Mult fogsága, jövö reménye

Egy régmúltból előkerült történet... nem tudom miért és hogyan... de most előkerült...

A LiveJurnal-ra készült kihívásra.
bleach:1. Itt vagy velem, mint egy új remény, Az éjszakát felváltja a fény. (Yami)Csapat: Bleach
Kategória: Slash
Egyéb tudni valók:
Szereplők: Hitsugaya Toshiró Kapitány, Madarame Ikkaku harmadik tiszt.
Figyelmeztetés: Durva nyelvezet, sötét tartalom, 18+os jelenetek és utalások!
Rövid leíráshoz talán annyit hogy érdekes páros... érdekes háttértörténet, és még érdekesebb kivitel.

Hitsugaya Toushiro pov:

Fényesen süt a nap felettem, mikor sétálok az egyhangú utcákon. Hogy miért vagyok kint? Egyszerű. Matsumoto kibírhatatlanná tette számomra a kapitányi irodát azzal a rengeteg sakéval, amit az előző bulin szanaszét locsoltak. Hiába parancsoltam rá, mintha a fallal beszéltem volna, semmi foganatja.
Egy fekete árny és egy hatalmas puffanás hívja magára a figyelmem.
- Nocsak, fényes nappal telihold van? – érdeklődöm a fényes gömb láttán. A fehér hold vörössé változik és Madarame mérhetetlen dühvel néz le rám. Természetesen miután felpattant és fölém tornyosult. Unottan nézek fel, erre végre megtalálja a helyét és rájön, hogy csak harmadik tiszt.
- Hitsugaya kapitány?
- Jó volt az éjszakátok? – kérdezem, miközben elsétálok mellette.
- Öm… meglehetősen jó – vakargatja röhögve a tarkóját. Csak fújok egyet és ott akarom hagyni. Megőrülök ettől a melegtől, miért kellet annak a nőszemélynek tönkre tennie a hűvös szobámat?
Mérgemet egy pillangó érkezése szakítja félbe. Remek, mehetek még küldetésre is. Na, de hogy Madarameval.
- Mindegy – morranok.
- Hitsugaya kapitány mehetünk egy jó móka felé? – kérdezi a kotnyeles szeszkazán. Csak morcosan bólintok és megyünk. Még hogy jó móka. Mit képzel ez magáról, nyaralni megyünk? Itt munka van.
Ez a tökkel ütött pedig itt pattog és fitogtatja az erejét. Nem elég, hogy az izmaival kérkedik azonnal, de még itt neki áll feljebb és mondja a magáét Kenpachiról. Nos, ő az, akiről ma nem akartam hallani.
Miért vernek engem a Kamik? Zaraki a másik fele. A férfi és még csak nem is mondhatná, hogy nem bomlanak utána a női shinigamik. Persze, mint minden rendes kapitány, aki férfiből van, az kihasználja. Már ha megtenné. Na, persze jó vicc.
- Hitsugaya kapitány hol van? – rángat ki a gondolataim közül Madarame.
- Mi hol van? – kérdezek vissza.
- A célpont? – nyalja meg a szája szélét és ádázul keresi a zsákmányt.
- Ott – legyintek hanyagul a közeledő hollow felé, hisz nincs annyi energiája, még nem falt fel sok lelket, csak tudnám miért minket küldenek. Ráadásul ezzel az eszementtel.
Figyelem, ahogy a kopasz legyakja az ellent. És visszatérhetünk, na meg, ahogy én azt elképzeltem. Itt is dög meleg van és nem elég, hogy dolgozni kell, mert azt kell, hanem még jön egy rakattal. Persze Hyorinmaru is kiveszi a munka részét. Közben pedig eszembe jut megint Zaraki önelégült vigyora. Miért kell megint a fejembe járnia, megint mehetek Unohanához, hogy előjött a fejfájásom és hogy adjon altatót, mert kikészít a meleg.
Még csak meg se izzasztnak a lidércek és mehetünk vissza. Madarame végig beszél, hogy milyen jól ment neki. Oda se figyelek a szavaira.
- Kapitány! – rohan elém Rangiku.
- Ma este máshol tartsatok ivászatot, nekem ehhez nincs türelmem, sok a dolgom! – azzal megyek a negyedik osztaghoz.
Unohana kapitány kedvesen mosolyogva fogad és pár pillanat múlva már távozhatok is az üveg altatómmal.
Megint keveset fogok aludni, de szerencsére álommentesen.
- Hitsugaya kapitány, mit keres ilyen későn még bent? – kérdezi egy ismerős hang.
- Mit keresnék, dolgozom, amit az a lusta Rangiku nem csinált meg – vetem az ajtó felé és nem vagyok hajlandó felnézni.
- Ennyi munka és hol itt a pihenés?
- Pihenek, ha majd ráérek – morgok.
Na, persze ez Renjit nem nyugtatja meg. Egyébként is mit keres ő itt?
- Mi járatban? – rakom le nagyot sóhajtva a jelentést a kezemből.
- Kapott egy parancsot és nekem kellet kézbesítenem, mert pont arra jártam – na, persze pont arra járt, folyton ott lóg a főparancsnoki szárnynál, van valami új, csinos shinigami nőcske azt csábítgatja felváltva Hisagival.
- Milyen parancsot? – kérdezem unottan.
- Madarame tisztel kell mennie.
- Hova? – csapok az asztalomra. Nem elég, hogy a tizenegyedik osztag kapitánya kísért álmaimban, még a beosztottjai is fényes nappal rám szállnak? Fényes nappal jó vagyok az éjszaka közepén.
- Az emberek világába – azzal végre odaadja a lapot és eltűnik. Na, remek megint Ichigo nem végzi a dolgát.
Ott hagyom a jelentés halmot és nekivágok.
Félúton csatlakozik Madarame és már teljes harci kedvvel megyünk. Vagyis neki teljes a harci kedve, én csak unom a dolgot.
Meleg van a halandók birodalmában, mérhetetlenül meleg.
Míg Madarame elintézi a munkát, én csak figyelek és próbálok az izmok játékáról nem tudomást venni. Szörnyű, hogy mennyi álmatlan éjszakám lesz megint.
- Minden rendben Hitsugaya kapitány? – rángat ki a gondolataimból egy tenyér a vállamon,
- Igen – próbálom elrángatni az inzultált testrészem.
- Akkor mit szédeleg itt nekem? – csodálkozik rám Madarame.
- Ne törődj vele – vonok vállat. – Végeztél? – nézek körbe csend és nyugalom.
- Már igen – vigyorog – ezért jó kapitánnyal jönni, a munka móka így – azzal nevetve a saját poénján tovább áll. Morcosan követem, majd beáll a rendes felállás. Mikor visszaérkezünk a lelkek világába már fáradt vagyok a sok szövegelésétől.
- Viszlát! – intek neki és már ott se vagyok. Az altatómat akarom és a tataminomat. Persze meg, ahogy én elképzeltem hazafelé menet még benéztem az irodába. A félrészeg bandát kipenderítem onnan és leülök az asztal mögé jelentéseket böngészni, hátha lesz valami megoldás a problémámra. Aludni nem muszáj, sőt felesleges, mikor ennyi munka van, és ha nem alszom a rémálmok is elkerülnek.

Napok, hetek elkezdenek összefolyni Madarame folyton felbukkan, hogy ide meg oda kísérgessen. Rangiku féltékenységi rohamot is rendezett, hogy én az ő pici kapitánya vagyok és nem Ikkakué. Erre majdnem ráküldtem Hyorinmarut, de azzal csak szívességet tettem volna neki ebben a nagy melegben.
- Kapitány sokat dolgozik mostanában – jelenik meg az irodában Unohana.
- Sok munka van – felelem unottan és próbálok a lapra koncentrálni, de a jelek egyértelműen összefolynak. Nagyon nem akar tisztulni a kép.
- Pihennie kéne, mer…
- Nincs rá időm – vágok a szavába.
- Értem, akkor igya meg ezt a nyugtató teát – tesz le az asztalomra egy csészét és távozik.
Nem tudok vele foglalkozni, ha nem leszek kész és nem állnak helyükre a jelek, akkor megint kudarc lesz a napi eredményem, azt meg nem szeretném. Főleg úgy nem, hogy ha csalódottan megyek a takaró alá, akkor megint betalál egy gúnyos mosoly.
Az Unohana által itt hagyott bögrére téved a szemem és a kezem. Beleiszok, kellemes aromájú tea van benne. Élvezem egy kicsit, majd hatalmasat ásítok, ismerem ezt a mellék ízt. Az altatómnak is ilyen a mellék íze. És mire ezt végig gondolom, már az asztalra borulva átlépek az álomtalan álmok birodalmába.

Madarame Ikkaku:

Poén dolog lidércekre vadászni, némelyiket könnyű, némelyiket nehéz elkapni. Zaraki kapitány a legerősebb. Most mégis más kapitánnyal járok át a halandók világába és vizslatom az embereket. Meg vadászok lidércekre.
Hitsugaya kapitány amilyen kicsinek tűnik, olyan lobbanékony, pedig milyen hűvös általában. Most mégis mintha gyengélkedne. Ezt nem értem. Általában semmi baja nincs, most meg itt kóvályog nekem.
- Rangiku, mi baja a kapitányodnak? – kérdezem meg végül a hadnagynőt, hátha ő tudja.
- Fogalmam sincs – sóhajt hatalmasat. – Na, de te mit kujtorogsz már megint itt? A kapitányomra fáj a fogad?
Döbbenten pislogok rá. Mi van itt? Mi közöm lenne az ő kapitányához? Nem is érdekel… jó kicsit talán mégis csak aggódom érte.
- Csak mert mikor visszajöttünk az egyik kis kirándulásból szédelgett.
- Nem bírnátok befogni? – lép ki a kapitányi szobából az emlegetett shinigami.
- Kapitány! – üdvözüljük tisztelendően.
- Dolgozni szeretnék, ha már a hadnagyom nem hajlandó rá – morog, azzal visszacsapja a toló ajtót a helyére. Nevethetnékem támad a hevességétől. A jégcsap kapitány mégis csak képes érzelmekre. Na, várjunk csak, miért is töröm ezen a fejemet?
Duzzogva és a saját gondolataimat nem értve távozom a tizedik osztaghoz. De hiába megyek vissza a saját lakrészembe, egyszerűen nem nyugszom.
- Hé Ikkaku, ki a szerencsés? – kérdezi az ajtón bekukucskálva Yumichika.
- Kicsoda? – értetlenkedek.
- Aki ennyire megdobogtatja a szívedet – danonászik és levágódik mellém.
- Mi van? – értetlenkedek.
- Nagyokat sóhajtozol és folyamatosan a tizedik osztagnál lógsz. Van ott valami jó nőcske? – kíváncsiskodik.
Nos, hogy így mondja… talán kicsit mégis másért járok oda, mint a munka.
- Tudod Zaraki kapitány is sokat járt oda egy időben, bár titokban. Aztán persze Unohana kapitány jött és egy hosszú csendes beszélgetés után a kapitány nem ment oda többet.
- Ez érdekes – morgom. Bár tudnám mi történt akkoriban, semmi nem került nyilvánosságra.
Unottan bámulom a plafont, mikor érkezik a következő parancs, mehetek megint Hitsugayához, valaki szórakozik?
- Jó utat – vigyorog még mögöttem Yumichika.

- Kapitány – állunk meg egy hatalmas erdős terület felett.
- Menj játszani – küld el és kényelmesen elhelyezkedik egy fa ágán.
- Oké – széles rókavigyor terül szét ábrázatomon és megyek játszani a kis lidércekkel, hogy megint levadászhassam őket.
Sajnos nagyon hamar vége van a mókának. Szeretek Hitsugaya kapitánnyal jönni, hagyja, hogy kiélvezzem a harc minden pillanatát, nem szól bele. Visszatérek, ahol elhagytam a kapitányt és mikor feláll üveges tekintete találkozik egy pillanatra az enyémmel, aztán egyszerűen elájul. Még időben elkapom a földre zuhanástól. Na, ezzel a helyzettel most mit kezdjek?
- Kapitány térjen magához – rázogatom, de nem reagál. Ez egyáltalán nem mókás. Mi a fenét kell csinálni egy ájult Hitsugayával? El kéne vinnem a negyedik osztaghoz, hátha ott rendbe rakják.
Végül ölbe kapom és megyek vele, magához nem hajlandó térni. Úgy hogy kap egy ingyen fuvart haza.
Mikor visszaérünk a tiszta lelkek városába, már éjszaka van, senkivel nem találkozunk szerencsére, de a kórház ajtaja nyitva van és Unohana kapitány már az ajtóban áll, mintha tudta volna, hogy érkezni fogunk. Beviteti a kis kapitányt az egyik szobába. Sötét van ide bent, nem enged be világosságot.
- Sajnálatos, hogy megint ide jutottunk… - motyogja és gondterhelt arccal nézi az ájultat.
- Mi a baja a kapitánynak? – puhatolózok.
- A múlt árnyai ismét kísértenek. Hiába gyógyult meg a test, ha a lélek még mindig magában hordozza a fájdalmat – értetlenül hallgatom a kapitány asszonyt. Mit se törődve kérdéseimmel kihesseget a szobából, sőt még a kórházból is.
Remek, mondhatom. Van egy talány, ami piszkálja a csőröm, és ha nem lennék ennyire izomagynak eladva, akkor még lenne lehetőségem megoldani. Oké, tudom, eddig mindent erővel próbáltam megoldani.

A napok eseménytelenül telnek edzés kapitány felügyelete alatt. Matsumotot se látom, így még csak meg se tudom kérdezni, mi van a kis kapitányával. Na, de ez engem miért érdekel? Gondterhelten megyek vissza szállásomra. Miért nem tudom? Miért zavar a gondolat is, hogy folyton az a fehér üstök jut az eszembe. Ez nem állapot beszélnem kéne valakivel. De kivel? Ilyen téren Yumichika nem mérvadó, mert elterjesztene még valami hülyeséget és az ártana a hírnevemnek. Akkor… nem tudom.

Hitsugaya Toshiro:

Ki aludtam magam, oké Unohana meg a piszkos trükkjei. Újult erővel vetem magam bele a munkába.
Rangiku csak kapkodja a fejét, de nem érdekel, most meghajtom rendesen, nekem itt nem fog napokat henyélni, így is megint elmaradása van.
A fáradtság rám tör, de nem akarok álmodni. Nem fáradtam még el annyira, hogy az álmok is elkerüljenek. Közben Madaramevel folyamatosan járunk ide-oda. Még mindig nem értem, miért jó neki, hogy velem járhat küldetésekre.
Fáradt vagyok rá figyelni, nem érdekel, csináljon, amit akar, én most ide leülök. Megint az emberek világa, csak most egy erdős területre küldtek ki minket, az a faág pedig irtó kényelmesnek tűnik.
A fejem húz jobbra, húz balra. Nem jó ez így.
Még észlelem, hogy visszaérkezik a kopasz tiszt, de hogy utána mi történik, az homály.

A kórházban térek magamhoz. Unohana tornyosul fölém.
- Nem jó, ha a munkába menekül – közli azt, amit már úgy is tudok.
- És? – nézek rá unottan. – Ad nekem altatót?
- Nem – sóhajt nagyot. – Hamar a függője lehet, és azt nem akarom. Kérem, próbáljon túllépni a múlt sokkján, fogadja el, hogy megtörtént és kész, ennyi.
Csak morranok. Na, persze, mintha az olyan könnyű lenne elfelejteni, amit velem tett az állat osztag állat kapitánya.
- Ki hozott be? – váltok témát.
- Madarame Ikkaku – na, ennyit a témaváltásról megint a tizenegyedik osztag.
- Akkor illendő lenne megköszönnöm, igaz? – morgom és lekászálódok az ágyról.
- Igen, illendő lenne, viszont nem hiszem, hogy ilyen állapotban képes a munkája elvégzésére.
- Nem megyek szabadságra – közlöm a tényt és elhagyom a negyedik osztagot.
Még, hogy szabadság, ezek nem aludták ki magukat. Persze Rangiku nem enged be a kapitányi irodába és hazaküld, mondván Unohana kapitány rendelvénye, és hogy ne ellenkezzek az orvossal. Majd ő dolgozik. Na, persze én meg a mikulás vagyok. Rangiku meg a munka, jó poén.
Végül beletörődök, hogy itt kell maradnom a szállásomon. A napok unalmas egyhangúságban telnek. A rémálmok elkerülnek szerencsére, így még talán pihentető is ez a tétlenség.
Utolsó napján a szabadságomnak feltűnik valaki, az ablakom előtt sétál el, miközben a párkányon ülve teázgatok.
- Madarame? – csúszik ki döbbenten számon a neve.
- Hitsugaya kapitány? – fordul meg és szintén döbbenten pislog rám.
- Mi történt, hogy erre jász? – váltok át érdeklődőbe.
- Maga miatt jöttem – feleli csípőből és látszik rajta, hogy nem érti miért mondta.
- Aha – bólintok értelmesen és lemászok az ablakból. – Szóval miattam hát izé… egy köszönettel tartozom – vakarom meg a tarkóm. – Kösz, hogy visszahoztál – értetlenül néz rám, majd leesik neki.
- Nem tesz semmit – von vállat, majd megint némán bámuljuk egymást.
- Ikkaku, te mit keresel itt? – kérdezi Rangiku, mikor befut. – Mit akarsz a kapitánytól? Mit lábatlankodsz itt? – mintha kicsit megint féltékeny lenne. Legszívesebben felnevetnék, persze nem teszem. Csak figyelmem az eseményeket.
- Igen… nem… - hű, de határozottak lettünk Madarame. – Szeretnék négyszemközt beszélni önnel kapitány – na, ez meg döbbent.
- Gyere be – intek az ajtó felé. Gyorsan összerakom az ágyam, hogy legalább az ne foglalja a helyet. Egy szál yukatában, ahogy vagyok, úgy várom.
Nem sokára belép az ajtón és leül tisztes távolságba tőlem.
- Nos, mi a probléma? – kérdezem és leülök szintén vele szembe jó messze.
- Maga – feleli tök természetesen.
- Én… - hümmögök. – És velem mi baj van?
- Nem értem magát – morogja.
- Konkrétan?
- Mi baja Zaraki kapitánnyal? Mi baja velem? Mi baja a tizenegyedik osztaggal?
- Veled semmi – kényelembe helyezem magam és eldőlök. – Kenpachival… - hümmögök egy sort tényleg mi is a bajom vele? Áh, megvan tönkretett. – Semmi különös csak olyat tett, amit nem bocsátok meg neki – mosolyodom el, erre lefagy.
- Mit tett a kapitányom? – kerekedik el a szeme.
- Semmi köze hozzá – ütök meg egy erősebb hangnemet, hátha végre leszáll erről a témáról. Persze és a képzeletem. Nem hagyja abba a dolgot, csak dől belőle a szó, hogy a becsület így, a becsület úgy, és hogy ezt nem hagyhatja annyiban.
- A szentségit Madarame! – kiáltok fel, mikor már nem bírom tovább. – Az a vadállat megerőszakolt! – és a könnyeim újra ellepik a szememet. Ezt nem akartam, hogy az emberek gyengének lássanak. Némaság borul ránk, amit néha a szipogásom tör meg. Végre felmerek nézni a tisztre. Tátott szájal bámul rám.
- Kapitány – nyögi ki végre.
- Kérlek, menj el nincs kedvem a sajnálkozását hallgatni – intek az ajtó felé és hátat fordítok neki.
Várom, hogy távozzon, de nem teszi, némán ül a helyén. Szerintem én vagyok a makacsabb, nem fordulok meg, sötét gondolataim ellepik agyamat. Most már híre fog menni, mit tett Zaraki és én leszek a hibás, mert állítása szerint én csábítottam el.
- Kapitány ezért gyengélkedik mostanában, mert a kapitányomra emlékeztetem? – mintha kétségbe esés bujkálna a hangjában.
- Lehet – ülök fel neki még mindig hátat fordítva. – Nem tudom, de a rémálmok újra megtaláltak, gyengének érzem magam. Még nem aláztak meg úgy, mint akkor ő. Először kedves volt, aztán elmúlt a cukormázas ábrázata és kimutatta a foga fehérjét, hittem neki, talán hinni akartam, de miért is mondom ezt el neked? – keserűen fel evetek.
- Kérem, mesélje el – ránézek és kíváncsiságot látok benne.
- Bízhatok benned annyira, hogy elmondjam neked a legsebezhetőbb pontomat, amivel árthatsz nekem és a kapitányodnak? Megéri nekem ez a fáradság?
Értetlenül pillant rám. Mérlegelek, kitárulkozzak vagy sem? Esetleg mindenkinek elmondja? De arra ott a tudatmódosítás… vagy azt csak embereken használhatom? Nem tudom mit kéne tennem. Zavarodottságomat az se könnyíti meg, hogy csak néz rám és vár. Vagy épp ez könnyíti meg annyira a helyzetet, hogy végül elkezdek beszélni. Talán először mondom el őszintén, hogy mi is történt abban a pár napban velem. Mire végére érek már az ölében ülök Madaramenek és a gijét szorongatom, miközben csorognak a könnyeim.
- És Kenpachi hogy érzett? – kérdezi a végén, mikor már hosszúra nyúlt a csend.
- Nem tudom – sóhajtok. – Unohana előtt tagadta az egészet. Végül bevallotta, hogy ő volt, de én vagyok a hibás.
- És ezt honnan tudja?
- A szomszéd szobában bújtam el, mindent kitűnően hallottam – vallom meg a végső rossz tettemet. Elengedem a felsőjét és kikászálódnék az öléből, ahova nem tudom, hogy kerültem oda. Nem enged, még szorosabban magához ölel.
- Végre megértettem mi az, ami eddig zavart – suttogja a fülembe.
- Mi? – nyelek egy nagyot.
- Hiányzott valami a napjaimból és az maga volt, hogy beszéljen hozzám, hogy fintorogjon, hogy hagyja, hogy végezzem a munkám – kigúvadnak a szemeim. Ezt nem értem.
- Mi?
- Huh, ez bénán jött ki – motyogja és eleged.
- Mi jött ki bénán?
- Valahogy fejben sokkal egyszerűbben és jobban hangzott – morogja.
- Oké, akkor most engedj el – szólok rá erélyesen, megteszi és végre nyugodtan szembe nézek vele. A látvány megdöbbent. Elpirult, amit még talán meg is értek, de hogy miért néz rám közben olyan furcsán csillogó szemmel.
- Lehet nehéz a felfogásom és nem értettem meg elsőre mit is akarsz mondani?
- Kérem, erről a részemről ne meséljen a kollegáknak – mosolyodik el. – Szeretném megnyugtatni a lelkét is, hisz a testi sebek beforrtak már – óvatosan megérinti arcomat és letörli róla a könnycseppek maradványait.
Nem próbál megcsókolni, még csak közeledni sem, és ez valahol megnyugtat, viszont távozni se hajlandó. Kibeszélteti belőlem minden problémám.
- És veled mi a helyzet? Engem már eleget kúráltunk – terelem el a figyelmet magamról.
- Nem sok – von vállat. – Talán csak annyi, hogy nagyon furcsa ez a helyzet. Nem vagyok én ehhez hozzá szokva. Valahogy az osztagnál nem lehet az ember érzelmes, az érzelmek csak gyengévé tesznek, én se vagyok képes rendesen dolgozni azóta, hogy nem igazodom ki magamon.

Madarame Ikkaku:

Toshiro könnyei és meséje kapitányomról teljesen megdöbbent. Azt tudtam hogy valami problémája volt a tizenegyedik osztaggal de hogy ekkora… ez azért meg lepett.
Tehát óvatosnak kell lennem ha valamit akarok tőle. Egyáltalán akarok én valamit tőle? Vagy a kapitányom hibáját fogom el követni megkívánom használom és itt hagyom? Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Ahhoz jobban hiányzik a minden napjaimból. Átbeszéljük az időt, ami rendelkezésünkre áll, hogy mikor aludt el beszélgetés közben nem tudom, de azt hiszem sikerült kibeszéltettem és még mielőtt álomvilágba merült volna lelkére madzagoltam hogy nem mondhatja el senkinek.
Nem tenne jót a rólam kialakított képnek, ha ilyen kis apróságokkal, mint gyengéd érzelemre való képesség lerombolná.
-Álmodjon szépeket és nyugodtakat – köszönök el már alvótól és elhagyom a kapitányi lakosztályt.

-Hol jártál Ikkaku eddig? – köszön rám az esti őrjáratból vissza térve Yumihika
-Volt egy kis elintézni valóm.
-Hát nem lehetett olyan kicsi hogy elvette az egész napod. Zaraki kapitány keresett – meg áll bennem az ütő de egy vigyorral leplezem.
-Akkor megyek most.
-Szerintem ne zavard vannak nála – von vállat és megy aludni – Neked se ártana aludni.
-Holnap – motyogom magamban. Holnap majd beszélek a kapitánnyal.

Másnap hamar behivat kapitányom és közli nemtetszését a tizedik osztaggal való túlságosan is barátságok viselkedésemmel kapcsolatban.
-Azért mert maga elcseszte szó szerint én még nem biztos, hogy meg teszem ezt a hibát! – morgom.
-Miket beszélsz Madarame?
-Tudom mit tett, nem vetem meg érte, de nem is tisztelem érte – vágom ki magam.
-Azt hiszed jobb vagy nálam?
-Nem hiszi – jelenik meg a szobában az emlegetett – Tudjuk mindketten, hogy így van – kemény szavaitól és jéghideg tekintetétől kiráz a hideg.
-Hitsugaya – nyalja meg a száját Kenpacsi.
-Csak közölném, hogy megint kölcsön veszem Madaramét egy küldetés miatt.
-Ne hogy már – kapitányom karcos nevetése betölti az irodát – Ne hogy azt hidd becsaphatsz – hirtelen komorul el – Nem hittem volna hogy azok után még itt foglak látni.
-Nem miattad jöttem – von vállat – Hanem ezért – és átnyújt egy levelet.
-Hivatalos és eredetinek tűnik.
-Nem tűnik az is – karba fonja a kis jégcsap karjait – Most pedig mennék dolgozni.
-Jó utat – int még egyet.
-Gyere Madarame – azzal már ki is fordult az irodából. Értetlenül nézek Zaraki kapitányra.
-Menjél – int kifelé – kölcsön kapott hosszú távon tőlem, mert hosszabb küldetésre mész az emberek világbába Hitsugayat kisérve.
-Igenis – bólintok.
Rohanvást mennék Toshiro után, de nem kell sokat keresnem a kapitányi iroda előtt vár.
-Csomagolj, hosszú távra megyünk. Negyed óra múlva legyél a kapitányi irodámnál. – közli a paramétereket és távozik.
Össze szedem magam, rendet rakok a lakásomba még el köszönök Yumichikától és pontosan érkezek. Rangiku is jelen van.
-Ha nem lesz kész a munka tudod a büntetésed – fenyegetőzik éppen a kapitány.
-Ikkaku – üdvözöl a hadnagynő.
-Matsumoto – biccentek.
-Indulhatunk végre? – kérdezi a kapitány.
-Igen – és követem.
Átmegyünk az emberek világába ezzel még nem lenne probléma, de hogy szállásunk is lesz ez már annyira meg döbbent hogy csak kapkodom a fejem.
-Pihenj le este kezdődik a portya – mondja és magamra hagy. Szóval ez egy nyaralás is a kapitánynak? Egész úton nem szólt hozzám, sőt mi több még csak rám se nézett.
Most essek kétségbe, vagy ráérek kicsit később?
-Azt hiszem rá érek később. – mondom és elheveredek a földön.
Ébrenlét és álom között lebegek mikor bejön a kapitány.
-Indulunk!

Napokig ezt játsszuk, alig beszél velem. Nem értem mi történt. De szerintem nem kell siettetni a dolgokat, ha azt akarom, hogy velem legyen és ne ellenem akkor kis türelem kell.
-Tudod, meg lepődtem – szólal meg napok óta először a kapitány azon a hangon, amit csak személyes beszélgetések közben üt meg.
-Min?
-Azt hittem letámadsz, amint lesz rá lehetőséged – von vállat. Próbálja nemtörődömnek mutatni magát, mégis érzem benne a feszültséget – A szomszéd szobában aludtam – mutat a teraszon ülve a másik szoba felé – Még se jöttél át este.
-Úgy vélem – gondolkodom el – Ahhoz hogy valamit elérjek önnél kicsit több mindent le kell tenni az asztalra. Valamint nem csak egy éjszakát szeretnék, ha egyáltalán szeretnék. Még nem vagyok biztos önmagamban talán azért nem lépek – tényleg elbizonytalanított ez a pár nap.
-Érdekes – hümmög, majd fel bámul az égre lassan sötétedni kezd – Érdekes – ismétli meg önmagát és most a földet pásztázza.
-Mi az, ami ennyire elvonja a figyelmét? – kérdezem, álla alá nyúlva magam felé fordítom. Hideg szemében valami furcsa melegség csillan.
-Elgondolkodtató, amit mondtál – félre billenti a fejét, mintha nagyon érdekes dolgot látna és gondolkodna rajta – furcsa vagy de jó értelemben – halvány mosoly jelenik meg az arcán, ami meg döbbent.
-… - csak tátogni tudok értelmes szó nem jön ki a számon.
-Ne hápogj nem vagy te hal – kuncog – Érdekes vagy, mert nem fejjel mész a falnak, mint a többiek. Az érzelmeidet teljesen máshogy kezeled, mint a többiek. Matsumoto is próbálkozott, de csak részeg volt. Kenpacsit jobb elfelejteni. Bár nem igazán akarom el felejteni, mert remek intő példa hogy ne bízzak meg olyan hamar.
Megint csak döbbenten hallgatom szavait.
-Bennem meg bízik? – töröm meg a hosszúra nyúlt csendet.
-Még nem tudom el dönteni – von vállat – Mint shinigami szörnyen önfejű vagy, nem dolgoznék veled, vagy nem hagynám, hogy a beosztottam legyél.
-És mint valaki az életében? – puhatolódzom.
-Na itt van a kutya eléásva! – üt a térdére – Nem tudom! – rám néz és tényleg látom benne a zavarodottságot.

Hitsugaya Toshiro:

Itt ülök Ikkakuval egy hagyományos teraszon, egy békés környéken. Mit se számit, hogy az elmúlt napokban alig beszéltem hozzá, mit se számit, hogy minden munka el van végezve. Egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni, hiányozna, ha nem lenne itt velem, nem tudom magamtól távol tartani, nem undorodom tőle, mint Kenpacsitól. Talán nem kéne hozzá hasonlítgatni. A közelébe rémálmaim sincsenek. Mert teljesen különbözőek. Ez az Iakku, akit megismertem valahogy törődő, kedves és nem olyan bunkó mint fényes nappal. Az éjszaka megmutatja igazi mivoltunkat? Meg mutatja, hogy gyenge vagyok és törékeny. Meg mutatja, hogy én is képes vagyok érzelmekre. Most itt ülök immár teljesen besötétedett és a csillagok csak úgy szikráznak az égbolton. Gyönyörű.

Madarame Ikkaku:

- Itt vagy velem, mint egy új remény, - motyogja Toshiro, miközben a földet pásztázza - Az éjszakát felváltja a fény – bámul fel a csillagos égboltra. Teljesen elpirulok szavai hallatán.
- Vajon kinek is ki volt a reménysugár – mosolygok nyakába. Meg borzong – Csak nem fázol.
-Talán kicsit – fordítja el a fejét, de nem elég gyorsan, még látom hogy pirult az arca.
-Akkor itt az ideje, hogy bemenjen és lepihenjen.
-Ez talán rád is igaz – nevet fel.
Bemegyünk, de egy pillanatra tétovázik az ajtóban. Átkarolom a vállát és beinvitálom a saját szobámba. Kicsit döbbenten viseli teteimet, de nem ellenkezik meg ágyazok és elfészkelem magam ö még mindig csak az ágy mellet ül.
-Jó éjszakát kapitány – fordítok neki hátat és hatalmasat ásítok.
Hallom ahogy mocorog és befekszik végül mögém és neki bújik hátamnak.
-Jesszus de hideg – kiáltok fel mikor lába enyémhez ér.
-Inkább örülj neki, mert így hűtelek ebben a melegben – morog ránézek és a durcás kis gyerek kép amit vág megérne egy csókot na de az még gyors dolog.

Valahol itt kezdtük meg megismerni egymást.
Lépésről lépésre haladtunk nem rohantunk előre, mert minek azt? Pillanatnak élni harcban kell. Nem a szerelemben… szerelem ez egyáltalán? Én inkább ragaszkodásnak mondanám. Ragaszkodunk egymáshoz, hogy ne veszítsük el a józan eszünk, a nyugalmunk, az ép eszünk.
Hazatérésünk után nem sokkal meglátogattam Unohana kapitányt, hogy meg kérjem, ne adjon több altatót Toshironak. De a kapitány megelőzött már ott ült a vizsgálóban.
Unohana engem is betessékelt. Meg vizsgált majd közölte, hogy egészséges vagyok és Tohsironak nem kell aggódnia, nem kap el semmilyen bacilust tőlem, ezenfelül semmi baja a fejemnek.
Kicsit talán meg is lepődhettem volna, de már rájöhettem volna, hogy Toshiro nem csinál semmit feleslegesen. Mondhatni a saját érdekében vizsgáltatott meg. Az altatóról pedig leállt nagy örömömre kicsit zombi volt tőle, de ezt csak később vallom majd meg neki nem kell mindent azonnal tudnia.

Az éjszakánk igen mozgékony volt megint beszélgetésekkel telt elmondta, hogy miért is kérte ki a negyedik osztag kapitányának véleményét.
-Tudod, amilyen állatok vagytok – von vállat – Vagy inkább amilyen hír terjeng rólatok.
-Na de kapitány! – méltatlankodok.
-Teljesen igazam van, kitudja milyen helyeken mászkáltatok – rivall rám.
Hát hogy meg nyugtassam fürdeni mentem.
Ezek után olyan történt mai engem is meg lepett. Kis kapitányom kezdeményezett és letepert na de hiába volt fölül én domináltam.
Óvatosan bántam vele és inkább kértem hagyjuk abba, mert látszott rajta hogy fáj neki, amit teszek.
-Rendben te győztél – morogja és nekem hátat fordítva bevágja a durcát.
-Toshiro – suttogom a nyakába, amitől meg borzong.
-Hn…
-Nem kell mindent elsiettetni – csókolok bele finom bőrébe.
-Ha te mondod Ikkaku – fordul felém, kapok egy esti puszit és megint csak a hátával találom szembe magammal.
Azt a makacs önfejű és büszke mindenit.
Hogy testünk is össze kapcsolódjon, nem kell sokat várnom, hiába no eléggé kiéheztem már rá, mégis muszáj finoman bánni vele.
Teste begyógyult, de még emlékszik a sokra, amit előttem okoztak neki. De eljött az én időm és kellően hosszura nyúlt becézgetés simogatás kedveskedés után meg nyílik nekem nem csak a teste, de a lelke is.
Fáradtan piheg mellettem, magamhoz húzom még egy kicsit érezni akarom fényes nappal úgy is elveszi tőlem a munka és a sok papír, meg feladatok.

Hitsugaya Toshiro:

Ismét küldetésre kell mennem.
- Ne legyen papír munka az asztalomon, ha visszaérkeztem – szólok még Rangikunak, erre nyöszörögve fogja a fejét, mivel tegnap felöntöttek a garatra már megint.
Félúton csatlakozik hozzám Madarame.
- Hogy telt az éjszakája? – kérdezi vigyorogva.
- Szerintem ugyanúgy, mint a tied – vetem oda.
- Kapitány, magánál a térdelj le és szeress nem játszik – nevet fel és átlépjük a kaput.
- Neked meg fésűt ne vegyen az ember – vágok vissza, majd fél mosollyal az arcomon még hozzáteszem. - Bár befizetlek a fodrászhoz egy polírozásra – amilyen képet vág. Hát ezért megérte.
Megérkezünk a kijelölt területre.
- Ezért még kapni fog – súgja a fülembe. Felnevetek.
- Menj játszani – küldöm és háttérből figyelem izmai játékát. Most már nem zavartatom magam.
Visszafelé menet előre szalad valamiért, gondolataimba mélyedve követem. Kicsit azért furcsa, hogy két oldala van Ikkakunak. Egy kedves, akit csak én láthatok éjszaka, és egy állat, aki minden nap dolgozik. Végül is mindkettőt meg lehet szokni és elfogadni.
Egy csattanás rángat ki gondolataimból.
- Mi van, fényes nappal telihold van?
- Kapitány – méltatlankodik Ikkaku. Felnevetek.
- Látod, minden így kezdődött. – nyújtom neki kezem, amit elfogad. Miközben kiegyenesedik kapok egy röpke puszit a nyakamra. Kirázz a hideg.
-Csak a befejezés más – mosolyog.



Vége

Sárkányok tánca

Mikor esik az eső, és az eget szürke felhők borítják, én ott cikázok a villámok között. A föld most szomorú. Több éve figyelem ezt a világot sokszor mentem a pokolba mikor ott esett. És párszor voltam a túlvilágon is. De sehol nem találtam a páromat.
Az alvilág egén táncolok mikor valami érdekes dolog történik alattam, valami viadal szerűség van folyamatba. Ismerős érzés borzol meg. Hatalmas robbanás rázza meg az épületet. Fekete sárkány tör fel. Még mielőtt energiánk találkoznának, visszafordul.
Kíváncsiságom győz, és emberi alakban leereszkedem.
-Mi történik itt? – kérdezem az egyik szörnyet.
-Ne mond, hogy nem hallottál még a sötét viadalokról?
-Halottam már róla. – motyogom, és a kivetítőt nézem. Ott egy pöttöm fekete alak, aki irányítja a sárkányt. Elnyeli az erejét, és legyőzi ellenfelét.
Hümmögve megyek az erdőbe. Tóparton sétálva meg nézem magam. Kicsit alacsonyabb vagyok az átlagnál, sötét hajam meg csillan a nap fénye így kékes árnyalatú lesz. Öltözékem egyszerű buggyos nadrág kis topán, felsőm azért már bonyolultabb nincs háta, így magamra gondolok egy hosszú kabátot. Most már jobb. Meg nézem az arcom, egyedül a szemem árulkodik arról, hogy sárkánynak születtem. Erőm csak az egyiket tudja el tüntetni. A másikat már nem. Bekötöm így már jobb. Fel hangzik a hangos bemondóban Koto hangja, miszerint a viadal nem sokára folytatódik.
Ásítok egyet. Eldőlök az egyik fa ágán. Kényelmes talán el is bóbiskolok. Mert megint arra az ismerős érzésre riadok. A fiú megint használja a fekete sárkány erejét. Gondolom és már ott álok a küzdöttért körül ölelő nézőtéren, és tényleg most már jobban használja, mint először.
- Jegy? – zavar meg az egyik gyíkszerűség.
- Elég belépő? – húzom fel a kötést. Ijedten menekülőre fogja.
Zavartalanul nézem tovább a harcot. Tényleg jól csinálja!
De miután legyőzi a szőkébe átment harcos Buit, kidől. És alszik. A sárkány pedig ott nyugszik benne.
Most csapat társai jönnek Pazar küzdelmeket nézhetek végig. Mikor az utolsó közdelem is ledől, már indulok kifelé.
A többi már nem érdekel. Csak azt tudom, hogy meg akarok küzdeni ezzel a kicsi fekete hajúval.
Újra az egeket szelem esőben és villámokkal játszva mikor megint találkozok a kis démonnal.
Leszállok a pokol talajára. Nekem hátal áll, mikor átalakulok emberi formámba.
- Mért jöttél? – kérdezi.
- Már rég meg akartam veled küzdeni – felelem.
- Éreztelek a viadalon.
- Pedig elrejtettem erőm egy részét – mosolyodom el. Meg fordul. Hideg fekete a tekintete. Hideg futkos tőle a hátamon.
Hirtelen ér a támadása. Kardal jön. Kézzel védem. A bőröm meg keményedik, mielőtt a penge hozzá érne.
Szeme meg villan, most tudatosult benne ki vagyok.
- Ki vagy?
- Fukoron – felelem.
Nagy zajjal közeledik valaki. Összeakaszkodva állunk.
Meg érkeznek a csapat társai, akikkel a viadalon volt együtt.
- Mért tűntél el csak úgy Hiei! – mérgelődik a másik fekete hajú.
- Vendégem van Yusuke, ha meg bocsátasz! – morog vissza ellenfelem. Elrugaszkodunk, és zavartalanul folytatjuk a küzdelmet.
Arrébb vezet, hogy ne tegyünk kárt a hívatlan nézelődőkben.
- Tetszik a stílusod – közli, mikor újra összeakaszkodunk.
- Kérem a párom! – fellelem.
Csak néz. És megint vág. Már majdnem lekaszabolta rólam a kabátom. Ezzel a vágással az utolsó cérna szálakat is el nyisszantotta és már le is tűnik a mélységben. Utána nézek. Hiba. Nekem jön Hiei és elsodort. A földön landolok.
- Milyen párodat? – áll meg felettem.
- A fekete sárkány, aki a tulajdonodnak tekintesz, valaha értelemmel rendelkezett, és nem vakította el a gyűlölet! – fel pattanok.
- De ez egy technika!
- Lehet, hogy annak tekinted! De mikor meg tanultad a sárkányok honából eltűnt ez az energia. Hiába hasznod a pokol sárkányának erejét! Akkor se lesz a tiéd teljesen!
- Mért?
- Valaha ez a sárkány – meg szorítom a karját – Szeretett!
Csodálkozva néz rám. Ki rántja karját szorításból. Leszedi a kötést. Mintha égne a keze.
- Mi ez? – sziszegi. Látszik az arcán, hogy fáj neki. Meg érintem a fel izzó sárkány mintát. A fekete sárkány ki szabadul. Vele együtt én is. Fájdalmas a sárkánnyá alakulás. Az emberi bőr fel szakadozik, és lassan lemállik rólam.
Fergeteges táncba kezdünk. A nap fel ragyog. Élvezem a mozgást, végre a fényen vagyok. Szemem vörösen izzik. Pikkelyes kék bőrömön a nap csak játszik néhol zöldesre festi.
Hiei álmélkodva nézi a földről a jelenezett.
Leszállok hozzá, és visszaengedem a sárkányát.
- Köszönöm – sóhajtom. Hálás tekintetem nem lehet el rejteni. Meg ajándékozottnak érzem magam, vissza kaptam abból egy kicsit amit el vesztettem sok évvel ezelőtt, mikor le hagytam a népünk otthonát az álmokat. Ahova tartozunk.
- Mi volt ez? – bámul.
- Ez a búcsú tánca volt. – felelem.
- Ki vagy te?
- Ha álmot látsz, talán én is eljövök! – mosolygok.
Lassan elhagy az erőm érzem, ahogy a földre kényszerülök. Hatalmas testem súlyát nem bírom el.
Elhagyom testem, még látom, hogyan porlad el a testem. És megint repülök. Testvéreim közé, ahol béke vár. És a nyugalom.
Talán még látom ezt a démont, ki birtokolja a párom, de nem hiszem, hogy túl sokat álmodna. Azért én várom, hogy egyszer találkozzunk még.

Az eső leánya

Hello! Először is bemutatkozom: a nevem Teno vagy Tenio ki hogy hív. Emberszabású vagyok, csak ép nem vallom annak magam, főleg hogy tudok repülni. A szárnyaimmal nem tudok mit kezdeni és sajnos arra sem emlékszem honnan jöttem. Csak annyi rémlik, hogy zuhanok és egy úton térek magamhoz. Ahol jött valami fényes fájdalom aztán az árokban ébredek. Több helyen vérzek a szárnyam is eltört. Jó lenne tudni hol is vagyok. Fekete köpenyem ugyan eltakarja törött szárnyam, de akkor is csupa vér vagyok.
Elindulok valamerre, az eső szakadatlanul esik és elrejt olyan vihart kavar. Gyönyörű erdőben sétálok. Az egyik domb tetején egy házra bukkanok, vagyis inkább palotára. Világosságot látok az egyik szobában. Szóval meg próbálok el tűnni. Ekkor eltolódik az egyik fal és ki lép négy fiatal férfi. Bár az egyiket lánynak véltem első rá nézésre. Meg csap az erejük. Meg tántorodom.
- Szóval te vagy Teno – mondja egy öreg nő, pici mégis hatalmas erőt érzek benne.
- Maga ki és hogy kerültem ide? – körbe nézek ez nem az erdő széle – Mi történt?
- Úgy néz ki el veszteted az emlékezeted – sóhajt az öreglány. – A földön vagy Japánban pontosabban a birtokomon vagy és én Genkay mester vagyok.
Bólintok. megnyugtat az öreg hangja.
- Mester – szol egy srác talán ha 20 lehet fekete bozontos üstöke és nagyon fájdalmas barna szeme van mért olyan ismerős?
- Yusuke ezt majd később, előbb rendbe kell hozni Teno szárnyát és utána jöhet minden kérdés.
Eszeveszetten fáj de nem ordítok azt nem szabad. Helyre rakják a csontjaim. Ellátják a sebeim
Hason fekszem úgy potyognak a könnyeim. Lassan mindenki ki szállingózik a szobából.
- Kurama hagyd – szol az öreg hang.
Kurama visszhangzik a fejemben a név. El alszom. Furcsa évszázadok óta talán most alszom először nyugodtan és békésen.
Mintha folyton bántottak volna és elűztek volna. De miért mi rosszat tettem?
Saját kiáltásomra ébredek. Valaki ül mellettem és most ö is fel riad zavartan körbe néz. A szoba csöndes csak a kint tomboló vihar töri meg a csendet.
- Jól vagy? – kérdi a srác.
- Izé… ja – nem igazán tudok vele mit kezdeni. Gyönyörű zöld szemei van. Meg érintem az arcát. Meg lepődik de nem ellenkezik. Mintha nem csak ez az arc lenne itt. Mintha mást is rejtegetne a fiatal maszk mögött. Már látom is. Ezüst hajú férfi, sárga hideg szemekkel. Akit csak a harc érdekel.
- Elég – kiált a fiú. Lihegve látom viszont a kis srácot. Úgy néz ki hanyatt eset. – Ki vagy te?
- Nem tudom – felelem őszintén és megint az üldözés. Fejemhez kapok – Nem akarom! – motyogom és megint fáj. Érzem hogy több sebből vérzem. –De hol vagyok?
- Még mindig Genkay mester birtokán.
Ez a hang … Mintha téli éjszakákon a vihar csendesedne de a zord szél még mindig fújna.
- Ki vagyok én?
- Tenio figyelj! – egy férfi lép a szobába.
- Tenio igen így hívtak, de folyton üldöztek és a véremet akarták a lelkek.
- Te vagy az egyetlen aki képes esőt fakasztani puszta akarattal, sőt csak az érzelmeiddel.
- Ne hazudjon! – kiáltom. Mindig hazudnak csak az érdekli őket mikor lesz újra eső és ezért képesek a véremet ontani. - Nem megyek vissza abba a térbe! – sikítom. Egy erős kéz meg fogja a vállam. Vakon tapogatózva bújok a karok tulajdonosához. Nem ellenkezik, sőt át ölel. Mintha végre biztonságba lennék. Könnyeim el uralkodnak rajtam és megint álomba sírom magam. Ugyan úgy karok közt ébredek. Fel pillantok és egy vörös tincs csikizi az orrom.
- Egész este melletted volt – veti oda egy érdes hang. Fekete foltot látok csak belőle.
- Ki vagy?
- Hiei – feleli és már kezd rémleni a dolog.
Nem merek mozdulni hátha fel ébresztem, de így az öleléséből meg vizsgálom a környezetem. Egy nuku berendezésű szoba sarkában ülünk. Az egyik fal el van tolva és ott áll a fekete paca az az Hiei. A karok tulajdonosa is lassan ébredezni kezd. Hát elhúzódom még fáj egy kicsit a mozgás így nem próbálkozom fel állással.
- Jó reggelt – köszön kedvesen a srác.
- Reggelt – felelem – Köszönöm – bököm ki nagy nehezen.
- Nincs mit – azzal fel ál és ki fele veszi az irányt.
- Hogy szoktak hívni? – meg áll a kérdésemre. Lassan fordul meg látszik rajta hogy gondolkodik valamit latolgat. Vajon menyit mondjon el nekem?
- Shuichi Minamino, vagy Youko Kurama. – feleli végül.
- Kurama – ízlelgetem a szót valahogy nagyon ismerős.
- Igen? – néz érdeklődve. Csöppet zavarban vagyok. Meg rázom a fejem. Mosolyogva távozik. Nem értem én ezt a világot. Eddig mintha nem mosolygót volna rám senki. Ezt az ajándékot nem felejtem el.
Be jön Genkay mester olyan fura ez a pici néni és milyen sok energia van benne.
- Gyere most meg fürdetlek nagyon koszos vagy – mondja ö. Én meg mint egy jó kislány követném csakhogy hogyan? Járás, ez az, ezt kéne alkalmazni. Fel kecmergek és a falba kapaszkodva követem a nénit.
A fürdő egy kellemes dolog. Egy nagy kád meleg vízbe dugott először hogy ázzak aztán jött a sika-mika. Hát igen testemet ezer meg egy seb ékteleníti.
- Ki tette ezt? – kérdezi csendesen Genkay miközben mossa a hátam.
- Lelkek mert nem adtam esőt – felelem, magam is meg lepődve a válaszon.
- Tegnap míg aludtál itt járt Koemma nagy úr. Szeretné ha vissza mennél.
- Ne – nyögöm nem akarok újra üldözött lenni. – Mért kell engem üldözni? Mért nem tudnak csak kérni és mért nem várják meg míg képes vagyok teljesíteni? Mért nem lehet várni egy kicsit? Egy picit nem maradhatok itt csak míg össze szedem magam? – kérdezem bár a felét magamnak tetem fel. De mégis válaszol.
- Az emberek nem élnek olyan hosszú ideig mint a sárkányok. Ezért kell minden kicsit sürgősebben nekik mint neked. Maradhatsz csak alítsd el a vihart mióta itt vagy megállás nélkül zuhog.
- Nem emlékszem hogy kell – sóhajtok és leöblítem a szappant.
- Nekem nem vagy útban maradj amíg jól esik – mosolyog kedvesen az öreg. Megint mosoly. Mért olyan fura ez az érzés?
Felveszem szakadt gönceim amik ugyan ki lettek mosva mégis nagyon csapzottak. Ép teát szürcsölgetek a szobámban nagy magányomban mikor kopognak.
- Szabad! – kiáltom és Kurama telepedik le elém.
- Bocsi a zavarásért csak kíváncsiságom győzőt.
- Mi a baj? – valami rosszat sejtek.
- Szeretném meg tudni miért menekülsz mindenki elöl. És hogy mért belém kapaszkodtál a minap. Mért nem engedtél el? – sok kérdés mégis a legfontosabbat nem tette fel, de ezeket is nehezen mondja. Vajon miért?
- Azt hogy miért… hát talán azért mert meg akarnak ölni. Nálad biztonságban éreztem magam. Szeretném meg tudni ki vagyok, de amint ezen gondolkodom meg fájdul a fejem és mindenhol csak a fájdalmat érzem. – átölelem magam. Fekete gönceim és sötét kék hajam fura kontrasztot ad a villámok cikázásában. – Segítesz ki menni? – nézek fel hirtelen Kurama meg lepődik talán zavarba is jön de nyújtja a kezét. Felsegít és ki támolygok a szabadba. Tényleg ítélet idő van a szél süvít, az eső úgy ömlik mintha dézsából öntenék, a fák fájdalmasan hajolgatnak. Fájdalom hasit belém egyszerre a felismeréssel, ezt én műveletem. Mikor le estem akkor is fájt mert megint bántottak. A láncaimat sikerült le szakítanom de én magam megint meg sérültem és úgy zuhantam le. Önkéntelenül is a csuklómhoz nyúlok ott a heg mint az összes többi is. Az ostor a kés és más kínzó eszközök nyomai. Kurama meg fogja a kezem.
- Ezeket mivel csinálták? – látszik rajta, hogy meg döbbent és el szörnyedt egyszerre.
- Ami most a csuklómon van, azt egy több ezer éves lánc elszakításakor szereztem a hátamon kések és ostorok nyomai vannak a lábamon kötél és mindenféle szúró eszköz nyomai vannak. Nemeik ezer évnél is idősebb de van olyan ami csak pár hónapos – felelem könnyednek szánt hangon. Elkerekedik a szeme. Én meg ki használom a lehetőséget és ki álok az esőbe. Át jár az a fura érzés amit akkor tapasztaltam mikor rám mosolygót. Kellemes érzés. És a vihar csendesedik. Aztán amilyen hirtelen jöhetett olyan hirtelen elütnek a felhők. Ki süt a nap. Ázottan és rongyosan le csüccsenek egy sziklára.
- Ezt te csináltad? – Kurama kérdezte de már mindenki kint ál a kertben.
Semmi nagy dolog nincs az egészben csak meg nyugodtam. Mégis megint el szomorodom, mert ez azt jelenti, hogy el kell mennem innen. Nem akarok! Kiáltom magamban és keserűen az égerre nézek ami most csoda szép kékben tündököl.
- Vissza kell mennem a kínok tengerébe – sóhajtottam.
- Az hol van? – bukik ki a kérdés egy másik rozsda vörös hajú fiúból.
- A folyón túl nem mesze az Emma palotától – feleli egy fájdalmasan ismerős hang. Koenme. – Mikor jössz vissza? – a kérdést nekem szánta de Genkay mester válaszol.
- Még csak most ismerkedik annak a világnak egy másik oldalával ahonnan a kínjai fakadnak, egy kicsit légy türelemmel. Legalább pár napig nem esik – nevet az öreg és már vissza is tért a házba. Koenmára nézek, ö csak fuj egyet és már el is megy.
- Gyere szárítsuk meg a ruháid – ajánlja Kurama.
- Mért vagy ilyen kedves hozzám? – kérdezem mikor a szobájában ülök egy törölközővel a fejemen és köntösben.
- Mert úgy érzem ezt kell tennem.
- Kell… mért kéne tenned bármit is értem?
- Az érzékeim azt súgják és követem a meg érzéseim. Mert sok szór jót súgnak.
Értetlenül bámulok rá mikor hozz pár ruhát. Fehér ing és egy rövid nadrág.
- Sajnálom csak ezt találtam. – adja át őket. Én fel veszem és az eredmény nem várt. A gatya csak kicsit lötyög rajtam de amúgy tűrhető. Az inget félre gombolom. Bár erre Kurama hívja fel a figyelmem majd átgombolja gyorsan. Legalább nem csak én pirulok el. Olyan jó a hangulat. Mesél a világról, mi hogy történik. Lassan sötétedni kezd.
- Ne haragudj mennem kell – búcsúzik.
- Hova? – még mosolygok bár érzem hogy belül kezd el tűnni az a bizsergés ami ki váltja belőlem ezt a fajta dolgot.
- Holnap iskola és anyukám is biztos aggódik hol járhatok de ha gondolod meg látogatlak.
Bólintok de már nyoma sincs a jó kedvemnek. El megy és majd egyszer valamikor jön csak. Tényleg el megy. És nem is jön következő nap . Azután sem. Az ég kezd be borulni. A hangulatom egyre rosszabb de legalább már tudok segítség nélkül járkálni. Kint sétálok teljes elkeseredettségemben mikor elered az eső. Nem zavar csak hogy egyedül vagyok megint és úgy néz ki ez így is marad örökre. Az eső jobban rá kezd és már a vihar is tombol mikor le rogyok egy fa tövébe és ott el eresztem a könnyeimet.
Valaki engem szolit.
- Teno! Teno! Teno! – kiáltja. – hol vagy? – egyre hangosabb a hangja. – Meg vagy!
Kurama az bőrig ázva de szeme boldogan csillog.
- Mért bújtál el? – kérdezi – Gyere kezd egyre cudarabb lenni a helyzet. – át ölel és már fel is húzna de eltolom magamtól.
- Vissza megyek a tengerbe ott az én helyem – mondom halak és szárnyaim el emelnek a földtől.
- Hé – kapaszkodik a kezembe – Nem engedem még egyszer nem! – vissza húz a földre. – Mért nem törődsz azzal a kis érzéssel ami mindent képes meg változtatni és láttam hogy képes vagy érezni most nézd meg hogy látsz e engem! – azzal az arcához húzza a kezem. Igen látom az ezüst rókát és látom a fájdalmat a szemében szenved de mért? Az nem tudom. Mért szenvedhet egy harcos? Hisz harcokból győztesen került ki mégis szomorú.
- Kérlek ne menj – szol Kurama. Itt áll előttem a vörös haja teljesen le lapult és fájdalmas zöld szemei olyan dolgokat mutatnak meg amiket nem is tudtam hogy léteznek. Szeretet! Igen ez az a szó amit már régóta meg akartam érteni. De sose sikerült mert nem ismertem az érzést.
Kurama közel hajol és átölel.
- Kérlek ne hagy itt! – kéri. Lassan bólintok vizesen és össze fagyva térünk vissza a házba.
Genkay csak ki utalja a törülközőket és ott hagy csöpögni az egyik szobában.
- A kedvességed foga sírba vinni – szol Hiei az ajtóban állva. Ö is csöpög de nem jön be.
- Mi a bajod?
- Csak annyi hogy ö már rég nem kedvességre született. Ö csak szenvedni szánták.
Felismerem ezt a kegyetlen hangot.
- Te! – remegek meg a düh önt el azonnal. Neki akarok rontani de Kurama nem enged.
- Nyugodj meg – szol rám. Le ülök de nem veszem le a szemem róla.
- TE is ott voltál te is meg tetted mint a többi pedig azt hittem szenvedtél annyit hogy ne tedd!
Kurama pislogva néz ránk. Újabb villám cikázik át az égen. Ekkor olyan történi amit sose tapasztaltam. Meg csókol. Nem, nem durván csak az ajkunk ér össze, de annyira össze zavar, hogy ennyi elég is hogy a vihart le csendesítse. Nem kapok levegőt egy pillanatra.
- Te már ugyan nem emlékszel rá de volt régen egy Yoko Kurama nevű démon róka aki meg akart szerezni magának. Nos rosszul sült el a dolog. Ugyanis a sárkány nem lehetett az övé csak ha meg nem öli. De nem tette így útjaik el váltak. Most viszont nem engedem hogy még egyszer ezt tedd velem! Mért akarsz minden áron vissza menni oda ahol nem vár más csak szenvedés?
Nem felelek minek úgyis vállszolt már a saját kérdésére. Ö volt az. Most már biztos, de mégis én ki vagyok? Mért kell vissza mennem a tengerhez? Mért kell megint szenvednem? A csók még égeti az ajkaim. De tudom ezért is bűnhődnöm kell. Koenme érkezik vizesen és kicsit morcosan.
- Le járt az időd. – közli és le ül – Vissza kell jönnöd különben Emma király nagyon mérges lesz, így is morog, hogy meg szöktél.
- Mért? Mi olyan fontos bennem? – csodálkozom – Hisz ott csak fájdalom vár. Mért akartok bántani?
Nem felel mért is tenné? Hisz ö csak azt teszi amit mondanak neki. Viszont itt most rólam volt szó. Mindegy. Fel kecmeregtem.
- Mehetünk – törődöm bele. Újra csak a kínok és semmi szeretet. Mért megyek bele? Ez valamiféle kötelesség tudat? Megrázom a fejem. Ne tehetek semmit ez van. Most ezt kell csinálnom? Bár meg halnék és akkor végre pihenhetek egy kicsit. Szomorúan Kuramára nézek.
- Köszönöm a törődést. – hajolok meg előtte ekkor Genkay robban a szobába.
- Most azonnal le ülsz! – kiáltja reflexből le ülök. – Koenme ha most azt hiszed hogy el viheted tévedsz. – meglepetten pislogok a nénire. – Kurama – szol rá erőteljesen. A fiú le veszi a felsőjét és a vállán látható lesz egy sárkány alakú égési seb. Sajnos teljesen nem de részben tudom mit jelent.
- Fel ajánlottad az érzéseid – nyekken meg Hiei. - Bolondabb vagy mint gondoltam.
- Lehet de ezzel Teno kap egy lehetőséget miszerint megpróbálhat szeretni. – hangja olyan kellemes teljesem be burkol és végig simogat.
- De én nem érek ennyit – nyögöm. Hisz ez azt jelenti, hogy velem kell lennie végig és boldoggá kell tennie. De ha ez igaz végig kell néznem ahogy el sorvad. Azt meg nem akarom. Meg rázom a fejem – Megtisztelsz hogy ilyen nagylelkű vagy, de nem fogadhatom el mert az azt jelentené hogy te is meg halsz!
Vissza térő emlékek rohamoznak meg. Zug a fejem. A terem ahol rab voltam. A láncok csörgése. Fájdalom. Ahogy menekülök. A vihar szele. A zuhanás ahogy el vesztem az irányítást. A csattanás. Törnek a csontjaim a kocsi lökése ahogy az árokban kötök ki. Az egész egy pillanat alatt tört rám. Térdre rogyok. Mikor álltam fel? Nem emlékszem nem is akarok.
- Mért? – kiáltom.
- A szél – suttogja valaki. – Te magad vagy az eső – igazat suttog. De ki ez. A vihar be tör a szobába. Felkap és tova repít. Suttogások a szélben. Eső az arcomon. Érzem ahogy szakad le rólam a ruha. Vissza változom azzá a szörnyé amit mindenki utál és meg vet.
A ház előtt landolok már tudom irányítani az erőmet.
Ott ál mindenki. Ledöbbenve ernyők alá rejtőzve. Kék pikkelyeimen le pereg a víz. Nem hittem volna hogy ilyen szép szabadon a vihar. Kurama közelebb lép.
- Ez vagy te? – szeme szomorú de látom hogy boldog is. Furcsa keverék de biztos több érzelem tombol benne mint bennem.
- Szeretnéd látni az emberi alakomat? – hangom mély talán a sárkány torok teszi.
- Nem nekem így is szép vagy – közelebb jön ki nyújtót tenyérrel – Szabad? – furcsa eddig nem kértek engedélyt arra hogy hozzám érjenek. A tenyerének dörgölöm pofám egy kis részét.
- Repülsz velem? – kérdezem. Meglepettségét látva fel nevetek. – Hála neked szabad sárkány lettem. Kérlek oszd meg velem az első szabad repülésemet.
Félénken bólint. Fel mászik a hátamra.
- Kapaszkodj – kiáltom és már suhanunk is. Csodálatos érzés láncok nélkül a szabad és féktelen széllel szállni. Gondolok egyet és vissza változom emberibb alakomba.
- Mindent köszönök – bújok Kuramához. – Sokat köszönhetek neked.
- Ne köszönd inkább maradj velem! – kéri én csak meg csókolom. Vissza térünk a földre amint talajt fogunk vissza változom rendes alakomba.
- Mindent köszönök. – felnézek és bele szimatolok a levegőbe – Mindjárt le csendesítem a vihart és jöhet a tavasz. – el mosolyodom. Igen a tavasz. De most túl sok minden van bennem ki kel tomboljam magam.
- Mikor látlak? – Kurama kétségbe esetten lép közelebb.
- Ha el ered az eső csak állj ki és meg talállak bárhol legyél.
Azzal ott hagyom őket. Hajnalra el fáradok.
- Mikor jössz vissza?
- Nem megyek a kínok termébe vissza, szabad vagyok, egy olyan élet árán amit meg sem érdemeltem volna. – meg vonom a vállam. Mindjárt itt az én időm addig éjjelenete a kosza felhőkről figyelem mit csinál. Ha napközben van rá lehetőségem hát onnan de nem bánom a messzeséget ha itt az eső ideje akkor itt az én időm. Vele lehetek.

Nyáron egy könnyű zápor kíséretében én is meg érkeztem a földre.
Kurama egy fa alatt várt Genkay birtokán.
- Hát eljöttél? – sóhajt. Átölelem
- Meg ígértem, de mintha mostanában nem menne a tanulás.
- Te látsz engem?
- Persze ha egy kosza felhőt találok a közeledben ott vagyok és várom hogy mikor lesz elég nagy hogy eshessen.
- Köszönöm – meg csókol és boldog. Végre én is érzem ezt a meg foghatatlan kellemes bizsergés az egész testemben.
- Én tartozom köszönettel. – súgom.

Hossú kihagyás

Sajnos volt némi problémám, nem, nem az éterrel, hanem az írással. Kifacsart ez a félévem így most a nyárban bízom hogy fel tölt és végre a régi fényemben tündökölve neki eshetek pár rég félbe hagyott történetemnek.

De az ígéret szép szó! Most hozok tényleg pár novellát.

Vége egy mesének

Immáron befejezettnek nyilvánítom a Hajnal, alkonyat és a tűző napot.
Remélem tetszett kedves olvasó (^_^)
Ha bármilyen észrevétel lenne hagy nyomot megjegyzés formátumban, köszönöm.

Most két novella jön és egy kis kihagyás. Fáradt vagyok vége van a vizsga időszaknak, bár rám még vár egy vizsga (ergo csak a hét végén lesz vége az egész hercehurcának). Aztán új tanév új kihívások.
Nyáron remélem lesz időm és ötletem írni és akkor jönnek sorra az érdekesebbnél érdekesebb történetek.

Üdv :)

Hajnal alkonyat és a tűző nap - 13. epilógus

Gyönyörű a kislányom, alig birok betelni a látványával. Na persze nem csak nekem szép, hanem az apja is az egekbe magasztalja.

Végül nem császármetszés volt, mert a szülésidejére nagyjából magamhoz tértem, persze életjeleim voltak és teljesen hagyományos módon megszültem a gyerekem, semmi baj vagy komplikáció nem lépet fel. Dr. Cullen a csodámra járt, de nem sokáig, mert vissza zuhantam az álomba.

Viszont mint a mesékben Csipkerózsika felébredtem a szerelmem csókjától. Tényleg elég nyálasra sikerült az eset, de nem bánom. Embry magán kívül volt örömétől, hogy övé a leggyönyörűbb kislány a világon. Nekem meg még jobban örült mikor magamhoz tértem az első szoptatás idejére, mint sokan hiszik a kislányom sírására ébredtem, mert éhes volt és nagyobb volt a fajfenntartási ösztönöm, mint az élet ösztönöm, vagy valami hasonló kutyás hasonlattal élt a doki nevetve mikor meglátta, hogy magamnál vagyok. Végül minden jó ha a vége jó. Most pedig minden ruhámmal és egyéb hozott cuccommal együtt itt állok a Call ház előtt és arra várok, hogy Embry megérkezzen édesanyjával. Lányom a kezemben alszik, még nem mutattam meg a falkának, ugyan kíváncsiak voltak a kicsire, de nem éreztem magam elég erősnek, hogy esetileg bárkitől is meg tudjam védeni.

-Szerbusz Annabel – köszön rám Tiffany Call

-Jó napot – lehet ez kicsit karót nyeltre sikerült?

-Megnézhetem az unokám? – kérdi.

-Persze – kapok észbe és úgy fordítom, hogy látszódjon az arca, de a meleg se hiányozzon neki annyira.

-Oh de édes – mosolyog – Pont így nézet ki Embry is kicsinek – és Tiffany máris zsebben van, a kis unokától elolvad.

Persze meg kapjuk, hogy felelőtlenek voltunk és hogy ilyen fiatalon gyerekvállalás, mentegetőznék, hogy én hibám, de leint, mondván minden kapcsolatban két emberen múlik minden. Ezek szerint Embry nem mondta el neki, hogy kb. hónapokig alig beszéltünk?

Nem baj, Tiffany nem is tudja, hogy a fia egy a határokat védő farkasok közül.

Megkapjuk az emeleten a nagyobb szobát. Alig teszem le a kicsim az ágyra és pakolom ki a ruhám a szekrénybe, máris kopognak. Kicsit félek még itt, nem érzem magam otthon és biztonságban, de Embry sokat segít.

-Lee, gyere le – kiált fel immár férjem, mert a szülök nem engedték, hogy a gyerek házasságon kívüli legyen.

-Mi történt? – állok meg a lépcső tetején.

-Vendégünk van.

-Szia Lee – nevet rám Seth.

-Oh egy pillanat – a hallásom ugyan olyan éles, mint volt, így meg hallom, hogy kincsem épp az ágy széle felé igyekszik.

-Meg vagy – mosolygok rá, mikor elkapom pont időben – Lehet nem ártana neked egy járóka vagy egy baba ágy… majd apudat ráveszem készítse el.

-Ezt hallottam – jön lentről a morgás.

-Nem baj az legalább nem kell kétszer elmondani – fojtott nevetés majd harsány hahota tör föl.

Lemegyek, hogy készítsek egy kis uzsonnát a nagy gyereknek meg a kicsi is kapjon enni. Embry általában szereti nézni, ahogy etetem a lányunkat.

-Szóval ö a következő Annabel? – kérdi Seth.

-Nem ö már nem anyám nevét kapja meg csak, hogy megtörjük ezt a szörnyűséget – mosolygok rá – A kicsi neve Izabell.

-Szép név – mintha valami furcsa dolog történne vele – Megnézhetem?

-Persze – karomba fektetem és éppen csak lehúzom róla a tökfödőjét Seth már a térdemet fogja és bámulja a kicsit, mintha egy égi csodát látna vagy nem tudom. Megbabonázva nézi az én kislányom.

-Embry – nyögöm ki ijedten.

-Semmi baj – lép mellém ő is. Viszont Izabellnek nem tetszik ez a fajta figyelem, sírni kezd. Fel pattanok és ahogy több levegő és kevesebb szempár szegeződik rá és kevésbé vagyok kétségbe esve meg nyugszik.

-Lee – nyögi Seth még mindig ugyan úgy térdel a fotel előtt.

-Ne haragudj, most meg etetem a lányom, utána lefektetem aludni – hadarom és vissza menekülök a szobába mai még idegen számomra. Ahogy becsukódik mögöttem az ajtó meg nyugszom. Nem baj kicsit túl reagáltam a dolgokat, nem baj meg nyugszunk, tényleg meg etettem az én drágaságom és leteszem aludni. Lehet én is lefekszem kicsit, még nem vagyok tökéletesen jól.

Már az ágy mellé allított fotelban ülök Izabellel a karomban mikor az ajtó elöl meghallom a hangjukét.

-Ne aggódj már, csak megijedt – Embry nyugtatni próbálja Sethet – Tőlem is igen sokáig huzockodott és még el is menekült emlékez vissza ez természetes anyai ösztön volt tőle.

-De…

-Seth most meny haza, holnap találkozunk Samnál, majd megkérem Leet, hogy vigyük el a kicsit elvégre mindenki kíváncsi már rá.

-Rendben – beletöröd lemondó sóhaj és Seth elmegy. Igazából csak akkor fújom ki a levegőt, mikor becsukódik a bejárati ajtó.

-Ne haragudj – fogadom a belépő Embryt.

-Semmi baj – mosolyog rám – Majd meg szokod. Holnap akkor jössz?

Csak bólintok és lenézek a békésen cuppogó lányomra, aki még nem sejti, hogy holnap hányan fogják össze tapizni és hányan fogják meg bámulni hatalmas barna szemeit. Nem bánom, meg kell szoknia igen nagycsalád tagja lett.