. Nagyi kérdezte, miért teszem ezt, csak a vállamat vonogattam.

Apám hosszabb utakra is elment így megszabadult tőlem.

Tőlem, aki csak fájdalmat okoz…

Az iskolában igyekeztem jó tanuló lenni, de a magaviseletem hagyott némi kívánni valót maga után, nem tűrtem, ha beszóltak, és még inkább zokon vettem, ha az apámat ócsárolták. Nem szeret ez tény, de attól még az apám és a becsülete feddhetetlen!"

Remélem kellő energia marad bennem, hogy befejezés se legyen messze tőlem!

2016

Mintha elrepült volna az idő itten...
Egy év kihagyás és még több, ami jöhet még.
Mostanában a klaviatúrám nem túl termékeny töretnetek terén. Viszont jó hír hogy egy régi történetem előkerült és át dolgozásra kerül. Nemsokára jövök vele addig is megírom a leírását és minden nyalánkságot hozzá :)

Mágiával átitatott kotta - 6. fejezet

Kyo pov:

Keserű ürességemben kuksolok a szobámban, mikor megjelenik Keiyuu és a gyönyör birodalmába hajszol. Kimerültségemben elszólom magam. Hogy honnan tudom, hogy démon? Elolvastam Daisuke levelét, és abban megemlíti a kottára oly éhes démont, akivel vigyázzak. Mégse akarja a lelkem, vajon miért nem? Vagy már nem is akarja ezt az egészet?
Kérdezem mennyi időm, van még hátra, nem fellel egyenesen. Tényleg nem kellek neki?
Mért nem veszi el a lelkem? Tehát az egész csak játék volt? Keserű mosolyom nem tudom levakarni; én, aki gyűlölöm a hazug mosolyokat most azzá váltam én is, a lelkem zokog, de az arcom keserű mosolytól csöpög. Körbe tekint a szobába, mintha várna valamit.
- Senki nem fog érted jönni – suttogom – Mert már el vették a szárnyaid – hangomra felfigyel és értetlenül pislog rám. Nem kegyelmezek neki. Most már végig kell játszania a játszmát. Még egyszer utoljára elő kell hívnia szárnyait és elveszik tőle végleg. Itt marad. Önző voltam és ezt elintéztem.
- De ha akarom, elő hívhatom őket - morogja.
- Még egyszer, utoljára – húzom fejét magamhoz és össze érintem a homlokunk.
- Mit tettél Kyo?
- Megkeresett egy fekete szárnyas alak és közölte, hogyha nem adom oda önszántamból a kottát neked, akkor elveszi démoni erődet. Nem adtam oda se neki, se neked nem fogom.
Gondterheltségem nem hogy csökkenne, még inkább nő, hisz én idéztem elő.
- Ha elveszed a lelkemet megtarthatod démoni erődet – dőlök vissza a matracomra.
- Ha nem lennék ilyen fáradt, most rád vetném magam – morogja. – Mért kell olyan szexinek lenned? – még mérgelődik az orra alatt, de nem értem. Fel áll. Felrángat magára pár ruhadarabot köztük az én boxerem is. Aztán ahogy szokott jönni úgy távozik köddé válik csak most a szobám közepén és nem bújik meg egy sarokban, hogy ne vegyem észre.
Rukira gondolok és a délelőtti hívására, mikor Shouval megérkeztek a lakásába, életet lehelt a másik énekesbe és tényleg kibuggyantak az érzelmek.
Nekik összejött. Legalább két lelket meg mentettem a magányosságtól és attól, hogy bemocskolódjon. Jó arány? Talán.
Oldalamra fordulok és próbálok nem a jövőre gondolni. Valószínűleg örökre elvesztettem Keiyuut. Hiányozni fog, jobban mint Daisuke.

Hetek rohannak el mellettem csiga tempóban, látom Keiyuut, de mintha nem is ö lenne, hanem csak egy üres porhüvely, viccelődik, lélegzik, eszik, alszik, de nem az, aki volt. Teljesen magamba zuhanok. Kaoru próbál fel vidítani a többiekkel együtt, de nincs hasznuk. Egyszerűen nem megy. Mosolyognék, hogy meg nyugtassam őket, de nem tudok nekik hazudni.
Teljesen elsüppedek a magány mocsarában. Miért engedtem, hogy az életem részévé váljon, hisz csak egy démon volt. Egy szexszi démon, aki mindent meg tudódott tenni a testemmel.

Itt fekszek a matracomon és bámulom a plafont. Ki kellett volna kezdjek Kaial, csillogó, tiszta szemei vonzanak. Mégse tettem meg, mert láttam tisztaságát. Minek mocskoljam össze azt a hófehér lelket a sajátommal, mert ha vele kezdek, magammal rántom a mélységbe.
- Hiányoztam? – kérdezi egy ismerős hang a szoba sarkából.
- Szeretted volna, hogy hiányozz? – vetem oda, és hátat fordítok neki.
- Csak nem haragszol? – már a hátamhoz simulva dorombolja, mint egy jó falatokért kuncsorgó kiscica.
Nem felelek, minek tenném? Hogy egyszerű legyen a dolga? Nem, annyira nem vagyok vele kedves és megértő.
- Láttad a testem ezek szerint az elmúlt pár napban – sóhajt és felül. Összébb húzom magam. Nem hagy teljesen begubózni. Hátamra fordít és csípőmre ül. – Figyelj rám – azzal még a kezem is leszorítja, hogy teljesen kiszolgáltatottnak érezzem magam. Hiába vagyok erősebb mint ő, most nem tudok neki ellen állni.
- Minek jöttél ide? – préselem ki magamból – Hisz konkrétan a tudtomra adtad, nem kellek neked – így kimondva még jobban fáj.
- Kellesz nekem Kyo! – vágja rá enyhén zihálva, mintha nem tudna rendesen levegőt venni – Kellesz nekem – suttogja és mellkasomra borul.
Pislogok, most hagyjam a belsőmet szétfeszítő örömöt szét áradni vagy fojtsam el?
Hirtelen kapja fel a fejét.
- Kyo, hol van a kotta? – kérdi.
- Hol lenne, a szekrénybe – morgom. Tudom, hogy nem veheti el. De most mért vette elő már megint?
- Nem, nincs a lakásba.
- Tessék? – pattanok fel alóla és rohanok a napaliba, sietve kotrom elő a kulcsot és nyitom le a falapot. Tényleg nincs itt. – Hova lett? – nyögöm ki.
- Demetri – morog mögöttem Keiyuu. Hirtelen eltűnik, már megint köddé vált. Aztán csöng a telefon.
- Nishimura-san – zihál bele a házinéni. – Remélem nem volt otthon mostanában.
- Most épp a cégnél vagyok – füllentem. Jobb ha nem tudja hogy most is otthon tartózkodom.
- A lakás, amit kivett – nagyot nyel még így az éteren keresztül is hallom – lángokban áll.
Hirtelen minden vér kifut belőlem.
- Mindjárt ott vagyok.
Kalap kabát és már rohanok is.
Mire oda érek a társasházhoz már a mentők a rendőrök és a tűzoltóság is kint van.
- Mi történt? – állok meg az igen zilált idegrendszerű házinéni mellett.
- A maga tőszomszédságában lévő huligánok házibulit tartottak felnőtt felügyelete nélkül és valahogy a szellőzőn át jutott be magához egy égő cigarettacsikk, ami önmagában nem lett volna baj de tüzet fogott a fürdőszoba. És lángba borult az egész lakása.
Döbbenten állok a dolgok előtt. A ház még mindig lángol és ekkor feltűnik két fekete folt ahogy hadakozik a sárga és vörös fényekben.
- Keiyuu – suttogom, mikor felismerem a kis énekest hatalmas fekete szárnyai és fekete karddal hadakozik.
Elhűlve figyelem a küzdelmet, de valószínűleg rajtam kívül más nem látja őket. A másik magasabb alak felemeli a kottát. Hiába van össze hengergetve mégis felismerem, érzem hogy az az.
- Mit tesztek velem? – suttogom. Még látom, hogy meggyújtja azt az átkozott papírost, de a többi már sötétség.

Fehér fertőtlenítő szagú szobában térek magamhoz.
- Kyo rendesen ránk ijesztettél – hallom Kaoru felélező szavait. Mégis a szobában senki nincs. Ezt hogy? Körbe pillantok, de csak óvatosan ugyan nem vagyok tele aggatva mindenféle kütyükkel, mégis fáj mozdulni.
- Kaoru első szava ez lesz, ha bejön, készülj fel rá – suttogja egy árnyékos sarok.
- Keiyuu? – szám ki van száradva, köhögni kéne, mégis fáj a száraz torok reszelés.
-Még ne erőltesd meg magad – szellő könnyedséggel közelebb jön és megsimítja arcom. – Segítettél győzni értünk – közelebb hajol – Köszönöm, várlak haza.
Válaszolni nincs időm, mert már megint eltűnik.
Rezignáltan tűröm a doktorok vizsgálatát. Kiderült ugyan hogy semmi bajom csak egy kicsit sok volt a munkám ezért készültem ki mikor láttam a lakást leégni. Legalábbis szerintük. Hamar kiengednek, nem kell bent maradnom megfigyelésen, minden teszt jó eredménnyel támasztotta alá semmi bajom sincs, kivéve, hogy sokat dohányzom, de hát valamiben meg kell halni.
Egyhangúan lépdelek hazafelé. Fel se fogom, hogy kinyílik előttem az ajtó már csak akkor, mikor egy édes száj tapad nekem és nyom fel az előszoba falára.
- Hiányoztál – suttogja kéjtől fűtötten Keiyuu.
Hagyom magam sodródni az árral.
Feledhetetlenül szenvedélyes és lassú mondhatni már szeretkezés után fekszünk egymás mellett a matracomon.
- Itt maradok veled – jelenti ki – Demetrivel volt némi össze tűzésünk, de mivel a kotta megsemmisült semmi oka nem lehet panaszra, hogy itt maradok veled.
- Direkt pusztítottátok el?
- Egy mágiával átitatott kottát nem olyan egyszerű elpusztítani, neked is akarnod kellet – felém fordul és megsimogatja arcom élét. – És te meg akartál szabadulni úgy, hogy más más ne sérüljön miatta, ezért van neked ilyen csodálatosan tiszta lelked, ami hozzád vonzott.
- Akkor már megint csak a lelkem miatt vagy itt?
- Nem én téged akarlak! – csókkal pecsételi meg szavait. És marad. Sokáig.

Rejtett kincs

Szereplők:
Dir en Grey (Kaoru, Kyo, Die, Toshiya, Shinya)
the GazettE (Uruha)
Figyelmeztetés: Durva nyelvezet, lélektelenségre utaló nyomok.



Megjegyzés:
Ez nem valóság csak én képzeltem el és mozgattam a létező embereket! Ilyen sose fog történni!
Szerzői meglátások:
Nagyon kilátástalan pillanatomban fogant ez a történet és most mikor még inkább így érzem magam le is írtam.
Röviden:
Dienél betelik a pohár és el megy inni. Nos ebből milyen bonyodalmak jönnek létre… miért is lett elege a gitárosnak? Milyen szálak mozognak a háttérben?

Die pov:

Hülye Kaoru. Ezzel most ki ment a biztosíték.
-Akkor felejtsük el! – üvöltöm és bevágom magam mögött az ajtót.
Francba kellet nekünk összeköltözni. Mindegy kocsmába is el ehet lenni hajnalig. Főleg ha ismerem a tulajt és van kedves nem ki penderíteni, ha alkohol gőzös álmot álmodok az egyik asztalon. Mire nem jó ha az ember törzsvendég valahol főleg ha az-az ember épp a Dir en Grey gitárosa.
Kedvenc kocsmámba lépve a pultos már teszi ki az asztalra a sörömet.
-Még valami töményet mellé – vakkantom és egy húzásra legurítom az italt.
-Ejnye Die nem kéne ilyen korán kezdened – dorgál mosolyogva a fazon és még egyet tölt közben a vodkát is kirakja a pultra.
-Elegem van – mondom egyszerűen, az egész üveget viszem. Pohár nem kell, majd elszopogatom az üvegből.
Leülök kedvenc helyemre.
Még hogy iszákos, meg húzom az üveget. Kiszámíthatatlan újabb korty. Kibírhatatlan még egy. Ő meg csak a munkájának él és még én vagyok kibírhatatlan, mikor egy kis szeretgetést várok tőle. Esetleg némi kedvességet erre mit kapok? Léhűtő, munkakerülő. Dühösen lecsapom az üveget.
-Váh, mész a fenébe - húzom meg most a sörömet. Azt is lecsapom az asztalra miután már a felét meg ittam.
Egy darabig csak némán iszogatok és kavarognak a gondolataim az elmúlt együtt töltött időről.
Nem ragaszkodtunk egymáshoz túlzottan, de mégis mikor kellet ott volta másik. Most meg mit kapok? Kicseszett lebaszást hogy-hogy képzelem én ezt? Hát hogy képzelem így. Fáradt vagyok, akkor alszok, ha dühös vagyok ordítok, ha valaminek örülök mosolygok. Ez természetes az embernél. De nála nem. Nála mindig mosolyogva kell tűrni mindent hát egy frászkarikát!
-Szerelmi bánat – kérdi egy szintén ittas egyén velem szemben. Hogy került ide, nem tudom.
-Valami hasonló – térek ki a válasz elöl. Annyira még nem vagyok részeg, hogy elmondjak mindent. Mert ilyennemű információ azért elég nagy botrányt tudna kavarni. Abból egyelőre nem kérek. Majd csapok én patáliát, ha visszamegyek… várjunk csak, mintha azt vágtam volna a fejéhez, hogy nem megyek vissza. Mindegy ide még egy üveg vodkát.
-Ennyire nagy a gond – kérdezi. Homályosodik a látásom, de azért még fel fogom hogy egy zenész ül előttem.
-Ha tudnád mennyire – sóhajtok és meg húzom az üvegem.

Fogalmam sincs mi történt, csak azt tudom, hogy iszonyatosan fáj a fejem. Meg fordulok és ezzel a lendülettel leesek az ágyról. Remek. Zúgó fejem fogva kecmergek fel. Sehogy se áll össze a kép Kaoru külön hisztit levágott az ágy miatt most mégis az ablakhoz van közel. A földről fel kapom alsóm, ezt legalább megismerem. Felhúzom és az ágyra téved tekintetem. Te jó ég, az ágyon egy szőke valaki fekszik. Akkor ezért estem le. De hol vagyok és ö kicsoda?
Fel rémlik egy kép, tegnap a kocsmában ez a fazon ült le velem szemben. Beszélgetünk és ittunk nagyon sokat.
Nagyot nyögve ülök le a földre. Hangoskodásomra el kezd mocorogni.
-Uh – közli ö is és fejét fogva fordul felém és el kerekedik szeme.
-Hali – vigyorgok rá.
-Öm… - motyogja zavartan.
-Na igen – fel állok – Ne haragudj, de le fürdenék – azzal kilépek a hálószobából. Impozáns lakás tárul a szemem elé. Nem méreg drága viszont nagyon otthonos berendezéssel. Elsőre meg találom a mosdót. Gyorsan letusolok, közben elkönyvelem magamban, hogy volt egy nagyon jó éjszakám csak nem emlékszem rá. A nyomok leginkább erre utalnak.
Mikor kész vagyok és törülközőbe csavarva lépek ki ideglenes játszópajtásom áll előttem kezében rezgő telefonommal.
-Kösz – veszem ki a kezéből a készüléket – Igen – szólok bele.
-Daisuke, hol a fenében vagy – kiált bele Kaoru. Bár mondanám hogy a szerelmem de a tegnapi kirohanásával nem tudom hányadán állunk.
-Azt én is szeretném tudni – mosolygok az előttem álló férfira.
-Nem érdekel, told be azt a formás segged a stúdióba.
-Oké – sóhajtok és további információktól meg kímélve magam, öt és a világot szépen kinyomom és azzal a lendülettel ki is kapcsolom a készüléket.
-Szóval – nézek a még mindig döbbenten bámuló srácra – Mi a neved?
-Takashima Kouyou – válaszolja csípőből.
-Andou Daisuke – nyújtom felé a kezem.
-Tudom ki vagy – pislog, de azért el fogadja.
-Te pedig, ha jól emlékszem a the GazettE gitárosa vagy Uruha – áldom az eszem, hogy emlékszek pár cikkre abból a gitáros ujjságból amit nem rég Kaorutól csórtam, hogy idegesítsem.
-Aha – bólint.
-Kösz a fürdőt – biccentek és megyek vissza a szobába. Össze szedem a cuccaim felöltözök. Remek kocsma szagom van, de most ez zavar a legkevésbé.
-Ne haragudj az estért – szólal meg mögöttem.
-Én kérek elnézést, hogy így betolakodtam hozzád – mosolygok rá. Látszik, nem sokat tud kezdeni a dolgokkal. Hát nem bánom meg könyörülök rajta – Szerintem felejtsük el a dolgokat, én nem sokra emlékszem, ha te igen akkor remélem a kellemesebb dolgokra – magamhoz veszem a telefonom.
-Hát, ha így jó – motyogja.
-Szerintem így tökéletes – vigyorgok rá. – Hát kösz mindent és további szép napot – intek és megyek cipőmért.
Gyalog megyek a stúdióhoz a kocsim így is otthon maradt, mivel a kocsma elég közel volt a házhoz nem mentem autóval meg le akartam inni magam így nem is óhajtottam volán mögé ülni.

-Ki van szívva a nyakad – közli megállapítását vezér-sama.
-Lehet – vonok vállat és próbálok bele mélyedni abba a papírra, amit volt kedves az orrom alá nyomni. A sorok szüntelenül ugrálnak és össze folynak.
-Nem én voltam – közli a következő tényt.
-Ez is nagyon nagy valószínűségű, tekintettel arra, ami tegnap történt.
-Mit csináltál? Egyáltalán hol a jó büdös fenében voltál? – tornyosul fölém.
-Közöd? – kérdezem rezzenéstelen arccal. Belül azért fáj, hogy számon kér. Én sose tettem, pedig tudom, hogy nem volt szent, sose. Hiába mondogatta, hogy a rajongókért mégis ott az a pici tüske, hogy volt képe többször is meg csalni, de én lenyeltem. Minden egyes cseppet minden egyes külön töltött éjszakát, míg én egyedül vártam, hogy valamikor haza találjon és ha a szemébe nézek akkor meg bocsássak neki. És mindig meg tettem, mert szeretem.
-Hol voltál este? – kérdezi egyre dühösebben.
-Kocsmában – felelem a nyilvánvaló tényt, mert mikor meg jöttem Shinya azonnal elküldött fürdeni, meg hogy vegyek fel valami tiszta ruhát, mert bűzlök. Szót fogadtam a kis hercegnőnek, hogy nyugodtan tudjunk dolgozni.
-És utána?
-Ha tudnám, akkor se mondanám meg – felelem és fel állok.
-Andou Daisuke, csökönyös vagy mindig – fogja meg a kezem és ránt vissza maga elé – Hol voltál? – ugyan csendesen szól mégis olyan fenyegető mintha kiabálna.
-Nem tudom – üvöltöm a képébe.
-Akkor Kinél volát? – helyesbít.
-Ezt nem akarod tudni – felelem és kitépem a kezem szorításából. Levágódok a gitáromhoz és pengetni kezdek. Három döbbent tekintett kíséri minden mozdulatom.
Tudom, nem vagyok a rajongok szerint normális, mindig bolondozok, de nekem is vannak elveim. Például ha valakivel meg osztom az életem az ágyam, akkor ahhoz hűséges vagyok. Kaoruval osztozom az életen és az ágyon, de ő sose volt hűséges minden külső szemlélődő számára ö a nagy vezér-sama, de ha este bekukkantanak az életébe, nos nem azt látják, amit elvárnak, hogy pedáns kis felesége van, aki vacsorával várja haza. Röhej ezt egy rock sztártól ne is várják el. Mégis annyit elvártam volna tőle, hogy hü marad, ha nem is sokáig csak egy kis ideig legalább az elején. De nem. Még a parfüm illatára is emlékszem, ami rajta volt mikor haza jött egy hosszura nyúlt „üzleti” vacsora után.
Nem kérdeztem semmit. Láttam rajta minden választ.
Most mégis én vagyok a szemét, mert egy görbe estém volt ráadásul nem is emlékszem rá.
-Kaoru ezt most szerintem meg érdemelted – motyogja Kyo.
Csak a szemem sarkából nézem őket továbbra is úgy teszek mintha lekötnének a húrok pedig már automatikusan játszok egy régi számot.
-Mi van? – kapja oda a fejét a másik kettő.
-Kaoru ez várható volt azok után amiket te magad tettél – érvel tovább az énekes. Kicsit oldalra döntöm a fejem így továbbra is olyan mintha a gitárom figyelném, de közben őket nézem. Shinya csak döbbenten pislog, Toshiya nem tud mit kezdeni a helyzettel, Kaoru pedig áll és bambán bámul. Beáll a csend
-Kifejtenéd, kérlek? – találja meg a hangját vezér-sama.
-Sose szolt semmiért, egyetlen kicsapongásodat se vetette a szemedre – már nem tettem a játékot döbbenten figyelem Kyot, honnan tudja ezeket? – Eltűrte az ordítozásodat nem kért kibúvókat, dolgozott, mikor mondtad és amiket a fejéhez vágtál néha – itt füttyent egyet. – már várható volt főleg azok után… - nem fejezi be a mondatott. Együtt várjuk a folytatást, de nem mondja. Ekkor meg világosodom.
Pár honapja volt egy kis megfázásom Kaoru inkább a munkába temetkezet nem jött haza. Kyo átjött és kibukott belőlem minden. Lehet a láztól vagy attól, mert el hanyagolt nem tudom, de kiterítettem. Pedig nem akartam. Megígértettem vele, hogy nem mondja el senkinek.
-Kyo miről beszélsz? – kérdezi még mindig értetlenül vezérünk.
-Azt mondom, hogy egy hülye barom vagy – feleli egyszerűen az énekes és felmarkolja cigijét. – Kimentem – azzal ott hagy minket.
Beáll a kellemetlen csend.
-Mindent meg beszéltünk? – fordulok Toshiya és Shinya felé. Azok csak bólintanak. – Remek akkor leléptem – szedem össze a cuccom.
A pultnál ott áll Uruha és nagyon próbál valamit magyarázni a kis csajnak.
-Hali – köszönök oda mert a magyarázatban mintha a saját nevem hallottam volna meg.
-Ha de jó hogy jössz – lélegzik fel – Ezt ott hagytad – adja oda a tárcám.
-Kösz – lepődöm meg – honnan tudtad meg a hely címét?
-Van benne egy névjegykártya nem volt nehéz kideríteni – mosolyodik el – Na én megyek, mert már lejárt szerintem az ebédszünetünk. – azzal ott hagy.
-Még egyszer kösz – intek neki. Csak mosolyog és kilibeg az ajtón.
-Kaoru-san? – kérdezi a pultos kislány.
Nem akarok meg fordulni, nem akarom látni a dühös, sértett, féltékeny tekintetét.
-Viszlát – intek még és megyek kifele. Zsebre vágom a tárcám és előhúzok egy cigit. Most ez kell nekem. Még érzem, ahogy Kaoru tekintete lyukat éget a hátamba.
-Szóval ő volt, aki befogadott estére? – kérdezi Kyo. Oldalra fordulok. A falnak vetett hátal áll és szívja saját tüdő károsítóját.
-Aha – felelem, mert nem érzek a hangjában, sem számonkérést, se dühöt, csak tiszta kíváncsiságot.
-Emlékszel valamire belőle?
-Nem… a második vodka után valahol képszakadás volt – vonok vállat. Mellé állok falat támasztani. – Lakást kéne keresnem – gondolkodom hangosan.
-Gyere hozzám, míg nem találsz megfelelőt.
-Ha nem gond – örülök is meg nem is. Kyoval együtt élni azért rizikós, mert elég hangulatingadozó. És nem hittem volna, hogy valaha is beenged a lakásába.
-Itt a pótkulcs – kotorja elő a kulcsot zsebéből és elnyomja a csikket.
-Kösz – lehelem még túl kell lépnem a döbbenetem.
-Elvigyelek? – csak bólintok, követem.
-Kyo nincs neked véletlenül valami bajod? – kérdezem óvatosan már a kocsija felé haladva.
-Csak mert végre a sarkadra álltál és segítek a talpadon maradni? Nem a’szem nincs bajom. – beszáll a kocsiba és indít.
-Sarkamra álltam? – ülök mellé az anyós ülésre.
-Mikor Kaoru először meg csalt nem akadtál ki… a sokadikat is csak lenyelted. Nem értettem miért aztán mikor átmentem beszélgettünk, de ahogy elnézem nem sok minden maradt meg.
-Hát kicsit lázas voltam… bocsi – vakarom meg a tarkómat.
-Oda se neki – legyint – Akkor elmondom újra. Meg kérdeztem, mért tűröd el tőle mindezt; azt felelted, mert szereted. Akkor elég hülyeségnek véltem, de visszagondolva minden eddigi tettedre rá kellet jönnöm, hogy valahol igazad van, mert akit szeretsz, annak mindent meg bocsátasz, bármenyire fáj is az. Ekkor rájöttem, hogy nekem is kellene valaki, aki így szeret, de soha senki szemében nem láttam olyan csillogást, mint a tiedben.
Döbbenten hallgatom Kyo kinyilatkozását, de sehogy se értem az értelmét. Azt tudtam, hogy hülye vagyok, de hogy ezt ilyen szépen meg is fogalmazza.
-Kaoru barom volt hogy így elkótyavetyélte a figyelmedet, pedig milyen jól járt volna. Irigyeltem is mert öt vetted észre előbb – morog tovább bár ezt már inkább magának.
Megállunk a ház előtt amit pár napja még otthonomnak éreztem.
-Hosszadalmas egy pakolás lesz – szusszanok. Felmérve az előttem lévő feladatott. Több évnyi kincset kell össze szednem és dobozba rakosgatnom.
-Nem gáz, rá érek – ránt ki a gondolataimból Kyo.
Beengedem a házba. Furcsa nagyon rend van.
-Kaoru nem szokott rendet rakni – motyogom. Belülről megyek a garázsba. Összeszedem a karton dobozokat.
-Talán azért van rend, mert miután elmentél körbe telefonált minket és idegesen járkált fel alá.
-Ezt honnan tudod?
-Fel hívott, hogy nem vagy véletlenül nálam – von vállat.
Kicsit döbbenten pislogok, de folytatom ingóságaim pakolását. A gitárjaim nagy része a próbateremben vannak azzal nem lesz gond. Itt csak egy van. Ahogy telnek a dobozok visszük ki őket. Már csak a gitárom meg két telni vágyó doboz van bent.
Fékcsikorgásra figyelek fel.
-Kiviszem a dobozt, ezt nektek kell el intézni – motyogja Kyo és kimegy. Látom, hogy az ajtóban össze futnak és majdnem fel döntik egymást Kaoruval.
Ez durva menet lesz.
-Hova készülsz? – kérdezi a dobozokra bökve.
-Neked is üdv – egyenesedem fel – El… nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá – vonok vállat.
-Évek óta igen sok közöm van hozzá hova mész – förmed rám.
-Sajnálom, az már elmúlt, betelt a pohár – emelem fel az utolsó dobozt és a gitáromat rejtőt táskát is.
-Csak így elmúlt egyetlen éjszaka alatt? – áll be elém.
-Kaoru – sóhajtok – értsd meg… jaj hogy fogalmazzak… na szóval soha nem szerettél úgy ahogy én. Eltűrtem mindent a durva éjszakákat, vagy mikor egyedül hagytál és valaki más ágyából bújtál elő éjfélkor és jöttél haza. Nem szóltam mert szerettelek. Elfogadtam minden kicsapongásodat. Nem érdekelt, mert utána mindig visszajöttél. De amit tegnap a fejemhez vágtál az volt a jéghegy csúcsa elegem lett. Nem vagyok kurva. Kaoru én nem vagyok egy útszéli kurva, csak mert neked nem tetszik, hogy ökörködök másokkal is és nem mindig csak rád figyelek. Elegem van. Mikor neked szenteltem a figyelmem nem érdekelt a dolog.
Elsétálok mellette.
Berakom a dobozt és gitárt a saját kocsimba. Beszállok és még egyszer utoljára vissza nézek, életem egy igen fontos szakaszát hagyom most itt. Látom Kaoru alakját még egy pillanatra, aztán csukódik az ajtó. Talán most rájön végre mit rontott el? Nekem évek kelletek és a szerelemtől így is vak voltam.
Követem Kyo kocsiját. De gondolataim még mindig a gitáros körül forognak. Hiába telt el egy egész alkohol gőzös éjszaka nem tudom kiverni a fejemből. Évek alatt a bőröm alá ivódott.
Behurcolkodunk a lakásba. Meg kapom a vendégszobát. A cuccok elhanyagolható nagy többségét a garázsba száműzöm.
-Van valami lakáskeresős ujjságod? – kérdezem vendéglátóm. Csak az asztalra bök, ahol több kupac ujjság hever kaotikus rendben.
Leülök és mazsolázni kezdek. Találok egy kettőt ami egész jól hangzik.
Csöng a telefonom.
-Igen? – szolok bele meg se nézve ki az úgy is tudom csak neki állítottam be ezt a csengő hangot.
-Mi lesz a bandával?
-Mi lenne? Minden marad ugyan úgy – felelem semleges hangon.
-Tényleg ezt akarod? – még telefonon keresztül is hallom a hangján hogy meg tört a jég.
-Nem tudom, de nem fogok vissza fordulni – felnézek és Kyo áll előttem két üvegsörrel a kezében. Az egyiket elém rakja.
-Kérsz időt lakáskeresésre? – még mindig bele törődően cseng a hangja. Fáj, hogy ilyen egyszerűen elfogadta a dolgot. Csak ennyi lenne? Ennyi lett volna, meg kímélhettem volna magam sok fájdalomtól.
-Nem, szerintem még így is van néhány próbára váró szám – elgondolkodva figyelem, ahogy Kyo bevackolja magát egy fotelba és neki kezd írni – és szerintem új siker szám is készül már – el mosolyodom az énekesen ahogy felkapja a fejét és dühösen néz rám.
-Rendben – ránt ki az idilli hangulatból a vonal túl végén lévő Kaoru.
-Viszlát holnap a próbán – bontom a vonalat.
Visszamélyedek az ujjság böngészésébe. Párat bejelölök, ami meg tetszik képek alapján. Meg a fekvés is meg felelő.
-Kész a kaja – szól Kyo.
Fel pislogok. Ennyi lenne az idő? Leülünk a konyhában csendben költjük el a vacsorát.
-Találtál valamit?
-Aha – nyelem le az utolsó falatot – ha lesz időm holnap megyek és meg nézem, tényleg telefonálni is kéne. Elmosogatok – szólok a már pakolászó énekesre. Csodálkozva fordul felém.
-Mért?
-Hát befogadtál és nem én csináltam a vacsorát, ergo én mosogatok – azzal fel álok és odébb tessékelem a mosogatótól.
Szép tisztává suvickolom a tányérokat ne legyen vele probléma. Egy darabig figyeli a tetteimet. Miután minden a szárítóra kerül be vonul a szobájába.
Gondolok egyet és elő keresek egy régi DVDt berakom és gondolva házigazdám háborítatlan pihenésére még a hosszú madzagos fülhallgatómat is elő szedem. Elfészkelem magam a kanapén és indítom a lemezt.
Olyan ifjak voltunk és bohók. Minden olyan más volt. Zenélni akartunk. Meg tettük. Jó volt. Nem voltak gondok, vagy nem ilyenek voltak. Akkor még nem láttam Kaorut csak a gitárjátékát figyeltem. Aztán észre vettem az embert is a hangszer mögött.
Nem akarok most erre emlékezni, ami volt el múlt, számára csak egy… mi is voltam én egyáltalán neki?
Kérdésemre nem kapok választ, viszont a képek tovább peregnek a képernyőn a zene pedig magával ragad.

Reggel fájó nyakkal ébredek. Uh elaludtam a kanapén. Még jó hogy hozzá vagyok szokva tekintettel a turnékra meg mi egyébre.
Csontropogtatót nyújtózom és magamhoz veszek némi tiszta ruhát. Bekopogok a fürdőbe, de nincs válasz, benyitok. Üres. Letusolok gyorsan és kávé után nézek.
Nem sokára Kyo is előkerül a szobája sötétjéből, adok neki is kávét, morog valamit, amit akár köszönömnek is vehetek.
-Mikor kezdünk ma? – nézek az órára. Még csak hét óra.
-Ha jól emlékszem tízkor. – motyogja.
-Az jó – el gondolkodom – Akkor én most megyek meg nézni az egyik házat – döntök gyorsan – Bent találkozunk.

Meg ahogy én azt elképzeltem. Az idős hölgy akié a lakás ott tartott még vagy egy órát hogy meséljen az unokáiról akik el költöztek és rá bízták a ház eladását. Egyébként a ház nagyon tetszett. Kellemes elrendezésű világos és nincs is annyira messze a stúdiótól, ami nem egy utolsó szempont.
Három negyed órás késéssel érkezem meg.
-Bocsi, de a néni nem engedett el – vigyorgok, mint egy ütődött de csak pár sóhajt kapok válaszul. Leülünk meg beszélni a részleteket. Még dallamokat is sikerül össze hozni az új számhoz. Az új albumra valókat is ki igazgatjuk.
Minden olyan mintha mi se történt volna. Kaoru is ugyan olyan, a többiek pedig nem feszegetik a témát.
Fáradtan vonszolom magam lefele a lépcsőn.
Már csak arra vágyok hogy letusoljak és végre ágyba bújhassak.
-Die – rángat ki már fürdőben leledző fantáziámat Kaoru.
-Igen? – nézek rá. Látom hogy tépelődik valamin.
-Kyonál laksz?
-Csak pár napig. Míg nem lesz lakásom. De már találtam egyet, ami igazán meg tetszet. Még azért meg nézek párat a biztonság kedvéjért, de az öreg hölgy nagyon kedves volt.
Csak bólint és hümmögve vissza megy a terembe.
Kyohoz menet újult erővel tör rám a fáradság.

A lakások közül egyik se tetszik annyira, mint amit a hölgy mutatott így végül azt vettem meg. Kyo segített át pakolni a cuccaimat. Még kicsit otthonossá varázsolni is. Néhány új bútor még jobban fel dobta az amúgy üres lakást. Végül is nem kell nekem annyi bútor. Csak ágyam legyen. A gitárom is elfoglalhatta méltó helyét és már tökéletes is volt minden.
-Kaoru szólt hogy talált pár régi dolgot a padláson – közli Kyo és kinéz az ablakon – Ja és most hozza ide – azzal megy ajtót nyitni.
Csak pislogok amint a két férfi még pár régi el feledettnek hitt kincsemet hozza be a napaliba. Itt egy régi hifi is. Akkor ezért akart minden áron le beszélni róla Kyo…
Minden kincsemnek külön öröm táncot járok és teszem őket új helyükre.
-Kértek valamit enni? – nézek két banda társamra tekintettel ara hogy erősen itt az ebéd idő.
-Kösz – biccentenek. Hát megyek meg csillogtatni a konyhaművészetem.
Az ebéd békés csendben telik. Nem hittem volna, hogy ilyen rövid időn belül vissza szokok ebbe a státuszba. Független vagyok és a banda is meg maradt. Kaoru se néz már olyan kétségbe esetten és nem rágódik a múlton.

Túl vagyunk egy hosszú koncerten. Az adrenalin csak úgy száguld az ereimben, mégis halálosan fáradt vagyok.
-Ma is át jössz? – kérdi Kyo, miután össze szedtük magunkat.
-Használhatatlan vagyok.
-Attól még menne – vigyorog rám.
Valahogy mindig meg tud győzni.
-Rendben – adom be a derekam.
-Mit is csináltok pontosan? – kérdi Toshiya.
-D… - Kyo keze számnak csapódik és el nem engedi.
-Szerintem semmi közöd hozzá – vigyorog a basszerosra. Kyora nézek majd a többiekre és bele törődöm hogy az énekes megint valami két értelmű dolgot akar velük elhitetni, hát hagyom had tegye.
Azért Kaoru sápadt arcán meg döbbenek kicsit és talán most még egy aprót elégedettség is el tölt látványától.
Már a kocsikhoz megyünk mikor meg állítom Kyot.
-Most mégis mért nem mondhattam meg hogy csak DVD-ni fogunk?
-Mert olyan jó látni Kaoru sápadt arcát – kuncog – Egyébként meg had higgyenek mindenféle hülyeséget. Ha piszkos a fantáziájuk arról nem én tehetek.
-Na persze – nevetek fel. Még hogy nem ö tehet róla.
Külön kocsival megyünk hozzá. Szerencsére holnap még pihenhetünk. És így még aludni is lesz lehetőségem.
Én érek oda előbb a házhoz. Nem várom meg a tulajt, bemegyek a saját kulcsommal. Na igen az elmúlt időszakban igen sűrűn meg fordultunk egymásnál. Fogalmam sincs miért, de valahogy nem is zavar a dolog. Neki állok a vacsora elkészítésének. Hallom, ahogy megérkezik. Mindig csodálkozott hogy vagyok képes még egy egész estés koncert után vacsorát készíteni, de valahogy üres hassal nem akarok le feküdni.
-És ha én tényleg valami perverz dolgot akarok veled csinálni? – szólal meg mögöttem Kyo.
Csak hümmögök és folytatom a zöldség aprítást.
-Figyelsz te egyáltalán rám? – fogja meg a kezem.
-Természetesen – teszem le a kést és fordulok felé teljesen.
Erre olyan dolog történik, amire egyáltalán nem vártam. Tarkómnál meg ragad és leránt egy csókra.

Kyo pov:

Egy hülye heccnek indult az egész. Buli volt és részegek voltunk. Toshi biztatására meg tettük, nem volt nagy kunszt csak az ajkaink értek össze. Ráadásul nem is emlékeztél rá másnap. Így volt egy saját kis csókszerűségem tőled. A féltékenység zöld szörnyetege mardosott mikor összejöttél Kaoruval, de láttam rajtad, hogy boldog vagy így nem szóltam semmit a te boldogságod többet ért a sajátomnál.
Betegséged alatt furcsálltam Kaoru rideg viselkedését ezért átmentem. Láss csodát, kibujt a szög a zsákból. Nem hittem volna hogy a nagy vezés-sama ilyen csapodár.
Magamnak akartalak, mert úgy szerettél, ahogy engem még soha senki és én akartam ezt a szeretettet, mert én nem pazaroltam volna el másokra az időm, ha enyém lettél volna csak veled foglalkozok.
Aztán jött a vége Kaoru valami olyat mondhatott, ami teljesen be tett neked.
-Kyo – kiáltott bele a telefonba életed meg keserítője.
-Igen? – feleletem komásan.
-Nincs véletlenül nálad Die?
-Nincs – motyogtam fel se fogtam igazán, hogy mi történt.
Másnap mindenre fény derült bár várható volt hogy ez lesz. Én már előre tudtam. Csak azt nem sejtettem, hogy Kaoruból előjönnek a nem létező érzései.
Elszakadt a cérna mikor neked esett és közöltem vele a véleményem. És inkább ott hagytam őket, nem akartam bajt, megkértél ne mondjam el és én tiszteletben tartom egy beteg kívánságát.
Nem sokkal később fel tűnt egy másik banda gitárosa a tárcáddal. Tehát nála töltötted az estét. Kicsit se lepődök meg rajta, hogy semmire nem emlékszel.
Felajánlottam, hogy költözz hozzám, míg lakásod lesz. Titokban remélve, hogy nem olyan hamar lesz az meg.
Persze segítettem mikor meg lett az új fészked és még Kaoruval is elő kerestettem a régi holmijaidat. Tudtam, hogy nem lehet annyi, amennyi két kocsival egyszerre el lehet hozni egy több éve tartó össze költözésből.
Persze többször át hívtalak filmet nézni meg csak úgy iszogatni aztán egy idő után nem kellet hívjalak jöttél magadtól meg én is mentem kéretlenül, de sose zavartál el. Külön kulcsom lett a lakásodhoz. Az enyémet is meg tartottad. Nem engedtem, hogy vissza ad.

Most pedig itt ülök az ágyamon és figyelem szuszogásod. Teljesen kifáradtál. Nem csodálom koncert után még én is lefárasztottalak. Hülye volt Kaoru, hogy egy ilyen páratlan testet és lelket elszalasztott. Vagyis nem szalasztotta el, mert a testedet használta, de a lelked nem érdekelte.
-Kyo – motyogod és álmosan felém fordulsz.
-Mond – suttogom. Nem akarok hangosan beszélni, mert lehet, hogy csak álmodban beszélsz.
-Aludjunk – nyúlsz értem és vissza húzol magad mellé. Befészkeled magad a karjaim közé még a cigimet is elveszed, elnyomod a hamutálba és nem hagyod magad addig, míg át nem ölelek és csókot nem nyomok homlokodra.
Miután ezt meg tettem neked, elnyom a békés álom, de nem engedsz el még így sem. Csak mosolyogva figyelem immár békésen kisimult arcod.
-Kincsem, nem adlak – suttogom még és engem is elnyom az álom.