A Red Riot interjú - 5. fejezet

 

5. fejezet:

 

-Rengeteg tini kori problémával küzdöttem, mint a többi gyerek - nevetek. - Persze annyiban volt más, hogy közelget az iskolaválasztás, és sikerült eldöntenem, hogy hős leszek. Ebben rengeteg minden bele játszott, de a lényegen nem változtatott.

-Hogy érti, hogy rengeteg minden bele játszott?

-Volt egy eset melyet egy, azóta is kedves barátnőm oldott meg, szörnyen félt mindenki, a lábuk is a földbe gyökerezett, sajnos nekem is, viszont Ő beugrott a képbe és elküldte a rendőrségre az idegent. Akkor döntöttem úgy, hogy ez nem mehet így tovább. Ezek után volt egy másik iskolás diákkal megeset történet, amikor egy iszapszörny foglyul ejtette a diákot, és a barátja rohant segíteni neki. Az is nagy hatást gyakorolt rám. Végül az U.A. –ba felvételiztem. Tényleg ott pörögtek fel az események igazán, alsós koromban átlagos srác voltam, átlagos problémákkal. A következő teszt eredmény volt a legnagyobb kihívás, vagy épp a srácokkal megtalálni a közös hangot, hogy tudjunk együtt játszani, vagy csak együtt lógni. Igazán érdekes tényleg csak felső középben lett az életem. Persze ha végig élsz egy háborút és benne vagy a sűrűjében, akkor eléggé meg tudja nehezíteni az életed. Mégis azt hiszem jó szívvel, gondolok vissza azokra az évekre.

-Ha már visszagondolás, esetleg előre is gondolkodik?

-Igyekszem – nevetek fel – Főleg most. Rengeteg új problémával kerülünk szembe nap-nap után. A visszatérésem körüli problémák, a szüleim költözése, és persze a család, a barátokat még csak nem is említettem.

-Mik a tervei a jövőben?

Felnevetek.

-Sokszor kapom meg, hogy milyen mázlista vagyok. És azt hiszem igazuk van. Nem mindig vannak terveim, de van valaki az életemben, akinek mindig van egy kész tökéletes stratégiája. Nem aggódom igazán. Mindig lesz valahogy az élet, sose volt, úgyhogy ne lett volna valami. Valamint mindent meg tudunk oldani közösen. Előre megyek. Nagy terveim nincsenek. Sok mindent elértem, lehet fogok még pár dolgot. Élvezem az életem, a családom, és hogy vannak barátaim. Az élet apró örömeit minden területen igyekszem megtalálni.

A rajongók tapsolva felállnak. Meglep a reakciójuk. Mégis jólesik. Fel állok meghajolok.

-Köszönöm, hogy eljöttetek – integetek, visszaülök a helyemre és ekkor szép sorba rendeződnek az emberek. Kicsit meghökkenek. Nem vagyok olyan felkapott hős, mint pár ismerősöm, vagy mint maga All Migth. Mégis kígyózik a sor, hogy közös képet vagy autogramot esetleg kezet fogjanak.

 

„Kirishima Eijiro! Te mindig is mázlista voltál. Több szerencséd volt, mint eszed.”

Ez a gondolat kísér haza. Otthon végre a megszokott zsivaj fogad. Négy apró kar fonódik a nyakamba és két gyönyörű zöld szem pár nézi, ahogy beljebb evickélek az ajtón.

-Szia – köszönök félszegen.

-Mennyire kavarták fel a múltat az interjún? – kérdi.

-Nem tudom – vállat vonok. Persze már tudja, biztos, hogy végig nézte. – Ott voltál? – kérdezem mellékesen.

-Hol? – játssza a tudatlant.

-Az interjún – felelem, közben a gyerekek elszaladnak a konyha irányába.

-Gyere, még nem vacsoráztunk – mosolyog.

Akkor még várat magára ez a beszélgetés. Mégis mázlista vagyok.

A napok visszazökkennek a régi kerékvágásba. Bakugo ugyan olyan kíméletlen főnök, mint mindig. Izu pedig külön utakon mégis velünk folytatja tevékenységét. Néha csak pár percre látjuk egymás, ahogy a gyerekek felügyeletét átadjuk egymásnak. Néha pedig egymás idegein táncolunk, ha össze vagyunk zárva, és néha úgy várom, hogy elmehessek már dolgozni. Valahogy mégis hiányérzetem van. Mint mikor valami nagy és veszedelmes készülődne. Igyekszem lerázni ezt a rossz előérzetet.

Hosszú és kimerítő nap után érkezem haza. Egy forró zuhany ellazít. A gyerekek már alszanak, megölelem. Csókja kedves, édes, sokat sejtető. Mégis hulla vagyok, ölelésre futja csak. Alig hogy párnát ér a fejem elalszom.

Hangjára ébredek.

-Tudom… de akkor is – itt kis szünet – Vágyom rá, de vajon ez kölcsönös? – megint szünet, most hosszabban. – Elvégre már itt a hét éves forduló. Hát tudod hét éves ciklusokra bontják a kapcsolatokat. Hogy a nagy problémák és a sűrű szétválások, először három, majd hét és végül tizennégy évnél vannak, és így tovább. – feszült szusszanás – Nem majrézom, de tegnap is haza jött és még csak rám se nézett.

Na itt lesz elegem. Fel ülök, nem játszom tovább, hogy alszom. A konyha asztalnál ül és telefonál a laptop elötte. Kicammogok, nem vesz észre, nagyon elmélyülten ecseteli az idő és a megunás illetve elhidegülési együtt mutatókat.

-Izu – hangom karcos, pont annyira erélyes, hogy mikor hátra néz meglássam a szemében. Igen is még domináns vagyok. Kiveszem a kezéből a telefont. – Bocs, ma este nem ér rá – hallom még a vonal túl oldaláról Ochako kuncogását és kinyomom. Előre hajolok, lecsukom a laptop monitorját finoman. Kiélvezem, hogy teljesen rám figyel. Minden porcikája remeg. Tökéletes.

-Ideje megmutatnom mennyire is vágyom rád? – zöld tekintetében az árnyalatnyi változás pontosan elég nekem. Ajkammal finoman érintem az övét, még nem szabad vadul csókolóznunk. Még ki akarom élvezni hogy fölé kerekedtem.

-A gyerekek? – kérdezem hirtelen

-Kacchan vigyáz rájuk – hebegi. Ennél szebb már csak az mikor felemelem és lábaival át kulcsolja derekam.

Fél szemmel a hálószobába menet még rá pillantok a naptárra csak reflexből. Holnap nem dolgozik, és ma valamiért van egy piros X a kis rublikában. Alig lépek be a hálóba és megvilágosodom. Ma van a házassági évfordulónk én meg majdnem átaludtam a napot. Nem baj. Most megmutatom mennyire is nem múlt el az a hév, amivel már felső közép óta vágyódom utána és rá. Talán ezen pár év távlatából kicsit kapizsgálja majd ezután a csodás délután után.

Vége?

Árnyvadászok titkai: 1. fejezet: Emlékek viharában

 Álmosan dörzsölve szemem megyek a fürdőszobába. A langyos víz kimossa a csipákat.

-Csipariadó – mormogom bele a törülközőbe. Felnézek a tükörbe és a szokásos látvány köszönt, vörös enyhén hullámos haj, mely hófehér arcot keretez, szemeim szinte világítanak, pedig csak aranyszínűek. Mikor régen erről kérdeztem anyát, azt mondta olyanok, mint apámé, és a karikák alatta is pontosan olyanok.

Nyögve dörgölöm le a vizet a vállamról is.

-Chris! – anya hangja csak úgy bele vág a csöndbe.

-Megyek már – morgok.

Szobámban a szokásos káosz fogad, felkapok pár tiszta ruhát, és végre felöltőzve érek ki a konyhába. Legnagyobb meglepetésemre itt vannak apa testvérei és még a nagyiék is.

-Hű micsoda gyülekezet – mosolyogva evickélek át az emberek között. Döbbenten néznek rám. Vállat vonok és felkapom az uzsonnámat, amit valószínűleg Nagyi készítette.

-Chris! – szól anya megrovóan.

Nevetve vissza rohanok hozzá és puszit nyomok az arcára, intek a többieknek, rohanvást indulok a suliba.

Furcsa mód csak pár fél lényt láttok, pedig általában hemzseg tőlük a város. Végig kell mennem a vérfarkasok és a boszorkányok területén. A vámpírok birodalmát szerencsére csak érintőlegesen egy félutcányira kell igénybe vennem ahhoz, hogy végre megérkezzek az iskola kapujához. Alig lépek be a nagykapun valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, mintha el felejtettem volna valamit, de mit?

Meglepetten veszem észre, hogy Magnus Bean Brooklyn főboszorkány mestere ellép egy fától és egyenesen felém tart, macska szemeit rám szegezi.

-Jó napot – köszönök tisztelettudóan, hisz ezt várja el tőlem mindenki, na meg egész jó fej a krapek, ha épp olyanja van.

-Szia Chris – mosolyog rám – Láttad Alec-ot?

-Igen – bólintok és nem értem, miért kellet ezért a középiskolámnál várni – Isabell nénivel anyát boldogítják, legalábbis reggel mikor eljöttem otthonról, még ott volt.

-Értem – hangja alig több suttogásnál.

-De miért…? – tenném fel kérdésemet, de hangom elhall, mert valami felszínre akar törni a fejembe, olyan erővel, hogy bele sajdul. – Au – motyogom és masszírozni kezdem halántékom. – Valamit el felejtettem – felnézek a boszorkánymesterre.

-Csak azért jöttem, hogy szóljak órák után, ne bandázz, hanem gyere el hozzám, Simon fog érted jönni – azzal már elegánsan hátat is fordít nekem.

-Elég nagy vagyok, hogy egyedül is eljussak hozzád – dörmög a nem létező bajszom alatt.

-Chris – felém fordul azzal a ragyogó mosollyal, ami Alexander bácsit úgy rabul ejtette – Kérlek fogadj szót.

-Rendben – sóhajtok lemondóan, mást úgy se nagyon tehetek, csak bele egyezek, hogy megint kapok egy bébicsőszt, aki mondjuk nem olyan rossz fej. Simon bá a világ legjobb fej nagybácsija, ugyan nem vér szerinti rokonom, mégis olyan mintha anya testvére lenne.

Az órák csiga tempóban vánszorognak egymás után.

Sose voltam oda az iskoláért, de mikor megtudtam, hogy ez kiváltság és a korombeli árnyvadász gyerekek nem járnak ilyen intézménybe értékeltem anyám áldozatát, így próbáltam a legjobbat kihozni magamból. Sportokkal is próbálkoztam, de hamar rá kellett jönnöm nem nekem való a mondén játékok, a többiekhez képest túl erős voltam, és sokkal jobb volt az állóképességem, így a végén még a tornaórák alól is fel mentettek. Pedig imádtam kosarazni.

Szomorúan nézek a kosár csapat után, ahogy nevetgélve haladnak a tornaterem felé.

Nem fogok most itt elérzékenyülni, úgy se emlékeznek rám, összeszorított fogakkal passzírozom táskámba cuccaimat.

-Szia Chirs – köszön rám egy túlságosan is ismerős hang.

-Simon – hangom cérna vékony a meglepetéstől.

-Azért nem kell delfin frekvenciára váltani – fogja meg a fülét.

-Bocs – váltok vissza emberi hangsávra. Végig nézve rajta nem is mondaná meg az ember elsőre, hogy vámpír. Igaz a vámpírokból is a legritkább fajta, mondhatni az egyetlen napjáró évszázadok óta, ahogy Magnus fogalmazott még régebben. Most is úgy néz ki, mint húsz évvel ezelőtt mikor megharapták. Haja egyenes és a göndör között lavírozik, frufruja egészen a szeméig ér. Ruhái hanyag eleganciával lógnak rajta. Farmer ing alatta az elmaradhatatlan feliratos pólók egyike – egyszer megmutatta a tárat és hökkenten vettem tudomásul, hogy az év szinte bármelyik napjára jutna egy ilyen okossággal ellátott póló – fekete farmernadrág és edzőcipő.

-Miért jöttél? – még mindig furcsa tegezni, de megkért pár éve, hogy ne magázzam, mert elég furcsa lenne a mondénoknak, hogy egy tizenhat éves srácot magáz egy tinédzser.

-Ideje menni – lazán neki dől a szekrény sornak.

-Hova? – majdnem elejtem a táskámat. – Van még egy órám. – ellenkezek.

-Sajnos nincs - elvigyorodik – gyere Chris, jó buli lesz.

-De a suli! Sose lógtam.

-Most se fogsz – jelenti ki, azzal karon ragad. Még mindig meg borzongok hideg kezétől, pedig hányszor aludtam el a karjaiban, és hányszor olvasott fel azokból a mangákból, amit még anya gyűjtött.

-A szekrényem – nyögöm ki, de már hallom is hogy kattan a zár. Fellendítem táskám vállamra és követem Simont.

Az utcákat róva fel zárkózom mellé, és már nem szorongatja kezem, csak simán vállamra ejti karját.

Meglepetésemre nem Brooklyn főboszorkánymesteréhez megyünk, hanem az Intézet elé.

-Miért jöttünk ide? – firtatom, de Simon nem szól semmit, ekkor a kapu kitárul és kilép Magnus Bean.

-Szervusz Chris – mosolyog rám, mintha ma még nem látott volna.

-Alec üzeni, hogy kis türelmedet – szólal meg Simon a hátam mögött.

-Simon – olyan ismerős ez a hang, de alig lesek át Magnus hóna alatt a kapura nem látok mást csak árnyakat.

-Hali – biccent a napjáró.

-Vigyázz rá – hiába meresztem a szemem csak a testetlen hangot érzékelem. A boszorkánymester ellép előlem, és végre látom, ahogy egy magas szálkás izmú, szőke hajú férfi tart az Intézet kapuja felé. Olyan ismerős, de nem tudom honnan.

-Chris gyere már – szól rám Magnus.

-Megyek már – kiáltok, és a boszorkánymester nyomába szegődöm. Simon árnyékként követ minket, bár ez elég nehéz ezen a meleg napon.

Zavar ez a nagy felhajtás. Nem Magnushoz megyünk, ez akkor derül ki mikor a Nagyiék régi háza elé érkezünk.

-Minden itt kezdődött – mosolyog rám Magnusz - Meglehetősen stílusos lenne itt is új kezdetet biztosítani.

Előre enged a kapunál. Belépek a törött bejárati ajtón, rendesen le van harcolva az épület belülről. Bár ha jól emlékszem utoljára itt egy nagyobb démont intéztek el. Várjunk csak… én erre nem emlékezhetek, ez több mint húsz éve történt. Kétségbe esetten nézek hátam mögött álló Magnusra.

-Menj csak fel az emeleti lakásba – int a korhadt törött falépcsőre. Nagyot nyelek.

-Majd viszlek – szólal meg közvetlen mögöttem Simon és meg se várva bele egyezésem vagy egyáltalán a reakciómat, már ölbe is kap és visz is felfele. Rohanvást érkezünk meg az ajtóhoz.

-De rég jártam itt – motyogja, és letesz.

-Nem vagy vele egyedül – szól Magnusz mellettünk – Gyere Chris.

Belépünk a romos lakásba.

-Falánkok – suttogom – Anya itt ölt először démont.

-Honnan tudod? – Simon meglepett hanga térit magamhoz.

-Nem tudom – rázom a fejem – Au – szorítom megint halántékomhoz a kezem, közben összehúzom magam, hátha így kevésbé fáj.

-Várj egy kicsit – térdel le hozzám Magnusz – Segítek – azzal tenyerei közé fogja fejem a fülemnél, csengés, villanást látok, és mintha a dolgok maguktól repülnének a helyükre. Látom Joselynt ahogy, rohan a fürdőszobába. Fel állok, ott hagyom… nem hagyok ott semmit, nincs itt se Simon, se Magnusz. Követem nagyit. Végig nézem, ahogy elővesz egy dobozkát, amiből elővarázsol egy kis üveget és lenyeli tartalmát, erőtlenül hanyatlik a padlóra.

 

Villanás és a lakás megint romokban hever. Anya hadakozik egy falánkkal. Sikítanék, de nincs hangom. A falánknak vége, megjeleni egy fiú, felsegíti anyát és elmennek innen. Itt maradok a vérrel bemocskolt nappaliban, egyedül.

 

Villanás.

Ismerősen ismeretlen falak között találom magam. Gyerek sírás és egy férfi áll egyik kezében cumisüveg, másikban egy pólyás mocorog.

-Hodge? – suttogom. Felnéz, de nem lát engem. A kicsi végre elhallgat, de csak azért, mert a cumisüvegen nyámmoghat békésen.

 

Villanás, megint az ismerős falak között, bár most tudom, hogy az Intézet üvegházában vagyunk. Anya nagyon fiatalon áll és nézi az éjféli virágokat egy fiúval, aki talán csak egy évvel lehet idősebb nála. Nem értem, amit mondanak; csak látom, hogy beszélnek. Aztán elcsattan az első csók köztük, és valami melegség járja át a testem. Ez lenne az apám fiatalon? Igen hasonlít is rá.

A melegségnek hirtelen veszi át a helyét a fojtogató hideg rémület.

 

A földön térek magamhoz vacogva.

-Jól vagy Chirs? – térdel mellettem Simon.

-Ne – nyögök fel, ahogy meglátom közeledni a kezét.

-Ez a hely nem mond többet, mehetünk tovább. – jelenti ki majdnem vidáman Magnusz. Nagy nehezen feltápászkodok és követem a férfit.

Nem merek sehova se nézni, pár botorkáló lépés után Simon megint támogat. Erre felrémlik egy konyha képe. Tudom, hogy sose jártam még ott, de ismerem, mint a tenyeremet. Simon anyát csókolja és boldog, mint még talán sose volt.

Zokogni szeretnék.

Simon szerelmes volt és talán még mindig az, ráadásul az anyukámba.

-Minden rendben Chirs? – kérdi óvatosan.

-Persze – törlöm le a könnyeimet egy hanyag mozdulattal.

-Meg is érkeztünk – Int előre Magnusz. Egy ismeretlen ház előtt állunk.

-Hol vagyunk?

-Nem emlékszel? – kérdi negédesen a boszorkánymester. Megrázom a fejem, de ahogy közelebb lépek már látom is a látomásszerű emlékeket.

 

Anya fiatalon rohan fel ezeken a lépcsökön. Követem, meglepetésemre hallom gondolatait észem kétségbe esését.

„Ez nem lehet, biztos csak rosszul számoltam” – felkocog a lépcsőn és belépünk a házba.

Végre felismerem a helyet, ez Luke boltjához tartozó lakás.

-Anya! – kiáltja kétségbe esett hangon.

-Mi baj Clary? – jön elő a nagyi a konyhából kezét törölgetve.

-Azt hiszem, baj van – kapkodva kotorászni kezd a táskájában – Felszoktam jegyezni, de most már két hónapja késik – anyát a sírás kerülgeti.

-Nyugodj meg – nagyi átöleli, mintha a világon mindent rendbe tudna hozni egy öleléssel – Már máskor is késet a kiképzés miatt – nyugtatgatja lányát, de hiába, mert a naptár nem csal, és nem hazudik. Nagyot sóhajtva megadja magát.

-Gyere – leveszi kötényét, és már mennek is. Ugyan nem messzire csak a sarki patikához. Egy pillanatra megállnak a kapuban.

-Bejössz? – kérdi nagyi, de anya csak a fejét rázza. Én is kint maradok, nézem, ahogy anya a körmét rágva nézi a kirakaton át, hogyan vásárol nagyi egy fehér dobozkát.

Alig lép az utcára karon ragadja lányát, és már sietnek is vissza a lakásba.

Végig nézem anyám, hogy csinálja meg élete első terhességi tesztjét. Látom, ahogy megjelenni először az egyik utána a másik kis csíkocska.

-Jézusom – suttogja anya, és kétségbe esetten néz nagyira.

-Nem hittem volna, hogy ilyen fiatalon lesz belőlem nagymama – mormogja.

-De… - anya szavai elhalnak, de még hallom a gondolatit. „Hogy mondom meg ezt Jacének?”

A sötét magába szippant, Anya velem volt terhes akkor. Ez pedig tizenhat évvel ezelőtt történhetett, de mért látom én ezeket? Hisz nem is az én emlékeim. Miért mardos a kétségbe esés?

 

Megint a padlón térek magamhoz.

-Szedd össze magad Chris, nem azért pazarolom rád a varázserőmet, hogy minden emlék után összeess.

Még visszhangzik fejemben édesanyám kétségbe esett kérdése:

„Hogy mondom meg ezt Jacének?”

Nehézkesen fel tápászkodom.

-Miért?

-Miért most kell megtudnod – azzal már megy is kifelé. Vonszolom magam, de nem akarom, hogy Simon megint felnyaláboljon, nem akarok még egy képet, ahogy épp anyát öleli, meg csókolja.

-Sajnos vannak olyan emlék helyek, ahova csak később tudsz ellátogatni, de egy van még, amit látnod kell miden kép.

Visszasétálunk az Intézethez. Az út alatt kiszellőzik a fejem, és végre nem hasogat.

-Sajnos én nem mehetek tovább – áll meg a kapuban Simon.

-Miért? – meglepetten nézek rá.

-Fel szentelt terület – keserű mosolya annyi mindenről mesél – Nem lenne vele gondom, de tiszteletben tartom a klávé akaratát – vállat vonva zsebre vágja egyik kezét – Vigyázz magadra – megsimogatja hajam olyan szeretettel, mint ahogy anyával tette régebben.

-Ígérem – mosolygok rá, mert tudom, ezt várja tőlem.

-Gyere Chris, nem érek rá egész nap – mordul fel Magnusz.

-Megyek – fordulok és rohanok felfele a lépcsőn, még a kapuból visszanézek. Simon olyan szomorúan néz, hogy elszorul a torkom.

Az Intézet falai között mindig megszáll egy bizonyos fokú biztonságérzet. Ilyet csak anya, Simon és apa karjaiban éreztem, bár apa karjaiban voltam mindig a legbiztonságosabb helyen. Az előcsarnokban meglepetésemre Alec bácsi vár minket.

-Sokáig el voltatok – üdvözöl minket.

-Ha Chris nem miden egyes emlék után ájultan feküdne tíz percig, gyorsabban menne – drámázik Magnusz. Hangja morcos, mégis valahol mélyen megértő.

-Jól vagy Chris? – néz rám nagybátyám.

-Fogjuk rá – vállat vonok – Simon összekapart.

-Már nem bácsizod? – vonja fel a szemöldökét.

-Meg kért rá, hogy ne tegyem – szabadkozom.

-Ideje volt – mosolyodik el – Na gyerünk, mi a következő? – fordul a párja felé. Sokáig nem akarták el mondani nekem, hogy együtt vannak, de hát a vak is látja, hogy mennyire oda vannak egymásért.

-Az üvegház – sóhajt színpadiasan Magnusz és már megyünk is. Olyan otthonosan mozog itt, pedig tudom, hogy nem itt lakik. Nagy nehezen fel jutunk az úti célunkhoz.

Egy öreg arc ugrik be, ahogy teával kínál egy szőke aranyszemű megviselt ifjú árnyvadászt.

-Hodge – végig simítok a bejárati ajtón – Hodge kedvenc helye – szeretettel érintem meg az első közelembe kerülő növényt.

-Honnan…? – hördül fel Alec mellettem, de nem foglalkozom vele. Vonz a tükör. Ez nem volt itt még régen, de vajon mikor régen? Nem törődve az idővel oda állok a tükör elé. Meglepetésemben elakad a lélegzetem. Anya néz vissza rám. Vörös tincsei elszabadulva vékony törékeny termete egy fekete tapadós sokpántos zsebes ruhában, ami minden árnyvadászra olyan minta rá öntötték volna.

Anya alig múlhatott húsz éves, és a hasát simogatja.

-Vajon mit fog szólni? – suttogja a tükörképének.

-Ki és mihez? – az a szőke srác áll anya mögött, aki szintén itt csókolta meg.

-Jace – anya mosolya feszült, és gyorsan kapja el kezét hasáról. Mégis mikor megfordul olyan természetesen, simul az ölelésébe. Mintha mindig is ez lett volna megírva a nagykönyvben, csókjuk is olyan. Szívesen elfordulnék, de félek, ha meg teszem, nem tudom meg, mi történik.

-Szóval – mosolyogva engedi el anyát a hosszú forró csókból.

-Gyere, igyál velem egy bögrével – invitálja anya a földön lévő tálca, kancsó és csészékhez.

-Mi baj Clary? – már ő is érzi, hogy itt valami nem stimmel.

-Csak ülj le és igyál egy csészével – csattan fel anya és gondolkodás nélkül megissza a sajátját. Bevillan, hogy nem először teszi ezt ma.

-Jó – sóhajt Jace bele egyezően és törökülésbe helyezkedik. Megszaglássza a csésze tartalmát, majd megissza.

-Miért is itatsz velem nyugtató teát? – firtatja végül.

-Hátha neked hat – morogja anya – Ma már meg ittam egy kacsóval, de ugyan olyan ideges vagyok, mint reggel mikor fel keltem.

-Clary – mordul, így olyan ismerős a hangja.

-Jace, azt hiszem apa leszel – böki ki végre anya.

A bögre csörömpölve érkezik a padlóra.

-Tessék? – nyögi ki.

-Apa lehetsz, ha szeretnél – anya lehajtja a fejét, mintha bánná, amit tett. – Persze megértem, ha nem szeretnéd.

Jace olyan gyorsan mozdul, hogy még én se látom, a következő pillanatban anya a hátán fekszik, rajta pedig villámló arany szemekkel a másik.

-Clary, ez nem vicc – dörren.

-Nem viccelek – suttogja anya, és megpróbálja visszanyelni torkában dobogó szívét – Tegnap tudtam meg én is. – azzal előügyeskedi a dobozt a dzsekije zsebéből. – Mondén módszer, de árnyvadászoknál is hatásos. Nézd – azzal a használati útmutatót a megzavarodott Jace orra alá nyomja.

-Ez mind oké – feltápászkodik – De honnan szerezted ezt? – lobogtatja meg a papírt.

-Anya vette nekem tegnap a patikában.

-Miért nem szoltál előbb?

-Küldtem tűzlevelet meg sms-t – von vállat anya.

-Megcsináltad? – bök a fehér dobozra, szemei mintha villámokat szórnának.

-Igen – anya is fel ül – ugyan a lapocska nem mutat most már hiteles eredményt, de ez nem változtat a végeredményen – előveszi a dobozból a kis vackot.

Jace döbbenten nézi a két kicsi csíkot. Nagyot nyel, és anya szemébe néz.

-Vállalom tetteim következményét – hangja kong, arca fehér, mint a meszelt fal, de szavai még nekem is fájnak, anyán is látszik, hogy szíven ütik.

-Ezt én nem… - fel áll és eltakarja az arcát – Sose volt szó gyerekről – nagyot sóhajt érzem, hogy a könnyeit próbálja lenyelni – Jace ha nem akarsz apa lenni rendben, vannak módszerek, hogy ne legyen probléma, anya szerint még nem nagyobb, mint egy pírín, ilyenkor nem fáj úgy az elvesztése. Nem akarom, hogy csak a felelőséget vállald, ha csak erről van szó, megoldom egyedül is. – elfordul, de látom könnyeit.

-Clary hallod, amit mondasz? – kérdi Jace.

-Igen, azt mondtam apa lehetsz, ha szeretnél – anya hangja fojtogatóan el van szorulva.

-Apa lehetek – ismétli Jace és most az ő rohangáló gondolatait is hallom végre. Apa lehet, csak el kell döntenie, mit akar, de hisz már döntött. Minden ami Clary, vagy Claryból van az neki kell.

-Clary – fel néz, de csak a dúlt nőt látja, aki az életénél is drágább neki.

-Igen? – fordul végre felé anya.

A következő pillanatban már az ölében ül, és onnan pislog fel Jace aranyszínű szemeibe.

-Azt mondod, itt egy élet növekszik? – remegő kézzel simít végig anya lapos feszes hasfalán – Egy élet mely belőlünk származik? – elcsuklik a hangja.

-Jace – suttogja anya, és szeretettel simít végig a szőke hajon.

-Clary, ne feltételezz olyat többé, hogy nem kellesz, vagy nem kell, ami belőled és belőlem van, vagy egyáltalán bármi, ami hozzád köt.

-Akkor maradunk? – kérdi anya nagyokat pislogva.

-Igen maradunk, mind a hárman – Jace lesimogatja anya arcáról a kibuggyant könnyeket.

Az érzéki összeborulást nem akarom látni, de szerencsére a kép magától vált.

 

Most is az intézetben vagyok, de most egy szoba a sok vendégszoba közül, ez volt anya szobája mikor először került ide, és most is itt vannak a cuccai egy része. Most idegesen járkált fel alá, majd ledobja magát az ágyra és neki áll rágni a körmét, mint mindig, ha tényleg nagyon ideges.

-Most mi bajod van? – lép be a szobába a szőke srác.

-Jace – anya fel pattan, és a karjaiba veti magát, majd csókolja, mintha csak az élete függne tőle. Talán így is van. Nem tudom, egy biztos, hogy akkor és ott én már igen rendesen növekedtem. Most se tudta Jace rendesen megölelni anyát tőlem.

-Ha így fogadsz, azt hiszem, többször maradok ki egy kicsit – a férfi mosolya hamiskás.

-Jace – csattan anya hangja, de már nem is olyan feddő inkább kérlelő, és újra öleli.

-Azt hiszem lassan le kéne tennünk az árnyvadász házassági esküt. – veti fel Jace.

-De a baba – motyogja anya.

-Megvárhatjuk, míg megszületik – bólint apa.

 

A békességet felváltja a rémület és megint a padlón térek magamhoz. A márvány hidege hűsíti fejem.

-Hányszor zúgott el és te nem fogtad meg? – Alec bácsi feddő hangja egyre közelebbről jön.

-Nem számoltam – Magnus fellengzős hangja, másoknak bicskanyitogató lenne, engem csak meg mosolyogtat.

-Ne számolgasd – nyögöm – inkább áruljátok el, hány emlék van még hátra?

-Mit láttál eddig? – fonja karba kezét a boszorkánymester, komoly képét látva megfontolom a választ.

-Anyáék találkoznak, anya először öl démont, anya szerelmes lesz, anya első csókja, anya megtudja hogy terhes velem – ujjaimon számolom a dolgokat. – a nagyi elaltatja magát, Hodge eteti apát, Simon megcsókolja anyát, apa megtudja hogy anya terhes velem – fel nézek, de csak döbbent tekinteteket kapok válaszul.

-Elvileg ezeket kellet volna látnod – dörmögi Magnusz – Rejtély, hogy tudsz róluk ilyen érzelem mentesen beszélni.

-Kiborulnék szívesen – motyogom – De úgy érzem, itt még nincs vége – kérdőn nézek a magas férfira.

-Jól érzed – sóhajt és minden előzetes bejelentés nélkül megérinti a homlokom kezéből kék lángok, és szikrák pattognak. Hirtelen jön a sötét majd a világos, nem is tudom hirtelen hol vagyok.

-Jace – kiáltja Alec, miközben kirohan egy épületből.

-Hol vannak a lányok? – érkezik meg a szólított.

-Itt – botladozik Isabell kifele az épületből az igen pocakos Claryt támogatva.

Anya – szólnék de a hangom megint csak néma tátogás.

-Minden rendben? – lép oda Jace és megérinti az erősen ziháló nőt.

-Persze – alig mondja ki ezt anya, máris felnyög egy toló fájdalomtól.

-Korházba kell menned – tartja meg a szeretett nőt.

-Aha – nyög fel anya – Hogy megyek így bárhova is? És nem hiszem, hogy most tudsz fogni egy taxit – a vicc elég gyengére sikerül.

-Clary – lép elő Simon a sötétből.

-Rád bízom, vámpír – mondja apa dörmögő hangon.

-Nem lesz gond Jace – szalutál Simon és már ott is van, hogy megtartsa anyát.

-Csak tudnám, miért jöttél velünk – sóhajt Isabell.

-Mert még van egy jó fél hónapom – motyogja anya, de a feje már torzul a következő fájdalmas izom összehúzódástól. – Simon siessünk – kéri, bár szavaival ellentétben még visszafordul apához és megcsókolja, hosszan.

-Majd megyek hozzád – ígéri Jace, és még egyszer homlokon puszilja anyát, és már fel is fénylik kezében a seraf penge.

-Vigyáz rá – mondja Isabelle még Simonnak és ö is megy vissza az épületbe. Alec csak morog valamit a felelőtlenségről még ír egy cetlit és fel gyújtja.

-Mi van, még itt vagytok? – néz anyáékra.

-Nehéz úgy elindulni, hogy a kismamának félperces tolófájásai vannak. – mormogja Shimon és megunva anya szenvedését a térde alá nyúlva, már suhan is a Bukrylini utcákon.

A korházban szintén egy boszorkánymester fogadja anyáékat. Már előkészítve a szülőszoba.

Alig kerül anya fel az asztalra és én már ki is pottyantam, sírva a világra, mely annyi csúnya dolgot tartogat.

-Gratulálok, egészséges és szép kislánya van. – szól a doktornő.

-Szia Christina – mosolyog rám először anya – Szia kicsim – mosolyát könnyek teszik még szebbé. Nemsokára a kimerültségtől és a soktól elaludt anya. A doktornő csak az ágy mellet lévő kis orvosi baba ágyba rakott és magára hagyta anyát.

Baljós csend borult a teremre.

 

Változik a kép. Az otthonunkban áll anya a nappaliban és magához ölel még kisbaba mivoltomat, alig lehetek több egy hetesnél.

-Eltűnt? – suttogja anya. Látom, ahogy fehéredik az arca és jut eszébe mikor tizenhat évesen vesztette el apát.

-Azt mondjátok Jace eltűnt? – hangja egyáltalán nem vádló, mégis akik ott állnak olyanok mintha sarokba lennének állítva.

-Sajnálom Clary – töri meg a csendet Isabell – De Minket is Magnus mentett meg és akkor állítása szerint nem volt már ott Jace.

-Értem – suttogja anya és lerogy a kanapéra.

Simon lép be a szobába egy üveggel a kezében és meg dermed, mikor meg látja a társaságot.

-Mintha kivégzésre jöttem volna – mormogja. Senki nem szól rá az idétlen poén miatt – Ne haragudjatok fiúk lányok, de azt hittem azért jöttetek, hogy megünnepeljük, hogy Claryt kiengedték a korházból a kicsivel együtt, akinek holnap lesz a keresztelője.

-Ezért is jöttünk – bólint komolyan Alec. – Nem halogathatjuk tovább.

-Mit? – néz fel anya.

-Most kell elvinni a Néma Testvérekhez a kicsit.

-De… - anya habog, de az árnyvadászok nem hagynak neki békét. Két perc múlva már felöltözve menetkészen áll az előszobában engem szorongatva.

Úgy néz végig a falakon, mintha egy élet tört volna össze benne. Pedig ez nem történhetett meg. Legfeljebb az fájhat anyának, hogy a házat apával vették, és rendezték be. Igen ez lehet az oka.

 

Megint a padlóról szedem össze magam, bár most sikerül nem sokáig kiütve feküdnöm és egész hamar magamhoz térek.

-Apa nem akart engem – motyogom elkeseredetten.

-Tessék? – hajol fölém Alec bácsi. Csak legyintek hogy semmi, de a felismerés szörnyű érzés. Inkább lelépet az életünkből csak, hogy ne kelljen velem találkoznia? Szörnyetegnek tartott talán?

Kérdések sorjáznak a fejembe, de választ nem kapok még.

Meg fogom Alec felém nyújtott kezét és megint emlék roham húz magába.

 

Alig múltam három éves mikor egy idegen lép a házunkba. Mereven bámulom a fekete ruhát a rúnákkal tele tetovált fehér bőrt, szőke haját és az enyémhez oly hasonló aranyszínű szemeket.

-Chris, mi baj? – lép mögém anya az előszobában.

-Clary? – suttogja az idegen. Tesz egy lépést előre, de már fel is emelem a kezem és ott egy rúna mely pajzsot képes létre hozni. Hogy mikor rajzoltam oda, vagy hogy került hozzám egy irón nem tudom. Akkor se tudtam, hogy kerülnek hozzám tárgyak, amikre szükségem van.

A férfi felkoppan a pajzson, és meglepődve tapogatja a láthatatlan falat.

-Idegen – suttogom, és erőnek erejével tartom fent a falat.

-Chris, enged le a védelmet – szól anya rám.

-De… - elhall dacos hangom és látva az arcát, engedelmesen leengedem kezem, amivel megszűnik a fal is.

A férfi letérdel hozzám.

-Ki vagy? – kérdi, hangja éles és mintha nem evilági lenne. Megint emelném a kezem, de anya meg fogja.

-Chris, menj, kérlek a szobádba – azzal elterel a háló felé. Ugyan van saját szobám, de mindig anyával alszom, hogy a rémálmok ne jöjjenek, és anya se legyen magányos. Végül bemegyek, és fel fekszem a hatalmas franci ágyra. És ekkor kiszállok a három éves önmagamból és oda lépek az ajtóhoz és nézem, ahogy anya meg az idegen leülnek a nappaliban.

-Nem kerestél. – nyit az érkező.

-Kerestelek, Jace – sóhajt anya – De értsd meg szoptatós anya voltam – itt a szoba felé int – Nem hagyhattam egyedül Christ.

-Fiú vagy lány?

-Christina – anya elmosolyodik – Mindig is valami faramuci nevet szerettél volna, ami becézhető hát ez jött először a számra, mikor megláttam lilán, nyúzottan és sírva.

-Christina – ízlelgeti a nevem.

-Apa – suttogom az ajtófélfának támaszkodva. Most már felismerem a fehér bőrt, melyen világítanak a rúnák és a szőke hajat, ami mindig csikizett, mikor meg puszilta a fejem.

-Honnan tudja kezelni a rúnákat? – vált témát.

-A te lányod – sóhajt anya – Nagyon gyorsan tanul, csak egyszer hagytam kint az egyik könyvemet…

-Az én lányom? – hüledezik Jace.

-Tessék? – suttogja anya halálra váltan.

-De hát te elvetetted a babánkat – motyogja zavarodottan a férfi. Anya fel áll és a szekrényről levesz egy képet.

-Ez nem sokkal az eltűnésed előtt készült – remegő kezek fognak törékeny képkeretet – Alig akartam a lencse elé állni – anya zavartan simít végig a haján – Meggyőztél, hogy mindenhogy szép vagyok. Végül bele mentem.

Kilépek a hálóból és Jace mögé lépve én is megnézem a képet. Ez mai napig ott áll ahonnan anya levette. Rajta a fiatal és eléggé állapotos anyával, akit apa ölel nevetve és olyan szerelemes tekintettel, amit még a kép se tudott el homályosítani. Körülöttük ott van Isabella néni, Alexander bácsi, és még Magnus is fellelhető a képen, de ha nagyon oda figyel az ember, akkor meg látja Somon bácsit is.

-Ez a kép – suttogja apa. Igen apa, az idegen, aki hirtelen egyik pillanatról a másikra beállított az az apám, aki születésem után három évre eltűnt.

-Hol jártál eddig Jace? – kérdi óvatosan anya és kiveszi a férfi kezéből a képet, visszateszi a többi közé, ahol a baba képeim is állnak. Apa fel áll és mögé lépve, néz végig az emlékek töredékén.

-Szóval van egy lányom, aki nem ismer fel és idegennek, betolakodónak tart – összegzi.

-Te is annak tartanál bárkit, aki az éjszaka közepén be állit a lakásodba - érvel anya.

-Ha már itt tartunk – apa végre elfordítja figyelmét a képekről – Mennyit hagytam ki?

-Három évet – anya lehajtja a fejét.

-Három évet – morogja – Nekem kevesebbnek tűnt – azzal végig simít anya arcán – Visszajöttem.

-De tényleg te jöttél vissza? – anya a könnyeivel küzd.

-Micsoda kérdés ez? – háborog Jace.

-Nem emlékeztél a legjobb dologra az életedben. Legalábbis ezt alítottad hónapokig mikor a rosszullétekkel küzdöttem. Vagy az is csak hazugság volt, mint, hogy most itt vagy? Lehet te is csak egy újabb rémálom vagy, amit látok és Chris mindjárt fel kelt, hogy ne kiáltsam a neved, mert megrémítem.

-Rémálmok? – suttogja Jace.

-Mit vársz? Mikor utoljára láttalak, fürödtél a Démon vérben, nem tudtam segíteni, mert jöttek a szülési fájások, és menni kellet a korházba. Alig született meg a lányunk és térem magamhoz, azzal fogadtak itthon, hogy eltűntél, nem értetem, miért nem jössz be hozzám. Akkor se volt minden világos, de Alec ragaszkodott hozzá, hogy a kicsin azonnal el kell végezni a keresztelési szertartást. Megcsináltuk, hogy ne legyen ugyan az, mint nálad volt. És akkor ott a Néma Testvérek között eset le, hogy nem esküdtem meg veled – szomorú mosolyra húzza száját – Nem tettük le eskünket – megérinti az alkarjának belső felét.

Nem akarom ezt tovább hallgatni, nem akarom látni, hogy anya szenved.

Kétségbe esetten kapok fejemhez, de az emlék nem enged. Hallom szavaikat, de nem akarom. Hallom, hogy Jace bizonygatja, hogy ő az, akire anya vár, és hogy még mindig szereti anyát.

-Ha szeretsz még mindig, akkor mond meg nekem, hol a fenébe voltál az elmúlt három évben? Hol voltál mikor Chris először lépet, mikor először mondta ki, hogy anya, és miért nem hallottam tőle sose azt, hogy apa? Még téged se hívott így, pedig te vagy az apja. Mindig a neveden nevezett. Simonnal játszott, Alectől tanulta az élet fontosságát. Nem értette meg, miért nem lehet kisállata. – itt már anya zokogott – Nem akartam, hogy megszállja valami a kutyát vagy bármit.

Apa itt végre átöleli és anyából három év óta először tőr fel egy olyan sóhaj, ami mintha minden fájdalomtól és szenvedéstől megszabadította volna.

 

Aznap este apa a kanapén aludt, anya pedig bejött hozzám aludni a saját szobájába.

Emlékszem, másnap beszéltem először apával. Meglepett mennyire hasonlít a szemünk, és le se tagadhatnánk. Anyának ennyi nem volt elég. Apasági tesztet akart csináltatni, elvégre még én is idegennek véltem őt. Meg nem is emlékezett a lányára.

A teszt pozitív lett tehát ez a férfi, aki Jacének adta ki magát tényleg az apám, vagy legalábbis az ő testébe bujt bele.

A napok teltek a Klávé elhívta, hogy ki hallgassa, végül felmentette és hagyták, hogy a családja örüljön neki.

Alec először behúzott neki és utána magához ölelte, Isabell csak pofon vágta, aztán ölelte meg. Nem értettem semmit a dologból, nekem idegen volt és féltem tőle. Hatalmas volt, izmos, tetovált és a szeme. Miért volt olyan mint az enyém?

A napok hónapokká dagadtak és megszoktam Jacét. Nem volt egyszerű dolgom, mert például kitúrt a helyemről. A kisszobába kellett aludnom egyedül. Féltem a sötétben, féltem az árnyékoktól, féltem a zajoktól.

Elszipogtam a problémámat Simonnak, aki akkor is közel állt már hozzám. Végül megoldotta a dolgot és ő jött anya helyett a szobámba, ott feküdt a földön a kis ágyam előtt. Nem rótta fel nekem soha, hogy kényelmetlen a padló, nem panaszolta, hogy miért nyafogok, csak jött és simogatta fejem, mosolyogva dúdolt valami idétlen dallamot és végre álomba merültem tőle.

 

Hirtelen megint villanás szakit ki a gyerek szobából, ahol Simon feküdt a földön őrizve álmom.

Elnyel a sötét, de csak addig, amíg nem találom magam az Intézethez közeli ház előtt. Nézem a négyéves önmagam, ahogy eltévedve tekinget jobbról balra, majd megjelenik előtte egy sötét valami, először csak nyálkás és furcsa cuppogó hangot ad ki. Négyévesen sikítottam tőle, most már tudom, hogy több alacsonyabb démon itt ragadt maradványa próbál testet ölteni. Nézem, ahogy a négyéves önmagam előrántja az anyja elcsórt irónját és a tenyerébe karcol valami rosszat. Rátenyerelek a szörnyűségre, és ekkor megjelenik anya a sikátorban. Addigra a démon hamuvá porladt.

-Jézusom, Chris, nem esett bajod – karjaiba kapott. Zokogok az Intézet gyengélkedőéig, ott pedig a sok megteszi a hatását elájulok, vagy legalábbis nagyon közel kerülök a tudatlansághoz, mert hallom, ahogy anya ordít Jacéval, hogy miért nem figyel oda rám.

 

Levegő után kapkodva ülök fel. Kicsit komásan nézek körbe. Még mindig az intézet még mindig az üvegház, még mindig Alec magasodik felém.

-Chris? – kérdi óvatosan.

Szemem Magnust keresi, és meg is találja.

-Azt várja el tőlem, hogy meg fejtsem apa, mért felejtette el a dolgokat? – nyögöm ki nagy nehezen, a nyelvem feltapad a szájpadlásomra, nagyon ki vagyok száradva.

-Nem – feleli, bár érzem, ez nem igaz – Azt akarom, hogy emlékezz mindenre, ami az elmúlt tizenöt évben történt.

-Akkor mért mutat olyat is, ami előtte volt?

-Nem én döntöm el mit láss, a véred mutatja meg mit kell tudnod.

-A vérem? – nem értem miért bír ekkora horderővel ez a szó. – Igaz hogy anya és apa azt hitték egymásról, hogy testvérek? – firtatom. Alec elsápad, Magus nem különben mutat érzelmet, de meglepetten tágulnak ki macska szemei.

-Igen – szólal meg valaki az ajtóból. – Életem talán legnehezebb időszaka volt – Jace áll ott farmerban és hanyagul begombolt inggel. Látni lehet a hegekkel tarkított testét melyet több állandó rúna is keresztezi.

-Jó hogy jössz – szólal meg Magnusz – Nekem menni kell, de lesz még pár emlék rohama. – jelentőségteljesen Alec-ra néz – Ne igyon nyugtató teát, mert az rossz hatást válthat ki, ja és lehetőleg ne magyarázzatok bele semmit az emlékekbe. Azok megtörténtek, úgy ahogy és nem változtathatók meg – megint Jacéra néz – A vér mindenre emlékszik.

Azzal karon ragadja Alecot, és már mennek is kifele.

Édes kettesben maradok az apámmal. Szeretnék mondani valamit, de teljesen más csúszik ki a számon.

-Tényleg nem szerettél volna? – hangom nem vádló de még csak él sincs benne, csak üresen gong visszhangot a teremben.

-Hogy? – hökkenten néz rám Jace, mintha most látna először.

-„Vállalom tetteim következményét” – suttogom az emlékben hallott szavakat. – Anya félt elmondani neked, hogy terhes, azt hitte, nem akarsz.

-De akartalak – térdel le velem szemben apa, nem mer megérteni, látom, hogy nyúl felém, de félúton meg áll a keze – Szerettem volna gyereket Clarytól, nem terveztem ilyen koránra, de meg történt és örültem neked. Sajnálom, hogy nem lehettem ott a születésednél, és az azt követő időszakban.

-Anya majdnem depressziós lett – elkámpicsorodva nézek azokba a szemekbe – sokszor mondta, hogy ha nem vagyok, nem bírná ki. Azt hitte nem értem a szavát. – Hirtelen ragadom meg a még mindig felém nyújtott kezet. Jöjjön, aminek jönnie kell.

 

Görcsös rándulást érzek, és most fény villanása helyet sötétség jön.

Két éjszaka múlva töltöm a nyolcat. Sírva rohanok ki a nappaliba, ahol anya ül össze zuhanva.

-Mi baj kicsim? – fordul felém és próbálja magát felépíteni, hogy ne lássam letörtségét.

-Apa elfelejtet – bőgöm, szemem dörgölöm, könnyeim csak úgy potyognak.

-Mik ezek a krokodilkönnyek – simogatja fejem – Nyugodj meg – magához ölel – Nem felejtett el apád, hisz haza jött, és mindig haza fog jönni. – bizonygatja bár inkább magának, mint nekem.

Megint anyával alszok, ha nincs itthon apa mindig vele alhatok, zokszó nélkül tűri, hogy kisírt szemekkel másszak be hozzá a francia ágyba.

Évekig aludtam a kisszobába Simon bácsi kezét fogva. Apa csak egyszer nyitott ránk mikor sírtam álmomba. Simon ölelt magához és csitított. Nem tudom pontosan mi történt akkor, de az biztos, hogy azóta Simon csak akkor jött ha tudta tényleg rémeket látok.

Most nem jött. Anya magához ölel és úgy alszunk el.

 

Képek villannak fel előttem.

Anya tortát süt, ajándék dobozt rak ki az asztalra, de nem nyúlok hozzá.

Ülök a kanapén karba font kezekkel és nézem a tortán lassan leégő gyertyákat.

Anya elterel aludni a szobába. Lefekszem ugyan, de éberen bámulom a plafont.

Megint a szobámba találom magam, nyolcéves önmagam testében riadok fel valami puffanásra.

-Jace, jesszusom – anya hangjára azonnal kiugrok az ágyból.

-Halkabban Clary, felébred a gyerek.

-Nem érdekel – anya egyre kétségbe esettebb a szoba ajtajából nézem végig, ahogy elsegíti a nappali kanapéjára apát, ahol leül, nyögve nyújtja ki a lábát.

-Hol az irónod? – firtatja anya, és már rohan is a sajátjáért.

-Nem kell – sziszegi Jace.

-Mi nem kell? – anya hangja vág, mint a borotva. Kilépek a szobából és nézem, hogy sürög-forog a sebesült körül édesanyám.

-Ne csak állj ott Chris – szól rám, meg rettenek – Hozd a kötszereket a fürdőből – azzal már hesseget is. Teszem, amit mond elvégre apa bajban lehet, ha még kötszerek is kellenek.

-Rendesen elintézted magad – morog anya – Miért mész neki egyedül nagyobb démonoknak? Még a tapasztalt árnyvadászok is csoportosan mennek ellenük.

-Én nem vagyok elég tapasztalt? – vág vissza apa durcás kisfiúként, ekkor észre vesz és vonásai el lágyulnak – Várj Clary – hárítja el anya kezét melyben már ott is a vizes rongy és az irón, lehajol a dzsekiért. Kivesz az egyik zsebéből valamit.

-Boldog születésnapot Christina – azzal kezembe nyomja. Nem merek lenézni csak az ujjaimmal érzékelem a puha szőrt, a kis testet, mely izeg-mozog.

Anya meglepetten néz rám majd apára, végül elkáromkodja magát, mert apa vészesen közelit az ájuláshoz.

-Ne csak állj ott – förmed rám – Hozz még vizet. Azt meg tedd addig egy vödörbe bármi is legyen az – azzal vissza fordul apához és már rajzolja is a gyógyító rúnákat.

 

A vér, az éget bőr szaga elkísér a sötétbe.

Az éjszaka közepébe csöppenek, most kívülről nézem az eseményeket. A szobámból oson a nappaliba a nyolcéves önmagam. A kanapén ott fekszik apa kiterülve, bekötözve. Anya a szomszédos fotelban kuporog, már alszik, de nem nyugodt, szeme csak úgy ugrál még csukott formában is.

Előkotrok egy takarót és ráterítem, hogy ne fázzon meg. Fel áll a tarkómon a szőr. Végig nézek a szobám és meglátom apa nyitott szemeit amint rám szegeződnek.

-Ne keltsd fel – szavai nem többek tátogásnál mégis meg értem. Nézem apát és nem merek közelebb menni hozzá, félek ha megteszem eltűnik, ha hozzá érek semmivé foszlik – Gyere –  nyújtja ki felém kezét – Alig egy órája aludt el – int anya felé – Gyere – még a szeme is hívogatóan csillog. Megfogom a kezét és magához húz. Kicsit fel nyög, mikor a bekötött részekhez érek. Aggódva nézek fel rá, de csak a fejét rázza. – Hogy tetszik az ajándékod?

-Még nem tudtam kiélvezni – suttogom.

-Látom nem bontottatok tortát – int fejével az ebédlő asztalon lévő tortára és dobozra.

-Nélküled nem – motyogom, és álmosan fúrom fejem mellkasába. Elnyom az álom. Kívülről nézve is furcsa így látni.

Mikor felkel a nap, apa gyógyultan ül asztalhoz és megünnepeljük a születésnapomat. Anyával kerít egy terráriumot, berendezzük közösen, a kis feketés-szürke hörcsög bele kerül. Pamacs névre keresztelem.

 

Magzat pózban térek magamhoz.

-Chris – apa felettem térdel, és aggódva figyeli minden rezdülésem.

-Semmi baj – hárítok, és végre felengednek a görcsök izmaimban.

-Na persze – mordul – az előbb még arról faggattál mi történt tizenkét éve, most meg itt fekszel görcsösen rángatózva.

-Eddig nem görcsöltem rá az emlékekre – vállat vonok, és végre ülésbe ügyeskedem magam. – Kezd elegem lenni az üvegházból – nézek körbe.

-Én szeretek itt – néz körbe apa.

-Ja – mordulok.

-Mi van? – néz rám meglepetten.

-Itt csókoltad meg először anyát – vállat vonok és előveszem az ujjaimat – Itt tudtad meg hogy állapotos velem, és ha jól emlékszem itt kérted meg a kezét is. – nagyon meg rémíthetem apát, mert teljesen leesik az álla.

-Te ezeket honnan?

-Emlékroham – bökök a homlokomra.

A Red Riot interjú - 4. fejezet

 

A nevetés lassan elcsitul, a műsorvezető veszi át a szót.

-Egy párkapcsolat tele van problémákkal, Ön mint hivatásos hős szintén küzd hasonlókkal, mint a többi ember. Igaz?

Biccentek.

- Hogy volt a kézkérés? Esetleg a gyűrű kiválasztása?

- Az nehéz volt - sóhajtottam. Elrévedt a tekintetem kicsit - Nagyon nehéz volt. Nem elég, hogy lehetetlen alak, de makacs is. Először hallani se akart a dologról, elvégre hős vagyok. Aztán a gyűrű beszerzése is nehéz volt. Az időpontról meg ne is beszéljünk – legyintek.

-Az időpontról?

-Hát igen – nevetek – Hős vagyok, a barátaim hősök, többel egy irodánál dolgozom, Szóval, eléggé nehéz összehozni egy napot, amikor mindenki rá ér. Gondoljon bele, rohanó világunkban manapság, hogy tudjuk össze hozni egy napot amikor mindenki rá ér, hogy eljöhessen a nagy napra?

-Ezek szerint nagy esküvő volt?

-Nem mondanám nagynak – legyintek – kicsinek sem – nevetek fel végül. – Pont tökéletes volt számunkra.

-Mégis titokban tartották a publikum előtt?

-Ez Róla és Rólam szólt – vállat vonok, babrálok az újamon lévő pánttal ami ott tartja a ruhámat. – Nem másokra, ez nekünk volt fontos, hogy meg fogadjuk együtt maradunk. Viszont bármit megszervezni nagy kihívás még most is a magán életben.

***

A kórházban fekvő jegyesemmel nehéz lett volna bármit is szervezni, főleg hogy Bakugo kényszer pihenőre küldött az állapotom miatt.

Nagyon nehezen szoktam csak meg az új helyzetemet, hogy a munka felfüggesztve, az orvos látogatások be ütemezve, és közben a korházba is jártam minden nap szigorúan látogatási időben. Vártam és vártam. Kikészültem. Végül Kaminari telefonja mentett meg.

-Szia Eiji mi van veled? - kérdi mikor végre felveszem a készüléket.

-Nem igazán tudom - sóhajtok.

-Figyi - itt suttogóra veszi - Találtam egy kis kaput - még halkabban folytatta, a másik fülemet be kellett fognom, hogy halljam egyáltalán, amit mond - Jó lenne, ha be tudnál jönni az irodába. Rengeteg telefonhívást kapunk, amit nem tudunk felvenni, így nem tudunk elég jól reagálni, viszont kellene egy telefonos kisasszony. Bakugo hallani se akar róla, viszont te betegácsiban vagy. Lehet, be tudsz jönni telefont fel emelni? Mást nem szabadna, csak ezt, mert nagyon kéne egy irodai belsős összekötő.

-Megkérdezem - feleltem halkan és gondolataim szárnyra kaptak. Ha visszamehetek dolgozni, minden nap fel kell kelnem, minden nap meg kell mozdulnom. Ami igen is jót tenne a szervezetemnek. Hős munkát nem végezhetek. Bár kedvesem váltig állította, hogy a hős munkáját nagyon sokan segítik elő. Amiért jó lenne, ha megbecsülnénk őket.

Így telefonos kisasszonynak álltam. Eleinte Bakugo morgott, de rá mutattam, hogy még nem akadályoz semmiben sem a védendő dolgom. Valamint ha otthon tart megőrülök. Nagy nehezen belátta, hogy igazam van és hagyta, hogy felvegyem a telefonokat. Viszont közölte, hogy ha bármilyen más munkát merek végezni, kinyír.

Ennyiben maradtunk.

Ami viszont világossá vált számomra abban az első pár hétben miután megtudtam, hogy sikerült összehozni a kis csodákat. Orvoshoz mászkálni szörnyen utálok. Mondjuk az elején semmi probléma nincs, rengeteg papírral ellátnak. Meg beállítják a vitaminokat, esetleges gyógyszereket, és megfigyelik a változásokat.

Viszont az amúgy is felzaklatott hormonjaim bukfencet hánytak. Voltak jobb és rosszabb napjaim. Ahogy elkezdett változni a testem és ennek látványa is lett elkezdtem egyre visszahúzódóbb lenni. Kerültem minden emberi kontaktust.

Megint egy szörnyű nap virradt, alig bírtam kimászni az ágyból. Az életkedvem valahol a pincében volt és a közérzetem pocsék volt, ezért otthon maradtam és akkor jött a telefon. Fél év várakozás után Izu kinyitotta a szemét. Nem mentem be hozzá az nap. Álomba sírtam magam.

Másnap reggel Katsuki ébresztett dörömbölve az ajtómon.

-Igen? - vánszorogtam ki a bejárathoz.

-Vonszold már a segged - kiabál kintről - Engedj be!

Nyílt az ajtó és szembe találtam magam egy igen morcos Bakugoval.

-Tegnap hívtalak - összegzi a látványom - Miért nem jöttél be? Az a hülye nerd azt hiszi elhagytad. Mielőtt valami hülyeséget tenne, kapd össze magad és gyere.

-Nem voltam túl jól tegnap - dörzsöltem meg a szemem, de hagytam magam. Valahonnan a fejemre érkezett néhány ruhadarab, és rutinosan öltöztem.

A kórházban Katsuki kicsit visszavett lobbanékonyságából, és azonnal megkaptuk a kért információt, bár még csak fél szemmel látok, mert az esti sírás összeragasztotta a kukucskálóimat.

-Itt vagyunk - taszított rajtam egyet. - Tegnap voltam bent, nem akarom többet látni, beszéljetek. - Azzal belökött az ajtón belülre.

Majdnem orra bukok a saját lábamba. Végül felegyenesedem. Kinyúlt pólóm és bő pulóverem jótékonyan eltakar mindent. Körbe néztem miközben azért megigazgattam magamon a cuccom.

-Szia - köszöntem óvatosan az ágyon ülőnek. A szobába más nem tartózkodott.

-Szia - mosolya szomorkás volt, ez pedig azt jelentette, hogy megint agyalt. Túl sokat.

-Ne haragudj, tegnap pont egy mélypontom volt. - szabadkoztam - Végig bőgtem az éjszakát. - vallottam be.

-Miért? - intett, hogy menjek már közelebb és üljek le. Nagy nehezen közelebb vánszorogtam, olyan fáradság és megkönnyebbülés lett úrrá rajtam.

-Nagyon hiányoztál - suttogtam lehajtott fejjel, elővettem a dossziémat, amit most már inkább mindenhova magammal viszek. Rengeteg adat miatt. Kihalásztam belőle pár apróságot. - Remélem így felébredésed után, már tudsz ezzel a dologgal is foglalkozni.

Először csak a kérvényt adom oda mely az apasági nyilatkozat, hogy nevére akarja-e venni a magzatokat. Aztán szépen lassan minden fontosabb iratot oda adtam egyesével, amikkel az elmúlt hónapokban összeszedtünk Bakugóval, de persze Izu aláírása nélkül semmit nem ér.

-Várj - állított meg miután a negyedik nyomtatványt adtam a kezébe. Kotorászik kicsit a fiókjában. - Katchan nem hazudott - kezébe akadt, amit keresett. - Tényleg sikerült? - Olyan remény ül ki az arcára, amit már nagyon rég nem láttam.

-Igen - suttogtam, és kicsit feszengve felhúztam a felsőmet, hogy láthatóvá váljon a kocka hasam helyén domborodó pocak.

-Várj... - megint megakad. Nézi a képet.

-Igen? - az aggodalom bekúszott a tudatomba. - Nem akarod? - hangom elcsuklik és olyan mintha fojtogatnának.

-Nem... DE... Várj!!!! - megragadta a kezem. Villámcsapásként ért az érintése. Nagyon rég nem értem hozzá. Féltem a testi kontaktustól. Szinte rettegtem, hogy véletlenül aktiválom a képességem. Rengeteg mindent olvastam erről a neten. A végén már Kaminari vette ki a kezemből a telefont.

-Izu? - kétségbe esésem kihat a hangomra is.

-Eiji - néz a szemembe - Sikerült? - olyan halkan ejtette ki a szavakat - Lesz baba?

-Nem is egy - böktem a képre, ez még a legelső vizsgálat után hoztam el.

-Várj - kihúzza magát - Akkor nekünk... Nekünk nagyon gyorsan le kéne bonyolítani egy esküvőt. Megígértem.

Kibuggyantak a könnyeim és elnevettem magam.

-Bizony. Az eljegyzési partit már lekéstük, de egy flancos esküvőt ígértél. - megfogja a kezem. Végig száguld a gerincemen a hideg.

-Mi baj?

-Elszoktam az érintéstől - feleltem.

-Miért?

-Félek - vallottam be - Nem használhatom a képességemet, mert árt nekik, és fél év alatt a minimálisra csökkentettem a kontaktust.

-Mennyire minimálisra? - firtatta és láttam a szemében a rosszallás csillanását.

- Leginkább a nullára - adom meg a választ. A reakciója annyira megdöbbent hogy nem is igazán fogtam fel mi történik körülöttem. Felrántott az ágyra maga mellé, fekvésbe és átölelt.

- Szörnyen hiányoztál - suttogta a fülembe - Hallottam a hangod a sötétben. Nem tudtam rá válaszolni. Mégis hívtál, minden nap.

- Majdnem minden nap bent voltam a kórházban - suttogom és belebújok ölelő karjaiba, fejemet a mellkasához fúrtam. - Hiányoztál - suttogtam a kórházi ruhába.

Kibuggyanó könnyeimet felitatja az anyag és a megkönnyebbülés szinte átmosott.

Még a vizit előtt benyit Bakugo, rendet vág köztünk, kitölteti a fontos iratokat Izukuval. Aztán nyakon csíp és megyünk haza. Menet közben közli velem, hogy akkor most találjam ki milyen esküvőt szeretnék, mert a hülye kocka úgy se fogja tudni a korházban megszervezni.

***

-Mégis milyen egy hős esküvő? Meséljen róla, maga szerint milyen egy ideális hős esküvő.

Felnevetek.

-Probléma mentes? – kérdezek vissza, erre látom, hogy meg döbben a műsorvezető – Gondoljon bele – várok egy picit közben a rajongókra nézek, csendben várják a következő történetem – Hős vagyok, az a dolgom hogy bajba jutott embereket mentsek meg, és hogy a rosszfiúkat lányokat elkapjam. Tehát a nap huszonnégy órájában folyamatosan figyelem a híreket és hogy mikor mi történik. Ezzel szemben egy tökéletes esküvő, amit megérdemelt az én párom is, hát tuti nem olyan mint ahogy nekünk sikerült.

-Történt valami?

-Pont szemben egy rablás. – legyintek – Egy kis túsz dráma, de hogy miért pont a házasság kötővel szemben? Fel nem foghatom – vállat vonok. Persze így utólag könnyű, akkor és ott nem volt könnyű. – Végül nagyon gyorsan lezajlott a dolog, a rendőrségnek hamar át tudtuk adni a terepet. Mindent sikerült elég hamar megoldani, mégis.

***

-Izu – állítottam meg megint.

-Igen Ei? – fordul felém és láttam, hogy kezd ki akadni, mégis teljesen nyugodtan várt meg és nézte, ahogy szenvedek az öltönyömben.

-Olyan vagyok, mint egy… mint egy lufi – böktem ki végül.

-Egy gyönyörű fehér felfújt lufi – mosolygott rám és megfogta a kezem – Ne aggódj ezen Ei – fülem mögé csókolt, végig száguldott rajtam a hideg és a meleg egyszerre – Ígérem, este nem fogod felfújt lufinak érezni magad.

Arcom pirossá változott és hirtelen nem is tudtam, mihez kapjak. Ida várt minket kint az utcán betessékelt a kocsiba és már repültünk is a házasságkötő teremhez.

-Itt már nincs vissza út – nyitotta ki az ajtót Bakugo és vigyorogva nyújtotta a kezét először Izunak utána nekem.

-Nem fordulunk vissza – Bólint határozottan Izu és megfogja a kezem, rám mosolyog és megyünk befelé.

Maga a szertartás egészen jól ment, egészen addig míg egy robbanás meg nem rázta az ablakokat, némi sikítás is beszűrődött az utcáról.

- Itt maradsz – hangzott legalább öt szájból el azonnal és ketten leültettek. Hogy mikor állhattam fel, nem emlékszem. A társaság fele azonnal rohant kifele élükön a két tanúval és a még nem teljesen férjemmel.

-Itt maradsz – fogja meg a vállam megint Kaminari. Felnéztem rá, és láttam, hogy Ő is szívesebben lenne ott mint itt, de a párja már el rohant, hogy segítse a többieket. Alig hallhatóan meghallom Jiro hangját.

-Mi? – néztem körbe és végre beazonosítottam Denki nyakában már ott a szokásos összekötő, és a fele lelóg így hallhattam én is. Mielőtt ellépne mellőlem Kaminari megragadom a kis madzagon csüngő fülest. Bedugom a saját fülembe és hallgatózom. Jiro hangján kívül nem sok mindent hallok. A bankrablók túlszokat ejtettek és a követeléseik eléggé komolyak lennének, ha nem jelent volna meg pár hős. Persze a lopakodásban kitűnő Tokoyami már hátsó bejáratnál jár, amíg Bakugo szóval tartja a fő bűnöst. A rendőrök úton. Gyomromba görcs áll. A rettegés minden egyes másodperccel jobban szorít a markába. Nem szeretném elveszíteni a barátaim, a bajtársaim, a párom.

Az egész körülbelül lezajlott 15 perc alatt, mégis az én esküvőm tolják el. Ezen a napon nem kellet volna problémának lennie, legalább ezen az egy napon!

Visszasereglik a násznép, és a vőlegény sehol. Felállok, várok, nyújtogatom a nyakam, de semmi. Mielőtt idegbe eshetnék, megjelenik az ajtóban egy hatalmas torával.

-Ezt elfelejtettük – szabadkozik és leteszi a tortát a hátsó asztalra. Visszajön mellém.

-Hogy nekünk semmi nem megy zökkenőmentesen – sóhajtok és visszafordulunk a házasságkötő felé.

***

-Csak probléma mentesen szerettem volna férj lenni. Persze ha a top ötben van benne az iroda, ahol dolgozom akkor nehéz. Ennek ellenére szeretem a munkám és mindazt, ami ezzel jár. Mégis, néha vágyom ilyen apróságokra. – elmosolyodom.

-Ha már szóba került a munka és a járulékos dolgok. Akkor térjünk vissza kicsit a korai éveihez. - vakarja meg a tarkóját a műsorvezető - Kedves Red Riot, milyen volt még mikor nem hős jelmezbe járt, hanem alsó középiskolába járt?

A Red Riot interjú - 3. fejezet

- Mesélne nekünk kicsit a személyesebb jellegű dolgairól? - ezt a kérdést egy újságíró teszi fel. Akinek a nyakában ott lóg az engedélye, a műsorvezetőre pillantok. Nem veszi a lapot.

- Kérdéstől függ. - felelem elkomorodó arccal - Viszont szeretném felkérni a távozásra, a hivatalos újságírók jelenleg nem vehetnek részt a rendezvényen. Ez a program a rajongóknak van. Kivéve természetesen ha nem szakmájának és hivatásának megfelelő státuszban van jelen - Aizawa-sensei most büszke lenne rám.

Az ipse szeme picit megrándul mégis pimasz mosolyra húzza száját és felteszi kérdését:

- Úgy hírlik családalapítás miatt hagyta abba a hős munkát, ebből mennyi igaz?

Egy pillanatra megrebben a szemem, de az arcom kemény maradt.

- A családalapítás eléggé nehéz téma a hősök körében. - felelem kitérően - Eddig se beszéltem róla a hivatalos sajtótájékoztatókon, és azt hiszem ebben a témában ezután se fogok nyilatkozni az újságíróknak.

Nem kell tudniuk. Nem kell tudniuk milyen nehéz. Munkánk és hivatásunk miatt rengeteg problémával küzdünk, nap-nap után, hogy a testünk milyen károkat szenved egy-egy nagyobb ütközet után.

- Akkor azt se árulja el nekünk, hogy igaz-e az örömhír miszerint született egy kisfia? - próbálkozik tovább az egyre jobban hiénára hasonlító újságíró. Ekkor a szemem sarkából egy szőke villanást látok meg, mély levegőt veszek, két öklöm összeillesztem és biccentek.

- Ahogy mondja, nem erősítek meg semmilyen magán jellegű hírt.

Nem erősítek meg semmit...

***

Kisírt szeme rám villan.

- Mit csináljunk Eiji - csuklott el a hangja.

- Megoldjuk valahogy - öleltem át a vállát - Gyere, mennünk kell - elhagytuk a kórház épületét és mentünk az eligazításra. Ott csak lógatta az orrát, nem is volt igazán jelen, szerencsénkre csak Bakugonak tűnt fel.

***

Nem erősítek meg semmit... Mantrázom, miközben felvillannak újabb képek a múltból.

***

Lecsukódott a szeme, még egyszer nehezen kinyitotta megpróbált rám fókuszálni, de nem ment. Lassan újra becsukta. Vártam, hosszan vártam, túl sokáig nem nyitotta ki újra.

- Ne... - nyögtem - Térj magadhoz, kérlek! Térj magadhoz. Ne most add fel! Pont most... Amikor... Amikor végre sikerült. Hallod! - megragadtam a vállát ölembe emeltem a fejét, arcára potyogtak könnyeim - Ne add fel - már hallottam a mentő szirénáját. - Be kell tartanod az ígéreted! Azzal a flancos eljegyzési mizériával, meg esküvővel kapcsolatban! Érted, amit mondok? Kérlek térj magadhoz - még szorosabban magamhoz öleltem - Gyerekünk lesz - suttogom fülébe még mielőtt a többiek körülvettek volna és mentősök sürgősségi ellátása meg nem kezdődött. Katsuki rángatott talpra és vitt odébb, hogy ne legyek láb alatt.

Az elkövetkező napok borzalmasak voltak, ültem a kórházban azon a szörnyen kényelmetlen kis széken és vártam, vártam hogy újra kinyissa a szemét. Barátok jönnek, mennek és próbálnak pár kedves, bátorító szóval vigasztalni. Még Katsuki is benéz meglepő módon.

- Miért nem mész haza aludni legalább egy kicsit - kérdezte halkan.

- Nem... - hangom karcos volt a konok némaságtól.

- Most neked kéne okosan viselkedni - szólt rám. - Pont most kéne vigyáznod magadra! Nehéz időszak jön neked, ráadásul kényszer szabadságra küldtek.

- Mi? - hördültem fel.

- Kényszer szabadságra küldött a főnököd.

- De...

- Eijiro - azonnal megmerevedtem, olyan ritkán használja a keresztnevem. - Fontos, hogy vigyázz magadra, és, ha ehhez az kell, hogy kényszer szabadságra küldjelek, akkor azt fogom tenni. Fél csoda, hogy sikerrel jártatok. Ne cseszd el! - és még finoman fogalmazott.

- Tudom... - huppantam vissza a székre.

- Pontosan emlékszem a kisírt szemekre azon a reggel az eligazításon. - int az ágyon fekvőre.

- Igen, - nagy levegőt vettem, akkor tudtuk meg, hogy az eredeti terveink kútba estek. Az orvos kerek perec kijelentette, hogy olyan szintű károsodást okozott a felelőtlen viselkedése, hogy képtelen lenne kihordani. Tehát, ha szeretnénk bármikor is babát azt máshogy kell megoldani, mert Ő nem alkalmas rá. - Durva volt, az biztos. - Lehajtottam a fejemet.

- Menj haza, feküdj le aludni, hívlak ha van változás. - felkaptam a fejem. Biccentett egyet, és nekem ennyi elég volt.

Hazamentem. Álmatlanul feküdtem az ágyunkban és bámultam a plafont. Alig vártam, hogy végre felhívjon Bakugo és beszámoljon az állapotáról, de ez a telefonbeszélgetés csak váratott magára. Egyáltalán nem voltam felkészülve az orvosokkal történő rengeteg konzultációra, a folytonos félelemre, és a rengeteg megkötésre mely az állapotommal járt.

***

Ránézek a műsorvezetőre, végre felfogja hogy mi a bajom, int az oldalt álló biztonságinak, és finoman távozásra ösztönözte az illetőt. Nem szeretem az ilyen hiénákat. Elég sok jut belőlük a munkám során is.

***

Nem voltam felkészülve az orvosi lelet eredményére sem. Ugyan hónapok óta próbálkoztunk mégis borzalmas volt megtudni, hogy nem hagyta abba a gyógy készítmény használatát és ennek köszönhetően összejött, és el is vetélt most ebben a harcban. Megint nem sikerült.

Viszont nálam ott volt a két csík, és ebből a harcból kimaradtam pont a reggeli teszt miatt. Lekéstem a nagy összecsapást, csak a sebesültek elszállítására értem oda.

Idegőrlő volt várni a felébredését, százszor is elátkoztam a helyzetünket. Mégis vártam. Közben jártam a vizsgálatokra. Eltelt az első három hónap, a babszemek maradtak, egészségesen fejlődtek, láttam róluk képet, hallottam szívhangjukat. A képről egy másolatot bevittem a kórházba, de csak az asztalkára tudtam tenni, még mindig mesterségesen kómában tartották, hogy regenerálódjon a szervezete. Remegtem a dühtől mikor Katsuki közölte, hogy a kényszerpihenőt komolyan gondolta, és a korházba is csak látogatási időben mehetek be, és csak civilben. A hős ruhámat szegre kellett akasztanom. Viszont kárpótlásul eljött velem elég sok időpontomra. Fogalmam sem volt hogy tartotta fejben őket főleg a rengeteg szervezés mellett.

- Biztos el akarsz jönni velem? - kérdeztem óvatosan Katsukit, az első genetikai ultrahangra készültem.

- Úgy tudom, ez egy nagyon fontos vizsgálat - elfordult tőlem, zavarban lehetett.

- Köszönöm - nyögtem ki nagy nehezen.

Nem is volt baj, hogy elkísért. Az iker terhesség még veszélyesebb dolog, mint elsőre sejtettem. Szerencsére az ultrahang vizsgálaton megállapították, hogy mindketten egészségesek és jól fejlődnek, bár egy kicsit kisebbek, mint lenniük kéne, ezt viszont azzal magyarázták, hogy a készítmény, amit használtam nem volt felkészülve arra, hogy ikrek kihordására alkalmas méhet hozzon létre a szervezetembe. Felírtak plusz hormon készítményeket, és rengeteg vitamint.

A végére már úgy szédültem a sok információtól, hogy Bakugo vállába kapaszkodva hagytam el a helyiséget. Valamikor a patika után tértem magamhoz hazafelé menet. Akkor és ott nagyon hálás voltam, hogy Katsuki elkísért.

***

Kavarg ó gondolataimból felpillantok és egy rajongó lány jelentkezik, biccentek neki és mosolyogva várom a kérdést.

- A képessége a szikla szilárdság - hebegi, türelmesen várok és töretlenül mosolygok - Minden testrésze megkeményedik? - körülötte pár lány visítva felnevet. Először nem értem miért aztán végre leesik a tantusz, és én is elnevetem magam, majd bizalmasan előrébb hajolok eltakarva a számat oldalról suttogást imitálva válaszolok.

- Ez titok, de majd megkérdezheted a párom - látom, ahogy tovább vörösödik. Végül le ül és körülötte egy kis csoport nevetve veregeti meg a vállát.

Technikai Baki...

 Izé... szóval.. bocsi... de ezért utálok fejezetenként publikálni.... újra olvastam az első és második fejezetett és megint bele javítottam... szóval "A Red Riott interjú" ki lesz javítva és újra fel lesz rakva... ha el jutok odáig... bocsi. Egyszerűen nem értem.. talán túl sok mindent szeretnék bele rakni vagy még nem tökéletes.. nem tudom... folyamatosan alakul a sztori főleg fél év kihagyással benne. DE igyekszem. December végére kész kéne legyen legalább 5 fejezet... (eddig összesen 7 van előkészítve amit kitaláltam hogy lesz. Aztán majd kiderül)

Szurkoljatok :D

A Red Riot interjú - 2. fejezet

Sose éltem azzal a lehetőséggel, hogy mást válasszak. Őt akartam mindig és mindenhogy. Ez vezetett ahhoz a pillanathoz is, hogy lebuktunk a gyerekkori barátja előtt, nem mintha nem tudta volna, hogy mi történt köztünk már hónapok óta.

***

Nála aludtam el egy át tanult éjszaka után és persze volt ott más is, ami tini fiúk fejében folyton jár. Mi se voltunk kivételek, a titok izgalma hogy ne bukjunk le és a rengeteg felfedezés amit a másik teste nyújtott. Persze ez nem jelentette azt, hogy jobban bírtam volna a reggeli keléseket.

-Eiji ne aludj el, mennünk kell órára, reggel van – suttogta nyakamba kedvesen. Mordultam egyet és nem akartam felkelni. Túl szépet álmodtam. – Kelj fel, mert Kachan mindjárt itt van és ha meglát nem lesz jó vége.

Na ez hat, fel ülök. És ebben a pillanatban kopognak.

Összenézünk, beindul a gépezet. Ugrok a ruháimmal együtt a szekrényhez és már a ruhák között próbálok láthatatlanná válni.

-Szia Kacchan – nyit ajtót.

-Menj reggelizni, beszédem van vele.

-Kivel?

-Tünés – mordul Bakugo.

-De ez az én szobám – ellenkezik Izu és a hangokból ítélve, épp csukódik az ajtó. Csend borul rám, túl veszélyes csend. A vihar előtti fajtából.

-Szar haj! A szekrényben vagy? – kérdi túlságosan nyugodtan Bakubro

-Igen – hangom enyhén remeg.

-Van rajtad ruha?

-Nincs – nyögöm.

-Öltözz fel nagyon gyorsan és gyerek kifelé – hördül, és tudom, hogy most már csak perceim vannak a robbanásig. Kapkodva felveszem a nadrágom és keresem a pólóm, végül valami a kezembe akad és gyorsan felveszem. Kiesek a szekrényből mozdulat közben. Koppanok a földön.

-Au – nyögöm.

-Ha nem vállalod fel a kapcsolatotokat, Deku tönkre megy érzelmileg. – közli egyenesen és ott hagy.

Értetlenül ülök a padlón. Felvállalni?

***

Oly rémítő mégis fontos dolog ez. Akkor még talán nem is igazán értettem, de később megértettem a fontosságát.

Fontos az érzelmeket tisztázni és ténylegesen elfogadni.

***

-Ei – lépett mellém a folyosón. A nevem kiejtéséből tudtam, hogy valami baj van.

-Igen? – fordulok felé. Ahogy rá néztem, a tartásából láttam fontos, hogy figyeljek, és jól válaszoljak.

-Szeretném befejezni – mondta végül nagy nehezen és nem nézet a szemembe.

-Mit?

-Ezt az egészet – sóhajtott és még mindig nem nézett rám.

-Mit?

-Veled…

-Izu – hangom rekedté vált, ahogy kezdtem felfogni mi is történt körülöttem – Nem szeretném befejezni. – megfogtam a kezét. – Ez egy csodálatos dolog, ami velünk történik – magam felé fordítottam – Nem szeretném ha ilyen könnyen elengednéd!

-Könnyen elengedni? – háborodott fel azonnal – Hónapokig tűrtem, hogy elrejtsük. Világgá akartam kürtölni, de nem tehettem, mert féltél. Féltél, mit szólnak hozzá a többiek, nem értetted magad. Ezeket mind elfogadtam, nekem több időm volt elfogadni magam és az egész dolgot. Vártam, hosszú hónapokat. – könnyek gyűltek a szemébe. Ekkor már végkép tudtam el toltam. Rendesen eltoltam. Magamhoz húzom.

-Ne haragudj rám, tuskó voltam, féltem és nem vettem észre neked ez mennyire fáj. Sajnálom – magamhoz öleltem – Nem kérek második esélyt, csak egy kis időt, hogy jobb legyek ebben.

A folyosóra ekkor lép be pár osztálytársunk. Gyors mérlegelés. Az egyszerűbb megoldást választom. Megcsókolom ott, előttük. Annyira meglepődött, hogy nem is ellenkezik.

***

- Ha már itt tartunk - szusszan egyet a műsorvezető - Igyunk egyet - mutat fel egy bögrét. Szép fehér, rajta két karikagyűrű egymásba fonódva. A megbeszéltek szerint most jönnek azok a kérdések, amik a házasságomra vonatkoznak.

- Igyunk - emelem meg a sajátom, és bele iszom a hűvös vízbe. Kicsit kiélvezem a hirtelen jött néma csendet majd, többen felsikkantanak a teremben, kitör a tapsvihar.

Mosolyogva leteszem a bögrém. Valószínűleg el is pirulok. A bögre aljára az van írva, hogy “igen”. Mintegy válaszolva a legtöbbet feltett kérdésre miszerint a kedvenc hősünk fejét bekötötték már.

- Mesélne róla?

- A kilétét nem fedem fel, de annyi fix, hogy lehetetlen alak tud lenni - nevetek - Egyébként mit meséljek?

-Gyűrűválasztás?

Elnevetem magam. Most már mókás rá gondolni de akkor és ott annyira nem gondoltam így. Sőt eléggé feszült is voltam miatt.

***

Záróvizsga előtt alig múltunk 19 évesek, előttünk volt az élet, és én mégis Őt akartam. Egy életre.

- Bakugo - szóltam a barátom után - Kérek, segíts.

Visszafordult felém, de látva zavarom, visszanyelte a nyelve hegyén lévő választ.

- Mibe? - foghegyről válaszolt, de bevárt. Zavarom tetőfokára hágott. - Nem érek rá egész délután - zsebre vágta a kezét - Mi kell?

- Egy gyűrű - böktem ki végül.

Fogalmam sincs, hogy keveredtünk az ékszer üzletek közelébe. Még csak gyakorló hősök voltunk, nem igazán volt rendes fizetésünk, a tipikus tojás hely a fenekén és még csak éppen elkezd dolgozni kategóriában voltunk.

- Milyen alkalomra lesz? - kérdi kedvesen az eladó.

- Eljegyzés - felelem halkan.

- Tessék? - kérdezte mosolyogva a hölgy és a képembe hajolt. Megrettentem.

- Ajándékba szeretné venni egy nagyon jó barátnőjének - szólt közbe Bakugo - Még nem tudja a választ.

- Á értem! - mosolyodott el az eladó. Fél szemmel rá pillantottam Katsukira. Miért mondta ezt?

- Esetleg ezeket nézze meg - tett elém közben az eladó egy kis tálcát tele apró karikákkal rajtuk hatalmas kövekkel.

- Valami egyszerűbbet keresek - nyeltem egyet.

- Karikagyűrűt esetleg? - azzal egy másik tálcát tett elém - Ez a választék most csak.

- Nézem, azt hiszem ez lesz a megfelelő. - böktem az egyikre, kicsit vékonyabb kecsesebb mégis kellően férfias a számára.

- Mi a mérete? - kérdezte a hölgy, én pedig pislogok, szerencsémre Bakugo azonnal mondta a kért számot. Hogy honnan tud ilyeneket, fogalmam sincs, mégis hálás vagyok. Míg elő készítettem a kért összeget, pusmogott az eladóval. Végül fizettem és távoztunk. Boldogan süllyesztettem zsebem mélyére a szerzeményem.

***

-Akkor esetleg a kézkérésről?

-Mit mesélhetnék róla?

***

Hónapokig hurcoltam magammal a kis dobozt. Mikor átköltöztünk az új lakásba beraktam az asztalomra. Többször felhoztam a dolgot, hogy mit is gondolt a dologról, de Izu makacsul nem akart hallani róla. Még csak a gondolattól is elzárkózott. Mondván, hogy neki még jó így, hisz még csak most indul a karrierünk. Neki is rengeteget kell még fejlődnie.

Ezek után Mina tanácsát követve próbálkoztam kicsit puhítani. Finom célzásokat tenni, hogy esetleg, talán, lehetne-e. Nehéz dolgom volt a mindennapi munka mellett. Bele kellett rázódnunk az új helyzetbe.

Nem egy ügynökségnél dolgoztunk viszont egy társasházban laktunk ugyan nem megy lakásban, de közelebb egymáshoz. Az én ügynökségem bérelte a komplexum egyik felét így Kaminari, Bakugo és Én is itt laktunk, míg a másik felén több kisebb cég és magánvállalkozó osztozkodott így ő ott kapott helyet.

***

- Mesélne mégis róla, hogy történt? - faggatózik tovább azért a műsorvezető. - Mármint a kézkérés.

Nagyot sóhajtok és végül csak elárulom. Elvégre már öt éve történt, és még mindig nem tudom feldolgozni hogy is lehettem ennyire vak. Persze nem ez az első eset.

- Hosszú kiküldetés után értem haza, rengeteg problémánk volt. Nem igazán éreztem magam jól, fáradt voltam és kialvatlan. Három éjszaka egyhuzamban ébren, nappali megfigyeléssel együtt. Nem kellemes, de végre hazaértem. Ott várt az ajtóban hozott ebédet is, bár már bőven vacsora idő után voltunk. Mégis megvárt. Akkor kértem meg a kezét. - elmosolyodom, leplezve a féligazságokat.

***

Nem teljesen így történt.

Igazából Ő kérte meg az én kezem, de tényleg várt rám, fél napon át az ajtó előtt. Pedig volt kulcsa. Ekkor értettem meg, hogy mennyire tiszteletben tartja a személyes teremet. Mennyire oda figyel rám, és az ilyen apró, de mégis fontos dolgokra.

- Szia - köszönt mosolyogva és megemelte az étellel teli szatyrot - Remélem éhes vagy, egy kis üdv itthon újra - rápillantott az órájára - vacsora, azt hiszem vacsoraidő van - enyhe zavarodottsága fel se tűnt, átöleltem és fülébe suttogtam, hogy köszönöm. Bementünk a lakásba, mellékesen megkérdeztem mióta vár rám. Az órájára pillant.

- Olyan tíz óta - felhúztam a szemöldököm és rápillantottam a faliórára. Este tizenegy órát mutatott, tehát nem lehetett olyan régóta ott, vagy mégis? Jobban szemügyre vettem, mozdulatai kissé darabosak, mintha egész nap egy helyben állt volna.

- Ömm - megálltam mellette - egy órát vártál csak rám ugye? - hatalmas szemeit rám meresztette - Mond, hogy volt eszed és bejöttél. - zavarodottan lesütötte a tekintetét.

- Ne légy már ilyen idióta - fakadtam ki - Izu - lágyan megérintettem az arcát - Tényleg azt hitted dühös leszek ha bejössz a lakásba és leülsz megvárni? Vagy netalán haza mész miután hagysz egy üzenetet? - Félszegen bólintott. - Hogy lehetsz ennyire édesen hülye? - csókoltam meg, minden fáradságom elillant pillanatok alatt, ahogy ajkaink hosszú idő után végre újra találkoztak. Hamar szenvedélyes falánkságom vette át az uralmat felettem, mégis hagytam, hogy eltoljon magától.

- Várj egy kicsit - kérte - Szeretnék... - kicsit szuszogott - Szeretnék kérdezni tőled valamit - azzal kotorászott picit a zsebében.

Rossz előérzetem támadt.

- Mi baj?

- Hozzám jössz? - kérdezte és kinyitott egy apró dobozkát. Benne hajszálra olyan gyűrű, mint amilyet én kinéztem neki, csak itt a zöld csík helyett piros van. Hirtelen elakadt a szavam. Most tényleg? Tényleg ezt így?

- Izu - suttogtam és magamhoz öleltem.

- Ezt vehetem igennek? - érzem mosolyát a nyakamon, ahogy oda fúrta a fejét.

- Igen - és nevetve csókoltam meg, magasba emeltem és körbe forogtam vele. Végül a nevetéstől kifulladva letettem. Végül előhalásztam a hálóból a neki szánt dobozkát.

- Kérlek fogadd el szívem zálogául - nyújtottam át neki.

- Mi ez? - felpattintotta a fedelet, és láttam, ahogy bent akadt a levegője. Hatalmas szemeit rám emelte és könnyek buggyantak ki belőle. - Eijiro - suttogta meghatottan - Kérlek - nyújtotta felém a dobozt is meg a kezét is. Kivettem a kis karikát a helyéről és felhúztam az bal gyűrűs ujjára.

- Kérlek viseld büszkén - csókoltam meg ismét.

- Ennyire ne legyél kiéhezve - nevetett és átkarolta nyakam.

Ami ezután történt nem igazán publikus és inkább pirongató, amire most nem kéne gondolnom.

***

- Ezek szerint elég türelmes, főleg a hős munkájához. - mosolyog rám a műsorvezető.

- Pontosan tudja hogy ez nem munka, hanem hivatás - jelentem ki komolyan - Az embereknek segíteni nem munka, hanem hivatás! - komoran magam elé nézek, nehéz és fájdalmas lecke volt ez számunkra.

- Ha már hivatás - köszörüli meg a torkát - Hogy tudják ezt összehozni a magánélettel.

- Nehezen - biccentek - Nem könnyű két munkamániásnak magánéletre időt szorítani, mikor épp nem a számunkra oly fontos feladatokkal foglalkozunk.

- Akkor ezért is ment hosszabb pihenőre?

- Igen.

- Nézzünk egy kicsit könnyebb témát - kacsint és elővesz megint a lapot. - Rengeteg pletyka terjeng, megerősítene pár feltételezést?

- Nem szeretnék - vágom el a spekulációt.

- Konkrét kérdésre válaszol?

Hümmögök párat, de azért mosolyom bátorító maradt. Végül átadja a szót a következő kérdezőnek. Szeretek a rajongókra figyelni, sokkal aranyosabban kérdeznek, és sokkal érdekesebb kérdéseket feszegetnek. Mint például ki a kedvenc mostani hősöm, vagy tényleg dolgoztam FatGam-nál. Esetleg az iskola nehézségeiről. Így távlatból megszépültek azok az évek is, elég rendesen. Most felnőttesebb problémákkal küzdök és sokkal több a problémám, visszasírom azokat az időket, bár akkor is voltak napok mikor az életünkért küzdöttünk.

Esetleg nem a nyilvánosság szedett szét minket apró cafatokra. Persze egy ideig az iskola meg véd, próbál felkészíteni, de nem mindenre lehet. Sajnos az élet olyan, hogy nem mindenre lehet felkészülni teljesen.

Új Fanfiction készülőben

 Nos az van hogy nem haladok semmivel :D és szorít az idő... tehát most azt hiszem elő rántok egy apó régi történetet.. mert olyanom van. Szóval itt egy új fici egy másik fici bejelentő és a többi :D

Szóval az új fici: 

Egy Árnyvadász történet mert volt egy ilyen korszakom is, és egyszerűen imádom az alap könyveket és ha sikerül akkor újra neki állok (most épp áll minden)

Cím: Árnyvadászok titkai

Egyelőre fogalmam sincs merre tart a sztori van valahol és készül talán.

Másik sorozat:

Mivel nagyon benne vagyok most a Boku no Hero Academiában így el kezdtem még két másik sztorit is írni, szóval amint sikerül be verni a gépbe jönnek...

1. - Egy fantasy ahol sárkányok varázslók hercegek ármány csalás szerelem és minden finomság van (csak lenne már kész...)

2. - Egy alternatív univerzumos, ahol még nem döntöttem hogy vannak e képességek de fix hogy Omegaverzes lesz... mert egyszerűen imádom ezt a műfajt! Nagyon szeretném kidomborítani a nem létező tudásom ezzel kapcsolatban. Illetve annyi fix hogy modern világban játszódó. Majd kiderül merre tart majd.

Jó olvasást jön az árnyvadász!