2015. február 9., hétfő

Mágiával átitatott kotta - 6. fejezet

Kyo pov:

Keserű ürességemben kuksolok a szobámban, mikor megjelenik Keiyuu és a gyönyör birodalmába hajszol. Kimerültségemben elszólom magam. Hogy honnan tudom, hogy démon? Elolvastam Daisuke levelét, és abban megemlíti a kottára oly éhes démont, akivel vigyázzak. Mégse akarja a lelkem, vajon miért nem? Vagy már nem is akarja ezt az egészet?
Kérdezem mennyi időm, van még hátra, nem fellel egyenesen. Tényleg nem kellek neki?
Mért nem veszi el a lelkem? Tehát az egész csak játék volt? Keserű mosolyom nem tudom levakarni; én, aki gyűlölöm a hazug mosolyokat most azzá váltam én is, a lelkem zokog, de az arcom keserű mosolytól csöpög. Körbe tekint a szobába, mintha várna valamit.
- Senki nem fog érted jönni – suttogom – Mert már el vették a szárnyaid – hangomra felfigyel és értetlenül pislog rám. Nem kegyelmezek neki. Most már végig kell játszania a játszmát. Még egyszer utoljára elő kell hívnia szárnyait és elveszik tőle végleg. Itt marad. Önző voltam és ezt elintéztem.
- De ha akarom, elő hívhatom őket - morogja.
- Még egyszer, utoljára – húzom fejét magamhoz és össze érintem a homlokunk.
- Mit tettél Kyo?
- Megkeresett egy fekete szárnyas alak és közölte, hogyha nem adom oda önszántamból a kottát neked, akkor elveszi démoni erődet. Nem adtam oda se neki, se neked nem fogom.
Gondterheltségem nem hogy csökkenne, még inkább nő, hisz én idéztem elő.
- Ha elveszed a lelkemet megtarthatod démoni erődet – dőlök vissza a matracomra.
- Ha nem lennék ilyen fáradt, most rád vetném magam – morogja. – Mért kell olyan szexinek lenned? – még mérgelődik az orra alatt, de nem értem. Fel áll. Felrángat magára pár ruhadarabot köztük az én boxerem is. Aztán ahogy szokott jönni úgy távozik köddé válik csak most a szobám közepén és nem bújik meg egy sarokban, hogy ne vegyem észre.
Rukira gondolok és a délelőtti hívására, mikor Shouval megérkeztek a lakásába, életet lehelt a másik énekesbe és tényleg kibuggyantak az érzelmek.
Nekik összejött. Legalább két lelket meg mentettem a magányosságtól és attól, hogy bemocskolódjon. Jó arány? Talán.
Oldalamra fordulok és próbálok nem a jövőre gondolni. Valószínűleg örökre elvesztettem Keiyuut. Hiányozni fog, jobban mint Daisuke.

Hetek rohannak el mellettem csiga tempóban, látom Keiyuut, de mintha nem is ö lenne, hanem csak egy üres porhüvely, viccelődik, lélegzik, eszik, alszik, de nem az, aki volt. Teljesen magamba zuhanok. Kaoru próbál fel vidítani a többiekkel együtt, de nincs hasznuk. Egyszerűen nem megy. Mosolyognék, hogy meg nyugtassam őket, de nem tudok nekik hazudni.
Teljesen elsüppedek a magány mocsarában. Miért engedtem, hogy az életem részévé váljon, hisz csak egy démon volt. Egy szexszi démon, aki mindent meg tudódott tenni a testemmel.

Itt fekszek a matracomon és bámulom a plafont. Ki kellett volna kezdjek Kaial, csillogó, tiszta szemei vonzanak. Mégse tettem meg, mert láttam tisztaságát. Minek mocskoljam össze azt a hófehér lelket a sajátommal, mert ha vele kezdek, magammal rántom a mélységbe.
- Hiányoztam? – kérdezi egy ismerős hang a szoba sarkából.
- Szeretted volna, hogy hiányozz? – vetem oda, és hátat fordítok neki.
- Csak nem haragszol? – már a hátamhoz simulva dorombolja, mint egy jó falatokért kuncsorgó kiscica.
Nem felelek, minek tenném? Hogy egyszerű legyen a dolga? Nem, annyira nem vagyok vele kedves és megértő.
- Láttad a testem ezek szerint az elmúlt pár napban – sóhajt és felül. Összébb húzom magam. Nem hagy teljesen begubózni. Hátamra fordít és csípőmre ül. – Figyelj rám – azzal még a kezem is leszorítja, hogy teljesen kiszolgáltatottnak érezzem magam. Hiába vagyok erősebb mint ő, most nem tudok neki ellen állni.
- Minek jöttél ide? – préselem ki magamból – Hisz konkrétan a tudtomra adtad, nem kellek neked – így kimondva még jobban fáj.
- Kellesz nekem Kyo! – vágja rá enyhén zihálva, mintha nem tudna rendesen levegőt venni – Kellesz nekem – suttogja és mellkasomra borul.
Pislogok, most hagyjam a belsőmet szétfeszítő örömöt szét áradni vagy fojtsam el?
Hirtelen kapja fel a fejét.
- Kyo, hol van a kotta? – kérdi.
- Hol lenne, a szekrénybe – morgom. Tudom, hogy nem veheti el. De most mért vette elő már megint?
- Nem, nincs a lakásba.
- Tessék? – pattanok fel alóla és rohanok a napaliba, sietve kotrom elő a kulcsot és nyitom le a falapot. Tényleg nincs itt. – Hova lett? – nyögöm ki.
- Demetri – morog mögöttem Keiyuu. Hirtelen eltűnik, már megint köddé vált. Aztán csöng a telefon.
- Nishimura-san – zihál bele a házinéni. – Remélem nem volt otthon mostanában.
- Most épp a cégnél vagyok – füllentem. Jobb ha nem tudja hogy most is otthon tartózkodom.
- A lakás, amit kivett – nagyot nyel még így az éteren keresztül is hallom – lángokban áll.
Hirtelen minden vér kifut belőlem.
- Mindjárt ott vagyok.
Kalap kabát és már rohanok is.
Mire oda érek a társasházhoz már a mentők a rendőrök és a tűzoltóság is kint van.
- Mi történt? – állok meg az igen zilált idegrendszerű házinéni mellett.
- A maga tőszomszédságában lévő huligánok házibulit tartottak felnőtt felügyelete nélkül és valahogy a szellőzőn át jutott be magához egy égő cigarettacsikk, ami önmagában nem lett volna baj de tüzet fogott a fürdőszoba. És lángba borult az egész lakása.
Döbbenten állok a dolgok előtt. A ház még mindig lángol és ekkor feltűnik két fekete folt ahogy hadakozik a sárga és vörös fényekben.
- Keiyuu – suttogom, mikor felismerem a kis énekest hatalmas fekete szárnyai és fekete karddal hadakozik.
Elhűlve figyelem a küzdelmet, de valószínűleg rajtam kívül más nem látja őket. A másik magasabb alak felemeli a kottát. Hiába van össze hengergetve mégis felismerem, érzem hogy az az.
- Mit tesztek velem? – suttogom. Még látom, hogy meggyújtja azt az átkozott papírost, de a többi már sötétség.

Fehér fertőtlenítő szagú szobában térek magamhoz.
- Kyo rendesen ránk ijesztettél – hallom Kaoru felélező szavait. Mégis a szobában senki nincs. Ezt hogy? Körbe pillantok, de csak óvatosan ugyan nem vagyok tele aggatva mindenféle kütyükkel, mégis fáj mozdulni.
- Kaoru első szava ez lesz, ha bejön, készülj fel rá – suttogja egy árnyékos sarok.
- Keiyuu? – szám ki van száradva, köhögni kéne, mégis fáj a száraz torok reszelés.
-Még ne erőltesd meg magad – szellő könnyedséggel közelebb jön és megsimítja arcom. – Segítettél győzni értünk – közelebb hajol – Köszönöm, várlak haza.
Válaszolni nincs időm, mert már megint eltűnik.
Rezignáltan tűröm a doktorok vizsgálatát. Kiderült ugyan hogy semmi bajom csak egy kicsit sok volt a munkám ezért készültem ki mikor láttam a lakást leégni. Legalábbis szerintük. Hamar kiengednek, nem kell bent maradnom megfigyelésen, minden teszt jó eredménnyel támasztotta alá semmi bajom sincs, kivéve, hogy sokat dohányzom, de hát valamiben meg kell halni.
Egyhangúan lépdelek hazafelé. Fel se fogom, hogy kinyílik előttem az ajtó már csak akkor, mikor egy édes száj tapad nekem és nyom fel az előszoba falára.
- Hiányoztál – suttogja kéjtől fűtötten Keiyuu.
Hagyom magam sodródni az árral.
Feledhetetlenül szenvedélyes és lassú mondhatni már szeretkezés után fekszünk egymás mellett a matracomon.
- Itt maradok veled – jelenti ki – Demetrivel volt némi össze tűzésünk, de mivel a kotta megsemmisült semmi oka nem lehet panaszra, hogy itt maradok veled.
- Direkt pusztítottátok el?
- Egy mágiával átitatott kottát nem olyan egyszerű elpusztítani, neked is akarnod kellet – felém fordul és megsimogatja arcom élét. – És te meg akartál szabadulni úgy, hogy más más ne sérüljön miatta, ezért van neked ilyen csodálatosan tiszta lelked, ami hozzád vonzott.
- Akkor már megint csak a lelkem miatt vagy itt?
- Nem én téged akarlak! – csókkal pecsételi meg szavait. És marad. Sokáig.

Rejtett kincs

Szereplők:
Dir en Grey (Kaoru, Kyo, Die, Toshiya, Shinya)
the GazettE (Uruha)
Figyelmeztetés: Durva nyelvezet, lélektelenségre utaló nyomok.



Megjegyzés:
Ez nem valóság csak én képzeltem el és mozgattam a létező embereket! Ilyen sose fog történni!
Szerzői meglátások:
Nagyon kilátástalan pillanatomban fogant ez a történet és most mikor még inkább így érzem magam le is írtam.
Röviden:
Dienél betelik a pohár és el megy inni. Nos ebből milyen bonyodalmak jönnek létre… miért is lett elege a gitárosnak? Milyen szálak mozognak a háttérben?

Die pov:

Hülye Kaoru. Ezzel most ki ment a biztosíték.
-Akkor felejtsük el! – üvöltöm és bevágom magam mögött az ajtót.
Francba kellet nekünk összeköltözni. Mindegy kocsmába is el ehet lenni hajnalig. Főleg ha ismerem a tulajt és van kedves nem ki penderíteni, ha alkohol gőzös álmot álmodok az egyik asztalon. Mire nem jó ha az ember törzsvendég valahol főleg ha az-az ember épp a Dir en Grey gitárosa.
Kedvenc kocsmámba lépve a pultos már teszi ki az asztalra a sörömet.
-Még valami töményet mellé – vakkantom és egy húzásra legurítom az italt.
-Ejnye Die nem kéne ilyen korán kezdened – dorgál mosolyogva a fazon és még egyet tölt közben a vodkát is kirakja a pultra.
-Elegem van – mondom egyszerűen, az egész üveget viszem. Pohár nem kell, majd elszopogatom az üvegből.
Leülök kedvenc helyemre.
Még hogy iszákos, meg húzom az üveget. Kiszámíthatatlan újabb korty. Kibírhatatlan még egy. Ő meg csak a munkájának él és még én vagyok kibírhatatlan, mikor egy kis szeretgetést várok tőle. Esetleg némi kedvességet erre mit kapok? Léhűtő, munkakerülő. Dühösen lecsapom az üveget.
-Váh, mész a fenébe - húzom meg most a sörömet. Azt is lecsapom az asztalra miután már a felét meg ittam.
Egy darabig csak némán iszogatok és kavarognak a gondolataim az elmúlt együtt töltött időről.
Nem ragaszkodtunk egymáshoz túlzottan, de mégis mikor kellet ott volta másik. Most meg mit kapok? Kicseszett lebaszást hogy-hogy képzelem én ezt? Hát hogy képzelem így. Fáradt vagyok, akkor alszok, ha dühös vagyok ordítok, ha valaminek örülök mosolygok. Ez természetes az embernél. De nála nem. Nála mindig mosolyogva kell tűrni mindent hát egy frászkarikát!
-Szerelmi bánat – kérdi egy szintén ittas egyén velem szemben. Hogy került ide, nem tudom.
-Valami hasonló – térek ki a válasz elöl. Annyira még nem vagyok részeg, hogy elmondjak mindent. Mert ilyennemű információ azért elég nagy botrányt tudna kavarni. Abból egyelőre nem kérek. Majd csapok én patáliát, ha visszamegyek… várjunk csak, mintha azt vágtam volna a fejéhez, hogy nem megyek vissza. Mindegy ide még egy üveg vodkát.
-Ennyire nagy a gond – kérdezi. Homályosodik a látásom, de azért még fel fogom hogy egy zenész ül előttem.
-Ha tudnád mennyire – sóhajtok és meg húzom az üvegem.

Fogalmam sincs mi történt, csak azt tudom, hogy iszonyatosan fáj a fejem. Meg fordulok és ezzel a lendülettel leesek az ágyról. Remek. Zúgó fejem fogva kecmergek fel. Sehogy se áll össze a kép Kaoru külön hisztit levágott az ágy miatt most mégis az ablakhoz van közel. A földről fel kapom alsóm, ezt legalább megismerem. Felhúzom és az ágyra téved tekintetem. Te jó ég, az ágyon egy szőke valaki fekszik. Akkor ezért estem le. De hol vagyok és ö kicsoda?
Fel rémlik egy kép, tegnap a kocsmában ez a fazon ült le velem szemben. Beszélgetünk és ittunk nagyon sokat.
Nagyot nyögve ülök le a földre. Hangoskodásomra el kezd mocorogni.
-Uh – közli ö is és fejét fogva fordul felém és el kerekedik szeme.
-Hali – vigyorgok rá.
-Öm… - motyogja zavartan.
-Na igen – fel állok – Ne haragudj, de le fürdenék – azzal kilépek a hálószobából. Impozáns lakás tárul a szemem elé. Nem méreg drága viszont nagyon otthonos berendezéssel. Elsőre meg találom a mosdót. Gyorsan letusolok, közben elkönyvelem magamban, hogy volt egy nagyon jó éjszakám csak nem emlékszem rá. A nyomok leginkább erre utalnak.
Mikor kész vagyok és törülközőbe csavarva lépek ki ideglenes játszópajtásom áll előttem kezében rezgő telefonommal.
-Kösz – veszem ki a kezéből a készüléket – Igen – szólok bele.
-Daisuke, hol a fenében vagy – kiált bele Kaoru. Bár mondanám hogy a szerelmem de a tegnapi kirohanásával nem tudom hányadán állunk.
-Azt én is szeretném tudni – mosolygok az előttem álló férfira.
-Nem érdekel, told be azt a formás segged a stúdióba.
-Oké – sóhajtok és további információktól meg kímélve magam, öt és a világot szépen kinyomom és azzal a lendülettel ki is kapcsolom a készüléket.
-Szóval – nézek a még mindig döbbenten bámuló srácra – Mi a neved?
-Takashima Kouyou – válaszolja csípőből.
-Andou Daisuke – nyújtom felé a kezem.
-Tudom ki vagy – pislog, de azért el fogadja.
-Te pedig, ha jól emlékszem a the GazettE gitárosa vagy Uruha – áldom az eszem, hogy emlékszek pár cikkre abból a gitáros ujjságból amit nem rég Kaorutól csórtam, hogy idegesítsem.
-Aha – bólint.
-Kösz a fürdőt – biccentek és megyek vissza a szobába. Össze szedem a cuccaim felöltözök. Remek kocsma szagom van, de most ez zavar a legkevésbé.
-Ne haragudj az estért – szólal meg mögöttem.
-Én kérek elnézést, hogy így betolakodtam hozzád – mosolygok rá. Látszik, nem sokat tud kezdeni a dolgokkal. Hát nem bánom meg könyörülök rajta – Szerintem felejtsük el a dolgokat, én nem sokra emlékszem, ha te igen akkor remélem a kellemesebb dolgokra – magamhoz veszem a telefonom.
-Hát, ha így jó – motyogja.
-Szerintem így tökéletes – vigyorgok rá. – Hát kösz mindent és további szép napot – intek és megyek cipőmért.
Gyalog megyek a stúdióhoz a kocsim így is otthon maradt, mivel a kocsma elég közel volt a házhoz nem mentem autóval meg le akartam inni magam így nem is óhajtottam volán mögé ülni.

-Ki van szívva a nyakad – közli megállapítását vezér-sama.
-Lehet – vonok vállat és próbálok bele mélyedni abba a papírra, amit volt kedves az orrom alá nyomni. A sorok szüntelenül ugrálnak és össze folynak.
-Nem én voltam – közli a következő tényt.
-Ez is nagyon nagy valószínűségű, tekintettel arra, ami tegnap történt.
-Mit csináltál? Egyáltalán hol a jó büdös fenében voltál? – tornyosul fölém.
-Közöd? – kérdezem rezzenéstelen arccal. Belül azért fáj, hogy számon kér. Én sose tettem, pedig tudom, hogy nem volt szent, sose. Hiába mondogatta, hogy a rajongókért mégis ott az a pici tüske, hogy volt képe többször is meg csalni, de én lenyeltem. Minden egyes cseppet minden egyes külön töltött éjszakát, míg én egyedül vártam, hogy valamikor haza találjon és ha a szemébe nézek akkor meg bocsássak neki. És mindig meg tettem, mert szeretem.
-Hol voltál este? – kérdezi egyre dühösebben.
-Kocsmában – felelem a nyilvánvaló tényt, mert mikor meg jöttem Shinya azonnal elküldött fürdeni, meg hogy vegyek fel valami tiszta ruhát, mert bűzlök. Szót fogadtam a kis hercegnőnek, hogy nyugodtan tudjunk dolgozni.
-És utána?
-Ha tudnám, akkor se mondanám meg – felelem és fel állok.
-Andou Daisuke, csökönyös vagy mindig – fogja meg a kezem és ránt vissza maga elé – Hol voltál? – ugyan csendesen szól mégis olyan fenyegető mintha kiabálna.
-Nem tudom – üvöltöm a képébe.
-Akkor Kinél volát? – helyesbít.
-Ezt nem akarod tudni – felelem és kitépem a kezem szorításából. Levágódok a gitáromhoz és pengetni kezdek. Három döbbent tekintett kíséri minden mozdulatom.
Tudom, nem vagyok a rajongok szerint normális, mindig bolondozok, de nekem is vannak elveim. Például ha valakivel meg osztom az életem az ágyam, akkor ahhoz hűséges vagyok. Kaoruval osztozom az életen és az ágyon, de ő sose volt hűséges minden külső szemlélődő számára ö a nagy vezér-sama, de ha este bekukkantanak az életébe, nos nem azt látják, amit elvárnak, hogy pedáns kis felesége van, aki vacsorával várja haza. Röhej ezt egy rock sztártól ne is várják el. Mégis annyit elvártam volna tőle, hogy hü marad, ha nem is sokáig csak egy kis ideig legalább az elején. De nem. Még a parfüm illatára is emlékszem, ami rajta volt mikor haza jött egy hosszura nyúlt „üzleti” vacsora után.
Nem kérdeztem semmit. Láttam rajta minden választ.
Most mégis én vagyok a szemét, mert egy görbe estém volt ráadásul nem is emlékszem rá.
-Kaoru ezt most szerintem meg érdemelted – motyogja Kyo.
Csak a szemem sarkából nézem őket továbbra is úgy teszek mintha lekötnének a húrok pedig már automatikusan játszok egy régi számot.
-Mi van? – kapja oda a fejét a másik kettő.
-Kaoru ez várható volt azok után amiket te magad tettél – érvel tovább az énekes. Kicsit oldalra döntöm a fejem így továbbra is olyan mintha a gitárom figyelném, de közben őket nézem. Shinya csak döbbenten pislog, Toshiya nem tud mit kezdeni a helyzettel, Kaoru pedig áll és bambán bámul. Beáll a csend
-Kifejtenéd, kérlek? – találja meg a hangját vezér-sama.
-Sose szolt semmiért, egyetlen kicsapongásodat se vetette a szemedre – már nem tettem a játékot döbbenten figyelem Kyot, honnan tudja ezeket? – Eltűrte az ordítozásodat nem kért kibúvókat, dolgozott, mikor mondtad és amiket a fejéhez vágtál néha – itt füttyent egyet. – már várható volt főleg azok után… - nem fejezi be a mondatott. Együtt várjuk a folytatást, de nem mondja. Ekkor meg világosodom.
Pár honapja volt egy kis megfázásom Kaoru inkább a munkába temetkezet nem jött haza. Kyo átjött és kibukott belőlem minden. Lehet a láztól vagy attól, mert el hanyagolt nem tudom, de kiterítettem. Pedig nem akartam. Megígértettem vele, hogy nem mondja el senkinek.
-Kyo miről beszélsz? – kérdezi még mindig értetlenül vezérünk.
-Azt mondom, hogy egy hülye barom vagy – feleli egyszerűen az énekes és felmarkolja cigijét. – Kimentem – azzal ott hagy minket.
Beáll a kellemetlen csend.
-Mindent meg beszéltünk? – fordulok Toshiya és Shinya felé. Azok csak bólintanak. – Remek akkor leléptem – szedem össze a cuccom.
A pultnál ott áll Uruha és nagyon próbál valamit magyarázni a kis csajnak.
-Hali – köszönök oda mert a magyarázatban mintha a saját nevem hallottam volna meg.
-Ha de jó hogy jössz – lélegzik fel – Ezt ott hagytad – adja oda a tárcám.
-Kösz – lepődöm meg – honnan tudtad meg a hely címét?
-Van benne egy névjegykártya nem volt nehéz kideríteni – mosolyodik el – Na én megyek, mert már lejárt szerintem az ebédszünetünk. – azzal ott hagy.
-Még egyszer kösz – intek neki. Csak mosolyog és kilibeg az ajtón.
-Kaoru-san? – kérdezi a pultos kislány.
Nem akarok meg fordulni, nem akarom látni a dühös, sértett, féltékeny tekintetét.
-Viszlát – intek még és megyek kifele. Zsebre vágom a tárcám és előhúzok egy cigit. Most ez kell nekem. Még érzem, ahogy Kaoru tekintete lyukat éget a hátamba.
-Szóval ő volt, aki befogadott estére? – kérdezi Kyo. Oldalra fordulok. A falnak vetett hátal áll és szívja saját tüdő károsítóját.
-Aha – felelem, mert nem érzek a hangjában, sem számonkérést, se dühöt, csak tiszta kíváncsiságot.
-Emlékszel valamire belőle?
-Nem… a második vodka után valahol képszakadás volt – vonok vállat. Mellé állok falat támasztani. – Lakást kéne keresnem – gondolkodom hangosan.
-Gyere hozzám, míg nem találsz megfelelőt.
-Ha nem gond – örülök is meg nem is. Kyoval együtt élni azért rizikós, mert elég hangulatingadozó. És nem hittem volna, hogy valaha is beenged a lakásába.
-Itt a pótkulcs – kotorja elő a kulcsot zsebéből és elnyomja a csikket.
-Kösz – lehelem még túl kell lépnem a döbbenetem.
-Elvigyelek? – csak bólintok, követem.
-Kyo nincs neked véletlenül valami bajod? – kérdezem óvatosan már a kocsija felé haladva.
-Csak mert végre a sarkadra álltál és segítek a talpadon maradni? Nem a’szem nincs bajom. – beszáll a kocsiba és indít.
-Sarkamra álltam? – ülök mellé az anyós ülésre.
-Mikor Kaoru először meg csalt nem akadtál ki… a sokadikat is csak lenyelted. Nem értettem miért aztán mikor átmentem beszélgettünk, de ahogy elnézem nem sok minden maradt meg.
-Hát kicsit lázas voltam… bocsi – vakarom meg a tarkómat.
-Oda se neki – legyint – Akkor elmondom újra. Meg kérdeztem, mért tűröd el tőle mindezt; azt felelted, mert szereted. Akkor elég hülyeségnek véltem, de visszagondolva minden eddigi tettedre rá kellet jönnöm, hogy valahol igazad van, mert akit szeretsz, annak mindent meg bocsátasz, bármenyire fáj is az. Ekkor rájöttem, hogy nekem is kellene valaki, aki így szeret, de soha senki szemében nem láttam olyan csillogást, mint a tiedben.
Döbbenten hallgatom Kyo kinyilatkozását, de sehogy se értem az értelmét. Azt tudtam, hogy hülye vagyok, de hogy ezt ilyen szépen meg is fogalmazza.
-Kaoru barom volt hogy így elkótyavetyélte a figyelmedet, pedig milyen jól járt volna. Irigyeltem is mert öt vetted észre előbb – morog tovább bár ezt már inkább magának.
Megállunk a ház előtt amit pár napja még otthonomnak éreztem.
-Hosszadalmas egy pakolás lesz – szusszanok. Felmérve az előttem lévő feladatott. Több évnyi kincset kell össze szednem és dobozba rakosgatnom.
-Nem gáz, rá érek – ránt ki a gondolataimból Kyo.
Beengedem a házba. Furcsa nagyon rend van.
-Kaoru nem szokott rendet rakni – motyogom. Belülről megyek a garázsba. Összeszedem a karton dobozokat.
-Talán azért van rend, mert miután elmentél körbe telefonált minket és idegesen járkált fel alá.
-Ezt honnan tudod?
-Fel hívott, hogy nem vagy véletlenül nálam – von vállat.
Kicsit döbbenten pislogok, de folytatom ingóságaim pakolását. A gitárjaim nagy része a próbateremben vannak azzal nem lesz gond. Itt csak egy van. Ahogy telnek a dobozok visszük ki őket. Már csak a gitárom meg két telni vágyó doboz van bent.
Fékcsikorgásra figyelek fel.
-Kiviszem a dobozt, ezt nektek kell el intézni – motyogja Kyo és kimegy. Látom, hogy az ajtóban össze futnak és majdnem fel döntik egymást Kaoruval.
Ez durva menet lesz.
-Hova készülsz? – kérdezi a dobozokra bökve.
-Neked is üdv – egyenesedem fel – El… nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá – vonok vállat.
-Évek óta igen sok közöm van hozzá hova mész – förmed rám.
-Sajnálom, az már elmúlt, betelt a pohár – emelem fel az utolsó dobozt és a gitáromat rejtőt táskát is.
-Csak így elmúlt egyetlen éjszaka alatt? – áll be elém.
-Kaoru – sóhajtok – értsd meg… jaj hogy fogalmazzak… na szóval soha nem szerettél úgy ahogy én. Eltűrtem mindent a durva éjszakákat, vagy mikor egyedül hagytál és valaki más ágyából bújtál elő éjfélkor és jöttél haza. Nem szóltam mert szerettelek. Elfogadtam minden kicsapongásodat. Nem érdekelt, mert utána mindig visszajöttél. De amit tegnap a fejemhez vágtál az volt a jéghegy csúcsa elegem lett. Nem vagyok kurva. Kaoru én nem vagyok egy útszéli kurva, csak mert neked nem tetszik, hogy ökörködök másokkal is és nem mindig csak rád figyelek. Elegem van. Mikor neked szenteltem a figyelmem nem érdekelt a dolog.
Elsétálok mellette.
Berakom a dobozt és gitárt a saját kocsimba. Beszállok és még egyszer utoljára vissza nézek, életem egy igen fontos szakaszát hagyom most itt. Látom Kaoru alakját még egy pillanatra, aztán csukódik az ajtó. Talán most rájön végre mit rontott el? Nekem évek kelletek és a szerelemtől így is vak voltam.
Követem Kyo kocsiját. De gondolataim még mindig a gitáros körül forognak. Hiába telt el egy egész alkohol gőzös éjszaka nem tudom kiverni a fejemből. Évek alatt a bőröm alá ivódott.
Behurcolkodunk a lakásba. Meg kapom a vendégszobát. A cuccok elhanyagolható nagy többségét a garázsba száműzöm.
-Van valami lakáskeresős ujjságod? – kérdezem vendéglátóm. Csak az asztalra bök, ahol több kupac ujjság hever kaotikus rendben.
Leülök és mazsolázni kezdek. Találok egy kettőt ami egész jól hangzik.
Csöng a telefonom.
-Igen? – szolok bele meg se nézve ki az úgy is tudom csak neki állítottam be ezt a csengő hangot.
-Mi lesz a bandával?
-Mi lenne? Minden marad ugyan úgy – felelem semleges hangon.
-Tényleg ezt akarod? – még telefonon keresztül is hallom a hangján hogy meg tört a jég.
-Nem tudom, de nem fogok vissza fordulni – felnézek és Kyo áll előttem két üvegsörrel a kezében. Az egyiket elém rakja.
-Kérsz időt lakáskeresésre? – még mindig bele törődően cseng a hangja. Fáj, hogy ilyen egyszerűen elfogadta a dolgot. Csak ennyi lenne? Ennyi lett volna, meg kímélhettem volna magam sok fájdalomtól.
-Nem, szerintem még így is van néhány próbára váró szám – elgondolkodva figyelem, ahogy Kyo bevackolja magát egy fotelba és neki kezd írni – és szerintem új siker szám is készül már – el mosolyodom az énekesen ahogy felkapja a fejét és dühösen néz rám.
-Rendben – ránt ki az idilli hangulatból a vonal túl végén lévő Kaoru.
-Viszlát holnap a próbán – bontom a vonalat.
Visszamélyedek az ujjság böngészésébe. Párat bejelölök, ami meg tetszik képek alapján. Meg a fekvés is meg felelő.
-Kész a kaja – szól Kyo.
Fel pislogok. Ennyi lenne az idő? Leülünk a konyhában csendben költjük el a vacsorát.
-Találtál valamit?
-Aha – nyelem le az utolsó falatot – ha lesz időm holnap megyek és meg nézem, tényleg telefonálni is kéne. Elmosogatok – szólok a már pakolászó énekesre. Csodálkozva fordul felém.
-Mért?
-Hát befogadtál és nem én csináltam a vacsorát, ergo én mosogatok – azzal fel álok és odébb tessékelem a mosogatótól.
Szép tisztává suvickolom a tányérokat ne legyen vele probléma. Egy darabig figyeli a tetteimet. Miután minden a szárítóra kerül be vonul a szobájába.
Gondolok egyet és elő keresek egy régi DVDt berakom és gondolva házigazdám háborítatlan pihenésére még a hosszú madzagos fülhallgatómat is elő szedem. Elfészkelem magam a kanapén és indítom a lemezt.
Olyan ifjak voltunk és bohók. Minden olyan más volt. Zenélni akartunk. Meg tettük. Jó volt. Nem voltak gondok, vagy nem ilyenek voltak. Akkor még nem láttam Kaorut csak a gitárjátékát figyeltem. Aztán észre vettem az embert is a hangszer mögött.
Nem akarok most erre emlékezni, ami volt el múlt, számára csak egy… mi is voltam én egyáltalán neki?
Kérdésemre nem kapok választ, viszont a képek tovább peregnek a képernyőn a zene pedig magával ragad.

Reggel fájó nyakkal ébredek. Uh elaludtam a kanapén. Még jó hogy hozzá vagyok szokva tekintettel a turnékra meg mi egyébre.
Csontropogtatót nyújtózom és magamhoz veszek némi tiszta ruhát. Bekopogok a fürdőbe, de nincs válasz, benyitok. Üres. Letusolok gyorsan és kávé után nézek.
Nem sokára Kyo is előkerül a szobája sötétjéből, adok neki is kávét, morog valamit, amit akár köszönömnek is vehetek.
-Mikor kezdünk ma? – nézek az órára. Még csak hét óra.
-Ha jól emlékszem tízkor. – motyogja.
-Az jó – el gondolkodom – Akkor én most megyek meg nézni az egyik házat – döntök gyorsan – Bent találkozunk.

Meg ahogy én azt elképzeltem. Az idős hölgy akié a lakás ott tartott még vagy egy órát hogy meséljen az unokáiról akik el költöztek és rá bízták a ház eladását. Egyébként a ház nagyon tetszett. Kellemes elrendezésű világos és nincs is annyira messze a stúdiótól, ami nem egy utolsó szempont.
Három negyed órás késéssel érkezem meg.
-Bocsi, de a néni nem engedett el – vigyorgok, mint egy ütődött de csak pár sóhajt kapok válaszul. Leülünk meg beszélni a részleteket. Még dallamokat is sikerül össze hozni az új számhoz. Az új albumra valókat is ki igazgatjuk.
Minden olyan mintha mi se történt volna. Kaoru is ugyan olyan, a többiek pedig nem feszegetik a témát.
Fáradtan vonszolom magam lefele a lépcsőn.
Már csak arra vágyok hogy letusoljak és végre ágyba bújhassak.
-Die – rángat ki már fürdőben leledző fantáziámat Kaoru.
-Igen? – nézek rá. Látom hogy tépelődik valamin.
-Kyonál laksz?
-Csak pár napig. Míg nem lesz lakásom. De már találtam egyet, ami igazán meg tetszet. Még azért meg nézek párat a biztonság kedvéjért, de az öreg hölgy nagyon kedves volt.
Csak bólint és hümmögve vissza megy a terembe.
Kyohoz menet újult erővel tör rám a fáradság.

A lakások közül egyik se tetszik annyira, mint amit a hölgy mutatott így végül azt vettem meg. Kyo segített át pakolni a cuccaimat. Még kicsit otthonossá varázsolni is. Néhány új bútor még jobban fel dobta az amúgy üres lakást. Végül is nem kell nekem annyi bútor. Csak ágyam legyen. A gitárom is elfoglalhatta méltó helyét és már tökéletes is volt minden.
-Kaoru szólt hogy talált pár régi dolgot a padláson – közli Kyo és kinéz az ablakon – Ja és most hozza ide – azzal megy ajtót nyitni.
Csak pislogok amint a két férfi még pár régi el feledettnek hitt kincsemet hozza be a napaliba. Itt egy régi hifi is. Akkor ezért akart minden áron le beszélni róla Kyo…
Minden kincsemnek külön öröm táncot járok és teszem őket új helyükre.
-Kértek valamit enni? – nézek két banda társamra tekintettel ara hogy erősen itt az ebéd idő.
-Kösz – biccentenek. Hát megyek meg csillogtatni a konyhaművészetem.
Az ebéd békés csendben telik. Nem hittem volna, hogy ilyen rövid időn belül vissza szokok ebbe a státuszba. Független vagyok és a banda is meg maradt. Kaoru se néz már olyan kétségbe esetten és nem rágódik a múlton.

Túl vagyunk egy hosszú koncerten. Az adrenalin csak úgy száguld az ereimben, mégis halálosan fáradt vagyok.
-Ma is át jössz? – kérdi Kyo, miután össze szedtük magunkat.
-Használhatatlan vagyok.
-Attól még menne – vigyorog rám.
Valahogy mindig meg tud győzni.
-Rendben – adom be a derekam.
-Mit is csináltok pontosan? – kérdi Toshiya.
-D… - Kyo keze számnak csapódik és el nem engedi.
-Szerintem semmi közöd hozzá – vigyorog a basszerosra. Kyora nézek majd a többiekre és bele törődöm hogy az énekes megint valami két értelmű dolgot akar velük elhitetni, hát hagyom had tegye.
Azért Kaoru sápadt arcán meg döbbenek kicsit és talán most még egy aprót elégedettség is el tölt látványától.
Már a kocsikhoz megyünk mikor meg állítom Kyot.
-Most mégis mért nem mondhattam meg hogy csak DVD-ni fogunk?
-Mert olyan jó látni Kaoru sápadt arcát – kuncog – Egyébként meg had higgyenek mindenféle hülyeséget. Ha piszkos a fantáziájuk arról nem én tehetek.
-Na persze – nevetek fel. Még hogy nem ö tehet róla.
Külön kocsival megyünk hozzá. Szerencsére holnap még pihenhetünk. És így még aludni is lesz lehetőségem.
Én érek oda előbb a házhoz. Nem várom meg a tulajt, bemegyek a saját kulcsommal. Na igen az elmúlt időszakban igen sűrűn meg fordultunk egymásnál. Fogalmam sincs miért, de valahogy nem is zavar a dolog. Neki állok a vacsora elkészítésének. Hallom, ahogy megérkezik. Mindig csodálkozott hogy vagyok képes még egy egész estés koncert után vacsorát készíteni, de valahogy üres hassal nem akarok le feküdni.
-És ha én tényleg valami perverz dolgot akarok veled csinálni? – szólal meg mögöttem Kyo.
Csak hümmögök és folytatom a zöldség aprítást.
-Figyelsz te egyáltalán rám? – fogja meg a kezem.
-Természetesen – teszem le a kést és fordulok felé teljesen.
Erre olyan dolog történik, amire egyáltalán nem vártam. Tarkómnál meg ragad és leránt egy csókra.

Kyo pov:

Egy hülye heccnek indult az egész. Buli volt és részegek voltunk. Toshi biztatására meg tettük, nem volt nagy kunszt csak az ajkaink értek össze. Ráadásul nem is emlékeztél rá másnap. Így volt egy saját kis csókszerűségem tőled. A féltékenység zöld szörnyetege mardosott mikor összejöttél Kaoruval, de láttam rajtad, hogy boldog vagy így nem szóltam semmit a te boldogságod többet ért a sajátomnál.
Betegséged alatt furcsálltam Kaoru rideg viselkedését ezért átmentem. Láss csodát, kibujt a szög a zsákból. Nem hittem volna hogy a nagy vezés-sama ilyen csapodár.
Magamnak akartalak, mert úgy szerettél, ahogy engem még soha senki és én akartam ezt a szeretettet, mert én nem pazaroltam volna el másokra az időm, ha enyém lettél volna csak veled foglalkozok.
Aztán jött a vége Kaoru valami olyat mondhatott, ami teljesen be tett neked.
-Kyo – kiáltott bele a telefonba életed meg keserítője.
-Igen? – feleletem komásan.
-Nincs véletlenül nálad Die?
-Nincs – motyogtam fel se fogtam igazán, hogy mi történt.
Másnap mindenre fény derült bár várható volt hogy ez lesz. Én már előre tudtam. Csak azt nem sejtettem, hogy Kaoruból előjönnek a nem létező érzései.
Elszakadt a cérna mikor neked esett és közöltem vele a véleményem. És inkább ott hagytam őket, nem akartam bajt, megkértél ne mondjam el és én tiszteletben tartom egy beteg kívánságát.
Nem sokkal később fel tűnt egy másik banda gitárosa a tárcáddal. Tehát nála töltötted az estét. Kicsit se lepődök meg rajta, hogy semmire nem emlékszel.
Felajánlottam, hogy költözz hozzám, míg lakásod lesz. Titokban remélve, hogy nem olyan hamar lesz az meg.
Persze segítettem mikor meg lett az új fészked és még Kaoruval is elő kerestettem a régi holmijaidat. Tudtam, hogy nem lehet annyi, amennyi két kocsival egyszerre el lehet hozni egy több éve tartó össze költözésből.
Persze többször át hívtalak filmet nézni meg csak úgy iszogatni aztán egy idő után nem kellet hívjalak jöttél magadtól meg én is mentem kéretlenül, de sose zavartál el. Külön kulcsom lett a lakásodhoz. Az enyémet is meg tartottad. Nem engedtem, hogy vissza ad.

Most pedig itt ülök az ágyamon és figyelem szuszogásod. Teljesen kifáradtál. Nem csodálom koncert után még én is lefárasztottalak. Hülye volt Kaoru, hogy egy ilyen páratlan testet és lelket elszalasztott. Vagyis nem szalasztotta el, mert a testedet használta, de a lelked nem érdekelte.
-Kyo – motyogod és álmosan felém fordulsz.
-Mond – suttogom. Nem akarok hangosan beszélni, mert lehet, hogy csak álmodban beszélsz.
-Aludjunk – nyúlsz értem és vissza húzol magad mellé. Befészkeled magad a karjaim közé még a cigimet is elveszed, elnyomod a hamutálba és nem hagyod magad addig, míg át nem ölelek és csókot nem nyomok homlokodra.
Miután ezt meg tettem neked, elnyom a békés álom, de nem engedsz el még így sem. Csak mosolyogva figyelem immár békésen kisimult arcod.
-Kincsem, nem adlak – suttogom még és engem is elnyom az álom.

2014. szeptember 3., szerda

Mágiával átitatott kotta - 5. fejezet

Keiyuu pov:

Démonnak lenni könnyű dolog, de nem olyan könnyű erőm birtokában énekesi karrieremet építeni. Pár éve fedeztem fel, hogy képes vagyok erre-arra. De a legszörnyűbb az egészben, hogy mindez egy kotta miatt van. Kellet nekem megfognom azt a nyamvadt papírost.
Aztán jött Daisuke. Elvitte és megpecsételte a sorsát. Jót akart, nem sikerült neki, tovább adta a kottát és mire megtaláltam, már egy olyan énekesnél volt, aki már több éve a szakmájában volt.
Elakartam tőle venni, és akkor a lelke is az enyém lett volna. Mégse tettem meg. Először még én se tudtam miért. Aztán figyeltem tetteit, egyetlen egyszer se használta a kottát. Pedig a levelet is elolvasta hozzá, amit Daisuke írt. Mégse használta.
Közelebb kerültem hozzá, nagyon közel – elmosolyodom az emlékre – egy hajszálat se lehetett közénk rakni.
Ahogy elintézte a felé közeledőket és magányosságába süppedt, elkezdet valami mardosni. Egyre többet akartam vele lenni. Figyeltem, ahogy alszik, figyeltem, ahogy dolgozik. Majdnem minden szabad percemet vele, nála töltöttem.
Rukira akár még féltékeny is lehettem volna. Mégse voltam az, mert Kyo így intézte el a dolgait. Az emlékeit nem kellet kitörölnöm úgy, mint azoknak a kezdőknek, akik bepróbálkoztak nála. Mondjuk én hintettem el az apró információ morzsákat.
Kiszolgáltattam idegen fiataloknak, sokat sérült, fájt neki, mégse választotta a könnyebb utat.
- Keiyuu hol jár a fejed? – ragad ki az emlékek közül Yasuno.
- Itt vagyok – mosolygok fel.
- Mostanában nagyon sok minden miatt aggódsz?
- Van pár dolog, amit el kell intéznem.
- Akkor halaszd fotózás utánra, mert mennünk kéne – azzal karon ragad és megyünk.
Ha nem figyelek oda, elrohan mellettem mindenki.
Kyot akarom. Nem volt elég, hogy három hete folyamatosan nála töltök minden estét, hajnalban el kell tűnnöm.
Koncertjein figyelem, hogyan adja ki magából a bánatát. Annyi keserűség, fájdalom van benne. Honnan szedi ezt? Hisz olyan tiszta a lelke. A lelke, amit megszerezhetnék. Mégse teszem. Önszántából nem fogja oda adni a kottát, mégis meg akarom tartani őt ilyenek, amilyen. Csodálatos ember a maga furcsa módján. Azt hiszem megkedveltem. Menthetetlenül.


Démoni létemet még mindig nem értem, egyszer csak itt ébredtem fel, ebben a testben. Teljesen megzavarodtam, mikor felébredt az erőm és majdnem felgyújtottam a lakásom. Aztán jöttek szépen sorban a dolgok. Mindenre rá jöttem, mikor Daisuke meglobogtatta az orrom előtt a megsárgult oldalakat. Elolvasta, de nem használta. Nekem vissza kell azt vinnem a saját birodalmamba, de ezzel csak egy baj van. Akitől elveszem vagy kiadja a kezéből, elveszti a lelkét. Daisuke tovább adta és elvesztette nem csak az életét, de a lelkét is.
Kyo lelke fontos nekem. Nem akarom, hogy a kotta magába szippantsa és örökre a rabjává tegye.
Van egy módja, hogy ezt meg akadályozzuk, de nem akarok ehhez folyamodni. Kyo olyan tiszta, nem akarom beszennyezni a lelkét és szívét.


Különleges képességemnek köszönhetően érzem, hogy üresség veszi körül, valami baj van. De vajon mi? Amilyen gyorsan tudok, ott termek mellette. Otthon üldögél a saját kuckójában, a fotelban még nem fedem fel neki magam. A hajnalban történtek után nem sok érzelem érkezett felőle. Figyelem, de csak bambul maga elé.
- Kyo – suttogom. Felém fordítja tekintetét.
- Kösz, hogy jössz – féloldalas, keserű mosolyába bele sajdul szívem. Nem kellet volna annyi fájdalmat okoznom? Mégiscsak démon vagyok, ebben lelem örömöm.
- Mi történt?
- Ruki hívott nem rég – sóhajt.
- És?
- Valószínűleg született pár kellemes szám. Nekem most nem megy az írás – bök az asztalon sorakozó papír halom felé.
- Akkor gyere, élvezzük ki ezt a remek pihenőnapot – azzal felrántom. Nem ellenkezik, mikor a tusoló alá tuszkolom, még akkor sem mikor az ágyra fektetem. Megint megmasszírozom, hogy ne legyen annyira merev. Sokat dolgozik a kinézetéért, hisz félmeztelenül ugrálja körbe a színpadot, és tombolja végig a koncertet. Teste bűnre csábító, míg lelke maga a tisztaság.
Élvezem, ahogy kényeztet, ahogy én kényeztettem. Adok-kapok játékunk hosszúra nyúlik. Fáradtan piheg mellettem, élvezettel nézek rajta végig.
- A kiszolgáltatottság, amibe taszítottál – suttogja csendesen – meddig játszod még sötét játékaid démon? – kérdezi ködös tekintettel.
Döbbenten pislogok.
- Már nem sokáig – enyhülök meg.
- Mennyi időm van még hátra? – mindezt úgy mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Néha tényleg meg tud lepni ez a férfi.
- Nagyon sok – suttogom a füle tövének és kicsit meg rágcsálom a cimpáját.
- Akkor nem veszed el?
- Nem – rázom meg a fejem és várom, hogy lesújtson rám a felettesem. Ami nem történik meg.
Kíváncsian körbe kémlelek, de semmi nem történik, nem értem a helyzetet. Kyo meg csak mosolyog.

2014. július 24., csütörtök

Mágiával átitatott kotta - 4. fejezet

Kyo pov:

Végre pihenés. Sikeres koncertet, turnét tudhatunk magunk mögött. Most pedig a megérdemelt pihenésemet tölteném, ha a szavak békét hagynának, de nem, nekik mindig ilyenkor kell megtalálniuk. Két nap alatt rengeteg szöveg, vers és kis karcok szabadulnak ki a tollamból.
- Látom, nem unatkozol – köszön rám Keiyuu a fotelból. Már kezdem megszokni, hogy csakúgy feltűnik a lakásom bármelyik pontjában.
- Hát nem, lehet szólnom kéne Kaorunak – gondolkodom hangosan és tovább figyelem az angol szavakat.
- Pedig azt hittem pihensz és kifáraszthatlak – felnézek a jövevényre.
- Fáradtnak nem vagyok fáradt, talán csak agyilag – vélem.
- Akkor gyere, kicsit megdolgozzuk az izmaidat is – nevet.
Nincs annyi türelme, hogy megvárja, míg levetkőzöm, lekapkodja rólam a ruháimat.
- Hé! – méltatlankodok, mikor már az alsónadrágomat is húzná le.
- Ja, hogy először masszás és csak utána az élvezet – kuncog. Ledönt az ágyra, és megint fenekemre ül.
- Jó sok munkát adsz nekem – csorgatja hátamra a hűvös krémet, amitől összerándulnak önkéntelenül izmaim – eddig csak egy embernek kellet módosítanom az emlékeit jó arány, bár Rukinál elgondolkoztam, hogy mit csináljak. – jólesően felnyögök keze munkája alatt – Mert hogy az éjszaka kifacsartátok egymást az rendben van, de a vágya a kotta után, hát nehéz dió volt, végül valami olyasmit mondtál neki amiért nem keresi többet, magától akar jobb énekes és zenésszé válni.
- Talán… - belém folytja a szót, mikor ráfekszik a hátamra és megérzem gerjedelmét. – Ezek szerint ma este te akarsz kifacsarni? – lököm le magamról. Mellém huppan és csak kuncog, fölé kerekedem és készségesen szétnyitja a lábait.
- Mint egy rossz kurva – ellenkezni már nincs ideje, fedetlen felsőtestére vetem magam. Nem mondanám finomnak magam, mert igen rendesen kiéheztem már egy jó szexre. Felperzseli a vérem. Minden gátat átszakít.
Falom fehér bőrét, ahol érem, édesen nyögdécsel alattam. Ezzel engem is lázba hoz. Mindenhol érinteni akarom, nyaka ívben feszül, mikor combommal lábai közé férkőzöm. Már csak egy alsó van rajta, mégis látom a feszes anyagon, mennyire izgalomba hozza, amit teszek vele.
- Csak nem tetszik – suttogom füle mögötti finom érzékeny bőrnek. Rámarok ajkaira. És finomnak nem mondhatóan húzom le róla alsóját. Végre teljesen meztelenül terül szét alattam. Azt hiszem hiányzott már a látványa és a bőrének illata.
- Mintha fel szedtél volna pár kilót – simítok végig amúgy lapos hasán.
- Te is mintha nehezebb lennél – simít végig oldalamon, majd oldalt a tigrisemet veszi célba. Felnyom magáról, térdeimre támaszkodom, de nem enged újra ajkaihoz, hanem ellöki még kutakodó kezemet is. Lecsúszik alám, párnára támasztom fejem és várom, mit csinál. Teljesen letornázza magát ágyékomig, ott nyelvével rajzolja körbe a vart mintát, felnyögök érzéki érintésére. Kuncogva kihámoz végre szűk alsó nadrágomból. Közben nem felejt el egész hosszomban végig simítani. Felmordulok, párnába fúrom a fejem. Nem hagyja abba kínzásomat, tovább ingerel, de csak addig ilyen bátor, míg újra fel nem rántom. Mégsem teszem meg, megvárom mi sül ki belőle. A hatás nem marad el.
- Meddig akarsz még cicázni? – nyögöm bele a párnába.
- Amíg el nem érem, amit akarok – lehelete ingerli gerjedelmem. Ez volt az utolsó csepp, elpattan a cérna. Felrántom, a párnába építem. Kezét felfeszítem feje felé. Egy óvatlan pillanatban összeér lángoló ágyékunk. Hogy fokozzuk az élvezetett, végre a szivacs melletti kis dobozhoz jutok. Átlagban a gyógyszereim vannak itt, de most mást kutatok, elég hamar megszerzem. Lassan venni kell, mert fogyó eszköz. Felpattintom a tubis tetejét, pukkanó hangjára már Keiyuu is fel figyel.
- Máris vége a mókának? – kérdezi csalódottsággal a hangjában.
- Még csak most kezdtük el – biztosítom.
Nem hazudtolom meg szavaimat, tényleg még csak most kezdődik a kényeztetése. Alig kezdem el tágítani, kapkodja a levegőt.
- Ennyire ne siess – feddem meg és megállítom az élvezet kapujában. Csalódottan és dühösen felmordul, ajkaimra mar.
- Ki is cicázik?
- Te cicáztál – koppintok orrára, majd csókba fojtom kiáltását, amit kiváltok vele, mikor felváltom az ujjaimat. Olyan szűk, olyan forró, olyan jó. Felnyögök. Megvárom, míg megszokja, és jelzi, kezdhetem az iramot diktálni. Jutalma nem marad el. Ismerem már annyira testét, hogy tudjam mi jó neki. A végtelenségig próbálom hajszolni.
- Akarlak – nyögi és hagyom, hogy a végtelen véget szakadjon. A gyönyör, amit nyújt leírhatatlanul jó. Nagyon rég volt ilyen pokoli jó valakivel.
Fáradtan hemperedem a hátamra.
- Hol fér el benned ennyi energia? – kérdezem nagyot szusszanva.
- Ahol benned ugyan ennyi – simít végig a mellkasomon és feltámaszkodik könyökére.
- Na persze – horkanok fel. Nagy nehezen felülök.
- Hova hova?
- A fürdőbe, kicsit ragacsos vagyok valaki miatt, szeretnék megszabadulni tőle.
- Veled tartok – mosolyodik el.
Persze a tus alatt sem hagy nyugtot, így ténylegesen hulla fáradtan fekszem el a matracomon.
Mellém kucorodik és mintha dorombolna.
- Macska lett belőled? – simogatom meg hátát.
- Ilyen helyzetben belőled nem az lenne? – és tényleg doromboló hangot ad ki.
- Jó éjt! – csókolok a füle tövébe. Menthetetlenül romantikus vagyok. Fájni fog a felébredés.


A nyugodt békés pihenés nem is olyan nyugodt. Kaoru hívásával kezdődik és az őszinteségi rohamommal folytatódott. Most pedig itt ülök a stúdióban a szünetünk kellős közepén Kaoruval az oldalamon és nézzük, mit lehet kihozni abból a sok mindenből, amit eddig írtam. Fájósan dörgölöm a szemem, nem aludtam egy ideje rendesen.
- Lassan menjünk – nézek fel az órára.
- Jó – motyogja Kaoru és nézi a képernyőt tovább.
- Hajnali öt van, menjünk – fogom meg a vállát.
- He? – néz fel rám nagy szemekkel.
- Menjünk mielőtt még a menedzser is betalál, ilyen állapotban nem tudsz vele szócsatát vívni, bár kíváncsi lennék, milyen vagy ha veszítesz vele szemben.
Ez hat, Kaoru morcosan feláll.
- Menjünk – veszi a kabátját, mindent, amit eddig alkottunk elment és már útra kész. – Elvigyelek?
- Jót fog tenni egy hajnali séta. – legyintek.
Tokyo utcái sose ürülnek ki, ez a nyüzsgés teszi a város feledhetetlenné és undorítóvá egyszerre. Nincs egy pillanat, amikor csend és béke lenne.
A lakásomhoz közelebb lévő parkon átvágva ismerős alak bontakozódik ki a hajnali első napsugaraknak köszönhetően.
- Mit keresel itt? – csúszik ki a számon.
- Tessék? – néz fel ködös, hatalmas szemeivel. Látszik rajta, hogy nincs itt. Azt hiszem jobb lesz, ha tovább megyek.
- Kyo – szól utánam. Megszívtam. – Kérlek – nyögi ki és már mellettem is terem, hogy belecsimpaszkodjon a karomba.
Annyira kapaszkodik belém. Hát akkor most se haza megyünk.
Valószínűleg a fáradság miatt vagyok ilyen jótékony. Felmegyünk az üres lakásba. Lenyomom a kanapéra, sört adok neki. Szemben fogok vele helyet és nézem üresen kongó szemeit.
- Nálad van az, ami segíthet nekem – suttogja.
- Nem, Shou – rázom meg a fejem. – Amit te keresel, az nem megoldás a problémádra – mintha meg se hallaná, amit mondok.
- Kyo nekem kell az a kotta, ha már nem lehetek olyan jó, mint Ruki akkor legalább másmódon akarok jó lenni.
- Ruki se kapta meg a kottát – sóhajtok, csak tudnám, kinek beszélek? Mert Shou csak mondja, mondja a magáét. Hogy mennyire rossz neki, hogy Ruki mindenben megelőzi, hiába tiszteli, hiába becsüli.
- Shou – ragadom meg a vállát. – Nézz rám! – végre rám emeli ködös tekintetét. – Te szerelmes vagy – állapítom meg. A köd helyét felváltja az üresség. Nem fogja fel szavaimat. Ezt hogy oldhatnám meg? Meg akarom ezt egyáltalán oldani?
Telefonom után nyúlok.
- Ki az? – krákog bele kásás hangon Ruki.
- Kyo vagyok, ide tudnál jönni rövid időn belül? Van itt neked valami, ami talán segít.
- Mi?
- Ha ide jössz, megtudod – sejtelmes hangom hatására azonnal lecsapja a készüléket. Figyelem az ürességet, ahogy bekebelezi magába Shout. Ez nem lesz így jó. A viszonzatlan érzelmek felemésztik az embert.
Ruki alig negyed óra alatt nálam van. Valószínűleg pár helyen lefényképezték gyors hajtásért.
- Gyere – intek magam mögé. Besomfordál és éhes tekintettel pásztázza végig a lakást.
- Mit akarsz adni? – kérdezi, mikor nem talál olyan tárgyat, amit eredetileg akart volna tőlem.
- Itt van neked az igazi mágikus kotta – veregetem vállon Shout, aki még mindig úgy ül, mint egy zsák krumpli.
- Tessék?
- Az igazi mágikus dallam innen fakad – bökök a szívére.
- He?
- Shou az igazi dallam neked – megfogom Ruki kezét, és a másik vállára rakom. Hirtelen, mintha megmozdult volna a levegő a szobában. Ismerős illat tömíti el az orrom. – Keiyuu – suttogom.
- Csak egy kis segítség – nyal bele fülembe, és már el is tűnik.
- Menjünk – szól Ruki és felsegíti a másik énekest.
- Érezzétek jól egymást – kuncogok – Ruki rendesen be lett törve előre – beszólásomnak meg van az eredménye, a kis Chubi fülig vörösödik.
- Ezt nem kellet volna – húzza fel az orrát.
- Tényleg jó legyen nektek – kísérem ki őket.
Valahogy Shou itt hagyta az ürességet. Nagyot sóhajtva összeszedem magam. Hazamegyek és megpróbálok aludni. Nem sok sikerrel.

Mágiával átitatott kotta - 3. fejezet

Kyo pov:

Rukit legközelebb egy új album kiadásánál látom, amint riportot ad a TV-ben. Mosolyogva figyelem, hogy mennyire zavarban van és mennyire nem szereti a felvevő szörnyeteget. Nos igen, ez már ő, saját magát adja, kicsit kifacsarva, de teljesen érthető okokból.
- Csak nem jó volt az éjszakád? – kérdezi Toshi, mikor mellém áll és nézi a kivetítőt.
- Nem hiszem, hogy olyan értelemben volt jó mint neked – vetem oda és tovább sétálok termünk felé.
- Kyo, veled valami történt – konstatálja Kaoru.
- Talán ugyan az, mint veled? – pimaszkodom.
- Sikerült átaludnod az éjszakát? – csodálkozik rám.
- Ezek szerint ez ennyire nagy szó – értek egyet.
- Holnap már indulunk – sóhajt és újra elmerül papírjai közt és intézi a turnét.
Negyedévnyi nyugalmam lesz mindenféle zaklatástól. Buszban alszunk vagy épp hotelben, az mindegy, de nem lesznek a közelben semmilyen konkurens, feltörekvő üres mosolyú bandák.


Első állomásunk szállása kényelmesnek is mondhatná magát, ha nem lenne mindenhol liliom. Daisukéra emlékeztet. Az ő temetésére vittem egy szálat. Gyönyörű fehér volt, mint az ő lelke. Miért hagytál itt minket? Keserűségemből egy kutató szempár riaszt fel.
- Kyo? – kérdezi óvatosan. – Kyo a Dir en Grey-ből? – közelebb óvakodik, felnézek rá.
- Ki vagy? – kérdezem nem túl kedvesen.
- Akanishi Jin – nyújt kezet, csak lefitymálóan nézek rá. Döbbenten bámul rám.
- Kyo, végre megvagy – sétál be mellettem tök lazán Kaoru. – Die valami ivászatot emlegetett koncert utánra, készülnöd kéne – néz le rám. Elég felpillantanom, máris tudja, baj van.
- Elnézést, ha megzavartam valamit – szabadkozik a kis srác.
- Ismerős vagy nekem, de honnan? – morfondírozik Kaoru.
- Mentem készülni – szólok közbe.
- Ne fojtsd bele magad a kádba.
- Igyekszem – intek és otthagyom őket.
Miért talál be mindenki? Most igazán nincs kedvem senkihez. Letusolok és felveszek valami ruhát, ami először rám ugrik a táskámból.
Most jó lenne, ha ide jönne Keiyuu, lenyugodnék a kétértelmű megjegyzéseitől. Mégis mit gondolok? Neki is csak a kotta kell. Csak azért nem vette el, mert mindig a tulaj önszántából adja tovább. Nekem, pedig nem áll szándékomba tovább adni, ez velem fog halni.
Kimegyek a folyosóra és megint megcsap a liliom illata, megőrülök. Vagy már az vagyok?
- Kyo! – szól mögöttem Shinya.
- Hüm? – fordulok felé.
- Remélem, nem valami őrültségen jár az a kis buksid? – mindezt olyan hangsúllyal, amit anyám is megirigyelhetne tőle. Vajon miért lát át rajtam? Lehet azért, mert a halála óta nem vagyok képes elviselni a liliomnak még csak a látványát sem. Minden rá emlékeztet.
- Na, végre megvagytok – csapódik be Die – Menjünk, mert már csak hangolás van hátra – azzal díszes társágunk megy a koncert helyszínére.
- Mit keres itt ennyi mindenki? – morgolódom, mikor pár popfiucska is elhúz előttem.
- Előttünk ők lépnek fel, bár nem örülök neki, mégis hagynunk kellet – von vállat Kao. Hát ennyiben kell hagynom a dolgot.
Pár nyávogós nyálas szám után, végre mi jövünk, és bele csaphatnak a srácok a húrokba. A zene elragad, a fájdalom újra átjár. Édes tömény liliom illat eltömíti orrom. Megveszek tőle. Daisuke miért hagytál itt minket, engem? Ha nem hívlak, hogy gyere gyorsan, még most is itt lennél? Fájdalom hasít a fejembe. Vége a ráadásnak, letántorgok a színpadról, törülközőbe bugyolálom a fejem és úgy ülök egy fotelban, mint aki már nem is akar semmit a külvilágától.
- Lassan vissza kéne menni a szállásra – motyogja Shinya mellettem, neki a válla fáj. Egyetértően morranok.
Holnap folytatódik a hajtás.
- Jó volt a koncert – hallok egy ismerős hangot.
- Szerintem elcsúsztam egy-két lépést – mondja egy másik.
- Uedo, te kis maximalista.
- Most mond, hogy nincs igazam! – befordulok a folyóson, és szembe találom magam hat ismerősen ismeretlen egyénnel. Mint aki ott sincs, próbálok eltűnni. Szerencsére sikerrel járok. Végre szobám magányában ülhetek. Sajnos nem sokáig, kopognak.
Morogva és morcosan nyitok ajtót, és ott áll a délelőtt folyamán látott srác.
- Mit akarsz? – kérdezem teljes tudatában, annak milyen búnkon hangzik minden egyes szavam.
- Hallottam valamit – mondja és valami megcsillan a szemében.
- Gyere be – invitálom beljebb.
Besétál, de nem engedem messzire az ajtótól.
- Hallgatlak – fonom karba a kezem.
- Öm… - zavarba jön, mintha nem is tudná, mit akar.
- Tudod, ki vagyok? – térek át egy másik témára.
- Igen, Kyo a Dir en Grey énekese, akiről az a hír járja, hogy birtokában van a híres Mágikus kottának.
- Hümpf – kuncogok. Értetlenül kapkodja a fejét, muszáj felnevetnem. Kacajom örömtelen és színlelt. Amilyen gyorsan kezdem el, olyan gyorsan fejezem be.
- Menjél vissza öcsi pók és játssz a többi popfiúkával – veregetem vállon.
- De biztos vagyok benne, hogy nálad van! – makacsolja meg magát.
- Te is olyan vagy, mint a liliom – érintek meg egy virágot a vázában, amit a szorgos takarítok ide raktak. – Kívül gyönyörű reménységet, szépséget, ártatlanságot sugallsz, de igazából romlott vagy már belül. Ahogy a liliom, te is csak a halál hírnöke vagy – rávillantom szemem. Párat pislog, de nem érti. Ő még nem érti, de én már tudom, hogy elfogja hagyni a bandáját és szólóban fogja folytatni a dolgait, a többiek pedig majd bele rokkannak hiányába.
- De tudom, hogy nálad van! – erősködik.
- Te olyan álmokat kergetsz, amihez tiszta szívvel hozzá juthatsz – morranok – Tűnj el a közelemből és még a létezésemet is felejtsd el! – azzal kipenderítem az ajtón.
Még egy ilyen akaratos dögöt. Felrémlik előttem egy alak. Mosolyog és várja, hogy morogjak vele. Miért gondolok rá?
Nem tudok vele foglalkozni, a fáradság kiütéssel győz.
A turné tovább robog és végre kiszabadulok abból a förtelmes bűzből. Daisuke emléke kísértett álmomban.

2014. június 19., csütörtök

Mágiával átitatott kotta - 2. fejezet

Kyo pov:

Ruki. Ruki itt. Ruki mi a fenét keres itt?
- Kyo minden rendben? – kérdezi meg édes zavartságot színlelve az énekes.
- Nem – felelem őszintén és ezen Kaoru is meglepődik. De csak a szemöldöke rándulásából látom.
- És mi a probléma? – kíváncsiskodik mézes-mázos hangon.
- Te – csoszogok át egy másik asztalhoz és ülök le írni.
- Azt hiszem túl lőttem, hogy ideinvitáltam – motyogja Die.
- Megígérted – nyafogja Ruki.
- Mit ígért meg konkrétan ez az iszákos? – kérdez közbe Kaoru.
- Hogy eljöhetek ide megnézni egy próbátokat – mosolyog, és úgy csillognak a szemei, hogy azt még Kai is megirigyelhetné.
- Akkor kérlek, ne inzultáld Kyot, kicsit morcos pár napja – szólal meg Shinya, amivel engem is meglep. Nem szokása a védelmemre kelni.
- Elnézést – néz rám bűnbánóan Ruki. Csak mérgesen szusszanok, és újra elmerülök a dalszövegem fájdalmában.
Miért akarja Ruki azt a kottát? Csak tönkre tenné a lelkét. Kiszipolyozná, meghalna tőle. Értem nem kár, de neki még sok mindent meg kell tennie, és lerakni a PSC mókuskerekében.
Kaoru most sokáig bent tart minket, talán csak azért, hogy megmutassa egy külsősnek, hogy itt igen is munka folyik, még akkor is, ha nem úgy tűnik.
- Rendben – bólint Kaoru, és végre utunkra bocsát. Természetesen Ruki a nyomomba szegődik, legnagyobb sajnálatára gyalog vagyok. Rendületlenül követ hazáig, igen Keiyuunak hála kivettem egy lakást nem messze a sajátomtól és tegnap ide hoztam pár fontos cuccot azért is voltam morcos, ahogy Shinya is látta.
Némán tesszük meg az utunkat az ajtómig.
- Mit akarsz?
- Szerintem tudod nagyon jól – mosolyodik el azon az enyhén perverz mosolyán, amit a színpadon használ. Tehát most csak megjátssza magát.
- Gyere – nyitom ki az ajtót. Előttem belibeg, látom, hogy most kezd zavarba jönni. Nem így képzelte el a lakásomat, mivelhogy ez csak egy személytelen hely, ahova feljárok, meg közelebb is van a kiadóhoz, meg a próbateremhez.
- Foglalj helyet, kérsz egy sört? – kérdezem illedelmesen.
- Nem igazán… - motyogja.
- Ne kéresd magad, mással úgy se tudlak megkínálni, üres a hűtöm.
Hamar túl esünk a sör megivásán, és csendben telnek a percek.
- Miért jöttél? – térek a lényegre, nem kenyerem kerülgetni a forró kását.
- A… - megakad, mérlegel – Kotta miatt vagyok itt.
- Milyen kotta miatt?
- A démoni kotta miatt, ami nálad van – vágja ki konkrétan.
- Bátor vagy Ruki – feltornázom magam állásba, és gondolkodó képet vágva elé sétálok – Eddig senki nem volt olyan botor vagy bátor, hogy elém álljon, és követelje rajtam a hírhedt kottát. Miből gondolod egyáltalán, hogy nálam van?
Megremeg, fölé tornyosulok, a kanapé karfájára támaszkodom, és úgy nézek le rá.
- Azért… azért gondoltam, hogy nálad van, mert… mert olyan sikereket értél el, amit nem hiszem, hogy a kotta nélkül képes lettél volna – vágja ki magát. Akár meg is sértődhetnék, hogy ilyen keveset néz ki belőlem, de nem teszem, csak felnevetek örömtelenül, szárazon.
- Ennyire nem kell lenézned – felrántom a kanapéról, döbbenten pislog párat. – Mit akarsz tőlem Ruki? – sziszegem pár centiről a képébe.
- A kottát akarom – válaszol csendesen. Nagyot sóhajtok.
- Minek az neked? – visszaülök a fotelembe. – A lelked még tiszta és érintetlen, nem mocskolódott be, az érzéseid is valódiak, amiket a dalaidba fogalmazol meg, vagy épp kiáltod világgá. Miért akarod tönkre tenni mindezt?
- Mert nem érzem elégnek – vallja meg. Elém áll. – Akarom a kottát Kyo, nem érdekel mi az ára.
Gondolataim kergetik egymást. Hogy tudnám úgy megmenteni a lelkét, hogy közben ne sérüljön, és önszántából adja fel a kottát?
Sötét terv fogalmazódik meg bennem.
- Akkor gyere, fizesd meg az árát – állok ismét fel, hogy bevigyem a hálószobába.
Simulékony kiscicává változik kezem alatt, nem vagyok vele kedves, elveszem, ami kell és csak a magam öröme után adom meg neki, amiért eped. Izzadt testünk összetapad, mégse törődök vele. Önként kínálta fel magát, hát fizessen meg érte, nem lesz attól előrébb, hogy befekszik pár fontosabb ember ágyába. Fehér bőre hibátlannak tetszik az ágyneműn, ahogy alattam nyög még jobban feltüzel arra, hogy tönkre tegyem tiszta lelkét. Démonaim mégis visszafognak, hogy ne tegyek benne kárt. Kicsit nyújtom még szenvedését, hogy megtanulja, bizony nem minden a hírnév, vegye észre azt, ami igazán fontos, hogy a zenén keresztül kiadjuk magunkból azt, ami fáj vagy bánt, esetleg örömünket.
Negyedik vagy ötödik menet után végre adok neki egy kis pihenőt. Hason fekve piheg mellettem.
- Ruki, te többet érsz, minthogy eladd a lelked, a kemény munkának hamarabb meg van a gyümölcs, és sokkal édesebb, mint a könnyen szerzett dicsőségnek – suttogom a fülébe, megremeg.
- Kyo – nyögi kiszáradt torokkal, könnyes szemekkel néz rám.
- Igen, kihasználtam a gyengeséged, vess meg érte, és tűnj el innen – mosolygok rá keserűen. Sose szerettem a hazug mosolyokat, mégis ide ez kell.
- Miért? – kérdi, miközben feltápászkodik mellőlem.
- Sokkal többet érsz annál, mint amivé válni akarsz a kotta által – felelem.
- Letusolhatok? – szedegeti össze a cuccait.
- Arra – mutatok a fürdő irányába.
Eltűnik az ajtó mögött, összeszedem magam, kidobom a használt óvszereket, tiszta ruhát kotrok elő és még egy törülközőt. Visszaveszem boxerem, míg el nem jutok a tus alá.
- Végeztem – áll meg a háló ajtajában a kis énekes.
- Remélem megtanultad a leckét – nézek rá keményen. Halványan elmosolyodik, de még látszik, hogy a tus alatt zokogott.
- Még holnap után se fogok tudni rendesen ülni miattad – zavartan nevet.
- Elég intő példa volt, felejtsd el a kottát – intek. Lazán elém sétál.
- Köszönöm – suttogja ajkaimra és megcsókol.
Bólintok, felveszi a cipőjét és távozik.
- Válj tiszta énekessé – kívánom neki, miután becsukódik mögötte az ajtó.
Gyorsan letusolok én is. Még haza akarok menni a sötét kuckómba elfelejteni mindezt, ami itt történt.
Alig csukom be magam mögött fészkem ajtaját, meghallok egy túlságosan is ismerős kuncogást.
- Rendesen kifacsart, nekem semmi nem maradt – suttogja a lakás sötétjéből.
- Menj a francba! – közlöm vele a tényeket. Lecuccolok és eldőlök saját matracomon, kimerített ez az a nap. Nem csak testileg, de lelkileg is. Olyan mélyen alszom, ha még egy lábbal lejjebb mennék, már biztos halottnak nyilvánítanának.

Mágiával átitatott kotta - 1. fejezet

Kyo pov:

Fáradtan esek be a lakásomba. Sötét van, szinte üres minden. Hiába vannak tele a polcok értéktelennek tűnő kacatokkal és poszterek a falon. Talán évek óta nem is változtattam rajtuk. Mióta is? Mióta elindult a La:Sadies, aztán a Dir en Grey befutott. És nem változtattam, megtartottam, mikor ő jött. Aztán mikor mások jöttek mentek az életemben. Kivettem egy lakást, de a fészkem közelébe senkit nem engedtem, egy valakit kivéve, bár hívatlanul jött és nem is akartam, hogy jöjjön, de megtalált. Ő volt Daisuke után a második, aki feljött. Természetesen a bandán kívül. Most pedig nem értem miért gondolok erre.
Gyors tus, utána az ágy. Valahogy hetek óta ez a felállás. Utálok stúdióban dolgozni, mégis muszáj, hogy a színpadon már elő tudjuk adni. Kaoru mindent tökéletesre fejleszt a végére.
Napok mosódnak össze, mire befejezzük a munkát, még interjút is készítenek velünk, bár nem örülök neki, mert nem szeretem. A stúdióhoz közeli kis étterembe menekülök. Valami magára vonja a figyelmem. Valaki figyel. Pontosabban lyukat éget a hátamba. Megfordulok és egy nagyon kíváncsian csillanó napszemüveggel találom szembe magam.
- Hüm? – morranok, hiába nézek rá rondán, nem tágít. Sőt közelebb jön.
- Kyo mond – pislog rám. – Nálad van? – ül le velem szembe a kis bokszba.
- Mi? – hördülök fel. Mi a fenét akar tőlem, és mi a jó életet keres itt?
- Az… - és pillog hatalmas táskái mögül. Nos, igen, íme a Gazette énekese teljesen másnaposan.
- Ruki, ha nem kommunikálsz értelmesen és konkrétan, nincs miről beszélnünk – vetem oda, és végre elhagyom a kajáldát.
Értetlenségem egészen az utca másik feléig tart, ahol is Shou éhes tekintetével találom szemközt magam. Ö is napszemüveg mögé bújik. Remek.
- Keiyuu, ezért még kapni fogsz, csak kerülj a kezeim közé – mérgelődöm.
- Szólítottál? – terem mellettem a kis énekes.
- Mi a fenének szabadítottad rám az összes most épp unatkozó énekest?
- Szerintem egyik sem unatkozik – kuncog fel. – Adj nekik jövőt – hajol közel. – Vagy vedd el minden reményüket… - megnyalja a fülkagylómat.
Érintésétől kiráz a hideg, és felvillan előttem egy megsárgult boríték képe, amit szekrényem legmélyére süllyesztettem.
Mérgesen megyek hazafelé, még ilyet! Keiyuu mit képzel magáról, rám engedi ezeket a dögkeselyűket? Nem elég nekem megküzdeni a saját sötétségemmel, még ez is?
Mire elmerülnék saját homályos gondokkal és keserűsséggel teli mocsaramba, újra mehetek be a stúdióba.
- Kyo minden rendben? – kérdi mellékesen Kaoru. Minek hazudjak neki?
- Nem – morgom.
- Ki próbált bejutni a magánszférádba? – hogy miért ismer engem ennyire?
- Kivételesen a szférában nyugalom honol és ez az, ami furcsa – gondolkodom, majd végig nézek zenész társamon. – Ahogy elnézem, a te háztájadon sincs minden rendben – összerezzen, tehát igazam van.
- Talán – tér ki a válasz elől, telitalálat.
A nap gyorsan eltelik, a sok szerencsétlenkedés sem könnyíti meg a dolgunkat. Kaoru tényleg nincs a toppon. Shinya szintén a föld másik részén jár. Die mosolyogva próbálja mutatni, hogy otthon minden rendben van, de persze ahogy közeledik a turné ideje, a barátnője egyre morcosabb, egyre jobban magához akarja láncolni. Toshi szintén magányos, én adom a nagy antiszoccot. Nehéz zenésznek lenni. Talán ezért adtam fel azt, hogy bárkit is beengedjek az életembe. Persze vannak, akik megkeserítik nyugodalmam. De velük most nem akarok foglalkozni.
- Na, jó, mára legyen elég a szerencsétlenkedésből, most pedig mars haza – ásít egy hatalmasat Kaoru. Talán aludni is kéne.
Ahogy én elképzeltem, aludni nem tudtam, mert a szavak nem hagytak nyugodni és egy dallam sem. Muszáj leírnom, különben elvész a hirtelen ötlet. Egy szusszanásnyi szünetben felpillantok, és szembe találom magam a szekrénnyel, ahol a boríték lapul. El kéne vinnem magammal a turnéra? Ha betörnek hozzám, ezt ne találják itt. De hát ez csak a zenészeknek értékes. Ekkor felvillan előttem Ruki és Shou éhes tekintette. Inkább viszem magammal.
- Lassan össze kéne szedni a cuccaidat, nem gondolod? – kérdezi a szoba sötétjében egy ismerős hang.
- Keiyuu, hogy kerültél ide?
- Mit viszel magaddal? – mintha nem is hallotta volna előbbi kérdést.
- A szokásos dolgokat – vonok vállat.
- Új szövegen dolgozol?
- Valami olyasmi – motyogom. Nem szeretem, amikor bejön hívatlanul, főleg úgy, hogy be se engedtem. Aztán itt van az is, hogy ha jól emlékszem kulcsra zártam az ajtót. És neki nem adtam kulcsokat. Kaorunak van, meg a többieknek, de neki nincs.
- Ne agyalj ilyen kis butaságokon – nevet. – Kinek fogod oda adni a kottát? – kérdezi a lényegre térve.
- Miért kéne bárkinek is odaadnom? – vágok vissza flegmán.
- Meg akarod tartani? – értelmes kérdésre, még értelmesebb kérdéssel válaszol. Miért érzem úgy, hogy semmi értelme ennek a beszélgetésnek?
- Mit keresel itt Keiyuu? – kérdezem a halántékomat masszírozva.
- Csak jöttem, hogy ellazítsalak – szót tett követ, mögöttem terem és már vállaimból próbálja kimasszírozni a görcsöket. Elég nehéz dolga van, a stressz megteszi a hatását.
- Menj el fürdeni, talán úgy egyszerűbb lesz rajtad eloszlatni az olajt – terel be a fürdőszobába.
Ellenkezni nincs értelme, és ha egy kellemes masszírozásról van szó, akkor azt hiszem, kihasználom az alkalmat.
Gyorsan letusolok és csak egy boxerben megyek át a szobámba, elvégre kényelmesebb a matracon, mint bárhol máshol. A kanapé túlságosan göröngyös.
- Már kész is vagy? – áll meg az ajtóban Keiyuu.
- Miért, órákat nem szoktam zuhanyozni. – vonok megint vállat.
- Akkor terülj el – lép a polcon lévő testápolóért.
- Az hogy került oda? – csúszik ki a számon értetlen gondolatom.
- Még én hoztam, lehet ki kéne venned lassan egy lakást, Ruki nagyon rád szállt - átveti lábát fenekem felett és elkezdi eloszlatni a krémet rajtam.
- Majd ha konkrétan betámad.
- Nem veted meg a könnyű prédát… - kuncog és már nyomkodja is fájó izmaim.
- Miért vetném meg? – nyögök fel jólesően. – Ha magától jön az ágyamba – a megszólalásomnak többlet tartalma van, ezt ő is tudja, megremeg a keze, ezt kihasználva megfordulok és lelököm magamról. – Eleget cicáztál, most miért vagy itt? – nézek a szemébe. Felül és újra átveti lábát felettem, és igen hergelő pózba ül le az ölembe.
- Szerintem tudod magadtól is – mosolyog rám azzal a tekintettel, ami nekem egy kialvatlan, de kipihent éjszakát jelent.