Álmosan dörzsölve szemem megyek a fürdőszobába. A langyos víz kimossa a csipákat.
-Csipariadó – mormogom bele a törülközőbe. Felnézek a tükörbe és a szokásos látvány köszönt, vörös enyhén hullámos haj, mely hófehér arcot keretez, szemeim szinte világítanak, pedig csak aranyszínűek. Mikor régen erről kérdeztem anyát, azt mondta olyanok, mint apámé, és a karikák alatta is pontosan olyanok.
Nyögve dörgölöm le a vizet a vállamról is.
-Chris! – anya hangja csak úgy bele vág a csöndbe.
-Megyek már – morgok.
Szobámban a szokásos káosz fogad, felkapok pár tiszta ruhát, és végre felöltőzve érek ki a konyhába. Legnagyobb meglepetésemre itt vannak apa testvérei és még a nagyiék is.
-Hű micsoda gyülekezet – mosolyogva evickélek át az emberek között. Döbbenten néznek rám. Vállat vonok és felkapom az uzsonnámat, amit valószínűleg Nagyi készítette.
-Chris! – szól anya megrovóan.
Nevetve vissza rohanok hozzá és puszit nyomok az arcára, intek a többieknek, rohanvást indulok a suliba.
Furcsa mód csak pár fél lényt láttok, pedig általában hemzseg tőlük a város. Végig kell mennem a vérfarkasok és a boszorkányok területén. A vámpírok birodalmát szerencsére csak érintőlegesen egy félutcányira kell igénybe vennem ahhoz, hogy végre megérkezzek az iskola kapujához. Alig lépek be a nagykapun valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, mintha el felejtettem volna valamit, de mit?
Meglepetten veszem észre, hogy Magnus Bean Brooklyn főboszorkány mestere ellép egy fától és egyenesen felém tart, macska szemeit rám szegezi.
-Jó napot – köszönök tisztelettudóan, hisz ezt várja el tőlem mindenki, na meg egész jó fej a krapek, ha épp olyanja van.
-Szia Chris – mosolyog rám – Láttad Alec-ot?
-Igen – bólintok és nem értem, miért kellet ezért a középiskolámnál várni – Isabell nénivel anyát boldogítják, legalábbis reggel mikor eljöttem otthonról, még ott volt.
-Értem – hangja alig több suttogásnál.
-De miért…? – tenném fel kérdésemet, de hangom elhall, mert valami felszínre akar törni a fejembe, olyan erővel, hogy bele sajdul. – Au – motyogom és masszírozni kezdem halántékom. – Valamit el felejtettem – felnézek a boszorkánymesterre.
-Csak azért jöttem, hogy szóljak órák után, ne bandázz, hanem gyere el hozzám, Simon fog érted jönni – azzal már elegánsan hátat is fordít nekem.
-Elég nagy vagyok, hogy egyedül is eljussak hozzád – dörmög a nem létező bajszom alatt.
-Chris – felém fordul azzal a ragyogó mosollyal, ami Alexander bácsit úgy rabul ejtette – Kérlek fogadj szót.
-Rendben – sóhajtok lemondóan, mást úgy se nagyon tehetek, csak bele egyezek, hogy megint kapok egy bébicsőszt, aki mondjuk nem olyan rossz fej. Simon bá a világ legjobb fej nagybácsija, ugyan nem vér szerinti rokonom, mégis olyan mintha anya testvére lenne.
Az órák csiga tempóban vánszorognak egymás után.
Sose voltam oda az iskoláért, de mikor megtudtam, hogy ez kiváltság és a korombeli árnyvadász gyerekek nem járnak ilyen intézménybe értékeltem anyám áldozatát, így próbáltam a legjobbat kihozni magamból. Sportokkal is próbálkoztam, de hamar rá kellett jönnöm nem nekem való a mondén játékok, a többiekhez képest túl erős voltam, és sokkal jobb volt az állóképességem, így a végén még a tornaórák alól is fel mentettek. Pedig imádtam kosarazni.
Szomorúan nézek a kosár csapat után, ahogy nevetgélve haladnak a tornaterem felé.
Nem fogok most itt elérzékenyülni, úgy se emlékeznek rám, összeszorított fogakkal passzírozom táskámba cuccaimat.
-Szia Chirs – köszön rám egy túlságosan is ismerős hang.
-Simon – hangom cérna vékony a meglepetéstől.
-Azért nem kell delfin frekvenciára váltani – fogja meg a fülét.
-Bocs – váltok vissza emberi hangsávra. Végig nézve rajta nem is mondaná meg az ember elsőre, hogy vámpír. Igaz a vámpírokból is a legritkább fajta, mondhatni az egyetlen napjáró évszázadok óta, ahogy Magnus fogalmazott még régebben. Most is úgy néz ki, mint húsz évvel ezelőtt mikor megharapták. Haja egyenes és a göndör között lavírozik, frufruja egészen a szeméig ér. Ruhái hanyag eleganciával lógnak rajta. Farmer ing alatta az elmaradhatatlan feliratos pólók egyike – egyszer megmutatta a tárat és hökkenten vettem tudomásul, hogy az év szinte bármelyik napjára jutna egy ilyen okossággal ellátott póló – fekete farmernadrág és edzőcipő.
-Miért jöttél? – még mindig furcsa tegezni, de megkért pár éve, hogy ne magázzam, mert elég furcsa lenne a mondénoknak, hogy egy tizenhat éves srácot magáz egy tinédzser.
-Ideje menni – lazán neki dől a szekrény sornak.
-Hova? – majdnem elejtem a táskámat. – Van még egy órám. – ellenkezek.
-Sajnos nincs - elvigyorodik – gyere Chris, jó buli lesz.
-De a suli! Sose lógtam.
-Most se fogsz – jelenti ki, azzal karon ragad. Még mindig meg borzongok hideg kezétől, pedig hányszor aludtam el a karjaiban, és hányszor olvasott fel azokból a mangákból, amit még anya gyűjtött.
-A szekrényem – nyögöm ki, de már hallom is hogy kattan a zár. Fellendítem táskám vállamra és követem Simont.
Az utcákat róva fel zárkózom mellé, és már nem szorongatja kezem, csak simán vállamra ejti karját.
Meglepetésemre nem Brooklyn főboszorkánymesteréhez megyünk, hanem az Intézet elé.
-Miért jöttünk ide? – firtatom, de Simon nem szól semmit, ekkor a kapu kitárul és kilép Magnus Bean.
-Szervusz Chris – mosolyog rám, mintha ma még nem látott volna.
-Alec üzeni, hogy kis türelmedet – szólal meg Simon a hátam mögött.
-Simon – olyan ismerős ez a hang, de alig lesek át Magnus hóna alatt a kapura nem látok mást csak árnyakat.
-Hali – biccent a napjáró.
-Vigyázz rá – hiába meresztem a szemem csak a testetlen hangot érzékelem. A boszorkánymester ellép előlem, és végre látom, ahogy egy magas szálkás izmú, szőke hajú férfi tart az Intézet kapuja felé. Olyan ismerős, de nem tudom honnan.
-Chris gyere már – szól rám Magnus.
-Megyek már – kiáltok, és a boszorkánymester nyomába szegődöm. Simon árnyékként követ minket, bár ez elég nehéz ezen a meleg napon.
Zavar ez a nagy felhajtás. Nem Magnushoz megyünk, ez akkor derül ki mikor a Nagyiék régi háza elé érkezünk.
-Minden itt kezdődött – mosolyog rám Magnusz - Meglehetősen stílusos lenne itt is új kezdetet biztosítani.
Előre enged a kapunál. Belépek a törött bejárati ajtón, rendesen le van harcolva az épület belülről. Bár ha jól emlékszem utoljára itt egy nagyobb démont intéztek el. Várjunk csak… én erre nem emlékezhetek, ez több mint húsz éve történt. Kétségbe esetten nézek hátam mögött álló Magnusra.
-Menj csak fel az emeleti lakásba – int a korhadt törött falépcsőre. Nagyot nyelek.
-Majd viszlek – szólal meg közvetlen mögöttem Simon és meg se várva bele egyezésem vagy egyáltalán a reakciómat, már ölbe is kap és visz is felfele. Rohanvást érkezünk meg az ajtóhoz.
-De rég jártam itt – motyogja, és letesz.
-Nem vagy vele egyedül – szól Magnusz mellettünk – Gyere Chris.
Belépünk a romos lakásba.
-Falánkok – suttogom – Anya itt ölt először démont.
-Honnan tudod? – Simon meglepett hanga térit magamhoz.
-Nem tudom – rázom a fejem – Au – szorítom megint halántékomhoz a kezem, közben összehúzom magam, hátha így kevésbé fáj.
-Várj egy kicsit – térdel le hozzám Magnusz – Segítek – azzal tenyerei közé fogja fejem a fülemnél, csengés, villanást látok, és mintha a dolgok maguktól repülnének a helyükre. Látom Joselynt ahogy, rohan a fürdőszobába. Fel állok, ott hagyom… nem hagyok ott semmit, nincs itt se Simon, se Magnusz. Követem nagyit. Végig nézem, ahogy elővesz egy dobozkát, amiből elővarázsol egy kis üveget és lenyeli tartalmát, erőtlenül hanyatlik a padlóra.
Villanás és a lakás megint romokban hever. Anya hadakozik egy falánkkal. Sikítanék, de nincs hangom. A falánknak vége, megjeleni egy fiú, felsegíti anyát és elmennek innen. Itt maradok a vérrel bemocskolt nappaliban, egyedül.
Villanás.
Ismerősen ismeretlen falak között találom magam. Gyerek sírás és egy férfi áll egyik kezében cumisüveg, másikban egy pólyás mocorog.
-Hodge? – suttogom. Felnéz, de nem lát engem. A kicsi végre elhallgat, de csak azért, mert a cumisüvegen nyámmoghat békésen.
Villanás, megint az ismerős falak között, bár most tudom, hogy az Intézet üvegházában vagyunk. Anya nagyon fiatalon áll és nézi az éjféli virágokat egy fiúval, aki talán csak egy évvel lehet idősebb nála. Nem értem, amit mondanak; csak látom, hogy beszélnek. Aztán elcsattan az első csók köztük, és valami melegség járja át a testem. Ez lenne az apám fiatalon? Igen hasonlít is rá.
A melegségnek hirtelen veszi át a helyét a fojtogató hideg rémület.
A földön térek magamhoz vacogva.
-Jól vagy Chirs? – térdel mellettem Simon.
-Ne – nyögök fel, ahogy meglátom közeledni a kezét.
-Ez a hely nem mond többet, mehetünk tovább. – jelenti ki majdnem vidáman Magnusz. Nagy nehezen feltápászkodok és követem a férfit.
Nem merek sehova se nézni, pár botorkáló lépés után Simon megint támogat. Erre felrémlik egy konyha képe. Tudom, hogy sose jártam még ott, de ismerem, mint a tenyeremet. Simon anyát csókolja és boldog, mint még talán sose volt.
Zokogni szeretnék.
Simon szerelmes volt és talán még mindig az, ráadásul az anyukámba.
-Minden rendben Chirs? – kérdi óvatosan.
-Persze – törlöm le a könnyeimet egy hanyag mozdulattal.
-Meg is érkeztünk – Int előre Magnusz. Egy ismeretlen ház előtt állunk.
-Hol vagyunk?
-Nem emlékszel? – kérdi negédesen a boszorkánymester. Megrázom a fejem, de ahogy közelebb lépek már látom is a látomásszerű emlékeket.
Anya fiatalon rohan fel ezeken a lépcsökön. Követem, meglepetésemre hallom gondolatait észem kétségbe esését.
„Ez nem lehet, biztos csak rosszul számoltam” – felkocog a lépcsőn és belépünk a házba.
Végre felismerem a helyet, ez Luke boltjához tartozó lakás.
-Anya! – kiáltja kétségbe esett hangon.
-Mi baj Clary? – jön elő a nagyi a konyhából kezét törölgetve.
-Azt hiszem, baj van – kapkodva kotorászni kezd a táskájában – Felszoktam jegyezni, de most már két hónapja késik – anyát a sírás kerülgeti.
-Nyugodj meg – nagyi átöleli, mintha a világon mindent rendbe tudna hozni egy öleléssel – Már máskor is késet a kiképzés miatt – nyugtatgatja lányát, de hiába, mert a naptár nem csal, és nem hazudik. Nagyot sóhajtva megadja magát.
-Gyere – leveszi kötényét, és már mennek is. Ugyan nem messzire csak a sarki patikához. Egy pillanatra megállnak a kapuban.
-Bejössz? – kérdi nagyi, de anya csak a fejét rázza. Én is kint maradok, nézem, ahogy anya a körmét rágva nézi a kirakaton át, hogyan vásárol nagyi egy fehér dobozkát.
Alig lép az utcára karon ragadja lányát, és már sietnek is vissza a lakásba.
Végig nézem anyám, hogy csinálja meg élete első terhességi tesztjét. Látom, ahogy megjelenni először az egyik utána a másik kis csíkocska.
-Jézusom – suttogja anya, és kétségbe esetten néz nagyira.
-Nem hittem volna, hogy ilyen fiatalon lesz belőlem nagymama – mormogja.
-De… - anya szavai elhalnak, de még hallom a gondolatit. „Hogy mondom meg ezt Jacének?”
A sötét magába szippant, Anya velem volt terhes akkor. Ez pedig tizenhat évvel ezelőtt történhetett, de mért látom én ezeket? Hisz nem is az én emlékeim. Miért mardos a kétségbe esés?
Megint a padlón térek magamhoz.
-Szedd össze magad Chris, nem azért pazarolom rád a varázserőmet, hogy minden emlék után összeess.
Még visszhangzik fejemben édesanyám kétségbe esett kérdése:
„Hogy mondom meg ezt Jacének?”
Nehézkesen fel tápászkodom.
-Miért?
-Miért most kell megtudnod – azzal már megy is kifelé. Vonszolom magam, de nem akarom, hogy Simon megint felnyaláboljon, nem akarok még egy képet, ahogy épp anyát öleli, meg csókolja.
-Sajnos vannak olyan emlék helyek, ahova csak később tudsz ellátogatni, de egy van még, amit látnod kell miden kép.
Visszasétálunk az Intézethez. Az út alatt kiszellőzik a fejem, és végre nem hasogat.
-Sajnos én nem mehetek tovább – áll meg a kapuban Simon.
-Miért? – meglepetten nézek rá.
-Fel szentelt terület – keserű mosolya annyi mindenről mesél – Nem lenne vele gondom, de tiszteletben tartom a klávé akaratát – vállat vonva zsebre vágja egyik kezét – Vigyázz magadra – megsimogatja hajam olyan szeretettel, mint ahogy anyával tette régebben.
-Ígérem – mosolygok rá, mert tudom, ezt várja tőlem.
-Gyere Chris, nem érek rá egész nap – mordul fel Magnusz.
-Megyek – fordulok és rohanok felfele a lépcsőn, még a kapuból visszanézek. Simon olyan szomorúan néz, hogy elszorul a torkom.
Az Intézet falai között mindig megszáll egy bizonyos fokú biztonságérzet. Ilyet csak anya, Simon és apa karjaiban éreztem, bár apa karjaiban voltam mindig a legbiztonságosabb helyen. Az előcsarnokban meglepetésemre Alec bácsi vár minket.
-Sokáig el voltatok – üdvözöl minket.
-Ha Chris nem miden egyes emlék után ájultan feküdne tíz percig, gyorsabban menne – drámázik Magnusz. Hangja morcos, mégis valahol mélyen megértő.
-Jól vagy Chris? – néz rám nagybátyám.
-Fogjuk rá – vállat vonok – Simon összekapart.
-Már nem bácsizod? – vonja fel a szemöldökét.
-Meg kért rá, hogy ne tegyem – szabadkozom.
-Ideje volt – mosolyodik el – Na gyerünk, mi a következő? – fordul a párja felé. Sokáig nem akarták el mondani nekem, hogy együtt vannak, de hát a vak is látja, hogy mennyire oda vannak egymásért.
-Az üvegház – sóhajt színpadiasan Magnusz és már megyünk is. Olyan otthonosan mozog itt, pedig tudom, hogy nem itt lakik. Nagy nehezen fel jutunk az úti célunkhoz.
Egy öreg arc ugrik be, ahogy teával kínál egy szőke aranyszemű megviselt ifjú árnyvadászt.
-Hodge – végig simítok a bejárati ajtón – Hodge kedvenc helye – szeretettel érintem meg az első közelembe kerülő növényt.
-Honnan…? – hördül fel Alec mellettem, de nem foglalkozom vele. Vonz a tükör. Ez nem volt itt még régen, de vajon mikor régen? Nem törődve az idővel oda állok a tükör elé. Meglepetésemben elakad a lélegzetem. Anya néz vissza rám. Vörös tincsei elszabadulva vékony törékeny termete egy fekete tapadós sokpántos zsebes ruhában, ami minden árnyvadászra olyan minta rá öntötték volna.
Anya alig múlhatott húsz éves, és a hasát simogatja.
-Vajon mit fog szólni? – suttogja a tükörképének.
-Ki és mihez? – az a szőke srác áll anya mögött, aki szintén itt csókolta meg.
-Jace – anya mosolya feszült, és gyorsan kapja el kezét hasáról. Mégis mikor megfordul olyan természetesen, simul az ölelésébe. Mintha mindig is ez lett volna megírva a nagykönyvben, csókjuk is olyan. Szívesen elfordulnék, de félek, ha meg teszem, nem tudom meg, mi történik.
-Szóval – mosolyogva engedi el anyát a hosszú forró csókból.
-Gyere, igyál velem egy bögrével – invitálja anya a földön lévő tálca, kancsó és csészékhez.
-Mi baj Clary? – már ő is érzi, hogy itt valami nem stimmel.
-Csak ülj le és igyál egy csészével – csattan fel anya és gondolkodás nélkül megissza a sajátját. Bevillan, hogy nem először teszi ezt ma.
-Jó – sóhajt Jace bele egyezően és törökülésbe helyezkedik. Megszaglássza a csésze tartalmát, majd megissza.
-Miért is itatsz velem nyugtató teát? – firtatja végül.
-Hátha neked hat – morogja anya – Ma már meg ittam egy kacsóval, de ugyan olyan ideges vagyok, mint reggel mikor fel keltem.
-Clary – mordul, így olyan ismerős a hangja.
-Jace, azt hiszem apa leszel – böki ki végre anya.
A bögre csörömpölve érkezik a padlóra.
-Tessék? – nyögi ki.
-Apa lehetsz, ha szeretnél – anya lehajtja a fejét, mintha bánná, amit tett. – Persze megértem, ha nem szeretnéd.
Jace olyan gyorsan mozdul, hogy még én se látom, a következő pillanatban anya a hátán fekszik, rajta pedig villámló arany szemekkel a másik.
-Clary, ez nem vicc – dörren.
-Nem viccelek – suttogja anya, és megpróbálja visszanyelni torkában dobogó szívét – Tegnap tudtam meg én is. – azzal előügyeskedi a dobozt a dzsekije zsebéből. – Mondén módszer, de árnyvadászoknál is hatásos. Nézd – azzal a használati útmutatót a megzavarodott Jace orra alá nyomja.
-Ez mind oké – feltápászkodik – De honnan szerezted ezt? – lobogtatja meg a papírt.
-Anya vette nekem tegnap a patikában.
-Miért nem szoltál előbb?
-Küldtem tűzlevelet meg sms-t – von vállat anya.
-Megcsináltad? – bök a fehér dobozra, szemei mintha villámokat szórnának.
-Igen – anya is fel ül – ugyan a lapocska nem mutat most már hiteles eredményt, de ez nem változtat a végeredményen – előveszi a dobozból a kis vackot.
Jace döbbenten nézi a két kicsi csíkot. Nagyot nyel, és anya szemébe néz.
-Vállalom tetteim következményét – hangja kong, arca fehér, mint a meszelt fal, de szavai még nekem is fájnak, anyán is látszik, hogy szíven ütik.
-Ezt én nem… - fel áll és eltakarja az arcát – Sose volt szó gyerekről – nagyot sóhajt érzem, hogy a könnyeit próbálja lenyelni – Jace ha nem akarsz apa lenni rendben, vannak módszerek, hogy ne legyen probléma, anya szerint még nem nagyobb, mint egy pírín, ilyenkor nem fáj úgy az elvesztése. Nem akarom, hogy csak a felelőséget vállald, ha csak erről van szó, megoldom egyedül is. – elfordul, de látom könnyeit.
-Clary hallod, amit mondasz? – kérdi Jace.
-Igen, azt mondtam apa lehetsz, ha szeretnél – anya hangja fojtogatóan el van szorulva.
-Apa lehetek – ismétli Jace és most az ő rohangáló gondolatait is hallom végre. Apa lehet, csak el kell döntenie, mit akar, de hisz már döntött. Minden ami Clary, vagy Claryból van az neki kell.
-Clary – fel néz, de csak a dúlt nőt látja, aki az életénél is drágább neki.
-Igen? – fordul végre felé anya.
A következő pillanatban már az ölében ül, és onnan pislog fel Jace aranyszínű szemeibe.
-Azt mondod, itt egy élet növekszik? – remegő kézzel simít végig anya lapos feszes hasfalán – Egy élet mely belőlünk származik? – elcsuklik a hangja.
-Jace – suttogja anya, és szeretettel simít végig a szőke hajon.
-Clary, ne feltételezz olyat többé, hogy nem kellesz, vagy nem kell, ami belőled és belőlem van, vagy egyáltalán bármi, ami hozzád köt.
-Akkor maradunk? – kérdi anya nagyokat pislogva.
-Igen maradunk, mind a hárman – Jace lesimogatja anya arcáról a kibuggyant könnyeket.
Az érzéki összeborulást nem akarom látni, de szerencsére a kép magától vált.
Most is az intézetben vagyok, de most egy szoba a sok vendégszoba közül, ez volt anya szobája mikor először került ide, és most is itt vannak a cuccai egy része. Most idegesen járkált fel alá, majd ledobja magát az ágyra és neki áll rágni a körmét, mint mindig, ha tényleg nagyon ideges.
-Most mi bajod van? – lép be a szobába a szőke srác.
-Jace – anya fel pattan, és a karjaiba veti magát, majd csókolja, mintha csak az élete függne tőle. Talán így is van. Nem tudom, egy biztos, hogy akkor és ott én már igen rendesen növekedtem. Most se tudta Jace rendesen megölelni anyát tőlem.
-Ha így fogadsz, azt hiszem, többször maradok ki egy kicsit – a férfi mosolya hamiskás.
-Jace – csattan anya hangja, de már nem is olyan feddő inkább kérlelő, és újra öleli.
-Azt hiszem lassan le kéne tennünk az árnyvadász házassági esküt. – veti fel Jace.
-De a baba – motyogja anya.
-Megvárhatjuk, míg megszületik – bólint apa.
A békességet felváltja a rémület és megint a padlón térek magamhoz. A márvány hidege hűsíti fejem.
-Hányszor zúgott el és te nem fogtad meg? – Alec bácsi feddő hangja egyre közelebbről jön.
-Nem számoltam – Magnus fellengzős hangja, másoknak bicskanyitogató lenne, engem csak meg mosolyogtat.
-Ne számolgasd – nyögöm – inkább áruljátok el, hány emlék van még hátra?
-Mit láttál eddig? – fonja karba kezét a boszorkánymester, komoly képét látva megfontolom a választ.
-Anyáék találkoznak, anya először öl démont, anya szerelmes lesz, anya első csókja, anya megtudja hogy terhes velem – ujjaimon számolom a dolgokat. – a nagyi elaltatja magát, Hodge eteti apát, Simon megcsókolja anyát, apa megtudja hogy anya terhes velem – fel nézek, de csak döbbent tekinteteket kapok válaszul.
-Elvileg ezeket kellet volna látnod – dörmögi Magnusz – Rejtély, hogy tudsz róluk ilyen érzelem mentesen beszélni.
-Kiborulnék szívesen – motyogom – De úgy érzem, itt még nincs vége – kérdőn nézek a magas férfira.
-Jól érzed – sóhajt és minden előzetes bejelentés nélkül megérinti a homlokom kezéből kék lángok, és szikrák pattognak. Hirtelen jön a sötét majd a világos, nem is tudom hirtelen hol vagyok.
-Jace – kiáltja Alec, miközben kirohan egy épületből.
-Hol vannak a lányok? – érkezik meg a szólított.
-Itt – botladozik Isabell kifele az épületből az igen pocakos Claryt támogatva.
Anya – szólnék de a hangom megint csak néma tátogás.
-Minden rendben? – lép oda Jace és megérinti az erősen ziháló nőt.
-Persze – alig mondja ki ezt anya, máris felnyög egy toló fájdalomtól.
-Korházba kell menned – tartja meg a szeretett nőt.
-Aha – nyög fel anya – Hogy megyek így bárhova is? És nem hiszem, hogy most tudsz fogni egy taxit – a vicc elég gyengére sikerül.
-Clary – lép elő Simon a sötétből.
-Rád bízom, vámpír – mondja apa dörmögő hangon.
-Nem lesz gond Jace – szalutál Simon és már ott is van, hogy megtartsa anyát.
-Csak tudnám, miért jöttél velünk – sóhajt Isabell.
-Mert még van egy jó fél hónapom – motyogja anya, de a feje már torzul a következő fájdalmas izom összehúzódástól. – Simon siessünk – kéri, bár szavaival ellentétben még visszafordul apához és megcsókolja, hosszan.
-Majd megyek hozzád – ígéri Jace, és még egyszer homlokon puszilja anyát, és már fel is fénylik kezében a seraf penge.
-Vigyáz rá – mondja Isabelle még Simonnak és ö is megy vissza az épületbe. Alec csak morog valamit a felelőtlenségről még ír egy cetlit és fel gyújtja.
-Mi van, még itt vagytok? – néz anyáékra.
-Nehéz úgy elindulni, hogy a kismamának félperces tolófájásai vannak. – mormogja Shimon és megunva anya szenvedését a térde alá nyúlva, már suhan is a Bukrylini utcákon.
A korházban szintén egy boszorkánymester fogadja anyáékat. Már előkészítve a szülőszoba.
Alig kerül anya fel az asztalra és én már ki is pottyantam, sírva a világra, mely annyi csúnya dolgot tartogat.
-Gratulálok, egészséges és szép kislánya van. – szól a doktornő.
-Szia Christina – mosolyog rám először anya – Szia kicsim – mosolyát könnyek teszik még szebbé. Nemsokára a kimerültségtől és a soktól elaludt anya. A doktornő csak az ágy mellet lévő kis orvosi baba ágyba rakott és magára hagyta anyát.
Baljós csend borult a teremre.
Változik a kép. Az otthonunkban áll anya a nappaliban és magához ölel még kisbaba mivoltomat, alig lehetek több egy hetesnél.
-Eltűnt? – suttogja anya. Látom, ahogy fehéredik az arca és jut eszébe mikor tizenhat évesen vesztette el apát.
-Azt mondjátok Jace eltűnt? – hangja egyáltalán nem vádló, mégis akik ott állnak olyanok mintha sarokba lennének állítva.
-Sajnálom Clary – töri meg a csendet Isabell – De Minket is Magnus mentett meg és akkor állítása szerint nem volt már ott Jace.
-Értem – suttogja anya és lerogy a kanapéra.
Simon lép be a szobába egy üveggel a kezében és meg dermed, mikor meg látja a társaságot.
-Mintha kivégzésre jöttem volna – mormogja. Senki nem szól rá az idétlen poén miatt – Ne haragudjatok fiúk lányok, de azt hittem azért jöttetek, hogy megünnepeljük, hogy Claryt kiengedték a korházból a kicsivel együtt, akinek holnap lesz a keresztelője.
-Ezért is jöttünk – bólint komolyan Alec. – Nem halogathatjuk tovább.
-Mit? – néz fel anya.
-Most kell elvinni a Néma Testvérekhez a kicsit.
-De… - anya habog, de az árnyvadászok nem hagynak neki békét. Két perc múlva már felöltözve menetkészen áll az előszobában engem szorongatva.
Úgy néz végig a falakon, mintha egy élet tört volna össze benne. Pedig ez nem történhetett meg. Legfeljebb az fájhat anyának, hogy a házat apával vették, és rendezték be. Igen ez lehet az oka.
Megint a padlóról szedem össze magam, bár most sikerül nem sokáig kiütve feküdnöm és egész hamar magamhoz térek.
-Apa nem akart engem – motyogom elkeseredetten.
-Tessék? – hajol fölém Alec bácsi. Csak legyintek hogy semmi, de a felismerés szörnyű érzés. Inkább lelépet az életünkből csak, hogy ne kelljen velem találkoznia? Szörnyetegnek tartott talán?
Kérdések sorjáznak a fejembe, de választ nem kapok még.
Meg fogom Alec felém nyújtott kezét és megint emlék roham húz magába.
Alig múltam három éves mikor egy idegen lép a házunkba. Mereven bámulom a fekete ruhát a rúnákkal tele tetovált fehér bőrt, szőke haját és az enyémhez oly hasonló aranyszínű szemeket.
-Chris, mi baj? – lép mögém anya az előszobában.
-Clary? – suttogja az idegen. Tesz egy lépést előre, de már fel is emelem a kezem és ott egy rúna mely pajzsot képes létre hozni. Hogy mikor rajzoltam oda, vagy hogy került hozzám egy irón nem tudom. Akkor se tudtam, hogy kerülnek hozzám tárgyak, amikre szükségem van.
A férfi felkoppan a pajzson, és meglepődve tapogatja a láthatatlan falat.
-Idegen – suttogom, és erőnek erejével tartom fent a falat.
-Chris, enged le a védelmet – szól anya rám.
-De… - elhall dacos hangom és látva az arcát, engedelmesen leengedem kezem, amivel megszűnik a fal is.
A férfi letérdel hozzám.
-Ki vagy? – kérdi, hangja éles és mintha nem evilági lenne. Megint emelném a kezem, de anya meg fogja.
-Chris, menj, kérlek a szobádba – azzal elterel a háló felé. Ugyan van saját szobám, de mindig anyával alszom, hogy a rémálmok ne jöjjenek, és anya se legyen magányos. Végül bemegyek, és fel fekszem a hatalmas franci ágyra. És ekkor kiszállok a három éves önmagamból és oda lépek az ajtóhoz és nézem, ahogy anya meg az idegen leülnek a nappaliban.
-Nem kerestél. – nyit az érkező.
-Kerestelek, Jace – sóhajt anya – De értsd meg szoptatós anya voltam – itt a szoba felé int – Nem hagyhattam egyedül Christ.
-Fiú vagy lány?
-Christina – anya elmosolyodik – Mindig is valami faramuci nevet szerettél volna, ami becézhető hát ez jött először a számra, mikor megláttam lilán, nyúzottan és sírva.
-Christina – ízlelgeti a nevem.
-Apa – suttogom az ajtófélfának támaszkodva. Most már felismerem a fehér bőrt, melyen világítanak a rúnák és a szőke hajat, ami mindig csikizett, mikor meg puszilta a fejem.
-Honnan tudja kezelni a rúnákat? – vált témát.
-A te lányod – sóhajt anya – Nagyon gyorsan tanul, csak egyszer hagytam kint az egyik könyvemet…
-Az én lányom? – hüledezik Jace.
-Tessék? – suttogja anya halálra váltan.
-De hát te elvetetted a babánkat – motyogja zavarodottan a férfi. Anya fel áll és a szekrényről levesz egy képet.
-Ez nem sokkal az eltűnésed előtt készült – remegő kezek fognak törékeny képkeretet – Alig akartam a lencse elé állni – anya zavartan simít végig a haján – Meggyőztél, hogy mindenhogy szép vagyok. Végül bele mentem.
Kilépek a hálóból és Jace mögé lépve én is megnézem a képet. Ez mai napig ott áll ahonnan anya levette. Rajta a fiatal és eléggé állapotos anyával, akit apa ölel nevetve és olyan szerelemes tekintettel, amit még a kép se tudott el homályosítani. Körülöttük ott van Isabella néni, Alexander bácsi, és még Magnus is fellelhető a képen, de ha nagyon oda figyel az ember, akkor meg látja Somon bácsit is.
-Ez a kép – suttogja apa. Igen apa, az idegen, aki hirtelen egyik pillanatról a másikra beállított az az apám, aki születésem után három évre eltűnt.
-Hol jártál eddig Jace? – kérdi óvatosan anya és kiveszi a férfi kezéből a képet, visszateszi a többi közé, ahol a baba képeim is állnak. Apa fel áll és mögé lépve, néz végig az emlékek töredékén.
-Szóval van egy lányom, aki nem ismer fel és idegennek, betolakodónak tart – összegzi.
-Te is annak tartanál bárkit, aki az éjszaka közepén be állit a lakásodba - érvel anya.
-Ha már itt tartunk – apa végre elfordítja figyelmét a képekről – Mennyit hagytam ki?
-Három évet – anya lehajtja a fejét.
-Három évet – morogja – Nekem kevesebbnek tűnt – azzal végig simít anya arcán – Visszajöttem.
-De tényleg te jöttél vissza? – anya a könnyeivel küzd.
-Micsoda kérdés ez? – háborog Jace.
-Nem emlékeztél a legjobb dologra az életedben. Legalábbis ezt alítottad hónapokig mikor a rosszullétekkel küzdöttem. Vagy az is csak hazugság volt, mint, hogy most itt vagy? Lehet te is csak egy újabb rémálom vagy, amit látok és Chris mindjárt fel kelt, hogy ne kiáltsam a neved, mert megrémítem.
-Rémálmok? – suttogja Jace.
-Mit vársz? Mikor utoljára láttalak, fürödtél a Démon vérben, nem tudtam segíteni, mert jöttek a szülési fájások, és menni kellet a korházba. Alig született meg a lányunk és térem magamhoz, azzal fogadtak itthon, hogy eltűntél, nem értetem, miért nem jössz be hozzám. Akkor se volt minden világos, de Alec ragaszkodott hozzá, hogy a kicsin azonnal el kell végezni a keresztelési szertartást. Megcsináltuk, hogy ne legyen ugyan az, mint nálad volt. És akkor ott a Néma Testvérek között eset le, hogy nem esküdtem meg veled – szomorú mosolyra húzza száját – Nem tettük le eskünket – megérinti az alkarjának belső felét.
Nem akarom ezt tovább hallgatni, nem akarom látni, hogy anya szenved.
Kétségbe esetten kapok fejemhez, de az emlék nem enged. Hallom szavaikat, de nem akarom. Hallom, hogy Jace bizonygatja, hogy ő az, akire anya vár, és hogy még mindig szereti anyát.
-Ha szeretsz még mindig, akkor mond meg nekem, hol a fenébe voltál az elmúlt három évben? Hol voltál mikor Chris először lépet, mikor először mondta ki, hogy anya, és miért nem hallottam tőle sose azt, hogy apa? Még téged se hívott így, pedig te vagy az apja. Mindig a neveden nevezett. Simonnal játszott, Alectől tanulta az élet fontosságát. Nem értette meg, miért nem lehet kisállata. – itt már anya zokogott – Nem akartam, hogy megszállja valami a kutyát vagy bármit.
Apa itt végre átöleli és anyából három év óta először tőr fel egy olyan sóhaj, ami mintha minden fájdalomtól és szenvedéstől megszabadította volna.
Aznap este apa a kanapén aludt, anya pedig bejött hozzám aludni a saját szobájába.
Emlékszem, másnap beszéltem először apával. Meglepett mennyire hasonlít a szemünk, és le se tagadhatnánk. Anyának ennyi nem volt elég. Apasági tesztet akart csináltatni, elvégre még én is idegennek véltem őt. Meg nem is emlékezett a lányára.
A teszt pozitív lett tehát ez a férfi, aki Jacének adta ki magát tényleg az apám, vagy legalábbis az ő testébe bujt bele.
A napok teltek a Klávé elhívta, hogy ki hallgassa, végül felmentette és hagyták, hogy a családja örüljön neki.
Alec először behúzott neki és utána magához ölelte, Isabell csak pofon vágta, aztán ölelte meg. Nem értettem semmit a dologból, nekem idegen volt és féltem tőle. Hatalmas volt, izmos, tetovált és a szeme. Miért volt olyan mint az enyém?
A napok hónapokká dagadtak és megszoktam Jacét. Nem volt egyszerű dolgom, mert például kitúrt a helyemről. A kisszobába kellett aludnom egyedül. Féltem a sötétben, féltem az árnyékoktól, féltem a zajoktól.
Elszipogtam a problémámat Simonnak, aki akkor is közel állt már hozzám. Végül megoldotta a dolgot és ő jött anya helyett a szobámba, ott feküdt a földön a kis ágyam előtt. Nem rótta fel nekem soha, hogy kényelmetlen a padló, nem panaszolta, hogy miért nyafogok, csak jött és simogatta fejem, mosolyogva dúdolt valami idétlen dallamot és végre álomba merültem tőle.
Hirtelen megint villanás szakit ki a gyerek szobából, ahol Simon feküdt a földön őrizve álmom.
Elnyel a sötét, de csak addig, amíg nem találom magam az Intézethez közeli ház előtt. Nézem a négyéves önmagam, ahogy eltévedve tekinget jobbról balra, majd megjelenik előtte egy sötét valami, először csak nyálkás és furcsa cuppogó hangot ad ki. Négyévesen sikítottam tőle, most már tudom, hogy több alacsonyabb démon itt ragadt maradványa próbál testet ölteni. Nézem, ahogy a négyéves önmagam előrántja az anyja elcsórt irónját és a tenyerébe karcol valami rosszat. Rátenyerelek a szörnyűségre, és ekkor megjelenik anya a sikátorban. Addigra a démon hamuvá porladt.
-Jézusom, Chris, nem esett bajod – karjaiba kapott. Zokogok az Intézet gyengélkedőéig, ott pedig a sok megteszi a hatását elájulok, vagy legalábbis nagyon közel kerülök a tudatlansághoz, mert hallom, ahogy anya ordít Jacéval, hogy miért nem figyel oda rám.
Levegő után kapkodva ülök fel. Kicsit komásan nézek körbe. Még mindig az intézet még mindig az üvegház, még mindig Alec magasodik felém.
-Chris? – kérdi óvatosan.
Szemem Magnust keresi, és meg is találja.
-Azt várja el tőlem, hogy meg fejtsem apa, mért felejtette el a dolgokat? – nyögöm ki nagy nehezen, a nyelvem feltapad a szájpadlásomra, nagyon ki vagyok száradva.
-Nem – feleli, bár érzem, ez nem igaz – Azt akarom, hogy emlékezz mindenre, ami az elmúlt tizenöt évben történt.
-Akkor mért mutat olyat is, ami előtte volt?
-Nem én döntöm el mit láss, a véred mutatja meg mit kell tudnod.
-A vérem? – nem értem miért bír ekkora horderővel ez a szó. – Igaz hogy anya és apa azt hitték egymásról, hogy testvérek? – firtatom. Alec elsápad, Magus nem különben mutat érzelmet, de meglepetten tágulnak ki macska szemei.
-Igen – szólal meg valaki az ajtóból. – Életem talán legnehezebb időszaka volt – Jace áll ott farmerban és hanyagul begombolt inggel. Látni lehet a hegekkel tarkított testét melyet több állandó rúna is keresztezi.
-Jó hogy jössz – szólal meg Magnusz – Nekem menni kell, de lesz még pár emlék rohama. – jelentőségteljesen Alec-ra néz – Ne igyon nyugtató teát, mert az rossz hatást válthat ki, ja és lehetőleg ne magyarázzatok bele semmit az emlékekbe. Azok megtörténtek, úgy ahogy és nem változtathatók meg – megint Jacéra néz – A vér mindenre emlékszik.
Azzal karon ragadja Alecot, és már mennek is kifele.
Édes kettesben maradok az apámmal. Szeretnék mondani valamit, de teljesen más csúszik ki a számon.
-Tényleg nem szerettél volna? – hangom nem vádló de még csak él sincs benne, csak üresen gong visszhangot a teremben.
-Hogy? – hökkenten néz rám Jace, mintha most látna először.
-„Vállalom tetteim következményét” – suttogom az emlékben hallott szavakat. – Anya félt elmondani neked, hogy terhes, azt hitte, nem akarsz.
-De akartalak – térdel le velem szemben apa, nem mer megérteni, látom, hogy nyúl felém, de félúton meg áll a keze – Szerettem volna gyereket Clarytól, nem terveztem ilyen koránra, de meg történt és örültem neked. Sajnálom, hogy nem lehettem ott a születésednél, és az azt követő időszakban.
-Anya majdnem depressziós lett – elkámpicsorodva nézek azokba a szemekbe – sokszor mondta, hogy ha nem vagyok, nem bírná ki. Azt hitte nem értem a szavát. – Hirtelen ragadom meg a még mindig felém nyújtott kezet. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Görcsös rándulást érzek, és most fény villanása helyet sötétség jön.
Két éjszaka múlva töltöm a nyolcat. Sírva rohanok ki a nappaliba, ahol anya ül össze zuhanva.
-Mi baj kicsim? – fordul felém és próbálja magát felépíteni, hogy ne lássam letörtségét.
-Apa elfelejtet – bőgöm, szemem dörgölöm, könnyeim csak úgy potyognak.
-Mik ezek a krokodilkönnyek – simogatja fejem – Nyugodj meg – magához ölel – Nem felejtett el apád, hisz haza jött, és mindig haza fog jönni. – bizonygatja bár inkább magának, mint nekem.
Megint anyával alszok, ha nincs itthon apa mindig vele alhatok, zokszó nélkül tűri, hogy kisírt szemekkel másszak be hozzá a francia ágyba.
Évekig aludtam a kisszobába Simon bácsi kezét fogva. Apa csak egyszer nyitott ránk mikor sírtam álmomba. Simon ölelt magához és csitított. Nem tudom pontosan mi történt akkor, de az biztos, hogy azóta Simon csak akkor jött ha tudta tényleg rémeket látok.
Most nem jött. Anya magához ölel és úgy alszunk el.
Képek villannak fel előttem.
Anya tortát süt, ajándék dobozt rak ki az asztalra, de nem nyúlok hozzá.
Ülök a kanapén karba font kezekkel és nézem a tortán lassan leégő gyertyákat.
Anya elterel aludni a szobába. Lefekszem ugyan, de éberen bámulom a plafont.
Megint a szobámba találom magam, nyolcéves önmagam testében riadok fel valami puffanásra.
-Jace, jesszusom – anya hangjára azonnal kiugrok az ágyból.
-Halkabban Clary, felébred a gyerek.
-Nem érdekel – anya egyre kétségbe esettebb a szoba ajtajából nézem végig, ahogy elsegíti a nappali kanapéjára apát, ahol leül, nyögve nyújtja ki a lábát.
-Hol az irónod? – firtatja anya, és már rohan is a sajátjáért.
-Nem kell – sziszegi Jace.
-Mi nem kell? – anya hangja vág, mint a borotva. Kilépek a szobából és nézem, hogy sürög-forog a sebesült körül édesanyám.
-Ne csak állj ott Chris – szól rám, meg rettenek – Hozd a kötszereket a fürdőből – azzal már hesseget is. Teszem, amit mond elvégre apa bajban lehet, ha még kötszerek is kellenek.
-Rendesen elintézted magad – morog anya – Miért mész neki egyedül nagyobb démonoknak? Még a tapasztalt árnyvadászok is csoportosan mennek ellenük.
-Én nem vagyok elég tapasztalt? – vág vissza apa durcás kisfiúként, ekkor észre vesz és vonásai el lágyulnak – Várj Clary – hárítja el anya kezét melyben már ott is a vizes rongy és az irón, lehajol a dzsekiért. Kivesz az egyik zsebéből valamit.
-Boldog születésnapot Christina – azzal kezembe nyomja. Nem merek lenézni csak az ujjaimmal érzékelem a puha szőrt, a kis testet, mely izeg-mozog.
Anya meglepetten néz rám majd apára, végül elkáromkodja magát, mert apa vészesen közelit az ájuláshoz.
-Ne csak állj ott – förmed rám – Hozz még vizet. Azt meg tedd addig egy vödörbe bármi is legyen az – azzal vissza fordul apához és már rajzolja is a gyógyító rúnákat.
A vér, az éget bőr szaga elkísér a sötétbe.
Az éjszaka közepébe csöppenek, most kívülről nézem az eseményeket. A szobámból oson a nappaliba a nyolcéves önmagam. A kanapén ott fekszik apa kiterülve, bekötözve. Anya a szomszédos fotelban kuporog, már alszik, de nem nyugodt, szeme csak úgy ugrál még csukott formában is.
Előkotrok egy takarót és ráterítem, hogy ne fázzon meg. Fel áll a tarkómon a szőr. Végig nézek a szobám és meglátom apa nyitott szemeit amint rám szegeződnek.
-Ne keltsd fel – szavai nem többek tátogásnál mégis meg értem. Nézem apát és nem merek közelebb menni hozzá, félek ha megteszem eltűnik, ha hozzá érek semmivé foszlik – Gyere – nyújtja ki felém kezét – Alig egy órája aludt el – int anya felé – Gyere – még a szeme is hívogatóan csillog. Megfogom a kezét és magához húz. Kicsit fel nyög, mikor a bekötött részekhez érek. Aggódva nézek fel rá, de csak a fejét rázza. – Hogy tetszik az ajándékod?
-Még nem tudtam kiélvezni – suttogom.
-Látom nem bontottatok tortát – int fejével az ebédlő asztalon lévő tortára és dobozra.
-Nélküled nem – motyogom, és álmosan fúrom fejem mellkasába. Elnyom az álom. Kívülről nézve is furcsa így látni.
Mikor felkel a nap, apa gyógyultan ül asztalhoz és megünnepeljük a születésnapomat. Anyával kerít egy terráriumot, berendezzük közösen, a kis feketés-szürke hörcsög bele kerül. Pamacs névre keresztelem.
Magzat pózban térek magamhoz.
-Chris – apa felettem térdel, és aggódva figyeli minden rezdülésem.
-Semmi baj – hárítok, és végre felengednek a görcsök izmaimban.
-Na persze – mordul – az előbb még arról faggattál mi történt tizenkét éve, most meg itt fekszel görcsösen rángatózva.
-Eddig nem görcsöltem rá az emlékekre – vállat vonok, és végre ülésbe ügyeskedem magam. – Kezd elegem lenni az üvegházból – nézek körbe.
-Én szeretek itt – néz körbe apa.
-Ja – mordulok.
-Mi van? – néz rám meglepetten.
-Itt csókoltad meg először anyát – vállat vonok és előveszem az ujjaimat – Itt tudtad meg hogy állapotos velem, és ha jól emlékszem itt kérted meg a kezét is. – nagyon meg rémíthetem apát, mert teljesen leesik az álla.
-Te ezeket honnan?
-Emlékroham – bökök a homlokomra.